Balatonkiliti mondáim

Balatonkiliti mondáim.

1.A jódi török templom

Kisgyerekkoromtól vonzott a mondák és mesék világa. Lenyűgözött az az őserő, amely előtört a régi történetekből, és megragadott „a megtörtént és a kitalált” mesteri keveredése. Az olyan mesék voltak rám igazán nagy hatással, amelyekről el tudtam képzelni, hogy akár valóban megtörténhettek, kiváltképp, amikor ezeket nagyapámtól hallhattam. Gyakran kísértem el a papát a jódi oldalban lévő szőlőjéhez. Előfordult, hogy a régi jódi úton mentünk, és ilyenkor mesélt nekem. Gyalogosan haladtunk, beletelt egy órába is, mire kiértünk a sok mindent megért gémeskúthoz, ahonnan már látszott az a „300 négyszögöl”, a rajt’ sorjázó otellóval és nohával, a szegény falusi család megélhetésének kiegészítőivel. Visszatérő meséje volt a drága öregnek egy – a múlt ködébe veszett történet - a jódi „törökhagyás” legendája, amelyet ő úgy adott tovább, ahogy azt valamikor a nagyapjától hallotta a régi, hosszú téli estéken, a rakott tűzhely mellett, kukoricamorzsolás vagy diótörés közben. Hogy is szól ez a szomorú történet? Szinte látom magam előtt az öreg mesemondót, amint megpödri picinyke, ősz bajszát, keresi a hatásos szavakat, amelyekkel lassan elindítja az unokát a múltba, a valóság és a fantázia édesen összehangolt, izgalmas világába. Sokat mesélt nekem annak idején a nagyapám. Főként az eredetmeséi hatottak rám: azok a többségében falusi, pusztai szántó-vető és pásztoremberek által terjesztett, a hosszú téli éjszakákon szájról-szájra szálló, régi eseményeket, jelenségeket megelevenítő történetek, amelyekben az emberek azt szerették volna megmagyarázni, hogy honnan jöttünk, hogyan keletkezett a környezetünk, mi volt lakóhelyünkön a múltban, hová tűntek régi építményeink. A múltbéli utazásra mindig ugyanazzal a mondattal indított el: „Valahogy úgy volt, hogy…”- és a kezdetben döcögősen induló, a több évszázadnyit visszautazó szekér egyre nagyobb sebességre kapcsolt,  és máris megérkeztünk az 1500-as évek közepének Magyarországára. Ott álltunk egy kis falu temploma előtt Kiliti és Töreki között. Ennek a kis jobbágyfalunak a neve ugyanaz volt, mint ma ennek a lakatlan, enyhén kiemelkedő, majd völgyben, dombban folytatódó tájnak: Jód. Idézzük fel a jódi templom legendáját, amely „valahogy úgy volt, hogy…”:

Amikor a török szultán százezres seregével rázúdult hazánkra, elfoglalta a Balaton környéki falvakat is. Özönlött a hatalmas ellenséges embertömeg, és mindent elsöpört, ami az útjába került. Mindenkit lekaszaboltak, aki ellenállt nekik, de a békés lakosság körében is kegyetlen mészárlást végeztek. A fiatal fiúkat és lányokat rabszíjra fűzték, és Törökországba hurcolták, az életerős férfiakat pedig dolgoztatták, ameddig erejük el nem hagyta szegény párákat. Bújt a szegény magyar, ahová csak lehetett: barlangokba, erdők sűrűjébe, mocsarak, lápok belsejébe, ahol ideig-óráig lehetett csak elrejtőzni a kegyetlen idegen fegyveresek elől. A Balatontól délre eső területeket az ellenség könnyedén elérte, mert itt nem voltak olyan várak, amelyek megállíthatták volna. Szigetvár eleste után szabaddá vált az út, özönlött a hatalmas had. Kilitin, Törekin és Jódon – a többi kis faluhoz hasonlóan – ellenállás nélkül átvonultak, és közben minden házat felégettek. Hamarosan kiépítették saját helyi közigazgatásukat,  hatalmuk alá hajtották az  életben maradt lakosságot. Szenvedett a nép, az endrédi naihé (közigazgatási központ) adószedői rendre elvitték a termés nagy részét, csak a létfenntartáshoz szükséges mennyiséget hagyták meg a szegény embereknek, azt is csak azért, hogy további adóikból még jobban gazdagodjon az oszmán birodalom. A törökök idővel másként kezdtek gondolkodni, mint valamikor – Béla király korában - a tatárok. Hamarosan rájöttek, hogy nem kell megölni a legyőzött magyarokat, hanem ha igába hajtják a fiatal, életerős férfiakat és nőket, azok nekik hozzák a hasznot, és tovább fényesedik a padisah birodalma. Hajnaltól napestig dolgoztatták nyomorult ősapáinkat a „kontyosok”, és gyakran megesett, hogy a fáradtabb férfiakat engedetlenség címén megkorbácsolták. A falu templomát, amely a környéken a legtekintélyesebb építmény volt,  nem rombolta le a török. Babonából, félelemből tette-e, hogy megkegyelmezett a keresztény szentélynek, nem tudni. A templom állt a helyén, ami a helybelieknek némi reményt jelentett: egyszer talán eljön a szabadulás az idegen elnyomás alól. Ez azonban 150 évig váratott magára. Addig is  a vad muzulmán nép igyekezett kiirtani a keresztény hitet az emberekből, szerette volna, ha az ő istenüket imádják. Még ha fizikailag sikerült is megtörni a Jézusban hívő magyarokat, a lelküket nem tudta elvenni a török szultán. Ezzel a keresztény lélekkel, és az abba beleacélosodó hittel tudták csak átvészelni azt a kegyetlen másfél évszázadot őseink.

A jódi templom ajtaja zárva volt a magyarok előtt. Ők pedig egyre csak sóvárogtak, hogy leborulhassanak az oltár elé, elmondhassanak egy-egy imát. Történt, hogy egy török főméltóság a faluba látogatott. A helybéliek öreg bírójuk vezetésével kéréssel fordultak hozzá:
- Nagyságos úr, nagy a te hatalmad! Arra kérünk, tedd lehetővé, hogy hetente egy alkalommal – vasárnap – hadd mehessünk be a templomunkba, és engedd meg, hogy ott a mi szent oltárunk előtt mondhassunk imát a mi Istenünkhöz. Meglásd, a népnek jobb kedve támad, ezáltal a dolgukat is serényebben végzik. Ha a hitünket gyakorolhatjuk, visszanyerjük régi munkabírásunkat. Kérünk, gyakorold végtelen jóságodat és emberségedet!

A főúr nagy haragra gerjedt, szitkozódni kezdett, majd az öreg bírót ott nyomban megkorbácsoltatta. Aztán csak megenyhült a hangja, és így szólt a megrémült küldöttséghez:
- Istenetekhez vágyakoztok? Rendben van, megkapjátok. Vasárnap kinyittatom előttetek a templomotok ajtaját, és imádkozhattok a ti Jézusotokhoz. Először az öregek és a betegek a bíró vezetésével, aztán majd a többit meglátjuk. Így döntöttem! – zárta le a török főmufti az amúgy is rövidre szabott beszédet.

A jódi emberek pedig számolgatták, hogy mennyit kell még vasárnapig aludni, hogy végre, sok-sok év kényszerű kihagyás után beléphessenek abba a szentélybe, amelyben valamikor keresztelték őket, ahol áldoztak, gyóntak, misét hallgattak, és együtt imádkoztak szeretett Jézusukhoz. Nagy izgalommal várták a vasárnapot, amely aztán… elérkezett. A török katonák sorfala között haladtak a templomhoz, ahol egy tiszt kiválogatta az öreg férfiakat és asszonyokat, a betegeket, erőtleneket.

- Először ők mehetnek be, aztán ha már úgy érzik, hogy nekik elég volt az imából, s kijöttek, mehetnek a többiek - és rámutatott a külön csoportba állított fiatal férfiakra, nőkre és gyerekekre.

Az idősek bevonultak a templomba, ahol már nem volt a helyén az oltár, nem voltak már bent a padok, azokat a törökök elvitték, csak a puszta falak voltak.
- Nem baj emberek, Jézus urunk előtt úgy sem illene leülnünk, ezért a padok nem fontosak, az oltár, akárcsak Istenünk, pedig itt van a szívünkben. Térdeljünk most le, és engedjétek meg, hogy hadd helyettesítsem mártír papunkat, és imádkozzunk együtt az elesettek és a szenvedők lelki üdvéért! – mondta a bíró, és a bent lévők  halkan mormolni kezdték imájukat.

Ez alatt odakint, a falakon kívül furcsa és ijesztő dolgok voltak készülőben. A fiatalabb magyarokat az időközben megsokasodó török katonák hátrább terelték, a templom ajtaját kívülről lereteszelték, és a közelben lévő, már jó előre odakészített  szalmaboglyákat egészen a templom félig fából készült faláig hordták. A kint sakkban tartott magyarok sikoltozni, jajveszékelni kezdtek, amikor felfogták, hogy mire készül ez a rettenetes, kegyetlen ellenség. A fiatal férfiak közül többen próbáltak kitörni az őket őrző törökök gyűrűjéből, hogy megakadályozzák lelketlen tervük végrehajtását, de a túlerőben lévő szpáhik lekaszabolták őket. Aztán meggyújtották a szalmát… Amikor a bezárt emberek megértették a kinti hangokból, majd a tűz ropogásából, hogy milyen halált szántak nekik, leborultak a földre, és egészen addig imádkoztak, amíg a füst vagy a tűz végzett velük. A templom a bent lévő emberekkel együtt a tűz martaléka lett.

Nagyapám, amint a történet végére ért, tartott egy kis szünetet, majd így folytatta:
- Azt beszélik, hogy itt, a templom maradványai fölött a csillagok fényesebben ragyognak, mint máshol.

 Én már meggyőződtem róla, ezek a csillagok valóban fényesebben ragyognak. Fényük áthatol felhőkön, éjszakákon, nehéz korok sötétjén, és bevilágítja lelkünket.

2. Hegynek neki bukfenc

 A világban gyakran esnek meg csodák, és ha nem csodák, akkor olyan „csodás dolgok”, mint amilyen itt, a Csőri alján, úgy százötven évvel ezelőtt. Na, de mi is történt, mi az a jeles dolog, amire hirtelenjében annyira fontos lett időt szakítani? Állítólag itt nagy versenyt látott az úri és nem annyira úri közönség. Itt folyt, még ha kényszeredetten is, a híres „hegynek neki bukfenc” megmérettetés.

Tyű, az áldóját! Miről is esik szó? Mi is ment itt végbe valójában?
A választ az öreg kanász embertől hallottuk, aki ott legeltette disznait a Sió rét és a Csőri közötti jól megereszkedett gyöpön. Mi, meztélábas kiliti srácok, körül ültük az öreg pásztort, aztán csak hallgattunk, majd ámultunk és bámultunk.
- Mondom, gyerekek, itt valamikor, még az első nagy háború előtti időkben - de annyival, hogy az én dédapám is talán először pamacsolta be azt a pár szál pelyhet az állán - esett meg ez a nagy verseny, de még annak a visszavágója is.

Ekkor az öreg előkotort a tarisznyájából egy jókora nagypocakú csutorát, meglötykölte, először csak balról-jobbra, majd le-föl, aztán a dugót kicuppantva kicsavarta az edény beléből  a beleszorult, stampedlire való otellót.
- Na, ez má’ megin’ telement levegőve” - szaladt ki belőle az elkeseredés.

Fanyar képpel bámulta a jókora kulacsot, de úgy, hogy az arcára - a borvirágok mellé - kiült valami hiányérzet, az epekedés a hegy savanykás leve után.
- Ennek hiányába’ pedig elakad a szó, nem gyün elő a mese - nyomta a csutorát Pisti kezébe, aki már indult is a pincék irányába, de még futtában visszakiabált:
- Aztán amíg vissza nem érek, egy szót se bátyám, mert erről a meséről nem szabad lemaradnom!
- Eredj fiam, de iparkodjá’, mer’ nagyon száradóba’ van a mesélés csatornája - kiáltotta utána. – Na, ennek a gyereknek biztosan kő’ vagy egy félóra, mire visszagyün , addig megnézzük, hogy miket csomagút ide a vénasszony - és komótosan hajtogatta ki a szakajtóruhából először a két kicsi, majd a nagyobb, fokhagymaillatú sült húsokat.

A kisebbeken látszott, hogy valami pici állat egyben megsütve, de nem mertük megkérdezni, hogy mi lett a tepsibe rakva. Valahogy megéreztem, hogy a vén ostorpattogtató nem a nagyobb húst - ami kétségtelen, hogy kacsacomb volt – emeli fel a leterített kockás ruháról, hanem a picikért nyúlt, és a jó háromnapos kenyérrel bedörmögte a két apró jószágot.
- Mi a jó fenét evett az öreg? – foglalkoztatott bennünket a gondolat, de aztán valami más vonta el a figyelmünket. Meglepődve vettük észre, hogy belenyúl a tarisznyájába, kiemel belőle egy kisebb butykost, lekattintja róla a csatos dugót, és már szalad is a vörös lé a sült hús után.
-Igyá’ ürge, igyá’! – indította útjára a „rezervált” nedűt.
- A vén gazember! Hát ennek így aztán sose szárad ki a torka - súgta a fülembe Jancsi -, de azért képes volt elküldeni Pistit, hogy így, meg úgy, kiszáradt szájjal nem lehet mesélni.

