Fortuna mutatóujja 3.
Telitalálat
Nándor másnap délelőtt megcsörgette Péter mobilját. Többszöri kísérletezésre se vette fel, végül a hangposta jelentkezett. Később még néhányszor hívta, de eredménytelenül. Rosszat sejtve felhívta kórház kezelőorvosát, aki nem jó hírrel szolgált. Péter állapota súlyosbodott és Budapestre, egy jobban felszerelt kórházba kellett szállítani.
- Mi várható doktor úr? – érdeklődött az aggódó öreg.
- Nándi bácsi, csak annyit mondhatok, amennyiben rövid időn belül nem kapja meg a szükséges gyógykezelést, a legrosszabb is bekövetkezhet. Ilyen kezelés, jelen pillanatban csak külföldön lehetséges. Ahogy már korábban is mondtam, nagyon sokba kerül.
- Mennyi az a sok?
- Milliókról van szó. A társadalombiztosítás ebben nem tud segíteni.
- Nagyon elkeseredtem - válaszolt letörten Nándor.
Elköszönt az orvostól és elhatározta, hogy még a föld alól is megpróbálja előteremteni a pénzt. Még ezen a napon összeírta a tehetős embereket, a nagyobb vállalkozókat, és ezekből kiválogatta azokat, akikkel valamikor jót tett, és akiktől remélhető volt, hogy egy haldoklót segítenek visszahozni az életbe. Tizennyolc ismerős akadt fenn a rostán. Tizennyolc olyan ember, aki hajlandó volt segíteni néhány százezer forinttal. A teljes összeg sehogy se jött össze, az idő pedig ellenük dolgozott.
- Be kell látnom, nem tudok segíteni, meg fog halni ez a szegény ember – kesergett feleségének, aki hiába vigasztalta.
Ebben a tudatban, szomorúan telt a hétvége a kis családi házban. Nándi szeretett volna elmenekülni a világból.
- Még a horgásztóra se mehetek le, mert az orvos egy ideig szobafogságra ítélt, de majd bepótolom, csak tehessem ki a lábam az udvarról! – bíztatta magát, és alig várta, hogy túl legyen ezen a nehéz időszakon. Vasárnap délután keresztrejtvényt fejtett a kertben lévő körtefa alatt, majd a számítógéphez ült és 3 D-s utcaképeket nézegetett. Felesége állt a háta mögé, aki elé tett három lottószelvényt, kérte, hogy vesse össze őket a nyertes számokkal.
Átnézte mindegyiket, de nem volt egyetlen találatuk sem.
- Jól van anyukám, látom te is befizetted a bolondok adóját!
- Most miért mondod? Három hete volt egy hármasom és régebben már több kettes is! – vágott vissza az asszony.
- Látod, én ezért nem költök lottóra, mert ez az egész csak egy szemfényvesztés! – érvelt a papa. Újra elindult világot látni az internet segítségével. Átsétált néhány amerikai városon, aztán azon kapta magát, hogy saját településüket tanulmányozza, és bölcsen megállapította:
- Tudod, mama, a mi városunknál szebbet, ha lehet is találni, de ahol jobb lenne élni, olyant nem!
- Nekünk itt a legjobb, mert ezt szoktuk meg, itt élnek az ismerőseink, a rokonaink többsége. Én innen máshová el nem mennék! – adott hangot a véleményének Vali.
- Bizony én se! – támogatta asszonya véleményét a férj, aki még egy kicsit nézelődött a nagyvilágban, és utána fogta régi, megviselt pénztárcáját, kipakolt belőle mindent az asztalra és majdnem azzal a lendülettel bele is rakta az új „erszényébe”, amit a lányaitól kapott ajándékba.
- Na, ez már kiszolgálja az életemet – viccelődött, és amikor a lottókat pakolta, a fejéhez kapott és odalépett feleségéhez. – Látod, én is leadóztam! Már el is felejtettem, hogy én is vettem lottót.
- Mikor vetted?
- Amikor te bementél a boltba, ez idő alatt vetemedtem ilyen badarságra – nevetett Nándi, és, mint aki jól végezte dolgát, meg se nézte a szelvényeket, visszatette a pénztárcába.
