Kiliti történetek

Vass Lacira emlékezve

Gyakran eszembe jut Vass Laci. Ilyenkor magam előtt látom mosolygós arcát, és szinte hallom a fék nyikorgását, amint megáll előttem kis fehér furgon­jával… azzal a pici­nyke autóval, ame­lyikkel a szódát vitte a boltokba és a házakhoz. Megáll, és a letekert abla­kon át, mielőtt köszönne, felteszi a kérdést:

- Előbb a vic­cet vagy a szódát parancsolja az úr?

- Hát persze, hogy a viccet, Lacikám! Hát persze, hogy a viccet, amit csak Te tudtál úgy előadni… amit már soha nem hallunk Tőled, már soha nem áll meg mellettünk az a kis­autó… valami megszakadt, Laci!

Valamikor 1950–ben, Kiliti poros utcájának, sz­erény kis parasztházában született egy kisgyerek. Olyan volt, mint általában a fiúk azokban a nehéz időkben,… olyan, mint a többi falusi srác az öt­venes évek matt sötét korszakában,… klott gatyás, mezítlábas kiliti gyerek, akinek kis játékait hamar felváltották a falusi udvar szerszámai. Laci már gyerekkorában hozzászokott a kemény, dolgos élethez. Másként nem is történhetett volna, hiszen ezt tapasztalta környezetében,  ezt látta szorgal­mas szüleitől.

Apjától a munka, a föld és a növények szeretetét, a „jószághoz” való ragaszkodást, az emberek tisz­teletét, édesanyjától pedig a jóságot tanulta, ame­lyek szentírásként kísérték végig rövid életét.

Keresztyén – református – hite -, amely átsegítette a nehézségeken - adott számára erkölcsi tartást egész életében. A kilitiek kisgyerek korától szerették Lacit, aki tisz­telettudó, előzékeny volt a felnőttekkel, de a gyer­ekekkel is. A Balatonkiliti Általános Iskolában, az osztályában tekintélyt vívott ki, társai hallgattak rá, adtak sza­vára. A nyolcadik osztályt befejezve elvégez­te a siófoki sza­kmunkásképzőt, és autószerelő képesítést szer­zett. Gyakran ja­vította – szaba­didejében – mások motorját, autóját, kerékpárját, csak úgy szívességből. Ahogy ő mondta: „a barátokért mindent”. Lacinak pedig szinte mind­enki a barátja volt. Szerették, szerettük ezt a csupa szív embert.

Aztán jött a katonaság,  a szerelem, a boldog há­zasság, a szerető feleség. És a gyerekek, a két lány, Laci szeme fénye, akiknek apjuk volt a mindenük.

Laci egész életében szorgalmasan dolgozott. Vál­lalkozó lett, igyekezett lányainak gondtalan életet teremteni.

Az általa készített szódával elismerést vívott ki. Egyszer megkérdezték tőle, hogy mitől ilyen finom ez a szóda. Azonnal készen volt a válasz: „Azért, mert ebben vas van… ebben benne van Vass Laci lelke is”. Valóban így volt, de ezt a lelket, sajnos, el­vette tőlünk a sors.

Laci szabadidejét gyakran töltötte a barátaival. Összejöttek egy-egy jeles évforduló megünneplésére vagy éppen egy főzőversenyre azért, hogy együtt legyenek. A barátok sokat jelen­tettek Laci számára, akárcsak a család.

Laci örökre elment. A fehér kisautó már nem kanyarodik be az utcánkba,  a letekert ablakon át többé nem mosolyog ránk ez a nagyszerű ember.

Isten áldjon Laci barátunk!

 

 Könnyes levelek

Kis visszaemlékezésem címét olvasva bizonyára sok embernek a hasonló című sláger jut eszébe, azonban én most más levelekről szeretnék írni. Azokról a levelekről, amelyek valamikor, sok-sok évtizeddel ezelőtt csaltak könnyeket a Balatonkiliti Rákóczi utcában lakó emberek szemébe. Akkoriban még jobban összejártak a szomszédok, és egy-egy lakókörzet olyan volt, mint egy nagycsalád. Akkor még együtt örült és együtt szomorkodott a kiliti ember. Ha valaki bajba került, a többiek igyekeztek átsegíteni a nehézségeken. Tiszteltük és szerettük egymást. Hozzánk a jóisten különösen kegyes volt, mert a világ legjobb, legnagyszerűbb szomszédaival áldott meg. Velünk szemben laktak Baksa Józsefék. A vidám természetű Jóska bácsi, felesége, a jóságos Margit néni és gyerekeik, Irénke és Józsi. Amit velük kapcsolatban szeretnék elmesélni, valamikor az ötvenes évek végén történt.

A Rákóczi utcában bokáig érő porban gázolva jött a postás, és mint ahogy abban az időben ilyenkor szokás volt, minden házból valaki kiment a kiskapuba, és akinek írtak, az átvette a neki szóló levelet. Azon a napon is megérkezett a kézbesítő, és Irénkének, az akkor tizenéves nagylánynak is a kezébe nyomott egy levelet, de megjegyzést is fűzött hozzá:
- Ez valami nagyon értékes levél lehet kislány, mert ilyen szép bélyeget és borítékot nem minden nap láthat az ember.

A postás még mondott valamit, de Irénke azt már talán nem is hallotta, mert rohant be szüleihez, és már messziről kiáltotta:
- Anyu! Anyu! Írt a Baksa Sanyi! – és bentről a nyitott ablakon át egy egész család keserves sírását lehetett hallani. Sírt a kemény, frontot, fogságot megjárt kőművesmester, sírt az édesanya és a két gyerek, de nekem akkor úgy tűnt, hogy a ház is zokog, de még a kiskert virágai és fái is. Hatévesen nem értettem, hogy mi történt, és azt sem értettem, hogy miért könnyes édesapám és édesanyám szeme is. Hat évesen ezt nem is lehet még megérteni! Ahogy telt-múlt az idő, a postás – hol gyakrabban, hol ritkábban – hozott Baksáéknak levelet szép borítékban, szép bélyeggel, és szép képeslapokat, amelyeket Józsi, a nálam három évvel idősebb „nagyfiú” mindig megmutatott, és a többi gyerekkel együtt gyönyörködtünk a rajtuk n lévő szép tájakban. Józsi őrizgette őket, és amikor már sok volt belőlük, akkor is többször nézegettük. Üdvözlő lapok voltak, így nem tartottuk tapintatlanságnak mindkét oldalát megnézni. Az írott oldalakon - szinte mindegyiken – jó néhány betű elmosódott. Úgy, mint amikor víz csöppen a tintával írott szövegre. Igen, víz csöppent ezekre a képeslapokra, mint ahogy víz csöppenhetett a borítékokra és az abban lévő levelekre is. Egy egész család könnye! Ezek a könnyek egy egész falu fájdalmát fejezték ki azokban a nehéz időkben, de inkább talán egy országét. Sok idő kellett, amíg megvilágosodott előttem, hogy mi volt az a nagy fájdalom, ami kicsalta ezt a sok könnyet, amíg megtudtam, hogy miért siratják Baksa Sándort.
A balatonkiliti Rákóczi utca vége felé egy takaros kis falusi házban éldegélt egy kis család. Baksa Sándor, az édesapa, Mariska néni, az édesanya és két gyerekük: Sanyi és Marika. Élték a Kilitiek megszokott életét. Jött a kegyetlen háború, és az édesapa hősi halált halt a keleti fronton. Itt maradt az édesanya a két kisgyerekkel, akik lassan felnőttek. Kegyetlen, embertelen korszak következett, az ötvenes évek pokla, majd a forradalom, amelynek leverése után sok magyar felkerekedett, és a jobb, emberibb élet reményében elhagyta az országot. Ezt az utat választotta Baksa Sándor is, az akkor 21 éves fiatalember. Kanadában telepedett le, itt alapított családot. Elhagyta az országot, de hazáját soha! Ő és családja – tudom és érzem – kanadai is és magyar is. A napokban én is kaptam levelet Kanadából, nem szép bélyeggel és nem szép borítékban, hanem a mai kornak megfelelően: email-t. Feladó ifjabb Baksa Sándor, Sanyi bácsi fia, aki már Kanadában született. Küldött két fényképet. Az egyik 1940-ben készült a balatonkiliti Rákóczi utcai háznál, amelyen egy boldog család látható: idős Baksa Sándor, Baksa Sándorné, ifjabb Baksa Sándor ás Baksa Mária. A másik kép valamikor a világháború elején készült, és idős Baksa Sándor szakaszvezető, a hősi halált halt frontkatona, látható rajta.
Élt Balatonkilitin egy fiatalember, Baksa Sándor, de nekem olyan érzésem van, hogy most is itt él köztünk.

 

Isten kezében

A régi képeknek lelkük van és üzenetet közvetítenek a múltból, megörökítenek egy pillanatot, amely sok esetben meghatározója életünknek. Ez a röpke pillanat csak egy kis sziget az élet hatalmas óceánján, de mindig jó ide visszatérni, felidézni újra és újra… és átélni ismét… és megint.

Egy nagyon jó ismerősömnél, Gyurinál voltam látogatóban, a múltról beszélgettünk, és ahogy az ilyenkor lenni szokott régi fényképek kerültek az asztalra. Az esküvői képek között elidőztem egy nem mindennapi felvételen, amely a Balatonkiliti Katolikus Templomban készült 2000-ben.

Egy büszke és boldog apa kíséri az oltárhoz legnagyobb kincsét, szeme fényét, ragyogó szemű lányát. Az édesapa fejmagasságban tartott erős, munkában megedzett tenyerében elveszik a törékeny lány apró kezecskéje. Nézem a két arcot, hasonlók a vonások, hasonló az arc és hasonló a két ember mosolya.

Úgy tudom, hogy sokan voltak a templomban ezen a szép napon. Eljöttek a szomszédok, az ismerősök, mindenki látni akarta Csomai Gyuri és Barczi Erzsi lányának, Líviának az esküvőjét, Herczeg Csabával. A szülők boldogok és ott lebeg előttük egy korábbi kép, az ő házasságkötésük képe 1974-ből. Itt a Balatonkiliti Katolikus Templomban mondott igent egymásnak Erzsébet, a 18 éves lány és György, a 22 éves fiú. Megszokott dolog, hogy ebben a korban a fiatalok egybekötik az életüket, örök hűséget esküsznek egymásnak… Isten és ember előtt, mert szeretik egymást és csak együtt tudják elképzelni jövőjüket.

A két fiatal esküvőjén a megszokottnál többen jelentek meg, fejezték ki tiszteletüket, szeretetüket és sokan voltak kíváncsiak erre a nem mindennapi esküvőre.

Néma csend lett, amikor a menyasszony és vőlegény belépett a templom ajtaján, néma csend, ünnepélyes, de egyben félelmetes, szívszorító és felemelő csend.

A vőlegény hóna alatt mankóval, de felemelt fejjel, elszánt szívvel… és mosolyogva döcögött az oltár elé szíve választottjával, akinél drágább társat nem is találhatott volna.

A templomból kifelé menet még jobban kihúzta magát, már akkor elhatározta, hogy nem hagyja, hogy sajnálják, teljes értékű emberi életet fog élni és hamarosan nem ő fog másokra támaszkodni, hanem ő lesz a család legfőbb támasza, együtt szíve választottjával, fiatal feleségével.

Az ő kapcsolatuk mesébe illő, és nem mindennapi módon jutottak el a házasságig.

Esküvőjük előtt néhány hónappal ismerkedtek meg és egy lobogó szerelem vette kezdetét, amelyet már az első pillanattól kezdve végigkísért a másikról való gondoskodás csodálatos érzése.

Akárcsak a többi fiatal, ők is tervezgették jövőjüket, az ő ismeretlen boldog jövőjüket, de az egyik júniusi napon valami nagy baj, valami visszavonhatatlan, kegyetlen tragédia történt.

Gyuri, az örök vidám, vagány fiatalember motor balesetet szenvedett, súlyos sérüléssel korházba szállították.

Erzsi ebben az időben templomban volt, egy ismerőse onnan vitte magával a kórház sebészetére. Gyuri már tudta, hogy amputálni kell a lábát. Gyötrő gondolatok foglalkoztatták;

-Mi lesz velem, el tudom e látni a munkámat, velem marad e a szerelmem?

A lány rohant kedveséhez, akiből kiszakadt egy olyan kérdés, amelyet csak egy igazán szerető férfi tud kimondani:

-Ugye nem hagysz el?

A szerelmes lány válasza nem csak élete választottjának szólt, hanem saját magának is, és ebben a pillanatban még jobban megerősödött benne a már korábban kialakult elhatározás, őszinte elszántsággal mondta ki szíve legmélyéről:

-Soha nem hagylak el!

Néhány héttel a műtét után a Balatonkiliti Katolikus Templomban megerősítették a kórházban tett fogadalmukat, ahol még Gyuri mankóval jelent meg, de hamarosan – hála az orvostudománynak,és az ő akaraterejének, műlábat kapott és teljes értékű emberként élheti életét.

-Hálát mondhatunk a Jóistennek, aki mindvégig mellettünk volt nehéz helyzetünkben, és talán méltányolta a sok imámat, és azt, hogy a baleset idején is misén voltam kedves templomunkban. - mondja meggyőződéssel Erzsi, és hozzáteszi:

- Ezt a gondoskodást azóta is egyfolytában érezzük. – és mosolyogva összetalálkozik a házaspár pillantása.

Balatonkiliti egyik népszerű és elismert családja a Csomai család, nyíltszívű, mosolygós emberek, együtt jóban-rosszban, szeretetben, és ebben a szellemben nevelik gyerekeiket és kis unokáikat is.

 

Sírnak az angyalkák

A balatonkiliti búcsút minden évben –ősidők óta – április 26-án, Szent Kilit napján, a vértanú pápára való megemlékezés jegyében tartják.

Kilit /Cletus/ pápa, Szent Péter egyik közeli utóda, a keresztény üldözések során mártírhalált halt.

A kiliti búcsú idején gyakran borús az ég, és sokszor esik az eső. Régebben a búcsú volt a gyerekek számára egész évben az egyedüli olyan ünnep, ahol másként játszhattak, mint egyébként a falusi házak udvarán. Felülhettek a körhintára, hajóhintára, válogathattak a mézes-kalács szívek és a játékok között.

A búcsú a Karácsony és a Húsvét után a szeretet ünnepe volt falunkban. Erre a jeles napra gyerekkoromban többször is meglátogattak bennünket nagyon kedves Pesti rokonaink, kis unokahúgommal, akit ugyanúgy szerettem, mint édes húgomat.

A hatvanas években az egyik „búcsú napján” lázasan készülődtünk a „Nagy utcán” rendezett kirakódó vásárra, amikor csendesen elkezdett esni az eső. Nem zuhogott, csak a szomorkás égboltból lassú ütemben hullottak le az esőcseppek. A tiszttartó közben járhattunk unokahúgommal, és a kölcsön kapott régi módi fanyelű esernyő alá bújtunk.

A Község házához értünk, az eső – úgy tűnt, nem akar szűnni. Egy kislány ment előttünk az édesanyjával. A Pici lány sírdogált, azt panaszolta, hogy az eső miatt nem próbálhatja ki a körhintát. Édesanyja próbálta vigasztalni, de a sírás és a kesergés folytatódott.

Ekkor egy csodálatos dolog történt. A szemközti irányból megjelent a falu öreg, mindenki által szeretett papja, Huchthausen Lajos esperes úr, aki nem törődve azzal, hogy a reverendája sáros, vagy vizes lesz, lehajolt, karjára vette a kicsi lányt és vigasztalni kezdte.

- Miért törött el a mécses, kislányom?

A lányka szipogva elmondta bánatát és megkérdezte a jóságos arcú „pap bácsit”:

- De miért esik az eső?

Mi, az akkor már nagyobbacska gyerekek kíváncsian hallgattuk az Atya ezután következő meséjét, ami már nekünk is szólt. Amikor Esperes úr észrevette kíváncsiságunkat, kissé hangosabban - hogy minden szót jól halljunk - el kezdett mesélni:

- Tudjátok gyerekek, ezek a cseppek az égből hullanak. Onnan egészen fentről, és lentebbről is, mindenhonnan, ahol angyalkák szállnak. Ezek a cseppek az angyalok könnyei.

A kislány sírása előbb halk szipogássá, majd érdeklődő tekintetté változott.

- Miért sírnak az angyalkák, tette fel a kérdést, és látszott rajta, hogy neki – de nekünk, nagyobbaknak is - nagyon fontos megtudni a választ. És Isten kiliti hű szolgája folytatta meséjét:

- Nagyon, nagyon régen valahol messze élt egy szent ember, akit úgy hívtak, ahogy most a falunkat is hívják, - Kilit volt a neve. Persze ezt az ő nyelvükön másként írták, ott, azon a tájon akkor latinul beszéltek. Ez a keresztény ember pap volt, püspök, majd pápa lett. Azon a trónon ült, amelyen Szent Péter – első pápánk - is.

Kilit pápát rossz emberek megölték, mert a jóságot tanította, akárcsak Jézus urunk.

A mi kis falunknak ő lett a védőszentje, a tiszteletére Szent Kilit napján, amely ma április 26-án van, tartjuk a búcsú napját.

- És ezt a jó bácsit siratják az angyalkák? - kérdezte, tágra nyíló szemekkel a lányka.

- Igen, ezt a jó bácsit siratják az angyalkák. A kiliti búcsú napján, bizonyára tapasztaltátok, hogy gyakran hullanak az angyalok könnyei.

A kislány ujjait végighúzta könnyeitől és esőcseppektől vizes arcocskáján, és a letörölt esőcseppeket megkóstolva megállapította:

- Az angyalkák könnye is ugyanolyan sós, mint az enyém.

Azóta sem tudom, hogy Huchthausen esperes úr arcán mi csillogott jobban, az áprilisi eső formájában, az égből lehulló angyalok könnye, vagy az a néhány könnycsepp, amit ez a kis gyerek csalt a szemébe.

dk.

 

Dr. Nagy István Tiszteletes Úr emlékére

Csaknem fél évszázadot szolgálta falunkat. Istent pedig egész életében. A szolgálat volt az élete.

Bármerre ment a kiliti utcákon, akár gyalog, akár dongó motoros biciklijével, mindenhol kalapot emeltek az emberek. Szerették, szerettük, attól függetlenül, hogy Krisztushoz, kinek-kinek, misén, vagy istentiszteleten keresztül vezetett az út.

Többször járt nálunk is. Mindig mosolyogva jött, és amikor megtudta, hogy a Gimnáziumban angolt tanulok, ezután mindig angolul üdvözölt. Emlékszem, egyszer még a házi dolgozatomat is kijavította.

Egy alkalommal, talán ’63-’64 körül lehetett, mi gyerekek, segítettük rendbe tenni a Református templom melletti játszóteret. A munka végeztével a templom kertben gesztenyét szedtünk. A tiszteletes úr odajött hozzánk és hosszasan beszélgetett velünk.

A beszélgetés témája a teremtés volt. Nagyon érdekelt bennünket minden egyes szava, és nagyon tetszett, hogy meseszerűen, számunkra érthetően beszélt.

Ekkor egy nagyon szép mesét hallottam tőle, amit korábban még senkitől. Ez a mese arról szólt, hogyan keletkezett a Balatonkiliti Csőri oldal.

--Bizonyára tudjátok, hogy miért hívják így a Csőri oldalt?

--Nem tudjuk, feleltük, de már vártuk is a magyarázatot, ami így szólt:

--Ha észak-keletről, egy kicsit magasabb helyről nézünk a Csőri irányába, arra, amit ti úgy hívtok, hogy „két hegy-köz”, akkor egy szabályos madárcsőr forma jelenik meg előttünk. Ezt már jó régen észrevették az emberek és ezért ragasztották ezt a nevet a ti kedvelt játszó helyetekre.

Szerintetek véletlen lehet, hogy pont ilyen alakot formáz meg ez a két, egymással szemközti domb? – Hát persze, hogy nem. Most azt mesélem el, hogyan keletkezett a madárcsőr forma. Ugyanis ez a két kiemelkedés nem mindig adta ki a madárcsőr alakját. Nagy oka van annak, hogy ilyen lett.

És ez a kedves ember, szépen sorjában, úgy, hogy mi habzsoltuk minden egyes szavát, elmesélte a teremtésnek ezt a pici kis láncszemét. Még most is elhiszem, hogy így történt. Miért hiszem el? Mert el akarom hinni!

A Tiszteletes úr meséje, ahogy visszaemlékszem rá:

- Valamikor nagyon régen, a kiliti „hegyben” történt, ahol már abban az időben is szőlőt termesztettek.

A paraszt emberek megművelték szőlőiket, az abból készült borral kereskedtek, egy részüket maguk fogyasztották el.

Voltak szűkösebb évek is, amikor a termés elfagyott, elverte a jég, beteg lett a szőlő, vagy elpusztították a seregélyek.

Egyszer, amint az egyik ilyen nehéz helyzetben, a hegybíró szőlője melletti réten összejöttek, megjelent köztük egy fiatalember. Messze földről érkezhetett, mert a ruhája, saruja elütött az itteni viselettől.  Most látták először, mégis mindenkinek ismerősnek tűnt. Magas volt, arcát szakáll borította, látszott rajta, hogy jó ember, jó szándékkal jött.

Elmondta, hogy átutazóban van és szállást kér, de csak egy éjszakára, mert sietős az útja.Végighallgatta a helyiek elbeszélését, látta, hogy milyen nagy gondban vannak. Csendesen annyit mondott:

- Imádkozzatok Istenünkhöz, tartsátok be tanításait és biztosan boldogulni fogtok az életben. A mi Atyánk megvédi ennek a szép hegynek a termését is.

A földművesek megvendégelték, búcsúzóul ételt és bort tettek tarisznyájába. Az „idegen” eltávozott, az emberek között beszédtéma volt a megjelenése. Mindenkit jó érzés töltött el visszagondolni rá. A parasztok tovább dolgoztak a szőlőben, és azt vették észre, hogy a seregélyek elkerülik a „hegyet”, a tavaszi fagy lehúzódik a juti oldalba, oda, amit ma „Hidegvölgynek” hívunk.

Örültek, de nem értették, mitől van ez a nagy változás, mi tartja távol a hatalmas seregély csapatokat, és miért változott meg a táj hőmérséklete. Nem tudták, de érezték, hogy a jövevénynek köze van a dologhoz. Egyszer valaki rájött, hogy a szőlőhegy észak-keletre néző partjának bemélyedése az ő távozását követően egy hatalmas madárcsőrhöz kezdett hasonlítani. El is nevezték Csőri oldalnak. Ettől ijedtek meg a szőlőfaló madarak, mert egy nagy madárnak nézték, és elkerülték a hegy környékét is. A szőlőművelők hálával gondoltak jótevőjükre.

Ez így ment hosszú évekig, míg nem az emberek kezdtek elbizakodni, kevélyebbek, fösvényebbek, szívtelenebbek lettek. Úgy gondolták, hogy a jólét, amit a szőlőhegy bora biztosít számukra, örökké tarthat. De újra hét szűk esztendő köszöntött a „hegyet” művelőkre. Ismét elfagyott a szőlő, megint seregély hadak dézsmálták a tőkéket.

Senki sem vette észre, hogy a hatalmas madárcsőrt benőtték a növények, már más képet mutatott fentről, ezért a madarak nem féltek tőle és a rajok ismét rácsaptak a termésre.

Egy szép napon új lakó érkezett a faluba. Vett egy kis darabka „birtokot” a szőlőhegyben. Azon a részen, ahol, most Sebestyén János bácsi szőlője van, pontosan a csőr formájú bemélyedés alsó felén.

Szorgalmas ember volt és azonnal nekilátott a felesleges bokrokat, csihatagot, líciumot kitisztítani földjéről, de még a „csőr” mindkét feléről is. Nap, mint nap dolgozott, nem győzte élezni fejszéjét, egyszer azonban beteg lett és nem tudta folytatni a munkát. A szőlő szomszédok a segítségére siettek. Közös erővel elvégezték, amit a „jóember” félbehagyott. Jó érzéssel töltötte el őket, hogy jót tehettek embertársuknak. Kis földjét együttesen megművelték. Megmetszették, megkapálták a szőlőjét. A „szomszéd” amikor felépült megköszönte a segítségüket és azt mondta nekik:

- Ti nagyon jó emberek vagytok, örülök, hogy erre a tájra vetődtem. A mi Urunk biztosan szívesen fogadja imátokat. Áldjon meg benneteket.

Ebben az évben újra jobb termés mutatkozott, nem fagyott el a szőlő, nem támadtak a seregélyek. Védte a termést a hatalmas madár csőr és összefogta az embereket a hit, és szeretet, amely bele acélosodott a hegyet művelő paraszt ember szívébe.

Azt beszélik, hogy azt a jóságos arcú, szakállat viselő fiatalembert néha látták a mi szőlőhegyünkben, amint éppen ballag a Csőri oldal irányába.

dk.

 

Kiliti Húsvétok

Ilyenkor Húsvét Hétfőjén- évtizedekkel ezelőtt, Apám többször kiment a kapuba és elpillantott balra, majd bejött és annyit mondott, mindjárt ideérnek, már a Márkus Géza bácsiéknál vannak. És valóban, már az enyhe tavaszi szellő hozta is hozzánk a hegedű síró hangját. Még néhány ház és ideérnek. Ez úgy félóra, vagy talán több is, mert hát Horváth Pista bácsiék előtt minden ajtó nyitva volt és minden ház udvarán el kellett húzni egy-két nótát és… néhány szót is kellett váltani a háziakkal.

Egyszer csak megérkezett az ünnepek idejére összeállt zenekar, a közelünkben lakó Horváth Pista bácsi, Németh Karcsi bácsi, Németh Lajos bácsi és Borzok Gyuri bácsi. Mosolyogva jöttek be az udvarba, és már kezdték is Apám nótáját. Nagyon szépen zengték a hegedűk: „Írom a levelem Balogh Máriának”.

A nóta végén Németh Karcsi bácsi köszöntötte édesapámat: ”Szervusz, édes Karcsikám „ és kezdődött a gyerekkor, a fiatalkor felidézése, és én tíz év körüli gyerek pedig csak hallgattam, amint jönnek elő a történetek. Nézegettem a megkopott, de szépen karbantartott hangszereket. Néztem a zenészek kezét és már nekem is feltűnt, hogy ezek a kezek nem csak muzsikus kezek, hanem komoly fizikai munkát végző emberek kezei. Horváth István és Németh Károly a „Vízügynél” kereste a kenyeret népes családjának. Gyerekeik pedig követték az apák példáját. A Horváth és Németh gyerekekből becsületes, dolgos emberek lettek.

A hatvanas évek elején valamelyik Húsvétkor két fővel nőtt a zenekar létszáma. A négy „öreg” előtt sötét öltönyben, csokornyakkendőben Horváth Pista bácsi iker fiai- Ati és Gyuszi- mutatták be azt a zenei tudást, amit édesapjuktól és Sára Feri bácsitól, iskolánk igazgatójától kaptak. Nagy büszkeség volt számomra, hogy ez a két kisgyerek a barátom volt és nagy örömömre szolgált, hogy most már az én nótámat is eljátszották, amit olyan gyönyörűen eddig csak tőlük hallottam.

Aztán változtak az idők, sötétebb felhők jöttek… elfogyott a zenekar. Először Pista bácsi, Lajos bácsi, majd Gyuri bácsi ment el. Karcsi bácsi ez év március 20-án múlt 86 éves. Hosszú boldog életet kívánok neki.             

Egy régi fényképet nézegetek, amelyen a négy öreg muzsikál valamikor a hatvanas években. Szinte hallom a hegedű hangját, amint a lószőr néha megcsúszik a régi húrokon, és fájdalmasan hasít a levegőbe.

A hegedűt tartó kezek már rég lehanyatlottak. Nincs már, aki muzsikáljon, és már az sincs, aki minden húsvétkor várná a négy öreget. Szegényebb lett a világ nélkülük.

Krémes a katonafiúnak

A hatvanas évek valamelyik húsvétja előtti napokban történt. Kiliti egyik üzletébe betért egy öreg néni. Hosszasan válogatott az egyik gondolán. Levett a polcról egy tasak sütőport és ugyanennyi vaníliás cukrot, majd kis tanakodás után mindegyiket visszarakta a helyére.

Köténye zsebéből kivett egy összecsomózott zsebkendőt, kibontotta, és a benne lévő néhány forintot és fillért számolgatni kezdte. Egyik remegő kezéből „megolvasva” rakta át a másikba az alumínium pénzdarabokat. Fejét csóválta, de úgy, hogy szinte azt maga sem vette észre, csak mozdult a fejkendő, az alatta lévő ősz hajjal és a ráncos, falusi arccal, hol balra, hol jobbra. Elrakta a zsebkendőt a benne lévő vagyonkájával, körülnézett, és a sütőport, amilyen gyorsan csak tudta, fájós kezével, becsúsztatta köténye zsebébe.

- Lesz, ami lesz, szégyen ide, szégyen oda, a gyerek haza jön a katonaságtól húsvétra, mit szól szegénykém, ha nem lesz sütemény az asztalon. De hát a pénz erre a zacskóra már nem elegendő. A villanyszámlát is fel kellett adni, a papa temetése is sokba került. Van otthon egy kis porcukrom, az helyettesítheti a vaníliáscukrot, de a sütőport semmi sem pótolja. Ha már itthon lesz a gyerek, és keres, kifizetem a boltosnak azt a néhány fillért. Ha itt lenne az öreg boltos, adna hitelben is, de ezt az eladó fiút nem ismerem.

Amint ezen gondolkodott már a pénztárnál is volt.

- Tetszett valamit venni? - kérdezte a boltos segéd, aki ma, az öreg boltos távollétében, egyedül látta el a teendőket.

- Nem, semmit sem vettem - mondta a néni, de riadt arca, és a szeme elárulta, hogy valami nincs rendjén. Forgott vele a világ. Ilyet még ’52-ben, a legnagyobb nyomor idején sem tett. De a gyereknek süteményt kellene sütni. Krémest, azt nagyon szereti. Olyan jó gyerek, nem iszik, nem dohányzik, és most az apja halála miatt is nagyon el van keseredve. De hát nincs pénz, nincs, aki megkeresse.

- Tegye ki a zsebéből, amit elrejtett! - förmedt rá a boltos segéd, aki most az egyszer nagyon igyekezett betölteni hivatását. Ezt a mondatot a néni nem értette, mert éppen ekkor érkezett a bolt elé egy dongó motoros bicikli, amelynek erősen ciripelő hangja elnyomta a diadalittas „kereskedő segéd” hangját. Az asszony a motor hangjára kinézett a bolt ablakán, és majdhogynem elállt a szívverése, amint meglátta, hogy ki érkezett az üzlethez.

- Édes Istenem, most segíts! – kívánkozott ki a felkiáltás az öregasszonyból, de a torkán csak suttogó hangok jöttek ki. - Most segíts Istenem!

A boltba ekkorra már belépett a dongó motor utasa, tekintélyt parancsoló megjelenésével a falu református lelkésze: dr. Nagy István tiszteletes úr, aki akaratlanul is tanúja lett ennek a szívszorító beszélgetésnek. Ha valaki, akkor ő kétszeresen is elítélte a tolvajokat.

Tolvaj ez a szegény öregasszony? Tolvaj, mert lopott. De inkább áldozat, mert kénytelen volt ezt a bűnt „megcselekedni”. Itt maradt egyedül, a férje meghalt, a fiát pedig behívták katonának. Talán ilyen gondolatai lehettek a tiszteletes úrnak, amikor odafordult a fiatal boltos jelölthöz és a következőket mondta:

- Mennyibe kerül ez a  zacskó sütőpor, amit Rozi néni tévedésből a zsebébe tett?

A boltos fiú megmondta az árát, ami fél kiló kenyér értékénél is kevesebb volt.

- Tessék, itt van a pénz, és még egy liter tejet és vaníliás cukrot is kérek, a krémeshez az is kell. Fiatalember! Bizonyára olvasta Victor Hugo Nyomorultak című nagyszerű regényét. Ha eddig még nem került a kezébe, minél előbb pótolja.

A pult belső oldalán álló fiatalember egyre zavartabb lett, egyre jobban megértette, hogy itt többről van szó, mint egy bolti tolvaj tetten éréséről. Itt az anyai szeretet és a szegénység hatalmas csatája zajlik. És még valami, ami egyre világosodott benne, még valami, amit mi emberek nem, vagy csak nagyon nehezen értünk meg. Azt a megfoghatatlant, ami mindig felettünk van térben és lélekben. Ezt értette a tiszteletes úr, és értette ez a hívő öregasszony, akit most nehéz körülményei megbotlásra kényszerítettek.

Rozi néni nagy lelki teherrel elindult haza. Vitte a sütéshez szükséges kellékeket. Hazaérve azonnal nekilátott a tészta készítésének, ami hamarosan a sütőbe került, megsütötte, s alig várta, hogy kihűljön, már öntötte is rá a finom krémet, amelyet mindig édesanyja régi receptje szerint főzött. A krémes illata betöltötte a konyhát, aztán a spájzot. Ide  került  a sütemény egészen a katona fiú hazaérkezéséig. A „gyerek” rohant édesanyjához. A következő fél nap meséléssel telt, közben az ebéd fő fogása, a krémes is az asztalra került.

- Édesanyám, mindig nagyon finom krémest szokott sütni, de ez mindegyiken túltesz, ennek mennyei íze van.

- Igen kisfiam, ennek tényleg mennyei íze van – felelt az édesanya, akinek lelkében – legalábbis egy rövidke időre – elnyomta a szégyenérzetet az öröm, amelyet a krémessel varázsolt elő katona fiának.

 

A két kiliti Tiborcz

 

Amit most elmesélek, még a múlt század hatvanas éveiben játszódott, abban az időben, amikor Kilitire Katona József drámaírónk méltán irigykedhetett volna. Nekünk, ennek a kis poros falu lakóinak, egyszerre kettő Tiborczunk is volt, a Bánk bánba pedig csak egy adatott meg. Nekünk jutott az Új sorra: Tiborcz Dezső bácsi, aki naphosszat mérte öreg kocsmájában a Balatoni és Kinizsi sört a szomjas vendégeknek, és a másik: doktor Tiborcz István legendás orvosunk, aki gyógyító tudománya mellett szókimondásáról volt híres. Tehát – foglalkozásukat tekintve – mindketten a falu jó közérzetén munkálkodtak.

Abban az időben gyakran lehetett ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket hallani a kiliti portákon:

- Hová öltözködsz apjuk?

- Be kell ugranom a Tiborczhoz, nagyon sajog a fogam, kérek rá valamit.

Hát persze, hogy a Csepel vagy a Toldi bicikli ilyenkor az Új sor felé, Dezső bácsi hangulatjavítójának vette az irányt.

Ódon épület volt a korábbi Tollár vendéglő, sok eseményt látott. Egyike volt a falu kettő kocsmájának. Az utcáról a söntésbe lépett a vendég, ahol a pulton előre elkészített korsókban ülepedett a hab. Volt ott a tálcán néhány darab söröspohár is, de azt igazából senki sem tudta megmondani, hogy utoljára mikor ittak belőlük sört. A kiliti férfiember a féllitereshez nyúlt, ha szomjazott.

A söntésből nyílott a bálterem, amelyben olyan fergeteges táncos mulatságokat rendeztek, hogy a muzsikaszó gyakran még Ságvárig is elhallatszott. A régi időkben e falak között még színdarabokat is játszottak lelkes műkedvelők. A bálterem nappal a rexezők és a kártyások tanyája volt, ahol tízfilléres vagy forintos alapon folytak a nagy csaták. A legények vagy  családapák idejük egy részét itt töltötték. Tehát, amikor az „apjuk” otthon azt mondta az „anyjuknak”, hogy sajog a foga, be kell menni a Tiborchoz, nem füllentett, mert valóban oda igyekezett, csak nem a doktorhoz, hanem a kocsmároshoz.

Egyszer azonban az történt, hogy az egyik férfinak valóban rendetlenkedett a foga. Először csak sajgott, aztán szurkálást érzett, végül pedig elkezdett – kis szünetekkel – fájni. Elindult Tiborcz doktor rendelője felé, de amint meglátta az épület falán a vöröskeresztet, egyszeriben meggyógyult.

- Hát én már ide be nem megyek, ha egyszer kiállt a fájás a fogamból, Isten őrizz, hogy hozzányúljon az öreg! – gondolta, és  a bicikli elejét máris hazafelé fordította. Kilitin nagyon jó helyekre építették a kocsmákat, akarva-akaratlan a szegény halandó vagy a Villányiék, vagy a Tiborczék vendéglőjébe volt „kénytelen” belebotlani. Igaz, ehhez a véletlenhez azért néha jó pár utcát el kellett térni az eredeti útiránytól. Ez történt szegény, a fogával nyüglődő emberrel is, akinek ugyan megszűnt a fogfájása, de hát valamivel azért fertőtleníteni kellene, ezért betért Tiborcz Dezső kocsmájába. Bátran ment be, mert a vendéglő falán nem volt vöröskeresztes tábla, és ebben az intézményben az őt fogadó fehérköpenyes ,Tiborcz névre hallgató úr nem fogóval várja, hanem egészen más dolgokkal. Emberünk, amint betért a söntésbe, máris leadta a rendelést:

- Dezső bácsi, fél szilvát kérek, az erősebbikből, mert egy kicsit meg kellene ijeszteni a fogamat. Most voltam a névrokonánál, de a halál vize is kivert, amint a rendelőhöz értem, nem mertem bemenni… most meg újra kezd fájni.

- A foggal nem szabad játszani, forduljon inkább a doktor úrhoz, erre a problémára csak ő tud megoldást, a pálinka csak rövid ideig segít a baján - felelte a vendéglős, és telelöttyintette a féldecis poharat, amit a fogfájós vendég két kortyintással eltüntetett a  svájcisapka alatt.

- Borítsa meg még egyszer! - mutatott a pohárra, és amikor teljesült kívánsága, máris engedte lefelé, a másik után. Egy jó darabig csökkentette is fájdalmát a szesz zsibbasztó hatása, de aztán az első belenyilallást követte a többi, és most jött el az idő, hogy elátkozza magát, amiért nem a másik Tiborczhoz tért be inkább. Belépett a nagyterembe, ráborult az ajtóval szembeni asztalra, arcát tenyerébe temette, és néha felnyögött fájdalmában. Nem láthatta, de talán nem is hallhatta, hogy a kocsma előtt fékezett egy autó, és a megálló 407-es Moszkvicsból annak vezetője egyenesen a kocsmároshoz ment.  Üdvözölték egymást, kicsit elbeszélgettek, majd a jövevény kicserélte üres szódásüvegeit töltöttekre. Máskor is megesett, hogy Tiborcz doktor meglátogatta a névrokonát, ha éppen útba esett a „hivatal”. Már éppen indulni készült, amikor a nagyterembe bepillantva meglátta az asztalra boruló, fájdalomtól nyöszörgő férfit. Odalépett hozzá és megkérdezte:

- Mi történt fiatalember?