Az elmélkedésre nem sok időnk maradt, mert egyszer visszaérkezett a csutora, és az oldalán a friss foltokból látható volt, hogy tele lett löttyentve kiliti vörössel.
- Na, bátyám, halljuk azt a híres versenyt, hogy is volt? - tettük fel a kérdést.
- Akkor, most sorba rakom az eseményeket - somolygott pörge kalapja alól a vén zsivány. - De ha nem egyenes a történés fonala, ne engem okujjatok, hanem az öreg Cucuj Lajos bácsit, akitű’ má’ jómagam is sokadik szájbú’ hallottam. Tudjátok, a Cucuj Lajos, az a pici öregember, aki ott lakott a poletári bó’tköz ajjába’, a Csárdarét és a Kovács Vendelék között, egy kis kalyibába’. Ez a Lajos nagy mesemondó vó’t, de nehogy azt gondujjátok, hogy nem mondott igazat. A mese is lehet igaz. Mint mondom, nagyon pici ember vó’t, ráadásu’ derékba’ előre meghajtva. Vó’tak neki furcsa dó’gai, de jó ember vó’t. Egyszer éjje’ fő’kiabá’ta a feleségét:
„- Ágnes, megnyőttem! Végigérem az ágyat!
- Hát persze, hogy végigéred, te eszetlen öregember, hogy a csudába ne érnéd végig, hiszen keresztben fekszel” - józanította ki az asszony.

Na, hát ettől a Lajos bácsitú’ tudom ezt a Hegynek neki bukfenc históriát.
- Most már halljuk! - szóltunk rá az öregre, ha már a csigagyűjtésből kapott pénzünkön vett bort iszogatja.
- Akkor most figye’jetek! - mondta, és végre elkezdte a történetet, és mi habzsoltuk minden egyes szavát. Fülünket hegyezve hallgattuk a nem mindennapi eseményről szóló  elbeszélését, amely valahogy így hangzott:
 

- Valamikor a szabadságharc utáni történt. Abban az időben még Siófok is falu volt, és semmivel se másabb, mint Kiliti. Nagyon jól megfért egymás mellett a két község. A fokiak főként halászattal foglalkoztak, de földet is műveltek, állatokat is tartottak, a kilitiek pedig – a kevés iparostól eltekintve - szinte kizárólag a földet túrták vagy jószágot tartottak az uradalomnak vagy saját legelőjükön. A Siótól nyugatra éltek a mieink; Somogy megye Tabi járásához tartozott a falu, a túloldali Siófok Veszprém megyéhez. A két falu fiataljai folyton ugratták egymást, versikéket skandáltak át a másik oldalra, amelyek néha pikánsabbra sikerültek. Ilyen esetekben bizony előfordult, hogy úgy, kakasok módjára elégtételt vettek egymáson a harcias legények, ami esetenként egy-két pofon elcsattanásához is vezetett, vagy a legkülönfélébb módszereket találták ki a revánshoz.

Történt egyszer, hogy a két község fiataljai kora hajnaltól egymás mellett húzták a kaszát, persze a Sió két oldalán. A harangok a déli tizenkettőt egyszerre kongatták minden irányból. Azaz csak majdnem egyszerre, mert a foki harang egy-két ütemmel előbb kezdte, mint a szomszédé. Az egyik itteni fiú át is kiabált a Sión:
- Le kőne cseré’netek a harangozót, mer’ siet az órája!
- Az ám, talán a tiétek késik! - kiabálták vissza amonnan. - A harangotok hangját úgy elnyomja a miénk, mint egy orkán, a kis szellőt - élcelődtek tovább.

A replika hamarosan abbamaradt, mert a nap tüze és az éhség itt is, ott is a sióparti nyárfák árnyékába kényszerítette a felpaprikázott embereket. Ezen a napon valamivel több szó esett ebéd közben. A falusi ember, akárcsak a többi magyar, evés közben nem beszél, de most ezt a nagyon régi szabályt megszegték mindkét parton. Szemlátomást nőttek az indulatok. Adódott a kérdés, egy megoldásra váró probléma, ami mindkét félnél ugyanaz volt:
- Még hogy a mi harangozónk órája nem jár jól? Az jól jár, hiszen a tennapi déli harangszóho’ lett igazítva.

Arra most itt senki nem emlékezett, hogy mindegyik harangozó a másik kezdését vette eddig szentírásnak, és a saját óráját a másik templom déli harangszavának a kezdetéhez igazította. Ezek szerint előző nap a Kiliti harang kondult meg egy pillanattal előbb. Mindenki tudta, hogy a dolog nem bír jelentőséggel, nincs semmi tétje, csak a fiatalos virtus eszkábált belőle, faluk közötti élcelődést. Kialakult egy helyzet, amit meg kell oldani, a másik félnek bocsánatot kell kérni, mert sérelem érte a szeretett szülőföldet. Mindkét oldalon szentül meg voltak győződve, hogy „túl a Sión” valamit rosszul tudnak, és ha így van, hát akkor már csak a meggyőzés segíthet. Ha kell, akár kényszerrel is. A déli forróság alatti pihenőt a „két fél” arra használta, hogy elkezdték egymást  a maguk kreált csípős verseikkel heccelni, ugratni. A fokiak kezdték a skandálást:

Pekenócán nyőtté’ ekkorára,
Pedig annak vékonyka a hája.
Ha reggel, este ürge húst esző,
Az asszonyná’ is kövérebb lesző.

Majd a kilitiek válaszoltak:

Feleségem egy igazi sárkány,
De én azér’ mégse vagyok ártány.
Néha, néha a Siót átúszom,
A foki babám meglátogatom.
Egy, kettő, és három, négy,
Foki kislány, hová mégy?
Ne menjél túl messzire,
Csak ide Kilitire.

- Ez már skandalum! A kilitiek kiszámú’tak minket!  Ezér’ má’ megkövetés jár! - mondogatták a Sió keleti oldalán. - Ezt má’ nem hagyhatjuk annyiba’- fordultak a gazdához, de ő csak ennyit fűzött hozzá:
- Hát, akkor számú’játok ki ti is ezeket a nagyszájú kiliti legényeket!

És akkor rázendítettek:
Öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
Örvénylik a Sió víz.
Túrú felű, legel Riska,
Megyek érted kis Mariska.
Kilitirű’ megszöktetlek,
De előbb még megölellek.

- Ezt má’ nem engedhetjük! Miket ó’vasnak a fejünkre ezek a túlpartiak! Skandalum! – hangzott a kilitiek kiáltozása, amire meg is jött a válasz, először csak átkiabálás formájában, majd egy ladikon megérkezett a foki küldöttség, és az innenső parton lévőknek előadták akaratukat:
- Azon nyomba’ szóbeli megkövetés és bocsánatkérés jár a foki legények részére, mivelhogy a lányainkat becstelen szavakkal illették ideátrú’! Mutatnak-e hajlandóságot a bocsánatkérésre a vétkesek? – tette fel a küldöttek vezetője a kérdést.
- Mire fő kőne bocsánatér’ esdekűnünk, a valós dógokér’, azokér, amik megesnek?
- Hát, talán megesnek ezek a förtelmetességek?
- Meg hát, akárcsak a bírótok lánya a mú’t tavaszon.
- Akkor, hát nincs mirű beszéni! Ölégtételi viadalra szólítunk titeket. Fogadjátok a kihívást?- kérdezték a fokiak.
- Fogadjuk, de mibű áll ez a viadal?
- Megmérettetést fundá’tunk ki. Fokrú’ is meg Kilitirű’ is kiáll viadalra nyó’c-nyó’c türű vágott, belevaló legény, ami abbú’ áll, amit mi majd ott e’mondunk. A juti bírót, mint pártatlant, kérjük fő’  a lebonyolításra. Megállapodtunk-e ilyen módon?
- Hát meg, de mikor gyünne el az ideje ennek a megmérettetésnek, meg ami még nagyon fontos, hun lesz annak a helye kigyelűve?
- István királ’ utáni vasárnapon, amikor a foki toronyóra elüti a hármat, akkor mink ott leszünk a ti Csőri o’dalatok aljába’ - szólt az ultimátum.
- Mink is ott leszünk - hangzott a válasz.
A legények – innen is, onnan is – gyorsan kiszámították, hogy mennyit kell még aludni a viadal napjáig, aztán mindenki indult a dolgára, mert feladat az volt bőven.

Aztán elérkezett a nagy izgalommal várt vasárnap. Ennyi kalapos embert és ünneplő ruhás leányzót még nem látott a Csőri egyszerre. Jöttek a fokiak, kilitiek, de még Jutról és Szabadiról is itt volt, aki csak tehette, és aki kíváncsi volt erre a nagy versenyre a két falu fiataljai között. A nap meg csak ontotta forró sugarait a nyugati égboltról. Valaki meg is jegyezte:
-  Má’meg’ valaki nagyon megpakú’ta a kályhát!

A nagy meleg ellenére vidám volt a közönség. Hamarosan egy zenekar is előkerült az éppen a Sió parton táborozó vándor cigányzenészek személyében. Ahol zene van, ott már szólhat a nóta is, és a tánc se maradhat el. Akkora mulatság kerekedett, hogy majdhogynem „elfelejtődött”, hogy mi végből  is jöttek itt össze – ilyen szép számmal – az emberek. A juti bíró, aki a verseny bírája is volt egyben, emlékeztette az egybegyűlteket, hogy most már neki kellene készülődni a nagy összecsapásnak, ami a fokiak és a kilitiek között a mai napon eldönti, hogy „ki a legény a gáton”.

A bíró felsorakoztatta a két csapatot, és ismertette a verseny menetét, a szabályokat.
- Emberek! Nyolc-nyolc legény mérkőzik egymással. Az első megmérettetés abból áll, hogy a versenyzők egymás mellett felsorakoznak a Csőri oldalnak a tetején, a már kijelölt helyeken - mutatott fel a dombra, a kitűzött zászlókra -, és megadott jelre elkezdenek bukfencezni: előre, lefelé. Aki előbb leér a lapra, ide, ahol most állunk, az már győztes. Amelyik csapatból többen érnek le gyorsabban, az a csapat nyer. Ez után következik a második versenyszám, amelynek a feltételeit, annak megkezdése előtt mondom el.

A hegytetőn elhelyezkedő küzdőfeleknek kiadta a vezényszót:
- Felkészülni, kész, rajt, bukfenc!

Elkezdődött a harc a völggyel és egymással. Nagyokat csattantak az izmos hátak a meredek oldal vízmosta gödreiben. Négyen tudták végigbukfencezni az egész távolságot - ketten kilitiek és ketten fokiak -, a többi menetközben feladta a csatát. Az elért időeredmények annyira közeliek voltak, hogy a bíró csak döntetlen eredményt hirdetett ki,
, és rövid pihenőt rendelt el a versenyben résztvevő nyolc-nyolc „harcosnak”. Egy pohárka vörösbort engedélyezett nekik, majd amikor kifújták magukat, felsorakoztatta őket a „hegy” alján egy vonalban, arccal az emelkedőnek, és ezzel meg kezdődött a második versenyszám, amit a bíró így mondott be a közönségnek:
- Most pedig a hegynek neki bukfenc következik.

 A közönség soraiban hirtelenjében fagyos csend támadt, majd suttogás, aztán duruzsolás és mindenki ugyanazt kérdezte:
- Az meg mi fán terem?
- Nem fán, hanem itt a Csőrin - felelt a bíró, és elmagyarázta, hogy mi is az a nagy mutatvány, ami  úgy izgalomba hozta a jelenlévőket. – Abból áll az egész, hogy az előbbi bukfencezés folytatódik, csak most lentről felfelé, a viadalban részt vevőknek a dombra felfelé kell bukfencet vetni, és aki a legmagasabbra tud jutni, az nyeri meg magának is és a falujának is a versenyt.

Elhangzott a vezényszó:
- Felkészülni, vigyázz, kész, rajt!

És máris mindegyik bemutatott egy átfordulást, de a második, a hirtelen meredekebbé váló oldalban egyiknek sem sikerült. Próbálkoztak szegény ördögök egyszer, kétszer, sokszor, de csak erőlködés lett a vége, a „hegynek neki bukfenc verseny” eddig tartott. A bíró, aki nem véletlen volt a juti község feje, mosolygott egyet bajsza alatt, és kihirdette az eredményt.
- Egál, mindegyik versenyző kiesett. Na, most aztán itt volt a verseny, döntetlen eredménnyel, nagy nézőközönséggel, és nincs a viadalnak győztese. Most mi lesz? El kell pedig valahogy dönteni, hogy a fokiak a jobbak vagy a kilitiek. Eddig minden azt mutatta, hogy egyformák.
- Nem hogy cigánykereket hánytak volna a bukfenc helyett - kiabálta be valaki a nézők közül, de soha nem derült ki, hogy ki volt az. A bírónak támadt egy ötlete: ha valaki a Csőri dombjának tetejéről, legalább egy cigánykereket tud vetni, az a falujának megnyeri a versenyt.
- Emberek! Van rá jelentkező? - kérdezte a szép számmal megjelent közönségtől, de egyelőre senki sem jelentkezett. Egyszer csak egy fiatal cigánylegény, akit Gáspárnak ismertek az egybegyűltek, kicsit vonakodva, kicsit félénken, de jelentkezett a feladatra.
- Én elvállalom, tekintetes bíró uram. Mikorra köll a hegy tetejére fölérnem?
- Van rá egy fertály órányi idő - mondta a bíró, és Gáspár elindult körbe a kicsit ugyan kerülő úton, de a kevésbé meredek oldalon a legurulás helyére. Egy rövid időre a domboldal kanyarulata takarásában el is tűnt az őt követő szemek elől.  Nemsokára már újra látták, ott állt a hegy tetején, valami volt a kezében, de hogy mi az, nem látszott a nagy távolság miatt. A bíró elordította magát:
- Felkészülni, kész, indulás!

Ott fent a tetőn olyan valami történt, hogy az emberek nem hittek a szemüknek. Gáspár az eddig a kezében tartott valamit meglódította, ami egyre jobban, egyre gyorsabban közeledett a völgy alján álló közönséghez, és szinte egyszerre kiáltottak fel a nézők soraiból:
- Vigyázz,  egy kocsikerék! - és néhányuknak félre kellett ugrani, hogy elkerüljék a találkozást ezzel a vasalt fakerékkel. A küllős jószág pedig gurult, gurult, majdnem a templom vonaláig jutott.
- Mit művelt ez az ember?- tették fel a kérdést a kilitiek, a fokiak, a máshonnan érkezők egyaránt. Alig várták, hogy a legény leérkezzen és kifaggathassák, hogy mi volt ez a nagyon furcsa bemutató.

