Tetoválás a vállon 8. fejezet
8. A tél szorításában
Bármilyen zord volt körülöttük a tél, bármennyire támadtak a sarkvidéki nagy viharok, Pétert nem tudták elkedvetleníteni. Boldog volt. Egyszeriben értelmet kapott, megszépült az élete. Már nem restelkedett, hogy szerelmes lett, túl a hatvanon. Eleinte még feltette magának a kérdést, hogy „lehet e szerelmes egy ilyen öregember?”
- Velem megtörtént, ezek szerint lehet – tett pontot a mondat végére. Megesett, hogy egy-egy, neki tetsző hölgy megdobogtatta a szívét, de olyant, mint amit Klári iránt érzett, nem sokszor fordulhat elő az életben. Hányatott élete méltó befejezéseként, Isten ajándékának tekintette a még idejében ölébe hulló boldogságot. Mindketten erőt merítettek tiszta és őszinte kapcsolatukból, könnyebben szálltak szembe a nehézségekkel, amelyek a kiszámíthatatlan természettel vívott állandó küzdelmet, a mindennapi élelmük beteremtését jelentették.
Az egyik csendesebb napon felkerekedtek, és vadászni indultak az erdőbe. Fajdot vagy nyulat szerettek volna lőni, de mint már oly sokszor, most is elbújtak előlük a vadak. Olyan helyeken jártak, ahol korábban még soha. Vége szakadt az erdőnek, és egy nagy tisztás, majd nem túl magas dombok állták útjukat. Az apró hegyek és az oldalukban sokasodó különféle fák látványa elkápráztatták őket. Eddig, bármerre bolyongtak, mindig csak az erdőt, néhány tisztást, vagy csupasz, köves dombot láttak, és a kissé távoli, körülöttük tornyosuló hegyekből annyit, amennyit a talaj egyenetlenségétől, és a magasra nőtt fáktól láthattak.
Ez az első olyan hely, ahol egyidejűleg jelenhetett meg előttük a közeli, és a távoli táj elkápráztató panorámaképe, nemcsak egy keskeny sávban, mint Péter barlangjának dombjáról.
A nap szégyenlősen lesütötte a szemét. Erőtlen sugarai csak itt, ott küzdötték át magukat a szürkébe burkolódzó égbolton. Ebben a halovány megvilágításban is lenyűgöző látványt nyújtottak az égig érő bércek. Tőlük távolodva, a kezdeti dombok hatalmas hegyekké nőtték ki magukat, amelyek oldalában nyomon követhető a növénytakaró, éghajlathoz igazodó változása. Alul a lombhullatók, feljebb haladva mind jobban és jobban gyérül a növényzet, és fakul a talajtakaró színe. A magasabb régiókban, és legfelül pedig a szürkületen is átvilágító, fehér hó az úr.
- Kár, hogy nincs nálunk fényképezőgép, és a videó kamerám is tönkrement a landolásunkkor, nem tudjuk megörökíteni ezt a gyönyörűséget – sajnálkozott Klári.
- Rajzold le! – javasolta Péter.
- Megtenném, de ahhoz papír és ceruza is kellene.
- Rajzold le emlékezetből, ha hazaérünk!
- Jobb lenne fényképről.
- Az én fényképezőgépemet is használhatod.
- Elfelejtettem mondani, hogy leejtettem, és azóta nem működik.
- Semmi baj, majd megnézem, lehet, hogy még javítható. Visszajövünk ide egyszer, amikor a nap is jobban bevilágítja a földet, és lefényképezünk mindent.
Péter az egyik fenyőfán végre meglátott egy fajdot. A hegyek nagyot mordulva visszhangozták puskája dörrenését.
– Szép példány! – emelte meg a lelőtt madarat.
A fák közé befurakodó szellőt még nem vették komolyan, és még akkor se gondoltak semmi rosszra, amikor mozogni, majd susogni kezdtek a fenyők. Szerettek volna lőni még egy kakast, és teljesen hatalmukba kerítette őket a vadászat édes-kesernyés izgalma. Nem észlelték a közelgő vihart, amelyben a szél erejét csökkentő fák is ludasok voltak. Az egyre erősödő, már-már orkánerejű széllökésektől az erdő is meghajolt. Rémülten kerestek maguknak menedéket.
- Ott, a domb déli oldalán, a sziklák között a távcsövemmel több hasadékot is láttam – mutatott Péter, a tőlük néhány száz méterre magasodó halomra. Futva, kúszva, végül csúszva, mászva tették meg a nem túl nagy távot. Bebújtak a legközelebbi sziklamélyedésbe, és a hatalmas szél elsüvített mellettük, felettük. Északról védte őket a domb, keletről és nyugatról a mélyedés két partja, déli oldalról volt szabad az út a tető nélküli, két ember számára elegendő méretű mélyedésben.
Megnyugtató volt, hogy az egyre fokozódó szélből csak annak félelmetes hangja jutott be hozzájuk.
- Ez a vihar el akarja söpörni a világot – dadogta Klári.
- Fázol? – kérdezte Péter.
- Csak kicsit, de nagyon félek!
- Itt nincs mitől félned, a szikla mögött biztonságban vagyunk.
- Mi lesz, ha havazni is kezd?