A férfi felemelte a fejét, és a kíntól elcsukló hangon szakadt ki belőle a panasz:

- Doktor úr, nagyon fáj a fogam- és a fájdalomtól ömlött szeméből a könny.

- Na, várj csak, mindjárt megvizsgálom, csak előbb behozom a táskámat - mondta a doki. Térült-fordult, és máris az asztalon volt a táska.

- Mutasd azt a fogat! – mondta az orvos. A férfi hátrahajtotta fejét, a száját nagyra nyitotta.

- Ez fáj? – kérdezte az orvos a bűnös fogat megkocogtatva. A  szerencsétlen ember agyán a kérdés és a válasz közötti rövid időben valami olyasmi villant át, hogy:

- Akkor én most hol is vagyok, Tiborcz István rendelőjében vagy Tiborcz Dezső vendéglőjében?

Amint ezen gondolkodott, egy nagy reccsenést hallott, és egy fogót látott a szeme előtt, egy irdatlanul nagy, gyökerestől kitépett foggal. Kérdezte volna, de nem tudta, mert már az orvos nyomta is a kihúzott fog helyére a gézt, közben további útmutatást adott a gyötrődéstől megszabadított „páciensnek”:

- Tíz perc múlva kiköpheted a tampont, aztán Dezső bácsinál bedobhatsz egy felest, majd hazamész és fekszel egy-két órát, utána kutya bajod lesz, csak egy darabig még fáj majd a helye! Most ne vegyél be fájdalomcsillapítót, mert a sok szeszre nem szabad! Holnap pedig bejössz a rendelésemre, megnézzük a fogad helyét! Megértetted?

A beteg a szemével jelezte, hogy igen. Nagyon kifárasztotta ez az érzéstelenítő nélküli foghúzás, és még mindig nem tudta felfogni, hogy mi történt vele:

- De, hát én nem mentem be a rendelőbe, leléptem onnan, mint egy gyáva nyúl. Akkor most mi a fene történt? Itt vagyok a Tiborcz kocsmában, ahol Tiborcz doktor éppen most húzta ki a fogamat, úgy hogy az érzéstelenítést és fertőtlenítést az öreg vendéglős intézte, kisüstivel. Ebbe bele kell bolondulni! – szálltak a kapatos, sajgó arcú ember gondolatai. A körülötte lévő haverok pedig nyugtatni akarták, mondták a magukét, de sehogy se állt össze a kép.

Otthon az asszony már kezdett izgulni, hogy férjeura hosszú ideje távol van.

- Mi történhetett vele, csak nem esett valami baja az orvoshoz menet? – morfondírozott magában, és elindult a férje után az orvosi rendelő felé. Az úton találkozott egy ismerőssel, aki – jóindulatúan – felvilágosította, hogy a Tiborcz Dezső kocsmájában kell keresni az „eltévedt” férjet. A fiatalasszony korábbi aggódása indulattá, aztán haraggá változott, és ebben a felbőszült állapotban lépett be a kocsma ajtaján.

- Hol van? – kérdezte a söntésben üldögélő emberektől.

- Ott üldögél a nagyteremben, de már jól van - felelte az egyik.

- Miért, mi történt vele?

- Te nem is tudod Juliska?  Most húzta ki a fogát a Tiborcz - és egymás szavába vágva próbálták elmesélni a feleségnek, hogy ott, annál az asztalnál, amelyiknél üldögél, a Tiborcz kihúzta a fogát a férjének.

- Elmentek a jó fenébe - adta meg a választ az asszonyka, ezzel azt is elárulva, hogy semmit sem értett meg az elmondottakból. - A Dezső bácsi húzta ki az emberem fogát?

- Dehogy a Dezső bácsi! A doktor úr.

- Na, ez még nagyobb mese!

De ekkor már „ura” kinyitott szájába kémlelve megállapította, hogy valóban egy frissen kihúzott fog helye tátong az italtól bűzlő szájüregben. Jobbnak látta Dezső bácsihoz fordulni, aki tüzetesen elmondta, hogy mi történt.

 A beteg fogtól megszabadult fiatalember feleségével hazaballagott, az egyik vendég pedig javasolta a kocsmárosnak, hogy a következő naptól az orvosi rendelő egyik sarkában mérjen szeszesitalt. Mondván, ha már Tiborcz doktor rendelhet a vendéglőben, akkor ő miért nem szolgálhatja ki az embereket a rendelőben?

 

A Kiliti csárdában történt

 

Kövezzetek meg, de nem emlékszem, hogy a hatvanas évek végének melyikében történt, amit szeretnék elmesélni. Megnyílt a Kiliti csárda, amit nagyon vártak a Kilitiek. A korábbi Tollár, majd Tiborc kocsma helyén egy, az akkori kornak megfelelő korszerű étterem kezdett működni. A nyitás napján mindenki vendég akart lenni a szép abroszos asztalok mellett, akárcsak mi a négy jóbarát: Hencz Jancsi, Czvik Jancsi, Iszli Jancsi és Dudás Karcsi.

- Bejutottunk! – állapította meg Hencz Jancsi, kompániánk tréfamestere. Ebben a bejutásban nagy szerepe volt Gelencsér Gyurinak, a csárda fiatal pincérének, akire mind a négyen felnéztünk a Kék Csillag együttesben megcsillogtatott zenei múltja, közvetlen, barátságos és tekintélyt parancsoló magatartása miatt. Nagyon tiszteltük és szerettük a nálunk négy évvel idősebb – akkor már felnőtt - komoly srácot. Gyuri, amikor meglátta, hogy a sorban állunk, beintett bennünket a terembe.

- Fiúk! Tudnátok nekem segíteni?

- Hát persze! Mit kell tennünk? – kérdezte Hencz Jancsi.

- Az udvarról be kellene hozni néhány asztalt és széket, úgy látom szükség lesz rájuk, és hely is van még.

Hamarosan több vendégnek volt helye az étteremben.

- Ti leülhettek az egyikhez – mosolygott ránk. Megköszöntük és helyet foglaltunk.

- Valamit rendelni is kellene gyerekek! – jegyezte meg Iszli Jancsi.

- Bedobunk egy nagymálnát, elbeszélgetünk egy jó órahosszát, aztán szépen elballagunk – fűzte hozzá Hencz.

- Tudjátok, hogy ez mekkora illetlenség lenne? Idejövünk, elüldögélünk, aztán fogyasztás nélkül távozunk – fejezte ki az előbbi tervvel szembeni nemtetszését Czvik Jancsi.

- Akkor mit rendeljünk? – néztünk össze. Kézbe vettük a finomabbnál finomabb ételeket felsoroló étlapot .

- Tréfáljuk meg Gyurit! – állt elő ötletével Czvik Jancsi.

- Hogyan? – kérdeztük egyszerre.

- Rendeljünk valami olyan dolgot, ami nincs az étlapon! – felelte, és mi meg voltunk győződve, hogy Gyurit zavarba tudjuk hozni. Hencz Jancsi elegáns mozdulattal intett Gyurinak, és arcára komolyságot erőltetve megkérdezte:

- Zsíros kenyér van? – Gyuri teljes lelki nyugalommal, a legtökéletesebb pókerarccal válaszolt:

- Igen,  van!

- Akkor kérünk szépen négy adagot! – felelte Jancsi.

- Rendben! Még valamit? – kérdezte Gyuri.

- Ja, még négy sört! – egészítettem ki a rendelést. Pár pillanattal később már hallottuk is a szakácsoknak szóló kérést:

- Négy zsíros kenyér rendel!

Hamarosan megérkezett Gyuri a négy tányérral, amelyeken ott sorakoztak a jókora, zsírral megkent, jófajta, Hochberger bácsi féle kenyérszeletek. A tányérokat lerakta elénk, hozzájuk kést és villát is mellékelve. Mi ügyet se vetettünk az „ekcájgra”, kézbe vettük a szeleteket,  és úgy, mint otthon, készültünk beleharapni.

- Álljon meg a menet barátocskáim! Nem úgy van ám! Ez egy étterem, itt nem esünk neki hűbelebalázs módjára a finom ételnek. Itt tudni illik, hogy mi illik! – utalt Feleki Kamill híres, TV-s népművelő műsorára. – Tessék megfogni a kést a jobb, a villát a bal kezetekbe! Jó étvágyat,  kedves vendégek! A sör helyett pedig ajánlom a nagyon finom málna vagy narancsszörpünket.

Komoly arccal eltávozott, de bármerre is járt a teremben, a szeme sarkából figyelt bennünket. Mit volt mit tenni, nekiálltunk elegánsan falatozni a kenyeret, ami nem is volt olyan könnyű, mivel Gyuri szándékosan kisebb tányéron hozta ki a rendelést, ami folyton elbillent, akárhányszor próbáltunk a darabolással.

A tréfa sikerült, csak nem mi tréfáltuk meg a nálunk sokkal tapasztaltabb Gyurit, hanem ő minket. A végén bocsánatot kértünk tőle, amire ő csak ennyit reagált:

- Nem tesz semmit, mindent a kedves vendégért! – és mosolygott, ugyanúgy, mint 50 éves pályafutása alatt mindenkor.

Köszönjük!

 

Az öregember és az eper

 

Higgyétek el, a dolgok állását egyáltalán nem az a körülmény befolyásolja, hogy epernek nevezzük-e a szamócát vagy burgonyának a krumplit, mert itt a baj valami más természetű, valami nagyobb mélységekben gyökeredzik.

Éldegélt valahol egy magyar faluban egy kis öregember, egy olyan magába savanyodott, az élet galádságai miatt megkeseredett koravén emberke a maga megrajzolt, de a sors által átfestett valóságában. A hatodik X-én átdöccent vén obsitos ledarált éveinek nagy részét azzal töltötte, hogy embertársain segítsen, örült, ha mosolyt tudott varázsolni mások arcára.

Kicsinyke kertjében nagyon finom eper termett, nem sok, talán egy kisebb kosárra való, amit jó szívvel osztogatott szét a felé néző és a ráköszönő emberek között. A kis területen termő gyümölcs gondozása kevés munkával járt, de abból a kosárnyiból nem juthatott mindenkinek, pedig az öreg azt szerette volna, ha mindannyian megkóstolhatnák kertje méz ízű termését. Elhatározta, hogy több palántát ültet, és ebből már több embernek is jut. Úgy is lett, az emberek mosolyogva kóstolgatták az édesebbnél édesebb szemeket, és az öregember nagyon örült, hogy jót tehetett. Büszkén nézett végig a kertjén, és boldogan állapította meg:

- Volt értelme a munkámnak, mert örömöt szereztem az embereknek, és én is jobban érzem magam ezáltal, mert jót tenni jó!

Érezte környezete háláját, úgy érezte, hogy ismét jó élni, szinte megfiatalodott, erősebbnek, boldogabbnak érezte magát. A következő évben egész kertjében eperpalánták sorakoztak, melynek gondozása már több és alaposabb munkát igényelt, és a kisöregnek kölcsönt is kellett felvennie, hogy gondját tudja viselni növényeinek. Pénzbe került a sok palánta, fizetni kellett a kert felszántásáért, növényvédőszereket is kellett vásárolni.

Elérkezett az érés ideje. Minden ismerősnek nagyon ízlett az új termés, amely szinte egyszerre érett be. Az öreg nekiállt leszedni a pirosló bogyókat, de egymaga nem tudott megbirkózni a nagy feladattal. Elhatározta, hogy segítséget hív, és  az ajándéknak szánt mennyiség felettit eladja a piacon. Hívta a szomszédait, hívta a rokonait, az arra járókat, mindazokat az embereket, akiket eddig olyan nagy örömmel ajándékozott meg kertje gyümölcséből. Azok az emberek, akiket szeretett, akiknek eddig mindig jót akart, egyedül hagyták a gondjával. Nekiállt, és amennyit csak tudott, leszüretelt a bő termésből. Kis kézikocsijával húzta el a piacig a pirosló eperrel telt ládákat, kosarakat. Kipakolta szemet gyönyörködtető portékáját, és körülnézett a piacon, ahol két asztalnál is ugyancsak epret árultak. Megelégedve állapította meg, hogy egyik sem különb az ő árujánál, így már a legnagyobb lelki nyugalommal ki merte írni az árat.

- Szép az eprem, ízletes is, és talán van egy előnyöm a vidéki árusokkal szemben, hogy a falubeli vásárlók bizonyára tőlem is vásárolnak, hiszen mindig is jó voltam hozzájuk. A vér nem válik vízzé! – mondogatta magában.

Hamarosan megjelentek az első vásárlók.  Az egyik, a harmadik szomszéd,  megállt a bácsika standjánál, és nézegette a szinte magát kínáló gyümölcsöt.

- Vegyen szomszéd! Előbb kóstolja meg! Olcsón adom és jól meg is mérem, nem bánja meg! – szólította meg az utcabelit.

A jóember – mert hát jó ember – megkóstolta az egyik szemet, majd bekapta a másodikat, aztán a harmadikat, és egy köszönöm mormolása közben elballagott. Az öreg, amint kilépett asztala mögül, hogy az epret visszaigazítsa a ládába, oldalra pillantott, és látta, hogy az előbbi szomszéd éppen fizeti a szomszédos eperárusnál. Hasonlóan járt ismerősei többségével.  Nézegették, dicsérgették a portékáját, de annál a másiknál, az idegennél vásároltak.

- Miért van ez így? – kérdezte magától, amint este rakta vissza kis kocsijára a tele ládákat és kosarakat. Miért nem vették tőlem az epret a rokonaim, az ismerőseim, a barátaim? A barátaim? - visszhangzott fejében az eddigi szent megnevezés, mert eddig azt hitte, hogy vannak barátai, eddig azt hitte, hogy nemcsak a vállát fogják veregetni a szebbnél szebb eperszemek létrehozásáért azok kóstolgatása közepette. Fel sem merült korábban benne, hogy amikor neki lenne szüksége  másokra, magára hagyják.

Szomorúan húzta haza kis kocsiját, amelynek súlya méterről-méterre növekedett. Nem tudja, hogy mit tegyen a gyümölccsel, amelyet szeretettel gondozott, amelyre sok pénzt áldozott. Talán a következő reggelre kitalálja,…ha lesz még következő reggel!

 

Férjhez megy a lányom

 

Kora ősz volt, a szeptemberi szellő enyhe fodrokat varázsolt a folyócskára. Az innenső parton egy kis öregember üldögélt, horgászbotjának zsinórját teljesen figyelmen kívül hagyva egykedvűen bámulta a saját, néha felbukkanó, néha a vízbe vesző tükörképét. Valami nagy, nagy szomorúság facsarta a szívét, bánata mellett a világ összes fájdalma eltörpült. Még azt sem vette észre, hogy egy hal rángatja a horgászzsinórt.

A folyó túloldalán, vele szemben is a vizet bámulta egy öregember, és mintha az ő kedvét is elvitte volna a víz. Gyakran üldögélt így, egymással szemben a két kis öreg, a leendő nászok, kiknek gyerekei e hónapra tervezik a menyegzőjüket. Korábban mindig átbeszélgettek a folyón, tréfálkoztak, megbeszélték a világ dolgait, de most nem nagyon akart megmozdulni a nyelvük. A folyó túlsó partján ülő szólalt meg először:

- Mért búsulsz úgy barátom? Meglátod, hogy a fiamnál jó sora lesz a lányodnak!

- Tudom azt barátom, de ezentúl kevesebb gyermekem lesz, mert elviszi magához a fiad.

- Na, látod, én meg azon búslakodom, hogy a lányod viszi el a fiamat, ezért nekem is kevesebb gyermekem lesz eggyel.

A két öreg abban a fájdalmas tudatban, hogy nekik bizony ettől kezdve kevesebb gyermekük marad, tovább búslakodtak.

Amint szomorúan lógatják a fejüket, megjelenik a falu bírája, aki egyben a környék legbölcsebb embere. Hát persze, hogy felteszi a kérdést a két búvalbélelt öregnek:

- Valami nagy szomorúságot látok az arcotokon. Mi az oka ennek a nagy búnak-bánatnak?

A két „örömapa” közül az innen lévő próbálta elmagyarázni rossz kedvük okát. A bölcs bíró figyelmesen végighallgatta őket, megpödörte tekintélyt parancsoló bajszát, és így felelt:

- Hát akkor most figyelmesen hallgassátok végig a mondandómat!

A vőlegény apjához fordulva megkérdezte tőle: - Neked hány gyermeked van?

- Kettő - felelte a jóember –, egy fiam és egy lányom.

- És neked? – tette fel a kérdést a menyasszony apjának.

- Nekem is kettő, szintén egy fiam és egy lányom.

- Akkor most vegyük csak sorba a dolgokat!

És külön-külön feltette az újabb kérdést a bánatos arcú embereknek: - A gyermekeitek hitvese talán nem lesz a gyermeketek?

- De igen! – felelték egyszerre.

A két – idáig – szomorkodó ember máris másként látta a helyzetet, a bíró segítségével megértették, hogy a lányuk vagy a fiúk házasságával nem kevesebben, hanem eggyel többen lesznek a családban…és ami a legszebb, mindkettőben.

Ennek az örömére rendezik a lakodalmakat!

 

Lujzi néni

 

A Kilitiek Lujzi nénije 1952-ben, özvegyasszonyként került falunkba hétéves kislányával, Irénkével. Szinte nincs olyan család, aki közvetlen vagy közvetve ne került volna kapcsolatba ezzel a kedves, csallóközi tájszólással beszélő asszonnyal. Sokunk számára ő volt az első ember, akivel életünkben találkoztunk: ő volt ugyanis sok-sok éven át a falunk bábaasszonya.

Fekete Alojzia 1926-ban született  a ma Szlovákiához tartozó Naszvadon. 1947-ben az akkori kegyetlen politikai döntés értelmében  a többi magyarral együtt  el kellett hagyni szülőföldjét, és az „anyaországba” költöztek. 1952 tavaszán került Balatonkilitire, ahol a falu elismert és megbecsült lakója lett. Kinevezték körzeti bábaasszonynak, ahogy akkoriban a szülésznőket nevezték. Hozzá tartozott Kiliti, Papkuta és Töreki. Abban az időben sok anya otthon szülte meg gyermekét. Ahogy mondani szokták: „amikor megérett a baba körme, eljön a szülés ideje”. És ekkor - lehetett akár éjszaka, nappal, hóvihar, szakadó eső – a szülésznő fogta táskáját, rohant a kismamához, és együtt örültek, amikor felhangzott Kiliti legújabb polgárának sírása. Az utat gyalog tette meg vagy biciklivel, néha lovas kocsival szállították a szülő anya házához, autóval csak azokban az esetekben, amikor Tiborcz doktor úr is vele tartott. Komplikáltabb esetekben mentőt kellett hívni. Ilyenkor ő maga is elkísérte a kismamát a kórházba, ami abban az időben legközelebb Székesfehérváron volt. Több anya és kisgyerek életét mentette meg  gyors döntéseivel, szakszerű beavatkozásával.

1952 szeptemberében történt. Egy fiatalasszonyhoz hívták, akihez azonnal kirendelte a mentőket, mert az otthoni szülés során veszélybe került volna az anyuka és a kisbaba élete. A jármű nem tudott bemenni a szakadó eső miatt a felázott Rákóczi utcába, ezért az Új sorra – a Vásártéri kereszthez – lovas kocsival vitték ki a „szülő félben” lévő anyát. Lujzi néni saját esőkabátját is a kismama fölé tartotta, nem törődve azzal, hogy ő bőrig ázik.

- Nem számít, majd megszáradok a mentőben – mondta.

Amikor a mentős kijelentette, hogy őt nem vihetik el Székesfehérvárra, így reagált:

- Azt szeretném én látni!

Tudta, hogy rá az úton nagy szükség van. És Lujzi néni három napig, a kisgyerek megszületéséig ott volt a kórházban. Ha azon a szeptemberi napon nem kíséri el a mentősöket, a kisbaba nem marad életben… és most nem lenne, aki ezt a visszaemlékezést leírná.

Később Lujzi néni a Siófoki Szülőotthonban dolgozott, majd 1969-től 1983–ig a Siófoki Kórház szülészetén. Többször kapott elismerést, többek között 2001-ben Siófok Város Polgármestere oklevelét. A nyolcvanas években hat évig Bírósági Ülnöki teendőket is ellátott.

Egyszer elmesélt egy érdekes esetet. Válóperes tárgyaláson vett részt, és amint meglátta a két válni készülő fiatalt, azonnal rájött, hogy mindkettő „gyerek” születésénél ő segédkezett, szüleikkel ezt követően is jó kapcsolatban voltak. Így emlékezett vissza arra a keserű napra:  

- Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és hajszálon múlott, hogy nem kezdtem el hangosan zokogni ott, a termben. Minden általam világra segített emberkét valamennyire a saját gyerekemnek is tekintettem. Nagyon fájt, hogy elváltak.

 Ez a nagyszerű asszony nem csak kiváló szülésznő, hanem példás családanya, nagymama is volt. 1953-ban kötött házasságot Ábrahám Józseffel, aki ettől az évtől 1973-ig körzeti megbízott rendőrként teljesített szolgálatot szintén Balatonkilitin. 1989-ben hunyt el. Házasságukból 1955-ben ikerlányok születtek: Edit és Judit. Judit fodrász, Edit azonban az édesanyja foglalkozását követve szülésznő lett, igaz később pályát módosított. Nagyobbik lánya, Irénke  Németországba ment férjhez, Berlinben él. Nagy ünnep a családban, amikor egyszerre látogatja meg a három lány, az öt unoka és a négy dédunoka.

 Edit féltve őriz egy megsárgult lapokból álló, öreg füzetet, egy igazi kortörténeti dokumentumot, egy nagy kincset. Ebben a füzetben a Lujzi néni által világra segített gyerekek neve és születésük időpontja van feljegyezve. A mi lelki füzetünkben pedig – örökre bejegyezve – egy név: Ábrahám Józsefné, Lujzi néni, akinek egy kicsit mi is a gyermekei vagyunk.

 

Csiki Sanyi

Ritkán panaszkodott. Tette a dolgát, teljesítette a vállalt kötelezettségeit, mások útját egyengette. Az ő széles válla volt az a hely, ahol jól kipanaszkodhattuk magunkat, és amikor türelmesen végighallgatta sirámunkat, mindig megtalálta azokat a bíztató szavakat, amelyek orvosolták bánatunkat. Nekünk, gyarló embereknek két dolog nem jutott eszünkbe egészen a mai napig: az egyik, hogy legalább egyszer az életben megkérdezzük tőle, hogy: - Sanyikám, Téged bánt-e valami? A másik, ami soha nem jutott eszünkbe, hogy  mi lesz, ha már nem lesz ez a vigaszt nyújtó váll. Látva  mosolygós arcát,  huncutkás, de bölcsességet sugárzó szemeit, hallgatva kedves, de határozott, lényegre törő beszédét hogy is gondolhattunk volna erre?

Ő nem halhat meg, ő nem hagyhat itt bennünket! Suttogjuk, majd egyre hangosabban ismételjük, de tehetetlenül tudomásul vesszük, hogy nincs többé.

Marad a fájdalom és a beletörődés, a megrázó valóság elfogadása és az emlékezés.

Máris elém libben egy – Sanyival kapcsolatos - régi emlék, amelynek a felidézése talán valamelyest könnyít a ránk nehezedő fájdalom mérhetetlen súlyán.

1979-ben, egy hűvös korareggelen történt. Fiatalok sétáltak a Sió partján lévő kitaposott gyalogúton, majd közülük az egyik lemerészkedett egészen a csatorna széléig, és belecsúszott a hömpölygő vízbe. A többiek próbálták kihúzni, de annyira eltávolodott a parttól, hogy ágakkal és rögtönzött kötelekkel sem érték el. A szerencsétlen ember egyre jobban sodródott az árral, és mind jobban közelítette a „folyó” közepét.

- Ha azt eléri, akkor menthetetlen!  - kiáltotta valaki kissé lentebbről, a víz folyásának irányából, de már vetette is bele magát - ruhástól - a hideg és veszélyesen fodrozó Sióba.

Kemény harc folyt az elemekkel és a másodpercekkel, és a két izmos kar az utolsó pillanatban ragadta meg a szerencsétlen embert. Az időközben odaérkező rendőrök segítségével kivonszolta a partra, ahol az erejét visszanyert fuldokló – és társai – úgy összebarátkoztak az életmentővel, hogy fel sem tűnt egyiküknek sem, hogy a nap egyre jobban látszott már a keleti égbolton, és a megmentő az órájára pillantva, már szinte menet közben ennyit mondott:

- Viszlát fiúk, lányok, de nekem időben be kell érnem a munkahelyemre - és olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan érkezett.

- Még a nevét se kérdeztük meg ennek a rendes embernek - szólalt meg a vízből kimentett fiatal -, pedig illett volna, értem kockáztatta az életét.

 Ezt az embert úgy hívták, hogy Csiki Sándor. A Székelyföldről érkezett Csiki József gyermeke, a Balaton és a tánc szerelmese. Büszkék vagyunk, hogy a barátai lehettünk.

Isten nyugosztaljon Sanyi barátunk!

 

Horváth Marika néni verses könyvei

Ötödikesek voltunk, amikor matekot tanított nekünk. Később már kémiát is. Sokszor elgondolkodtam, hogy lehet ezzel a mosolygós arccal, ezekkel a jóságos szemekkel matekot, kémiát tanítani. Lehetett! Úgy magyarázta el a száraz anyagokat, hogy már az órán megtanultuk. Van egy régi történetem vele kapcsolatban, abból az időből, amikor még első osztályos voltam. Akkor még nem ismertem.

1959. karácsonya előtt lehetett. Mi, a környék gyerekei a Szabadság út lejtőjét kihasználva szánkóztunk. Kolozsék kertje vonalától a Csárda rétig is lecsúsztunk. Nekem nem volt szánkóm, néha megszánt valamelyik gyerek, és akkor leszáguldhattam én is a többiek után. Ennek azonban ára volt. Felfelé olyankor mindig nekem kellett a szánkót húzni, sokszor még kettőt is, abban bízva, hogy a következő alkalommal felülhetek rá. Amint egyszer erőlködtem két szánkóval felfelé, elhalad mellettem egy nagyon kedves hölgy és egy férfi.

- Pattanj fel az egyikre! Biztosan elfáradhattál, hiszen mindig te húzod a szánkókat a „hegyre”. Most majd mi húzunk  fel!

Hiába szabadkoztam, az ismeretlen bácsi erős kezeivel megragadott és felültetett az egyik szánkóra, és az ismeretlen nénivel közösen felhúztak az út tetejére, de még előbb útközben az egyik ház udvaráról kihoztak egy ródlit. Amint felértünk a tetőre, maguk közé ültettek a szánjukra, ami három személlyel siklott, messzebb, mint a többi gyereké. Néhányszor lecsúsztak velem, aztán elköszöntünk egymástól. Nem győztem hálálkodni jótevőimnek. Amint hazaértem azonnal elmeséltem édesanyámnak a történetemet a két jó tündérről, és elkezdtünk tanakodni, hogy kik lehettek. Érdekes módon anyám rövid gondolkodás után megfejtette a rejtélyt:

- A Pintér Marika és a Horváth Imre lehetett.

Ők voltak. Horváth Imre, Horváth József, Kiliti első tanácselnökének a fia, akit az idősebbek csak úgy szólítottak, hogy RUNEK. A POMA, PIE és FÜLÜ testvére. Ezek olyan becenevek, amelyek legendásak voltak fociberkekben, és elismerést vívtak ki Balatonkilitin. Apám mindig szeretettel beszélt róluk. A Pintér Marika néven említett barátságos néni pedig nem más, mint az én későbbi matek és kémia tanárom. És azé a több száz kiliti gyereké, aki velem együtt hálával gondol rá. Arra emlékszem, hogy nem osztogatta az ötöst. Az én négyesem azonban négyes volt. Most már tudom, hogy a négyes a jó, az ötös az csak jeles. Az csak cifraság. Marika néni már több éve nyugdíjban van. Ideje nagy részét írással tölti. Sokan most arra gondolnának, hogy a kémia tanár az atomok, molekulák és a vegyületek világában él, és talán az általa alkotott művek is hasonló dolgokról szólnak. De nem! Horváth Imréné Marika néni gyermekverseket ír, a legkisebbeknek és a kicsit nagyobbaknak. A közelmúltban jelent meg harmadik verses könyve: Összecsengő címmel, amit hamarosan követett a negyedik, amely  a gyerekeket a környezetvédelemre neveli.  A korábbiak , a Meséld tovább, és a Mondd utánam is nagyon értékes könyvecskék, amelyek a szerző, kedves tanárom dedikálásával a polcomon sorakoznak.

 

Hoci bácsi kiflije

Azt a friss, ropogós, forró kiflit nem tudom elfelejteni, amíg élek, de azt az embert se, akitől kaptam 1959 telének egyik zimankós reggelén.

Akkoriban a tél gyakran változtatta Északi-sarkká a kiliti tájat. Amerre a szem ellátott, mindent beborított a nyikorgó, vakítóan fehér hó. A falu lakói házaikba menekültek. A hosszú, téli estéket a falusiak igyekeztek kellemessé, emlékezetessé tenni. Gyakori volt a kukoricafosztás, a tollfosztás és minden olyan tevékenység, ami közös asztalhoz ültette az embereket. Ilyenkor folyt a mesélés, régi történetek felidézése. Az utcára itt-ott kiszűrődött a 20-as és 40-es villanyégők akkoriban hatalmas fényözönnek számító pislákolása. Volt már villany a faluban, de a falakra akasztott petróleumlámpákban még a kormos végű, eredeti lámpabél ázott a megsárgult üvegben. Aztán, amikor az utolsó mese is elhangzott, kialudtak a sápadt fények a kis falusi házakban, és a jóemberek hazatértek. Reggel, mikor felébredtek az udvarok, és sorra jöttek a jelzések az állatoktól, a dolgos parasztemberek tették a dolgukat az istállók, ólak környékén Az édesanyák pedig útnak indították gyerekeiket az iskolába. Az első osztályt 1959 telén az Alsó Iskolában jártam. Lakásunkról a legegyszerűbb útvonal a suliig a mai Csalogány utcán át vezetett, de a Tiszttartó közön át is meg lehetett közelíteni – elég nagy kerülővel. Ezt a kerülő utat – főleg – tanítás után, hazafelé menet választottuk, mint azon az emlékezetes napon is. Amikor az utolsó óráról is kicsöngettek, az udvaron sorakoztunk és elindultunk haza. Ezúttal néhányan az Újsoron és az Új telepen lakó gyerekek közül a másik irányt választottuk. Az addig – nekem – ismeretlen világra, a falu központjára, a volt Nagy utcára voltam kíváncsi. Alig haladtunk pár métert, valakinek eszébe jutott, hogy hóembert kellene építeni. Gurítottuk a havat, ahogy a nagyobbaktól láttuk, de csak egy szabálytalan formát tudtunk összehengergetni. Csicseregtünk, mint a madarak, hógolyóztunk egy darabig, és folytattuk utunkat – néhányan – a Tiszttartóköz irányába. Ekkor már nagyon fázott a kezem, zsebre tenni nem tudtam, mert a hógolyózás közben hátitáskám szíja leszakadt, és azt kénytelen voltam kézben cipelni, kötött kesztyűm meg úgy átázott, hogy semmit sem értem vele. Kis társaimnak először nem mertem beismerni, hogy fázik a kezem, talán attól tartottam, hogy kicsúfolnak, ballagtam hát mellettük, aztán már csak  mögöttük, egyre jobban lemaradva a többiektől. Odaérkeztem egy épülethez,  amit felirat nélkül is megismertem volna, mert az a semmi máshoz nem hasonlítható csodálatos illat, a friss kenyér illata itt, ezen a helyen emberivé varázsolta a téli tájat. A pékség előtt  kékké fagyott kezem már nagyon fájt és – szégyen ide, szégyen oda - eltörött a mécses. Ujjaim annyira meggémberedtek, hogy már táskám leszakadt szíját is csak kínnal tudtam megfogni, ezért azt letettem magam mellé a járda hótól letakarított részére, és kabátom oldalzsebeibe tettem a kezeimet. A fájdalom nem szűnt meg. Hangosan zokogtam. Nem vettem észre, hogy a pékség udvaráról kijött egy ismeretlen ember, mögötte egy nálam egy-két évvel idősebb gyereklánnyal.
- Mi a baj kisfiam?- kérdezte a bácsi, és én sírva, vacogva panaszoltam el szenvedésemet. A bácsi bekísért a pékség egy helyiségébe, és odaszólt a kislánynak:
- Ilikém, hozz be légy szíves egy lavórban hideg vizet!
- Már hozom is - mondta a kislány -,  és valóban a lavór víz máris ott volt egy hokedlin.
- Vesd le a kabátodat! - hangzott a bácsi utasítása.
- Nem tudom kigombolni - válaszoltam, és mutattam elgémberedett ujjaimat.

Levetették rólam a kabátot, és a bácsi belemártotta a kezeimet a hideg vízbe. Érdekes, hogy a víz hőmérsékletét nem éreztem, ezek szerint a kezem hidegebb volt a friss kútvíznél. Eltelt egy kis idő, és a fájdalmam lassacskán megszűnt, a kesztyűm is megszáradt a kemence mellett. Ideje volt indulni.
- Köszönöm szépen, hogy segítettek - mondtam, és egy olyan érzéssel indultam utamra, mintha nem csak a kezem lett volna felmelegítve, hanem ebből a melegségből jutott jócskán a lelkem minden zugába is. Kiléptem az ajtón, már az utcán jártam, amikor a kislány utánam szaladt, és két forró kiflit nyomott kezembe.
- Édesapám küldi, tedd zsebre, és ha útközben újra fázna a kezed, melegítsd meg a kiflikkel! -hadarta, és már szaladt is vissza.
Azt a napot és azt a forró kiflit nem tudom elfelejteni, amíg élek. Nagyné Hochberger Ili bizonyára nem emlékszik erre a nekem fontos kis eseményre, meg is értem, hogy nem tud rá visszaemlékezni, hiszen édesapja is és ő is olyan sok emberen segítettek, olyan sok forró kiflit nyomtak a rászorulók kezébe, hogy mindegyikre lehetetlen lenne visszaemlékezni. Köszönöm Jóska bácsi, köszönöm Ilike!

 

Langalló a téli éjszakában

Januárban általában csípősek voltak a hajnalok. Még talán a havat sápadtan megvilágító holdsugár is nyikorgott a ránehezedő hidegtől. A rendőrautó óvatosan fékezett a csonttá fagyott Asztalos utcán, és megállt Hoci bácsi péksége előtt. Amint nyílott a sütöde ajtaja, kilépett rajta Nagy Sanyi, csak úgy, a benti nyárhoz öltözötten, üdvözölte a kocsiból kikászálódó rendőröket.

- Jó látni benneteket! Nyugodtabban virrasztom át a nagy téli éjszakákat a kemence mellett, ha ti őrködtök felettünk – mondta mosolyogva. – Na, ne álljatok ott a hidegben, hanem gyertek beljebb! – invitálta a jövevényeket. A két rendőr szemérmesen lépett a meleg előtérbe.

- Meséljetek, merre jártatok! – érdeklődött Sanyi, és a rend őrei beszámoltak a néhány órával korábban történt jó cselekedetükről, amely két szőlőhegyi pince betörőjének elfogásáról szólt, mindenféle szépítés, hozzátoldás nélkül.

– Nem álltak ellen? – kérdezte aggódva.

- De, igen – felelt az egyik rendőr. - Sokat vesződtünk velük, amíg a kalitkába kerültek.

- A jómadarak! – tette hozzá Sanyi, majd így folytatta: - Mit szólnátok egy kis langallóhoz?

- Olyanhoz, mint amilyent Hoci bácsi is szokott sütni? – kérdezte az egyik rendőr.

- Csakis olyanhoz! Csakis a Papa receptje szerint sütöm a langallót! – és már kanyarította is a tésztát, és pillanatok alatt egy kereket formált belőle, majd egy másikat. Egy szatyorból kivett egy darab házikolbászt, karikákra vágta, rárakta az egyik tésztakorongra, majd letakarta a másikkal, és a sütőlapát máris a kemencébe csúsztatta a meglepett rendőröknek készülő szokatlan langallót.

- Ezt is Papától tanultam, és mindent, amit csak lehetséges a mesterségből – szólt elismerően nagy tanítójáról, Kiliti és a környék szaktekintélyéről, Hochberger Józsefről, Hoci bácsiról.

A nagy előd neve fogalom volt a szakmában, de még azon túl is.

Sanyit minden érdekelte, a rendőrök pedig meséltek a munkájukról, ő pedig közben megállás nélkül tette a dolgát, mert abból van bőven egy sütödében. Időközben megsült a langalló, ami egy nagyobb tálcán az asztalra került.

- Jó étvágyat fiúk! – mutatott a remekműre. – Fogyasszátok egészséggel! Megérdemlitek, ma éjjel jól dolgoztatok. Egyet még mondanék. Ha meg meritek kérdezni, hogy mivel tartoztok, akkor ráültetlek benneteket a sütőlapátra!

Nagyon szeretnék még egyszer az életben olyan langallót enni! Olyant, mint amilyent akkor Nagy Sanyi nekem és munkatársamnak sütött. Áldja meg a jóisten!

 

Bimbó bácsi

Az SZK-3-as kombájnok még egyet fordultak a Huszár dűlőben aranyló búzában, aztán besorjáztak egymás mögé az erdősáv nyárfáinak árnyékába. Délelőtt volt, de már elfáradt az ember, a kocsik elé fogott ló és a gép.

- Régen volt már hajnal! – szólalt meg Horváth Jóska bácsi, amint lekászálódott  stráfkocsija egyre forróbb üléséről.