-A versenyt már pedig megnyertem. Az én cigánykerekem nem csak egy kört írt le, hanem végig legurult, most mehetek utána, a rét túlsó felére.
- De hát te nem cigánykereket vetettél, hanem legurítottál egy kocsikereket a hegyről - mondta neki a bíró.
- Tekintetes bíró uram, ez egy cigánykerék. Az én cigány lovam mögé fogott cigány kocsim kereke. Én pedig cigánylegény vagyok. Teljesítettem minden elvárást, amit előírtak.

A bíró levette kalapját, megvakarta fejét, hosszasan maga elé nézett, majd meghozta bölcs döntését:
- Úgy van, és ezennel kihirdetem a verseny eredményét: Gáspár nyerte a versenyt falujának. Melyik faluban is laksz fiam, Fokon vagy Kilitin? – kérdezte a döntnök, és az erre kapott válasz volt élete eddigi legnagyobb meglepetése:
- Itt is és ott is, bíró uram.
- Aztán ezt hogy kell érteni?
- Amikor a Rózsinál hálok, akkor foki vagyok, de amikor a Terusnál, akkor meg kiliti.

A bíró egy darabig mosolygott, majd hangos kacagásban tört ki, felemelte jobb kezét és bejelentette az egybegyűlteknek:
- Most pedig kihirdetem a végleges döntést a két falu viadalában. Ezek szerint a győztes címet a két falu felváltva viselheti, mégpedig aszerint, hogy Gáspár, ez a derék legény melyik babájánál vendégeskedik.

A fokiak és a kilitiek pedig azon a napon úgy Istenigazából kimulatták magukat. Olyan jól sikerült ez a vigadalom, hogy szükségét érezték, hogy többször megismételjék. Azóta is békében és megértésben élik egymás mellett a mindennapjaikat. Gáspár pedig, mivel nagyon becsületes ember volt, ugyanannyi éjszakát töltött Rózsinál is, mint Terusnál. Nincs az a pénz, amiért bármelyiket is megcsalná!

Az öreg kanász a mese végére érve megpödörte őszülő bajuszát, megemelte az egyik, csipkebokor árnyékából előszedett csutorát, s légedetten nyugtázta, hogy még nem ad kongó hangot. Belecsúsztatta tarisznyájába, és így búcsúzott tőlünk:
-Ha hó’nap is gyüttök, a Pókáéktú’ hozzatok bort, attú ’még jobbakat tudok mesé’ni! 

Ezután felállt, megigazította a „szerelvényét”, az ostorszíjat megforgatva koptatott egyet a sudáron, majd odaszólt két kutyájának:

- Szultán, Ügyes, kerü’d meg! 

Ezen a napon  - az öreg kanász meséje által - mérhetetlenül nagy kincs birtokosa lettem, amit most szétosztottam köztetek.

3. Betyárvilág

János bácsi, az öreg kanász – „Hegynek neki bukfenc” címen előadott - meséje teljesen izgalomba hozta kis gyerekcsapatunkat. Hazafelé menet Pisti – a borfelelős – meg is jegyezte:
- Ez ám a mese, ez való nekünk, nem a Futrinka utca!

Nem fért hozzá kétség, hogy másnap ott lesz a helyünk az öreg pásztor körül, hátha újra legombolyít egy szálat abból a nagy motringból, ami „feltekeredett” benne az idők folyamán. Annak rendje és módja szerint, amint a délelőtti nap sugarai felhörpintették a harmatot, meg is érkeztünk a legelőre.
- Jó reggelt, János bácsi! - köszöntöttük nagy mesélőnket.
- Az is má’ odébb van - bökte az orrunk alá a napszakkal kapcsolatos tévedésünket, finoman utalva rá, hogy már bizony jócskán benne vagyunk a délelőttben. Ki az a halandó, aki ne látná meg, hogy a Nap már ugyancsak törekszik arra fölfelé, oda föl, egészen a tetőre, hogy onnan égető karmait belemélyessze a mezőn dolgozó ember hátába, aztán majd a megkezdett ívet folytatva, vadságából engedve, előbb megereszkedjen arra nyugat felé, majd pár óra múlva, beleszédüljön a semmibe. Most még foga van a Napnak, most még a délelőtti harapásai elől muszáj bemenekülni a kiserdő lombjai alá. A disznófalka ezen a napon már többször megmártózott az iszapos Nagyvízben.
- Na, mára má’ ölég vót - durrantott egyet ostorával az öreg. – Fürgenc, Csibész, tere’d ki! – adta ki a vezényszót két okos kutyájának, és a jó pulik minden további magyarázat nélkül tudták, hogy a kondának ilyenkor a kiserdő nyárfái alatt van a helye. Legbelül, a fenyves széle felé a göbék és ártányok, középen az éppenhogy csak elválasztott malacok, és a víz felőli szélen az anyakocák. Ezt a rendet János bácsi így alakította ki, és ez így volt jó. Miért volt így jó? Hát, mert így alakította ki János bácsi.
- Na, akkor az én kis jószágaim most ellesznek egy darabig, az ebéd ideje is arrébb van még, akkor hát bökjétek ki, hogy mér’ gyüttetek!

Pisti adott választ a kérdésre:
- Tudja bátyám, arra gondoltunk, hogy a mai napunk nagy részét itt kellene eltölteni, meg hát egy kicsit el is beszélgetnénk itt valakivel, aki szóba áll velünk, és meg is szomjaztunk erre a finom szódára, ami itt lapul a szatyrunkban a málnaszörp mellett. Ebben a nagyobb üvegben is van valami, csak nem tudjuk kitalálni, hogy vajon mi lehet. Na, nézzük csak: van rajta egy címke, és arra meg valami írva. Nézze már meg János bátyám, mert én nem tudom elolvasni, nehogy már a lúgköves üveget hurcoljuk magunkkal a Nagyvíz partjára! – az öreg kézbe vette a nagy, öblös üveget, ami volt vagy 3 literes, rápillantott a rajta lévő címkére, elmosolyodott és kibetűzte az azon lévő szöveget:
- Mesebor … Hogy az anyátok ne sirasson benneteket! Kezet a szívre, ugye semmit se javítgattatok ezen a vinyettán?
- Nyugalom János bácsi, ez Pókáék otellója, a legjobb a környéken, de abban a kisebb üvegben, ott a tarisznya aljában noha van, ha az jobban ízlik, akkor azt is választhatja -  viccelődött Pisti.
- Most akkor döntsétek el, hogy mit akartok! Mesét – a jó kis otellótól, vagy hogy hegyesebben tudjak köpni a nohától?
Hát persze, hogy a mesét akartuk, ami a faragott pipából felszálló füstcsíkkal egy időben kezdett csurdogálni, majd folydogálni, aztán fokozatosan áradt szét térben és időben.
Mi pedig a jóembert körbeülve ismét egy nagy élmény birtokába kerülhettünk, egy olyan kinccsel gyarapodtunk, amit soha az életben el nem vehet tőlünk senki.
- Ha nem bánjátok, akkor ma a betyárokról mesélek, azokról a betyárokról, akik valamikor, úgy száz évvel ezelőtt – de úgy hírlik, hogy még később is – itt élték mindennapjaikat a ságvári és a környéki erdőben. Mielőtt nekiugranánk a mesélésnek egy dolgot azért szögezzünk le: nem mindenki betyár, aki úgy néz ki. Magyarán szólva három fajta számkivetett embert különböztetünk meg . Az egyik a zsivány, aki lop, rabol - és ezt önmagáért teszi -, de lehetőleg nem öl; a másik a haramia, aki saját haszna vagy a bosszúállás miatt már képes ölni is; a harmadik a betyár, aki ugyan megéri a pénzét, mert a lopott és a rabolt holmikból ő sem él rosszul, de ahol csak teheti, segíti az elesett embereket. A betyár szemben áll az igazságtalan, vérszívó világgal, olyan Robin Hood féle. Minden vidéken éltek betyárok a múlt században. Ahol tudták, nyugtalanították a helyi uraságokat, amikor csak tehették, borsot törtek a pandúrok orra alá. Sokszor ez a bors túl csípősre sikeredett. Azokban az időkben tombolt az önkény az országban, a szabadságharcunkat – a cár segítségével – letörő osztrák hiénáknak szabad prédája volt a magyar föld. Az 1849-es vérfürdővel nem elégedtek meg a Habsburg nagyurak és talpnyalóik, törvényeik egy részével a magyarokat tartották kiszolgáltatott helyzetben. Az adók és az urak igazságtalansága elszegényítették a falvak lakóit. Ezzel a hatalmas gépezettel szemben nem lehetett tenni semmit. Itt,  a Balaton környékén sem volt különb a helyzet. Élte a nép a maga sanyarú életét, aztán egy szép napon híre ment, hogy valahonnan messze földről idekeveredett egy testvérpár, olyan betyár félék, és a ságvári erdőben húzták meg magukat. Azt beszélték, hogy valami barlangjuk is van, de annak a bejáratát nem ismeri senki.
- Csak nem a Patkó Jancsi és a testvére?- tettem fel a kérdést a mesélőnek.
- A rosseb, aki tudja a pontos nevüket - vetette oda a mesemondó, aztán folytatta a félbeszakított történetet. – Ezek a legények ritkán avatkoztak be a ságváriak vagy a kilitiek dolgaiba, de ha idegen uraság ment át a területen, az nagyon jól tette, ha „hadsereggel” vonult át. Kemény gyerekek voltak ezek a betyárok, mesterei a karikásnak, fokosnak, késnek, de lőni is tudtak pisztollyal, puskával. Egyszer hírét vették, hogy egy szegény családtól – adótartozás fejében – lefoglalták az összes háziállatot, még a libákat és a tyúkokat is. A szegény asszony hiába kérlelte a végrehajtót és a pandúrokat, azok hajthatatlanok voltak, elszállították az állatkákat.
- Legalább a libákat ne vitték volna el, miből lesz a lányom stafírungja – sírdogált az asszony.

A két betyár – álruhában – besomfordált a faluba, és csak annyit mondott a kisemmizett anyának:
- Ne szomorkodjon néném, lesz a maga lányának stafírungja: tollal, angincihával, olyan, ami után még az uraság is a könnyét hullatja. Van lúd bőven a jó Isten óljában - mutatott az égen „V” betűben szálló vadlibákra. - Hát ebből lesz ennek a széplánynak a stafírungja - ezzel a két betyár úgy elillant, mint ahogy érkezett.
Teltek - múltak a napok, hetek. Kemény hideg szorongatta a ságvári erdőt, a gámi és a bögöcsei tetőt, majd néhány napra enyhült az idő, előbb eső esett, ami hamarosan átváltott ónossá, jeges mázt húzva a szép zöld búzavetésre. Ez a természeti jelenség olyan gyorsan ment végbe, hogy az egyik hajnalban, a legelésző vadliba sereg tollazata jegessé vált, és képtelenek voltak felszállni. Van egy régi népdal Elesett a lúd a jégen címmel, aki ezt a dalt alkotta, bizonyára láthatott már ilyent. A lúd nem igen állhatja a jeget, a teletalp nem alkalmas arra, hogy könnyedén közlekedjen a jegessé vált talajon. Hát még ha a szárnyai is lefagytak! Ez a libahad pedig most ott csúszkált, esett-kelt, tehetetlenkedett, szárnyaszegetten.
A parádézó libákat több oldalról legények közelítették meg – szeges csizmákban –, és a kihúzott halászhálóba terelték a lassan mozgó, gágogó madarakat.
- Na, ennyi libája egész Kilitinek nincs - szólalt meg egyikük, aki a fő „ludas” volt a dologban. - Most már tűnjünk el, amíg a csősz észre nem vesz bennünket!

Ezzel egy szánra pakolták az elnémított állatokat, és elhúzták egy megbízható helyre, ahol azon nyomban nekiláttak a kopasztásnak. A kitépett tollat zsákokba tették, és a kitekert nyakú libákkal együtt a következő éjszaka sötétjében becsempészték a szegény asszony udvarába, tudjátok, azéba, akitől a végrehajtó mindent lefoglalt. A szegény asszony a szomszédokkal közösen feldolgozta a libák húsát, jó pár darabot pedig disznóhúsra cserélt. Ezen a télen olyan finom kolbászt töltöttek – jó részt libabögybe –, hogy évekig ezt emlegették. A megtisztított lúdtollból pedig annyi párna és dunyha lett, hogy még az unokáknak is jutott belőle.