*
Néhány hét elteltével volt csak szüksége az erszényre, amikor már elmerészkedett – egyedül is – a közeli boltba. Azonnal észrevette a papírpénzek mögött megbúvó lottószelvényeket. Hazaérve megnézte az interneten annak a bizonyos hétnek a nyerőszámait, és amikor az ötödiket is leellenőrizte el kezdett csillogni a homloka és hamarosan ömlött róla a verejték. – Ez nem lehet! – sziszegte, és többször is átnézte. Valóban az ő számait húzták ki: az apa, anya és a három gyerek születési évét.
- Most mit csináljak? – töprengett. – Át kell gondolnom, hogy mit célszerű tennem! Azt hiszem, jó darabig senkinek se mondom el, hogy nyertem! Még Valinak se, a gyerekeknek meg főleg nem! Ha egyáltalán nyertem! Az is lehet, hogy elírás történt. Ma már késő van utánajárni, majd holnap kiderül a lottó irodán.
Ha van igazán hosszú, zavaros éjszaka, akkor most Nándi megtapasztalta, hogy milyen is az valójában. Felesége nyugodtan aludt mellette, ő pedig jó darabig fekve, majd felülve a jövőn, a hirtelenjében megváltozott életükön töprengett. Igaz, hogy ebből a változásból egyelőre csak a mérhetetlen izgalmat érzékeli, hajnal felé pedig már a testi-lelki fáradtságot is, amely sötét karikákat varázsolt a szemei köré és mély, kanyargó barázdákat az arcára, homlokára. Azon vette észre magát, hogy a konyhában ül a szüleitől örökölt régi asztalnál és egy füzetbe irkál, számolgat.
- Előre ne igyunk a medve bőrére! – intette magát a túl korai tervezgetésektől – mi van akkor, ha nem is nyertem, hanem csak elírás történt, ráérek a talált pénz helyét keresni, amikor már a kezemben érezhetem! – Nem akarta elhinni, hogy valóságos a nyeremény, még azok után is kételkedett a szerencséjében, hogy több helyen is bizonyságot szerzett, az ő számait „dobta ki a gép”.
- De mi van akkor, ha valami folytán az én szelvényem nem jutott el a megfelelő helyre, és egy keserű álom marad csupán az egész? – nyugtalanította magát negatív, hitetlenkedő gondolataival. Visszabújt ágyába és elszenderült.
Rigófüttyre ébredt, a hideg zuhany kissé felfrissítette, kezébe vette borotváját, de vissza is tette a fürdőszoba vitrinjébe:
- Ma nem borotválkozom! Ma erre képtelen vagyok, még megvágnám magam -, nézett remegő kezeire az újdonsült milliárdos. Gyorsan összekapta magát és odaszólt a feleségének:
- Beszaladok a városba, van egy csomó elintéznivalóm.
- Jobb lenne, ha busszal mennél, gyenge vagy még papa! – aggódott Vali.
- Óvatosan vezetek, a buszmegállóig gyalog még elfáradnék, a kocsiban meg elüldögélek – nyugtatta kedvesét a borostásképű öregember. Mobilját magával vitte, de kikapcsolta, nehogy már az asszonynak eszébe jusson valami és utána szóljon. Most neki egyedül kell az ügyeit intézni, most neki titka van és abba más nem láthat bele. Még a mama se – egyelőre.
A lottóirodán majdnem lebuktatta magát. Már nyújtotta az ott dolgozó hölgynek a három darab lottószelvény – köztük a lehetséges ötössel – amikor ráeszmélt, hogy hamar híre menne a városba és akkor a Jó Isten se tudná megmenteni a pillanatok alatt születő barátoktól, a távoli ismerősök „szeretetétől” és még sok-sok kellemetlenségtől. Az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét, a nyertes szelvényt a zsebébe tette és csak a kettő eredménytelent adta át a hölgynek.
- Ebben az irodában nem szabad megkérdezni, hogy az enyém-e a telitalálatos szelvény! Valahol pedig meg kell tudnom! De még a mai napon, mert nagyon könnyen előfordulhat, hogy bedilizek! – morfondírozott magában. – Hazamegyek – gondolta, de az útelágazáshoz érve nem ballra, hanem jobbra tette ki az irányjelzőt.
