Harangoznak a mi kis falunkban 11.
11. Megy a gőzös Kanizsára
Már csak öten taposták a hol göröngyös, hol fűvel, gazzal benőtt erdei ösvényeket, faluszéli gyalogutakat. A helyzetük lényegesen könnyebbé vált: élelemmel el voltak látva bőségesen, és volt térképük és iránytűjük. Elég nagy távot sikerült megtenniük, de egyszer csak, még jóval sötétedés előtt, az erdő fái között az útjukat állta egy esőzéstől megáradt patak. Ha volt is hídja, az már semmit sem ért, mert a víz kinőtte a medrét.
- Döntsétek el, hogy most kelünk át ezen az óceánon, vagy holnap reggel! – bízta a döntést társaira József.
- Jobb lenne most, mert a vizes ruháinkat éjjel megszárítva, holnap újult erővel mehetünk tovább – adta meg a legelfogadhatóbb választ Horváth Géza, aki hiába volt Zala megyei, mégsem ismerte ezt a vidéket, mert soha életében nem volt dolga errefelé. Kanizsán túl lakott egy kis faluban.
- Rendben van fiúk. Fél óra pihenő, hogy ne felhevülten kelljen megfürödnünk ebben a barátságtalan vízben! – adta ki József a vezényszót.
Letették hátizsákjaikat, egy jó darabig szótlanul ültek a nagyra nőtt fűben. Varga Jancsi törte meg a csendet:
- Milyen széles lehet ez a megáradt patak?
- Talán 20 méter – saccolta meg Fodor Jóska.
- Szerintem megvan az harminc is! – ellenkezett Nagy Pista.
- Nincs az annyi! Talán huszonöt! – szólt az újabb vélemény, ezúttal Horváth Gézáé.
- Lépjétek le, csak ne találgassatok! Szóljatok, ha mehetünk a vízbe – zárta le József a vitát, majd így folytatta - keressünk egy vagy két vastagabb, száraz ágat, és azt magunk előtt tartva gázoljunk át ezen a gyorsfolyású patakon. – Így is tettek, fogtak egy több méter hosszú, vastagabb fatörzset, amelyre a hátizsákjukat felerősítették és óvatosan belecsúsztatták a vízbe, amit azonnal követtek, és egymás mellett úszva, a fába kapaszkodva lökdösték magukat a túlsó part felé. Jóval lejjebb értek partot, mint ahogy remélték, mert a folyó sodrása erősebb volt minden igyekezetüknél. Kievickéltek a partra. Leszedték hátizsákjaikat a fatörzsről. József a nagy igyekezetben megcsúszott és beleesett a rohanó vizű patakba. Fodor Jóska utána akart ugrani, de hamar belátta, hogy úszva lehetetlen lenne utolérni az egyre távolodó öreget. A parton futva kelt versenyre a sebes folyóval. Sokáig szaladt, mire megelőzte a kapálódzó embert. Ösztönösen felkapott egy nagyobb faágat és belevetette magát a vízbe, arra is ügyelve, hogy a keresztbefordított ágon megakadjon a szerencsétlenül járt társa. A mentés sikerrel járt, Józsefet a víz nekivitte az ágnak és Fodor Jóska hatalmas erejének köszönhetően épségben kijutottak a partra.
- Nem sérült meg fater? – kérdezte Jóska.
- Nem, de egy darabig nem hiszem, hogy kívánom a vizet – próbálta elviccelni a helyzetet az öreg, mélyen hallgatva a megütött karjáról és a lehorzsolt lábáról, és, hogy lássák a többiek, hogy ő a 45 éves kora ellenére még kemény gyerek, hozzátette - gyorsan keresünk egy megfelelő helyet, ahol megpihenhetünk, tüzet gyújthatunk és megszárítkozhatunk.
A lobogó tűznél száradtak a ruhák és energiával töltődtek az emberek.
- Fiúk, hányadika van ma? – kérdezte József a tábortűztől megvilágított arcú barátait.
- 1945. augusztus 16 –a - válaszoltak egyszerre többen is.