- Tetőt építünk a fejünk fölé, és kitiltjuk a havat legújabb hajlékunkból. Nézd csak, már a tüzelőnk is megvan – mutatott Péter abba az irányba, amerre maga a szél gondoskodott nekik tűzrevalóról. Kihasználva két széllökés közti rövid szünetet, Péter, egy szökkenéssel a vihar által kicsavart és a mellettük lévő sziklának sodort fenyőnél termett, és cibálni kezdte menedékük felé. Klári segítségével sikerült behúzni a széltől védett helyre, a hasadék bejárata elé.
- Ennek ágai, ha megfontoltan rakunk a tűzre, akár két napig is kitartanak. Egyes részeit pedig felhasználjuk a tető építéséhez. Szuper helyünk lesz, majd meglátod. – És, ha nem is lett szuper hely, de a fedéllel ellátva megbízható menedéket jelentett számukra.
- Szerinted, meddig tarthat ez az ítéletidő? – kérdezte Klári, de csak hangosan kiabálva tudta túlharsogni, az időnként sípoló, visító, jajgató hangzavart, a vihar tombolását. Péter igyekezett lelket önteni az asszonyba:
- Talán holnap reggelig, esetleg ráhúz még egy napot. Ne izgulj! Nem fázunk, és hála ennek a nagy kakasnak, élelmünk is van, és vizünk is a kulacsainkban.
Mindig csak egy-egy darab ágat tettek a bejáratnál rakott tűzre. Takarékoskodni is kellett a fával, és a nekieredő hóesés miatt kénytelenek voltak alkalmi sátruk alatt tüzelni, de vigyázni kellett, hogy a lángok ne érjenek fel az összetákolt tetőig.
Odakint elszabadult a pokol. Jajgatott, nyögött a tőlük karnyújtásnyira lévő erdő. Nagyokat csattantak az egymáshoz verődő faágak. Sírt, bömbölt körülöttük minden. Kitört fák röpködtek a búvóhelyük mellett. Meleg kuckójukba csak a hangok jutottak el, a bejárati résen kilesve, azonban félelmetes kép tárult szemük elé. Úgy tűnt, mintha ez az északról jövő vihar valóban le akarná tarolni a világmindenséget. Így ment egész nap, és éjszaka még pusztítóbbá vált.
- Elképzelni se tudtam, hogy létezik ekkora vihar - szólalt meg félénken Klári.
- Ez már talán nem is szél, hanem inkább orkán – jellemezte Péter az elemek tombolását. Az éjszakát ébren töltötték és folyamatosan táplálták a tüzet, mert ha kialszik a láng, az, a kibírhatatlan hidegben az életük végét jelentette volna.
Másnap reggelre elcsitultak a fülsértő zajok, kifulladtak a széllökések, megpihent a természet. Fáradtan, kialvatlanul botorkáltak haza, szállásukra. Útjuk kicsavart fák mellett vezetett. Már messziről látták, hogy valami nagy baj történt a helikopterrel. Péter belenézett távcsövébe, és szomorú képpel nyújtotta át Klárinak a messzelátót. Az asszony halálra vált a látottaktól. A helikopter oldalára dőlve, az eléje épített sátornak hűlt helye.
-Itt a világvége – mondta keserűen. Péter csak hallgatott, de legszívesebben ordított volna. Közelebb érve szörnyülködtek el csak igazából. Megpróbálták megmozdítani a nehéz monstrumot, de az nem engedelmeskedett.
Mi lesz most? – nézett Péterre segítségkérően Klári.
-Két lehetőségünk van. Az egyik: felállítjuk az eddig nem használt sátrat, és a gépből kicipelt kályhával fűtjük, a másik: átköltözünk, a korábban általam használt barlangba. Te melyikre szavaznál? Harmadik lehetőség nincs. Válassz, kérlek!
- Klára, kis töprengés után, a barlang mellett döntött. Péter helyeselte, hiszen a barlang nagyobb védelmet nyújt az időjárással, és a vadak esetleges támadásaival szemben.
- Ne is késlekedjünk, mert még ma át kell húznunk a kályhát, és annyi tüzelőt, takarókat, valamint élelmet, hogy ott tudjunk már éjszakázni. Még jó, hogy a dobkályha nem súlyos, így talán kisebb vesződséggel ki tudjuk szedni az égre nyíló ajtajú helikopterből. – Az a nem súlyos, legalább 30 kilót jelentett, aminek a kibányászása közel egy órát vett igénybe. A csöveivel, valamint az edényekkel együtt bepakolták egy, a már a szánkón lévő fémkonténerbe. Tetejére plédeket, ágybetéteket, a medvebőrt, szarvasbőrt és néhány, fával megpakolt jutazsákot raktak, és megindították rakományukat a barlang irányába. A szánkó, a rajta lévő nagy súly ellenére aránylag könnyedén siklott a fagyos havon. Nem tétlenkedtek, az átszállított holmikat azonnal behordták a barlangba. A kályhának helyet kerestek, és fűtésre kész állapotba helyezték. Azonnal indultak is vissza. Már az úton megbeszélték, hogy ezzel a fuvarral annyi mindent visznek át, amennyit a szánkójuk elbír.