- Bizony sógor! Az is lehet, hogy talán nem is máma volt! Úgy kiszívta belőlem az erőt ez a nagy tűzgolyó, hogy vagy odaérek, vagy nem érek oda, mármint a fák árnyékába – mutatott a perzselő napra tréfálkozva Hencz Lajos bácsi, a nagy tréfacsináló. A fáradt emberek először csak ültek a hűsnek vélt árnyékban, ahol szintén megvolt vagy harmincöt fok, és ahogy jött vissza valamennyi a jó néhány óra alatt elvesztett erőből, úgy elevenedett meg az ember, úgy jött vissza a mosoly a nap barnította, szél cserzette arcra, és következett a viccmesélés, egymás ugratása – persze csak úgy félfinoman, ahogy felénk szokás. A keskeny jódi úton, nem túl messze az aratók pihenőhelyétől, előbukkant az aprócska domb mögül egy kicsi fogat, a rúd jobbján jó kiállású pejjel,  az ülésdeszkán egy kalapos öreg bácsival és fejkendős nénivel. Lajos bácsi megpödörte huszáros bajszát, és odalépett egy –magát éppen akácággal legyező – nagylányhoz.

- Te, Mariskám! Akar még édesapád tehenet venni?

- A mai akaratát nem tudom, de tegnap nagyon azon volt, hogy kellene egy az istállóba, ha már meg lett építve, de tegnapelőtt hallani se akart róla. Attól függ az akarata, hogy milyen és mennyi bort iszik. Ha talál egy megfelelőt, biztosan megveszi – felelte a lány.

- Annak az öregnek, ott a lovas kocsin, azt hiszem, van egy tehene. Kérdezd meg tőle, hogy eladja-e, de arra is kérdezz rá, hogy szelíd-e!

- Mi a neve? – kérdezte Mariska.

- Bimbó – szólt utána a tréfamester, és a lány máris ott termett a megállított kis szekér előtt. Udvariasan megszólította a hajtót:

- Csókolom Bimbó bácsi! Szeretném megkérdezni, hogy eladó-e a tehenük, és nem vad-e?

Az öreg összébb húzta két szemöldökét, az ép szemével ránézett a lányra – aki ekkor vette észre, hogy a másik szeme hiányzik a bácsinak – és megszólalt:

- Szerbusz, kislányom! Mondd meg a Hencz Lajosnak, hogy nincs eladó tehenem! Azt pedig neked mondom angyalom, hogy én nem Bimbó vagyok  – felelte mosolyogva az idős, túlsúlyos, de erőt sugárzó ember.

- Hát én nem is Bimbónak szólítottam! Én azt mondtam, hogy Bimbó bácsi – felelt Mariska. Ekkor már nevetett a kocsi két utasa, a két öreg: Kovács Imre és Kovács Imréné, akik már megszokták a valamikor Imre bácsira akasztották Bimbó becenevet. – Én Imre bácsi vagyok – felelt a meglepett hajadonnak.

- Bocsásson meg, bácsi! Én nem tudtam!

- Semmi baj, kedvesem! Most pedig közelebb megyek én azokhoz a fák alatt nevetgélő jóemberekhez – mondta és már indult is az erdősáv felé.

- Jó napot adjon mindenkinek az én istenem! – köszöntötte a társaságot.

- Magának is! – hangzott a viszont jókívánság.

- Úgy látom, megadta, és azt is látom, hogy ki is használtátok, mert egyre csak fogy a vágatlan terület. Hej, gyerekeim, nagyon jó dolog ez a kombájn, valamikor még kaszával húztuk a káptalan földjén. Régen volt. Sok kaszakövet elkoptattam annak idején, de most már hetvenfelé nem kívánom azt a nagy hajtást. Inkább teszek-veszek otthon, vesződök a kis tehénkéimmel, annyit dolgozom, amennyivel megbírok.

- Volt idő, amikor nagyon erős ember hírében állt – folytatta az öreg gondolatsorát Hencz Lajos.

- Akkoriban mindenki erős volt azok közül, akik kaszanyéllel a kezükben születtek, akárcsak te, Lajos. Úgy látom, te még bírod, igaz, jóval fiatalabb is vagy nálam. Most pedig elmondom, hogy miért ültem ide közétek. Az egyik, hogy megkérdezzem, hogy van-e a ballonotokban szóda.

- Van még bőven, nemrégen hozta ki az elnök Trabanttal. Még jó hideg.

- Akkor tudtok nekem adni belőle?

- Hogy ne tudnánk – felelte Horváth Jóska bácsi, és már oda is penderítette a csappal ellátott alumínium edényt a beszélgetők elé. Imre bácsi odacammogott a kocsijához, a kocsiderékból elővett egy háromliteres fonott demizsont, leemelt egy pokrócot az ülésdeszkáról, és visszalépett vendéglátóihoz. A lószőrtakarót leterítette a fűbe, és anyókáját kézen fogva, leültette a gondosan elrendezett alkalmatosságra.

- Poharakat gyerekek! Vagy talán nem szeretitek a töreki hegy levét? Otelló ám ez a javából! De inkább ítéljétek meg ti! Egészségetekre! – mondta, megvárva, hogy mindenkinek gyöngyöző fröccs legyen a poharában. – Igaz, hogy felénk azt mondják, hogy a vörös csak tisztán jó, de most a szükség törvényt bont. Ez van, ezt kell szeretni!

- Mifelénk is azt mondják, hogy a vörös csak tisztán jó, de tudja fene, én a feketét is tisztán szeretem! – tette hozzá valaki az árnyékból.

- De még a barnát és a szőkét is! – toldotta meg a mosolygós Györfi Jancsi, aki firtatni kezdte, hogy mi az a másik ok, ami miatt Imre bácsi el kíván időzni a pihenő emberek között.

- A másik ok, hogy meséljek nektek - adta meg a választ a töreki öregember. – Tartsa fel a kezét, aki tudja, hogy mi az én nevem!

 Néhányan feltartották.

– Maga szerint hogy hívnak engem? – kérdezte az egyik fiatalasszonyt.

- Bimbó bácsinak! – vágta rá az asszonyka.

- Na, látjátok, ezért álltam meg, hogy most itt ünnepélyesen, poharazgatás közben bemutatkozzam. Kovács Imre vagyok, Törekin lakunk a családommal.

- Akkor mért hívják Bimbónak? – kérdezte Fa Feri.

- Engem nem hívnak Bimbónak, legfeljebb így szólítanak, és ennek is – mint mindennek – megvan az oka. Valamikor régen volt egy tehenünk? Na, látjátok, annak Bimbó volt a neve. Mivel így hívták azt a szegény jószágot, ezen a néven kellett és illett is szólítgatni. Ha elszaladt előlem azért, ha tereltem azért, ha etettem, itattam, akkor meg azért szólítottam a nevén azt a becses állatot. Nagyon szerettem, szép és jól tejelő volt. Aztán lett egy nagyon nagy bűne, de még így se tudtam, és a mai napig sem tudok rá haragudni.

- Mit követett el? – érdeklődött Jancsi.

- Egyszer a szarvával belekapott a szemembe, azóta kissé keskenyebbnek látom a világot – ütötte el tréfával  bármennyire is tagadni próbált keserűségét.

- Imre bácsi, úgy tudjuk, hogy egyszer, még valamikor a háború előtt egy embert, birkózás közben agyonroppantott – próbálta előidézni az öreg takargatott emlékét az egyik ember.

- Na, azért ez nem így történt! Akkor most elmondom, hogyan zajlott az a dolog. Bárcsak ne történt volna meg! Arattunk valahol Siófok és Kiliti között. Elérkezett az ebédidő, és ahogy most ti, mi is beültünk a fák hűvösébe. Volt ott jó néhány, messziről érkezett vendégmunkás, köztük egy nagydarab izmos fiatalember, aki mindenáron birkózni akart valakivel. Valamelyik társam elfogadta a kihívását, és nagyon pórul járt, mert a földhöz csapkodta ez a nem éppen finomkodó „harcos”. A következő ellenfelét is összecsomagolta. Ekkor kezdtek el kérlelni a társaim, hogy birkózzak egyet a beképzelt fickóval. Abban a nagy melegben a hátam közepére se kívántam esni-kelni a poros fűben, de addig könyörögtek, amíg kötélnek álltam. Összeakaszkodtunk. Éreztem a hatalmas erőt a szorításából. Elhatároztam, hogy nem kezdeményezek, mindig csak védekeztem. Ha szorított, visszaszorítottam, tekerni vagy feszíteni akarta a kezeimet, ellenfeszítettem. Egyszer új fogást próbált keresni rajtam, és nagy erővel ugrott rám; a hátamon összekulcsolt karjaival embertelen nagy erővel szorította a mellkasomat. Kénytelen voltam viszonozni. Egy darabig álltunk egymással szemben, és arra gondoltam, hogy rögtön megfulladok. Jeleztem neki, hogy baj van, de ő mindenáron győzni akart, és préselte ki belőlem a levegőt. Éppen elhatároztam, hogy bele adok én is minden apait-anyait, amikor éreztem, hogy lazul a szorítása, és csak azért nem esett a földre, mert tartottam. Akkor már sejtettem, hogy nagy baj történt. Lefektettük az alélt embert a földre, aztán jött az orvos, de már nem tudott segíteni. Jöttek a csendőrök, a nyomozók, és bizonyítást nyert, hogy az a szegény ember saját magát roppantotta agyon. Ezeket azért meséltem el, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és végre megtudjátok, hogy ki vagyok én.

Közben felsegítette a mamát a kocsira, feltelepedett mellé az ülésdeszkára, és kezével kissé megbiccentve kalapjának karimáját elköszönt vendéglátóitól. Ők pedig, mivel tudták az illemet, visszaköszöntek, ki-ki életkorához passzítva a köszöntést:

- Viszlát, Bimbó bácsi!

- Csókolom Bimbó bácsi!

Az öreg pedig mosolyogva hajtotta az egyest a jódi úton.

 

Nagy Sanyi bácsi és a galamb

Papkuta alatt, a téglaégető fölött volt a Kilitiek barackosa. Ontották a fák a finomabbnál finomabb kajszit, már messziről látszott a sárgába borult domboldal, és hallatszott a gyerekzsivaj, jelezve, hogy nyár van, és az iskolások a szünet nagy részét itt, ezen a negyven holdon töltik. Jó iskola volt a gyümölcsösben töltött munka, rendet, fegyelmet tanultunk az itt dolgozó felnőttektől. Egy életre emlékezetes marad az a hatvanas évek eleji, forró, kiliti nyár. Van egy kedves kis emlékem ebből az időből, amit most megosztok veletek.

Egyik alkalommal éppen a hazulról hozott ebédünket fogyasztottuk, amikor Kiliti felől motorberregés hallatszott, majd hamarosan láttuk, hogy egy piros-fehér színű Panni moped közeledik, nyergében a főagronómussal, Nagy Sanyi bácsival. Balassa Feri bácsi – a brigádvezető – gyorsan végignézett a munkaterületen, megigazított néhány rendetlenebbül lerakott ládát, és éppen köszönteni készült a motorról leszálló főnököt, azonban ő megelőzte:

- Mindenkinek jó napot és jó étvágyat kívánok!

- Része legyen benne! Mármint a jó napban és a jó étvágyban is! – felelt rá Feri bácsi, és már mozdult is, hogy lekanyarítson a sült csirkecombból egy darabot.

- Köszönöm Ferikém, de már ebédeltem, a feleségem nagyon finom cukorborsólevest főzött, meg tejfölös csirkét.

- Akkor legalább a pozsonyi kiflimet kóstolja meg Sanyi bácsi! – kérlelte az egyik asszony, aki jóval idősebb volt, mint a nagyfőnök, ennek ellenére bácsinak szólította. Miért? Mert ő volt a Sanyi bácsi – gyereknek, felnőttnek, fiatalnak, idősnek. A bácsi megtisztelő cím, nem életkort fejez ki, nem az évek múlása szerinti megszólítást takar, hanem egy nem titkolt tiszteletet, szeretetet, amit a mi kis falunk lakói éreztek a mosolygós, ugyanakkor tekintélyparancsoló katonás ember iránt.

- Meggyőzött Kati néni! Ennek nem tudok ellenállni! – felelt a főnök, és kivett egy darabot a felé nyújtott papírzacskóból. Elbeszélgetett az emberekkel, és hamarosan a közelgő viharra terelődött a szó. Felhő ugyan még csak itt-ott látszott az égen, és szél se lebbent, de az időjárás-jelentés szerint két-három napon belül vihar és jégeső is várható.

- Hogy tudnánk megmenteni ezt a szép termést a jégtől? – kérdezte az egyik asszony.

- A legjobb az lenne, ha mindet le tudnánk szedni a fákról, de nincs annyi kéz, amely ilyen rövid idő alatt el tudná végezni ezt a nagy munkát. Hacsak - nézett ránk, gyerekekre – nem szaporodik meg a létszámotok holnapra!

- Nem lehetne letakarni valamivel a fákat a jég ellen? – kérdezte naivan az egyik nagyobbacska gyerek, és Sanyi bácsi türelmesen elmagyarázta, hogy miért nem jó a gyerekfejjel kigondolt megoldás.

- Tudjátok, a fa a levelei segítségével valamennyire védi a termését a külső behatások ellen. A zöld lomb igyekszik útját állni a szélnek és a jégesőnek, amennyire tőle telik. Ha sűrűbbek a levelek, nagyobb védelmet nyújtanak a termésnek, mert a jégszemek nehezebben találják el a gyümölcsöt.  Pisti! – szólította meg az egyik fiút .– Fogj egy marék súlyosabb hantot a kezedbe, és hajítsd el úgy, hogy arra a gyümölccsel teli fára hulljon, kissé oldalirányból!

A hantok néhány barackot megütöttek, de láthatóan a többit megóvták a levelek.

- Most úgy hajítsd fel a hantokat, hogy fentről essenek lefelé!

Pisti jó magasra dobta a marék súlyos hantot, hogy megközelítőleg a jégeső kártékonyságával potyogjanak a fára. A levelek ezek közül is többnek útját állták. És ekkor valami rendkívüli történt. A fára hulló hantokkal szinte egy időben egy szép nagy szürke vadgalamb is lepottyant, egyenesen Sanyi bácsi lába elé, aki felemelte a szegény kis állatot, meghallgatta a szívdobogását, és odaszólt az asszonyoknak:

- Kérek szépen vizet, egy kispohárban!

Érkezett a víz, és a gondoskodó ember hamarosan életet varázsolt az egyik hant által eltalált madárba. Amikor már a kis apró szív szaporábban kezdett verni, és a madár pislogása is elevenebb lett, a gyógyító a tenyeréből röptette fel az ég felé. Néztem ezt a boldog arcot, és azonnal megértettem, hogy Sanyi bácsinak a lételeme segíteni a bajbajutottakon. A piros-fehér Panni egy rúgásra indult, és a főnök elporzott a kiliti határ más területeire, mert ott is, mindenütt munka folyt,és örömmel fogadták az emberek ezt a kedves bácsit.

Alighogy eltűnt a motor és utasa a szérűskert irányába, érkezett egy másik, egy öblösebb hangú, nagyobb motor, amely oldalkocsit cipelt az egyik oldalán. Egyenesen a fák közé, a pihenőjüket töltő emberekhez hajtott.

- Jé, a fagylaltos! – hallatszott gyerek és felnőtt ajakról.

- Igen kérem, a fagylaltos – felelte a kanalát kezében tartó fiatalember .– Jó helyen járok?

- Azt nem tudjuk, hogy hová igyekszik, de hogy itt nagyon jó helyen jár, az biztos! – felelte Feri bácsi, és összekacsintott a finom, jégbehűtött portékát idefuvarozó cukrásszal, akit, ha nem csal az emlékezetem, talán Tóninak szólítottak. Ők ketten korábban is tudták, amit mi gyerekek csak sejtettünk, hogy a fagyit Sanyi bácsi rendelte meg a számunkra. Biztosra veszem, hogy az ő személyes varázsának köszönhető, hogy másnapra megduplázódott a barackot szedők létszáma. A két nap múlva megérkezett jégeső már csak a leszüretelt fák leveleit tudta megtépázni.

Sokszor eszembe jutnak ezek a szép, hatvanas évekbeli napok, és ez a nagyszerű ember: Nagy Sanyi bácsi.

 

Kiliti postások

Mindig tiszteltem a postásokat, nagyra tartottam és tartom a munkájukat. Ők azok az emberek, akik eljuttatják hozzánk a küldeményeket – táviratot, levelet, csomagot, újságot. Így megy ez már néhány évszázada, természetesen változó eszközökkel és változó módszerekkel, de a cél ugyanaz: kézbesíteni a küldeményt. A postás pedig végzi a dolgát, megy az utcán, becsönget, bekiált a házakhoz, és átadja a várva várt csomagot, a kedvestől érkezett levelet vagy éppen a katonai behívó parancsot. Előbbieket örömmel, utóbbit szomorúan, együtt érezve a címzettel.

Ahogy minden ember, így a postások is különbözők. Vannak, akik jobban belopóznak az emberek szívébe, megszereti őket az egész falu, szinte már-már családtagnak tekintik őket. Az elmúlt évtizedekben Kilitin több postás szolgált, mindegyik kiváló ember volt, példamutatóan végezték munkájukat, de én most kettőről szeretnék mesélni, két olyanról, akik még a többiek közül is kiemelkedtek.

Szőke Ferenc valamikor az ötvenes évek legelejétől járta a postások göröngyös útját, és ezt végig Kilitin, javarészt a „faluban”, és amikor szükséges volt, a „Proletárban”. Mi, kilitiek tudjuk, hogy a „falu” elnevezés alatt az Új sort (mai Honvéd utca) és a Nagy utcát, valamint azok környékét kell érteni. A „Proletár” pedig hozzávetőlegesen a Csárdaréttől nyugatra eső rész, amelyből valójában ezzel az elnevezéssel a Rákóczi utca déli részét illették, Györééktől  Keresztesékig. Feri bácsihoz tartozott az egész falu, amikor postás lett. A küldemények időben történő kézbesítésében nagy segítség volt a felesége, Rozika néni, aki ugyan nem volt a posta alkalmazottja, de naponta több utcába ő hordta ki a leveleket. Gyerekkoromban sokáig nem tudtam a keresztnevüket, mert mindenki csak úgy szólította őket, hogy Szőke postásék, illetve Szőke postás bácsi és Szőke postás néni. Neves, szeretetre méltó emberek voltak.  Feri bácsi a 4 éves orosz fogságból 1948-ban tért haza. A Tejüzemben talált munkát, amelyet a fogságban összeszedett betegségei és legyengült állapota miatt nem tudott ellátni. Valaki a postát ajánlotta számára, amelyet kis vonakodás után elfogadott, és ettől kezdve, nyugdíjazásáig rótta az utcákat, vitte a házakhoz a jó vagy a rossz hírt. Olyan ember volt, aki mindenkihez az adott helyzetnek megfelelően tudott szólni.  Van róla egy személyes emlékem is. Nagyapámmal kint álltunk a kiskapuban, mert egy fontos levelet vártunk. A kerékpárját tolva jött a postás bácsi, a kormány egyik fele az újságos szatyor súlya alatt hajladozott, a másik pedig a csomagoktól rogyadozott. Már messziről üdvözölte nagyapámat:

- Adjon a jóisten jó napot,  Jóska bátyám! Muszka földön lassan jár a posta… de a mi jó magyar postánk ellenkezőleg. Ímhol a levél, amit annyira vár! – és mosolyogva átnyújtotta a kis öregnek a pesti unokától annyira várt, gyöngybetűkkel teleírt képeslapot, majd valahogy így folytatta:

- A levél sokszor olyan, mint egy falat kenyér vagy egy korty víz. Ha nem kapja meg az ember, akár még bele is pusztulhat. Ott kint, a Kaukázusban, a drótkerítésen belül, ha néha-néha kaphattam volna a családomról valami hírt, csak egy kis pici levélkét! Egy ideig volt ott levél, a csaláné, de az is elfogyott előbb utóbb. Megfőzték nekünk levesnek, mert enni valónk aztán nem igen akadt. De még annak a szegény orosz muzsiknak se, aki a kerítésen kívül éppúgy rabja volt ennek a nyomornak, mint mi - mesélt a postás. Elpanaszolta a fogságba töltött éveket nagyapámnak, a másik volt hadifogolynak. Természetesen nem emlékszem a beszélgetés részleteire, mert több évtized telt el az óta.

Pár évvel ezelőtt azonban az interneten véletlen rábukkantam egy honlapra, a címe: Hadifoglyok írták. Érdeklődéssel olvastam az oda feltett visszaemlékezéseket, az egyik alatt annak írójaként Szőke Ferenc balatonkiliti lakos van megnevezve. Most itt idézem Feri bácsi fogságban töltött éveiről szóló visszaemlékezését:

„Négy éven át egy szép nevű lágerben

Jó tizenöt napig tartott, amíg szerelvényünk elért az Azovi-tenger partjára. A nyílt pályán megállt a vonat, kinyitották az ajtókat,  és kihirdették: fél órát állunk, aki akar megfürödhet. Június eleje volt, jó meleg, így le sem vetkőztünk, ruhástul ugrottunk a vízbe. (Jól csináltuk, mert aki levetkőzött, elvitték a holmiját.)

Még két napig utaztunk Grozníjba. Körülöttünk szép, füves térség pompázott, a levegő olyan dús volt, hogy szinte beleszédültünk.

A számlálás után elindultunk szállásunk felé. Ahol elhaladtunk, a lakosság részéről barátságtalan magatartást tapasztaltunk, a közelebb állók leköptek, a távolabbiak tégladarabokkal megdobáltak bennünket. A tábor neve viszont szép volt: Andreszkája Dolina. Amikor a kapu elé értünk, akkor terelték ki az előttünk ott lakókat, állítólag románok voltak. Megnyílt előttünk a lágerkapu, ami négy éven keresztül csak akkor ismétlődött meg, ha dolgozni mentünk.

Az időjárás nem volt elviselhetetlen. Legtöbbször a sár okozott gondot, mert jó lábbelink helyett olyat kaptunk, amelyen ki-bejárt a sár. Ez különösen azoknak volt nagyon kellemetlen, akik 10-15 kilométerre jártak dolgozni. Havat csak tiszta időben láttunk, de azt is csak az Elbrusz, a Kazbek vagy az Ararát tetején.

Sokan a kevés élelmet sem fogyasztották el, le akartak gyengülni, hogy minél előbb hazakerüljenek. Egy idő után ellenőrök álltak az étkezde ajtajában, hogy meggátolják az élelmiszer kivitelét, amit aztán dohányra cseréltek. Ők ügyeltek arra is, hogy mindenki maga fogyassza el saját porcióját.

Rendszeressé váltak a kihallgatások. A GPU-sokat az érdekelte, ki volt csendőr, nyilas vagy keretlegény.

Szőke Ferenc - Siófok-Kiliti

HH 1995/4.”

A másik ismert postásunk Görcsönyi János volt, aki a hatvanas években viselte a postások kék színű egyenruháját. Talán ő volt a faluban az utolsó kézbesítő, aki még a Bocskaira emlékeztető sapkát viselte. János bácsi szolgált a Proletárban is, de a későbbi éveiben a „faluban” látta el feladatát. Jó kiállású, jó humorú ember volt, akárcsak Feri bácsi. Szeretett az emberekkel beszélgetni, és együtt örült velük, ha jó hírt vihetett, és együtt szomorkodott, ha rosszat. Lakott az utcánkban egy Misi nevű fiatalember, aki légpuskával vadgalambokra és verebekre lődözött, nap mint nap. Sok embert zavart ez a tisztességtelen és embertelen vadászat, de a szomszédok és az utca távolabbi lakói hiába figyelmeztették többször is az izgága fiatalembert, nem fogadott szót. A postást azonban naponta kérdezgette:

- Nekem nem hozott levelet, János bátyám?

- Kitől vársz te levelet Misi? Van egyáltalán barátnőd, aki írna neked? A te leveledet a verebek fogalmazzák, meglátod, előbb utóbb megkapod tőlük. Mért bántod mindig ezeket a szegény kis jószágokat?

- Tudja, milyen finom levest meg pörköltet főz anyám a galambokból és a verebekből? – feleselt vissza az orvvadász. 

- Képes vagy megenni azt a szerencsétlen, csöppnyi állatot?

- Még szép! – szólt a legény János bácsi után, akinek láthatóan nem tetszett Miska fizimiskája, és főleg az nem, amit művelt a puskájával, ezért igyekezett minél távolabb kerülni ettől a kellemetlen embertől. Ezen a napon végképp’ elhatározta, hogy tesz valamit ez ellen a mészárlás ellen.

 – Na, de mit lehet tenni anélkül, hogy a hatóság tudomására hoznák? Megvan! Mégis csak kell a hatóság…de csak úgy félfinoman! - mosolygott a nem létező bajsza alatt, és azonnal megkereste Karcsi bácsit, a hivatalsegédet, vagy ahogy mi hívtuk, a kisbírót.

- Te Karcsikám, mutass nekem egy olyan levelet, amilyent a tanács szabálysértés elkövetése esetén küld ki az ügyfélnek!

- Minek kell az neked? - kérdezte a kisbíró, és a postás egy kis habozás után elmondta, hogy azt a galád, verebekre és galambokra lövöldöző embert szeretné eltéríteni – de a hatóság kihagyásával – undorító cselekedetétől. A két jó ember azonnal nekilátott egy hivatalosnak látszó levél megírásának, amelyben felszólították Mihályt, hogy azonnal hagyja abba szabálysértő tevékenységét, mert ha nem…akkor… és itt következett a hathatós szankció megemlítése. A levél elkészült, és mivel mindketten jártasak voltak a hivatalos ügyekben, úgy írták meg az felszólítást, hogy még véletlen se szerepeljen benne olyan szó, kifejezés, elnevezés, ami miatt okirat-hamísítás vádja érhetné őket. A levél, a nem létező „Apró-madárvédő Hivatal” nevében készült, az alján elnagyolt aláírással, amelyből nagy keservesen a Madár szó volt kibetűzhető, vezetéknévként. Bélyegző, természetesen nem került az „iratra”. A következő napon az orvvadász megkapta János bácsitól a levelet, és ott előtte azonnal feltépte a borítékot. Elolvasta a bent talált irományt, elsápadt, majd odaadta a postásnak is, hogy legyen szíves segítsen értelmezni, mert abban valami nagyon komoly dolgot írtak, egyenesen neki, és ő úgy látja, hogy amennyiben azt nem tartja be, akkor nagyon nagy bajba kerül. János bácsi hangosan, lassan olvasta el a levelet, komolyságot erőltetett magára, és ennyit mondott:

- Misikém, az igazat megvallva, te most nagyon nagy slamasztikában vagy. Ahogy én most elolvastam ezt a levelet, ebből az pirgálható ki, hogy amennyiben továbbra is esz’ a fene azzal a rohadt puskával, akkor néhány évig csak csíkosra tudod lebarnítani a hátadat.

- Becsuknak?

- Be, Misi! – felelte János bácsi, és már ment is tovább, attól tartva, hogy nevetés nélkül nem tudja végigjátszani ezt a színdarabot. A Misinek írott levél, pedig – micsoda véletlen – már ott zizegett a zsebében. Elégedetten, ballagott tovább a Rákóczi utcán. Balassáékhoz vitt levelet, Jancsi a katonafiú írt szüleinek. Margit nénivel váltottak néhány szót, aki megkérdezte a postást:

- János, hallottam, hogy valami miatt nagyon eligazítottad Misit. Mit követett el?

- Nagy a bűne ennek az embernek - felelte a postás, - hiszen már mindenki tudja, magukhoz még nem jutott el a híre?

- Mit csinált?

 – Nem harapta ki fecskefarokra a palacsintát.

- Aztán használt- e neki a leckéztetés?

- Meghiszem azt! Többé soha életben nem fogja bántani a madarakat – mosolygott az öreg postás.

János bácsi még jó pár évig járta a kiliti utcákat, vitte a levelet és az újságot a házakhoz. Örök időkre beírta nevét a falu történetébe.

 

Márta és a fecskék

Egy édes titkot őriztem szívemben a mai napig. A titoktartási fogadalom egy életre szólt, a kegyetlen sors azonban feloldott esküben vállalt kötelezettségem alól, és most könnyekkel küszködve – két embert gyászolva – felfedem titkomat.

1961-ben is Margit napkor köszöntött be az igazi kánikula. A legtöbb évben erre a napra esett az évzáró a kiliti általános iskolában, aztán jött a gondtalan szünidő a környék srácaival, lányaival – és még valakivel: elmaradhatatlan, kedves pesti unokahúgommal, Mártával, aki nélkül el sem kezdődhetett a kiliti nyár. Márta több volt, mint unokatestvér. Ő a testvérnél is több volt. Ez a 8 éves kis pesti lány, a maga fehér masnis hajával, nyafogó, kényeskedő természetével és mérhetetlen szeretetigényével… egyszerűen csak: a Márta volt. Talán egyedül Berki Józsefné – Teruka néni, nagyapámék szomszédságából – szólította Mártinak. Nekem úgy tűnt, hogy nem csak mi, a rokonok, hanem a szomszédok is várják ezt a cserfes, talpraesett kislányt. Amint megérkezett, megsimogatta Bodrit, ölbe kapta Cirmit, a kedvenc macskát, és máris sorba látogatta a tavaszi iskolai szünet óta nem látott szomszédokat. Róluk még felnőttként is így vélekedett:                        
- Nagyon örülnék, ha Pesten ilyen szomszédaim lehetnének, mint amilyenek itt a Baksáék, Nagyék, Horváthék, Iszliék - sorolta ezeket a csodálatos családokat.

Márta, a pesti lány, amint megérkezett Kilitire, azonnal stílust is váltott: azon nyomban falusivá lett, etette a tyúkokat, kacsákat, fára mászott, focizott a fiúkkal, velünk együtt fürdött a Nagyvíz iszapos, zavaros vizében. Nagyon szerettük ezt a tőlünk látszatra eltérő, de valójában velünk teljesen megegyező gyereklányt.

Sajátságos kapcsolatot épített ki az állatokkal. Soha nem értettem, hogy miért nem menekülnek előle a lepkék, és nekem néha úgy tűnt, hogy még az apró madarak is közelebb szálltak hozzá. Sokszor órákig is képes volt nézegetni a kis fecskéket, amint építik fészküket az eresz alá. Az élet úgy hozta, hogy saját kisfecskéje is lehetett. Egy saját, jól láthatóan megjelölt kis fecske, és ez a kis villás farkú képezte a mai napig - több évtizedes – titkomat, amit ma megosztok másokkal is.

Egyszer a kis fekete-fehér madarak cikázva szálltak a nyári forróságtól megrekedt levegőben, amikor valami miatt az egyik nekicsapódott a villanyvezetéknek és leesett a kiskert rózsái közé. Márta az utolsó pillanatban kapta fel az odaugró macska elől a kis jószágot, és elkezdte simogatni, majd egy üres madárkalitkába tette. Gondoskodott a számára ivóvízről, és segítségünkkel annyi légyről, hogy ne éhezzen szegényke. A kisfecske sérült szárnya, ami szerencsére nem volt eltörve, hamarosan rendbejött. Elérkezett a búcsú pillanata, a madárkát el kellett engedni, de mielőtt ez bekövetkezett volna, Márta a picinyke fecskelábra egy sárgaszínű cérnából gyűrűt erősített azért, hogy teljesen ne szakadjon el kedves madarától, lássa, hogy merre repdes a kis csicsergő. De a gyűrű arra is alkalmas volt, hogy a következő tavasszal megmutassa, hogy a kedves kis madár visszaérkezett-e Afrikából a fecskesereggel.  Az 1962-es tavasznak egy nagyon kemény tél állta útját, havat, fagyot, ordító szelet hozva az évszázad egyik legzordabb februárjába. Aztán csak kibújt a hóvirág, a tőzike, majd az ibolya a Kilitit beszegő zöld réteken, lankák alján. Éledt a természet, és hamarosan újra fecskék hangja töltötte be az utcát, teret, udvart és kertet. Cikáztak, villództak a picinyke madarak, szaporán forgolódtak az eresz irányába, és a régi fészkek mellé építgették az újakat. Az iskolában tavaszi szünet volt, unokahúgom ismét nálunk vendégeskedett. Izgatottan néztük a gyors madarakat, lenyűgözött bennünket szorgalmuk, kecsességük. Márta sóvárogva nézte a fecskéket, és megszólalt:
- Tudod, most mire gondolok?
- Tudom – feleltem -, a te kis sárgagyűrűs madárkádra.
- Hol lehet, mi lehet vele? - kérdezte, és valami megnyugtató választ várt, de csak annyit tudtam mondani:
- Talán még nem érkezett ide, vagy talán másik ház ereszére építgeti kis fészkét. Az is lehet, hogy másik faluba tévedt.
- Ugye nem pusztulhatott el a hosszú úton?

A szeméből egyértelműen kiolvastam, hogy milyen választ szeretne, ezért így feleltem:
- Ez a kisfecske nem pusztulhat el, meglátod, hogy vissza fog jönni.

Meggyőző lehettem, mert teljesen megnyugodott. Egy jó ideig nem beszéltünk a sárgacérnás kisfecskéről, csak a tavaszi szünet végén, a vasútállomáson, a kiinduló vonat ablakából kiáltotta felém a peronra:
- Ígérd meg, hogy megírod, ha megérkezik!
- Megígérem! – kiáltottam a távolodó gőzös után.
Attól a naptól kezdve gyakrabban kémleltem az eget, mint korábban. Ilyenkor szemem a kis sárgagyűrűs fecskét kereste az áprilisi, majd a májusi égbolton, de hasztalan, a várva-várt fehérbegyű nem érkezett meg. Eljött azonban ismét a nyár és a zsúfolt vonattal Márta, aki köszöntésemet valahogy így viszonozta:
- Ugye megérkezett a kisfecském?

Én hirtelen ötlettől vezérelve – most már tudom, hogy helyesen – így feleltem:
- Hát persze, hogy megjött, már többször láttam a többiek között – füllentettem. - Igaz, hogy nem mindig lehet felfedezni. Tudod, a madarak gyakran változtatják a helyüket.

Ez a válasz nagyon jó volt a kislány megnyugtatására, időhúzásra. Hátha kitalálok még valamit, hogy „igazzá” váljon valótlan kijelentésem. Az állomásról hazaérve azonnal keresgélni kezdte megmentett kismadarát, de nem találta a villanyvezetéken ülők között, nem látta az eresz alatt csicsergők között, és nem fedezte fel repkedők között sem. Másnap és az elkövetkező napokon is kereste, kutatta, kémlelte az eget, de a kisfecske nem mutatkozott. Teltek a napok és a hetek, Márta csak szomorkodott. Bánatát megosztotta a szomszédokkal is. Ő egyébként is az átlagnál érzékenyebb gyerek volt, nagyon tudott örülni, de sok esetben napokig is képes volt szomorkodni. Már-már úgy nézett ki, hogy minden elveszett, amikor Horváth Laci, a nálam két évvel idősebb szomszéd gyerek áthívott hozzájuk, és a kezembe nyomott egy cipős dobozt, előbb azonban figyelmeztetett:
- Vigyázz, le ne vedd a tetejét, csak a kis lyukakon nézz be a dobozba!

Hogy jobban lássuk a bent lévő „valamit”, egy elemlámpával belevilágított. Szinte felkiáltottam:
- Hol vetted ezt a fecskét?
- Tegnap fogtam. Már nem tudom elnézni ennek a kis pesti lánynak a szenvedését a madara után. Tegnap egész nap ezzel voltam elfoglalva.
- Hogyan sikerült megfogni?
- A fészek elé tettem egy hálót, és belerepült. Van még abból a tavalyi cérnából, amit a másik fecske lábára kötöttetek?
- Azt hiszem van, már megyek is és megkeresem - mondtam, de majdnem előbb megfordultam a cérnával, mint ahogy a választ megadtam. A cérnából gyűrűformát kötöztünk az apró lábacskára, és Laci útjára engedte ezt a riadt kis jószágot.
- Melyik fészeknél fogtad meg? - kérdeztem.

- Annál, amelyikben a tavalyi is lakott - mondta, és látszott rajta, hogy tudja, mit csinál. A szabadon engedett kis szárnyas először alacsonyan, majd egyre magasabban szálldosott, és egyszer csak beröppent a fészkébe, pontosan oda, ahová Laci mondta.
Mielőtt felhívtuk volna Márta figyelmét az ”előkerült” kisfecskére, fogadalmat kellett tennem Laci előtt, hogy soha életben nem árulom el Mártának a mi jótékony kis csalásunkat, majd amikor láttuk kiröppenni a fészekből a meggyűrűzött madárkát, odahívtuk unokahúgomat, aki a meglepetéstől és meghatottságtól nem tudott megszólalni.
Közel fél évszázadig őriztem ezt a titkot, de a kegyetlen sors feloldozott fogadalmam alól. Márta és Laci, gyakran eszembe juttok, nyugodjatok békében!

 

Kilitiek kenyere

A forró nyári hajnalokon a nyitott ablakon át friss kenyérillat libben át a szobámon. Micsoda illat, az élet illata!

Ősidők óta a kenyér jelenti az életet, nem véletlen, hogy a gabonát,- amelyből a liszt, majd a kenyér készül, életnek hívjuk.

„ Minden napi kenyerünket add meg nekünk ma „- fordul az ember az Atyához, bízva abban, hogy Isten segít megteremteni a napi betevőt.

Hosszú az út a mag elvetésétől a learatásáig, „addig még sokszor alszik kint a szabadban a termés,”mondták a régi öregek, sok minden történhet, amíg a kenyér az asztalra kerül.

Amikor eljött az idő – Péter-Pál napja –a hajnali harmat kint találta a kiliti paraszt embert a gabonaföldeken, messze szállt a kaszakalapálás csodálatos zenéjének hangja. Aztán beálltak az emberek a rendekbe és húzták a kaszát, ameddig a napsugarak engedték. A lányok asszonyok „markot szedtek”, -kévébe nyalábolták a levágott termést- és következett a kévék bekötése a „Békás tónál, a Hideg völgyben vagy más helyeken korábban szedett „csádéból”, vagy egyszerűen szalmából sodort kötéllel.

Az emberek a kévéket „kepékbe” hordták, majd onnan ökrös szekérrel, vagy lófogattal „asztagba”.

A” masinálás” – azaz a cséplés az aratás végét jelentette, ekkor került a gabona zsákokba vagy tárolóba. Később már korszerű kombájnokkal történt az aratás.

A Kiliti hengermalom őrölte a búza nagy részét- kenyérlisztté vagy réteslisztté, amelyből készülhetett a kiliti emberek kenyere.