János bácsi kortyolt egy keveset az otellóból, aztán nagy gondosan elkezdte tömni a dohányt kívül ragyogó, belül kormos pipájába, majd nagy élvezettel folytatta a betyárokról szóló történetét:
- Abban az időben a szegény emberek, kiváltképpen, akiknek földjük se volt, napszámba jártak dolgozni a gazdagabbakhoz. A jobb érzésű gazdag emberek a napszámot rendesen megfizették, így mindenki elégedett volt. Akadtak azonban olyanok is, akik amikor elérkezett a fizetés ideje, a kialkudott bérnél kevesebbet vagy a fizetségként beígért sonka helyett avas szalonnát adtak. A szegény emberek nem tudtak mit tenni, mert a törvény az urak pártján volt. Elverni nem merték a megállapodást megszegőket, mert könnyen tömlöcbe kerülhettek volna. Nagyon nehéz volt azokban az időkben a szegény ember élete. Ezt látták és érezték a betyárok is, ezért elhatározták, hogy amikor csak módjuk lesz rá, a maguk sajátságos módján igazságot szolgáltatnak. Történt egyszer, hogy az egyik szegény ember nem kapta meg a kialkudott bért a módos gazdától, holott több napon keresztül – két fiával – lekaszálták a füvet a rétjéről, később felgyűjtötték a szénát és behordták az udvarába, ahol több boglyába összerakták. Amikor mindezzel végeztek, kérték a gazdától a járandóságukat, aki jóval kevesebbet akart adni, mint amennyiben megállapodtak.
- Gazduram, nem ebben állapodtunk meg! - próbálta meggyőzni a napszámos a birtokost, de az, maga mögött érezve az igazságtalan rendszer törvényét, hajthatatlan maradt:
- Örülj neki, hogy ennyit is kapsz! Különben is, ki hinne neked, egy koszos parasztnak.
A szegény ember, a koszos paraszt,  az egykori negyvennyolcas nemzetőr nem tehetett mást, beletörődött sorsába.
- Ezt mérte rám a jó Isten, nem tehetek semmit ellene, ez az én keresztem - keseregett betérve a régi zsuppfedeles Kiliti Csárdába az ott ülő atyafiainak. Azok nem mondtak semmit, csak hallgattak és szomorúan néztek maguk elé. A beszélgetést azonban más is hallotta: a mellettük lévő asztalnál két idegen legény.
A szegény ember  másnap hajnalban több társával, köztük a fiaival együtt egy másik módos gazda  földjén  állt munkába. Olyan távoli volt a föld, hogy az elkövetkező éjszakákat is kint töltötték nádból készült kunyhóban, mert nagyon fárasztó lett volna haza- s visszatérni. Ez volt a szerencséje, ugyanis a faluban olyan dolgok történtek, hogy ő lett volna az egyes számú gyanúsított, ha nincs bizonyíthatóan távol.
- Mi történt a faluban? - kérdeztük kíváncsian.
- Hát, ott aztán vörös lett az ég alja, ott valaki vagy valakik felgyújtották a lelketlen gazda összes szénáját. A falusiak tudni vélték, hogy a betyárok voltak, de közelebbit senki nem tudott mondani. Ezt követően a szívtelen, a megállapodásokat felrúgó gazdák birtokain történtek érdekes dolgok. Egy másik gazdának a Sió part közelében felgyűjtött szénája teljes egészében belekerült a vízbe, aminek a nyéki és ozorai emberek örültek, ugyanis egészen odáig úszott a szálastakarmány. Gyakori volt az olyan eset is, hogy egy-egy gazdát korbáccsal vagy karikással irgalmatlanul elvertek. Az okosabb gazdák tanultak belőle, a makacsabbak pedig néha- néha összefutottak egy-egy betyárra. Amint már jó előbb is mondtam, nem csak betyárok éltek itt az erdő rejtekében, hanem velejéig romlott zsiványok, de még haramiák is. Ezeket az emberek nem szerették, de hát hogyan is szerethették volna őket, amikor azok nem becsültek senkit és semmit, se istent, se embert. Volt köztük egy, különösen kegyetlen és könyörtelen gazember, hallottam a nevét, annak idején gyerekkoromban, de már nem biztos, hogy jól emlékszem rá. Talán Pál lehetett, de mindenki csak Róka néven emlegette. Ez az ördögfajzat úgy intézte a rablásait és egyéb gaztetteit, hogy a gyanú a betyárokra terelődjön. Az igazi betyárok már régóta vadásztak rá, de gúnynevéhez híven ravasz volt, és mindig kicsúszott az üldözők kezei közül. Egyszer ez a gazember bent járt a faluban, ahol nagyon megtetszett neki egy lány, aki egy a faluban vendégeskedő fővárosi tűzoltó gyermeke volt. Az öreg tűzvigyázót a helyiek elnevezték „Pörzsebajúszú Flóriánnak”, mivelhogy a bajusza egy tűz oltása során bőrig leégett, de úgy, hogy az a gyönyörűnek tartott pamacs már soha életben nem szolgálhatott  díszként tekintélyes méretű orra alatt. Amikor Pörzsebajúszú Flórián hírét vette, hogy valaki szemet vetett lányára, azonnal megtette a szükséges óvintézkedéseket. Először is szerét ejtette, hogy mielőbb megismerje ezt a bátor embert, aki az ő lánya után sóvárog. A Kiliti Csárdában történt.
- Hol volt a Csárda akkoriban Kilitin? - kérdeztük mesélőnket.
- A mai Csárdaréten állt, a rét ezért őrzi még ma is a Csárda nevet - magyarázta meg a számunkra a név eredetét, majd így folytatta. – Itt, a csárdában a tűzvigyázó már készen állt tervével, amellyel örökre elhessegeti ezt a kellemetlen alakot a lánya közeléből. Persze előtte a nagylánnyal mindent egyeztetett, sőt a tervébe néhány keménykötésű kiliti legényt is beavatott. A terv egyszerű volt, de nem veszélytelen. Azokban a napokban mindenki arról beszélt, hogy elfogtak egy Jóska nevű haramiát valahol Tapolca környékén, és ahogy abban az időben dukált, a nyilvánosság előtt fel is kötötték. Ez a körülmény lett a terv egyik része. Akkor most nézzük sorjában, hogy mi is történt! Pörzsebajúszú Flórián a temetővel szemközti házban szállt meg takaros feleségével és gyönyörű lányával. A sírok a ház előtti földes úttól egy karnyújtásnyira voltak, ha a szél lengedezett, szinte lehetett hallani a sírokon lévő virágok szirmainak susogását. A nagylány látszólag belement, hogy este, sötétedés után, a ház előtt a bokrok takarásában lévő padon randevúzik az elvetemült gonosztevővel, akinek az útja a temető kerítésének vonalában vezetett. A zsiványt nem zavarta a temető közelsége, és az sem, hogy sötét van, mert mint sokszor mondogatta magáról:”neki kőből van a szíve”. Hát az kőből is volt, egészen eddig az estéig, de most történt valami, ami már ennek a hétpróbás gazembernek is megkondította a harangot.
- Mi volt az? - kérdeztük kórusban.
- Hát az egy hang volt a sírok mögül vagy talán máshonnan. Na, ebben nem volt biztos a sátánfajzat sem. A hang pedig kísértetiesen  belehuhogott a táj sötétjébe: „Róka, én vagyok az a Jóska. Eljöttem a lelkedért. Te leszel a következő.”
- Aztán mi történt? - türelmetlenkedtünk.
- Ekkor  Róka jajveszékelni kezdett, majd a rémülettől elnémult, és soha többé nem állt lábra. Soha, senki nem tudta meg, hogy ki játszotta el a kísértet szerepét, de azt se, hogy hová temették a környék legnagyobb gonosztevőjét. Kilitire nem, az biztos.

János bácsi befejezte az erre a napra szánt történetét. Ennyi volt mára elrendelve, ennyit lehet elmesélni. Dél van. A konyharuhát leteríti a fűre, rápakolja ebédjét, és méltósággal falatozni kezd…. a távolból egyszerre halljuk a két harangszót.

4.Szürke szamár a ködben

A nyári iskolai szünet a végéhez közeledett, de az augusztusi forróság még olyan – János bácsi szavaival élve – „istenbizonyvihart” sejtetett. Mi, haverok, a Rákóczi utcai ”kemény mag” a kiserdő Nagyvíz felőli fái alatt, az öreg kanász közelében találtunk menedéket az égető napsugarak elől. János bátyánk kezében szaporán ficánkolt az élesre fent bicska, egyre „flancosabb” lett a bot, ő maga pedig sajátságos módon, a fogai között fütyülte az igazán szép népdalokat.

Körbevettük a pásztorembert, aki mint már olyan sokszor, most is elröpített bennünket Meseországba, ami egy kis fantáziával mindig ott lehet a szemünk előtt.
- Kumjátok be a szemeteket, ha kinyitva nem észlelitek, és máris ott találjátok magatokat a mesék birodalmában!- bíztatott bennünket, és máris kezdődött a nagy utazás.

Egyszerre mindig csak egy helyre utaztunk, a mesékben se lehet csapongani, hátha még összekuszálódnak a szálak,… és akkor nagy baj lesz. A nagy mesemondó soha nem úgy kezdte a mondókáját, hogy  „Most elmondok egy mesét”, hanem úgy alakította a beszélgetést, hogy azon vettük észre magunkat, hogy az események fonalán araszolunk, egyre beljebb és beljebb a mondák és mesék világába. Máris megtudtuk, hogy valamikor, még abban a rettenetes betyárvilágban történt itt, a Kebala völgyben egy furcsa vadászat.
- Ugye tudjátok, hogy merre van ez a völgy? Ha nem, akkor most az is kiviláglik ebből a nem mindennapi históriából - forgatta meg a félig kifaragott botot János bácsi. Kortyolt egyet az eredeti csikóbőrösből, majd látva maga körül a kíváncsi szemeket, így folytatta:

- Élt itt egy magányos ember, ott a Jódi domb alatt. Valamikor más vidéken nagy vadász hírében állt, egyesek szerint erdőkerülő is volt, ám a sorsa ideparancsolta a mi vidékünkre. Ez az atyafi hozta magával az erdő iránti ragaszkodását, vadászszenvedélyét, valamint öreg duplacsövűjét. Ezzel a flintával valamikor végigvadászta Tolnát, Baranyát. Itt már csak ritkán akasztotta le a szegről, akkor is inkább csak libára és kacsára ment, mert a szeme megromlott öregségire. Attól tartott, hogy a tompuló látása miatt eltalálna valakit, ha földi célokra lőne, a liba, meg a réce meg csak röptében lőhető. Ott fönt meg nem röpködnek emberek. A madarakat, amennyiben eltalált egyet-egyet, öreg, de értelmes kutyája megkereste és odavitte a gazdájának.  Egyszer, egy eredményes vadliba vadászat után, a két leszedett lúddal a vállán ballagott haza kis faházába, amikor kissé távolabb vaddisznók csörtetését hallotta. Tisztán kivette, nem csak a zörgésekből, hanem a disznó jellegzetes hörgő hangjából is, hogy az agyaras itt van valahol a völgyben. A kutyájának a fülébe súgta:
- Édes vizslám, most el ne vakkantsd magad, mert a gazdi akkor nem tudja becserkészni a kolbásztölteléket!

A jó vadásztárs pedig szót fogadott, csak lapított az öreg csizmája mellett, és várta a a puska dörrenését és a következő vezényszót.  

- A puska a mezőn: durran, az erdőn, de már a szélén is: dörren, épületben inkább csattan -   fűzte hozzá mesélőnk, csak azt nem tudtuk, hogy honnan szerezte ezeket a fontos ismereteket, amikor katonáéknál szakács volt. Mindegy, mondott valamit, mi pedig úgy voltunk vele, hogy aki nem hiszi, járjon utána. A mesélés folytatódott, és egyre érdekesebbé vált a történet.

– Ott tartottam - nedvesítette meg a torkát néhány kortyocskával mesemondónk -, hogy a vadász várta a vaddisznót az erdőszéli sűrű bokrok mögött, de az egy időre elcsöndesedett.
- Talán észrevehetett, ezért távolodott el tőlem - gondolta, de nem adta fel a reményt, várt és várt, közben már elképzelte, hogy ez egy nagy jószág lehet, mert ez nem más, mint egy hatalmas remete kan. Miért lehet remete kan? Hát azért mert egyedül jár. Miért jár egyedül? Mert már öreg. Ha öreg, akkor pedig már nagyra nőtt, ellenben akkor nem jó pecsenyének, mert már rágós. Az ilyen öreg kan már csak kolbásznak jó egy kis mangalicával vegyesen. Abból pedig van kettő vágnivaló az ólban. Javarészt makkon híztak, ezzel a kilövés előtti kannal együtt annyi kolbász lesz, hogy gerendát kell erősíteni a kamrában, mert a régi már nagyon beroggyant. Töri a fejét a vadász, hogy most mit tegyen. Rágyújtani nem lehet a pipára, mert akkor befellegzett a rejteknek, inkább a lapos bádog flaskát emelgeti a szájához egyre nagyobb szaporasággal, de egyszer csak hasznavehetetlenné válik a belé szorult nagy mennyiségű levegő miatt. A köd kezd leereszkedni,  hamarosan sűrű szövésű fátyol libben a tájra. Törölgeti a szemét, de nem segít:
- Alighanem hamarosan okulárét kell készíttetnem - dünnyögi maga elé amikor zörejeket hall, de most nem az erdő felől, hanem a másik irányból. Tudja, hogy a zörgésre a vadász nem lő, csak a látható célra, ezért még vár. És ekkor csoda történt. A sűrű ködön át is kivehető volt a megjelenő  méretes hím állat, és ráadásul úgy fordult, hogy rögtön az első lövéssel oldalba lehetett kapni. A nagy test azonnal elvágódott. A vadász puskáját maga előtt tartva rohant a zsákmány felé,  készen a kegyelemlövés leadására. Ekkor azonban történt valami, amitől  földbegyökerezett a lába. Egy férfi ordítását hallotta:
- Segítség, megölték Jucit! – hangzott, és azt már nem tudta, hogy ismétlődött-e a keserves kiáltás, vagy csak az elhangzott mondatot visszhangozta az erdő.
- Mit tettem, édes Istenem! Gyilkossá lettem - szakadt ki belőle valahonnan nagyon mélyről a kétségbeesés, és rohant áldozata irányába, miközben egyfolytában ez járt a fejében:
- Ott nem volt ember, lehetett látni az állatot, ember ott nem volt. Ott ember nem is lehetett, mert ahol vaddisznó van, ott nem lehet ember, vagy ahol ember van, ott nem lehet vaddisznó – tépődött  magában, és amikor odaért a fekvő állathoz nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Ott feküdt előtte egy szürke szamár, vérző sebbel. Az egyre jobban leereszkedő ködön át is látszott, hogy a golyó éppen, hogy csak súrolta a testet, ami azonban nagy fájdalmat okozhatott, és a csacsit leterítette.
- Hol van az ember, akit meglőttem? – kérdezte a szamár gazdáját, aki értetlenül bámult a vadászra.
- Hát itt csak egy ember van magán kívül, az én volnék, de hála istennek én nem lettem meglőve.
- Hát a Juci, akinek a nevét kiabálta, ő hol van?
- Itt fekszik maga előtt, ő az én Juci szamaram.
- Én meg már azt hittem, hogy gyilkossá lettem - válaszolt megkönnyebbülve a puskás ember.
A vadász a szamár sebét ellátta, s az másnap már vidáman ficánkolt a Kebala- (a bögöcsei víznyelő gödör) – környékén, a gazdáját pedig a két, idáig cipelt vadlibával kiengesztelte. Hamarosan szemüveget készíttetett magának, és azzal már meg tudta különböztetni a vadkant a szamártól.
János bácsi teljesen beleélte magát a mesélésbe, és olyan érzésem támadt, hogy ez az eset megtörténhetett. Az is előfordulhat, hogy több helyen is, és különböző időkben is megeshetett. Az öreg kanász még mesélt volna tovább, de Endréd felől nagyon sötétedett az égbolt, a jószágot pedig még a vihar előtt haza kellett hajtani.