- Tehát már több, mint kéthete jövünk és jövünk – válaszolta, de a gondolatai egészen máshol jártak. Papkuta pusztára repítették az emlékei, egy kicsi kis lakásba, amelyben 1900. augusztus 13-án meglátta a napvilágot. – Három nappal ezelőtt volt a negyvenötödik születésnapom, és még csak eszembe se jutott – gondolta – nem tesz semmit, itt minden nap születésnap van, minden nap ajándék a jóistentől. Minden nap okunk lehetne az ünneplésre. Eddig mindig mellettem volt a teremtő, minden veszedelemtől sikeresen megmenekültem. Remélem, kis családomra is vigyáz a mindenható! – Ült a tábortűz mellett, szívta magába a tűzből kiáramló erőt, és ahogy vissza lévő életében még annyiszor, előbb csak a kezeit tördelte, majd halkan elkezdte énekelni kedves nótáját:
„Harangoznak a mi kis falunkban…” Ezt a dalt a hazatérését követően is mindig halkan énekelte. Talán azért, mert így szokta meg a bujkálás napjaiban? Valószínű!
Reggelre megszáradtak a ruhák. Áradt belőlük a füst savanykás szaga, de ez egyáltalán nem zavarta őket, csak az volt a fontos, hogy folytathatták útjukat. Délidőben egy alkalmas helyen megpihentek és a négy fiatal előszedte a hátizsákjából a magukkal hozott darab sonkát és szalonnát. Egymás után szakadt ki belőlük a keserű felismerés:
- Ez ehetetlen! – József volt az egyetlen, aki az útravaló élelmét, a konzerveket leszámítva, nem a hátizsákjában tartotta, hanem kis tarisznyájában. A sonkát, szalonnát és a kenyeret külön becsomagolta abba a – még az angoloknál is újdonságnak számító – nejlonzacskóba, amit a fogolytáborból mentett meg magának. Látva a társai riadalmát, kibontotta a tasakot, és megnyugodva állapította meg, hogy az ő elemózsiájának semmi baja.
- Mi történt az ételetekkel? – kérdezte a fiúkat.
- Förtelmes iszap szaga van, és emellett el is ázott. Teljességgel ehetetlen – állapította meg Horváth Géza. József is megnézte, megszaglászta az előző nap még ízletes húsokat, és neki is az volt a véleménye, mint a többieknek:
- Ezt bizony el kell dobni gyerekek! – jelentette ki szomorúan. Egymás után repült a hasznavehetetlen élelem a bokrok közé. József fogta a zsákmányból nála maradt német tőrét és a tarisznyájából kivett sonkát, szalonnát és kenyeret öt egyenlő részre vágta:
- Itt van fiúk, a mai napra elegendő lesz. Jut belőle ebédre is és vacsorára is. Mennyi konzerv van a tarisznyátokban?
- Nekem semennyi – válaszolt elsőként Nagy Pista – még az öreg házában kivettem és otthagytam a Tóth Feriéknek. Arra gondoltam, hogy nekem elég lesz a darab sonka és szalonna.
Kiderült, hogy a másik három fiatal katona zsákjában csak egy-egy darab félkilós húskonzerv maradt.
- Nálam is van néhány darab – mondta József, ezekkel is elleszünk még egy-két napot – próbálta megnyugtatni József a kis társaságot.
- De ki tudja, hogy még milyen hosszú lesz az út! – aggodalmaskodott Nagy Pista, de az öreg igyekezett meggyőzni:
- Ennél nagyobb nehézségeket is túléltünk már, valahogy majd csak lesz most is.
- Az a legfontosabb, hogy egyre közelebb vagyunk az otthonunkhoz – jegyezte meg Nagy Pista. Ez a gondolat adott nekik erőt a továbbiakhoz. Eltelt ismét két nap, az élelmükből már csak egy evésre való maradt. El kellett dönteniük, hogy a maradék néhány falatra elegendő konzervet vacsorára fogyasztják-e el, vagy meghagyják a következő napi reggelire.
- Most késő délután van, még sokáig világos lesz, álljunk meg valahol, rendezkedjünk be éjszakára, és nézzünk körül az erdőben, hátha találunk valami ehetőt – állt elő Varga Jancsi a javaslatával és előhúzta zsebéből Tóth Feri csúzliját.
- Elhoztad Ferkó fegyverét? – tudakolta József.
- Nekem adta, mondván, hogy neki már nem kell, mi meg hasznát vehetjük.
- Mire akarsz vadászni vele?- kérdezte Nagy Pista.
- Még nem tudom, de lelövöm az első vadat, ami az utunkba kerül.