A hűtőnek használt konténerből kiszedtek minden élelmet. Összesen négy műanyag zsákot töltöttek meg hússal és hallal. Ez megközelítően 40 kiló lehetett. A szánkóra kötözték a fűszerekkel, valamint a maradék rizzsel és száraztésztával megtöltött zsákokkal együtt.
- Ennyi mára elég lesz – adta meg a jelet az indulásra Péter. Nagyon fáradtak voltak a kialvatlanságuk miatt, amelyhez még hozzájárult a szállásuk elvesztése miatti szomorúság, és a nem várt költözködés izgalma. Lehangoltan húzták, vonták maguk után a már sokat szolgált teherhordó szánjukat. Egész közel jártak a barlanghoz, amikor elakadt a rakomány eleje. Nagyot reccsent, és eltört a szánkó egyik talpa.
- Semmi baj! Innen már kézben is behordjuk - bíztatta társát Péter, és elkezdte kioldani a köteleket. Talán a fáradtság okozhatta a figyelmetlenségüket, vagy talán az, hogy mindketten a törött szánkóra koncentráltak, majdnem az utolsó pillanatban vették észre, hogy farkasok tűntek fel, és egyenesen feléjük rohannak. A kilátástalannak ítélt harc helyett a menekülést választották.
- Kapj fel egy zsákot, és futás a barlanghoz! - ordította Péter. A bejárattól néztek vissza, és elkeseredtek a látványtól: a legalább 10 tagot számláló falka, a hosszú időre tervezett húskészletüket zabálta.
- De, jó, hogy az ősszel összebütyköltem egy ajtót! – jegyezte meg Péter, és az erős, lábvastagságú dorongokból álló tákolmánnyal elrekesztette a bejáratot. Hirtelenjében a korábbinál is sötétebbnek látta a világot. Úgy érezte, mintha minden ellenük esküdött volna, mintha ellenségükké vált volna az erdő, az ég és föld, a víz, a levegő, és minden, amitől hányatott életük jobbra fordulását várták.
- Mindent kezdhetünk elölről – tört ki Kláriból a keserűség. Péter, habár tragikusnak látta helyzetüket, nyugtatni kezdte kedvesét:
- Miért kellene elölről kezdenünk? Van hol laknunk, szinte mindenünk megvan, ami az élethez szükséges. Tető van a fejünk felett, tűzhelyünk van, amelynek melege erőt kell, hogy adjon a továbbiakhoz. Ruháink, eszközeink vannak. A fegyvereink segítségével meg tudjuk teremteni a napi betevőnket, és meg tudjuk védeni magunkat bármilyen támadástól.
- Ide, ugye nem tudnak bejönni ezek a haramiák? – kérdezte az ijedtségtől reszkető asszony.
- Ide nem! – felelte határozottan Péter, miközben szörnyülködve nézte az ajtó résein át, hogy megy veszendőbe az életüket jelentő sok élelem. Leemelte a kaput elreteszelő rudat, fogta a puskáját, és a teljes tárat rálőtte a zabálást éppen befejező rablóbandára. Klári ösztönösen követte a példáját. Három farkast leterítettek, a többi az első dörrenések hangjára menekülőre fogta.
- Szőnyeg lesz a bőrötökből bestiák – sziszegte Klári, és fejét Péter vállára hajtva, hangos zokogásban tört ki. Az utóbbi napok minden izgalma, a menekülés a vihar elől, a hajlékuk,
majd, szinte a teljes élelmiszerkészletük elvesztése megviselte mindkettőjüket. Péter igyekezett a kemény férfit mutatni, mert tudta, hogy ezekben a napokban erre van szükség. Legbelül ő is el volt keseredve. Egyedül csak az adott neki erőt, hogy nemcsak magát, hanem egy másik embert is védelmeznie, támogatnia kell. Ő, most még nem omolhat össze. Most, még nem!
-Jól van kislány! – simogatta vigasztalón az asszony arcát, haját a szemlátomást hirtelen megöregedett ember. – Komolyan szőnyegeket akarsz a farkasok bőréből? – kérdezte.
- Komolyan!
- Biztosítasz, amíg lerántom az irhájukat?
- Indulhatunk! – töltötte puskáját nagyvadra a fáradt asszony. Gyakorlat teszi a mestert, szól az ősi mondás, és Péter is bizonyította, hogy ez milyen igaz. A három leterített farkast fele idő alatt nyúzta meg, mint a két hónappal ezelőtt lőtt szarvasát. A bőrök nyers felét meghintették sóval, és mindhármat a barlang falának döntött rudakra feszítették. A többi munkát meghagyták másnapra. Klárit nyugtalanította, hogy az ordasok túlságosan agresszívak lettek, és ijesztő volt a számára, hogy emberre is támadnak.
- Mi lehet az oka? – kérdezte társát, aki szerény ez irányú ismereteit összeszedve igyekezett válaszolni:
-Úgy tudom, hogy a farkasok ritkán támadják meg az embert. Az egyik ilyen eset, ha éheznek.
- Ezek szerint, most is erről lehetett szó?
- Szerintem ma nem ránk támadtak, hanem a nálunk lévő húst akarták megszerezni. Nehezen találnak már elejthető vadakat. A nagyobbak, mint a jávorszarvas és a rénszarvasok szembeszállnak velük, a kisebb négylábúak elrejtőztek, vagy arrébb vándoroltak a hideg elől. Halat a farkas nem tud fogni a befagyott tóból, folyóból, a madarakat pedig nem érik el.