Ahhoz képest, hogy tombolt a nyár, az autópályán nem volt túl nagy a forgalom. Maga is meglepődött, hogy milyen hamar felbukkant előtte a Budapest tábla. A Lottó Igazgatóság parkolójánál fékezett, beállt egy szabad helyre és pár perc múlva az információban dolgozó hölgyhöz intézte a kérdéseit.
- Jó napot kívánok, tudna nekem segíteni? – és elmondta, hogy mi járatban van.
Az illetékes irodába kísérték, ahol végre megnyugodhatott, valóban beérkezett a szelvénye, jogosult a nyereményre. Amit lehetett, már ezen a napon elintézett, mindenben megkapta a szükséges segítséget, hasznos tanácsokkal is ellátták az átutalással, és más teendőkkel kapcsolatban. Már esteledett, amikor kocsija begurult udvarukba.
*
- Hol voltál ilyen sokáig papa? – szaladt elé Vali, és erélyesen korholni kezdte a csavargó öreget.
- Ügyeket intéztem Valikám! Voltam erre, jártam arra, kirándultam egyet – most pedig itt vagyok épségben, és örüljünk a találkozásunknak – próbálta elejét venni a további korholásoknak, de Vali nem lenne az asszonyok közül való, ha nem az övé lehetne az utolsó szó, ezért még hozzátette:
- Legalább a telefonodat bekapcsolhattad volna!
Nándi jól ismerte élete párját. Tudta, most érkezett el a pont, amikor nem kell már felelni. Had érezze a mama, hogy ő fejezte be a beszélgetést, hogy ő mondta meg a magáét ennek a felelőtlen vénembernek. Higgye azt, hogy ő varrta el a beszélgetés szálait. Ez így van rendjén: az asszony nyeregben érzi magát, mert úgy gondolja, hogy az ember kifogyott az érvekből, ő pedig örülhet, mert a téma lekerült a napirendről.
- Gyere vacsorázni! – hívta asztalhoz párját Vali.
Nándi keveset evett. A neje először csak fejét csóválva nézegette az éppen csak csipegető emberét:
- Mi van veled Nándi? Nem jól vagy?
- Nincs nekem semmi bajom, sőt egész jól érzem magam – vágta rá a férj.
- Bánt valami, hogy nincs étvágyad?
- Tudod szívem, Pesten bedobtam egy hamburgert, és megittam rá egy nagy gyümölcslevet. Látod, milyen feledékeny vagyok! Neked is hoztam, csak kint maradt az autóban.
- Mit kerestél te a fővárosban? – ütötte le Vali a labdát.
- Pestet mondtam? Hogy én milyen szórakozott vagyok! Kimegyek, behozom a hamburgeredet .
És már állt is fel.
- Maradj csak, majd én behozom! – nyomta vissza a székre a hitves, aki pillanatok alatt elé tett az asztalra egy zacskót, benne két hamburgerrel. A csomagolásokon egy budai üzletet reklámozó logó díszelgett, és a zacskó aljában egy – ugyanebben az üzletben kiállított – nyugta lapult.
- Na, papa, akkor most mesélj! – nézett Vali kedvese szemébe. – Mondd el nekem, hogy merre jártál!
- Vali, gyere, ülj le, és két kézzel kapaszkodj a székedbe, mert olyant fogsz hallani, hogy ilyent még soha életedben! De előbb esküdj meg, hogy amit most itt, ebben a házban tőlem hallasz, titokként kezeled, és senkinek nem mondod el!
- Mondd már! Mi történt? – nyugtalankodott mama.
- Előbb esküdj meg arra, ami neked a legkedvesebb! – követelőzött tovább Nándi.
- Esküszöm! – tette szabaddá a történet elmeséléséhez az utat Vali.
- Nyertünk a lottón! – csapott bele a közepébe a családfő.
- Édesem, együtt néztük meg a lottószelvényeket, egyiken se volt találat! – ellenkezett keserű mosollyal az arcán Vali.