- A vaddisznót vagy a szarvast is? – heccelte Fodor Jóska a fiút.
- Hát persze, de csak röptükben – nevetett Jancsi.
- Akkor induljunk vadászni! – adta ki a vezényszót Nagy Pista.
- Álljon meg a menet barátocskáim! Vadászni nem mehet mindenki, oda untig elegendő két ember, a többi meg maradjon itt a rögtönzött táborunkban, a holmikra vigyázni. Varga Jancsit kísérje el Horváth Géza. Ha többen mennénk, csak a vadakat ijesztenénk el – okoskodott József. A két fiú kezében egy-egy hosszú és erős bottal, mindegyik az oldalán német bajonettel, és persze a Tóth Feritől kapott csúzlival, bevetette magát a göcseji rengetegbe. Jancsi egy alkalommal tudott rálőni egy vadgalambra, de nem találta el. Géza unta meg előbb az eredménytelen vadászatot:
- Ballagjunk vissza cimbora, ebből ma már nem lesz semmi! – mondta lemondóan. Még mondani akart valamit, de Jancsi intett neki, hogy maradjon csendben.
- Mit hallottál?- suttogta Géza.
- Ott a bokrok mögött van valami.
- Nem hallok semmit!
- Most én sem, de az előbb tisztán hallottam hangokat a sűrűből.
- Milyen hangok voltak?
- Valami állatnak a hangja, olyan, mintha panaszkodna, vagy sírna - felelte Jancsi.
- Meg kellene néznünk! Hátha találunk ott valamit!
- Előbb kötözzük rá a bajonettjeinket a botjaink végére, mert hátha valami vadállat bújt meg a bokrok között! – mondta Jancsi és a zsebéből előhúzott spárga segítségével egy lándzsát alkotott. Ugyanígy tett Géza is. Kúszva közelítették meg a bokrokat. Bekémleltek az óvatosan széthajtott sűrű ágak mögé, ahonnan ismét egy állat hangja szűrődött ki. Sírásra emlékeztető hangok voltak, egy őzé, amely egy vascsapda fogságából próbált megszabadulni. Egyik lábával lépett be a fűrészfogú alattomos eszközbe, és azon igyekezett, hogy kitépje magát a vasmarok szorításából. Úgy tűnt, mintha saját lábát akarná leszakítani, hogy megmenekülhessen a fogságából, de látszott, hogy a nagy vérveszteség miatt egyre jobban hagyja el az ereje.
- Mit tegyünk barátom, hagyjuk, hogy elvérezzen, vagy megszabadítsuk a szenvedéseitől? – kérdezte Géza.
- Te le tudnád szúrni?
- Inkább, mint, hogy végignézzem a szenvedését. Hidd el, jót teszünk vele, ha megszüntetjük a fájdalmait- felelte Géza és egy szemvillantás alatt végzett a szerencsétlen jószággal. Leszerelte bajonettjét a bot végéről és a bokrok közül kihúzott 15-20 kiló körüli állatot gyorsan kizsigerelte. Összekötötték a lábait és botjaikra fűzve vállukra vették és odacipelték a társaikhoz.
- Hogy ejtettétek el ezt a jószágot? – hangzott a kérdés minden irányból.
- Lőttük – felelte Jancsi.
- Mivel lőttétek? – tréfálkozott tovább József, és a két vadász elmesélte töviről hegyire, a fiatal bak elejtését. Azonnal nekiláttak a vacsorakészítésnek. Egy-kettőre lobogott a tűz, és nyárson sültek a friss húsból lekanyarított darabok. Annyit sütöttek, hogy reggelre is maradjon belőle.
- Van ám egy nagy problémánk – szólalt meg Fodor Jóska.
- Mi az?- kérdezte József.
- Csak annyi a baj Fater, hogy a hátizsákokban a só is tönkrement a szalonnával együtt.
- Az enyém megmaradt, mert az is a tarisznyámban volt – felelte József, és már vette is elő a gondosan becsomagolt nejlonzacskóból a féldecis méretű fedeles sótartót.