Van a Kiliti Rákóczi utcában egy kis paraszt ház. Gyerekkoromban sokat voltam itt nagyszüleimnél. Most becsukom a szemem és magam előtt látom az udvart.

Balra a ház – „pitarral”, jobbra a Szentiványi almafa, mellette füstölő és kemence. Ebben sütötte a MAMA a kenyeret népes családjának, minden héten, mégpedig úgy, hogy hétvégére frisset „szeghessen”.

Hogy szegte meg a kenyeret?- Mielőtt a kés élét belemélyesztette a ropogós héjú, finom illatú portékába, a késsel egy keresztet rajzolt rá. Ez így ment minden egyes megkezdés előtt. Ezzel a mozdulattal köszönte meg az ember Istennek, hogy kenyér kerülhetett az asztalra.

Nem tudnám elmondani, hogyan kell kenyeret sütni. Arra emlékszem, hogy eltett kovásszal, fateknőben dagasztották majd szakajtó ruhával bélelt szakajtó kosarakba tették a kenyértésztát. Sütőlapáttal tették be a venyigével felhevített kemencébe, majd azzal is vették ki a megsült kenyereket. Nálunk, a Mamánál, hetente 4 darab sült. Kétnaponta fogyott el egy-egy.

A” kispompos” az unokáknak készült. Olyan volt, mint a többi kenyér, csak egészen picinyke.

A faluban nem mindenkinek volt kemencéje vagy nem értek rá az emberek kenyeret sütni. Az ő családjuk részére Hochberger József sütött - pékségében.

Sok munka, sok vesződség kell ahhoz, amíg a magból kenyér lesz. Reménykedjünk, hogy mindenkinek jut belőle.  Becsüljük meg Isten ajándékát és köszönjük meg a paraszt embernek, hogy megtermelte számunkra.

 

Lovak és emberek

Ma már sajnos kevés ló van Kilitin. Még a 70-es években is lehetett találkozni az utcán több fuvaros  „speniter” /spediter/ kocsival, lőcsös szekérrel. Borbély Gyula és Iszli  Ferenc idős korukig fuvarozták a falu lakóinak a Tüzépről  a fát, szenet, építőanyagot. Aztán elfoglalták a helyüket a kisebb-nagyobb teherautók.

Iszli Feri bácsiról köztudott, hogy szerette a gyerekeket. Amikor a nagy hó leesett és gyalog nehéz volt iskolába járni, lovait befogta lovas-szánjába és azzal vitt bennünket az  Alsó, Központi, és Felső iskolába.

A ló nagyon megbecsült állat volt, a fogat hajtójának lenni pedig nagy elismerést jelentett.

Volt lova, és hozzá kis kocsija az öreg nagy bajuszú cigányembernek, András bácsinak, aki Mari nénivel, a feleségével érdekes színfoltja volt a kiliti utcáknak.

Lovas kocsival ment a mezőre a kiliti paraszt ember. Vitte magával a lőcsösön az ekét, vagy vontatta maga után a vetőgépet, vagy egyszerűen a kocsival gyorsabban ki tudott jutni a nem mindig közelben lévő földjeire. Magam előtt látom a kalapos bácsikákat, amint a kocsi deszkán a fejkendős nénikék mellett ülve kocognak a határ, az örökös robot felé, ahol aztán nap, mint nap folytatják a küzdelmet ezzel a kegyetlen, ezzel az erőt kiszipolyozó, ezzel a megélhetést adó, ezzel a drága kiliti földdel.

Ha a lóra, vagy a lovas kocsira gondolok, emberek arcai jelennek meg előttem.

Gyerekkoromból elővillan egy emlék, amikor többször felszállhattam Feszli László Szidi és Szellő által húzott lovas kocsijára. Ezeket a lovakat később Kocsis Miklós hajtotta, aki szintén megengedte, hogy betelepedjünk, mi gyerekek, a kocsi derékba.

Idős Balassa Jánosék lovai hátán gyakran lovagolhattunk, persze a felnőttek felügyelete mellett.

A hatvanas években diákként az Új Tavasz tsz kertészetében – ekézéskor – vezethettem Matyikó István és Hencz Lajos által hajtott Guszti és Pajkos nevű lovakat.

Gyakran láttam lovas kocsiján Szabó Gézát, amint korán reggel kiment a földjére és valamikor késő este, fáradtan ért haza, ugyanígy Májer Józsefet, aki sokszor vihar-kabátjában jelenik meg előttem, amint egyenes, kemény tartásával hajtja egyes fogatát.

Élt a falunkban két jó kiállású bácsika: Miklós István és Hencz Lajos. Őket hintón tudom elképzelni, és nem csak azért, mert hintó hajtói voltak valójában, hanem, mert olyan méltóságteljes megjelenésük volt.

Az 1970-es évek elején a Kiliti tsz-nek több lova volt, amelyeknek egy részét a „Petőfi”- tanyán tartották. Itt volt éjjeli őr idős Szincsák István nyugdíjas bácsi, aki nagyon szerette a lovakat, becézgette, simogatta őket, néhányszor egy kis csemegét is csempészett eléjük. A lovak nagyon hozzászoktak Pista bácsihoz.

Egyszer – amikor nem ő volt szolgálatban - az egyik világos színű lovat ellopták az istállóból.

A rendőrség „nagy erőkkel” nyomozott az ügyben, de a ló nem került elő. Pista bácsi nagyon elszomorodott. Időközben a rendőrségre érkezett egy jelzés, hogy valamelyik Balaton-felvidéki faluba került egy ló, amelynek a leírása hasonlított az ellopott jószágéra. A siófoki nyomozók óvatosan körül néztek a megadott faluban, de a megjelölt istállóban olyan színű ló nem volt, amilyent kerestek. Az istálló tulajdonosa természetesen nem észlelte a nyomozók „szemléjét”.

A nyomozó egy mezőgazdasági - főiskolát végzett százados a tsz. vezetőivel és Pista bácsival arra a következtetésre jutottak, hogy ismét felkeresik a gyanús istállót, és megpróbálják észrevétlenül leellenőrizni, hogy nincs e ott – esetleg átfestve - az elveszett ló. Pista bácsit is magukkal vitték.

Az istállóban sok ló volt, észrevétlenül nem lehetett megvizsgálni, hogy nincs e köztük átfestett szőrű állat. És ekkor csoda történt.

Idős Szincsák István a lovakat szerető nyugdíjas idős bácsi odament a lovakhoz és az ellopott ló nevét olyan hangsúllyal mondta ki, mint amikor kockacukrot szokott neki adni. Az egyik barna színű ló hátranézett és halk, majd hangosabb nyerítést hallatott és elkezdett toporzékolni.

Pista bácsi korát meghazudtoló fürgeséggel termett a barnára festett ló mellett és már ölelte is szeretett lovát, amely fejét szabályosan belefúrta az öreg könnyektől áztatott arcába.

- Drága kicsi lovacskám! - tört fel valahonnan mélyről az állatot szerető emberből a hang, és a két szív egy ütemre kezdett el dobogni.

A lovat hazahozták, és a történetet apám - nekem-többszöri nekirugaszkodással tudta csak elmesélni, mert a meghatottságtól annyira elérzékenyült.

Volt egy érdekes eset is - 1960-ban, aratáskor történt. A kiliti tsz-be az Alföldről hoztak néhány „Szilaj-ökröt.” Ha jól tudom Túrkevéről szállították ide őket. Többek között igavonóként használták az állatokat.

A tsz-ben dolgozott keresztapám is, aki Kunhegyesről származik, nagyon értett a lovakhoz, az egyik fogatot hajtotta. Amikor megtudta, hogy az ökrökkel is gabonát akarnak szállítani, elnevette magát és rögtön fogadást ajánlott az ökröket hajtó Márvány Károlynak és Völcz Jánosnak, a fogadás tárgya pedig az volt, hogy egyazon idő alatt két ökörrel vagy két lóval  lehet-e több mázsa gabonát beszállítani a learatott táblából a papkutai magtárba.

A fogadás megköttetett és kezdődött a verseny. Kikötés volt, hogy az állatok természetes járásukkal közlekedhetnek, nem szabad „futtatni” őket.

A verseny egy napig tartott, reggeltől estig. A mázsaházban a beszállított gabona mérlegelését többen is ”hitelesítették” a meglévő nyilvántartás mellett is.

Estére azt kellett megállapítani, hogy a bevitt termény kilóra csaknem megegyezik. A lovak ugyanis többet fordultak, az ökrök pedig az utánuk akasztott nagyobb szekér miatt egyszerre többet tudtak szállítani.

A fogadást senki sem nyerte meg. Keresztapám azért megállapította:

- Lehet, hogy ez a verseny döntetlen, de a ló azért az ló, az ökör meg csak ökör.

- Balázs, miből gondolod, hogy a ló különb állat, mint az ökör?- kérdezte Völcz János bácsi.

- Abból, János bácsi, hogy az ökör nem talál haza magától és nem viszi haza a kemény munkától -, na és a jó kis szőlőhegyi bortól - a kocsiderékban alvó kocsisát.

Ebben aztán egyetértettek.

Keresztapám gyönyörű hangján gyakran énekelt, amikor lovait lépésben hajtotta hazafelé. Két nótájára emlékszem: az egyik: ”Ott születtem Kisperjésen”, a másik: „Megállok a keresztútnál”.

Most is itt motoszkálnak bennem a dalok, szinte hallom lovai patkójának csattogását, a dalok ütemére, a Papkutai köves úton.

 

Merre van Bögöcse?

Van e olyan gyerek, aki ne akarná megismerni a világot de-legalább a közvetlen környezetét? Engem,    8 éves  kiliti gyereket is foglalkoztatott, hogy mi van a másik utcában, mi van a szélső utcán túl, abban az irányban ahonnan már jól látszik a „Ságvári- hegység”, ami az életkor növekedésével aztán egyre jobban dombokká zsugorodott.

Arra van az erdő, ami bizonyára így van, mert a rengeteg fát már a Rákóczi utcai kertek végéből is jól lehet látni. Ahol pedig erdő van, ott minden van! Először is vannak fák! A fa pedig csodálatos dolog. A fákon és a fák alatt pedig vadonélő állatok,- remegő kis őzikék, csodálkozó tekintetű nyuszikák, méltóságteljes szarvasok, csörtető vaddisznók, az ágakon madarak, gyönyörű tollakkal.

Mindig vágyakoztam az erdő után. El kellene egyszer indulni, bejárni az ismeretlent, talán még Ságvárig is jó lenne eljutni. De hogyan? Persze, hogy nem egyedül, hiszen nagyon messze van, meg hát az erdőben félni is lehet, annyi ismeretlen dologgal találkozhat ott az ember.

Szerencsére társak is akadtak a nagy „világgá menéshez”. Sándor Lajos és Keresztes Jancsi. Meg kellene valakitől tudni, hogyan juthatunk el az erdőig!- de hát kitől kérdezzük meg, rögtön gyanút fognának és máris figyelemmel kísérnék minden lépésünket, nehogy nekivágjunk a kalandnak.

Ekkor Keresztes Jancsinak támadt egy „mentőötlete”:

– Idefigyeljetek! Azt én már tudom, hogy Bögöcsétől az erdő nincs messze. Onnan már könnyen oda találhatnánk.

– Hát akkor nincs baj, induljunk!- biztatta Sándor Lali.

- Egy baj azért van, bökte ki Jancsi.- Nem tudom, hol van Bögöcse.

Hát azt mi sem tudtuk!

Ekkor pattant ki agyunkból egy”ép-kézláb” gondolat. Ha valakitől megtudjuk, hogy hol van Bögöcse, onnan már odatalálunk az erdőre. Vártunk a hét végéig és kérdéseinkkel megközelítettük Márvány papát, természetesen azt követően, miután házuk udvarát, mint minden hétvégén akkor is nagy gonddal patyolat tisztára takarította.

- Mit akartok Bögöcsében?-  kisgyerekeknek veszélyes olyan messzire elmenni.

- Csak azt szeretnénk tudni, hogy merre van,  mert olyan érdekes neve van.

- Na jó,  akkor figyeljetek, elmondom, hogy lehet oda eljutni:

Kimentek a Csapásra. Lefordultok a Jódi útra, mentek egészen a téglaházi dűlőig, ott a Darázs földeknél elfordultok balra, elhaladtok a Huszár tanya mellett, kiértek az Erdő útra. Ott nem  egyenesen mentek a fóka után és nem balra fordultok a Villanydúcos és a Tanár földek felé, hanem mentek jobbra föl a kiserdő mellett egészen Kis-Miklósig, ahol elkanyarodtok a tetőn balra és mentek egészen a Sárgaföldesig, amíg a Stuffert meg nem látjátok. A Sárga földestől megereszkedtek jobbra először lefelé, majd emelkedik a dűlőút és abban az irányban hamarosan Bögöcsében lesztek.

Miközben drága jó Márvány papa – az én nagyapám – ezt nekünk elmesélgette, néha- néha megpödörte ősz bajuszát és sehogy se tudta leplezni azt a huncutságot, amelyet céltudatosan épített fel, azért, nehogy megkíséreljük az ismeretlen „táj” megközelítését.

Azonnal megértettük, hogy olyan útleírást kaptunk, ami alapján nem fogunk elindulni „Kiliti körüli” utunkra. Kiültünk szomorkodni és tanakodni a „csapásra, „ami nem más, mint a mai Kosztolányi és Napsugár utca. Amint törjük a fejünket, traktorberregést hallunk és megáll mellettünk egy MTZ- pótkocsival, Jóska bátyámmal.

–Mit csináltok gyerekek?- kérdezte.

--Semmit, volt a szomorú válasz.

--Akkor ugorjatok föl a pótkocsira és üljetek le az aljára. Mi semmit sem kérdeztünk, csak  átdobtuk magunkat a hátsó deszkán.

Ment velünk a jó öreg „fülke nélküli”, lassú tempóban, mint amikor törékenyt szállítanak, úgy vigyázott ránk bátyám, mint a szeme világára. Egyszer csak megérkeztünk valahová, azaz nem valahová, hanem egy gyönyörű helyre, előttünk egy szép völgy terült el.

-Óvatosan szálljatok le,

-Hol vagyunk.

-Bögöcsében vagyunk.

Bátyám néhány talicskára való sárgaföldet szedett ki az egyik partból, és amíg felrakta a pótkocsira, addig körül nézhettünk ezen a szép, „izgalmas” helyen. Amikor végzett a föld felrakásával odahívott bennünket és azt mondta:

- visszafelé több helyen megállunk, és mindenhol mondok majd valamit.

Úgy is történt, több helyen megálltunk és akkor mindig elmondta, hogy hívják a helyet, ahol voltunk éppen.

Amikor hazaértünk megköszöntük a bátyámnak, hogy elvitt bennünket „kirándulni,” mire ő azt felelte:

- Ne nekem köszönjétek, hanem a Papának. Ekkor vált világossá, hogy az egész traktoros kiruccanás nagyapám ötlete volt, persze bátyám közreműködésével.

Voltunk Bögöcsében, hamarosan megtanultuk azokat a helyneveket, amelyek az idevezető út mentén vannak. Azóta megismertük falunkat szüleink, tanáraink, a kiliti emberek segítségével.

Felnőttként egy nagyon kedves rokonunkkal - Végh Tamással – többször bejártuk ezeket a helyeket. Mindig ünnep volt, amikor jöttek Tomiék, öreg Wartburgjukkal, és ilyenkor mentem vele, csodálattal néztem, hogy fényképezi a pici kis madarakat, virágokat és közben mondja mindegyik nevét olyan szeretettel, amelyhez hasonlóval csak az „Öreg néne őzikéje”  meséskönyvben találkoztam.

Annyit jártam Tomival a környéket, hogy a korábbi vadászszenvedélyem teljesen átalakult az állatok és növények rajongójává. Már nem szeretném lelőni a vadon élő állatot, és a réten, mezőn járva szinte mindig a lábam elé nézek, nehogy virágra lépjek. Ezt Tominak köszönhetem, és egy másik nagyszerű embernek, néhai Paska Istvánnak, mindkettőnk Pista bátyjának, aki sok időt szánt ránk és jött velünk bárhová is mentünk a kiliti vagy a ságvári határban.

Gyakran járok Bögöcse környékén és mindig eszembe jut a történet, amikor először jártunk itt barátaimmal és bátyámmal.

Javaslom minden fiatalnak, hogy járja be ezt az útvonalat, így egy életre szóló élményt szerezhet magának.

Most elmondom, hogy merre menjetek:

- Kimentek a Csapásra, a Jódi úton lementek a Téglaházi–dűlőig, a Darázs földeknél elfordultok balra, elmentek a Huszár tanya előtt… de tudjátok mit, keressük meg Jóska bátyámat, hátha elvisz bennünket az MTZ-jével. Amennyire ismerem, biztosan megteszi.

 

Mi is magyarul beszélünk

Balatonkilitin a hatvanas években is élénk kulturális tevékenység zajlott. A felnőttek színdarabokat adtak elő. Sok előadást megélt a János vitéz, a Néma Levente és több komoly mű a mozi színpadán. Több táncos-zenés darabot is bemutattak.

A gyerekek követve a „nagyok” példáját a tanárok lelkes munkájának köszönhetően, amikor csak tehették felléptek a mozi színpadának deszkáira. Divat volt akkoriban a vetélkedő is, amely járási, sőt sok esetben megyei kereteket is öltött. Így jutottunk el Siófokra az egyik irodalmi és nyelvtani vetélkedőre, amelyet az általános iskolában rendeztek.   Jöttek velünk felkészítő tanáraink és mivel zenéről is volt szó a vetélkedőn - Sára Feri bácsi, iskolánk szeretett igazgatója is, akiről köztudott volt, hogy „nem élhetett muzsikaszó nélkül”.

Feri bácsi az énekből és zenéből felkészült gyerekekkel félrehúzódott az egyik osztály falai közé és halkan próbálgatták, hangolgatták hangszereiket és még a megmérettetés előtt utoljára átnézték az őket érintő kérdéseket. Mi többiek a folyosón beszélgettünk, úgy, ahogy azt a gyerekek általában teszik, ha többen vannak, ügyet sem vetve a hangerőre, a kiejtés formálására és a választékos kifejezésre,   vagyis úgy, mint Kilitin a hátsó udvarban, a Csőri oldalban, vagy a Csapáson,  úgy félúton Papkuta felé. Ne kerülgessük a témát: a hol helyett: „hun”, a jön helyett: „gyün”, a volt helyett: „vót” formában hangzottak el a szavak. Mindez egy IRODALMI-NYELVTANI vetélkedő előtt rövid idővel, az erre felszentelt épületben.

Erre fel kellene szisszenni, vagy halk sikolyt kellene művészi szopránnal kibocsátani!

Ha hiszik, ha nem, a felszisszenés nem is maradt el, de a sikoly is készülődött a Pestről hozzánk, paraszt gyerekekhez „lelátogató” művésznő jóvoltából, aki félrehívott bennünket és megkérdezte:

-Hol tanultatok beszélni? Hogy lehet így egyáltalán szavakat kiejteni? És ti jöttetek egy irodalmi-nyelvtani vetélkedőre?

Volt még vagy négy-öt kérdőjel, de bennünket valahogy a kényeskedő művésznő nem tudott meghatni. Nem csak bennünket! Ami ezután következett, az maga volt a csoda, a pedagógusi hivatás magasiskolája. Olyan dolog történt, amely talán ahhoz hasonlítható, mint amikor a jó pásztor úgy tereli vissza az elkóborló bárányokat a nyájhoz, hogy közben meg ne sértse őket.

Az eset pedig úgy zajlott, hogy Sára Feri bácsi éppen meghallotta a művésznő remekbe szabott kérdéseit szeretett diákjaihoz, és a legnagyobb meglepetésemre – a tőle nem megszokott stílusban - valamelyikünk felé fordulva így szólt:

 -Te Józsi, idesanyád e’ tette-e má’ a borocot? Ha gyüttök a begyűjtő fele, vigyázzatok, mer’ a kovácsműhelytű a tikok kijárnak az útra, nehogy főbukfencűjetek bennük a kordéva’.

 Ezt egy szuszra kimondva, ránk mosolygott. Mi pedig vettük a lapot. A kis nagysád – művésznő - egy darabig kapkodott a levegő után, aztán visszavonult. A vetélkedő zsűrijében láttuk legközelebb.

A versenyen könnyen vettük az akadályokat. Írásbelin elsők lettünk. A szóbelin csak a siófokiak voltak jobbak nálunk. A helyes beszédben egy – kiliti - paraszthajszállal maradtunk el tőlük. Nagyon tudtak a siófokiak és nagyon kulturáltak voltak.

A vetélkedő végén Igazgató bácsink is felszólalt. Irodalmi nyelven, de a Zala megyéből hozott gyönyörű tájszólással ékesítve beszédét. A műsor végén a művésznő odament Feri bácsihoz és elnézést kért, amiért rászólt a diákjaira, aki megkérdezte a primadonnát:

 - Ön ugye budapesti?

- Most már igen - felelt a színésznő, korábban egy Salgótarján melletti falucskában éltem, és elmosolyodott. Bárhogy is leplezte, kiejtésében ott bujkált a hamisíthatatlan felvidéki tájszólás. Rájött, hogy elvesztette a csatát, de az őt legyőző nem alázta meg, hanem mesterien terelte vissza a mindennapok világába.

- Látja művésznő - felelt drága igazgató bácsink, felemelve a színész jobb kezét - most már teljes lelki nyugalommal csókolok kezet önnek, hiszen mi is, Ön is, magyarul beszélünk. Ezen a nagyon változatos, gyönyörű magyar nyelven. Ugye milyen érdekes? - megértjük a palóc Mikszáth Kálmánt, a dunántúli Vörösmarty Mihályt, az alföldi Petőfi Sándort. Ahogy ezt kimondta, nyílt tekintetű szemével ránk kacsintott. Ezt az arcot, ezt az embert, ezt a pedagógust nem lehet, nem tudom és nem is akarom elfelejteni.

 

Lovaskocsi a kert szegletében

 

Kiss Miklósék szemet gyönyörködtető, parkosított kertjében, a fő helyen áll egy lovaskocsi. Egy vasalt kerekű kis szekér, konzervált, lakkozott, újjávarázsolt jármű, munkaeszköz, amely bármikor újra használható lehetne, ha engedné a boldog tulajdonos.

A szekér pihen, megszolgálta jócskán az árát 1930-tól idáig.

-Ezt a kis kocsit csak egy ember foghatná újra ló mögé, és az nem más, mint nagyapám: Koók János, - mondja a fiú unoka, - az Eszti fia Miklós. - Másnak nem engedem!

Mondatában a „nagyapám” másként cseng, mint a többi szó. Úgy, mint amikor a kiscsikó csilingelő csengettyűje egyre öblösebb hangon muzsikál, majd átvált harangzúgássá.

Ezt így kimondani csak egy unoka képes. Ez a mérhetetlen hála és szeretet hangja.

Mikivel és János bácsival beszélgetünk az Új sori ház kis szobájában és egyszeriben megjelenik előttünk Kiliti közel egy évszázados történelme.

János bácsi a 94-ik életévében lévő tősgyökeres kiliti ember mesél életéről:

--Kilitin születtem 1916. február 12-én. Korán árva lettem, édesanyám három éves koromban a spanyolnátha járványban halt meg, apámat pedig egy vétlenlövés ölte meg, amikor ’19-ben a községházán a begyűjtött fegyverek közül az egyik elsült.

Húgommal, mint árva gyerekek Hollandiába kerültünk. Róla sajnos, azóta sem hallottam. Itt egy évig tartózkodtam, iskolába is jártam ez alatt az idő alatt. Itthon újra kellett tanulnom a magyar nyelvet, mert értettem ugyan mindent, de beszélni nagyon nehezen tudtam magyarul.

A kiliti református iskolába jártam, ahol abban az időben Huszár Gusztáv volt a tanító. Hozzá kerültem dolgozni is, a háztartásukban „mindenes” lettem.

A tanító és családja megszerettek, meg voltak elégedve a munkámmal. Náluk dolgozhattam  1938 - ig a katonasághoz való bevonulásomig.

A honvédségnél a távbeszélőkhöz kerültem és részt vettem a Dél-vidék, majd  Erdély megszállásában.

Leszerelésem után Huszár Gusztáv egy csendőr százados segítségével el tudta intézni, hogy felvegyenek csendőrnek, mondván, hogy az állami szolgálat után jár nyugdíj.

A csendőrséghez való felvételt szigorú feltételekhez kötötték: az egész család részéről büntetlen előélet, egészségi alkalmasság, keresztény származás.

Felvettek és a pécsi kerülethez kerültem.

Kitört a háború, ideért a front és Veszprémbe kellett mennem, ahol összeállítottak egy századot és vonattal Budára vittek bennünket. Alighogy odaértünk, bezárult az ostromgyűrű és hamarosan fogságba estem. Odesszába, a Fekete tenger partjára kerültem, ahol kegyetlen körülmények között éltünk. Az étel kevés volt, főleg káposztát ettünk, amely tele volt levéltetűvel. Sokan meghaltak betegségekben és az éhség miatt.

A fogságban találkoztam egy régi kiliti ismerősömmel: Nagy Jánossal - az újsori áccsal. Nagyon megörültünk egymásnak.

 1947 – ben szabadultam 47 kilósan.

Kiéhezett állapotban érkeztem haza. Felépültem és 1948-ban megnősültem. Két lányom született: Eszti és Zsóka. Mindkettő lányomnak két gyermeke van, mindegyiknél egy fiú, egy lány.

Apósom, aki Kiliti egyik legnagyobb gazdálkodója volt, ellenezte a házasságunkat, mivel én szegény „gyerek” voltam. Aztán hamarosan megkedvelt, mert hála Huszár Gusztáv tanítónak, a náluk töltött évek során elsajátítottam a földművelés és állattartás minden fortélyát. Szerettem a földet és a „jószágot” így mindig elboldogultam az életben.

Sokat dolgoztam apósom téglaégetőjében. A téglát azzal a kis lovas kocsival szállítottam, amit unokám Miklós felújított és a kertben állított ki.

A háború után is sokáig „egyéni gazda” maradtam. Sokáig nem léptem be a Tsz-be. A „nagyüzembe”a hatvanas évek elején sikerült „beagitálni”.

Először fogatos lettem, majd hamarosan állattenyésztési brigádvezető. A Tsz-ben megbecsültek, mert szinte mindenhez értettem és hamarosan rendet raktunk az állattenyésztésben.

Megszüntettük a dolgozók részéről a könnyelmű, pazarló munkát.

Felfejlesztettük az állattenyésztést. Sok fejős tehenünk volt és nagyon szép sertés és baromfi- állományunk. E mellett a „háztáji”gazdaságunkban is dolgoztam feleségemmel, majd ahogy nőttek lányaim, velük együtt. Műveltük a szőlőt, kukoricát és neveltük a „jószágot”.

Sokat kellett dolgozni, hogy a család boldogulni tudjon.

Felnőttek a lányaim és családot alapítottak. Megbecsülnek, az unokák is szeretnek. Sajnos feleségem már nem él.

Nyugdíjba vonulásom nem a pihenést jelentette. Még ma, közel 94 évesen sem tudok meglenni munka nélkül. Hogy is tudnék, hiszen egész életemben dolgoztam.

Hallgatom János bácsit. Itt ül velem szemben Kiliti közel egy évszázada. Aztán megjelenik előttem egy régi kép –talán a hetvenes évekből, de lehetne korábbról is és későbbről is:

egy lovas kocsit látok, az ülésdeszkán egyenes derékkal ül egy magas szikár, tiszteletreméltó ember és mellette egy szép arcú, mosolygós asszony, Eszti néni.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem őket.

 

Kilitiek bakaruhában

Ott voltak a mieink mindenhol, ahol zengett az ég, morajlott a föld.  Dédapáink, Nagyapáink hullatták a vérüket az első és második nagy háborúban. Sok esetben kenyeres pajtásukkal, barátjukkal, szomszédjukkal együtt húzták fel a nehéz, komisz göncöt.

Földijükre még sokkal jobban vigyáztak, mint saját magukra.

Földi. Nyelvtani jelentését nem tudnám leírni, de azt a jelentését, ami itt belül van, a mellkas alatt, azt – hála Istennek – volt lehetőségem átérezni.

Képzeljünk el egy nagy laktanyát a 70-es években, valahol a Dunántúlon. A laktanya egy olyan hely volt, ahová az ország minden részéből vonultak be fiatalok, azért, hogy „védjék a hazát”. Ha nem volt mit védeni - és szerencsére nem kellett - az ide összegyűjtött zöld ruhába öltöztetett fiatalok úgy múlatták az időt, ahogy tudták, és ahogy mások megengedték nekik.

Egy csepp voltam a tengerben, - ennek a nagy masszának a részecskéje. Elszakítva a szűkebb hazától, betanult gépies mozdulatok között, a több csillagosok kényének kiszolgáltatva, ettük a tábori konyha szakácsainak remekműveit.

Nagyon hiányzott anyám főztje, hiányzott minden, ami Kilitit jelentette. Különösen ünnepek környékén erősödött fel a honvágy, még jobban elkedvetlenedtem.

 Az egyik ilyen alkalommal szomorúan ballagtam a laktanya hátsó épülete irányába, valamilyen feladattal, amikor egy hang szólt rám az egyik nyitott földszinti ablakon keresztül:

-Hova megy katona?!

Az ablak irányába fordulva, már láttam is a katonát, akit azonnal felismertem.

Németh Gézát. Földimet. Kiliti rendes gyerek, Németh Karcsi bácsi fia. Mindig tiszteltük egymást, már szüleink is jó barátságban voltak.

Mire válaszoltam volna a feltett kérdésre, Géza barátom már az ablakon át kiugorva, előttem állt, szorítottuk egymás kezét. Ebben a kézfogásban benne volt a gyerekkor, a Kiliti általános iskola, apáink ifjú korának szegénysége, becsülete.

-Mi van veled testvér? - kérdezte. - Nem is tudtam, hogy te is bevonultál.

És én elkezdtem barátomnak mesélni. Keserűségemet sem felejtettem ki, hogy az egyik társunk miatt az egész  szakasz büntetésben van, és nem mehetünk haza a hét végén.

-Leckéztessétek meg a „fickót” - mondta Géza - és receptet is adott az ötlet mellé.

Még egy kicsit elbeszélgettünk és én hamarosan vittem Géza ötletét a Kaszárnya első épületének 4-ik emeletére - elhelyezési körletünkbe.

A történethez hozzátartozik, hogy volt egy katonatársunk, aki nem  éppen szelíd természetéről volt híres. Mindenkivel pimasz volt, nemigazán tudott beilleszkedni a közösségbe. A parancsnokunk néha megdorgálta, de nem használt neki. Legutóbb is italosan jött be eltávozásról.

Ezért voltunk most mi is „bünti”- ben.

Géza barátom ötletének megvalósításával éjjel egy óráig vártunk. Innen aztán elszabadultak az események.

 Megvártuk, hogy minden bajunk okozója elaludjon, elbújtunk az emeleten, ahová csak lehetett.

Az alegység ügyeletes ekkor bement a körletbe és felordította az alvó katonát, belekiabálva a fülébe, hogy:

-Riadó!  Teljes felszerelés, fegyver nélkül. A szakasz már az alakuló téren van. Siess, nehogy megint miattad, mi is bajba kerüljünk.

Katonánk, amilyen gyorsan csak tudott felöltözött, málhazsák, sisak, meg minden vacak a hátára és egyenesen rohant az alakuló térre. Éjjel egy órakor!

Persze, hogy nem talált ott senkit. Addigra mi már visszabújtunk a jó meleg lópokróc alá.

A többit az ügyeletes tiszttől tudtuk meg másnap, amikor felballagott a körletünkbe és egy kicsit beszélgetett velünk. Innen vált ismertté a történet folytatása.

Katonatársunk, amikor nem talált senkit az alakuló téren, felkeltette az ügyeletes tisztet, és nagy elnézéskérések közepette jelentette neki, hogy lekéste a riadót és most nagy gondban van, mert nem tudja, hol találja meg alakulatát.

A százados egy jól célzott ordítással indította útjára fel a körletbe az eltévelyedett honvédot, aki nagyon fürgén futott fel a lépcsőn a negyedikig, meg se kottyant neki az a plusz öt- hat kilónyi tégla, amit előzőleg tettünk a málhazsákjába.

A „rossz gyereket” Géza barátom ötlete alapján megleckéztettük. Ennek ellenére a hét végét a laktanyában töltöttük. Otthon, és a többi „jobb helyeken” pedig ünnep volt. Nem emlékszem már, hogy Karácsony, vagy Húsvét.

Maradt a körlet, az unalmas tévé műsorral, a csocsó vagy a céltalan semmi, amibe aztán nagy értelmesen bele is bámultunk.

Ha azt mondjuk hazai, mindjárt az otthonról hozott finomságok jutnak eszünkbe. A rántott hús, a krémes, amit édesanyám tudott a legfinomabban elkészíteni. Nekem az én édesanyám, másnak a saját édesanyja. Ilyenek ezek az édesanyák. Áldja meg a teremtő  még az emléküket is!

Amint valami hasonló gondolatok jártak a fejemben, nyílott a körletünk ajtaja és belépett rajta egy nagyon régi jó barátom, Nagy Karcsi, akivel gyerekkorunkban sokat játszottunk, a Kiliti „Proletárban”. A nagymamája a közelünkben lakott. Igen, Ő az, aki később a Szeptember 6 téri üzletben dolgozott. Ő az, akit az egész Kiliti szeretett.

-Szevasz földi! – Üdvözölt mosolyogva Karesz.

-Gyere, ülj ide - csináltam helyet az egyik széken, és barátom, ez a jó lelkű kiliti gyerek, leült és máris otthon jártunk gondolatban. Végigszaladgáltuk a Kiserdő környékét, a Békás tó partját, a Csőrit. Egy helyben ülve bekopogtattunk rokonainkhoz - a képzelet szárnyán magunk előtt láttuk mindkettőnk szeretett Kilitijét.

Észre sem vettük és beesteledett.

-Nekem mennem kell, - szólalt meg Karesz. De mielőtt elindult volna, átnyújtotta azt a kis csomagot, amelyet hozott magával.

-Ezt fogyaszd egészséggel, igaz, hogy nem hazai, a konyhán szedtem össze.

-Köszönöm barátom, - szólaltam meg megilletődötten, de ő nem várta meg a hálálkodásomat, elindult körlete felé. Az ablakon kinézve még láttam egy darabig, aztán már csak mosolya tükröződött vissza lelkem mélyéről.

Kibontottam a csomagot. Abban volt minden. Egy rúd szalámi, egy üveg zsír, zöldpaprika, egy liter bor, ami a Kiliti hegyből származott.

És még volt valami abban a csomagban. Az a szeretet, amelyet itt Kilitin, ebben a kis faluban kaphat útravalóul az ember, és amelyet nem tart meg becsomagolva, hanem amint csak teheti, kibontja és továbbadja, azzal a szándékkal, hogy az a lehető legtöbb emberhez eljuthasson.

Karcsi barátom, az én kedves földim, már néhány éve fentről szemléli a földi eseményeket.

Nekem minden ünnepen eszembe jut Ő, és az a kis csomag, amelyet Tőle kaptam – kiskatonaként - és amelyet igyekszem minél több embernek továbbadni.

Isten áldjon, kedves földim.

 

Léner Pista bácsi cseresznyéje

1991 tavaszán történt. A százados óvatosan hajtotta az új „Golfot” a kiliti szőlőhegy nyugati szélén lévő „Ádándi”úton.

Jobbról kukoricaföldek, az elmaradt májusi eső után áhítozva, balról az ősi szőlőhegy, egyre kevesebb Otellóval, Noával, Elvirával. Az új törvény csak a hazai fajtákat tűri meg. Pedig az Otelló…!  Az igen! Ebéd után egy pohárkával többet ér bármelyik szívgyógyszernél.

A százados kedvetlenül döcögött a gödrös földes úton. A gondolatai a munkahelyi gondok körül forogtak. Hamarosan jön a nyár, ami már megint szabadság nélkül telik el, neki is, állományának is.

Gondolataiból Nagy Sanyi – önkormányzati képviselő közeledő autója zökkentette vissza a „való világba”, aki a tőle megszokott kedves, de határozott hangján üdvözölte:

- Szevasz arany apám!

Sanyi lekezelt Karcsival, a századossal, elviccelődtek, felelevenítettek egy-két emléket a közös gyerekkorból, majd a viccet félretéve most már az önkormányzati képviselő hegy-gazda tájékoztatta a járőralosztály vezetőt a szőlőhegyben folyó dolgokról.

Milyen dolgok lehetnek ilyenkor tavasz végén, nyár elején?

- Feltörik a pincéket, elviszik a termést. Leszedik a gyümölcsöt a fáról, feltépik a földből, amit csak lehet, kesergett képviselőnk.

Megegyeztek, hogy együttműködnek a helyzet normalizálása érdekében, ezzel elbúcsúztak.

A százados még egy kicsit nézelődött a „hegyben”, hol a kocsiból, hol kiszállva, aztán úgy dél körül megállt édesapja gondozott szőlője mellett. Az autót beállította a kis házikó és a fák közé és a lépcsőre leülve, gondolatban megtervezte az alosztály következő heti szolgálatát, majd azon töprengett, hogy itt kiteheti az ember a lelkét, akkor sem lehet szemmel látható eredményeket elérni.

Szemével többször is végigpásztázta apja szőlőjét, elmélázott a pirosló cseresznyén, amit vele ültettek ’87-ben, és ez évben már szépen mutatkozott termés az ágain.

Mikor lesz ez a kis fa akkora, mint ott szemben, Léner Pista bácsi szőlőjében?

Nézte a távoli fát és arra lett figyelmes, hogy két ága mozog, pedig állt a levegő.

Petőfi versének részlete jutott eszébe: „madárka szállott rá” és késztetést érzett, hogy közelebb menjen a fához és megnézze, miféle madarak lehetnek a lombok alatt. Arra gondolt, hogy seregélyek, de azok nagyobb zajjal lennének.

A fához közeledve kivette a táskájából riasztó pisztolyát, amit a határba sokszor magával vitt, és úgy közelítette meg a mozgó ágakat. Gondolta, ha mégis valamilyen gyümölcsfaló madarak pusztítják a termést a pisztoly hangjával elijeszti őket.

A cseresznyefához érve meglátta a két - szárnyak nélküli - „jó madarat”, akik észlelve az odaérkező rendőrt, leugrottak a fáról és el akartak szaladni. Még sem tették, mert a riasztó pisztoly látványa és a felszólítás megtette a hatását.