5. A Balatonkiliti Jószó híd legendája

Az 1848. március 15-én kitört forradalom híre futótűzként terjedt el az országban. Kiliti lakói is nagy lelkesedéssel fogadták a forradalmi eseményeket. Egykori feljegyzés szerint Kiliti népe 1848. márciusában több napon keresztül éjjel-nappal vigadott, nótaszó, zeneszó hallatszott mindenünnen. Népes csapatok járták az utcákat, és hangos szóval éltették a szabadságot.

József napkor a béresek az előző napi ünneplések miatt másnaposan mentek dolgozni a földekre. A Békás-tó közeli Feketevíz két partján szorgoskodó emberek délben egy rövid időre megpihentek, hogy elfogyasszák ebédjüket, amikor a távolból – Fok felől – tompa, ám egyre erősödő dübörgést hallottak. Először arra gondoltak, hogy az ég harangja kondult meg, akárcsak az azt megelőző napon, és egyre csak az eget kémlelték, de nem láttak cikázó villámokat a márciusi égbolton. A hang egyre közelebb ért, és már kivehetővé vált, hogy az bizony lovak patájának dobogása.

- Bizonyára a császár lovasai - vélték többen is, de az egyik öreg béres másként gondolta:

- A német dragonyos lova másfajta muzsikát játszik, ilyen ütemet, ezt a könnyed, fülnek kellemes dallamot csak a mi lovaink hallatják, kiváltképp, ha magyar gyerek üli meg azt a paripát!

A Granárium felől aztán hamarosan látható is volt a három jövevény, és egyre jobban kirajzolódott a színes dolmány, a magyar csákó. Odarúgtattak a parasztokhoz, akik felállva, süvegüket leemelve üdvözölték az érkezőket. Ők mindhárman leugrottak a nyeregből, és barátságosan üdvözölték a helybelieket, majd néhány szóval elmesélték, hogy mik mennek most végbe Pesten. Forradalom van, megunva a Habsburg igát összefogott a magyar, szembeszáll a zsarnokkal.

- Szabadok leszünk emberek! – mondta sugárzó arccal, megemelve az addig a vállán tartott nemzeti színű zászlót a hajdú, és ezekkel a szavakkal folytatta: - Van itt még valami nagyon fontos hír, amit most viszünk a szélrózsa minden irányába. Emberek! Mostantól megszűnt a robot, a kegyes uraságnak nem kell dolgoznotok! 

A béresek első hallásra nem értették meg a jó hírt, ezért a hajdú megismételte, és az emberek csak most fogták fel, hogy mit jelent a számukra a magyar szabadság.

- Isten áldja meg kegyelmeteket, vitéz urak, ezért a nekünk tetsző újságért! – kiáltották a Kaposvár felé elporzó „bandérium” után. A parasztok továbbra sem tudtak mit kezdeni a hihetetlennek tűnő hírrel, nehezen értették meg, hogy valami nagy, történelmi dolog történt a „magyarok országában”, amitől ezután őket is emberszámba veszik. A béresgazda, amikor meghallotta, hogy mi történt a Feketevíz Békás-tóhoz közeli hídjánál, örömtől ujjongva mondta:

- Sok mindent hallottam már életem során a hatalom embereitől, de jót csak keveset. Akárhogyan is nézem, amit ma hallottam, ez nekem nagyon tetszik, mert ez egy nagyon jó szó.

A Feketevíznek azt a hídját elkeresztelték nyomban JÓSZÓ hídnak, amely 1848. márciusától ezt a becses nevet viseli, emlékeztetve az utókort a nagy márciusra.

( A Kiliti Általános Iskola egykori magyar-történelem szakos tanára, Szirovatka Károly nyomán. )

6. A hidegvölgyi pásztoremberek

Kiliti szélén, ott, ahol a juti határ találkozik a ságvárival, van egy nagy terület, amelyet az itt élő emberek Hidegvölgynek neveztek el. Most ne keressük az okát, hogy miért ezt a nevet akasztották Kilitinek erre a mindentől távol eső, enyhén lankás legelőjére, annyi biztos, hogy ide korán kopogtat a tél,  és még a „bűti” szelek is belemarkolnak a pásztorember arcába. Amióta világ a világ ezen a tájon békésen megfért egymás mellett a gulya, a nyáj és a falka.
Valamikor nagyon régen, amikor a Sió még az „ó” medrében kanyargott a Bozót ingoványos rétjei alatt, az akkori kiliti uraság a szürke marháit – éven át – a Hideg-völgyben tartotta. A völgy túlsó részéről folyamatosan idehallatszott a jutiak birkáinak bégetése, az öreg juhász kutyái nyakát díszítő rézcsengettyűk fülbemászó dallama, amelyre – Kiliti felől - a marhakolomp mélyebb zúgása válaszolgatott hol szaporán, hol lomhábban. A déli harangszó

pedig itt, ezen a helyen minden irányból hallatszik – Kilitiről, Szabadiból, Jutról, Marosról –, de ha jó a szélirány, még Ságvár felől is. A völgyben karámokat építettek az északi felükön nádoldallal, valamint nádból összetömörített, tetővel ellátott nyári fészert emeltek, ahol a jószág az eső és szél elől menedéket talált. Miklós napjára aztán nádkévék kerültek a fészer minden oldalára egy keskenyebb bejáratot hagyva az így készült istállón. A nádat a jó Isten ajándékozta az embernek. Sok mindenre használható, de leginkább építőanyagnak. Jól szigetel, ha kell, megőrzi az építmény melegét, levezeti a vizet a tetőről. Amíg lábon áll, a Sió árterében elrejtheti a bujkálót. Őseink sokszor kerestek menedéket a mocsarakban, nádasokban, bozótokban. A kiliti és a juti pásztorember élelmét is kiegészítette a Sió menti nádasból. Költött itt ruca, vadréce, fácán, tanyázott a mocsárvilág szigetein nyúl és őz, de még a vaddisznó sem volt ritka. Volt a pásztornak azonban egy ősi ellensége, a toportyán, amely nem csak a mocsárban lévő fészkeket dézsmálta, hanem gyakran támadott meg juhokat. A juhász egyetlen fegyvere a pásztorbotja volt, ami a settenkedő farkassal szemben hatástalan, kiváltképp, ha az a távolabbi bárányokat veszi célba. Ilyenkor csak egy megoldás létezett: a jó kutya. Kellett olyan kutya, amely tereli a nyájat, erre igazán alkalmas a puli és a pumi, de szükség volt őrző-védő kutyára is, erre a célra a kuvasz és a komondor a legmegfelelőbb. Ahol ilyen kutyákat tartottak, ott esélytelen volt a tolvaj, a rabló - legyen az négy, vagy kétlábú. A gulyások, juhászok, kanászok sokat tudtak mesélni kutyáikról, azok hőstetteiről, amelyek közül néhányat úgy adtak elő, ahogy az a valóságban megtörtént, a többségükbe azonban beleszőtték a mesék világának ezernyi színét. Na, de hát a fantázia szépítette meg azt a szürke, egyhangú életet, amely nap nap után zajlott itt, egy haranghallásnyi távolságra Kilititől, Juttól és Ságvártól. A pásztorok ideiglenes lakóalkalmatossága egy egyszerű földkunyhó volt, amely az eltelt évszázadok alatt semmit sem változott. Ez egy téglalap alakú, simára egyengetett oldalú gödör, amelyre erősebb akácágakból tartószerkezet került, majd egy szigetelő földréteg. A földborításra gyeptéglákat raktak. A kunyhó előtt nádból egy féltetős terasz növelte meg a lakóteret, amely a tél beálltáig a főzés helyéül szolgált. Ha a pásztorok többen összejöttek – és ez gyakori volt -, előbb-utóbb előkerültek a régi történetek, apáik, nagyapáik kalandjai. Ilyenkor a tábortűz mellett, a csillagfényes éjszakákban szárnyalt a képzelet. Miről szóltak ezek a mesék, történetek? Leginkább az elődök hőstetteiről, kedvenc állataikról, leginkább a kutyáikról, legnagyobb kincsükről, szemük fényéről. Mettől jobban nyúlunk vissza a múltba, annál nagyobb a történetek hitelességének sebezhetősége, hiszen a múlt már csak emlékképekben létezik, kiegészítve a fantázia világával, és egyre jobban a képzelet kerül túlsúlyba a valósággal szemben, de hát a pásztorélet is egy mesevilág.

7. Kiliti pásztorok mesélték

A macska és a nyulak

Bármennyire is hihetetlen, de megtörtént. József, az öreg gulyás köpönyegére ülve szemlélte a Hideg-völgy Alsó névre hallgató táját, majd unottan kinyitotta bicskáját, kézbe vette félig kifaragott botját, és nekiállt a mintákat szaporítani készülő alkotásán. A jó kis faragókést apjától kapta, és folyamatos késztetést érzett botok, ostornyelek, kulacsok, pipák faragására. Egyre jobban sikerülnek művei, egyre jobban közelítenek az apja és nagyapja által készített faragásokhoz, de ő egyfolytában elégedetlen volt magával.

- Mikor tudok én úgy faragni, mint  drága jó apám? – tette fel magának a kérdést.

Ezen töprengett, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy nyúl szaladt volna el előtte, egyenesen a domboldal galagonyabokrai mögé. Nincs ebben semmi különös, sok nyúl van errefelé … csakhogy szürke és fehér színű vadnyulat még nem látott. Megdörzsölte a szemét.

- Bizonyára a nap vakított el egy pillanatra – gondolta, és faragott tovább.

Kicsit később ismét megjelent előtte a kép.

- Most már semmi kétség, nem képzelődtem, tényleg itt szaladt az a bizonyos nyúl.

Igen ám, de a nyúlnak nincs hosszú farka, ellenben van két hosszú füle. Azonnal tisztában volt vele, hogy egy eltévedt kölyökmacska van a bokrok mögött.

– Na, ezt megnézzük közelebbről is! - gondolta, és úgy tett, mintha ügyet sem vetne az elbitangolt háziállatra. Kutyáit nyugalomra intette; a fegyelmezett állatok tudták, hogy most ezt a macskát békén kell hagyni. József tette tovább a dolgát, szaporán faragott, közben törte a fejét, hogyan lehetne magához csalogatni a kis csavargót. Hamarosan készen állt a terv. Eddigi figyelőhelyétől kicsit távolabb, de látótávolságnyira, a talajból kezével kikapart egy tenyérnyi földet, amelybe beleterített egy lapulevelet, és az így elkészített tányérba öntött a tarisznyájában lévő üvegből egy kevéske tejet. Messziről figyelte, hogy mi történik. Negyedóra sem kellett, és a macska a lapulevél tányéron maradt csöppnyi tejet kinyalogatta.
- Na, várj csak kiscicám, hamarosan lesz gazdád, és pedig olyan, aki gondoskodik rólad!

A következő naptól folyamatosan ki lett téve egy kis tányér tejjel vagy ételmaradékkal a gulyások kunyhója közelében, és a „kóbor cica” ismét háziállattá vált, odaszokott Józsefékhez. A kutyák is megbarátkoztak vele, együtt aludtak, de az ételük közelébe nem engedték. Elmúlt a nyár, a kismacska nagyra nőtt. Az Óriás nevet adták neki.

- Még soha nem láttam ilyen nagy macskát - mondta József az egyik pásztornak -, akár házőrzőnek is megfelelne. Aztán van itt egér bőven, meg kell tőlük őrizni a kunyhót.

Ez a macska nem tétlenkedett, alaposan rendet vágott az egerek seregében, elüldözte a patkányokat, de a nyestek sem szaladgáltak a marhák között úgy, mint korábban. A tél ebben az évben korábban köszöntött be, és hatalmas havazások zárták el a falut a külvilágtól. József a Hidegvölgyben rekedt, két társával őrizték és gondozták az állatokat, így családja a tél nagy részét nélküle töltötte. A marhákat őrző embereknek fogytán volt az élelmük, hazulról sem hozhattak, mert a kamra gerendájára akasztott kevéske szalonna és sonka a gyerekeknek kellett. Hazamenni csak néha-néha, rövid időre tudtak - ennyit engedélyezett az uraság, mondván, hogy ebben a zord időben a jószágot nem lehet magára hagyni -, és ez kevés volt ahhoz, hogy levágják a karácsonyra dédelgetett disznójukat. A pásztorok lisztből, zsírból, hagymából és néhány szem fagyos krumpliból főzögették soványka leveseiket, hogy azzal vészeljék át a nehéz napokat. Szerencséjükre tüzelőjük akadt bőven, és otthon a családnak is beteremtették a tűzhelybe valót.

- Valahogy csak átvészeljük ezt a néhány napot - nyugtatták magukat, de ez a néhány nap kicsit hosszabbra sikerült.
- Ha lenne puskánk, lőhetnénk nyulat - szólalt meg egyikük, miközben megpiszkálta a tűzhely parazsát.
- Ha szárnyunk lenne, akkor meg repülhetnénk - felelt a társa.

Se puska, se szárny, maradt a korgó nyomor. Egyik reggel arra lettek figyelmesek, hogy Óriás – a macska – furcsán nyávog a kunyhó ajtajában. Nem akartak hinni a szemüknek! Ha a föld nem lett volna a hó alatt fagyos, akkor a lábuk földbe gyökerezett volna. A macska előtt a hóban egy vadnyúl feküdt. Amint Óriás meglátta gazdáját dorombolni kezdett, és úgy hempergett a hóban, mint azt általában a kutyák teszik.
- Mit hoztál cicuskám? - kérdezte József, és azonnal megkapta a választ, amint megtapogatta a nyúl  még meleg testét. - A macskánk fogott egy nyulat! Még ilyent se láttam, de még nem is hallottam - árulta el József a meglepődöttségét.