- Azt tudom, de nekem volt három darab azon kívül. Amikor jöttünk haza a kórházból, akkor vettem a lottózóban, de egészen megfeledkeztem róluk. Tegnap este jutott eszembe, és amint megnéztem a nyertes számokat, azt hittem, hogy álmodom.
- Miért nem szóltál, hogy nyertünk?
- Azért, mert nem hittem a dologban, attól tartottam, hogy csak egy elírás. Nem akartalak felesleges izgalmaknak kitenni, féltem a csalódástól. Ma felszaladtam Budapestre, és mindenről meggyőződtem, és a pénz már a számlánkon is van.
- Azt még nem is mondtad, hogy hányas találat?
Vali arcára rá volt írva, hogy legfeljebb egy jó négyesig tudja elképzelni a szerencséjüket. Szemeiből egyenesen ki lehetett olvasni, hogy azt a pár milliót, amit egy négyesből lehet bezsebelni, már el is osztotta a gyerekek között.
- Ötösünk volt! – állította meg Nándi egy pillanatra a föld forgását, az egyébként nagyon gyorsan múló idővel együtt. Ezalatt azon gondolkodott, hogy az az egy szem légy, amelyik berepült a lakásba, miért zúg olyan hangosan. Aztán rájött, ez csak a rájuk telepedő mélységesen mély csend okozta érzékvesztés miatt lehetséges.
- Édes Istenem! – tört ki az asszonyból az elcsodálkozás, a sokkhatás okozta rettenet, valamint a köszönet és a hála a gondviselő felé.
- Föle van a négymilliárdnak, nettóban – mondta ki az összeget a családfő izgalomtól kipirult társának.
Az asszony egy ideig szótlanul meredt maga elé, aztán fogta a telefonját, és már elkezdte beütögetni a hívni kívánt számot, amikor a férje rászólt:
- Nem azt ígérted, hogy titokként kezeljük – legalábbis jó darabig – a nyereményünket?
- Legalább a gyerekeknek hadd mondjam el! – kérlelte Vali.
- Senkinek nem mondjuk el, egyelőre! Majd eljön annak is az ideje, hogy megtudják a gyerekek. Most még nem lehet, mert az egész életünk a fejetetejére állna. Ha ők megtudják, már nem titok többé, és a mindennapjaink pokollá változnának. Arról nem is beszélve, hogy az életünk is veszélybe kerülhetne.
Az asszony értetlenül nézett a férjére, mert nem értette, hogy milyen veszély leselkedhetne rájuk, de Nándor, a sokat látott zsaru elmesélte, hogy mik azok az okok, amik miatt nem árt óvatosnak lenni.
- Ezekre nem is gondoltam – hallgatta az intelmeket tágra nyitott szemekkel Vali, de azért még megkérdezte:
- Mikor tudunk adni a gyerekeknek a nyereményből?
- Akár már holnap is – bólintott a férj –, de nem mondhatjuk meg, hogy lottónyereményből van a pénz.
- És mégis mit mondunk, honnan van?
- Azt reggelre kitaláljuk – közben Nándi ránézett a faliórára, jócskán bent voltak az éjszakában.
Fogták egymás kezét és terveztek, fejben osztottak, szoroztak, és amikor már legalább az ötödik verziót vázolták fel a „mi legyen a pénz” kérdésben, leteperte őket az álom.
Vali előbb ébredt, és gondolta, meglepi párját a kedvenc reggelijével: a pirítós illata belengte a konyhát, és nagyon halványan a szobába is beszűrődött. Nándi kitámolygott, beleszimatolt a levegőbe, és teljesen megszédült a fokhagyma finom aromájától.
A teát lassan, szürcsölve itta. Élvezni akarta minden cseppjét. Kollégiumi évei jutottak eszébe, amikor a hónap vége felé az ösztöndíjból már csak sovány reggelire futotta. Sokszor átsegítette a nehézségeken, hogy az iskolára indulás előtt megfogadta édesanyja tanácsát, szavai most is itt csengenek emlékezetében:
- Fiam, a szekrényedben mindig legyen egy üveg zsír, egy zacskó cukor, néhány konzerv és egy tasak tea!