- Gondolom, ránk rontottak volna, ha védeni próbáljuk a zsákokban lévő húst – szörnyülködött az asszony.
- Bizonyára, és kevés esélyünk lett volna velük szemben, tekintve, hogy hirtelen bukkantak fel és sokan is voltak.
Klári kedvese vállára hajtotta fejét és összebújva hallgatták az erdő fáinak félelmetesen csattogó zaját. Szinte a csontjukon érezték, ahogy a vad hidegtől reccsennek a fák ágai.
Kályhájuk okádta a füstöt a barlangból kivezetett csövön, ők pedig a sátorlapra terített matracokon álomba merültek. Biztonságban érezték magukat, bíztak a tűz, vadakat visszatartó erejében, és a bejáratot eltorlaszoló ormótlan, de erős kapuban. Péter nevezte el kapunak, mert szerinte egy ajtó másként néz ki, és másként is működik. Klári, tiszteletből, és udvariasságból azonban következetesen ajtónak mondta, az odatámasztott kerítést.
Sokáig aludtak. Más lenne nyáron, akkor a nap erős sugarai már korán reggel kisimogatnák őket az ágyukból. Most, ezekben az elszontyolodott rövid téli napokban alig jut le valami kevéske fény a földre, az is csupán néhány órácskányira kényezteti az ezen a vidéken akár kényszerből, akár hobbiból élőt. Sok mindent ez alatt a röpke pár óra alatt kell elvégezni. Nincs ez másként a barlang lakói számára sem. Sok dolguk van a mai napra, amit sötétben körülményes lenne megoldani. Biztonságba tudva a farkas támadás után még megmaradt élelmüket, egy gyors reggelit követően folytatták értékeik átmentését új lakhelyükre.
A törött szánkót Péter egykettőre megjavította, és átcipelték a legfontosabb használati tárgyaikat, és a még megmaradt néhány kiló sót, cukrot és egyéb fazékba valót. Többet fordultak, mire a lényegesebb holmik, valamint a tárolásukhoz szükséges konténerek új helyükre kerültek.
-Mára ennyi elég volt! – jelentette ki Péter. Klári az órájára pillantott, ami délután kettőt mutatott, és azonnal reagált a férfi felvetésére:
- Én, pedig azt javasolnám, hogy ebédeljünk, de utána állítsuk fel a sátrat. Hidd el, mindjárt jobb kedvünk lesz, ha meglátjuk az így megnövelt lakásunkat.
- Jó, vállalom a hússütést a kályhán – ajánlkozott Péter.
- És, mit szólnál a nyúlpaprikáshoz?
- Annak elkészítéséhez sokkal több időre van szükség, mint néhány szelet kisütéséhez.
- Ha gyorsan elkészül, támogatod az ötletet?
- Hogyne támogatnám, de lehetetlen gyorsan megfőzni egy nyúlpaprikást. Ki kell olvasztani a húst, hagymát szelni, és a többi vesződség. Ez sok idő.
- Akkor most figyelj! – mondta az asszony, és még a szemei is nevettek. Kivett a konténerből egy lábast, és a kályha tetejére tette. Nemsokára a tányérokon volt az ínycsiklandozó étel.
- Te, kis cseles! Nekünk ilyenünk is van?
- Igen, kitettem a hűtőládába a múltkóri főzésből megmaradt pörköltet. Ma már úgy sem tudnánk ilyent főzni, mert az összes hagymánk és krumplink elfogyott. Tegnap, menekülés közben azt a zsákot sikerült lekapnom a szánkóról, amelyik aljában megbújt a mai ebédünk.
- Nagyon ügyes vagy! Egy dologban azonban korrigálni szeretnélek.
- Mit mondtam rosszul?
- Azt mondtad, hogy menekülés közben.
- Mi ebben a helytelen?
- Nevezzük inkább rugalmas visszavonulásnak! – Klári elnevette magát, és kijavította mondatát:
- Rendben van! Tehát tegnap, rugalmas visszavonulás közben, amikor pánikszerűen, halálos rémületünkben bemenekültünk a barlangba… így már jó?
- Tökéletes! Ezt vártam, hogy nevess végre! – és minden jel szerint Klári jókedve kezdett visszatérni. Ebéd után kibontották az átszállított új sátrat. Kiterítve vették csak észre, hogy wigwam formájú, és a tetején, középtájon, egy kör alakú rés nyitható.
- Miért kell ez a nagy lyuk? – érdeklődött Klári.
- Azt hiszem, ott tud távozni a sátorból a füst.
- Magyarul, rakhatunk tüzet a közepére, és ha úgy tetszik nyárson is megsüthetjük a húst?
- Van ennél jobb ötletem is, holnap összeállítok egy új tűzhelyet, és kéményen eregetjük ki a füstöt.
- Honnan szerzünk hozzá anyagokat? Minden páncéllá fagyott körülöttünk.
- A helikopteren talált vashordóból lesz a tűzhely. Tudod, az, amelyiknek a tetejéből lett a korábbi kemencénk platnija. Szerencsére van elegendő füstcső is. Majd meglátod, milyen nagyszerű lesz. Holnaptól süthetünk, főzhetünk itt kint is, és a barlangot kimondottan szobaként használhatjuk. Hálóként is, és nappaliként is.