A nyulat megvizsgálták, megállapították, hogy valóban a macska vadászzsákmánya. Azon nyomban kibújtatták a bőréből, és már fortyogott is a rakott tűzhely platniján az ütött-kopott öntött lábasban az illatos nyúlpaprikás.
- Ha ezt beosztjuk, akár három napig is eltengődünk belőle - mondta a legfiatalabb pásztor -,  úgy, hogy még a macskánknak is jut.

A három pásztorember elfogyasztotta az ízletes paprikást, és a maradékot gondosan, jól elcsomagolták az eljövendő napokra. A következő reggel vidáman kezdődött, fütyörészve, jókedvűen látták el az állatokat. Amint az istállótól a kunyhó felé tartottak, azt hitték, hogy álmodnak, vagy valami csoda történt. Megismétlődtek az előző nap reggelének eseményei. Óriás ismét ott nyávogott egy vadnyúl mellett, és amint meglátta gazdáját – akárcsak előző nap – dorombolni kezdett, majd a hóban hempergett. A marhapásztorok simogatták, dédelgették ezt a nagyra nőtt cicát, ő pedig tűrte, és mintha érezte volna, hogy ez a babusgatás nagyon is megjár neki.

- Akkor ezt most nem főzzük meg - jelentette ki József –, hanem amint megnyúztuk, már János viszi is haza, majd megfőzik az asszonyaink - bízta meg a feladattal a fiatalabb gulyást, és már rántotta is le a bőrt macskájuk újabb szerzeményéről.

Nagy volt az öröm a gyerekek körében. A Hidegvölgy marháinak őrzői úgy érezték, mintha az egész világ a lábuk elé borult volna, pedig csak jól lakhattak ők is és családjuk is. Nem tudták mire vélni a történteket.
- Ez egy szerencsés véletlen – vélekedett János. - A macska éppen arra tévedt, amerre a nyulak fészke van, és tegnap is, meg ma is megfogott egy nyulat. A vadászszenvedélye hajtotta, és a termetét kihasználva meg tudta ölni.
- Azt mivel magyarázod, hogy ide hozta a kunyhónk ajtajába és átadta nekünk? – kérdezett vissza Mátyás.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte János.
- Nekem kicsit más a véleményem - szállt be a beszélgetésbe József. - Azt rendben, hogy a macskát hajtotta a vadászszenvedélye, még azt is értem, hogy ide hozta nekünk a zsákmányt, hiszen a macskák, ha megfigyelitek, időnként ajándékot hoznak a gazdáiknak, hol egy verebet, hol egy egeret, de azon érdemes elgondolkodnotok, hogy miért velünk történt meg, és miért pont most, amikor éheztünk, szinte kilátástalanná vált a helyzetünk. Ez már nem csak a macska ajándéka volt a számunkra. Ez annál sokkal nagyobb dolog. Ez annál sokkal nagyobb…

És József a kunyhó földjére térdelt, felpillantott arra a kis feszületre, amely mindig ott lógott a falon, és halkan imádkozni kezdett. A másik kettő pedig követte példáját.
Óriás több nyulat nem vitt a gazdájának, de hát egy macskának nem is ez a feladata. A nagy tél után szép tavasz köszöntött a Sió menti falvakra. A Hidegvölgy is vidám színekbe öltözött. A pásztorok élték tovább megszokott életüket itt ebben a télen zord, tavasszal kies völgyben, ott, ahol egyformán hallatszik Kiliti, Szabadi, Maros és Jut templomainak harangja, de ha jó a szélirány még Ságvár felől is.

8. Darumadár fenn az égen

Darumadár. Már a hangzása is gyönyörködtet a szónak. Ősi madarunk, a magyarság útját a kezdetektől végigkísérte. Címerekben is előfordul ez a kecses, szürke, szemet gyönyörködtető teremtmény: a hűség madara. A Dunántúlról az 1800-as évek végén a mocsarak lecsapolása miatt eltűnt, maga mögött hagyva több érdekes legendát, amelyekből most egyet elmesélek.

Gyerekkoromban nagyapámtól hallottam ezt a történetet, amit még az ő nagyapja, az én ükapám mesélt neki. Ő is már a nagyapjától hallotta, ezért hagyjuk, hogy a valóság és a monda elemei hadd keveredjenek szabadon. Szárnyaljon inkább képzeletünk, szálljunk vissza vagy százötven évet, és ereszkedjünk le a szabadságharc idején Kiliti piciny, nádfedeles házai közé!

1848 őszét írjuk, nem sokkal a pákozdi csata után, amikor Jellasics horvát bán seregét hős magyarjaink elnáspángolták. Azt a gőgös Jellasicsot, aki a csata előtt néhány napig Kiliti lakója volt, a református plébánián szállásoltatta el magát.

Ezen az őszön nekünk állt a zászló, Ozoránál is győztek a mieink.

A darvak abban az évben is, mint mindig, amikor elérkezik az ősz, gyülekeztek és indultak délre, melegebb vidékekre. Irányította őket a természet. A Balaton közelébe érve egy nagy csapatuk leszállt arra a lapos tetejű magaslatra, amelyet a kiliti ember „Darudéllő” néven ismer. Ez a hely a csorda pihenője, delelője, amelyen minden ősszel és tavasszal útjukat megszakítva leszálltak a darvak. Itt csatlakozott a nagy légi sereghez az a néhány darupár, amely a közeli Békás-tó, Kerék-tó, Csépány-tó vagy a Nagyvíz mocsaraiban tanyázott. Abban az időben még előfordult, hogy nálunk költötték ki fiókáikat, itt voltak egész nyáron, és a déllőn csatlakoztak sok ezernyi társukhoz, velük együtt indultak délre áttelelni, és tavasszal újra visszahúzta őket a hűséges szívük.

A daru egy életre választ párt magának, és azt önként el nem hagyja, kitart mellette, amíg él.

Óvja, védi társát. Neve és a hűség szó egyet jelent.

Akkoriban a Kerék-tó mocsaraiban tanyázott néhány daru pár tavasszal kelt nagyra nőtt kicsinyeikkel. A nyár folyamán sokszor látták őket a Darudéllőnél, Papkután, a Nagyvíz mellett, de még a jódi Lápos-völgyben is. Bátran leszálltak a réteken eleségért, az emberektől nem kellett félniük, mert az ember nagyon kedvelte ezt a kedves madarat. Becsülte őt a pandúr, szerette a betyár, és a puskás ember elfordította a mordály csövét, ha égen-földön megjelent ez a szürke tollú gyönyörűség.

A madár ősellensége, a nádi farkas – toportyán - az idő tájt még szép számmal tanyázott a nádasokban, mocsarakban, állandó veszélyt jelentve a tojásokra, fiókákra, de a kifejlett példányokra is. A réten, a szántáson volt esély a menekülésre, de a nádasban a farkas volt az úr. Óvatosan közelítette meg a daru családot. Az anyaállatot vette célba, de a hím magára vonta a figyelmét, és felvette vele a harcot. Csapkodta szárnyával, nagyokat rúgott a támadó fejére, testére. Közben a tojó is csépelte a sakálfajzatot, aki megszégyenülten eloldalgott.

A nehéz harcban a hím súlyosan megsérült, eltört a szárnya, bánatos hangon panaszolta el fájdalmát párjának. A tojó odabújt hű társa mellé, babusgatta, arcával arcát simogatta, de nem tudott rajta segíteni. Időközben a daru sereg a természet parancsát végrehajtva felemelkedett, és  „V” alakot formálva  délnek vették az irányt, elindultak az ősi telelőhelyre. A repülő alakzatban velük repültek a törött szárnyú daru fiókái is. Nekik menniük kellett, őket hívta a messze dél, az anyaállat azonban maradt kedvese mellett. Ahogy csak tudta gondozta, ellátta táplálékkal, fészküket igyekezett kibélelni tollakkal, szalmával, megerősítette ágakkal, arra készülve, hogy együtt igyekeznek átvészelni a zord telet.

Valami miatt háborúk idején a tél sokkal hidegebb, kegyetlenebb, mint általában. Az 1848-as őszt is kemény tél követte. Hős honvédeink folytatták a téli hadjáratot, és váltakozó sikerrel harcoltak a császáriak ellen. Áztak, fáztak, szenvedtek magyar katonáink, sokszor a hó alá menekültek a kegyetlen hidegek elől, akárcsak a két „itt maradt” daru, a Kerék-tó mocsarában.Katonáink a hegyekben és a síkságon éheztek, a két madár pedig itt, nem messze a jóságos kiliti emberektől, akik mit sem tudtak arról, hogy a nádasban sérült „párák” rejtőznek, és egyre jobban fogytán az erejük.

Egy szép napon az egyik faluszéli, csöppnyi nádtetős ház jégvirágos ablakán a hólepte utcára egy kis gyerek tekintgetett kifelé. Örömmel vette észre, hogy elállt a hóesés, ami egyet jelentett azzal, hogy kis társaival együtt elindulhatnak szánkózni.

A gyerekek a kerék-tói úton mentek, és a Darudéllő alatti kis dombról -  amit ma is „Két hegy közt”-nek nevezünk - csúszkáltak le vasszánkójukkal.

Egyikük furcsa hangokat hallott a mocsár felől. Mentek a hangok irányába, és meglátták a két darumadarat a fészekben. Azonnal tudták, hogy haza kell vinni őket, mert a tél hátralévő viszontagságait már nem élnék túl. Megfogták szegénykéket, kabátkájukkal betakargatták a testüket, és félbehagyva a szánkózást, amilyen gyorsan csak lehetett igyekeztek haza a gyámolításra szoruló madarakkal. Szüleik az istállóban szénával kibélelt meleg fészket készítettek a beteg állatoknak. A két jószág tűrte a gondoskodást. Tudhatták, megérezhették, hogy biztonságba kerültek. A gazdaasszony ételt készített számukra, amit azonnal, vonakodás nélkül elfogadtak. Napról napra erősödtek, és egyre jobban hozzászoktak az ember közelségéhez. Az egész telet az istállóban töltötték. Amint kitavaszodott apránként egyre több ideig voltak az udvaron. Úgy tűnt, hogy nem is akarnak elrepülni, míg egy szép napon a háziak szárnysuhogást hallottak a fejük fölött. A két daru tett egy kört az udvar fölött, és elszálltak a Kerék-tó irányába.

Másnap - csodák csodája - visszajöttek, leereszkedtek az udvarba, és saját nyelvükön „magyaráztak” az odasereglett embereknek, aztán felemelkedtek, és most már végképp visszaköltöztek kerék-tói fészkükbe.

A kanász és a csordás naponta látta őket, amint keresik élelmüket: hol Papkuta környékén, hol a Bozót ingoványos rétjén kutatnak rovarok, apró békák után.

Elérkezett a darvak északra költözésének ideje, visszajöttek a mi darvaink fiókái is, és csatlakoztak a „szülőkhöz”. A darusereg tovább szállt, a mieink azonban továbbra is maradtak. A madarak tudnak örülni, a darvak tudnak ragaszkodni egymáshoz. Talán madárnyelven meséltek egymásnak az elmúlt télről, a szenvedésről, a jó emberekről. Afelé hajlok, hogy igen, mert olyan dolgok következtek ezután, ami erre enged következtetni. 

Egy szép tavaszi napon a kis falusi ház kertjéből érdekes madárhangok hallatszottak, hol tartósan, hol rövidebben.

- Gru-gru, gru-gru.

Az emberek csodálkozva nézték, hogy mi történik. Az egyik öreg pásztor magyarázta meg a többieknek, hogy a két daru násztáncát látják, a két meggyógyított madárét.

Hálájukat és ragaszkodásukat kifejezve jótevőik kertjében járták el násztáncukat. A nász befejeztével elszálltak, de utána többször leereszkedtek a kertbe és az udvarba, olyankor a nyelvükön meg-megszólaltak, majd visszatértek természetes környezetükbe.

A násznak hamarosan meg lett az eredménye, szaporodott a daru család. Abbamaradt a kis ház látogatása. A madárszülők minden idejüket a fiókáknak szentelték. Gyógyítóik már arra gondoltak, hogy soha többé nem láthatják őket, amikor egy napon a hátsó udvar szürkébe öltözött. A két öreg madár és a már repülni képes fiókái ott parádéztak a pajta előtt, és valamit nagyon el akartak mesélni.

- Elhozták bemutatni a „gyerekeiket”- mondogatták meghatódva az emberek.

Jött az ősz, ismét vonultak a madarak. „V” alakzatba rendezték soraikat, és amikor a házak fölé értek, az alakzatból kivált két madár, kicsit lejjebb ereszkedtek, megbillentették egyik, majd a másik szárnyukat, és szálltak oda, ahová ősidők óta szállnak a költöző madarak.

Jól megfigyelték az útvonalat, mert ide minden tavasszal vissza kell érkezniük, ide ahol szeretik és várják őket.

9. Mátyás deák vizet fakaszt (A kiliti Nagyvíz keletkezésének legendája)

Valahol a középkorban járunk, valamelyik békeévben, jóval a török megszállás előtt azon a helyen, amelyet ma Balatonkilitinek hívunk. Akkoriban, az itt lévő – néhány házas, de inkább fa- és szalmakunyhós – kis falunak Kelety volt a neve. A kis jobbágyfalu kicsi fatemplomával a Csőri oldal észak-nyugati kiszögellésén, fent a magaslaton helyezkedhetett el, a mai Töltényi Szaniszló utcához közeli területen. A falu lakói több földesúrnak is adóztak az idők folyamán, így a veszprémi káptalan, a tihanyi apátság, de még a fehérvári püspök is szedett itt tizedet. Sanyarú életük volt a falu jobbágyainak, akkora szegénységben éltek, hogy a napi betevő falathoz sem mindig jutottak hozzá, pedig kora hajnaltól napestig húzták az igát a szántókon és a réteken.