Pontosan így mondta: zacskó cukor és tasak tea, és sohasem fordítva, és Nándi azóta se tudja, hogy mi a különbség a tasak és a zacskó között. Azt azonban tudja, hogy jól jön a fiókok mélyén egy kis rejtett tartalék, amelyek megkönnyítik a nehéz időkből történő kilábalást. Azokból a kissé éhes időkből maradt meg öreg napjaira is a teaszürcsölés, mint rossz szokás. Amikor már a kockacukor is fogyóban volt, a teaívását úgy lehetett gazdaságossá tenni, hogy egyszerűen a fogak közé kellett venni egy szemet, és azon keresztül szürcsölni a gőzölgő teát.
- Istenem, de szép időszak is volt az a néhány egyetemi év!
Mindennek volt íze, színe, és mindent valami megmagyarázhatatlan aura vett körül. Hogy ne lett volna szép a fiatalság, a nagy tervek, és a szerelmek időszaka! És ennek már vége? Dehogyis van vége, ennek soha nem lehet vége, csupán annyi változás történt, hogy az élet nagy forgószínpadán helyettünk már mások a főszereplők, de még mi is ott vagyunk a színen - amíg élünk.
Reggeli után Nándi megfogta kedvese kezét, és megkérdezte tőle:
- Ugye eljössz velem?
- Hová megyünk? – kérdezett vissza az asszony, de a kérdését már úgy tette fel, hogy abban már ott volt az egyértelmű kódolatlan válasz, a többes szám első személyben kimondott cselekmény.
- Bemegyünk a kórházba.
- Péterhez?
- Sajnos, nem hozzá, de az ő érdekében. Ő már Pesten van kórházban. Az itteni kezelőorvosához megyünk, hátha tudunk segíteni a helyzetén. Most nincs időm részletezni, siessünk!
Félóra se kellett, és a doki irodájában ültek, aki szívélyesen fogadta volt betegét.
- Hogy érzi magát Nándi bácsi?
- Köszönöm doktor úr, egészen jól, de most nem a magam ügyében vagyunk itt, hanem Péter felől érdeklődöm. A múltkor azt mondta, hogy külföldön gyógyítható a betegsége.
- Igen, gyógyítható.
- Össze tudtam szedni annyi pénzt, ami fedezi a gyógykezelést, és még annál valamivel többet is - újságolta örömmel Nándor.
- Nagyon szép magától, hogy előteremtették a gyógyítás költségét, de már erre a pénzre nem lesz szükség.
- Jaj Istenem! - kapott a szívéhez az öreg .– Mi történt? – kérdezte rémülten.
- Ne ijedjen meg, nincs semmi baj, sőt inkább jó híreim vannak – mosolygott bíztatóan a doki.
- Mondja már doktor úr!.
- A családja előteremtette az összeget.
- A fia?
- Igen, az édesanyjával közösen – hadarta a doki.
- Tehát Péter volt felesége segített egykori férjének? Ez csodálatos! – ujjongott Nándi.
- Igen, eladta a szüleitől örökölt családi házát, amelynek ára teljes egészében fedezi a kiadásokat.
- Most hol van Péter? Meg lehet látogatni?
- A külföldi kórházban, már túl van a beavatkozáson. Éppen ma reggel beszéltem az orvosával – egy magyar származású kollégával –, aki arról tájékoztatott, hogy nagyon jók az eredmények, hamarosan fel is épülhet a betegünk.
- Hála a jó Istennek! – sóhajtott Nándi. – Nekem azonban lenne egy kérésem.
- Mondja nyugodtan Nándi bácsi! – adta meg a bíztatást a félénken előadott kéréshez a doki:
- Azt a pénzt, amit Péter gyógyítására szántunk, szeretném a családjának eljuttatni, kérem, segítsen ebben. Azt nem szeretném, ha megtudnák, hogy szerepem van a dologban, ezért, ha adna egy számlaszámot, a mai napon át is utalnám a pénzt. A másik kérésem: megoldható-e, hogy ön külföldön meglátogassa Pétert? Természetesen az ezzel járó költségeket is álljuk.
- Van egy jobb ötletem – gondolkodott hangosan a doktor. – Nálam megvan a feleség számlaszáma, mert szükség volt rá. Azt javasolnám, hogy arra kellene utalni a pénzt -nyújtotta át a leskiccelt számot az orvos.