Fárasztó, dolgos napok következtek. Péter tűzhelyet varázsolt a hordóból, majd ágyakat barkácsolt a helikopterről átmentett raklapokból, amelyekre szivacsmatracokat raktak. Áthozták a két pilóta -, és utas ülést a gépből, és fatuskók felhasználásával kényelmes székekhez és asztalhoz jutottak. Szőnyegnek a vihar által szétszaggatott sátor épen maradt darabjait használták fel. Az ágyak mellé, a földre terítve, hasznát vették a medve -, és szarvasbőrnek is.
Kemény munka volt újra a tüzelő beteremtése, amelyhez nagy segítséget jelentett a megerősített szánkójuk. Három nap alatt sikerült annyi tűzifát vágni, amennyivel már a leghosszabb telet is átvészelhetik.
Amikor minden a helyére került, és legalább olyan szállást sikerült kialakítani, mint előző helyükön volt, felmérték készleteiket.
Maradt még három liter benzin, a láncfűrészekhez. Micsoda szerencse, hogy a pilóták, nem törődve a szabályzattal, gyúlékony anyagot szállítottak! Nagy szolgálatot tettek vele a vadonban rekedt embereknek.
A konténerekben talált élelmiszerekből már elég sokat elfogyasztottak, de még vannak felhasználható élelmeik:
5 kiló liszt,
10 kiló só,
8 kiló kristálycukor,
2 kiló ételízesítő,
6 liter étolaj,
5 kiló rizs,
2 kiló fokhagyma,
Néhány doboz keksz, kávé és csokoládé.
Tehát a főzésekhez szükséges segédanyagok akár a tavaszig is kitarthatnak. Ismét előtérbe került a korábban néha már fel-felbukkanó rém: húskészletük hamarosan elfogy.
- Holnap, ha addig nem temet el bennünket a hó, meglátogathatnánk a vadakat – állt elő Klári, a javaslattal.
- Szerintem is - helyeselt Péter.
Kellemetlen, hideg időben csúszkáltak az erdőig. Ismét a fenyves felé vették az irányt, de ezúttal egy másik részét kívánták bejárni. Azt már tudták a prospektusokból, hogy a fenyő, vagy lucfajd nem véletlen kapta a nevét. A fenyőfák nyújtják számukra az élelmet. Hosszas keresgélés után sem sikerült találkozni egyetlen madárral sem. Péter, hogy ne üres kézzel térjenek haza, sorra szedte le a szürkemókusokat. Klári egyetlenegyre se volt képes ráfogni a puskáját. Hiába volt a tudatában, hogy a szürkemókus nem védett állat, ő erre a helyes kis állatra a világért se lőtt volna. Péter pedig tartva az ínséges időktől, elhatározta, hogy minden lehetőséget megragad, hogy növelje húskészletüket. Hat szép példányt lőtt, a délig tartó erdei séta során.
-Jól jön még ez a szűkebb napokon – győzködte Klárit, aki az ellen nem tiltakozott, hogy más lelövi, sőt ha nincs más, meg is eszi a húsát, hiszen ehető, mint a legtöbb rágcsáló.
Aznapi zsákmányuk délután a biztonságos hűtőládába került, amit a barlangon kívül, a bejárat közelében helyeztek el. Tíz – tizenkét napra való hús maradt a farkas támadás után. A tizenkét nap – normális körülmények között - elegendő arra, hogy ez alatt az idő alatt pótolják a készletüket. Normális körülmények között, de ők most az alaszkai télben vannak, még ha a sarkkörtől sok száz kilométerre délebbre is. Ezen a tájon nincs többhónapos sötétség, de itt is rövidek és többnyire szürkék a nappalok. A hideg itt is hideg, és csak űrhajósnak kinéző öltözetben tudják elviselni a kinti hőmérsékletet. Nagy bajban lennének, ha nem találtak volna a helikopterben irhabundákat, steppelt nadrágokat, tollkabátokat, több fajta kesztyűt, kötött ruhadarabokat, és szőrmesapkákat. Akkor kénytelenek lettek volna magukra ölteni a vadállatokról lefejtett bőröket.
Fogytak a napok, és fogyott a hűtőláda tartalma is. Máshol, barátságosabb vidékeken a február a tavasz közeledtét jelzi, a világnak ebben az eldugott zugában azonban tombol a tél.
- Talán már a végét járja, azért vadult meg ennyire - jegyezte meg az egyik hóförgeteges reggelen Klári. Ismét bezárta őket a napokig tartó havazás. Ilyenkor folytatódtak a mesedélutánok, és a mese délelőttök. Klári látta a férfi arcán a fáradtságot.
- Megöregedtünk, Péter. Látom a szemeden, arra készülsz, hogy megcáfolj, és férfiúi büszkeségből elmondd, hogy te még nem érzed magad öregnek.
- Nem is! – kontrázott Péter.
- Ez így helyes! Optimistán kell szemlélni a világot, és annak múlását is. Más, azonban, hogy mit érzünk, és más, hogy hány munkaóra és hány kilométer van a motorunkban.