- Ez nagyon finom volt – törölgette meg tőrkését a vacsora végeztével Nagy Pista. A sült maradékát mindenki az egyik sátorlapból kiszabott és összefércelt tarisznyába tette. A tarisznyákat felkötötték egy magasabban lévő faágra, nehogy éjszaka, amíg alszanak, a vadak megdézsmálják a finom pecsenyét, majd elkezdték szétbontani az őz még egyben lévő részeit. Azt tervezték, hogy magukkal visznek minden húst. Elosztva nem is jelentett volna túl nagy súlyt. A tervük azonban terv maradt, mert hát a tervek nem mindig teljesülnek. Már folyt a hús szétosztása, amikor megjelent mögöttük két, sörétes puskát szorongató ember. Az egyik érces, kellemetlen hangon rájuk szólt.
- Egyenként mindenki hozza ide a lábam elé a hátizsákját, és az összes vadhúst! Megértették?
- Hogyne értettük volna meg – felelte József - vigyétek oda a cuccokat a jóember elé! A két férfin egyből látszott, hogy orvvadászok, és rablók egy személyben. Az egyik füttyentett egyet, és megjelent harmadik társuk egy lovas kocsival. Gyorsan feldobálták a könnyen szerzett zsákmányt és villámgyorsan eltávoztak.
- Akadna meg a torkotokon! – küldte utánuk jókívánságát Fodor Jóska.
- Most megint itt maradtunk ennivaló nélkül! – panaszkodott Horvát Géza.
- Miért élelem nélkül? – kérdezte szemrehányóan József. – Mindenki tarisznyájában van annyi sült hús, hogy holnap nagyon vígan élhetünk belőle.
- Na, és azután?
- A későbbiekre is maradt valamennyi – mosolygott József. A négy fiatal kérdőn nézett az öregre, mire ő elárulta a titkát.
- Az első csomagot Fodor Jóska nekem mérte ki, és én azonnal beletettem a hátizsákomba.
- De, hát a zsákokat elvitték ezek a latrok! – fortyogott Varga Jancsi.
- Igen, de nem az enyémet! Én, amint Jóska a kezembe nyomta a jókora darab húst, beletekertem egy, a tarisznyámból kivett tiszta ruhába és úgy tettem a hátizsákomba, amit azonnal a tüskés kökénybokorba dugtam, hogy védve legyen az állatoktól. Éppen ezt akartam nektek is javasolni, amikor megjelentek a haramiák. Édes gyerekeim, az a húsmennyiség legalább háromnapi ételünk. Mellé még bármit is találhatunk. Csak fel a fejjel!
- Fater, ezek után már akár a nevére is vehetne bennünket! – mondta nevetve Fodor Jóska.
- Ilyen belevaló gyerekekkel, mint amilyenek ti vagytok, csak jól járnék! – tréfálkozott József, de komoly beszéde is volt a fiúkkal. – Figyeljetek ide! Most, ebben a pillanatban nagyon gyorsan felkerekedünk és keresünk magunknak egy másik éjszakai táborhelyet, minél messzebbre innen. Nem szeretném, ha a gazemberek éjszaka visszajönnének, és álmunkban meglepnének minket.
- Miért tennék? – kérdezte Nagy Pista.
- Mondjuk azért, mert eszükbe juthat, hogy láttuk, és felismerhetnénk őket a későbbiekben.
- Erre nem is gondoltam – bólogatott Pista. Nekilódultak a szürkületbe burkolózott erdei ösvényen és még sötétedésig berendezkedtek egy sűrű bozóttal körülvett csöppnyi tisztáson, és hogy meg nem romoljon, megsütötték a József által megmentett összes húst. Felváltva őrködtek, és már kora hajnalban, tovább indultak. Az elkövetkező három napban csak mentek és mentek, az útjuk végig erdőben vezetett, egyszer csak elfogytak a fák.
- Itt az erdő vége! Most mi legyen? – tették fel Józsefnek a kérdést a fiatalok.
- Először is együk meg a maradék húst, aztán kitalálunk valamit – válaszolta az öreg. Visszahúzódtak a fák mögé és kivették a tarisznyákból az utolsó adag őzhúst.
- Ennek már szaga van!- kiáltott fel Varga Jancsi.
- Ennek is! – mérgelődött Nagy Pista is, és behajította a megromlott ételt a fák közé.
- Pedig megsütöttük! – zsörtölődött Horváth Géza.
- Ezért bírt ki három napot, egyébként már a második napon megromlott volna – magyarázta Fodor Jóska, aki a legtöbbet értett a főzéshez.