- Rendben doktor úr! Nagyon szépen köszönöm a segítségét! – búcsúzott el Nándor és felesége a fiatalembertől.
Hazafelé betértek a bankba, és útba indították Péter feleségének számlájára az eladott lakásának árával megegyező összeget. Rövid kutakodás után megtudták a doki számlaszámát is, és ráutalták a külföldi út bekerülési költségét. Nagyon jó érzéssel érkeztek haza. Egy darabig csendben ültek egymás mellett. Vali szólalt meg elsőként:
- Adja Isten, hogy Péter felépüljön!
- Meg fog gyógyulni, és nagyon boldog öregkora lesz! Tudod, hogy miért vagyok ebben annyira biztos?
- Nem tudom.
- Azért, mert nagyon szeretném! Teljes szívemből szeretném, hogy ez az ember egészséges és boldog legyen!
- Jó ember vagy te, Nándi! - hajtotta fejét hitvese vállára az őszülő hajú nagymama.
Az ebéddel nem sokat foglalkoztak. Vali kivett a mélyhűtőből egy tartaléknak szánt, műanyagdobozba zárt csirkepörköltet.
- Főzök hozzá egy kis rizst, amíg felmelegszik.
- Ne vesződj vele, megesszük kenyérrel, tudod, mint a nászutunkon! Akkor is jó volt köret nélkül, ma is megfelel.
- Hát jól van, ha így gondolod– egyezett bele Vali, de azért megfőzte a rizst, amit Nándi már csak akkor vett észre, amikor az asztalon gőzölgött, de arra sehogy se tudott rájönni, hogy felesége mikor készítette el a finom uborkasalátát. Nem tartott volna semeddig megkérdezni tőle, de Nándi úgy döntött, hogy hadd legyen ez az asszony titka.
Ebéd után végre kiülhettek az árnyas teraszra, elérkezett az ideje, hogy megbeszéljék gyökeresen megváltozni készülő életüket, és kikukucskáljanak annak a jövőre nyitott ablakán.
*
- Hatalmas teher van a vállunkon ezzel a nyereménnyel – kezdte a beszélgetést a családfő.
- De kellemes teher – tette hozzá Vali.
- A felellőséget gondolom nagynak – érvelt Nándi –, nagyon sok jót tehetünk a családunknak, barátainknak, a rászorultaknak, ha ésszerűen csináljuk.
- Először is a gyerekeinkkel kell foglalkozni.
- Mindenképpen, de nem mehetünk fejjel a falnak! Egy jó ideig nem szabad megtudniuk, hogy nyertünk.
- Miért nem? – értetlenkedett az asszony.
- Most akarom elmagyarázni. Ezt a hirtelen sok pénzzel járó sokkot nem minden ember viseli egyformán. A pénz olyan, mint az alkohol vagy a kábítószer. Hozzá lehet szokni, sajnos a költekezéshez is, és szenvedéllyé válik. De ahogy már elődeink is megállapították: „Ebül szerzett jószág ebül vész el.” Ettől, és az ezzel járó tragédiától szeretném megkímélni a gyerekeinket. Úgyhogy el kell titkolni előttük a nyereményt.
Nándi, látva felesége csodálkozó arcát, tovább folytatta mondandóját:
- Természetesen kapnak annyi pénzt, amennyire szükségük van, és ami már rövid időn belül is minőségi változást hoz az életükben.
- A fiad albérletben lakik, a nagyobbik lányodéknak félbe kellett szakítani az építkezést, hivatalosan mondva tőkehiány miatt, a kisebbiknek pedig a továbbtanulásához kell a pénz.
- Akkor most elmondanám, hogy mit gondoltam ki. Mivel Berciék Pesten laknak, és ott is akarnak gyökeret ereszteni, vennénk Pesten egy lakást a saját nevünkre, bebútoroznánk a gyerekek ízlése szerint, és hadd higgyék még egy ideig, hogy béreljük. Ritáéknak pedig adnánk annyi pénzt, amennyiből be tudják fejezni a házépítést. Gabival van egyelőre a legkisebb gubanc, mert ő úgyis koleszban lakik.