- Nagyon jó, hogy egy autóhoz hasonlítottad az emberi szervezetet. Nekem van egy öreg, 18 éves autóm, ami idáig 300 ezer kilométert ment. Azt mondta a szerelőm, hogy még legalább százezret belehajthatok.
- Hány év alatt érnéd el a százat?
- 4-5 év alatt.
- Látod, a példáddal bizonyítottad be, hogy igazam van.
- Miért lenne igazad? Ezzel az öreg autóval még legalább öt évet közlekedhetek.
- Vagyis, az autó élettartamának 70-80 %-át már elfogyasztottad. Mi, most hatvan évesek vagyunk. Az emberi életkor felső határát figyelembe véve, ha nem jön közbe semmi, esetleg még 10-20 évet élhetünk. Tehát nyugodjunk bele, hogy a hosszantartó, békés, boldog öregség alsó régiójába értünk. Innen már csak felfelé vezet az út, ami egyre meredekebbé és egyenetlenebbé válik.
- Tehetünk ellene valamit?
- Ellene nem, de igyekezzünk széppé tenni azt a vissza lévő időt, amit még ebben a világban töltünk – fejezte be filozófiai előadását Klári.
- Tudod, itt, ebben az isten háta mögötti vadonban jöttem rá, hogy nagyon sok dolgot nem úgy csináltam az életben, mint kellett volna. Ha újra kezdeném, biztosan másként élném az életemet. Sok emberhez másként viszonyulnék, mint ahogy tettem. Főként a környezetemhez, de legfőképpen a két fiamhoz.
- Nem jól nevelted őket?
- Az a baj, hogy sehogy se neveltem őket, mert az anyjukkal maradtak a válás után.
- Te, pedig szenvedtél, és folyton arra gondoltál, hogy a gyerekek is megszenvedik a hiányodat.
- Így van!
- Nem maradt más, hogy el ne szakadjanak tőled, kénytelen voltál pénzen megvenni a szeretetüket. Neked maradt is pénzed, meg nem is.
- Pontosan ez történt. Nem tudtam magamnak venni szinte semmit, mert a fizetésem 40 %-át levonták gyerektartásra, a maradék fizetésem éppen hogy csak az albérletem díját és az étkezésemet fedezte. Új ruhát nagy ritkán tudtam venni. Lassan leszakadtak rólam a barátok, pontosabban én szakadtam le róluk, mert minden buliból kihúztam magam, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt pénzem. Maszekolni jártam, különóráim voltak, addig, amíg meg nem jelent a volt feleségem, és tartotta a markát abból is a 40 %-ra.
- Te, meg fizettél, mint a katonatiszt?
- Eleinte igen, de, amikor mindenhonnan csak azt hallottam, hogy megint ruhatárat cserélt, elgondolkodtam, és abbahagytam a különórákat. Kénytelen voltam pályát módosítani, hogy legalább egy kicsivel tudjak jobban élni.
- Akkor lettél idegenvezető?
- Igen, de egyelőre csak a környéken, hogy maszekolni is tudjak. Dolgoztam kőművesek mellett, levizsgáztam vagyonőrzésből, és félreeső telephelyeken szobroztam éjszakákon át. Gondolhatod, milyen érzés volt egy korábbi tanítványom cégénél fű alatt munkát vállalni.
- A tanítványod rendes volt hozzád?
- Igen, végtelenül udvarias, és korrekt gyerek. Mindenki előtt titokban tartotta, hogy a volt gimnáziumi tanára egy nagy épületet őriz éjszakánként.
- Mindemellett még ott volt a főállásod, az idegenvezetés?
- Igen. Eleinte nehéz volt összeegyeztetni a két munkát, aztán hála a cég vezetőjének, elintézte, hogy az egyik ismerősénél diszpécser munkát végezhessek, ahol rugalmasan alkalmazkodtak a főállásom munkaidő beosztásához. Ez nagyon jó volt, mert írhattam is. Sok szakmai tanulmányt írtam meg ebben az időben.
- Legalább volt egy kis bevételed belőle?
- Nettó bevétel soha egy forint se.
- És a novelláidból vagy a verseidből?
- Mindegyik anyagi ráfizetés volt.
- Tehát, ingyen dolgoztál!
- Így van, de szólni akartam az emberekhez, szerettem volna megosztani velük a gondolataimat. Mesélni akartam közvetlen szülőföldem múltjáról. Sok helytörténeti emléket gyűjtöttem össze, több mondát is írtam. Nehezen éltem meg, hogy a rokonaim közül szinte senki sem vett a könyveimből, a barátaimnak hitt emberekből és a közeli ismerősök közül is csak kevesen. A végén, már nem is akartam belőle anyagi hasznot, csak azon voltam, hogy a sok ráfordítás térüljön meg.
- De, az legalább megtérült?
- Mindegyik kiadásnál ráfizettem.
- A két fiad hogy viszonyult a könyveidhez, és hogy viselkednek veled?
- A könyveket elolvasták. Beszélgetnek is velem az írásaimról. Hozzám tisztességesen viszonyulnak, csak más gondom van velük.
- Mi?