- Két lehetőségünk van, hogy ne maradjunk étel nélkül – szólalt meg József.
- Halljuk fater! – biztatta Fodor Jóska.
- Visszamegyünk az erdőbe, megpróbálunk elejteni valami vadat, vagy valaki bemegy a távolban látszó faluba és onnan szerzünk élelmet. Mindegyik veszélyes, de én a falut választanám.
- Én is! – csatlakozott Nagy Pista József javaslatához.
- Akkor ezt megbeszéltük! Én megyek be a faluba! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon az öreg.
- Miért maga? – értetlenkedett Fodor Jóska.
- Azért fiam, mert én már öreg vagyok, rólam gondolják a legkevésbé, hogy katona vagyok. Tehát én megyek és punktum!
Egy néhány sorból álló erdősáv vezetett a falu felé, közvetlen mellette haladva közeledett, arra ügyelve, nehogy már messziről észrevegyék sziluettjét. Útja végig kaszálókon át vezetett. Egy völgybe érve két emberre lett figyelmes, aki egy nagy karfás szekérre szénát rakott. Összeszedte minden bátorságát és odaballagott hozzájuk.
- Jó napot! – köszöntötte őket.
- Magának is! – köszöntek vissza.
- Úgy látom, volt mit kaszálni az idén!
- Nem panaszkodhatunk, megérjük behordani ezt a rengeteg szénát – válaszolta az idősebb férfi. Elkelne egy kis segítség, de hiába ajánlgattam szalonnát fizetségként, nem akadt a faluban egy ember se, aki vállalta volna.
- Oda, a faluba kell behordani? – kérdezte József.
- Nem, attól jóval errébb, ide párszáz méterre, a tanyámra. Nem látszik a fasortól, lent van a völgyben. Két tábla szalonnát ajánlok, annak, aki az itt látható szénát felrakja a szekérre és a portám udvarán kazalba rakja.
- Három tábla és három kiló kenyér – állt elő József ajánlatával.
- Két oldal szalonna és három kenyér – mondta ki a gazda az újabb árat. József elgondolkodott, és belecsapott a férfi tenyerébe.
- Megegyeztünk, de abból a szalonnából már az első fordulónál szeretnénk enni.
- Hányan vannak? – kérdezte a gazda.
- Velem együtt öten és eléggé éhesek vagyunk.
- Hová igyekeznek? – érdeklődött a parasztember.
- Megyünk haza, hálaisten haza engedtek bennünket az angol fogságból – füllentett József, és a férfi olyant mondott, hogy majdnem leült tőle:
- Tegnap hallottam, hogy az angolok és az amerikaiak hazaengedik a hadifoglyokat. A falu kocsmárosa mondta, ő pedig Kanizsán hallotta.
- Akkor hívom a társaimat, és nekilátunk a munkának – szakította félbe az öreg katona a beszélgetést. A fiúk hamar megértették a feladatot. Megrakták a nagy karfás szekeret és az első forduló terhét azonnal kazalba rakták. József szarvalta ki a kazlat, a gazda elismerően nézett az apró termetű, dolgos emberre. A gazda felesége egy nagy udvari deszkaasztalhoz invitálta őket és egy darab szalonnát, kenyeret és zöldpaprikát rakott mindegyik elé. Megreggeliztek és folytatták a széna betakarítását. Délutánra végeztek a munkával, megkapták a kialkudott két tábla szalonnát és egy, falusi udvari kemencében sült egész kenyeret. A háziasszony észrevette József arcán a meglepődést, és így szólt:
- Reggelire az én vendégeim voltak, váljon egészségükre!
- Köszönjük szépen! – hálálkodtak a katonák.
- És, most merre? – kérdezte a gazda.
- Kanizsára kellene eljutnunk – válaszolt Fodor Jóska.
- Odáig nem tudom elvinni magukat, de az odavezető vasútvonalig igen. Rögtön befogok a kisebbik kocsimba, és mehetünk is – és pár perc elteltével már fent ültek egy lőcsös szekér egymás mögé rakott ülésdeszkáján. Jó félórás zötykölődés után értek ki a vasútvonalhoz.
- Ide Kanizsa, talán 15-20 kilométerre lehet, tőlünk keletre – mondta búcsúzóul a parasztember a hálálkodó katonáknak.
Dudás Károly
Folytatása következik...