Egyszer az egyik földesúr „nagy kegyesen” egy darabka legelőt biztosított a szegény jobbágyoknak, hogy legalább néhány jószágot tarthassanak, és ezzel könnyítsenek sorsukon. Természetesen nem ajándéknak szánta, hanem kemény robottal kellett fizetni a „jussért”. A legelőt  azon a területen jelöltette ki számukra a nagyságos úr, ahol ma a kiserdő kezdődik, a káptalan legelője közelében. Örültek a szegény emberek, és már előre számolgatták, hogy asszonyaik hány disznót, juhot és kecskét tartanak majd kicsinyke telkükön. Apránként szerezték be az állományt, nagyon lassan gyarapodott a gazdaság. Eleinte fel sem tűnt, hogy hiányzik valami a legelőről  -   mégpedig a hűs vizű kút az itatóvályúval. A jobbágyok nappal a földeken dolgoztak vagy az uraság birtokán robotoltak, így nem volt idejük és lehetőségük kút létrehozására. Egyedül a vasárnap délutánjuk volt szabad, ezért elhatározták, hogy mise után kiássák. Neki is álltak nagy serényen, már a föld felső rétegét leszedték, amikor megérkezett lóháton az uraság küldönce, és fennhangon, csak úgy úri módon tájékoztatta  az embereket, hogy amit „itt, most tesznek, az a törvény betűi ellenében van, amit ha azonnal abba nem hagynak, tömlöcbe csukatnak”. A kútásásnak ezennel befellegzett, az emberek álma szertefoszlott. Mit ér a legelő, ha az állat nem ihat? A közeli patak és a kút a káptalan földjén van, és az uraság nagy árat kér a vízért. Vízlelő nélkül semmire se mennek. Mit volt mit tenni, a  vizet a kicsinyke házaik udvarában ásott merítős kutakból,  favödrökben hordták a távoli legelőre, ami nagyon keserves munka volt. A férfinépnek ideje se igen jutott rá, mert egész nap az uradalom földjein görnyedeztek,  a kapa, kasza súlya alatt vesztették el erejüket estére kelve. Szomorkodtak a szegény emberek, és azon törték a fejüket, honnan lehetne vizet nyerni, de sehogy sem jutottak ötről a hatra. Szerencsének számított, amikor  az eső áztatta  legelő gödreiben napokig maradt víz. Nem találtak megoldást, a szegénynek semmi sem sikerülhet! Próbáltak sorsukba beletörődni, de már azon voltak, hogy levágják állatkáikat, amelyek még annyira aprók voltak, hogy halálos vétek lett volna kést bökni a nyakukba. A kényszer azonban nagyúr, és a következő szombatestén mégis leszúrták az első kis malackát, ott kint a legelőn. Nyársra húzták, és nagy búsan forgatták a parázs fölött. Amikor megsült, a parázsra száraz ágakat dobtak, az lobbot vetett, és lángja messze világított. Gáni földesúr birtokáig látszott a fénye, ahonnan éppen ekkor kerekedett fel egy deák, amolyan garabonciás, aki az uraságtól kért bebocsátást éjszakára. No nem a házába, csak a pajtába vagy a szérű védelmet nyújtó kerítése mögé, de a rátarti gazda megtagadta a magányos utazótól. Ballagott hát a deák, szemét le nem vette az egyre erősödő fényről. Tudta, érezte, hogy a tűz mellett emberek ülnek.

- Vajon jó emberek vagy rablók, akik ilyen késői órán eregetik a zsarátnokot az ég felé? – szőtte a gondolatait, de nyugtatgatta magát: - Ha rablók, nincs mitől félnem, mert szegény vagyok, mint egy koldus, tőlem aztán nem tudnak elvenni semmit. Ha útonálló gyilkosok, akkor eddig tartott a földi életem, ami bármennyire is hozzám nőtt, túlzottan nincs miért sajnálnom, legfeljebb előbb jutok a mennybe. Ott legalább végre boldog lehetek. Ha jó emberek ülik körül azt az egyre jobban malacsült illatúvá váló tüzet, akkor pedig nincs félni valóm.

Ezekkel a gondolatokkal lépett a megvilágított arcú, szomorkás emberekhez, a kemény munkában elnyűtt jobbágyokhoz, akik az urasággal ellentétben szívélyesen fogadták a jövevényt.

- Adjon az Isten szép estét az összes jó embernek! - üdvözölte a helyieket az érkező.

- Az elfáradt vándornak is nem különben - viszonozták a köszöntést. – Mi járatban ilyen késői órán ott, ahol csak a toportyánok járnak?

- Meg hát kegyelmetek, akik ezt a jószagú tüzet körül ülik. Talán a nádi farkasok elijesztésére szolgálnak a lángok? – szólt a válasz és a kérdés egyszerre.

Aztán jött a többi kérdés, hol innen, hol onnan, amiből pedig egyszeriben sok akadt, mert hát az ismeretlent meg kell ismerni. Az ide, a kiliti éjszakába tévedt fiatalember mesélni kezdett magáról:

- Mátyás vagyok, Gergő fia. Apám Hunyadi János nagyúr seregében szolgál valahol a végeken, hadnagyi rangban. Engem külországba küldtek okosodni, így jutottam el Itáliába, ahol kitanultam a várfundáló mesterséget. Úgy hírlik, hogy hamarosan nagy kincs lesz a tudományom. Mozgolódik a török, előbb–utóbb nem elégszik meg a határ menti csetepatékkal, rá fog támadni az országunkra. Meg kell erősíteni régi várainkat, hogy ellent tudjunk állni a vad oszmán hadnak! Adja a jó Isten, hogy újakat is legyen szerencsénk építeni, amire az a hatalmas sereg ideér.

A parasztemberek kíváncsian hallgatták a művelt vándorlegény elbeszélését, és amikor az már minden idekívánkozót elmondott magáról, ő is kérdezett:

- Kegyelmetek mi végből világítják be az ég alját? Vagy talán fáznak ebben a tikkadt éjszakában?

- Nagy oka van annak, hogy most itt virrasztunk legyilkolt aprócska malackánk fölött - indult meg a szóáradat a szegény jobbágyokból.

Töviről hegyire elmondták bánatukat, nyomorúságukat ennek a jólelkű atyafinak. Érezték, hogy valami megváltásnak kell történnie, valami jó következhet csak erre a sok borzalomra, amit a kegyetlen élet kényszerített rájuk. Ha mégsem jelenik meg valami csoda, ennél a sanyarú világnál már rosszabb úgy sem jöhet, de az is ad egyfajta megnyugvást, hogy kiönthetik szívük mélyéről a fájdalmukat. Dőlt belőlük a zokszó, és a deák némán hallgatta a sirámokat. Néha bólogatott, volt mikor a fejét csóválta. Beleélte magát a jobbágyok helyzetébe, hiszen az ő ősei is jobbágykenyéren éltek. Már amikor volt abból a kenyérből. Amint figelmezte az elbeszélők szavait, maga sem tudja, hogy került a kezébe egy darabka az időközben megsült malac húsából. Jóízűen falatozta a finom pecsenyét, majd tarisznyájából egy borral töltött butellát kotort elő, amit még az ozorai vár strázsamestere csúsztatott abba ott-tartózkodásakor. A hozzá legközelebbi kérges tenyérbe adta az ozorai hegy ajándékát. Az üveg körbejárt, és hamarosan elfogyott belőle a Tükörcsös-hegy leve. A jóemberek egy darabig ültek szótlanul, majd a deák törte meg a csendet.

- Atyámfiai! Azt mondták, hogy az uraság a törvény értelmében nem engedi, hogy kutat ássanak a legelőjükre. A törvénybe azonban az nem foglaltatott bele, hogy gödör ásása is tiltva van. Akkor ássunk egy hosszú és széles gödröt! Ide, erre a helyre, ahová a kutat szándékozták megásni. Itt- láthatják - nedvesebb a föld, mint a többi helyen. Itt valami nagy kincs van a földben!

- Mire megyünk a gödörrel? – kérdezték egyszerre több felől  is az emberek. - Milyen kincs lehet ebben a szegényes földben?

 Így  morfondíroztak, de közben ki is ásták a gödröt.

- Mi lehet most itt a legelőn a leges-legnagyobb kincs a szegényember számára? - kérdezett vissza a deák.

- A víz, hogy itatni tudjuk jószágainkat - felelték a fáradt emberek.

- Na, látják! Akkor most vizet varázsolunk! Semmit se kérdezzenek, hanem tegyék azt, amit mondok!Hozzanak ide egy vékára való makkot!

Néhány fiatalabb legény térült-fordult,  és fáklyafény mellett szedett egy vesszővékányi makkot.  A deák elé tették a földre, aki beleborította a kiásott gödörbe, és csak ennyit mondott:

- Egyengessék el, hogy mindenhová jusson belőle, aztán takarják be földdel!

A jobbágyok mindent a vándor útmutatója szerint tettek, aki ekkor megszólalt:

- Most pedig ideje, hogy mindenki pihenni térjen! Ha egy fél hely jutna nekem is valamelyik fészerben, nagyon hálásan megköszönném – mondta, de inkább már ásította Mátyás. Beballagtak a csillagfényes éjszakán a faluba. A deák az egyik csűrben kapott helyet, amely nagyon is megfelelt kívánalmainak. Volt szalma a dereka alatt, védve volt a farkasoktól, haramiáktól. Hamarosan elaludt. Másnap reggel a vasárnapi napsütés fényözönt bocsátott a kis szalmatetős falucskára. Állt a levegő, felhő sehol, a láthatár kitágult, a tihanyi apátság tornya karnyújtásnyira közeledett. A vendég a békák kuruttyolására sem ébredt fel, pedig azok ugyancsak rázendítettek hajnali és reggeli zenebonájukra a Sió partjáról és a csépával telenőtt tóról, amit Békás-tónak is neveznek. Egyfolytában hallatta hangját a békazenekar. Ez a hely, ahol a kis falu elterült, ez a Csőri kiszögelésén szerényen meghúzódó része Kilitinek még évszázadok múltán is a Békaváros nevet viseli. A falusiak –a miséről hazatérve – felébresztették a hétalvót, és első útjuk a legelőre vezetett. Hajtotta őket a kíváncsiság: vajon mi történt az ásott gödör környékén? A környékén semmi különös, de magában a gödörben nagyon érdekes dolgok estek meg. Messziről látszott, hogy a gödör sokkal mélyebb lett, de talán még szélesebb és hosszabb is. Az alja úgy nézett ki, mintha egy életlen ekevassal felszaggatták volna. Közelebb érve pedig már látszott, hogy az aljában tocsog néhány hüvelyknyi víz, ami igazából csak közelről volt megkülönböztethető a cuppogó sártól.

- Tessék a tó! Ez lett egy éjszaka alatt a gödörből - mondta a fundáló mester.

Most már nem deák, mert aki egy gödörből úgy tud tavat varázsolni, hogy hozzá sem ér, az már tényleg építőmester és nem garabonciás deák.

- Hogyan lesz ebben valódi tiszta és mélyebb víz? – kérdezték az emberek.

- Még egy éjszakát kell várni, és itt valódi nagy víz lesz - felelte a mester. - Holnap reggel az asszonyok nyugodtan kihajthatják az állatokat a legelőre, amire a fejük fölé ér a nap a jószág már  saját nagy vízből olthatja szomját, és nem ilyen kis „pocsétából”.

- Árulja el nekünk mester uram, milyen varázslattal vagy fondorlattal tudta elérni, hogy víz fakadjon soványka legelőnkön? - tették fel a kérdést a falusiak.

- Mondhatnám, hogy varázsló vagy csodatévő vagyok, amit nem mondok, mert csodákat tenni egy valaki volt képes. Áldassék a neve Jézus urunknak! Én csak ismerem a föld, a növények, az emberek és az állatok természetét. Tudom azt, hogy ahol makk van a földbe rejtve, az arra ráengedett disznók addig túrnak, amíg a számukra finom csemegét elő nem kotorják. Azt is tudom, hogy a réteken, legelőkön, ha egy-két réteget leásunk, és nedvesebb a föld, mint máshol, akkor ott nem túl mélyen forrásnak kell lennie, ami a megfelelő módon „kiszabadítva” a felszínre „bugyog”. Ez történt itt is, a kegyelmetek legelőjén. A földben lévő forrást az éjszaka leple alatt a makkra ide sereglő vaddisznók a makk után kutatva, azt kitúrva, kiszabadították. A források vize pedig utat tört magának felfelé, és lám, víz lett a gödörben. Először csak egy kicsi pocsolya, majd egyre nagyobb, és végül pedig nagy víz - adta meg a magyarázatot.

A földesúr kénytelen volt beletörődni, hogy saját tavuk van, amelyet nem loptak, hanem szinte magától keletkezett. Ezt csak a várfundáló mester, a szegény jobbágyok, na és a vaddisznók tudták másképpen.

Volt Balatonkilitin a Kiserdő alsó sarkánál egy tó, gyerekkorom álomvilága. Szélessége egy nyíllövésnyi, hosszúsága valamivel több. Eltűnt a tó, a helyét is benőtte a fű. A rét úgy látszik visszavette régi jussát a víztől, elvett tőlünk valamit, ami semmivel sem pótolható. Itt valamikor a NAGYVÍZ csillogó víztükre mosolygott az égre.