- Mit kerestetek a fán? – csattant a kérdés a húsz év körüli srácok felé.

- Csak néhány szem cseresznyét szedtünk le, mondta az egyik.

A százados figyelmét nem kerülte el az egyik ágra akasztott nagyméretű „zsák-szatyor”, amelybe akár tíz kiló is belefér a piros gyümölcsből.

- Fiúk, a személyi igazolványotokat óvatosan csúsztassátok ide nekem, aztán beszélgethetünk tovább. – Csodák csodája mindegyiknél volt személyi igazolvány, és amikor már azok a rendőr kezében voltak, a társalgás így folytatódott:

- Mivel ismerem apáitokat, akik rendes emberek, a következő büntetést találtam ki számotokra. Eközben felírta a két fiú személyi adatait, majd az egyiket felküldte a fára a szatyorért, amelyben talán három-négy kilónyi gyümölcs lehetett.

- Tudjátok kinek a fájáról szedtétek a cseresznyét?

- Nem.  - Volt az egyöntetű válasz.

- Ez egy dolgos ember szőlője a rajta lévő fával együtt. Úgy hívják, hogy Léner István. Ez az ember minden nap már hajnalban itt van, hogy délre végezzen a munkával. Így lesz ez holnap is.

- Most jön a feladat meghatározása: Van-e kapátok?

- Nekünk otthon van „hurulónk” is és több fajta kapánk is.

- Akkor lehet, hogy ki is találtátok, hogy mi lesz a büntetés?

- Nem, nem is sejtjük, válaszolta az egyik fiú.

- Holnap reggel, hét óra körül mindketten kapával legyetek itt ezen a helyen. Jelentkezzetek annál a szalmakalapos bácsinál, aki éppen „hurulja” a szőlőt. Ő a Léner Pista bácsi. De ott legyetek ám, mert az adataitokat felírtam.

- Ott leszünk, válaszolták nem túl meggyőzően.

Teltek múltak a napok, hetek és egyszer úgy alakult, hogy a százados édesapjának segített a szőlő tetejét „elszedni”. A szemközti szőlőben Pista bácsi is ugyanezzel foglalatoskodott. Egyszer csak egymás közelébe értek az „öreggel”, akivel beszédbe elegyedtek.

A beszélgetés poharazgatással folytatódott és, mint ilyenkor általában, nem csak a jó bor folyik a pohárba, hanem a szó is a dolgos emberből.

- Képzeljétek, hogyan jártam, amikor érett a cseresznye, egyik reggel megjelent itt két fiatalember kapával a vállukon és elmondták, hogy egy rendőr küldte őket, hogy a büntetésüket nálam kell letölteniük, mégpedig egy napig kapálniuk kell a szőlőben. Hiába tiltakoztam, azt mondták, hogy nagy baj lesz, ha a munkát nem végzik el.

- Na és kapáltak?

- Ahogy az illik. Látszott rajtuk, hogy „magunkfajta dolgos gyerekek”, annyira szorgalmasak voltak, hogy még a déli melegben sem akarták abba hagyni.

- A cseresznyét visszahozták?

- Vissza, amikor befejeztük a kapálást, felküldtem őket a fára és teleszedettem velük azt a nagy szatyrot. Alig tudták haza cipelni.

Amint Pista bácsi mesélte a történetet, egyre többször pillantott a százados szomszédra, majd egyszer csak elnevette magát.

- Szóval, te voltál az a rendőr, te küldted ide ezt a két srácot.

Nem tudtam tagadni, beismerő vallomást tettem kedves szomszédunknál, én voltam az a rendőr.

Az eset után közel tíz évvel, busszal jöttem Kilitire, mellém ült egy harminc év körüli férfi. Darabig csak ült, majd felém fordult, kezét nyújtotta, bal kezével megveregette a vállamat és annyit mondott:

- Köszönöm Karcsi bácsi.

Majd még hozzátette: - Ha arra jár felénk, okvetlen nézzen be hozzánk, ha érik a cseresznye. Ültettem az új házunk kertjében korait, ropogóst, késeit. Az én gyerekemnek már nem kell más fájáról elcsenni, mint nekünk, annak idején. Sötétbarna arcán átszaladt egy méltóságteljes, egészségesen büszke mosoly.

 

A Kiliti motoros

Egyetlen köves út volt a faluban-az ötvenes évek végéig: az „Új sor”, a mai Honvéd utca.. Por vagy sár borította a többi utcát, nemcsak az úttestet, hanem a járdákat is. Nagy öröm volt, amikor ötvenkilencben elkészült a Papkutai út a „trafikig” – a mai Sirály üzletig, majd a hatvanas években kohósalakos vagy betonlapos járdák könnyítették meg a közlekedést.

A busz forgalom a 60-as évek végéig elég „gyér” volt, óránként közlekedtek a buszok, megálló csak a Vásártéri keresztnél, a Postánál és a mai Szeptember 6 téri keresztnél volt, az út akkor még a Gépállomásnál elkanyarodott és a Kenyérgyár előtt elhaladva lehetett Siófokra beérni.

Akkoriban nem volt ritkaság, hogy lovas kocsival mentünk „Fokra”, a legelterjedtebb közlekedési forma a „szegény ember szamara „azaz a két lábunk volt.

Miért nem biciklivel jártunk? – mert  nem volt egykönnyen elérhető mindenki számára.

Nagy szenzációnak számított, ha egy- egy „motorbicikli” jelent meg a faluban, a személyautó pedig annyira ritka volt, hogy nyugodtan futballpályának használhattuk az utcát, nem kellett attól tartani, hogy a félidő lefújása előtt megjelenne egy „taxi”. Ugyanis, mi minden személyautót taxinak neveztünk.

A hatvanas évek elején saját tulajdonú személykocsi alig néhány darab volt.

Arra emlékszem, hogy dr.Tiborcz István körzeti orvosunk a hatvanas évek elején már egy 407-es – zöld-fehér színű- Moszkviccsal járt. Dr. Rajcsányi László állatorvosnak egy 501-es Trabantja volt. Lehet, hogy akadt több autó is, de inkább csak a hatvanas évek második felétől kezdtek saját kocsik megjelenni Kilitin.

A motorizáció folyamatosan közelített az autóval való közlekedéshez. Az első lépcsőben a motorok jelentek meg.

125-ös Csepellel járt Tóth József valamint veje Győri István, ugyanilyen motort használt Csák Gyula, volt néhány DKW, majd később jöttek a Danuviák, Pannóniák, ezzel együtt a Panni és Berva moped.

Ez a két moped azonos, 50 köbcentis motorral készült, egy személyesek voltak és már 50 km/órás sebességet is tudtak.

Nekem a Panni volt a kedvencem, mert 1961-ben édesapám is ilyent vett- több évi – részletre. Több színben készültek: apámé és Harmat Edéé szürke, Bazsai Lajosé és id.Keresztes Jánosé fekete-fehér, Baksa Józsefé piros-fehér szín összeállítású volt.

Volt egy Panni moped, a faluban amilyent, még addig nem láttam, és hozzá foghatóról nem is hallottam. De olyan emberről is csak ritkán hallani, mint ennek a Panninak a motorosáról.

Csekő József kiliti szorgalmas családban született. Ez a jellemben, fizikumban, felfogásban egyaránt kemény kiliti srác, egy életre elkötelezte magát a járművekkel és úgyszólván mindennel, aminek olaj vagy benzin illata van.

Fiatalemberként Budapestre került, ott gyarapította ismereteit, ott dolgozott, de mindig vágyott haza, neki is Kiliti volt az a mágnes, amely egyfolytában vonzotta, minden héten kitépte Pestből és repítette haza Édesanyjához majd menyasszonyához.

Kemény munkával összespórolt pénzén megvette azt a bordó színű Panni motort, amellyel aztán, számtalanszor megtette az utat Budapest és Kiliti között.

Bárhogy is számoljuk, ez sok órás út. Ki kell próbálni, nem nagy motorral, hanem egy 50 köbcentissel! Főleg téli hóesésben!

Ezen a kis motoron volt egy pótülés is. Így már ketten is utazhattak rajta menyasszonyával, majd feleségével. Kisgyerek voltam ezidőtájt, de meg tudtam állapítani, hogy ritka az ilyen csodálatos pár, mint ők ketten.

Nekünk, hét-nyolc év körüli gyerekeknek nagy ünnep volt, amikor Csekő József kis mopedjével szombatonként a késő délutáni órákban a „Boda saroknál” bekanyarodott a gidres-gödrös utcánkba. Ilyenkor Iszli Jancsi barátommal szaladtunk a motor és motoros elé, aki megállt és mindkettőnket feltett a motorjára és bekanyarodott velünk az udvarukba, és érdekes módon a kapu mindig nyitva volt, mire odaértünk.

Később egy nagyon szép bordó színű Danuviája volt: a rendszáma: KE 36-79, majd jött a Pannónia és az első Wartburg… majd a második, harmadik,…és a többi autó.

Mindig nagy becsben tartotta és tartja járműveit. És még valami: Csekő József a hatvanas évektől hazaköltözött Pestről. A Gépállomáson volt szerelő majd a Tsz-ben műhely-főnök. E mellett tevékenyen részt vett a falu arculatának kialakításában is, szinte minden utcában van néhány az általa készített nyitott, vagy zárt teraszból, kerítésből.

A Panni motor már régen nincs meg, de az élmény, amit nekünk gyerekeknek jelentett, egy életre szól.

 

Harmath Gyuszi és a CSAPAT

A hatvanas évek elejétől nyomja egy emlék súlya a szívemet, de eddig még nem éreztem elég erőt magamban, hogy ki tudjam magamból beszélni. Ez a valami a mai gyerekeknek talán semmit sem jelent, de nekem, nekünk az ötvenes, hatvanas években felcseperedett kiliti egyszerű gyerekeknek nagyon is fontos.

Gyerekek voltunk, és mint minden gyereknek, nekünk is játszani is kellett. Nem volt legó, nem volt videó, számítógép. Akkor hogyan játszottunk? – kérdezné a kis unokánk.

Mi játszottunk csak igazán. Nem a technika, a gépek játszottak helyettünk, hanem mi a kezünk, lábunk ügyességével és izmunk erejével, szívvel - lélekkel.

A legfontosabb játék a foci volt. A FOCI. Így nagybetűvel, mert Kilitin ezt így kell írni. Így íródott be a falu történelmébe. Így írták be őseink.

Abban az időben mindenki focizni akart, mindenki igazi focista szeretett volna lenni közülünk. Voltunk néhányan, akik csak szerettünk volna, de nem állt a lábunkra a labda. Nem volt meg az a gömb érzék, ami ehhez a sporthoz elengedhetetlen. Nagyon restelltem, de soha nem tudtam focizni. Ennek ellenére viszont ott voltam a pályán és néztem, ahogy gyerek társaim egyre nagyobb mesterei lesznek ennek a gyönyörű sportnak.

Persze, én is erős gyerek voltam, így elkezdtem súlyt lökni és emelgetni, hogy egy kis tiszteletet vívhassak ki futballozó osztálytársaim, barátaim részéről. A kölcsönös tisztelet alapja azonban nem az erő és ügyesség volt, hanem azt már szüleinktől örököltük, és génjeinkben volt, hogy szerettük, tiszteltük egymást, - mi kiliti gyerekek.

Sok dologban teljesen egyformák voltunk. Leginkább abban, hogy nem dúskáltunk a javakban. Mi is szerettük a csokit, cukrot, fagylaltot, csak sokkal ritkábban juthattunk hozzá, mint gyerekeink.

Abban az időben egy gombóc fagyi ötven fillér volt. A fagylaltos tricikli tavasztól őszig néha-néha megjelent a kiliti utcákban. Volt rá példa, hogy végig toltuk a lábhajtásos szerkezetet a „fagylaltos bácsival” együtt, hátha egy-egy gombóc fagyival meghálálja segítőit.

A fagyi árus és köztünk kialakult a cserekereskedelem. Anyáink tyúkjai alól a tojást egyenesen a citrom, vanília ízű jegelt vízért vittük cserébe. Egy darab egy gombóc átszámítással.

Az egyik késő tavaszi napon a Csárda-rétre igyekeztem. Nagy örömmel mentem, mert egyik kedves osztálytársam – Harmath Gyuszi - aki az osztályból, de talán az iskolából is az egyik legjobban focizó srác volt, kiharcolta, hogy engem, - mondjuk ki – ügyetlen gyereket, bevegyenek a csapatba.

Tehát nagy izgalommal siettem a pálya irányába, a Szabadság úton járhattam, amikor összetalálkoztam édesapámmal, aki a fiát meglátva, lepattant biciklijéről. Zsebébe nyúlt és kivett belőle 2 darab ötven fillérest.

- Láttam a fagylaltost a Csárda réten, vegyél magadnak egy adagot. Izmos kezével megsimogatta fejemet.

/Mindig csodáltam a kezeit. Igazi férfias kezek voltak, amelyeket számomra az alkarjára tetovált Kossuth címer még csodálatosabbá tett./

A Csárda réthez érve Friss Béla bácsiék kertje végében szinte belebotlottam a háromkerekű mozgó cukrászdába.

--Kérek egy forintért citrom-vaníliát.

- Csak citrom van,- felelte a fagylaltos.

Megkaptam a kétszer ötven filléres adagot és mialatt a fiúkhoz értem, elnyalogattam.

Márvány Gyuri - a nálunk egy évvel idősebb – vérbeli focista fiú, akire mindig büszke voltam, hogy anyai ágról rokonom, röviden elmondta, hogy ki, melyik csapatban játszik. Hátvédnek tett be.

Amint a meccs elkezdődött volna, a fagylaltos, triciklijével indulni készült.

Harmath Gyuszi szólalt meg:

- Gyuri, gyorsan szedjük össze a pénzt, mert az öreg „Sárgarigó” lelép. A Sárgarigó a fagyis gúnyneve volt.

Gyuszi mindenkihez odament és minden fiú adott neki tíz- húsz fillért. Amikor hozzám ért, én tanácstalanul álltam, mivel nálam nem volt egy fillér sem.

Rövidesen visszaért egy tölcsér fagyival – az egész gyereksereg számára. Mindenkihez odavitte a finomságot, mindenki nyalt egyet belőle, ami rohamosan fogyott. Amikor odaért hozzám, földbegyökerezett a lábam.

- Én nem adtam be pénzt!

- Ne törődj vele, csapat tag vagy, a csapat így működik.

Nem tudom, hogy azt a napot hogy vészeltem át. A félórával korábban egyedül elfogyasztott citrom íze kezdett egyre keserűbbé válni. Nagyon szégyelltem magam. Későbbi életem során mindent megtettem, hogy ne szemlesütve kelljen visszaemlékezni cselekedeteimre.

Hát már gyerek korában ilyen csapata volt Harmath Gyuszinak. Ilyen csapata volt Kilitinek. Úgy tudom, ma is ilyen csapata van Kilitinek. Úgy hívják ezt a CSAPATOT, hogy Balatoni Vasas.

 

Élet az 50-es években

A háború előtti szegénység a háború utáni nyomorúsággal folytatódott nagyon sok kiliti ember számára.

Az 50-es évek „fényes szelei”-ből az én „zeig” nadrágos, foltozott ingű őseim csak a matt szürke, fájdalmas viharokat érezték. Az ember akkor is élni akart. A fiatal asszonyok gyereket szülni, a csöppséget felnevelni, a férfiak szorgalmas munkájára támaszkodva.

Ebben a lélekgyilkos korban kevés öröm jutott „dolgozó parasztságunknak”, annyira sanyarú volt az élet, hogy a mindennapi betevő falat megteremtése is nagy gondot okozott.

A termés vagy egyáltalán nem, vagy csak rövid ideig került a padlásra, ahonnan sokszor még az utolsó gabonaszemet is lesöpörték, az ólban keservesen nevelgetett disznó, baromfi nagyobb részét be kellett szolgáltatni.

--Mi lesz velünk?- tették fel a kérdést a falusiak, de sokáig nem kaptak választ senkitől.

Az emberek a szó szoros értelmében éheztek. Éheztek, de dolgoztak, végezték a munkájukat, hogy legalább a gyerekek ne szenvedjék meg ezt a kegyetlen világot.

Az alábbi történetet, amely a bajban lévők összefogásáról szól, szüleim többször elmesélték, amely tanulságul szolgálhat a ma –sokkal jobb körülmények között élő fiatalok – számára.

Az ötvenes évek elején történt. A fiatal férfiak télen, az erdőn dolgoztak. Egész nap vágták a fát, hordták, rakták a szabályok szerint. Csattogtak a fejszék, feszültek az izmok, délre mindig nagyon fáradtan ültek le a megrakott tábortűz mellé, szótlanul elfogyasztani az asszonyok által „odakészített” ebédet. A tűz melege és fénye kissé felvillanyozta őket, ezért mindig úgy helyezkedtek, hogy ahhoz lehetőleg a legközelebb kerüljenek.

Sándor, egyik társuk, azonban mindig távolabb húzódott tőlük, a többieknek hátat fordítva falatozgatta ebédjét.

A többiek eleinte arra gondoltak, hogy talán valami különlegesen finom ebédet csomagolt neki az édesanyja és nem akarja, hogy a többiek lássák, hogy mit eszik.

Ez így folytatódott napokig. Kicsit nehezteltek is rá, kihúzónak titulálták egymás között.

Egy napon azonban fény derült mindenre. Sándor, mielőtt leültek volna ebédelni, elsápadt és elvágódott a havas erdei talajon. A kezében tartott”csuma szatyorból” kiesett egy újságba csomagolt valami, amit Bóka Imre bácsi – a brigád legidősebb tagja felvett a földről, miközben néhányan a leterített – akkor „divatos” zöld katona-posztó kabátokra fektették az ájult embert.

Pofozgatták, mire kicsit magához tért, kérdezgették, hogy mit érez. Elmondta, hogy szédül és remeg keze lába.

--Így már én is voltam többször az életben, amikor éhes voltam, szólalt meg a brigádban dolgozó apám.

– Imre bácsi, vegye ki Sanyi ebédjét a szatyorból, ha eszik néhány falatot, biztosan jobban lesz.

Imre bácsi szétnyitotta Sanyi szatyrát, de nem talált benne mást, csak azt az újságpapírba göngyölt csomagot, amit az előbb vett fel a földről. Kibontotta és akkor világosodott meg minden a komorrá vált arcú kiliti fiatalemberek előtt. Ott szomorkodott a kissé átázott blabla szövegű napi lapba tekerve két szelet összeborított lekváros kenyér.

--Apám Imre bácsit távolabb vonva, a fülébe súgta, hogy véletlen se hallja gyámolításra szoruló társuk:

--Látja bátyám, itt nagyobb a baj, mint gondoltuk. Ez a szegény gyerek éhezik. Nem beteg, hanem nagyon éhes. Lekváros kenyéren nem lehet egész nap fát nyűni!

Imre bácsi gyorsan maga köré gyűjtve a fiatalokat, határozottan kijelentette, hogy ennek az embernek tartalmasabb étel kell, de azonnal.

--Fiúk, kinek milyen ebédje van?

Hamarosan kiderült, hogy az ebédek minőségét illetően egyiküknek sincs oka a dicsekvésre, de azért az egyik kockás konyharuhára mégis rá tudtak rakni néhány szem töpörtyűt, egy kis szalonnát, néhány pogácsát.

Most jött a neheze. – Hogyan adják oda az ételt, hogy ne bántsák meg vele?

Az egyik srác egy ötlettel állt elő. Odalépett Sanyihoz és a következőket mondta neki:

--Te Sanyi, nagy bajban vagyunk, mert amikor elestél a „kajád” kiesett a szatyorból és olyan piszkos lett, hogy nem lehet már megenni. Helyette fogadd el ezt a kis pótlást, amit összeszedtünk.  Ezzel átadta, a már felült munkatársnak a begyűjtött ennivalót.

A fiú lassan kezdte el eszegetni a töpörtyűt, a mellé rakott házikenyérrel. Egyszer csak minden elfogyott az ölébe tett ruháról és lassan-lassan visszatért arcának pírja is. Összeszedte erejét, megköszönve a finom ebédet, fogta a fejszéjét és folytatni akarta a félbeszakított munkát.

--Te most csak pihenj, majd mi elvégezzük helyetted, aztán holnap újra tudsz dolgozni, --nyugtatták a többiek.

A következő napon alig hogy kiértek az erdőre, erősen havazni kezdett. Abban bíztak, hogy hamarosan eláll a hó és újra dolgozhatnak. Addig is behúzódtak a maguk épített „menedékbe”, ahol végre kibeszélgethették magukat.

Valamelyikük el kezdett keseregni.

--Képzeljétek el, édesanyám a nyáron olyan kevés lekvárt főzött, hogy már a múlt hónapban elfogyott, pedig én nagyon szeretem a lekváros kenyeret. Az igazi „boroc” lekvárost. Szinte mindenki egyetértett vele.

--Sajnos már nekünk is alig van egy kevés otthon- fűzte hozzá Imre bácsi.

--Sanyikám, ti hogy álltok, nektek van még valamennyi?

--Nálunk a „telázsli” egyik polca azzal van megrakva. Édesanyám sokat főzött,- felelte.

--Alkut ajánlanék, ha elfogadod.

--Mi lenne az?

--Mondjuk az, hogy hoznál minden nap – egy jó darabig- ide ki az erdőre „pofával összefordított” két szelet lekváros kenyeret és mi pedig adnánk helyette egy kis szalonnát, sonkát, töpörtyűt. De csak akkor, ha van bőven lekvárotok. Látod a miénk már elfogyott.

Megegyeztek, mégpedig úgy, hogy már az alku a mai napra is érvényes.

A fiúk elosztották egymás között Sanyi lekváros kenyerét, meghagyva őt abban a tudatban, hogy mennyire ízlik nekik. Ő pedig elfogyasztotta a cserébe kapott húsféléket.

Teltek-múltak a napok. Fogyott az erdő és fogyott a lekvár Juli néni spájzából és fogyott a szalonna a többiek kamrájából.

Egy szép napon aztán Sanyi lekváros kenyér nélkül érkezett. Délben odaállt a többiek elé és remegő hangon azt mondta nekik:

--Fiúk, elfogyott a lekvár. Szeretném megköszönni a gondoskodást, amit tőletek kaptam ezekben a nehéz napokban. Végig tudtam, hogy a lekváros kenyér a hátatok közepére sem hiányzik, akárcsak nekem, ennek ellenére hoztátok nekem az ennivalót napokon át és azért találtátok ki ezt a lekvár-mesét, hogy ne könyöradománynak tűnjön, hogy engem tápláltok. Egy időre megszűnt a nyomor. Mi is vágtunk tegnap. De ezt csak nektek merem elmondani. Sanyi ragyogó arccal bontotta ki a papírdobozt és a tartalmát,- friss hurkát, kolbászt,- odanyújtotta a barátainak.

Van két fajta étel, amelyről apám hallani sem akart. Az egyik a kukorica prósza a háború előtti idők szegényeinek, a másik pedig a lekváros kenyér az ötvenes évek szegényeinek az élelme.

 

Elszaladt a leölt disznó

Mint oly sok háznál, nálunk is nagy ünnep volt a disznóvágás. Szüleim, nagy szüleim arra törekedtek, hogy egy „conit” karácsony előtt, egyet pedig a tél vége felé tegyenek a sóba, majd a füstre. Mikor, hogy sikerült. ’ 56-ig erről álmodni se lehetett.

Nem értettem, hogy nagyapám miért mondja, hogy: - az idén nem vágunk, mert elvitte Mátyás a disznónkat.

- Papa, hát a Mátyásról mindig azt mondtátok, hogy igazságos, akkor miért vitte el a mi disznónkat?- tettem fel e kérdést.

- Eh, fiam, ez a Mátyás egy gazember, ez nem a mi Mátyásunk. Tudod, mindenből van egy jó és van egy rossz. Így állunk ezekkel a Mátyásokkal is, nekünk, látod, a rosszabbik jutott.

A Papa azért, ha tehette, átverte ezt a bizonyos Mátyást. Nem mindig engedte elvinni az összes disznónkat. Nem tudom, hogyan csinálta, de telente, néha, hátul, a pince és a szalmakazal között volt egy nagyon rövid nyikkanás, majd a fejszét nagyon gyorsan megtisztította a vértől és a szegény megölt disznót nem perzselte, hanem leforrázta, nehogy a fény idecsalja Mátyás „fekete seregének sötét” katonáit.

Ilyenkor nagyanyámat, ezt a jószívű asszonyt az bántotta, hogy nem tud kóstolót vinni a szomszédoknak, nehogy kitudódjon az „engedély nélküli vágás”. Nem a szomszédoktól félt, hiszen azok ugyanilyen becsületes emberek voltak, mint ők, de az ördög nem alszik, és „Mátyás hollói” egyfolytában ott csapdostak felettünk.

Aztán az 1956-os ősz, lesöpörte azt a sunyi öreget, aki előtte évekig megakadályozta, hogy a kiliti ember a keservesen felnevelt jószágát úgy vágja le, ahogyan azt őseitől tanulta és a szalonnából vagy a kolbászból vihessen egy darabot a finom házi kenyérrel a határba, és cukros vagy lekváros kenyeret csak akkor kelljen ennie, ha nyalánkságot kíván. / Mátyás nevű nagybátyám ettől kezdődően újra hajlandó volt megünnepelni saját névnapját/.

Hála Istennek, jobb évek jöttek.  A disznóölés visszanyerte régi rangját és ismét ünneppé avanzsált.

Mitől volt ünnep? - Talán leginkább attól, hogy együtt volt a „nagycsalád”, azaz mindenki, a nagyszülőktől az unokákig.

Jöttek a pesti rokonok, a ságváriak, a falubeliek, és mindenki, akinek ott kellett lennie, ezen a nagy eseményen.

A hatvanas évek elején még többnyire mangalicákat hizlaltak a kiliti asszonyok. Ezeket a gyűrűs sörtéjű állatokat a vastag szalonna miatt tartották, amelyből sok zsírt főzhettek, és a mezei munkára nagyon hálás étek volt a jó zsíros sonka, vagy szalonna.

A disznóvágás – a legtöbb helyen - vidáman zajlott. Az emberek élcelődtek egymással, ugratták egymást. Voltak a jó hangulat-teremtésnek egészen nagy mesterei is.

Ilyenek voltak a Balassa gyerekek: Feri, Imre és unokafivérük, Jancsi. Volt kitől tanulniuk, mert az öreg Balassa testvérek is nagyon értették, hogy kell jó kedvet előidézni. Az egyik alkalommal nagyapám volt a tréfa „áldozata”.

Ő volt sokáig a böllér, ő szúrta le a röfit. Ekkor is így történt. Fogta a fogságból hazacipelt német bajonettjéből készített disznóölő kést és gondosan megfente. Nem köszörülte, nem élezte, m e g f e n t e, úgy, mint a borotváját szokta, csak hogy nem a nadrágszíján, hanem egy jó mívű acéllal.

Nem részletezem, leszúrta az állatot, és amikor a mama a tálat odatartva, levette a vért, egy kicsit arrébb húzva, betakarták szalmával. Ekkor szólalt meg Balassa Feri bácsi, hogy:

- Be kéne nézni a konyhába, mert kihűl a pálinka. A Papa gyanútlanul követte az öreget, nem jutott eszébe, hogy a pálinka is ki tudott volna jönni abból a konyhából. Tehát bementek, egy-két kupica lecsúszott, váltottak néhány szót, majd megindultak kifelé, hogy meggyújtsák a mangalicán lévő szalmát. A gyapjas nem volt a szalma alatt. Gyors körülnézés, és a kertben, Berkes János bácsiék kerítése irányában meglátták a disznót, oldalára feküdve.

--Hű a nem jóját! – kiáltotta el magát Balassa keresztapám. Jóska bácsi, milyen kése van magának? - elszaladt a disznó!

Drága Papám állt, földbegyökerezett lábbal és nem hitt a szemének.

– Elszaladt a disznó, ismételte keresztapánk mondatát. Pedig én leszúrtam.

- Elszúrta maga, nem leszúrta, élcelődött Balassa Jancsi, és a nevetést megpróbálta visszapréselni magába, de egy-egy kis horkantás azért kicsúszott a száján.

- Te, Imrém, - fordult oda Nagyapám a kisebbik Balassához, szaladj be, hozd ki a konyhából a pálinkás üveget. A pálinka megérkezett, a benne lévő szilva pedig fogyott. A papa pedig gondolkodott. Megnézte a disznó torkát, ami teljesen át volt vágva. Elmosolyodott, odafordult a már hangosan kuncogó szomszéd gyerekekhez.

- Ezt, hogyan csináltátok?

- Arrébb hajtottuk - mondta Feri, már amennyire ki tudta mondani a nevetéstől.

- Hajtottátok ám a… mindjárt megmondom, hogy mit! - azt hiszitek, nem vettem észre, hogy véres a „sarággya”?

- Tudja Papa, most tévedett, mert nem is a „sarággyával” vittük el, hanem lazsnakban. Szólta el magát Feri.

A fiúk, mivel jó erős legények voltak, vissza is vitték a disznót és az újra rárakott szalmára égő gyufát dobtak. A lobogó tűz megvilágította ezeket a kedves, mosolygós arcokat, amelyekről csak úgy sugárzott a szeretet, a másik ember megbecsülése. Itt, a kiliti „végeken” újra öröm volt élni.

 

Gyuri bácsi

Gyuri bácsi, az öreg cigány ember, a tél kezdetekor vállára vette jól megélezett fejszéjét, ráakasztotta csuma szatyrát és a hóvirág elnyílásáig járta Kiliti göröngyösre fagyott utcáit.

Lassú tempóban haladt, a kiskapuk előtt meg-megállt, félénken körülnézett, és ha látott valakit kint az udvaron, udvariasan, zsíros kalapját megemelve, megszólította:

--Jó napot adjon Isten! Van e vágni való fájuk?

Ilyenkor két fajta választ szokott kapni a jó öreg. Igen, vagy nem. Volt olyan nap, hogy szomorú arccal végigballagott néhány utcát, mire kinyílt előtte egy-egy kisajtó, és a munka végeztével szatyrába kerülhetett egy kis szalonna, jobb esetben sonka, kolbász.

Azt a nyikorgós, havas téli napot, a hatvanas évek elejéről, nem tudom elfelejteni, amíg élek.

Volt az udvarunkban egy hatalmas fatuskó. A hozzá tartozó fatörzzsel és ágakkal hozták édesapámék, még az ősszel.

A tuskó útban is volt és az ideje is elérkezett, hogy fel legyen darabolva. Apám szándékosan nem állt neki a munkának, várta, hogy jöjjön Gyuri bácsi. Úgy érezte, ha ő maga végezné el a munkát, az öreg favágó meg lenne ezzel csalva.

Aztán megérkezett ez a kis jóságos megjelenésű, alacsony, de zömök ember.

Megegyeztek a munkadíjban. Tíz forint készpénz, a többit szalonnában számolták.

A pincéből velem felhozatott otelló borból egy pohárral ivott csak, és neki állt a munkának.

Először éles fejszéjével leszedegette a kisebb-nagyobb gyökereket, majd néhányszor körbejárta a fa monstrumot. Azon igyekezett, hogy valahol egy hasítékot szakíthasson a tetejébe, oda, ahonnan a fatörzs le lett fűrészelve. Ide kellett volna belepasszítani a faéket.

Ide kellett volna, ha engedte volna a fa. De nem engedte, a hasítékból nem lett semmi. Az erős keményfa ellenállt a fejszének.

Édesapám egy darabig csak nézte a műveletet, aztán kihozta ő is a fejszéjét, amely ugyanolyan éles, jó szerszám volt, mint amilyent Gyuri bácsi forgatott a kezében. A tuskó tetejébe vágta a fejszét, nem a közepébe, hanem inkább a széle felé.

--Most üssön a fejsze fokával! - bíztatta az öreget, aki odasózott egyet, majd még néhányat, de a fa nem akart repedni. Ekkor apám próbálkozott, és a fa nagyon lassan, de engedett.

A nagy igyekezet miatt észre sem vették, hogy Baksa Jóska bácsi ott áll nem messze tőlük és figyeli ténykedésüket.

-A két fejsze nem elég ehhez a mutatványhoz, mindjárt hozok valamit. Elindult haza és rövidesen visszatért több, kisebb-nagyobb vasból készített ékkel.

--Nem régen kaptam a vőmtől, a gépállomáson készítette, most kipróbálhatjuk őket.

Gyuri bácsit arrébb könyörögték a tuskó mellől és a két jó szomszéd – Baksa József a falu egyik neves kőműves kisiparosa, és apám - nekilátott a hatalmas „tüke” bontásának.

Forogtak a fejszék, hasítottak az ékek.

--Csekő Jóska megint remekművet alkotott. Ezek nélkül az ékek nélkül csak egyben tudtuk volna eltüzelni ezt a nagy „gyökeret” - viccelődtek és dolgoztak.

Gyuri bácsi elismerően csóválta fejét. Az arcára volt írva, hogy minden elismerése a két farepegető emberé.

A nagy tuskó hamarosan több apró darabra hullott és mi Iszli Jancsi barátommal, ezzel a végtelenül mozgékony és kemény kis szomszéd gyerekkel behordtuk az öreg fatalicskával a hátsó udvarba.

Ekkor apámék már a konyhában ültek hármasban az asztal körül. Édesanyám hozta Gyuri bácsinak a kialkudott tíz forintot és a tábla szalonnát.

--Hogy fogadhatnám el ezt a pénzt, amikor ti végeztétek el a munkát helyettem - sopánkodott az öreg favágó.

--Tegye csak el Bátyám, mert még megbánt, ha nem teszi - kérlelte apám. Szem lesütve tette a zsebébe a pénzt és régi, agyon viselt szatyrába a szalonnát.

--Megöregedtem gyerekeim. Tíz-húsz évvel ezelőtt még ez a tuskó nem fogott volna ki rajtam.

--Tudjuk Gyuri bácsi, mondták szinte egyszerre Baksa Jóska bácsi és apám. – Azt is tudjuk, hogy az első világháborúban a Somogyi Rosseb bakákhoz vonult be és harcolt Galíciában.

--Meg a szerbeknél -  tette hozzá a kis öreg, akinek egyre jobban megeredt a nyelve és mesélni kezdett. Mesélt arról az időről, amikor még erős volt, és amikor Rozi néni, a felesége, a legszebb fiatalasszony volt a környéken.

A beszélgetésből mesedélután lett és Jancsi barátommal érdeklődve hallgattuk az emlékeiket felidéző felnőtteket. Gyuri bácsi egész életét megismertük.

Tőlünk, gyerekektől megkérdezte:

- Mit hoz a Jézuska?

--Nem tudom, ebben a hatalmas hóban, ami mostanában leesett, nem lesz könnyű karácsonyfáért kimenni a határba. Ha nincs fa, a Jézuska nem tudja mire aggatni a szaloncukrot. Pedig már csak három nap van karácsonyig – feleltem.

A délutánnak egyszer csak vége szakadt, és Nagy György, egykori rosseb baka, megbecsült kiliti öregember, elindult lassú ütemben Rozi nénihez haza, a Csordahegyi kis házikójukba.

Másnap – iskolai szünet lévén - később ébredtem. A szoba ablakon át az utca felől olyan hangokat hallottam, mintha valaki járna az udvarban. Felöltöztem, kimentem a virágoskert irányába és lábam a földbe gyökerezett. A kerítésen belül fél oldalra dőlve egy, méteres forma, szép kis fenyőfa haragos zöld kontrasztja feleselt a vakító hóval.

Kinéztem az utcára, de csak lábnyomokat láttam a hóban. Pontosan ott fordult meg, ahol a fenyőfát találtam. Ekkor már édesapám is ott állt mellettem, és elérzékenyülve szólalt meg:

--Gyuri bácsi, szegény öreg Gyuri bácsi. Semmit sem fogad el, hogy ne dolgozna meg érte.

Minden karácsonykor meghitten ültük körül a karácsonyfát, de ebben az évben olyan érzésünk volt, mintha az öreg, melegszívű cigányember is ott ülne köztünk.

 

Deák Józsi és a földig érő hal

Nehéz lenne visszaszámolnom, hogy melyik évben történt. Tavasz volt, vagy ősz, mert az események egy része a Központi Iskolában történt, tanítás alatt. Ezt már történetünk főszereplője, Deák Józsi sem tudná pontosan megmondani. Pedig, ha valaki ott volt, ő aztán nagyon ott volt.

Már nagyobbacska gyerekek voltunk, hajunkat a korábban kényszer divatként viselt „csikófrizura” helyett oldalra fésültük. Kezdtük tekintgetni a lányokat, és a régi zenék helyett szívesebben hallgattuk Gelencsér Gyuri és Antal Laci „Kék Csillag” együttesének modernebb számait.

Tehát olyanok voltunk, mint gyerekeink, csak más lehetőségek között, más technikai környezetben.

Voltak dolgok, amik különösen izgattak bennünket. Leginkább a foci, ami mindenki számára elérhető volt.

Gyakran jártunk a „Csőrire”, ami abban az időben gyerekparadicsom volt. Kevés jobb időtöltést tudtunk elképzelni, mint a számháborúzás, vagy csak egyszerűen, céltalanul szaladgáltunk a „Két-hegy” között.

Többször mondogattuk, hogy „amikor Isten megalkotta a Földet, ezt a kis dombot kimondottan nekünk, gyerekeknek teremtette, de még a Siót is”.

A Sió, akkor a mi szemünkben az Amazonasszal vetekedett. Gyakran képzeltünk a vízre tutajt, csónakot, vitorlást és a vízbe nagy halakat.

--Fiúk, higgyetek nekem, a Sióban vannak nagy halak is - mondogatta többször egyik osztálytársunk, Deák Józsi.

--Persze, küsz, meg apró keszeg - feleselt vele Hencz Jancsi.

--Mondom, hogy van, Édesapám fogott már több domojkót, és harcsát is - állította meggyőződéssel Józsi.

A vitának a becsöngetés vetett véget. Óra alatt is folytatódott a vita, papírra rajzolt halak mutogatásával Józsi felé, de ő csak mosolygott.

A következő szünetben ennyit mondott:

--Tudjátok mit, ne vitatkozzunk, ennek nincs semmi értelme, én bebizonyítom nektek, hogy vannak ott nagyobb halak is. Valamelyik nap be is mutatom nektek.

Délután hazaballagtunk, ki a Békavárosba, ki a Nagy utcába, volt, aki a Tiszttartó közön át az Új sor felé, vagy a „Proletárba”.