- Nem értékelik a pénzt és nincs felellőség érzetük. A nagyobbik az anyjánál lakik, a kisebbiknek, amikor megnősült, építtettem egy házat az udvarunkban. A teljes kivitelezéshez nem lett elég a pénzem, ezért 2 millió forint kölcsönt kellett felvennie 20 éves lejáratra. Kapták a szocpolt a már megszületett, valamint a vállalt gyerekre. Eleinte nem is volt baj, fizette a havi törlesztő részleteket. Időközben az asszonyka talált magának egy másik férfit, akivel egy kicsit hancúroztak, de a férfi ráunhatott, mert hazajött. Akkor mi még nem tudtuk a dolgait. Később is félrejárkált, aztán rátalált az igazira. Elköltözött, elváltak. A mennykő, ezután csapott be istenigazából. A fiam elfelejtette befizetni a kölcsöne részleteit, és a bank felmondta a megállapodást.
- Ha egy vagy két részletet nem fizet be, azt még helyre lehetett volna hozni.
- Igen, de ő több mint félévi díjjal tartozott. Természetesen én is tudom, hogy itt elfelejtésről szó se lehet. Egyszerűen tróger munka volt a javából.
- Megoldódott a helyzet?
- Ez a része igen. Újabb megállapodást kellett kötni a bankkal, sokkal előnytelenebb mutatókkal, kamatokkal, ráadásul a szocpolt is vissza kell fizetni. Kiadta a lakását, ő pedig elköltözött egy másik városba. Ott dolgozik, és van egy barátnője. A lakáskiadásából kapott összeg teljesen nem fedezi a tartozást, ezért azt én pótolom ki. Ragaszkodom hozzá, hogy a bérlő nekem fizessen, hogy biztosan a kölcsön törlesztésére fordítódjon az utolsó fillérig.
- Tehát, rendbejöttek a dolgok?
- Már azt hittem, hogy minden megoldódott, de a fiatalúr újabb adósságokba verte magát. Felvett korábban egy másik hitelt is, amiről nem tudtam. Megjelent a végrehajtó, és az öregségemre, és a gyógykezeléseimre félretett pénzem bánta. Alighogy kifizettem az adósságát, jött egy újabb fenyegető levél, ezúttal a telefonszolgáltatótól, ahol szintén jelentős tartozása volt, majd még egy elmaradt áruhitel, és a biztosítója is követelte a meg nem fizetett havi részleteket.
- Hogy tudtad elviselni ezeket a megpróbáltatásokat?
- Eleinte még álltam a sarat, de elszakadt a cérna, és egy év alatt háromszor vitt a mentő.
- Mit mondtak a kórházban?
- Kerüljem a stresszhelyzeteket, ne idegeskedjek.
- Kerüld! Nagyon helyesen mondták. Ha az idegesítő körülmények nem térnek ki előled, neked kell irányt változtatni. Ki kell lépni abból az ördögi körből, amibe a szívtelen és meggondolatlan gyereked belekényszerített.
- Bárcsak olyan könnyű lenne!
- Arra még nem gondoltál, hogy kiszakadj a nyomasztó környezetedből?
- Gondoltam, egyszer már tettem is erre lépéseket. El akartam adni a házamat, és elköltözni valahová, ahol egy kiegyensúlyozottabb életet tudnék kezdeni. A fiam pedig egye meg, amit főzött, a távolból már nem látom a léha életmódját és nem mászkálnak végrehajtók az udvaromban. Sajnos a mi telkünkre építettük a házát, és mivel még nem ért rá kaput tetetni az utcafronti kerítésére, rajtam keresztül lehet bejutni hozzá.
- Mi tartott vissza, a ház eladásától?
- Valamikor az érettségi után a szüleimmel költöztem ebbe a házba, és a haláluk után tőlük örököltem. Ezért ragaszkodom hozzá, mert itt minden rájuk emlékeztet.
- A feleségeddel is itt éltetek?
- Nem, vele összegürcöltünk egy lakást, de jócskán besegítettek mindkettőnk szülei. Ebből a lakásból kiköltöztem, még a válásunk előtt. Albérletben éltem sokáig, majd jött Anglia. Amikor onnan hazatértem, az öregjeimhez költöztem. Igazi, szerető és szeretetre méltó szülők voltak. Sajnos, hamarosan meghalt édesapám, és rá néhány évre édesanyám is.
Úgy érzem, hogy őket csalnám meg azzal, ha elköltöznék innen. A másik ok, a sok emlék, ami árad a kertből, az udvarból, a falakból, a szomszéd házakból, az egész utcából.
- Látod, mi ilyenek vagyunk! Földhözragadtak, a megszokottól válni nem akarók. Arra gondolunk, hogy az elköltözéssel megszűnik a kapocs azokkal, akiket szeretünk, attól tartunk, hogy az emlékeink is hátra maradnak. A szülői ház elhagyásának puszta gondolatától is bűnösnek érezzük magunkat, pedig az emlékeinket nem csak ezek a falak őrzik, hanem mi magunk, itt legbelül, bármerre is vet a sors bennünket.
- Bizonyára így van, ahogy mondod, de nekem a szívem szakadna meg, ha el kellene adni apám és anyám házát, és örökre bezárulna előttem az ajtaja.
- Értem, te nem is birtokolni akarod a szüleid házát, hanem inkább valamiféle szentélynek gondolod, ahová bármikor szabadon bemehetsz, és feltöltődhetsz az emlékekkel és a szeretettel, amit itt hagytak.