10. A kiliti Nagyvíz

Máshol, más vidékeken az óceánt vagy a tengert hívják nagy víznek, esetleg a tó vagy szélesebb folyó büszkélkedhet ezzel a megtisztelő címmel. Ha ez nálunk Balatonkilitin is így lenne, akkor most a tollamat nem lenne érdemes tintába mártani. Itt, a kiserdő végében egykor, még a hatvanas évek végén, sőt esős időkben még a későbbiekben is létezett egy tó, amelyet kiliti találékonysággal „Nagyvíznek” hívtak.
A Nagyvíz a valóságban egy kisebb fajta tavacska volt. Mi, gyerekek, keresztben át tudtuk lőni a házilag, mogyoró vesszőből készült íjainkkal, de hosszát a „nyersgumis” csúzli sem volt képes leküzdeni, akár sima kavicsot, akár csapágygolyót illesztettünk a „bőrébe”. Volt, létezett a Nagyvíz, aztán egyszer csak eltűnt a semmibe, ahonnan jött. Különböző korok gyermekeinek jelentette a mesék világát ez a víztükör, a partjára hajló kis erdővel, és a belőle kiszélesedő lankás legelővel. „Odalent Délen” pedig a ságvári erdő ezer színével, sejtelmes susogásával adott méltó kiteljesedést ennek az idilli képnek. Gyerekkorunkban, ha tehettük, a Nagyvíz mellett játszottunk nyáron, fürödtünk sekély vízében, tutajt eszkábáltunk, és máris miénk volt a világ. A való világ is, és egy másik dimenzió, a képzelet, a fantázia világa. Így lett a mi kis tavunkból tenger, a tutajunkból pedig sokárbocos vitorlás, hatalmas utasszállító vagy éppen hadihajó. A tó keleti partja enyhe dombban folytatódott, tele szép szál akácfákkal és bokrokkal. Ezektől nem messze állt egy szederfa, amely a szedres allé utolsó fája volt. Ágaiból, lombkoronájából a természet ideális játszó-, pihenő- és búvóhelyet alkotott. Szerettem ezt a helyet. Ide menekültem, ha bántott valami, vagy ha csak úgy, egyedül szerettem volna lenni. Ilyenkor a képzelet szárnyán visszaröppentem a múltba, és beleképzeltem magam a letűnt idők valamelyikébe. El is neveztem kedves szederfámat mesélő fának. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lehetett az élet régen, azon a helyen, ahol most Kiliti áll. Hol volt a falu akkor, amikor már Kiliti volt a neve, és volt-e itt előtte is település? Hogy élhettek itt az emberek, hogyan küzdöttek meg a nehézségekkel és az ellenségeikkel? Hogyan és mikor alakult ki a táj jelenlegi formája, hol volt a Balaton partja, meddig volt mocsaras a terület, és az erdő mikor szorult vissza a mai helyére? Kérdéseimre csak részben kaptam választ, ezért elhatároztam, hogy a magam, vagyis egy tizenkét éves gyerek sajátos módján minden rejtélyre igyekszem megtalálni a feleletet, még pedig a képzelet segítségével. Hajdanában a mondák és a mesék is így keletkeztek. Mesélő fám lombkoronája alatt szabadon szárnyalt a képzeletem. Meglévő vagy egykor létezett helyekre, megtörtént eseményekre építettem az általam kitalált vagy inkább elképzelt történeteket. Még most is hatalmába kerít az a kellemes izgalom, amit itt éltem át egy-egy időutazáson.

Talán jól teszem, ha ezeket a kis „históriákat” közre adom. Lehet keresni, kutatni valóságtartalmukat, még az is lehet, hogy megtörtént eseménnyel is találkozunk olvasásuk során. Lehet…

11. A Kilitiek védelmező madara

Történetem akkoriban játszódik, amikor őseink benyomultak a Kárpát-medencébe, itt véglegesen hont alapítottak, és felosztották egymás között az új haza minden szegletét. Kiliti, a későbbi vármegye keleti bástyája lett. Egyes nézetek szerint nevének hangzása is utalhat földrajzi elhelyezkedésére.

Ez idő tájt a letelepedett magyarokat ellenség nem háborgatta, annál inkább - igen gyakran - őseink törtek rá a tőlünk nyugatra élő nemzetekre. Ilyenkor a férfiak tettek a szákjukba egy kis szárított marhahúst és kumiszt a csutorába, megélezték a kardjaikat, telerakták a tegezt az íjaikhoz faragott vesszővel, lóra pattantak, aztán már nyomták is a sarkantyút a sztyeppéről hozott lovaik oldalába, majd vágtattak  abba az irányba, ahol lenyugszik a nap. Sokáig folytatták kalandos útjaikat, amely a zsákmányszerzést szolgálta.  A háborgatott népek azonban hamarosan megelégeltek a „látogatásaikat”, összefogtak, és véget vetettek a kalandozásoknak. Sok idő telt el, amíg őseink megszokták az új életmódot, mire megtanulták a földművelést, de kitartó munkával és szorgalommal uralmuk alá hajtották a természetet. Egy  idő után a megművelt terültek bőséges ellátták népünket gabonával, szőlővel, egyéb  gyümölccsel. Ellenség nem fenyegette határainkat, jó szomszédai lettünk a körülöttünk élő népeknek. Boldogan élték magyarjaink mindennapi életüket, és itt,  a vármegye keleti oldalán,  az akkor még Bolota (ejtsd. balóta) néven emlegetett mocsaras tó – a későbbi Balaton – adott halat az itt élők asztalára. Egyszer aztán vége szakadt a nyugodt életnek. Egy lanyha széllel a nagy alföldi legelők felől sötét madarak seregei lepték el a mezőket, és amit csak tudtak, felfaltak. Szegény emberek egy darabig ostorpattogtatással, állandó kiabálásokkal próbálták megőrizni amit még lehetett, de nem találtak ellenük hathatós fegyvert. Ahogy abban az időben lenni szokott, az öregek tanácsa meghányta-vetette a helyzetet, de nem jutottak ötről hatra. Egy szép napon odamerészkedett a falu bölcseihez egy fiatal legény, és a kötelező meghajlást követően így szólította meg őket:

- Engedelmet kérek a bátorságomért, de úgy gondolom, hogy van egy megoldás a kártevők távoltartására.

- Halljuk fiam, mit fundáltál ki!

- Érdekes módon a szőlőhegyet elkerülik ezek a szárnyas haramiák. Tudják kegyelmetek, hogy ez mitől van?

- Hát, bíz’ azt nem tudjuk, te legény, de ha neked van róla tudomásod, minél előbb oszd meg velünk is! – biztatták a nagyszakállúak.

- A szőlőhegyet már ősidők óta védi a domboldalba belevágott madárcsőr forma, amit a madarak már messziről igazi ragadozó madárnak néznek, és a környékére se mennek.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy más helyeken is „faragjunk” ilyen sas formákat?

- Igen, pontosan azt szeretném mondani, de elegendőnek gondolnám egy olyan helyre, amit az érkező madarak a falu bármely pontjáról láthatnak.

- Aztán hová gondolod a másik sas fejet a földbe faragni?

- Engedelmükkel, én nem fejet faragnék, hanem a meglévő fejnek a törzsét vésném bele a földbe.

- Ott formáznánk ki a madár testét a fejénél, és akkor máris egy teljes ragadozót látnának ezek a szárnyas tolvajok?

- Nem, a testet a fejtől messzire helyezném el, hadd lássák ezek a faló állatok, hogy elvált a fej a testétől. Ijedjenek csak meg, és gondolkodjanak el azon, hogy rájuk is ez vár, ha idemerészkednek!

Az öregek tanácsa döntött, elfogadták a fiú javaslatát, és még azon a napon ásót, lapátot ragadott Kelethy falu lakossága,  és kiástak egy hatalmas, fejnélküli, kitárt szárnyú madárformát. A madarak ettől kezdve elkerülték még a falu környékét is.

Tudom, most azt gondoljátok, hogy kitaláltam nektek egy mesét. Akkor most figyeljetek! Vegyétek elő Balatonkiliti térképét, és keressétek meg rajta a fejnélküli madarat, ami nem más, mint a mai Csépány- tó, és keressétek meg a madárcsőrt is, ami a mai Csőri oldal része!

12. A Csőrioldal keletkezése (Dr. Nagy István nyomán)

Dr. Nagy István nagytiszteletes csaknem fél évszázadon át szolgálta falunkat, Istent pedig egész életében. A szolgálat volt az élete.

Bármerre ment a kiliti utcákon akár gyalog, akár dongó motoros biciklijével, mindenhol kalapot emeltek az emberek. Szerették, szerettük, attól függetlenül, hogy Krisztushoz, kinek-kinek, misén vagy istentiszteleten keresztül vezetett az út.

Többször járt nálunk is. Mindig mosolyogva jött, és amikor megtudta, hogy a gimnáziumban angolt tanulok, ezután mindig angolul üdvözölt. Emlékszem, egyszer még a házi dolgozatomat is kijavította.

Egy alkalommal, talán ’63-’64 körül lehetett, mi, gyerekek segítettük rendbe tenni a református templom melletti játszóteret. A munka végeztével a templomkertben gesztenyét szedtünk. A tiszteletes úr odajött hozzánk és hosszasan beszélgetett velünk. A téma a teremtés volt. Nagyon érdekelt bennünket minden egyes szava, és nagyon tetszett, hogy meseszerűen, számunkra érthetően beszélt.

Ekkor hallottam tőle egy mesét, amit korábban még senkitől. Arról szólt, hogyan keletkezett a Csőrioldal Balatonkilitin.

- Bizonyára tudjátok, hogy miért hívják így a Csőrioldalt?

- Nem tudjuk - feleltük, de már vártuk is a magyarázatot, ami így szólt:

- Ha észak-keletről egy kicsit magasabb helyről nézünk a Csőri irányába, arra, amit ti úgy hívtok, hogy „két hegy-köz”, akkor egy szabályos madárcsőr forma jelenik meg előttünk. Ezt már jó régen észrevették az emberek, és ezért ragasztották ezt a nevet a ti kedvelt játszó helyetekre. Szerintetek véletlen lehet, hogy pont ilyen alakot formáz meg ez a két, egymással szemközti domb? Hát persze, hogy nem. Most azt mesélem el, hogyan keletkezett a madárcsőr forma. Ugyanis ez a két kiemelkedés nem mindig adta ki a madárcsőr alakját. Nagy oka van annak, hogy ilyen lett.

És ez a kedves ember, szépen sorjában, úgy, hogy mi habzsoltuk minden egyes szavát, elmesélte a teremtésnek ezt a pici kis láncszemét. Még most is elhiszem, hogy így történt.

Miért hiszem el? Mert el akarom hinni!

A tiszteletes úr meséje, ahogy visszaemlékszem rá:

Valamikor nagyon régen, a kiliti „hegyben” történt, ahol már abban az időben is szőlőt termesztettek. A paraszt emberek megművelték szőlőiket, az abból készült borral kereskedtek, egy részüket maguk fogyasztották el. Voltak szűkösebb évek is, amikor a termés elfagyott, elverte a jég, beteg lett a szőlő vagy elpusztították a seregélyek.

Egyszer, amint az egyik ilyen nehéz helyzetben  a hegybíró szőlője melletti réten összejöttek, megjelent köztük egy fiatalember. Messze földről érkezhetett, mert a ruhája, saruja elütött az itteni viselettől.  Most látták először, mégis mindenkinek ismerősnek tűnt. Magas volt, arcát szakáll borította, látszott rajta, hogy jó ember, jó szándékkal jött.

Elmondta, hogy átutazóban van, és szállást kér, de csak egy éjszakára, mert sietős az útja.

Végighallgatta a helyiek elbeszélését, látta, hogy milyen nagy gondban vannak. Csendesen annyit mondott:

- Imádkozzatok Istenünkhöz, tartsátok be tanításait,  és biztosan boldogulni fogtok az életben. A mi Atyánk megvédi ennek a szép hegynek a termését is.

A földművesek megvendégelték, búcsúzóul ételt és bort tettek tarisznyájába.

Az „idegen” távozott, az emberek között sokáig  beszédtéma volt a megjelenése. Mindenkit jó érzés töltött el a rá való visszaemlékezés.

A parasztok tovább dolgoztak a szőlőben, és azt vették észre, hogy a seregélyek elkerülik a „hegyet”, a tavaszi fagy lehúzódik a juti oldalba, oda, amit ma „Hidegvölgynek” hívunk.

Örültek, de nem értették, mitől van ez a nagy változás, mi tartja távol a hatalmas seregély csapatokat, és miért változott meg a táj hőmérséklete. Nem tudták, de érezték, hogy a jövevénynek köze van a dologhoz. Aztán valaki rájött, hogy a szőlőhegy észak-keletre néző partjának bemélyedése az ő távozását követően egy hatalmas madárcsőrhöz kezdett hasonlítani. El is nevezték Csőrioldalnak. Ettől ijedtek meg a szőlőfaló madarak, mert egy nagy madárnak nézték, és elkerülték a hegy környékét is. A szőlőművelők hálával gondoltak jótevőjükre.

Ez így ment hosszú évekig, míg nem az emberek kezdték elbízni magukat, kevélyebbek, fösvényebbek, szívtelenebbek lettek. Úgy gondolták, hogy a jólét, amit a szőlőhegy bora biztosít számukra, örökké tarthat. De újra hét szűk esztendő köszöntött a „hegyet” művelőkre. Ismét elfagyott a szőlő, megint seregélyhadak dézsmálták a tőkéket.

Senki sem vette észre, hogy a hatalmas madárcsőrt benőtték a növények, már más képet mutatott fentről, ezért a madarak nem féltek tőle, és a rajok ismét rácsaptak a termésre.

Egy szép napon új lakó érkezett a faluba. Vett egy kis darabka „birtokot” a szőlőhegyben. Azon a részen, ahol most Sebestyén János bácsi szőlője van, pontosan a csőr formájú bemélyedés alsó felén. Szorgalmas ember volt,  és azonnal nekilátott a felesleges bokrokat, csihatagot, líciumot kitisztítani földjéről, de még a „csőr” mindkét feléről is. Nap mint nap dolgozott, nem győzte élezni fejszéjét.  Egyszer azonban beteg lett,  és nem tudta folytatni a munkát. A szőlőszomszédok a segítségére siettek. Közös erővel elvégezték, amit a „jóember” félbehagyott. Jó érzéssel töltötte el őket, hogy jót tehettek embertársuknak. Kis földjét együttesen megművelték. Megmetszették, megkapálták a szőlőjét. A „szomszéd”, amikor  felépült, megköszönte a segítségüket,  és azt mondta nekik:

- Ti nagyon jó emberek vagytok, örülök, hogy erre a tájra vetődtem. A mi Urunk biztosan szívesen fogadja imátokat. Áldjon meg benneteket!

Ebben az évben újra jobb termés mutatkozott, nem fagyott el a szőlő, nem támadtak a seregélyek. Védte a termést a hatalmas madár csőr,  összefogta az embereket a hit és a szeretet, amely beleacélosodott a hegyet művelő parasztember szívébe.

Azt beszélik, hogy azt a jóságos arcú, szakállat viselő fiatalembert néha látni vélték a mi szőlőhegyünkben, amint éppen ballag a Csőrioldal irányába.