Másnap reggel a becsengetés után a hetes, Nyári Magdi, ez a jó humorú, aranyos osztálytársunk jelentette Szirovatka Karcsi bácsinak, történelem tanárunknak:

--Tanár bácsinak tisztelettel jelentem, az osztály létszám harminchárom fő, hiányzik egy fő, Deák József.

--Mi van a Jóskával, csak nem beteg? - kérdezte tanárunk, akit egymás közt Szirónak hívtunk.

--Biztosan összeakasztotta a bajszát a harcsáéval a Mosónál, mondta nevetve a másik tréfamester, Kocsis Pisti.

Karcsi bácsi nem értette, hogy miről van szó, ezért néhány szóban valaki elmesélte neki Józsi „ábrándját” a nagy halról.

--Gyerekek, kérdezzétek meg Kreka Györgyi nénitől, hogy a Balatonban milyen halak vannak. Amilyenek a Balatonban előfordulnak, olyanok lehetnek a Sióban is. De csak amióta a Sió kifelé folyik a Balatonból. Ez pedig már régóta így van. Hála a rómaiaknak.

Tanár bácsink, mint általában a történelem tanárok, lelkesen mesélni kezdett nekünk a Sió szerepéről, kialakításáról. Nyári Magdi, a hetes pedig még a „katedra” mellett állva hallgatta.

Magdi kipillantott az ablakon és megszólalt:

--Tanár bácsinak tisztelettel jelentem, az osztály létszám harminchárom fő és megérkezett az eltévelyedett horgász, valami hatalmas bálna lóg a bicikli kormányán!

Az egész osztály, gyerekestől, tanárostól, szaladt az ablakokhoz és olyan látvány tárult elénk, amit soha életben, nem lehet elfelejteni. Józsi éppen akkor csukta be a kis kaput és felgyűrt nadrágban, csurom vizesen, iszaposan fogta a biciklijét, amelynek kormányán egy akkora harcsa lógott, amelynek a farka már a földet súrolta.

Tanárunkkal együtt kiözönlöttünk Józsihoz, akit addig is szerettünk, de ettől fogva felnéztünk rá.

--Mi van Józsikám, hol akasztottad meg ezt a szép harcsát? - kérdezte Karcsi bácsi.

--Lementem egészen a kanyarig. Nagyon kifárasztottuk egymást - felelt ragyogó szemekkel osztálytársunk.

--Jóska, megkérem Igazgató bácsit, hogy engedjen el a mai napra és vidd haza ezt a szép példányt, biztosan édesapád is büszke lesz rád.

Az igazgatót, Sára Feri bácsit nem kellett megkérni, mert a tanári ablakából ő is és osztályfőnökünk, Harmat tanár bácsi is látták a kapuban zajló eseményeket, ők is egyetértettek, hogy ennek a gyereknek, most otthon van a helye, fürödni, forró teát inni és kipihenni a fáradalmait.

Kedves barátunk elindult haza a nagy hallal, mi pedig az nap nem tudtunk a tanulásra koncentrálni. Nem tudom, hogy összebeszéltek-e tanáraink, de egyik órán sem felelt senki.

Többé nem kételkedtünk Deák Józsi szavaiban.

 

A két édesanya

Akitől hallottam ezt a történetet, amely a 40-es években a kaposvári kaszárnyában játszódott, már rég nem él.

Restelkedve mesélte el, örök tanulságnak szánva, emléket állítva édesanyjának, és vele együtt az összes édesanyának.

Ez a kiliti fiatalember a háborút megelőző évek valamelyikében „berukkolt” katonának. A sorkatonai szolgálata leteltével, ahogy akkor mondták, „bezupált”, azaz továbbszolgáló szakaszvezető lett. Kemény falusi gyerekként könnyedén vette a katonai élet nehézségeiből fakadó akadályokat és hamarosan parolinján a három krumplivirágot felváltotta a nagyobbacska ezüst csillag, a stráf mellett. Ettől kezdve őrmester úrnak szólították.

A tiszthelyettesek közé tartozott, de a szíve a bakákhoz is húzta. Nem tudta eldönteni, hogy most ő úr lett-e, vagy csak díszelgéskor azért kell fehér kesztyűt húznia, nehogy meglássák durva, vaskos, ekeszarv és „vasvella” feltörte kezét.

Mi tagadás, tetszett neki az úribb élet, olyan helyeken is megfordulhatott, amiről korábban álmodni se mert. Egyszer-kétszer még kaszinóban is megfordult, és már néhány alkalommal moziban is volt, közvetlen elöljárója a törzsőrmester úr szemrevaló lányával.

Mindemellett azonban a szakaszába tartozó katonákhoz igazságos és emberséges maradt.

Egy napon a kaszárnya kapuügyeletesénél megjelent egy kis falusi öregasszony, sötét bő szoknyában, vállán berliner kendővel és az őrmester urat kereste. Az ügyeletes felszólt telefonon az őrmesternek:

--Őrmester úr alázatosan jelentem egy öreg parasztasszony keresi, magával akar beszélni, engedelmével át is adom a telefont.

A telefon máris a nénike kezében volt és csak úgy törtek elő a kis törékeny teremtésből a szavak:

--Én vagyok az kis fiam! Az édesanyád! Hoztam egy kis hazait, felvinném, ha lehet.

--Édesanyám, mondtam már, hogy ne itt keressen, hanem a városban találkozzunk.

--Értem fiam, de legalább a kosárért szaladj le, és vidd fel magadnak. Hoztam egy kis disznótorost is, apád levágta a hízót.

--Nem tudok lemenni most, várjon meg a kaszárnyával szemben a „kisbolt” előtt, hamarosan ott leszek.

--Jól van kis fiam. Felelte az édesanya. Gondolatban megértette az ő, őrmester fiát. Hogy is mehetne ő egyszerű, falusi szegény asszony a nagyságos urak közé. Még megszólnák azt a gyereket, a szegényes anyja miatt!

Időközben olyan dolog történt, amely teljesen felborította a korábbi helyzetet. Amint a kapuügyeletes telefonált az őrmesternek, belépett a kapun egy zászlós, aki akaratlanul is hallotta a beszélgetést. Rápillantott az öregasszonyra, és udvariasan üdvözölte:

--Jó napot kívánok kedves nénikém, ki az a boldog ember, akinek ekkora pakkot hozott?

Az asszony megmondta a fia nevét, de arra kérte a zászlóst, hogy senkinek ne említse az esetet, mert nem akarja, hogy az „őrmester úrnak” szégyenkezni kelljen falusi anyja miatt.

--Bízza rám néném! Erre belekarolt a látogatóba, másik kezével felkapta a kosarat és máris vezette a megszeppent kiliti mamát arra az emeletre, ahol „úri ember” fia tartózkodott.

A zászlós, a nénit maga elé engedve lépett be az őrmester szobájába, aki „vigyázz”- ba vágta magát:

--Zászlós úr alázatosan jelentkezem! – dörrent belőle a regula, de szeme sarkából anyját figyelte. Két erő munkálkodott benne. Az egyik a katona, aki elöljárójával áll szemben, a másik az ősi emberi érzés, amikor egy gyermek rohanna anyjához.

Az utóbbi erő, az a megzabolázhatatlan, szabályozhatatlan, mindennél nagyobb erő, a szülő anya szeretete legyőzte a katonai fegyelem felszínes hatalmát.

A gyerek, és nem az őrmester úr, hanem a szerető gyermek egy ugrással az anyja előtt termett és már ölelte is ezt a drága kis falusi asszonyt.

A zászlós egy darabig csak nézte ezt a szűnni nem akaró, megfogalmazhatatlan csodát, majd megszólalt:

--Őrmester úr, ne mulassza el bemutatni az édesanyját a katonáinak! Bár én is megtehetném, de nekem már nem él az anyám. Elővett a zsebéből egy megsárgult kis képet és a fiú kezébe nyomta. A fotón egy kis falusi öregasszony volt. Az őrmester nézte a képet, majd nézte az édesanyját.

--Zászlós úr, ezek szerint a maga édesanyja is…?

--Igen őrmester úr, az én édesanyám is egy falusi paraszt asszony volt, aki felnevelt engem, és a többi testvéremet. Nagyon büszke vagyok az anyámra!

Az őrmester legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

--Le akartam tagadni az anyámat! Ezt a nagy bűnt megbocsájtja- e nekem az Istenem? Ezt a nagy vétket megbocsájtja- e nekem Édesanyám?!

Amint anya és fia elmélyülten beszélgettek egymással, észre sem vették, hogy a zászlós kiment a szobából. Hamarosan visszatért az őrmester katonáival, az egész szakasszal, akik kétsoros vonalban felsorakoztak a folyosón.

A nénike és a fia kiléptek a folyosóra. Az őrmester rápillantott katonáira és megszólalt:

--Fiúk, bemutatom az édesanyámat.

A zászlós „vigyázz-t” vezényelt, odalépett a nénike elé és tisztelgett neki.

Ettől a naptól az őrmestert a katonái még jobban tisztelték, mint korábban. Az anyja pedig ugyanannyira szerette, mint annak előtte. Miért nem jobban? Mert ennél jobban már egy anya sem tud szeretni.

Isten áldja az összes édesanyát!

 

Bazsai tanár bácsi megmentette Kilitit

Talán hatvankettő nyarán történhetett, mikor unokahúgommal, Mártával, mint már oly sokszor, Márvány mamáéknál a „pitar” végében lévő mázsán ültünk, és az 1848-49 évi szabadságharcról szóló gyönyörű könyveket nézegettük.

Nagy becsben voltak a könyvek, mert számunkra a világ legcsodálatosabb időszakát tartalmazták és nagyapánk – Márvány József ezeket az írott csodákat nem kisebb embertől kapta ajándékba valamikor a harmincas években, mint Szigethi Igazgató-tanítótól jó munkájáért. Nagyapám az igazgató úrnál szolgált.

Nézegettük, olvasgattuk, lapozgattuk eseményről eseményre haladva, és észre sem vettük, hogy alapos ismerői lettünk legszentebb korszakunknak. Ezen a napon, csak a Jóisten a megmondhatója, hogy éppen merre, melyik csatánál, eseménynél tarthattunk, amikor valaki beköszönt, az udvarban tőlünk nem messze tevékenykedő nagyapánknak:

- Jó napot József.

-Jó napot tanár úr, volt a válasz.

A tanár úr megállt a kapuban, nagyapám elébe sietett, előtte a „kisajtót” kinyitva, ellentmondást nem tűrő hangon betessékelte az udvarba.

-Fáradjon beljebb - invitálta a jövevényt.

-Még jobban fáradjak? - ennél jobban már nem lehet, Ságvárról jövök gyalog, megnéztem a „Betyár-barlangot”, hogy meg van-e még a bejárat, szeretném kivinni a hetedikeseket, hadd pillantsanak vissza, vagy száz évet a történelemben.

Én kiliti gyerek lévén ismertem a nagyapámékhoz betérő embert, aki nem volt más, mint Bazsai Lajos történelemtanár, akiről sok jót hallottam. Ő engem nem ismert, mert alsó tagozatos voltam, a negyedik osztályba jártam ő pedig történelemtanár lévén a felsősöket tanította.

Hamar székek és egy kisasztal került a „Szentiványi almafa” árnyékába, rá üveg borral, amit az öreg földműves és a tanár jóízűen fogyasztgatott.

A tanár bácsi figyelmét nem kerülte el a két könyvet nézegető gyerek. Odalépett hozzánk és belelapozott a „pitar” betonjára tett kötetek egyikébe.

- Tudjátok mekkora érték van előttetek? Ezekben a könyvekben hitelesen írták le a szabadságharc történetét.

-És melyik rész tetszik a legjobban? - kérdezte és én azonnal rávágtam, hogy ami Bem apóról és Gábor Áronról szól.

-Akkor valószínűleg tüzér leszel a katonaságnál.

-Tanár úr is tüzér volt a háborúban - tette hozzá nagyapám.

-Az voltam József, de arra kérem az Istent, hogy soha többé ne legyen háború. Nagyon megszenvedtük azt a keserves, néhány évet.

Nagyapám megkérte a tanár bácsit, mesélje el, hogy is volt, amikor tartalékos tüzérfőhadnagyként elkergette az oroszokat Kilitiből, ugyanis azt mesélik, hogy ez megtörtént.

-Ez nem történt meg,- felelte a tanár.

-Hát akkor, hogy volt? –Valahogyan csak volt?

--Most elmondom, hogy mi történt, de mi senkit nem kergettünk el.

-De azt mondják, hogy maga megmentette a falut az oroszoktól.

-Ez már kicsit közelebb van a valósághoz.

-Nagy harc volt?

-Tudja József egy csatát megnyerni nem mindig lövésekkel, az ágyuk erejével lehet. Van más módszer is.

-Milyen módszer?

-Mondjuk olyan, amikor nem lövünk.

-Hogyan, hát nem lőttek?

-Hát, majdnem úgy volt.

És akkor Bazsai Lajos – az én későbbi szeretett történelem tanárom, háborús tartalékos tüzérfőhadnagy elmondta az igazságot arról, hogyan menekült meg a mi Kilitink.

A magyar tüzérek az ő parancsnoksága alatt Siófok területén állomásoztak, az oroszok pedig Kilitin. A katolikus templom tornyában is felállítottak egy géppuskát.

A magyar tüzérek felderítői és bemérői nagyon pontos adatokkal szolgáltak az oroszok harcálláspontjairól. A tüzérek várták a tűzparancsot, amelyet Bazsai főhadnagy nem adott ki, amit helyettesének így magyarázott meg:

-Ha mi lövünk, néhány orosz állás ugyan megsemmisül, de Kiliti sem menekülhet meg, és mivel az oroszoknak több ágyújuk van, úgy szétlövik Siófokot a templomokkal, iskolákkal, házakkal együtt, hogy a helyén csak pusztaság marad.

-De hogy számolunk el a német szövetségesek felé, hogy hallgatnak az ágyúink?

-Hát akkor ne hallgassanak. Elfér néhány repeszgránát a „Csőri oldalban” és a „Bozótban”.

És így az orosz állásoktól távol csapódtak be a lövedékek a „Hidegvölgy” hajlatába és a Sió vizébe, a halak nem nagy örömére.

Az orosz tüzérek megérthették, hogy miről van szó. Ha a magyar tüzér nem lő rájuk, így nem kell vissza lőni sem.

Így védte meg Bazsai Lajos Kilitit a katasztrófától. Azt a Kilitit, ahol élt a családja és az a sok dolgos, becsületes ember, akinek a háború ugyanúgy nem hiányzott, mint ahogy neki sem.

A háborúból hazatérve tovább tanította a kiliti gyerekeket a történelemre.

Mindig éreztem, hogy a kedves tanítványai között voltam. Nagyon megviselt a halála. Siófokon helyezték örök nyugalomra, sok-sok volt kiliti tanulója kísérte utolsó útjára. A kiliti Esperes úr temette, akárcsak később nagyapámat is.

Ez a két jó ember csak a Mennyországba kerülhetett, ahol bizonyára néhányszor átbeszélgetik, hogyan is mentette meg a tanár úr Kilitit.

A Szabadságharcos könyvek elvesztek a hatvanas évek végén. Helyettük sikerült ugyanilyeneket találnom, amelyek itt sorakoznak szobámban a polcon, és amikor néha belelapozok, Bem apóval és Gábor Áronnal együtt megjelenik előttem Bazsai Lajos tanár bácsi lelkemben megőrzött, szeretetre méltó képe is.

 

Gondán József könnyei

1961 ősze volt. A vonat már jócskán elhagyta a záhonyi határátkelőt, már a széles nyomtávon haladt. Az egyik kocsiban Kilitiek utaztak, Moszkvába tartottak a „Barátság” vonat utasaiként. A hosszú úton már rongyosra szaggatták a „Belső boltban  „Rentler Feri bácsitól vásárolt magyar kártyát. Valaki magyar nótára zendített és sorban mindenki elénekelte saját nótáját.

Apám helyett, mint már annyiszor, most is Gondán Jóska bácsi, ez a végtelenül szimpatikus, csupa szív ember csodálatosan szép mély hangján mormolta a Kijev környéki éjszakába: „Írom a levelem Balogh Máriának”,- majd az ő egyik nótája következett, amelynek azt a részét, hogy: „muszka földre lassan jár a posta„ - már könnyes szemmel tudta csak eldalolni.

Biztosan a háborús emlékek miatt érzékenyült el,- súgtak össze a többiek.

A könnyek patakként folytak végig a kiliti határban lebarnult arcán és néma zokogásban tört ki.

A vonat csak ment, zakatolt. Jóska bácsi egyfolytában  az ablak előtt állt és mintha keresett volna valamit az egyik falut elhagyva. Egyszer csak odaintette apámat, és kifelé mutatva az ablakon felkiáltott: -„ nézd azt a nagy fát, még nagyobb, mint akkor! „

És, elkezdett mesélni. – Tudod barátom, én ezt a fát, ezt a tájat ismerem. Voltam itt-’42-’43-ban a fronttal együtt-, itt pihentünk meg és itt írtam a fa alatt Eszteremnek levelet. Még a kérgébe is belevéstem a feleségem nevét. Az ott is marad, amíg a fát ki nem vágják és a szívemben is itt marad örökké. Itt a fa alatt eszembe jutott a mi kis Kilitink gyönyörű fehérre meszelt temploma, a poros Nagy utca, a zsuppfedeles Új sor, a szőlőhegy és arra kértem a teremtőt, hogy csak egyszer tudjak hazamenni megölelni a feleségemet.

Az istenem meghallgatta fohászomat, hazasegített és ahhoz is adott erőt, hogy most itt lehetek, és újra megnézhetem ezt a helyet.

Ezt a történetet egyedül apámnak- őszinte tisztelőjének- mesélte el, akitől én először gyerekkoromban hallottam, majd még néhányszor apám haláláig. Ilyenkor apám szeme könnyben úszott, mint most az enyém is, amikor ezeket a sorokat papírra vetettem.

Élt Kilitin egy nagyszerű ember: Gondán József.

 

Klagenfurt-Balatonkiliti: menetidő: 24 nap

A hatvanas évek egyik nyara. Bármelyik lehetne, mert egyik olyan volt, mint a másik. A Nap ontotta forró sugarait Papkuta - puszta szomjazó földjére.

Az emberek délidőben a magtár méteres falai közé húzódtak. A távolból egy autó berregését lehetett hallani, amely lassan megérkezett és Rajcsányi doktor úr - az állatorvos szállt ki a Trabantból. Amikor nagyapámat megpillantotta a többi ember között, mosolyogva megveregette a vállát és azt kérdezte:

--Jóska bácsi, mennyi is az a huszonnégy?

-- Az még mindig huszonnégy, doktor úr, de már nem vállalnám.

Mielőtt a többiek kérdéseket tettek volna fel, a doktor úr a magtár hűvösében  elmesélt egy történetet, amelynek ő is és nagyapám is szereplője volt. 1945-ben mindketten – magyar katonaként – angol fogságba estek és a Klagenfurt melletti fogoly-táborba kerültek. Különböző alakulattól és körülmények között lettek foglyok, de itt, mint földik ha tehették sokat beszélgettek.

Rajcsányi doktor úr röviden elmesélte, hogy ő miként került fogságba majd nagyapámat bíztatta, hogy ő is mondja el az ő történetét, de a hazatérésének körülményeit se hagyja ki, ugyanis abból derül majd ki, hogy mennyi is az a bizonyos huszonnégy.

--Na, jól van, akkor elmondom elejétől a végéig. Az oroszok már Magyarországon voltak, amikor behívtak katonának – közel 45 évesen – a Pécsi utászokhoz. 1922-ben voltam katona, ott géppuskás kiképzést kaptam, itt pedig egy karabélyt akasztottak a vállamra és a bevonulásomtól kezdve mást se tettünk századunkkal, csak vonultunk vissza az oroszok elől, soha egyetlen egyszer sem lőttem a puskámmal.

Azon vettük észre magunkat, hogy már nem is Magyarországon vagyunk, hanem Ausztriában. Egy százados volt a parancsnokunk, aki elrendelte, hogy az egyik völgyben készítsünk magunknak éjszakai pihenőhelyet. Nagyon fáradtak voltunk, hamarosan elaludtunk. Nagy lövöldözésre ébredtem és hamarosan felfogtam, hogy megtámadtak bennünket. Semmit nem tudtunk tenni, a támadók- jugoszláv partizánok, vagy csetnikek, akik osztrák területen garázdálkodtak - elfogtak és lefegyvereztek bennünket. Ruhánkat, bakancsunkat le kellett vetnünk, csak gatya maradhatott rajtunk.

A csetnik vezér felsorakoztatott bennünket és röhögve parancsolta meg, hogy merre „masírozzon” el a megalázott század. Elindultunk a megadott irányba, és amikor már fák, bokrok takarásában voltunk a századosunk megálljt parancsolt.

- Fiúk, azt hiszem látták, hogy jó néhány csetnik golyószórókkal elindult abba az irányba, amerre minket küldenének. Ne menjünk arra, mert a dombról ezekkel a fegyverekkel mindenkit elintéznek.

A többség megfogadta a százados tanácsát és többen elindultunk utána egy másik csapáson. Néhányan azonban nem ezt tették. Kis idő múlva hallottuk is a sorozatokat. Semmi kétségünk nem volt, hogy társainkat lőtték le a gazemberek.

Néhány napig bujkáltunk a hegyekben éhesen, az éjszakák hűvösét nehezen viselve.

Szinte már örültünk, amikor angol katonák foglyul ejtettek bennünket.

Itt a táborban aránylag jó körülmények között éltünk. Naponta háromszor kaptunk ételt, fürödhettünk, volt orvos vagy felcser, de hát nem otthon voltunk.

Egy idő után kivittek bennünket paraszt gazdaságokba dolgozni, az osztrák parasztok rendesek voltak hozzánk.

Nekem mindig a szökés gondolata motoszkált a fejemben. Szerettem volna már a családommal lenni. Hat gyerek és a feleségem várt itthon- Balatonkilitin.

Hat társammal határoztuk el, hogy megszökünk, és ha törik, ha szakad, hazamegyünk.

Felkészültünk a szökésre. Beszereztünk egy iránytűt, nekem volt elrejtve egy tőrkésem, gyűjtögettünk magunknak annyi élelmet, amennyit csak lehetett és nekivágtunk a lehetetlennek.

Az út sokáig tartott és nagyon veszélyes volt. Lőttek ránk csellengő orosz katonák, szökevény németek, rablók és talán mindenki, akinek puskája volt. Ellenünk volt az egész világ!

-Na és, hogy mennyi a 24, azaz mi is az a bizonyos 24?

- Huszonnégy napig szöktünk, jöttünk, utaztunk Klagenfurttól- Kilitiig.

Mielőtt hazaértünk, a faluban elterjedt a híre, hogy a fogolytáborokból hazaengedik a katonákat. Feleségemék is meghallották, és beszéd-téma lett a családban, amire az én hétéves iker gyerekeim- Jóska és Rózsi a kemence melletti fa kádban, a hazaérkezésem előtti napot fürdéssel töltötték, mondván, hogy  „apánk hazajön”. Másnap ez be is következett. Mindenki azt hitte, hogy a gyerekek megérezték, hogy hazaérek, de ők csak a beszélgetésekből következtették ki.

Az élet produkál érdekes dolgokat. Nagyapámék bebizonyították, hogy hazajönnek. Meg is tették- 24 nap alatt. Rajcsányi doktor urat és a többi hadifoglyot pedig vonatokkal szállították haza, mégpedig úgy, hogy a vöröskereszt ellátta őket élelmiszer és ruhacsomaggal. Ebben az esetben a menetidő természetesen csak egy nap volt.

 

1944 telén bejöttek az oroszok

Édesapám 1944 telén még a 15-ik életévét sem töltötte be, de már a többi hasonló korú fiatal sráccal együtt, ő is levente volt.

A plébánia mögötti házban laktak, Hencz Lajosék szomszédságában. Az ódon épületet azóta lebontották. Apám, a nála két évvel idősebb Jancsi bátyjával és az ugyancsak 17 éves Jónás Jánossal az udvarban segédkeztek Hencz Lajos bácsinak a lovak etetésében, amikor egyre erősödő csatazajt hallottak Ságvár irányából. Egyszer csak látták, hogy egy német tiszt közeleg feléjük, leventék után kutatva, feltehetően lövészárok ásáshoz igyekezett a fiatalokat összeszedni, és még ki tudja, milyen feladatra kellettek volna a gyerek-katonák?!

Lajos bácsi, a tapasztalt paraszt ember rögtön felmérte a helyzetet és a három „gyereket” beleásta a szénakazalba. A német felettük, mellettük szaladgált és lövöldözött a levegőbe, ráfogta pisztolyát Hencz Lajosra, követelve, hogy adja elő a fiatalokat. Még szerencse, hogy a szénába nem lőtt bele. Talán agyon is lőtte volna a kis öreget, ha a községháza irányából nem hallatszottak volna furcsa zajok és egyre erősödő lódobogás. Ide értek az oroszok.

A német pánikszerűen eliszkolt a mai Templom utcán a „Bozót” irányába és az egyik kozák- lovas utána vágtatott. Kis idő múlva egy pisztolylövés hallatszott és néhány perc múlva jött vissza a kozák lova - lovasa nélkül.

Apámék, Lajos bácsival együtt, földbe gyökerezett lábbal álltak kint a kapuban és ijedten nézték az idegen katonákat. Azok meg csak özönlöttek, megszállták az egész Nagy utcát és környékét.

Nem kellett sokáig várni, amíg a német tiszt által megkezdetteket az oroszok befejezték, azaz megfogták a három srácot és máris a bozótban voltak lövészárkot ásni, de most már az oroszok foglyaként. Ástak, lapátoltak és abban reménykedtek, hogy a Sió túloldalán lévő magyar katonák nem lövik le őket, ugyanis a fejük felett ugyancsak süvítettek a golyók.

Az oroszoknak nem kellett több lövészárok, így itt már apámékra sem volt szükségük. Arra lettek figyelmesek, hogy valami parancsnok féle mutogat rájuk és egy fiatal katona – puskával a vállán - megindul feléjük. Szegény gyerekek villám gyorsan elbúcsúztak egymástól, arra gondoltak, hogy itt a vég, a „muszka” agyonlövi őket.

Nem ez történt, hanem a katona odaterelte őket egy nagy bajszú öregebb katonához – akiről később tudták meg, hogy törzsőrmester. Az öreg magyarázott nekik oroszul, de mivel nem értették, hogy miről van szó, odarángatta őket a marhaterelő, hadtápos orosz katonákhoz, amelyből már érthetővé vált, hogy ezeket a szegény teheneket kell gondozniuk, és amikor mozog a front, hajtani őket előre vagy hátra, attól függően, hogy éppen melyik hadsereg vonul vissza.

A hadseregek pedig vonultak, vagy előre, vagy vissza. Kiliti is sokszor cserélt gazdát. Apámék egy alkalommal sírva hallgatták, amikor tőlük nem is túl messze magyar katonák könyörögve kiabáltak, hogy a főhadnagyuk menjen nekik segíteni, mert sebesülten fekszenek a Béka városban és már nem tudnak kitartani.

Ez a három gyerek tanúja volt a magyar és az orosz katonák szörnyű szenvedéseinek. Amerre jártak, mindenhol ömlött a vér, amely egyaránt piros volt, akár német, akár magyar, akár orosz katona sebéből ömlött, és mindegyikőjüket nagyon várta otthon valaki. Drága édesapám talán ekkor kötelezte el magát a béke iránt, és talán e sok szörnyűség láttán határozhatta el, hogy minden emberhez jó és emberséges lesz. Ebben a hitben élte végig az életét.

A háború azonban sok emberből kihozta a gonoszt. Egyszer tanúi voltak, amikor egy részeg orosz a mai Honvéd utcában megtámadott egy asszonyt és erőszakoskodott vele. Az orosz járőr a katonát elfogta és több ember szeme láttára a helyszínen agyonlőtték. Sajnos minden erőszakoskodás nem lett megtorolva. Apám mesélte, hogy több is előfordult a faluban.

Volt olyan is, hogy a meggyalázott asszony hozzátartozói vettek elégtételt az őt megbecstelenítő katonán. Egyszerűen agyoncsapták.

Egyszer egy hasonlóan szörnyű esetnek is tanúi voltak. A Felső-Major /a későbbi Gépállomás/ mellett. Ezt azonban egy magyar követte el. Egy orosz katona ment az utcán – sötétedés után, egyedül - mikor egy férfi kaszanyéllel hátulról egyszerűen szétcsapta a fejét, és a karikagyűrűjét ujjának levágása után vette el tőle.

Apámék aránylag szabadon járhattak-kelhettek az oroszok között, megszökni azonban nem tudtak tőlük. A németek Ozora- Középbogárd vonaláig nyomták vissza a frontot. Pincehely és Ozora között vérben lehetett gázolni.

Jancsi bátyám az egyik légitámadás alkalmával beszaladt egy fészer alá, de meggondolva magát kiszaladt alóla, újra vissza és újra ki. Ekkor érte bombatalálat az építményt. Így nem esett baja, hacsak az nem, hogy még másnap is remegett az ijedtségtől.

Az orosz hadtáppal apámék is Középbogárdra kerültek, ahol a kisgyerek-korukat töltötték és még ekkor is itt élt a rokonságuk. Megfeledkezve arról, hogy ők az oroszok foglyai beszaladtak a rokonok házába, ahol éppen a háziak egy nagy vájdling mákos tésztát főztek a náluk „vendégeskedő” orosz katonáknak. Amint beléptek az ajtón az egyik orosz tiszt már fogta is rájuk fegyverét és mondván, hogy „partizánok” agyon akarta lőni őket. Ebben a pillanatban ért oda a nagy bajuszú törzsőrmester - akihez a gyerekek be voltak osztva – és megakadályozta, hogy bántódásuk legyen.

A harcok Kilititől jóval délre folytak. Ez alatt az idő alatt falunk légterében légi csatákat vívtak a magyar és szövetséges gépek. Bomba is hullott – a Széki-rét területére is – a bombatölcsérek nyomát a későbbi években is lehetett látni.

Két közelben lakó asszony a bomba légnyomásától nekivágódott a házuk falának.

Mesélték, hogy valahol a Hidegvölgy és Siójut között a lelőtt „Liberátor” pilótáját a Csendőrök, parasztok segítségével fogták el.

Nemsokára az oroszok újra visszaértek Kilitire. Apám elbeszélésből tudom, hogy valahol a mai Jegenye soron, félúton Balatonkiliti és Siófok között egy csendőr tiszthelyettes páncélököllel kilőtt egy T-34-es orosz tankot.

A háború átvonult falunkon, maga mögött hagyva az éhínséget, szegénységet, betegségeket. A Nyimből, Ságvárról, Jódról, Törekiből, Lulláról visszatért menekült kiliti emberek a feldúlt házakat találták, amelyek közül sokból hiányoztak a szekrények. Azok nagy részét az oroszok koporsónak vagy jászolnak használták. Nagyapámnak új pincét kellett ásnia, amikor a fogságból hazatért, mert a régibe egy agyonlőtt lovat dobtak a katonák.

Szegény nagyapám ráadásul a földosztáskor olyan földterületet kapott, amelyet átlósán szelt ketté egy lövészárok. De legalább béke volt.

Édesapámék Zala megye területén tudtak megszökni kényszerű „szolgálati helyükről”.

A háborús emlékeit néhányszor elmesélte és nem úgy, mint egy jó történetet, hanem úgy, mint egy kegyetlen, fájdalmas emléket.

 

Egy a nyolcvannégy áldozatból

A második nagy világégés nyolcvannégy kiliti ember halálát eredményezte. Nyolcvannégy életet követelt az értelmetlen pusztítás, amelynek jogossága semmivel nem magyarázható. Eltűnt egy generáció a faluból, amelynek hiányát soha nem lehetett és soha nem is lehet pótolni.

Szinte minden család gyászol valakit. Apát, fivért, gyermeket.

Katonáink közül többen, valahol a messzi orosz földön jeltelen sírban nyugszanak. – Vajon visz-e valaki virágot rájuk? Vajon van-e sírjuk, ahová virágot lehetne tenni?

Most egy olyan katonáról szeretnék megemlékezni, aki a családunk tagja volt, és aki a háború okozta betegségben itthon, édesanyja karjaiban halt meg.

A balatonkiliti II. világháborús emlékmű hősi halottakat felsoroló márvány tábláján – sorban – a tizenkettedik Feszli József.

Ha élne, a nagybátyám lenne.

Feszli József sorkatona, azzal a sok egyszerű falusi gyerekkel együtt a keleti frontra lett vezényelve és a Don folyóig jutott alakulatával.

Akik ismerték, elmondták róla, hogy ez a csendes, szerény, vallásos fiatalember, ha nem volt muszáj, a légynek sem ártott. A parancs azonban parancs, vagy a magyar lövi le az ellenséget, vagy az ellenség a magyart. Nehezen szokta meg ezt a helyzetet, de az élet valamennyit keményített rajta.

Egy napon a parancsnoka – több társával együtt – egy nehéz feladattal bízta meg. A Don folyó túlsó partján az oroszok felállítottak egy géppuskát, amely akadályozta a magyarokat a vízen való közlekedésben, szállításban.

A feladat érthető, de nagyon nehéz volt. Meg kellett szüntetni a géppuska fészket. Az éj leple alatt katonáink csónakkal óvatosan – a géppuska-állástól távolabb- áteveztek a folyó túlpartjára és a parton kúszva-rejtőzve közelítették meg a célt, amelyre egy köteg kézigránátot dobtak. Ez alatt az idő alatt a század végre tudta hajtani a folyón való szállítást.

Feszli honvéd és társai megkeresték az elrejtett csónakjukat és óvatosan, csendesen eveztek vissza az övéikhez. Már csak néhány méter választotta el őket a parttól, amikor a csónakjuk – az időközben őket felfedező – oroszok aknavetőjétől találatot kapott, és felborult.

A katonák a vízbe estek és úszva érték el állásaikat. Néhány perc volt csupán a jeges vízben. Néhány perc, amely akkor és ott egy örökké valóságnak számított.

Az alakulat orvosa azonnal megtett mindent az agyonfagyott katonákért, de az ő lehetőségei kevésnek bizonyultak a gyógyításhoz.

Jóska bátyánk először egy Kárpáti kórházba került, majd haza, szeretett édesanyjához Kilitire.

Az egyszerű, kis falusi asszony mindent megtett a fiáért, ami tőle tellett – még talán többet is, de a tüdőbajjal nem tudott megbirkózni.

Ápolgatta fiát a Mama, de az szegény csak fogyott és fogyott, az ereje is kezdte elhagyni.

Közben ’44 decemberében ideért a front. Az oroszok rátaláltak a beteg, ágyban fekvő katonára. A család nagyon megijedt, de azok nem bántották.

Az egyik orosz orvos többször bement hozzá a szobába és valamilyen gyógyszert adott neki és a hátát és a mellét kenőccsel, vagy zsírral kenegette.

Ettől átmenetileg, kicsit javult az állapota.

Az oroszok a német ellentámadás miatt kivonultak a faluból.  Az orvos ,tolmács segítségével, elmondta nagyanyámnak, hogy ha vége lesz a háborúnak, visszajön és megmenti a fiát.

A kenőcsből hagyott itt valamennyit, amelyet használtak is, ameddig lehetett.

Január elseje körül, a beteg katona fiú odaintette magához az édesanyját és a következőket mondta neki:

-Köszönöm drága anyám, hogy ennyit törődik velem, de nekem már nagyon kevés van vissza, én nem érem meg a vízkeresztet.

Vízkereszt napján halt meg – 1945-ben – egy kis földes szobában Balatonkiliti egyik hősi halottja – a nyolcvannégyből. A neve a márvány táblán a tizenkettedik helyen olvasható.

 

1956 kiliti áldozatai

A balatonkiliti Győrfi család minden év október 23-án gyertyát gyújt és megemlékezik szeretett testvérükről, Ilonkáról és férjéről Illés Mihályról. A fiatal házaspár 1956 őszén gyilkos sortűz áldozata lett Budapesten, a Parlament előtt.

A fájdalmas emlékeit Tóthné Győrfi Rózsa osztotta meg velünk:

„Családunk Balatonkilitin élt 1956-ban. Nyolcan voltunk testvérek: Ilona, Katalin, Mária, Júlia, István, János, Ferenc és jómagam, Rózsa. Édesapánk és édesanyánk nagy szeretettel nevelt bennünket. Megélhetésünket az a néhány hold föld biztosította, amelyet szüleink, valamint az itthon maradt nagyobb gyerekek is segítettek megművelni.

Három idősebb nővérem Ilonka, Kati és Jutka Budapesten próbáltak szerencsét. Ilonka férje Illés Mihály az Országháznál volt gépkocsivezető.  Nővérem pedig telefonközpontosként dolgozott. Csendesen élték mindennapi életüket a fővárosban és gyakran látogattak haza szülőfalujukba. Nekik is, mint a legtöbb fiatalnak nagy terveik voltak. Két gyermeket szerettek volna, Évike két éves volt ekkor. Azon a szörnyű október 25-én nővéremék a többi budapesti emberrel együtt a Parlament elé igyekeztek, hogy meghallgassák Nagy Imre beszédét. A szomszédok elmondása szerint siettek, rohantak- sajnos a halálba. Alighogy megérkeztek a Parlament előtti térre, már hallhatták is a lövéseket. Ez alatt az idő alatt 2 éves kislányuk Győrben volt a nagymamánál.

Ha a kislány otthon van velük, talán akkor a tragédiájuk meg sem történt volna, akkor talán ki sem mennek a nagy- gyűlésre. De kimentek. Hajthatta őket a kíváncsiság, a bizakodás, egy komoly változás reménye, amely megkönnyíthette volna az ő életüket is.

A sorozatok azonban véget vetettek szép álmaiknak. Ilonkáék sajnos azzal a nagyon sok ártatlan emberrel együtt holtan maradtak a tér kövein. A családot nem értesítették az eseményekről.

