Bajzik György: A golyóstoll

1960-at írtunk. Az alsó iskola elsősei éppen szünetet tartottak. Már tavasz volt, a nebulók jó része megtanulta az írás, olvasás alapjait, megszokták az iskolai légkört is. A tanító néni – így kellett szólítani mindenkinek, beleértve engem is, pedig az édesanyám volt – ekkor már különböző, állandó feladatokat adott a gyerekek egy részének. Én például leckefelelős voltam. Óra előtt a szünetben végig kellett nézni, hogy mindenki megírta–e a házi feladatát, és csengetés után az eredményt fennhangon jelenteni kellett. Nem egy hálás feladat, de nem lehetett több okból sem visszautasítani. Ezen a délelőttön is kényszerű kötelességemet igyekeztem teljesíteni, amikor elakadtam az egyik kis osztálytársamnál, aki bizony nem tudta megmutatni az otthonra előírt munkáját. Volt már ilyen máskor is, mindig annak rendje-módja szerint jelentettem is.  Ilyenkor az illető dorgálást kapott, s legközelebbre dupla munkája volt, mert az új mellett pótolhatta az elmaradottat is. Most is mondtam neki, mire készüljön, de mielőtt tovább mehettem volna, a delikvens megfogta a karomat.

- Gyuri, ne mondjad meg a tanító néninek! – kérlelt.

- Tudod, hogy muszáj, nem lehet kivételezni senkivel. – feleltem eltökélten, felelősségem teljes tudatában.

- Nézd ezt a golyóstollat, ilyen senkinek sincs az osztályban. Ha nem mondasz meg, neked adom örökbe! – könyörgött tovább, és a zsebéből előkotort egy kék színű golyóstollat, s felém nyújtotta. Erkölcsi fölényem ekkor kezdett meginogni. Az iskolában mártogatós tollal tanultunk írni, golyóstolla még otthon sem volt a szüleimnek, nemhogy nekem. Kis mérete, szép kék színe elbűvölt. Nem kell mártogatni, nem csepeg, paca sincs, zsebre lehet vágni, ez nekem nagyon kell! És csak hallgatnom kell érte.

- Na, jó. Most az egyszer. – adtam be a derekam némi szégyenkezéssel, de a kezemet azért nyújtottam a tollért. Pár pillanattal később már a zsebemben lapult a lekenyerezés kék színű eszköze, s mint ki jól végezte dolgát, mentem tovább.

Elkezdődött az óra, mint máskor. Az osztály nagy nehezen elcsendesedett.

- Kérem, a leckefelelősök jelentését! – mondta a tanító néni. Felálltam, és belekezdtem:

- Tanító néninek jelentem, mindenkinek kész a leckéje. – próbáltam úgy mondani, mint máskor, de a hangom egy kicsit megbicsaklott, és nem voltam benne biztos, hogy nem pirultam-e el.

- Rendben van, leülhetsz. – mondta a tanító néni, s úgy tűnt semmit nem vett észre. Megnyugodva leültem, mikor a toll előző tulajdonosának padtársa úgy ágaskodva, hogy majd kiesett a padból kiabálni kezdett.

-Tantó néni, Tantó néni a Jancsinak nincs is kész a leckéje, a Gyuri csak azért nem mondta meg, mert kapott egy tollat tőle!

A tanító néni tekintete elsötétedett, s olyan lett, mint otthon, amikor valami nagy disznóságot csináltunk a testvéreimmel. Sőt, még annál is vészjóslóbb. Én meg egy kisegérré változtam volna, aki elbújik az alsó iskola számtalan egérlyukainak egyikében.

- Álljatok fel mind a ketten! Igaz ez?

- Hát a lecke tényleg nincs kész, de nem kaptam semmit. – próbáltam szépíteni a dolgot, de lángoló fejem elárulta, hogy nem mondok igazat.

- Gyere ide az asztalhoz, és ürítsd ki a zsebeidet! – hangzott a következő utasítás, s édesanyám szemei villámokat szórtak. Éreztem, semmi jóra nem számíthatok, s átfutott az agyamon az otthon, valamint az iskolában többször hangoztatott intelem a becsületről, igazmondásról. Mint egy nehézbúvár talpig felszerelésben vánszorogtam ki a katedrához, s elkezdtem a mackónadrágom farzsebének tartalmát (zsebkendő, szép formájú kavics, elpusztult cserebogár) egyenként kirakni az asztalra, minden darab után abban reménykedve, hogy valami csoda történik, s a kínos folyamat félbeszakad. De nem, egyszer csak éreztem, hogy már csak a toll maradt magányosan a zsebben, s pár pillanat múlva már ott virított a bűnjel mindenki előtt az asztalon.

- Na, Jancsi fiam, hozd csak ki te is a füzetedet, s mutasd a leckédet! – folytatódott a kínos procedúra. Mindjárt kiderült, hogy bizony a lecke sincs kész. Az osztály lélegzetvisszafojtva figyelte az események alakulását, melyek nyílegyenes irányt vettek a büntetés irányába. Először mindenkinek szóló tanítás következett az igazmondásról, a felelősségről, a bizalommal való visszaélésről, a megvesztegetés, de leginkább a megvesztegethetőség tarthatatlanságáról. Ezután előkerült a ritkán használt pálca, s a mai pedagógiai elveknek nem megfelelő tevékenység következtében a nap hátralevő részében mindkettőnknek nehézségei adódtak az üléssel. A büntetés iskolai részének befejezése a történet rövid beírása volt ez ellenőrző füzetbe azzal a felszólítással, hogy másnapra alá legyen íratva otthon. A toll pedig visszakerült az eredeti tulajdonosához.

Hét éves fejjel sejtettem, hogy helytelen volt, amit csináltam, de a büntetés súlyosságát nem értettem addig, amíg otthon, estefelé édesapámnak meg nem mutattam az ellenőrzőt. Hosszú beszélgetés kezdődött, melybe édesanyám is bekapcsolódott. Ekkor lett világos, hogy nem csak magamról van szó, hanem szégyent hoztam rájuk is, s nekem kétszeresen ügyelnem kell minden szabály betartására, s a becsület nem enged semmilyen laza felfogást, kompromisszumot.

- Kisfiam, súlyos büntetést kaptál, de remélem te is és a többi osztálytársad is tanult belőle. – zárta le az ügyet édesanyám.

Hát az biztos, hogy én soha nem felejtettem el a dolgot, s meghatározó útmutatást adott a további életemre. A módszer ma már nem elfogadott, - akkor én sem tudtam elfogadni – de kétség kívül hatásos volt. A családi legendáriumba, mint a „Kiliti golyóstoll” vonult be az eset.

Egyébként, mint később kiderült, a toll használhatatlan volt, nem volt betétje!