- És meddig titkolóznánk előttük?
- Nem túl sokáig. Elmondanám a rokonokkal kapcsolatos tervemet, és azonnal megérted, hogy miért nem tudhatják meg még a gyerekeink se, hogy nyertünk a lottón. Gondolom, hogy te is szeretnél segíteni a rokonainkon, amit csak úgy tudunk lebonyolítani, hogy teljes hírzárlatot rendelünk el magunknak, és ezért nem avathatjuk be a gyerekeket sem. Vannak közelebbi rokonaink és vannak távolabbiak, igaz?
- Hát persze – bólintott rá Vali.
- A távoliak alatt nem a messze lakókat értem, hiszen sok esetben közelebb állnak a szívünkhöz, mint néhány, akivel naponta találkozunk.
- Mondd már, hová akarsz kilyukadni! – sürgette az asszony emberét.
- Oda, hogy vannak olyan rokonaink, akik mindig jók voltak hozzánk, és tudjuk, hogy most is így van, mert gyakran tesznek tanúbizonyságot erről. Vannak azonban olyanok, akik belénk rúgtak, amikor a segítségükre lett volna szükség. Na, látod ebbe a két csoportba tartozó rokonsággal könnyű dolgunk lesz. Akik jók voltak hozzánk, azokkal mi is jók leszünk, akik rosszak, azokat pedig elfelejtjük.
- De vannak olyan – nem túl távoli – rokonaink, akikkel már régen találkoztunk, ezek nem lehettek velünk sem jók, sem rosszak.
- Pontosan így van, de mivel közeli rokonaink – unokatestvérek –, ezért meg kellene győződnünk, hogy mit gondolnak rólunk, segítenének-e bennünket, ha bajba kerülnénk.
- És hogyan akarsz róla meggyőződni? – tette fel a kérdést a feleség, de már annyira átlátott férje tervén, hogy ő maga válaszolt meg a feltett kérdésre. – Tehát ezekkel a rokonainkkal találkozni kellene, hogy megismerjük őket!
- Igen. Meg kellene látogatni őket, úgy, mint egy szegény rokon, aki bebocsájtást kér egy éjszakára – derült fel Nándi arca, ahogy neje megértette, hogy miről van szó. – Sorba látogatnánk azt a néhány rokont, és hamarosan megtudjuk, hogy megérdemlik-e a segítséget vagy sem.
- De mindkettőnknek elég sok rokona van – találta meg a kákán a csomót Vali.
- Azokhoz nem kell menni, akik kapcsolatban vannak velünk, és szemmel láthatóan tisztelnek bennünket. Csak oda, akikkel már régen találkoztunk - mondta ki végül Nándi azt, amiből már az asszony előtt is egyértelművé vált, mit is tervez valójában. Arra is rájött magától, hogy miért kell egy darabig titkolózni a gyerekek előtt.
- Tehát attól tartasz, ha a gyerekek meg tudnák a nyereményt, véletlen is kikotyoghatnák, és a hír a rokonsághoz is eljuthatna?
- Igen, és egészen másként viselkedhetne némelyik velünk tudva, hogy gazdagok lettünk – könnyebbült meg Nándor, hogy felesége teljes egészében megértette a tervét. - Belevágunk?
- Naná! – szólt a tömör válasz.
- Akkor dobjunk be egy kávét, és dolgozzuk ki a részletes tervet – javasolta Nándi, és úgy látszik, a teraszt betöltő kávéillat ihletet adott a forgatókönyv megírásához.
Mindkét családból sorra vették a rokonokat. Először a közelről ismertek kerültek a papírra, balra, akiket feltétel nélkül támogatni kell, és jobbra, akik magukra hagyták őket, amikor bajba kerültek, és szükségük lett volna a segítségükre. Az utóbbiak jóval kevesebben voltak.
A papírlap közepére azokat a rokonokat szedték csokorba, akikről már régen hallottak, akikkel legfeljebb néha-néha váltottak levelet. Mindkettejüknek kettő ilyen rokona akadt.