Akkor szereztünk tudomást a tragédiáról, amikor édesapám is felment a helyi TSZ által, a forradalmároknak élelmet szállító teherautóval Budapestre. Apánk nagyon izgult a három Pesten élő nővérem miatt, és elindult, hogy meglátogassa őket a lakásukon. Két nővéremet, Katit és Jutkát megtalálta, hála Istennek semmi bajuk nem esett, majd együtt keresték Ilonkát és Misit. A lakásukat lezárt állapotban találták, a szomszédok elmondták, hogy utoljára akkor látták őket, amikor a Parlament elé siettek. Édesapám rosszat sejtve, feltörte a lakás ajtaját, és azonnal megállapították, hogy Ilonkáék hetek óta nem tartózkodtak a lakásban. Temetőből temetőbe jártak. A Köztemető ravatalozójában találták meg szegényeket. 30 napig temetetlenül voltak. Nagy lelkierő kellett azonosításukhoz, ami nagyon megviselte édesapámat és nővéreimet.

Mi, akik itthon maradtunk, nagyon izgultunk a Pesten lakó testvéreinkért, de most már édesapánkért is, akiről szintén 2 hétig nem hallottunk hírt, aki két nővérem segítségével eltemette a Farkasréti Temetőben Ilonkát és férjét. Ezután jöttek haza testvéreimmel együtt a szomorú hírrel. Én akkor már 11 éves voltam, át tudtam érezni ezt a családi tragédiát, amely egy egész életre elszomorította szüleinket és minket, gyerekeket is.

A kiliti emberek – értesülve gyászunkról – együttérzésüket és sajnálatukat fejezték ki.

Ez év október 23-án is meggyújtjuk a gyertyákat. Az összes még élő testvérem, egymástól bármilyen messze is lakik, tudom, hogy október 26-án is elmereng a gyertya fényénél és megemlékezik Ilonkáról és Mihályról.”

 

Kántor János (1938-1956)

Ha élne, bizonyára Jancsi bácsinak szólítanám és ugyanúgy, mint nővéreivel, együtt nézegetnénk a Balatonkilitiről készült képeket, büszkén mutatná gyerekeit az elsőáldozók között. Ha élne…, ha 56-ban nem esik áldozatául annak a kegyetlen világnak. Szülei ipari tanulónak adták Budapestre a GANZ MÁVAG-ba, remélve, hogy jobb élete lesz, mint a paraszti életben megkérgesedett többi kiliti, jódi, töreki embernek. Az iskola elvégzése után itt helyezkedett el.

Telve lehetett reményekkel, tervekkel.

Szinte még gyerek volt. Azon a napon budapesti szállásáról moziba indult barátaival, és soha többé nem tért haza. Miután a gyilkos lövés eltalálta, lepereghetett-e előtte rövid kis élete?  Megjelent-e előtte gyerekkora, a gyönyörű jódi táj, ahol testvéreivel annyit játszottak?

Nem ismertem, nem ismerhettem, mert kisgyerek voltam, amikor meghalt. A sírjánál gyerekkoromban azonban mindig meg kellett állnom és mindig megnéztem a sírkövén a fényképét.

Mosolyog, amikor a kép készült, még minden derűs volt. Aztán sötét lett, a fájdalom maradt a Kántor családnak, az örökké tartó gyász.

Mi emberek csak reménykedni tudunk, hogy többé nem fordulhat elő, hogy ártatlan fiatalok halnak meg az önkény következtében.

Mit mondana erre Kántor János? Megbocsátana-e azoknak, akik miatt meg kellett halnia?

Biztosan már meg is bocsátott, - mondja a nővére, hiszen egy keresztény ember „megbocsát az ellene vétkezőknek”.

Van egy sír a kiliti temetőben. Kántor János sírja, aki élt 18 évet. Ha élne biztosan a  barátom  lenne, és Jancsi bácsinak szólítanám.

 

A mi kiliti lányaink

Negyvenegynéhány év már alaposan megkoptatja a memóriát. A múltból elővillan egy-egy emlék, néha tisztán, néha összemosódva azzal a sok rárakódott történéssel, ami egyre jobban nyomja emlékezetünket.

Nekem életem legszebb időszaka a Kiliti Általános Iskolában töltött nyolc év volt. Minden egyes percét az élettől kapott ajándéknak tekintettem.

Véletlen lehet-e, hogy ez az ISKOLA nekünk, kis falusi gyerekeknek a boldogság szigetét jelentette?

Véletlen lehet-e, hogy olyan nagyszerű tanáraink voltak? Ez nem lehet véletlen! Az sem véletlen, hogy pont ezekkel a gyerekekkel jártunk egy osztályba. De milyen gyerekekkel!

Egy bizonyos napra szeretnék visszaemlékezni. Behunyom a szemem és viaskodok az emlékképekkel. Lassan kezd kirajzolódni előttem a felső tagozat valamelyik osztálya. Lehet, hogy a nyolcadik, mert a Kossuth Lajos utca felőli tanteremben történtek, amit most szeretnék leírni.

Osztályfőnöki óránk volt. Szerettük az osztályfőnöki órákat, hiszen szerettük osztályfőnökünket, Harmat Ede tanár bácsit is.

Ez egy rendhagyó osztályfőnöki óra volt. Lányaink a közösen bevitt nyersanyagokból ebédet főztek, amit az egész osztály együtt fogyasztott el.

Pörköltet, vagy csirkepaprikást készítettek lány osztálytársaink. Talán bocsánatos bűn, de nem emlékszem, hogy mi volt hozzá a köret.  Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy hol volt a tűzhely.

Mi, fiúk készségesen segédkeztünk. A fő szerep, persze a lányoké volt, akik elemükben voltak.

Soha nem tudom elfelejteni azokat a fehér köténykés angyalkákat, akik ott sürögtek-forogtak és a só, és paprika mellé szívük egy kis darabját is belefőzték abba a piros lábosba, amelyből nagy szakértelemmel osztották el köztünk ezt a felejthetetlen, finom étket.

Meghatódva néztük lányaink ténykedését. Néztük ezeket a csodálatos gyereklányokat, a későbbi édesanyákat, nagymamákat. Csodáltuk és szerettük őket, mint a testvéreinket.

Negyvenegynéhány év elteltével is meg maradt ez a szeretet, ez a ragaszkodás osztálytársaink között. Ugye, ez nem lehet véletlen?

 

Kiliti emlékek

Amikor beköszöntött a nyár a kiliti végeken, a „dorcót” csak focizáshoz vagy a tarlón való szaladgáláshoz használtuk, amúgy csak úgy „meztéláb” töltöttük el az előttünk álló közel három hónapos vakációt.

Tudjátok milyen érzés lábbeli nélkül térdig – na jó, bokáig – gázolni a nyári eső után a lekvárrá sűrűsödött tócsában? A lényeg, hogy szeg, vagy drót ne legyen a sár, a víz alján, mert akkor könnyen defektes lehet a talp, és a saller, amit még ezt követően kap az „ember” nem a szakadás befedésére szolgál

.A csapadékmentes időkben a júliusi-augusztusi napokban forró por borította a kiliti utcákat.

A porban sokáig megmaradtak az emberek, állatok, járművek nyomai. Mivel a nyomok sok esetben vezetnek is valahová, azzal szórakoztunk - kis klott gatyás gyerekek, hogy követtük a nyomokat, ameddig csak lehetett. Elmentünk a kihajtott disznók, vagy a tehenek után a legelőre. A disznó legelő a „Nagyvíz „közelében, a marha legelő pedig a bögöcsei oldalban volt.

A „Nagyvíz” nekünk a tengert jelentette. Nem mindenki tudja, hogy merre volt? Nem is tudhatja mindenki, mert a „Csépány–tó” zsilipjének megépítésével teljesen kiszáradt.

A mai Ságvári utca végén, mielőtt a „Kiserdő” kezdődik, volt a „Nagyvíz”, amely a nevét talán aránylag nagy – néhány holdas – méretéről kapta, de az is lehet, hogy valamilyen formában Nagy nevezetű emberrel lehetett kapcsolatban.

A Bögöcse szó jelentését azt hiszem, már tudjuk. A Bögöly /egyfajta bogár/  régies kicsinyítő-képzős / cse / toldalékkal ellátott alakjából kapta a nevét.

A „Nagyvíz” szélében dagonyáztak a disznók, amelyeket minden reggel Feszli János hajtott ki a legelőre. Jancsi bátyám nagyon értett az állatokhoz, munkáját betanított kutyái segítették, és amikor eljött a nyár mi gyerekek sokat időztünk nála, besegítve a „fóka” megőrzésében és terelésében.

Egyszer az egyik reggelen szintén elindultunk a „fóka” után és amint a Rákóczi utcából a „Keresztes-saroknál” kiértünk az Erdő útra, eddig ismeretlen állatok nyomait vettük észre a nagy porban. Sok-sok ismeretlen állat nyomát.

Elindultunk a nyomokon, hangosan tanakodtunk, vitatkoztunk, hogy milyen állatok mehettek előttünk, amikor, hallva „monfordírozásunkat” Miklós Pista bácsi kijött hozzánk udvarukból és felvilágosított bennünket, hogy kecskék mentek előttünk, mégpedig Ács Lajos bácsi hajtotta kecskéit.

A napi program így ebbe az irányba terelődött. Elindultunk a kecske talp lenyomatok után és hamarosan megtaláltuk az öreg Ács Lajost, amint „hűsöltette” az állományt.

Úgy rémlik, hogy volt vele egy velünk korabeli gyerek is, aki talán az unokája lehetett, de ő csak a vakációját töltötte a nagyapjánál.

Lajos bácsi készséggel válaszolgatott a kérdéseinkre, elmondott nekünk mindent, amit a kecskékről tudni akartunk, többek között azt is, hogy még a „paradicsom-gazt” is megeszik, és ha ezt a tejet issza valaki, az nem tüsszög, és nem viszket, ha ennek a „rossz” növénynek a közelébe kerül.

Nagyon szép kecskéi voltak Lajos bácsinak. Egyszer–kétszer megkínált bennünket frissen fejt kecsketejjel. Nagyon finom volt.

Az időnk egy részét a legelőkön töltöttük. Feszli János bátyám sokat mesélt nekünk a kiserdő hűvösében, miközben a disznók lustán-lomhán dagonyáztak a „ Nagy-víz” szélében.

Kikből állt a hallgatóság? Voltak állandó hallgatói előadásainak és akadt, aki ritkán tudott kijönni a „kiserdei akadémiára”.

Horváth Pityu, Devecseri Pityu, Horváth Ati, Sándor Lajos, Keresztes Jancsi, Herold Jancsi és Szőke Zoli- velem együtt, ha tehették gyakran látogatták a jó öreget, aki mesélt-mesélt, és nekünk fonta gyönyörű ostorait, amelyekről mindig elmondta, hogy ezek nem karikás, hanem kanász ostorok, ugyanis ezeken nem voltak karikák.” Meg hát édes gyerekeim „ne nagyzújjunk má …”

Nekem életében két ostort font. Az egyiket 1960-ban. Valahol elveszett ez a gyönyörű példány.

--Ne bánkódj kedves öcsém, most egy darabig nem lesz ostorod, nem vigyáztál rá, egyelőre nem fonok másikat - majd talán egyszer.

Aztán az „egyszer” is elérkezett. 1980-ban elkészült – édesapám bőr csizmájából az az ostor, amelynél szebbet, jobbat nem hordott hátán a világ.

Jelenlétemben fonta a jó öreg. A csizmaszárból kihasított bőrszíjakat – nyolc szálat- ügyesen felerősítette egy lefelé vékonyodó kötélre és – amikor minden más előkészülettel végzett – elkezdte fonni az ostort, amit ettől kezdve már én is tudok.

--Aztán mire használod majd ezt az ostort?- kérdezte.

--Az előszobafalra akasztom és mindenkinek elmondom, hogy ezt Feszli János bátyám csak nekem fonta, annak a kis kiliti gyereknek, aki pici korától rajongott érte.

Ott is volt, egészen addig, amíg Léner Tóni bácsi – falunk népművésze, egyszer – nálunk járva lesóhajtozta a „szegről” és elvitte, hogy kicsit gyönyörködhessen benne. Faragott hozzá – úgy Tóni bácsi módra - egy olyan szép nyelet, hogy hozzáfoghatót a kiliti és töreki emberek sem minden nap láthatnak.

Az ostor többé nem került vissza hozzám, Tóni bácsi sajnos meghalt, a kiliti ostorkészítő Feszli János és a töreki fafaragó közös műve nem tudom, hol lehet.

Egyben nagyon bízom, hogy olyan emberhez került, aki megbecsüli ezt a remekművet és azoknak az embereknek az emlékét is, akik készítették.

--Hej, ha valaki küldene egy fotót erről az ostorról!

Sokat lehetne mesélni a Kiserdőről és a Nagy- vízről.

A hatvanas évek elején történt. Télen a Nagy-víz volt a mi korcsolyapályánk.

Ezen a télen is – mint már annyiszor – késő délután lementünk korizni a „ jégre”.

Menet közben a Villanydúcos dűlő vonalában találkoztunk több emberrel, akik jeget vágtak a tavon és hazafelé tartottak. Hangosan, érthetően figyelmeztettek bennünket, hogy a jégen sok lék van, amelyeket meg is jelöltek, most ne ide menjünk csúszkálni, hanem inkább a Régi- reptérre, az biztonságosabb.

Nekünk a reptér messze volt, így nem törődve a figyelmeztetéssel a Nagyvizet választottuk.

Egy darabig nem is volt baj. De aztán igen. Nem tudom már, hogy melyik srác belecsúszott az egyik nyílásba és hajszál híján teljesen eltűnt a jég alatt. Mi, ijedt nyolc-tíz éves gyerekek nem tudtuk kihúzni. Nagy szerencsénkre két felnőtt - Harangozó Karcsi bácsi és fia Béla Bácsi- éppen arra jöttek és közösen kihúzták kis társunkat. Béla bácsi a közeli kukoricaföldön kint hagyott csuta szárból hozott a tó partjára egy-két kévényit és azt meggyújtva szárították meg a csurom vizes gyereket - azt hiszem, hogy az életét mentették meg ezzel.

Egyszer a kiserdőben is történtek érdekes dolgok.

Szinte minden háznál tartottak disznókat, amelyek „kijártak” a legelőre.

Hasas volt a disznónk, édesanyámék már azt számolgatták, hogy még egy-két napig kiengedik, aztán a „malacozásig” már nem. De ezen a napon még kiment a „coni”, csakhogy este nem jött haza.

Édesapám és édesanyám néhány szomszéddal elkezdték keresni a kiserdőben. Már sötét volt, amikor megtalálták a hangosan - a kismalacainak - röfögő disznó-mamát.

Amikor észlelte a közeledő embereket, támadni készült. Édesanyám hangjára nyugodott meg, egyedül őt engedte közel magához, aki a hat kismalacot összeszedte egy vékába. Az anyadisznót így tudták hazahajtani.

Az egyik malac háta enyhén csíkos volt, arra gondoltunk, hogy talán vadkannal találkozhatott anyakocánk. Ezt gyanítottuk, egészen addig, amíg a kis csíkos hátú fel nem cseperedett, de az ő kis malackái még jobban hasonlítottak a vadon élő rokonaikra. Innen már bizonyosság lett, hogy a házi disznó félre lépett.

 

Virágkaró és az elmaradt karó

Nagy öröm volt, amikor 1963-ban elkészült a Központi Iskola új épülete, tornateremmel, szertárral, zsibongóval, gyakorlati műhellyel.

A gyakorlati foglalkozások ebben a műhelyben folytak, Jónás tanár bácsi vezetésével. Karcsi bácsi matek-fizika szakos tanár és emellett igazi ezermester, fúró-faragó ember volt. Mindennel meg tudott birkózni, ami anyagból készült.

A műhelyben olyan tárgyakat készíttetett velünk, amelyeket fel lehetett használni az iskola életében. Az új iskola folyosóját is mi fedtük be, színes dekor lemez hulladékból, ami nagyon szépre sikerült.

Egy alkalommal virágkaró faragása volt a feladat, de ezt kivételesen nem az iskolában, hanem otthon kellett elvégezni, egy 50 cm hosszú, 1 cm-es vastagságú fenyőből.

Az elkészítésre egy hetet kaptunk. Egy olyan fenyő-anyagot sikerült beszereznem, amely nagyon kemény volt, mint kiderült, vörösfenyő, így a faragása nagyon nehezen ment, az akkor még gyenge gyerek kezemmel nem tudtam a kést belemélyeszteni a fába. Ennek ellenére kifaragtam a karót, de nem tetszett, ezért nem mertem bevinni a meghatározott időpontra.

Nagy szerencsém volt, hogy nem csak én nem teljesítettem a feladatot, hanem több fiúnak is akadtak problémái.

Több osztálytársam munkája azonban nagyon szép volt. Vaskó Józsi, Sára Bence, Bajzik Gyuri, Miszlai Imre, Czvik Jancsi, Iszli Jancsi, Hencz Jancsi olyan jól sikerült darabokat hozott be, hogy nem tudtam felfogni, hogyan lehet ezt így kifaragni!

A dolog nem hagyott nyugodni. Hol lehet a hiba? Ennyire nem lehetek ügyetlen!

Karcsi bácsi egy újabb hetet adott, hogy kijavítsuk a hibákat.

Próbáltam a korábban megkezdett munkámat folytatni és jól megélezett késsel faragtam a virágtámasztéknak szánt „fadarabot”.

A rejtélyt Baksa Jóska bácsi, szomszédunk oldotta meg, aki, amikor átjött hozzánk, kivette kezemből a „munkadarabot”, megforgatta és így szólt:

--Ebből a kemény vörösfenyőből soha életben nem lehet kifaragni, amit akarsz. Ehhez puhább fenyőre van szükség.

--De, hát honnan vegyek olyan faanyagot?

--Nekem hamarosan be kell mennem a faluba, beugrok a Szirovatka Gyurihoz is az asztalos műhelybe, ha akarsz, eljöhetsz velem.

Jóska bácsi fehér-piros Panni mopedjével robogtunk hát Szirovatkáékhoz.

Kilitin két Szirovatka családot ismertem, amely tulajdonképpen a nagypapáig visszavezetve egy tőről fakadt. Igazi iparos család, nagynevű kiliti asztalos dinasztia. Már  az 1874. január 1-én alakult Kiliti Asztalos Iparos Testület  vezetőjét is Szirovatka Károlynak hívták, akinek tevékenységét, szorgalmát követték a leszármazottak- unokák, dédunokák, ükunokák.

Akikhez akkor mentünk, az idős Szirovatka György és fia, a szintén Szirovatka György volt.

Érkezésünkkor az idősebb Gyuri bácsi egyedül tevékenykedett a műhelyben. Szép szál, egyenes tartású, jellegzetes nagy bajuszú ember volt a Gyuri bácsi. Amikor meglátta régi ismerősét és iparos társát, elmosolyodott, a rajta lévő sötétkék elő kötényben megtörölte gyantától fénylő kezét és lekezelt a két mesterember.

Jóska bácsi előadta jövetelünk célját, és Gyuri bácsi pár perc alatt elkészített kettő darab faragható virágkarót, puha fenyőből.

Furcsálltam, hogy nem is volt még szó a méretről és mégis akkorára vágta a fát, amekkorára szükségem volt, aztán Gyuri bácsi elmondta, hogy az elmúlt héten a környék- velem egykorú- gyerekei közül többen is megkeresték, hasonló kéréssel.

Gyuri bácsi az egyik karót nekem adta, a másikat pedig ott azon nyomban kifaragta, és amikor elkészült vele, átnyújtotta, az alábbi szavak kíséretében:

--Ezt mintának adom. Ha ezt nézed, a másikat könnyen ki tudod faragni. Még annyit segített, hogy a kifaragatlan példányra ácsceruzával gyönyörű mintákat rajzolt.

A két öreg közben beszélgetett néhány szót, Gyuri bácsi kiment a műhelyből és két üveggel és három pohárral tért vissza.

Az egyikből – a borból- maguknak, a másikból - a mustból- nekem töltött. Beszélgetésükből tudtam meg, hogy jégbor és must van az üvegekben, ami nem más, mint a hó lepte szőlőből készült nedű.

Hazaérve, azonnal nekiláttam a karó kifaragásának. Még aznap elkészült. Leosztályoztam a munkámat, Gyuri bácsiéhoz viszonyítva, kettest adtam magamnak. Felfelé kerekítve.

Nagyon örültem, hogy elkészültem elmaradt munkámmal.

Másnap reggel a kisördög nem hagyott nyugodni, és nem az én művemet, hanem Gyuri bácsiét adtam oda tanáromnak. Ő nem szólt semmit, addig, amíg a többiektől be nem szedte az elmaradt darabokat. Ekkor azonban megszólalt:

--Fiúk, a lépjen ide elém az, aki helyett más faragta ki a karót.

Egy rugó megfeszült bennem és már penderített is Karcsi bácsi elé, aki így reagált az estre:

--Mentségedre szóljon a beismerés. Nekem ne a Szirovatka Gyuri bácsi munkáját hozd ide osztályzásra, mert attól az embertől én csak tanulhatok, tanár létemre is, hanem azt, amit te faragtál. Örök életre rejtély maradt, honnan tudta meg a turpisságot.

Megszégyenülten bontogattam ki az újságpapírba tekert – az általam készített- karót.

Karcsi bácsi megnézte, szúrós tekintetét két szemem közé célozta, majd szelídebbé vált a nézése, muszklijával kupán kólintott, vaskos kezét most már inkább barátilag, a vállamra tette és a következőket mondta:

--Ez a munka négyest ér, de most hármast adok, mert más tollával akartál ékeskedni. Másik munkával kijavíthatod.

Azt a karót, amelyet Gyuri bácsi faragott az igazgatói irodába a nagy virágládába kellett tenni a pálma mellé.

Egyszer nagyon sok év múlva találkoztam tanárommal, aki a virágkaróra visszaemlékezve elmondta, hogy azt nagyon sokan megcsodálták.

Azt meg is lehetett csodálni, azt Szirovatka Gyuri bácsi nekünk faragta,…csak nekünk.

 

A mi Tóni bácsink

Már korábban is hallottam róla édesapámtól. Csupa jót. Apám mindig úgy beszélt róla, mint arról az emberről, akinek adni lehet a szavára, akit érdemes követni.

Személyesen csak egy éve ismerem. Egy véletlen úgy hozta, hogy összefutottunk és a bemutatkozástól kezdve úgy tűnt számomra, mintha ezt a nemes lelkű, stramm kiállású bácsikát ősidők óta ismerném. Bácsikát? A bácsik nem így néznek ki! Ő egy kortalan, fürge mozgású, életkoránál jóval fiatalabbnak látszó ember. És mekkora szellemi kapacitással! Egy két lábon járó lexikon.

Amikor meg tudta, hogy egy jó ismerőse fia vagyok, azonnal kedves témámra –Kilitire – terelődött a szó. Három órát beszélgettünk, de nekünk néhány percnek tűnt. Sorra jöttek elő az utca nevek, a régi kilitiek nevei, és olyan érdekességek, amit soha nem lehet megunni.

Már az első beszélgetéskor meg tudtam, hogy életének fontos része Kiliti, ahol gyermekkorát és fiatal éveit töltötte. Hálás szívvel emlékszik vissza Szigeti József mesterre, akitől jó útra valót kapott a Katolikus iskolában. Meghatározó jelentőséggel bírt számára a Szirovatka György asztalos mesternél eltöltött inas idő, amely a háború miatt a meg szokottnál hosszabbra „sikeredett”. Szirovatka Gyuri bácsit ma is „drága mesterem”-nek nevezi, és olyan szeretettel beszél róla, hogy még az is elérzékenyülne ezt hallva, aki nem ismerte egyikőjüket sem. Hát még mi kilitiek!

Szívesen gondol vissza a leventében töltött éveire, bajtársaira, barátaira. Több mint hatvan év távlatából!

Ki ez az ember?

Élt valamikor Balatonkilitin egy család. A családfőt úgy hívták, hogy Szávocskin Nikita.

Nikita az első világháborúban orosz katonaként került magyar hadifogságba. Hamarosan megszokta az itteni viszonyokat, és amikor szabaddá vált, akkor is Magyarországot választotta, mivel fehér katona volt, olyan tiszt féle, és az Októberi Forradalom után majdnem biztos, hogy halál várt volna rá is, mint több hazatérő társára.

Itt maradt ez a jó szívű orosz óriás, és csendesen dolgozgatott, feleségével nevelgették gyerekeiket, köztük, a négyből harmadikként - 1925-ben – született Antalt. A mi Tóni bácsinkat.

Az élet sokszor kegyetlen. 1939-ben váratlanul meghalt az édesapa. A mai Szeptember 6. tér és a Jegenye sor sarkánál lévő gabonát aratták, és ott munka közben következett be a szörnyű tragédia.

Az apa nélkül maradt gyermekek hamar felnőtté váltak. Hamar felnőtté kellett válniuk.

Antal ez idő tájt az elemi iskola tanulója volt, de már gyermekként kivette részét a munkából.

Nagyobb testvéreinek segédkezett a földeken aratni, kapálni, szénát gyűjteni, közben tanult is, és egy katolikus újságot kézbesített az előfizetőknek.

Élete egyik nagy álma teljesült, amikor asztalos inas lehetett Szirovatka György mesternél. Ez életének meghatározója lett. A gyalupadról olyan szeretettel beszél, mint családjáról, vagy az Ő Kilitijéről. A mi Kilitinkről.

Miért Gróf Antalnak hívják Tóni bácsit, és nem Szávocskinnak?

Amikor a háború szele ide ért Magyarországra a leventébe járó – addig – Szávocskin gyerekek, leventeoktatójuk javaslatára, felvették édesanyjuk vezeték nevét, ettől kezdve Gróf lett a nevük. Abban az időben az orosz vezetéknév miatt gondjaik is keletkezhettek volna.

Tóni bácsi 19 éves volt, amikor a front ideért. Nem lett katona, ugyanúgy, mint több 1925-ben született kiliti gyerek sem. Úgy mondja, hogy ebben nagy szerepe volt a falu akkori jegyzőjének, Láng Istvánnak, aki eldugta a neki megküldött, kikézbesítésre szánt sas behívókat, így kevesebb anyának kellett gyászolnia a fiát.

--Szerintem ebben a dologban közreműködött Pintér Károly leventeoktató is, aki szintén szívén viselte a falu sorsát - mondja meggyőződéssel Tóni bácsi.

Tóni bácsi több, nagyon komoly munkakört töltött be nyugdíjba vonulásáig, de lelke mélyén asztalos maradt mindvégig. És kiliti. Számára ez a falu az a hely, amellyel egybeköti egy láthatatlan köldökzsinór, amely eltéphetetlen és bármikor visszavezeti Szigeti és Szirovatka mesterhez őt a szintén mestert, Gróf Antalt, a mi Tóni bácsinkat.

Az ilyen mesterek, mint ők hárman példaképül szolgálhatnak mindannyiunk előtt, tőlük tanulhatunk tisztességet, hitet, hazaszeretetet, emberi tartást.

 

Húsvét Hétfő régen és ma

Gyerekek voltunk, még ki sem látszottunk a kiliti földes utak göröngyei közül, de Húsvétkor már ott sündörögtünk a nagy fiúk körül, ellesve mindent, amit ezen a csodálatos, sok esetben napsütéses ünnepen tennünk kellett - nekünk- „férfiaknak”.

A nagy fiúk, a nálunk nyolc- tíz évvel idősebb Balassa Feri, Balassa Imre, Balassa Jancsi, Vidák Feri, Miszlai Feri, Huszár Frigyes és Tóth Jóska türelmesen készítettek fel bennünket, kicsiket, életünk első nagy locsolására. Matyikó Feri bácsi elmagyarázta, hogy mi a locsolás lényege és azt hogyan kell végrehajtani:

--Arra nagyon vigyázzatok, hogy a locsolóvíz nehogy a kislány szemébe kerüljön, és csak annyit szórjatok ki az üvegből, amennyivel nem áztatjátok el a ruháját.

Soha nem felejtem el azt az ibolya illatú locsolóvizet, amelyet édesapámtól kaptam. Az üvegnek kislány formája volt. Abban az időben nem kölnit használtak, hanem illatosított vizet.

Sorba jártam a közeli házakat. Finom zserbóval várták a locsolókat Szabóéknál, Pozsonyi kiflivel Berkeséknél, krémessel Tóthéknál, és a világ legfinomabb kuglófjával Balassáéknál- és mindenhol szeretettel, mosolygós arccal. Istenem, ha vissza lehetne hajtani az idő kerekét!

A locsolásért kapott néhány tojásra és ránk locsolókra még várt egy nagy feladat, a tojásgurítás. A kisgyerekek a Széki réten, Csárda réten, a nagy fiúk a Csőrin gurították a tojást.

Érdekes hagyomány volt a tojásba való pénzdobálás is. Erre a régi réz húsz filléres, vagy a telefontantusz volt a legalkalmasabb.

A Húsvét a Karácsony mellett a legfelemelőbb ünnepe a magyar embernek,…születés,… feltámadás és… hitünnepe. Az élet értelme… csodálatos dolog, hogy nem merül feledésbe, itt duruzsol minduntalan az emberek szívében, mint egy csírát hajtott mag és lassan, méltóságteljesen szárba szökken.

Ma 2009. Húsvét hétfőjén a kiliti Rákóczi utcából két 2 éves kis fiú – Hunor és Lehel- kezükben locsolóvízzel, elindultak a magyar hagyományokat mélyen tisztelő ápoló édesapjukkal, Robival és Andrissal, hogy ezen a napsütéses ünnepen azt tegyék, amit a „férfiaknak”mindig is kellett,…hiszen ezt kapták örökségül,… és ma egy csodálatos Ünnep van.

 

A puszta illata

 Arra, ahol alkonyatkor lebukik a nap, közvetlen a horizont alatt, ott van múltam egy darabja, ott a barackos fölött, ott van Papkuta.

Gyerekkoromban sok időt töltöttem itt. Mindig örömmel mentem; a pusztán jó emberek laktak és dolgoztak.

Amint Kiliti felől leereszkedünk a második völgybe, látható az a hely, ahol valamikor a barackos állt.  Egészen kis gyerekek voltunk, és már az iskolai szünetben itt töltöttük a nyarat, szedtük a gyümölcsöt és a kapott fizetésből egészítettük ki tanszereink árát.

A barack aromája keveredett a gyümölcsös mögötti téglaégető enyhén pörkölt paprikára emlékeztető illatával.

A téglaház, ahogy akkor az égetőt mondták, ellátta a falu nagy részét téglával. Kisméretű téglát égetett itt Köböl István és családja. A vályogot is itt, a helyszínen kitermelt agyagos földből vetették. Pista bácsi nap, mint nap megállás nélkül dolgozott és osztotta a vezényszavakat a többieknek, hol a vályogvetésnél, hol a kemencéknél, ahol nagy hozzáértéssel változtatták át a sarat építőanyaggá. Olyan téglát készített az öreg Köböl, hogy az ebből épített házak talán évszázadokat is kibírnak.

A téglaház mellett jól termő földek vannak. Sokszor ide lucernát vetettek. Kis kézi kocsinkkal, de sokat fordultunk Molnár Jani bácsival Kiliti és Papkuta között, mire a felgyűjtött pillangóst mind egy szálig haza cipeltük!

/ „A kicsi kocsi még mindig száguld”, a minap is láttam öreg, örökös barátomat és a zöld színű kétkerekűt./

Papkutára a régi tehénistálló és a lóistálló között vezet be az 1959-ben megépített aszfaltozott út. Szomorú, hogy nem halljuk a tehenek kérődzését és a lovak nyerítését, horkantását. Nem halljuk a hangjukat és nem érezzük illatukat, azt az illatot, amit az emlékezet megpróbál több, kevesebb sikerrel rekonstruálni. Nem érzem a széna, a zab és a többi abrak illatát. Nem érzem azt az illatot sem, amit mindig éreztem, itt az istállóknál, a frissen csutakolt jószág kellemes tiszta szagát.

Hol van az én kedves keresztapám és a többi itt dolgozó szorgos ember dohány illata?!

Valamikor a hosszú lakóház mögött a fák árnyékában „osztályozták” az asszonyok az exportra szállított sárgabarackot. Reggeltől estig sürögtek-forogtak, rakták a ládákba a gyümölcsöt. Minden áldott nap elfáradtak, de másnap újra kezdték tréfálkozva, énekelve, egymást segítve.

A házban, amely régen a Veszprémi káptalan cselédháza volt, emberek éltek. A többség már beköltözött Kilitire vagy az ország más részeibe indult szerencsét próbálni, az itt élők gyerekei közül többen tovább tanultak. Van köztük főnővér, tanár, főkönyvelő, jogász, asztalos mester. Mindegyik jó szívvel gondol vissza a Papkután töltött szép évekre.

A hosszú ház végében a kereszt mellett volt a harangláb. Tűz esetén kellett megkongatni. Néha rosszabb gyerekek „csintalanságból” is megráncigálták a kötelet. Ilyenkor megelevenedett Papkuta és mindenki szaladt a vödrökért, készen állt a tűzoltásra.

A tűzoltáshoz szükséges vizet nagy beton kádakban tartották. Minden épület és kazal közelében voltak ilyen víztartályok, mellettük vonyogók, és egyéb tűzoltáshoz szükséges szerszámok, még egy tűzoltó fecskendő is, amellyel nagyon szerettünk volna játszani, amit a felnőttek jelenlétében néha megtehettünk. Egyszer Berkes János bácsi megtöltötte a kézihajtányú fecskendőt és megengedte, hogy azt  mi, gyerekek, teljes egészében kilocsoljuk a magtár előtti poros földre. Nekünk ez akkor, maga volt a csoda! A tűzoltó víz rézgálic illatát még most is érzem.

A lakóházzal szemben egykor jól termő cseresznyés volt, ahol május végétől július közepéig folyamatosan szedték a piros gyümölcsöt az asszonyok és a gyerekek. Nem lehet elfelejteni azt a virágözönt, ami tavasszal szinte kínálta magát a méhecskéknek. És az illata!

A cseresznyés fölött sok éven át dinnyét termesztettek, előbb a Lelik család, majd a Csányból érkező Oláh Illés és kedves családja. Később a dinnyeföldek átkerültek a Puszta nyugati széléhez a beton siló „gödrök” mögé, ahol azt követően öntözéses kertészetet alakítottak ki Csernus András kertész irányításával.

A puszta központi része volt a magtár a tőle nem túl messze lévő mázsaházzal. Méteres falai között terményt tároltak. A padlásra falépcsőn lehetett feljutni, ahol meghatározott rendben volt beömlesztve több fajta gabona.

A gabona illata nagyon kellemes, kiváltképpen a frissen aratott búzáé, és az íze a kalászból kimorzsolt szemeknek semmihez nem hasonlítható.

Itt ebben a magtárban több ember dolgozott Horváth Gyula bácsi magtár vezető irányításával.

A magtár mellett volt a tehénistálló, szép fejőstehenekkel, és azok kisborjaikkal. Itt az istálló egyik erre a célra kialakított helyiségében hűtötték és szeparálták a tejet, úgy szállították be Kilitire stráf kocsival, ahonnan aztán tovább vitték a tejüzembe. Az istálló padlásán helyezték el azt a nagy víztartályt, ahová hidroforral emelték fel a vizet, amellyel ellátták az egész pusztát.

A tehénistálló mögött volt a juh hodály, ahol nagyon szép birkákat neveltek húsukért és gyapjújukért. Messze földről érkeztek birkanyíró szakemberek, akik elvégezték ezt a bonyolult munkát.

A régi idők pusztája még áll. Egyik része – a lakóház - új köntöst kapott jelenlegi tulajdonosától. Szépül és reménykedünk, hogy a puszta többi épülete is újjászületik, és újra hallható lesz a lovak nyerítése, tehenek kérődzése és megint érezhetjük a puszta hamísítatlan, régi időket idéző, varázslatos illatát.

 

Így beszéltünk Kilitin- nem is olyan régen

Amit az irodalmi nyelv szabályainak betartásával leírunk, az minden magyarul beszélő ember számára egyformán érthető, de beszédünk – tájegységenként – azonban többé-kevésbé eltérő.

Megértjük egymást, annak ellenére, hogy másként alakítjuk a magánhangzókat, másféleképpen képezzük mássalhangzóinkat, más-más elnevezéseket, kifejezéseket használunk fogalmainkra, tárgyainkra. A nyelv folyamatosan alakul, változik, az irodalmi nyelv azonban már hosszú ideje állandónak tűnik, ugyanis az azt védelmező kódot nem könnyű feltörni, az felett nyelvészeink őrködnek. A beszéd sajnos sérülékenyebb.

Hallgatom a mai fiatal hölgyek némelyikét, és az az érzésem támad, hogy a magyar nyelvre olyannyira jellemző és azt színesítő nyílt e hangot szándékosan zártan ejtik, kényeskedve, már-már az e hangot á-nak hallatva, gondosan ügyelve arra, hogy a régi primadonnáink kényeskedő beszéde minél tökéletesebben legyen utánozva.

 Mosolygok zavarukon, ha néha „eltévesztik” és helyesen beszélnek. Ez az egész olyan, mint ha tudatosan csinálnának lányainkból bohócot valakik, akik ezeket a negatív, nyelvészt nem látott „nyelvreformot” kifundálták.

Eszembe jutnak nyelvtanáraink a Kiliti iskolából- Bazsai Lajos, Szirovatka Károly, Mészáros Lászlóné, Ferenczi Miklósné, valamint a jelenlegi tanárok, akik tudásukat a helyes írás és a helyes beszéd tanításának szentelték, szentelik.

Nagy kincsünk a nyelv. Adomány számunkra a betű, a hang. A kommunikáció segít összetartani a társadalmat, így a beszéd annak hű tükörképe is egyben.

Egy hatvan felé járó ember, aki nem nyelvész ugyan, de a magyar nyelvtant a fent említett nagyszerű pedagógusoktól tanulta, már a saját tapasztalatából is meg tudja ítélni, hogy nyelvünk nap, mint nap változik. Ez természetes, de a változás, fejlődést jelentsen!

Kiliti nyelvi emlékeiért az ötvenes évek végéig tudok – gondolatban – visszaröppenni.

Most azon a nyelven szeretném leírni egy napomat, ahogy akkor beszéltünk – itt Kilitin – egymás között, gyerekek, felnőttek egyaránt:

„Reggel hét órakor fő ke’tem. Piritus kenyeret reggeliztem teáva’. Anyukám nyó’c óra körü’ e’küdött a bó’tba kenyérér’. Hazaértem és murzsú’tam kukoricát a tikoknak.