- Valahogy így van. Helyesbítek, pontosan így van, de eddig csak rólam volt szó, bizonyára untatlak a rád zúdított problémáimmal.
- Egy cseppet sem untattál, és nagyon jó, hogy beszéltél a gondjaidról. Újból meggyőződtem róla, hogy becsületes ember vagy.
- Köszönöm! Nagyon jól esik a véleményed, de mesélhetnél te is magadról, ne mindig én szövegeljek.
- Az én életem nagyon egyszerűen, néha csendesen, néha zajosabban alakult – kezdte lapozni elmúlt évtizedei könyvét Klári. – Már említettem, hogy elvégeztem a gimi után egy egészségügyi iskolát, és nővér lettem. Később a főiskolát is elvégeztem, és főnővér voltam egy kórházban. Időközben férjhez mentem. Két fiam született. Mindkettő családot alapított, és hálát mondok a jóistennek, nagyon helyesek és rendesek a menyeim. A nagyobbik fiam egy gyárban tervezőmérnök, a kisebbik egy nagy cég informatikusa. Mindkettőnek egy fia és egy lánya van. Mindegyik unoka középiskolás. Jó és folyamatos velük a kapcsolatom.
Sajnos a házasságom nagyon félrecsúszott. Kifogtam egy helyes srác képében megjelenő ördögöt. Ritka az olyan számító és kegyetlen ember, mint ő. Munkahelyeit váltogatta, de a legtöbb helyről úgy rúgták ki, mert a munkájával sehol se voltak megelégedve. Volt, hogy napokra eltűnt, többször kellett kerestetni a rendőrséggel. Elváltunk. Tartásdíjat csak olyan esetekben láttam tőle, amikor a közveszélyes munkakerülés miatti büntetéstől félve, kénytelen volt dolgozni. Ez persze édes kevés volt. Nehezen tudtam összeegyeztetni a munkámat és a gyerekekkel való törődést. A szüleim anyagi segítséget nem tudtak nyújtani, de éjszakánként ők felügyeltek a kicsikre. Ilyenkor éjszakai műszakokat vállaltam, kicsit többet is, mint amit a szervezetem elbírt. Csökkenteni kellett a tempón, vagy pályát módosítani.
- Melyiket választottad?
- Végül egyiket se. Azt hiszem az Isten megkedvelhetett engem, mert kicsit jobbra fordult az életem. Asszisztenst kerestek egy magánklinikára. Megpályáztam, és amikor megjelentem az interjún, és kint várakoztam másik két jelentkezővel együtt a váróban, odaült mellém egy régi iskolatársam a főiskoláról. Szívélyesen üdvözölt, beszélgettünk egy ideig. Azt hittem, hogy ő is a felvételi elbeszélgetésre jött, de hamarosan megtudtam, hogy ő egészen más miatt volt jelen.
Nemsokára behívtak a beszélgetésre. A szívem a torkomban dobogott, amikor beléptem. A vallató asztalnál az iskolatársam és egy idősebb hölgy ültek.
Az idősebb felállt, kezét nyújtva bemutatkozott: „doktor Szénási Annamária vagyok, úgy értesültem, hogy Békési Anita doktornővel már ismerik egymást”. Anita szédületes gyors karriert futott be, miután elvégezte az orvosi egyetemet. Elismert orvos lett, és a klinikán dolgozott a főorvos asszony megbízható segítőjeként. Innentől felgyorsultak az események. Felvettek és sok éven át mellette dolgoztam.
- Ha végre, jó helyed volt, miért mentél ki mégis Angliába?
- Ebben is Anitának – mármint Békési doktornőnek volt szerepe. Eredményei miatt külföldön is ismert orvos lett, és meghívást kapott Angliába, egy nagyhírű kórházba. Olyan előnyös volt az ajánlat, hogy nem utasította vissza és néhány hónap múlva már fontban kapta a fizetését.
- Érdekes a doktornő sztorija, de én rád vagyok kíváncsi. Veled mi történt?
- Anita csak egy feltétellel fogadta el a meghívást, ha orvos férjét, és engem is vihet magával.
- És te, mentél.
- Vissza se lehetett volna tartani. A gyerekeim akkor már felnőttek voltak, egyetemre jártak, szóval, feltalálták magukat. Nekem pedig ez volt életem egyetlen nagy lehetősége, amit bűn lett volna elszalasztanom. Ettől kezdve nem voltak filléres gondjaink, végre többet tudtam áldozni a gyerekeimre. Emlékszem, az első fizetésemből tetőtől talpig fel tudtak öltözni.
Aztán 2004-ben, nyolc éves kinti munka után hazatértem, és azonnal visszavettek egykori munkahelyemre, a magánklinikára, amelynek a főnöknőm is társtulajdonosa lett.
- Ő kint maradt?
- Még két évig, majd ő is hazatért, a férjével együtt. Náluk dolgoztam egészen a tavalyi évig, a nyugdíjazásomig. Ennyi volt dióhéjban az én utóbbi négy évtizedem. Van, amit én is másként csinálnék, de voltak jó és szép dolgok is az életemben, amiket szívesen élnék újra.
Késő estig beszélgettek, aztán ritkultak, majd teljesen elfogytak a szavak, és álomba merültek.
Dudás Károly
...folytatása következik...
Fotó: Marika Halmos. Alaszkai táj