- Nézzük át ismét szépen sorban! – vette kezébe a lapot Vali – tehát akiket meglátogatunk: a két unokatestvérem és a családjaik. Juli, anyám testvérének a lánya, és Géza, apám öccsének, Marci bácsinak a fia. Ők egy faluban élnek, igaz, az ország másik végében.
- Nekem pedig Gyula bácsi és Pista bácsi, apám két öccse, ők is jó messze laknak tőlünk, mit ad Isten, pontosan az ország másik felében, ráadásul nem is egy községben.
Ezek azok a rokonok, akikről sokat hallottak, akik néha meg is látogatták őket, de amióta a szülők meghaltak, ezek a látogatások elmaradtak.
- Hát igen – jegyezte meg keserűen Nándi -, ahogy egy régi szólás-mondás tartja: „meghalt a gyerek, oda a komaság”. Tudod, Vali, nekem hiányoznak ezek az emberek. Olyan jó volt, amikor ellátogattak hozzánk, vagy mi hozzájuk!
- Igen, azok az éjszakába nyúló beszélgetések! Emlékszel a friss mező illatára a szüleim falujában, Gyula bácsiéknál pedig a hatalmas cseresznyefa alatt milyen finom halászlét főztünk bográcsban!
- Nekem is szép emlékeim vannak mindegyikről, már alig várom, hogy találkozhassunk velük. - Bizony sok éve nem láttuk őket. Az én rokonaim édesanyám temetésén voltak itt utoljára, annak pedig több mint tíz éve. A tieid, pedig apósom temetésén, hét évvel ezelőtt. Megírjuk nekik, hogy érkezünk?
- Dehogy írjuk! – tiltakozott Nándi. – Váratlanul kell mindegyiknél megjelenni, ez az egésznek a lényege. Ha tudják, hogy megyünk, elveszti a látogatás a varázsát, és soha nem tudjuk meg, amire kíváncsiak vagyunk, nevezetesen, hogy örülnek-e nekünk vagy sem.
- Értem – bólintott Vali, és szíve szerint már indult volna a kellemesen izgalmas útra. Mindig lázba hozta, ha hozzájuk utazhatott, de most, hogy segíthet is rajtuk, elmondhatatlanul felemelő érzés volt.
A sok egyéb teendő mellett el kellett dönteni, hogy melyik irányba induljanak először.
- Fej vagy írás? – kérdezte Nándi.
- Írás – válaszolta Vali, és ezzel szentesítette, hogy először Nándi rokonait látogatják meg.
A „mikor indulunk” kérdésre a választ az elkövetkező néhány nap adta meg, ennyi idő kellett ugyanis az öreg Ford rendbetételéhez és egy lakókocsi megvásárlásához. A lakókocsit saját ízlésük szerint be is kellett rendezni, valamint megpakolni ajándékokkal. Nándor próbálta összeszámolni, hogy a két nagybácsinak hány gyereke, és hány unokája van, de az unokákhoz érve elakadt, a dédunokákról pedig végképp nem tudott semmit.
- Semmi baj – nyugtatta Vali –, ők se tudják, hogy nekünk vannak-e unokáink. Majd a helyszínen megtudjuk.
- Még van egy fontos dolgunk, mielőtt nekivágunk életünk nagy kalandjának. A gyerekeknek át kell utalnunk gyorssegélyként valamennyi pénzt. Előbb telefonon elmondjuk nekik, hogy eladtunk egy telket, és az árát elosztottuk köztük.
Mondani sem kell, hogy a pénzszűkében lévő fiatalok nem győztek hálálkodni a most is, mint mindig a legjobbkor jelentkező szülőknek. Már letették a telefont, amikor Vali a fejéhez kapott:
- Papa, elfelejtettük megmondani nekik, hogy jó ideig nem leszünk itthon, hívjuk csak őket vissza!
Szinte mindegyik ugyanúgy reagált a hírre.
- Végre ti is elmentek nyaralni! Mikor voltatok egyáltalán távol otthonról? – tette fel a kérdést Gabi, a kisebbik.
- Huszonöt éve – felelte Vali –, de mostantól bepótoljuk a lemaradásunkat. Ugye kedvesem? – simogatta meg férje arcát.
Dudás Károly
Folytatása következik...