Délelőtt e’ mentem a mamáékhó’. A papa éppen a szóma kazlat igazgatta. Segítettem neki összerakni a szerszámait:

a gerebgyét, a vonyogót, a söprüt, a sarággyát, a lazsnakot az udvaron a fészer alá, a furut, a gyalut, a toport, a fogót, a kalapácsot a kamurába’, majd megnéztük a pincébe’ a csap alatt a kármentőt. A papa hébérre’ vett ki bort az akós hordóbu’, teleengedett egy csutorát és átvitte Matyikóékhó’.

A mama a pitar előtt fateknőbe’ mosta a cihát. A trisót, a lúgkövet és a mosószappanyt a hokedlire tette.  Két széken átfektetett lajtergyán szellőztette a dunyhát és a vánkost.

A konyhába’ nagynéném fejtett bablevest és lisztistercet készített. Dé’be megebédűtünk. Délután sárgafő’dér’ vó’tunk a papáva’, a szoba sikálásáho’. Szedett söprü vesszőt is. Amint meggyüttünk a határbú’ a papa megigazította a kerittést és a kisajtót, majd ráspu’va’ megköszörű’te a hurullót, hogy hó’nap könnyebben tuggyon vele kapá’ni.”

Akkor, 59-ben ezt így meséltem volna el. A mai fülnek ugye mennyire idegen?

Ötvenkilenctől azonban nem csak a papa és a mama tanított a magyar nyelvre, hanem a kiliti pedagógusok is. A nyelvtanárok és a reáltárgyakat tanító tanárok is, akik szintén nagyon ügyeltek arra, hogy érthetően, értelmesen beszéljünk, természetesen a hagyományok megőrzésével.

A huszonegy éves lányom, annak ellenére, hogy egy hagyományőrző klub tagja, régi szavaink közül többet nem ért meg. Ezeket a szavakat pedig még az ötvenes-hatvanas években használtuk.Néhányat, mai jelentésével együtt most felsorolok:

Udvarban/ fészerben/ található tárgyak elnevezése:

Kisajtó – kiskapu, góré- kukoricatároló, horoló/huruló/-sarabolókapa, topor-fejsze, vályú-itató, tikól-tyúkól, dézsa-fakád, vonyogó-horgos végű szalmakihúzó/kazalból/ szecskavágó-szálastakarmány zúzó, csép,/cséphadaró/-kézi terménycséplő/kétrészes/fa.

Állatok elnevezése:

tik-tyúk, réce-kacsa, tuba-galamb, csuri-kölyökveréb, kánya-varjú, ökör-ivartalanított hím szarvasmarha, tinó- ökör, fiatal korában, csődör-hím ló, kanca- nőnemű ló, ártány-herélt disznó, göbe-/anyadisznó/vagy malac/, mangalica- gyűrűs sörtéjű disznó/hungarikum/, kese- világos szőrű hússertés, kos-a juh hímje, ürü-ivartalanított kos, gida- a kecske kicsinye.

Lakásban található tárgyak, elnevezése:

pitar-nyitott tornác, sparhellt/spórhelyt/- tűzhely, Ren/Ler/- sütő, kászli-szekrény, kredenc-konyhaszekrény, mozsár- fűszertörő, szakajtókosár-csuhéból font kosár/kenyérsütéshez/, szakajtóruha-kenyértészta alá a szakajtókosárba ruha/mint a konyharuha/, findzsa-bögre.

Ez a néhány szó csak ízelítő abból a hatalmas szókincsből, amellyel nyelvünk rendelkezett, rendelkezik. Mélyebbre nem merek, és nem akarok ásni, ezt hagyjuk meg nyelvészeinknek, nyelvtanárainknak, ez az ő kenyerük de mi egyszerű emberek is ápoljuk és őrizzük csodálatos kincsünket.

 

Lecke egy életre  Papkután

Mint minden évben augusztus 13-a körül, idén is kimegyek Papkutára.1900-ban ezen a napon itt a magtár épületében született nagyapám. Egy perc és máris a volt lóistálló mellett fékezek, elkanyarodok a magtár felé, a mázsaház előtt megáll velem az autó. Nem szállok ki, csak félreállok az útról és máris csapong a képzeletem, szinte letepernek az emlékek. Ezen a helyen van mire emlékezni. Visszaröppenek ezerkilencszázhatvannyolcba.

Ezen a nyáron fejeztem be a gimnázium első osztályát és két nagyon kedves lány osztálytársammal együtt az Új tavasz tsz kertészetében töltöttük a nyári szünetet. Micsoda nyár volt!

Nekem addig is a dolgos parasztember volt a legfontosabb, de ettől a nyártól töretlenül hiszek és bízom a kérges tenyerű kiliti emberben.

Hogy is volt?

Egy szép júniusi reggelen munkára jelentkeztünk a kertésznél, az örök mozgó, állandóan tevékenykedő, szigorúnak látszó, de aranyszívű Csernus András bácsinál, aki röviden tömören elmondta, hogy mi lesz a feladatunk.

Mit kellett csinálnunk? Mindent, amit a többieknek. Lovat vezetni a paprika ekézésekor, a lekaszált gazt összegyűjteni, paradicsomot, paprikát szedni, locsolni az üvegházaknál.

Nekem a legnagyobb élmény a lovak – Guszti és Pajkos – vezetése volt, ilyenkor Matyikó Pista bácsi vagy Hencz Lajos bácsi fogták az eke szarvát.

Mindig nagyon vártuk az ebédidőt. Nemcsak azért mert megéheztünk, hanem ami ilyenkor zajlott az üvegházak melletti árnyas fák alatt az felért egy népünnepéllyel.

Itt fogyasztotta el ebédjét szinte mindenki, aki a pusztán dolgozott. Maráz Vilmos, Márvány József, Csonka József, Matyikó István, Hencz Lajos és a kertészetben dolgozó asszonyok, na és ezen a nyáron a két Marika és én is.

Ezek az emberek kora reggeltől megállás nélkül dolgoztak a forró napon és délidőben – falatozás közben –úgy pihentek, hogy meséltek egymásnak, viccelődtek, ugratták egymást- mindezt szeretettel, oda-oda csípve, de a másikat nem megmarva.

Az egyik délidőben érdekes események történtek.

Maráz Vilmos bácsi megkérdezte tőlem, hogy az ebédhez miért nem eszem paradicsomot, hiszen egész délelőtt ott forgolódtam a paradicsom táblában, zsebre tehettem volna néhány szemet, így másokat is megkínálhattam volna.

Csonka Józsi bácsi is helyeselt, és amikor Matyikó Pista bácsi is egyetértett a többiekkel, villámgyorsan elszaladtam a száz méterre lévő táblába, leakasztottam annyi szem paradicsomot, ahányan voltunk, és uzsgyi, már vissza is érkeztem. Akkor még nem tudtam, hogy ugratnak.

Egyszer csak megjelent András bácsi a kertész. Odaszólított magához és szigorú hangon a következőket mondta:

--Te gyerek miért barangoltál a paradicsomban? - Olyan hivatalos hangon mondta, hogy megijedtem. –Megállj, megmondom az elnöknek, hogy dézsmálja a paradicsomot a fia.

--András bácsi, csak néhány szemet hoztam el.

--Nem az a sok, hanem amit összetapostál közben.

Telve izgalommal lestem a kövesút irányába, ahonnan már hallottam is a jól ismert Danuvia, édesapám motorjának berregését.

--Idefigyeljen elnök úr, ez a gyerek a paradicsomban barangolt, szedi a közösből a termést, mi erről a véleménye?

Nem vettem észre a kertész és az elnök összekacsintását, azaz nem észleltem, hogy tréfa áldozata vagyok.

--Tudja mit András bácsi, én arra gondoltam, - mondja az elnök- apám, le kell vonni a béréből, vagy hozzon a leszedett paradicsom helyett.

--Na, fiam, melyik megoldást választod, kérdezte apám.

--Hozok helyette.

Másnap reggel édesanyám konyharuhába becsomagolt annyi szem paradicsomot, ahány szemmel „megrövidítettem” a szövetkezeti vagyont.

A másnap reggeli munkakezdésnél ott volt mindenki és nekem- naiv kisgyereknek-nem tűnt fel, hogy Maráz Vilmos bácsi is ott van a magtárból és nagyapám is a puszta másik végéből.

Egyszer csak megérkezett édesapám is.

--Te jó isten, mi lesz itt?

Fogtam a paradicsomot, kicsomagoltam a konyharuhából,- csodálatos módon nem nyomódott szét egy sem, - és átadtam András bácsinak.

András bácsi mosolygós szemekkel a következőket mondta:

„Édes gyerekem, tanuld meg egy életre, hogy ha szükséged van valamire, akkor kérdezz, vagy kérj, de ne önkényeskedj. Ugye érted? „

--Értem András bácsi. És tényleg megértettem. Azt is megértettem, hogy egy jól szervezett ugratás áldozata vagyok, és egy jól irányzott leckéztetésé.

Körbenéztem és láttam a mosolygós, huncut arcokat, köztük apámét is.

Sok évre a történet után egyszer sietve lépkedtem az utcán és elkerültem két idős embert, akik előttem haladtak és beszélgettek.

Az egyik utánam szólt:” Már megint hol barangolsz te gyerek, csak nem a paradicsomban?” – hátra fordultam és akkor ismertem meg Maráz Vilmos bácsit és Csonka Józsi bácsit. A nyakukba ugrottam. Bár most is tehetném! Sírjukat gyakran látom úgy, mint Matyikó Pista bácsiét, Hencz Lajos bácsiét. Mindegyikőjük Márvány papa közelében nyugszik.

Töretlenül hiszek és bízom a kérges kezű kiliti paraszt emberben és nem felejtem őket, bármerre is ”barangolok”

 

Diák kalauzok, avagy ”kamaszkorom legszebb nyara”

1969. június elején megjelent a Perczel Mór Gimnáziumban egy sötétkék egyenruhát viselő, sokcsillagos ember és azt kérte az Igazgató Úrtól, hogy beszélhessen a tizenhat évesnél idősebb tanulókkal. Hamarosan kiderült, hogy a „tábornoknak látszó” illető a 13. számu AKÖV – a mai Volán elődje - Siófoki irodájának volt a vezetője és azzal a szándékkal jött, hogy a nyári szünet idejére diákokat toborozzon, akik majd kalauzként dolgoznak a Siófok környékén járó autóbuszokon. Természetes dolog volt, hogy többen jelentkeztünk. Egy hetes kiképzés után először öreg kalauzokkal majd hamarosan önállóan dolgoztunk.
Miért kívánkozik ez a történet a Kilitiről szóló írások közé?
--Hát persze, hogy azért, mert Sára Bence barátommal- mi kiliti gyerekek-, a kiliti helyi járatra kerültünk.
Igaz, hogy a „Kamaszkorom legszebb nyara” film címeként le van védve, de talán minden következmény nélkül ide is leírhatom, mert ugyancsak ide kívánkozik.
Bencével egymást váltottuk- másnaponként. Azzal a Bencével, akivel egy osztályba jártam az általánosba, és akinek csodáltam talpraesettségét, határozott modorát,- én a kissé félszeg, visszahúzódó Rákóczi utcai gyerek.
Ez a nyár jó lecke volt. Minden valahogy a –„vagy talpon maradsz, vagy rád lépnek” fogalom köré csoportosult.
Az első nap, a nyakamban a kalauz táskával olyan volt, mintha satu szorítaná testemet, lelkemet. A szívem a torkomban dobogott. Sok idő kellett ahhoz, hogy megszabaduljak felesleges gátlásaimtól.
Egyre jobban belejöttem új szerepembe. Egyre jobban megtaláltam a helyem a jó öreg GA 89-74-es rendszámú fehér 66-os Ikaruszban, amelynek két sofőrje egymást ugyanúgy váltotta másnaponként, mint mi egymást Bencével. Kik voltak ők? – Hát a két Béla bácsi, akiknek áldom a nevét, amíg élek. A Simay Béla bácsi és a Földesi Béla ( + ) bácsi. Két teljesen különböző ember de egy dologban egyformák voltak, a hozzánk való türelemben és a jóságban.
Először az öreg Földesivel dolgoztam - aki ez idő tájt már volt vagy 35 éves, majd a Simay Béla bácsival - aki az én szememben a sofőrök fejedelme, mert nekem az ideális sofőr egyenlő az ő személyével.. Ajándék számomra az élettől, hogy később autóvezetést is tanulhattam tőle és az ő nyomdokaiban járó fiától ifjabb Simay Bélától.
Most viszont térjünk vissza 69-be, arra a bizonyos nyárra. A buszon is és azon kívül is tombolt a hatvanas évekre jellemző forró, száraz nyár.
Az öreg fehér, háromajtós csak rótta az utat a Vasútállomás és a Béke tér között. A menetidő 12 perc, egy menetjegy ára 2 forint.
Minden fordulóban volt valami érdekesség, valami, amire érdemes visszaemlékezni.
A reggeli –Siófok felé tartó járatokon utaztak a kiliti öreg nénik, hajtott háttal, megkérgesedett tenyérrel, vitték a keservesen megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, tojást a piacra. Soha nem tudom elfelejteni őket. Néhányan különösen a szívemhez nőttek és én úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. Az is volt, mert ezek a kiliti nénik nem színleltek, ők arra mosolyogtak, akit szerettek, - és engem szerettek, ez biztos. Nekem, pedig kellett ez a szeretet. Volt egy kis munkában megtört idős asszony, piros arccal, a kétkezi munkába belerokkant kezekkel.. Minden alkalommal fel-és lesegítettem pakolni kosarait. Drága jó Ángyán néni- sokszor eszembe jut még ma is.
A délutáni járatoknak is meg volt a maguk hangulata. Általában ezeken utaztak a strandra a fiatalok, gyerekek,
Ezen a nyáron – már nem tudom, hogy kinek a vendégei voltak- Kilitin nyaralt két kislány Budapestről. Ha jól emlékszem a nagynénijük az Önkiszolgáló bolt közelében lakott. Ez a két lány sokszor egész délután velem buszozott, csak azért, hogy beszélgethessünk. Néha olyan jó lenne tudni, hogy mi van velük!
Az esti járat Siófokról Kilitire - fél tíz körül - volt a legfontosabb – legalábbis számomra. Minden este ebben az időben jött haza Kilitire egy nálam két évvel fiatalabb kislány, aki a nyolcadik osztályt éppen befejezve az egyik büfében dolgozott. Már az is elég volt, hogy felszállt a buszra, hát, még amikor vissza is köszönt, vagy amikor beszélgetett velem! Persze ő semmi másra nem gondolt, talán csak arra, hogy az egész napi munkában elfáradt és jó lenne már hazaérni.
Voltak érdekes dolgok azon a buszon. Kezdve azzal, hogy a GA 89-74-es volt a 13-as AKÖV legöregebb járműve. Ebből következik, hogy elég sokszor meghibásodott. Egyszer amint Béla bácsi éppen szerelte- a Kiliti Csárda előtt / ami akkor még Tiborcz Vendéglő volt/ felállt az egyik ülésről egy kis öregember- Berta Sándor – és a buszban tartózkodó nem kevés utasnak felolvasta legújabb verseit. A verselés addig tartott, amíg a 66-os el nem készült..

Olyan is történt, hogy az egyik reggel, munkakezdéskor Béla bácsi nem találta a Béke téri megállóban az előző este otthagyott Ikaruszt. A rendőrök bukkantak rá az akkori szeméttelepen a „JÓSZÓ- híd”mellett, rátűzve az írással: „Ez már csak ide való!”
Szerintem a két vagány kiliti srác- elkövető-azóta is nevetgél a jó viccen. Mi mérgelődtünk is, de inkább nevettünk.
1969-től közel negyven év telt el, de úgy tűnik, mintha az a sok minden nemrégen történt volna. Pedig közben is mennyi minden megtörtént. Egy biztos, hogy ennél szebb nyár nem volt az életemben.
Köszönöm Kilitiek, köszönöm Béla bácsik.

 

Jézuska pogácsája

Gyerekkoromban, ha tehettem nagyszüleimnél voltam. Tíz- egynéhány villanyoszlop közre laktak tőlünk Berkes Rozika néniék és Matyikó Terus néniék háza között. Itt éreztem igazán jól magam. Hallgattam drága nagyapám régi történeteit, amely mind igaz volt, hiszen annyiszor ugyanúgy csak az igazságot lehet elmondani.
Nem csak a történetek miatt szerettem itt tölteni az időmet. Még akkoriban legény emberként ebben a házban-itthon- lakott nagybátyám, akit mindenki csak Jóskának hívott, amit én is megtehettem, mert erre örökös engedélyt kaptam tőle, a köztünk lévő tizennégy év ellenére is.
Jóska bátyám fiatal srác korától traktoros volt. A régi Hoffer traktorral kezdte tizenévesen majd valamikor a hatvanas évek elején „gumikerekű” Zetorra ülhetett.
A traktor és a föld volt az élete. Csak néhányan tudtak úgy szántani, mint ő és az a gabona amit elvetett szép egyenes sorokban bújt ki a földből.
Amikor csak tehettem, mentem vele a „határba” és nagy megtiszteltetés volt, hogy az MTZ nyergének jobb oldalán a kormány mögött ülhettem és azon vettem észre magam, hogy egyedül is elboldogulok az öreg fülke nélküli géppel.
Ez így ment évekig. Aztán felnőttem. Nem lettem traktoros, más irányban alakult az életem, de ha meglátok egy öreg traktort, most is dobban egyet a szívem. Hát még amikor Jóska bátyámat látom a traktoron, a közelgő hetven évével. Drága bátyám 2008. Medárd napján tölti be ikertestvérével –Rózsi nénémmel- együtt a hetvenedik születés napját. Istennek köszönöm, hogy jó erőben, egészségben vannak.
Egy történetet szeretnék elmesélni, ami Jóska bátyámmal történt meg gyerek korában.
Nagy szüleim, mint a Rákóczi utca legtöbb lakója a háború előtti és utáni években szegény emberek voltak. Nagyapámnak minden egyes betevő falatért meg kellett küzdeni, hogy a hat gyereknek ne kelljen nélkülöznie.
Bátyám- öt-hat éves lehetett, amikor arra kérte nagyanyámat, hogy süssön pogácsát. A MAMA azonnal nem tudta teljesíteni a kívánságot, mert éppen mással volt elfoglalva és otthon sem volt minden szükséges anyag a pogácsakészítéshez. Fiának ezt nem mondhatta meg, mert a gyerekek nem tudhatták, hogy a család nélkülöz, ezért ezt mondta: „ Kérjél kisfiam a Jézuskától”- erre bátyám bement a szobába és a falon függő, Máriát és kis Jézust ábrázoló képhez lépve, letérdelt , imára kulcsolta kezét és kérte Jézuskát, hogy adjon neki pogácsát.
Nagyanyám mosolygott, amint meglátta fiát, a Szent-kép előtt térdelni.
--Sokáig kell a Jézuskát kérlelni, és akkor kapsz Tőle pogácsát, - biztatta a mama. Ez alatt bátyám nővére – édesanyám- elszaladt a boltba egy zacskó lisztért és azonnal nekiláttak a pogácsasütésnek. Amint elkészült, bátyámat kihívták a szobából és megkérték, hogy hozzon be a „sparheltre” néhány darab összevágott fát.
Jóska a fát behozta, a mama mondta neki, hogy még egy kicsit imádkozzon Jézuskához, hátha kap tőle pogácsát, Bátyám visszament a szobába és egy tányér pogácsával jött ki arcán a boldogság sugaraival és örömmel újságolta – „Anyám idenézzen, nem hiába imádkoztam, kaptam a Jézuskától pogácsát”!
Az egész életünk így telt. Asztalunkon sokszor volt pogácsa, több-kevesebb, mikor hogyan. Jézuska mindig segített bennünket, természetesen nem úgy, hogy odatette elénk, hanem úgy, hogy a fülünkbe súgta,-„ha megdolgoztok a pogácsáért, el is vehetitek az asztalról.”
Én magamban a krumplis pogácsát elneveztem „Jóska bátyám pogácsájának” amit soha eddig nem mondtam meg neki, de lehet, hogy így is tudja. Akinek Jézuska pogácsát adott, talán még ezt is tudhatja.
 

A katona sapkája

Abban az időben történt, amikor Titó „láncos kutya” volt. A déli határon történt esztelen átlövöldözések során a fiatal sorkatona, több társával együtt súlyosan megsebesült. Hónapokig nyomta a Budapesti Honvéd kórházban az ágyat, amikor végre annyira javult az állapota, hogy egy hét szabadságra mehetett haza családjához Kilitire.

Délután ért a gőzőssel a Siófoki Vasútállomásra, ahonnan gyalog folytatta útját a „Fasor” mentén. Szinte állt a levegő a  júliusi nap forró sugarai mintha fel akarták volna perzselni a földet.

A katona a „Fekete víz” irányába érve levetette zsávoly zubbonyát, lazán alkarjára akasztotta, a nem régen rendszeresített „pilotka” sapkáját pedig összehajtva zsebre dugta, így óvta a „kincstári” göncöt a hátán patakokban ömlő izzadtságtól.

Vidáman lépkedett és a „major” mellett elhaladva, amely ekkor már gépállomás volt, eszébe jutottak a késő gyerekkor és az ifjú kor emlékei és a cimborák- Jónás Jancsi, Barna Feri, Barna Laci - akikkel nagyon jó barátok voltak, együtt rúgták a labdát, együtt töltötték szabad idejük nagy részét.

Gondolataiba mélyedve észre se vette és már a Csárda-rét kitaposott gyalogösvényén csattogott könnyű csizmája, majd a „Széki-rét” kamilla erdejét kikerülve, a „Kis-köz”keskeny járdáján Berkes János bácsiék házához ért, – végre a Rákóczi utcában volt. A Rákóczi utca nevet még most tanulták a Kilitiek. Nemrégen ezt az utcát, ezt a poros szélső kiliti utcát, egyszerűen csak úgy hívták, hogy „Proletár”.

A kiskatona ebben a pillanatban nem az utca nevekkel volt elfoglalva. Hazaért. Nagyot szippantott a kemence melletti Szentiványi almafa illatából és belépett a kapun, amelynek nyikorgása jelezte a háziaknak a ”jövevény” érkezését.

Szaladt a fiatalasszony, ugrott a rég várt kedves nyakába.

-Végre itthon, még ha csak egy hétre is.

Ez a hét - bizony – gyorsan elszaladt.

A katona el kezdett készülődni, belebújt a zubbonyba és kereste a sapkáját, amelyet az asztalon a vasaló mellett talált meg, egészen más színe volt, mint amikor egy héttel ezelőtt megérkezett.

- Hát ezzel meg mi történt? - morfondírozott magában, míg nem anyósa adott magyarázatot:

- Kimostam és elhagyta a színe. Nem valami komoly festéket használnak „katonáéknál”, próbálta viccesen elütni a felmerült problémát.

Mit volt, mit tenni, a katona „fakó” sapkában ballagott be az állomásra. Jegye már volt, amilyen gyorsan csak tudott, elhelyezkedett a már bent álló négyhuszonnégyes egyik kupéjába. Sapkáját lelapítva, oldalra fektetve tette a feje fölötti csomagtartóba, hogy észre ne vegye a többi utas. Úgy érezte, mint ha mindenki az ő sapkájával lenne elfoglalva.

- A szolgálatvezető egy vadállat, amúgy egy nagyvárosi strici, egyébként sem szimpatizál a falusi kiskatonákkal. Ebből nagy gondok lesznek, - kalandoztak el gondolatai, amikor a fülkébe belépett egy fiatal hadnagy, valami alkalmi ismerős „hölggyel”. Leültek a vele szemközti ülésre. Vihogtak, idétlenkedtek. Katonánk vetett egy pillantást mindkettőjükre, majd újra gondolataiba merült volna..., ha a hadnagy pökhendi hangja ki nem zökkenti.

- Mit bámul katona? – dörrent a kötekedő kérdés.

A kiliti fiú nem válaszolt.

- Magát kérdeztem! Nem tud válaszolni?

- Mi a francot válaszolnék te majom? - fordult meg a fiú fejében vagy háromszor - négyszer ez a kis kérdő mondat, ami azonban kimondatlan maradt, ezt ott abban a szituációban nem lehetett kimondani.

- Lennénk valahol kettesben, nem lenne ekkora a szád! – szőtte tovább gondolatait, de nem szólt semmit, úgy tett, mint ha meg sem hallotta volna a bajkeverő kérdését. A Szerelvény időközben elindult, a kerekek csattogása majd a kalauz érkezése elvonta a „nagyképű” hadnagy figyelmét, a mi katonánk pedig alvást színlelve megúszta a további zaklatást.

A vonat ment Pest felé hol gyors, hol lassú tempóban. A hadnagy és „babája” mély álomba merült.

A katona gyorsan döntött. Leszáll Kelenföldön, annak ellenére, hogy a Déliig kellene utaznia, akárcsak a hadnagynak, ahogy az a kalauznak adott válaszából kiderült, de korábban le kellene szállni, nehogy a pályaudvaron is belekössön ez az egycsillagos tábornok-jelölt.

-Na megállj csak, hagyok itt neked egy kis emléket. Egy gyors mozdulattal kicserélte az agyon fakult sapkáját a hadnagyéval, szapora léptekkel néhány kocsival arrébb ment és amint megállt a vonat, már lent is volt a peronon.

Elégedetten pillantott fel az elinduló vonatra, ahol az időközben felébredt hadnagyocska bámult ki az ablakon. A katona hanyagul-pimaszul a sapkájához emelte a kezét és felszólt a még halló távolban lévő, de már távolodó tiszt úrnak:

-Azt hittem, hogy sokkal nagyobb a feje.

Még látta, amint a hadnagy felnyúl a feje fölé a csomagtartóhoz. A következő mozdulat már nem látszott, a vonat egyre nagyobb tempóra kapcsolt.

Így esett hát meg, hogy az egyszerű kiliti fiú megleckéztetett egy beképzelt, öntelt katonatisztet.

 

 

Ságvár a jó öreg szomszéd

Az öregember egyre lassabban húzta a kaszáját a Széki rét sarjújában. Még néhány suhintás és kiér a renddel a végére. Egyre kisebbnek látja saját árnyékát. A dél nem hazudik. A nap szinte belemélyeszti fogait kifakult kalapjába.

Kaszáját felakasztja a fűzfa ágára. Jó magasra, nehogy a gyerek megvágja magát vele.

A gyerek, ez a tízéves kiliti srác a Villanydúcos dűlő felől lassan megérkezik. Biciklijét gondosan nekitámasztja a fűzfa törzsének, és a kormányról leakasztott csumaszatyrot átnyújtja az öregnek, ahogy ő szólítja: a PAPÁNAK.

A „PAPA” nem más, mint a „gyerek” nagyapja, kibontja a „szakajtóruhába” csomagolt krumplispogácsát, leemeli a kis lábos fedelét, és a még meleg fejtett bablevest kimeregeti a „gyerek” által előszedett bádogtányérokba.

Az alumínium kanalak tompán kongó hangot adva verődnek a tányérok belső falához.

--Na fiam, máma megint könnyen mosogat öreganyád, - szólalt meg  a Papa az ebéd befejeztével.

Ami igaz, az igaz: alaposan ki lettek takarítva a tányérok.

Az Öreg hátát nekivetette a fűzfának, nagyokat szippantott a rekettye bokrok felől meg-meglebbenő szellő keltette friss levegőből. Kilitinek háttal ült, előtte pedig nem messze erdősáv húzódott, amely elválasztotta a két szomszéd települést: Ságvárt és Kilitit.

A „gyerek” sóvárogva nézte a „stuffert”, ami akkor még az ő szemében egy kisebbfajta erdőnek felelt meg.

- Megnézheted közelebbről is, sok madár lakik ott a fák és bokrok közt, ha szerencséd van, még nyulat is láthatsz. A stufferon túl már Ságvár van, ott arra Gám irányában őzek is előfordulnak, meg ölyvek.

- Át szabad mennem Ságvárra is? - kérdezte az unoka.

- Mért ne lenne szabad? - nézett értetlenkedve az öreg.

- Nem bántanak a ságvári emberek? - tette fel a kérdést a gyerek, meglepve vele a nagyapját.

- Édes fiam, hát mért bántanának, ott is ugyanilyen emberek élnek, mint Kilitin.

 A ságvári ember csak abban különbözik a Kilititől, hogy a stuffert a másik oldalról látja, de abban viszont nagyon hasonlít, hogy amikor kaszál vagy kapál, neki sem süt a szemébe a Nap. Tudod, mi a Ságváriakkal ősidők óta egymás mellett élünk jóban, rosszban. Sokszor segítettük ki egymást a nehéz helyzetekben. Őseink régtől kereskedtek egymással. A „mieink” fát vágni jártak a ságvári erdőre és sokszor megesett, hogy közösen aratták le gabonájukat, kölcsönadva egymásnak arató gépeiket majd később kombájnjaikat. Jó szomszédoknál ennek így kell lennie.

A Papa fél szemmel az unokára pillantott, és amikor látta, hogy azt érdekli az „igaz mese”, így folytatta:

--Látod azokat a hegyeket? - mutatott inas kezével abba az irányba, ahol a „csoda” az a néhány, erdő borította tetszetős domb kitartóan integetett Kiliti felé. A fiú úgy érezte, mintha a hegyek és az erdő őt csalogatná, hívogatná. Már máskor is rabul ejtette ez az érzés. Az erdő mágnesként vonzotta és ilyenkor egy kellemes izgalom kerítette hatalmába. Nagyapja azonnal észrevette a gyerek vonzódását az erdő iránt.

Erdő és a múlt. Az évszázados fák mennyi mindent láthattak az idők folyamán! Láthattak történelmi eseményeket, érdekes embereket.

--Ez a ságvári erdő. Sok-sok embernek adott megélhetést hajdanán és manapság is. Ellátta tüzelővel a környék háztartásait, a jobb fajta fákból szerszámokat és építőanyagot készítettek. Az erdőben ma is sok a vad. Régebben farkasok is tanyáztak a sűrűben. A környező nádasokban néhány évtizeddel ezelőtt is lőttek toportyánt, azaz nádi farkast. Még az évszázad elején is gyakori látvány volt a makkot ropogtató disznócsorda a tölgyesekben. Az erdő mézet, gyümölcsöt, gombát adott a ságvári embereknek, de a Kilitiről és más helyekről idetévedő atyafiaknak is, mert a ságvári nép jó szívű és megosztotta mindenét azokkal, akik jó szándékkal közeledtek hozzá.

A ságvári ember ötletes is. Ha nehéz megkerülni a hegyet, átfúrja és alagúton megy át a túloldalra.

--Csak nem arról a híres búvó lyukról beszélsz? – kérdezte ujjongva a fiú és nagyon büszke lett tájékozottságára.

--Miféle búvó lyukról? – kérdezett vissza huncutul az öreg, - nincs ott semmiféle búvó lyuk. Nevezzük a dolgokat a nevükön, úgy mondjuk ki, ahogy az valójában van. Erre mifelénk ezt úgy mondják, hogy „Bújó-lik”. Ez még nem az erdőben van, hanem a szőlőhegy része.

A mifelénk pedig azt jelentette, hogy erre Kiliti és Ságvár felé, hiszen ez a gyönyörű ságvári erdő egy kicsit a miénk, kilétieké is, hiszen ha eltekintünk déli irányba, máris látjuk a zöldellő „rengeteget” és érezzük lágy leheletét, halljuk sejtelmes susogását.

--Az erdőben, fent a tetőn, hegybe ásott üregek vannak, „Betyár Barlangnak” nevezik. Azt beszélik, hogy valamikor tizenkettő szobája volt, ma már csak egy-kettő érhető el. Szájról-szájra járt a története ennek a nevezetes barlangnak és lakóinak. Úgy hírlik, hogy egy idevalósi szegény pásztor gyerek csapott fel zsiványnak és útonállásra adta a fejét. Angyal Jancsi volt a „becsületes” neve, akihez hamarosan csatlakozott Pista nevű testvére. Innen kezdve volt „ne mulass” az arra járó kereskedőknek, postakocsival utazóknak. Ez a két rabló rendre elszedte a bugyellárisokat, ékszereket a jómódú emberektől. Nem tudom, hogy így volt e, de arról meséltek, hogy a rablott dolgokat szétosztották a szegények között. Ha így volt áldja meg őket a jó Isten, ha nem akkor soha ne kerüljenek a mennyországba, mondta teljes meggyőződéssel az öreg.

--Ők laktak a Betyár Barlangban?

--Ők és cimboráik, mert követőkre is találtak vitathatóan fontos munkájukhoz. Sokszor kergették őket a pandúrok, de elrejtette őket a sűrű erdő és meghúzódtak a barlang rejtekében.

--Soha nem kapták el őket? - kérdezte a gyerek, és nem tudta eldönteni, hogy a pandúrok vagy a betyárok pártján álljon-e. Világéletében arra hajlott, hogy a betyár a nála nagyobb zsiványtól rabolt és az talán bocsánatos bűn.

--Arról nem hallottam, hogy elfogták-e őket. Abban az időben a kézre kerített betyár nem úszta meg akasztófa nélkül.

--Arról hallottál, hogy egy igazi hóhér is lakott a ságvári erdőben? Pontosabban az erdő szélén egy kis házikóban, amelyet a hóhér – Bogár János – nevéről úgy hívtak, hogy „Bogár-ház”. Ez az ember már a háború előtt és még utána is „Állami ítélet végrehajtó” volt.

Sok halálra ítéltet végzett ki. Amikor nyugdíjas lett, idekerült Kilitire, ahol vett egy házat, aztán úgy tudom, hogy Ságváron az erdőn is dolgozott, meg a Kiliti malomban. Az emberek eleinte féltek, viszolyogtak tőle, majd megszokták. Nem bántott az senkit, itt nem az volt a feladata.

A fiú tele füllel hallgatta a Papa meséjét, ami talán nem is mese, mert több valóságelemet tartalmazott, a maradék, a szöveg kevesebbik fele volt csak a hozzátoldott és az is olyan közel a valósághoz, hogy szinte hallani lehetett, amint néha egymáshoz koccantak.

Aztán még a Papa mesélt a Képes–fáról, erről a keresztény átutazó ember számára imahelyet nyújtó történelmi fáról, majd a rómaiakról, akik ősi települést alapítottak itt „Triciána” néven.

Az unoka ezeket a történeteket már csak félig meddig hallotta. A fűzfa árnyéka és a Ságvár felől lengedező szellő álmot csalt szemére. Az álom odarepítette a ságvári „rengetegbe”. Könnyed léptekkel sétált el Ürü major mellett, felszaladt a „Bújó-likhoz”, áttanulmányozta a Betyár Barlang összes szobáját, letérdelt a Képes Fára akasztott szent kép előtt. Nem emlékszem, hogy Börevár, a Diós és a Borókás itt ezen e helyen meg lett-e álmodva, de egyszer erre is sor került.

A „gyerek” mindig is vonzódott az erdőhöz. Az erdőnek, akárcsak a ságvári embernek, lelke van. Mindig befogadta a jó szándékkal közeledőt. Isten áldja érte!

 

Potó mama gyermekei

Nem tudom, hogy a jóságot tanulni lehet-e, vagy már a születendő gyerek útravalóul magával hozza az anyjától örökölt génekkel. Talán az a valószínűbb, hogy a kettő együttesen igaz.

A múlt század 40-es és ötvenes éveiben született Kilitin négy testvér. Az idősebbik Sanyi, akkor látta meg a napvilágot, amikor a vad háború éppen végigsöpört az országon, elérve és rettegésben tartva a kiliti embereket is.

Laci, Jancsi és Pityu már a béke éveiben érkeztek, de egy olyan korba, amelynek szenvedései közelítették a háborús évekét. Pityu születése után bekövetkezett a legrettenetesebb, ami gyerekekkel történhet, meghalt édesanyjuk. Itt maradt árván a négy gyerek, a szeretetet a nagypapák és nagymamák igyekeztek pótolni, Potó nagy papáék az édesapa és Szőke nagy papáék az édesanya szülei.

A szeretett édesanyát azonban ezek az önfeláldozó emberek sem helyettesíthették. Édesapjuk- Miska bácsi- hamarosan új anyukát hozott gyerekeinek.

--Két anya óvott bennünket ettől kezdve. Az egyik, az édesanyánk, fentről a Mennyországból kísérte figyelemmel sorsunkat, a másik, az anyánk gondoskodott rólunk, édesanya módjára igyekezett mindent megadni, hogy minél kevesebbet kelljen nélkülöznünk, a sokszor bizony nagyon nehéz időkben – emlékszik vissza Laci, a második legnagyobb Potó gyerek. Nagyon jó, összetartó család volt Potóéké. Szeretetben élték életüket.

A fiúk felnőttek és családot alapítottak. Az otthonról hozott jóságot tovább adták családjaiknak.

Mindig, minden körülmények között szolgálták környezetüket, városukat. Sanyi és Jancsi tűzoltóként, Laci a Polgárvédelem alkalmazottjaként. Pityut máshová szólította az élet.

Néhány éve nagy csapás érte a Potó testvéreket, örökre elment Sanyi, az idősebb testvér. Elment Szőke Sanyi, ez a mosolygós, csupa szív ember, Potó mama egyik fogadott gyermeke, akit a többiekkel együtt édes gyerekeként szeretett.

Sanyi temetésén jelen volt a Kilitiek többsége. Potó mama zokogását még a vijjogó tűzoltó autók szirénája sem tudta elnyomni. Ott, Sanyi sírjánál, a kemény tűzoltók búcsúzása közben hasított belénk, barátaiba a tudat, hogy nem láthatjuk többé ezt a nagyszerű embert.

A közelmúltban a Kiliti Szeptember 6 téren volt dolgom. A bolt előtt egy mondat ütötte meg fülemet:

--Nézzétek, jön a négy Potó gyerek! A Laci unokái!

Önkéntelenül? Dehogy! Érdeklődve odanéztem. A hármas ikrek és a tavaly nyáron született kistestvérük közeledett édesanyjukkal, és mellettük egy megtört öregasszonnyal, Potó mamával,

--Olyan boldog vagyok, hogy mindenki megcsodálja az én kis drágáimat!- mondja ragyogó arccal.

--Mondanám, de csak gondolat marad a szó:

--Megcsodáljuk Potó mama, ahogy csodáljuk Önt és nagyszerű gyerekeit is, és nagy öröm nekünk, hogy ilyen emberekkel élhetünk egy faluban.

 

Horváth Pista a Kiliti Csárdában

A Kiliti Új soron, a mai Honvéd utcában, áll egy valamikor szebb napokat látott épület, a Kiliti Csárda. 

Több neve is volt, ennek a hajdanában vendégcsalogató „közösségi” háznak. Mozsár vendéglő, majd Tiborcz kocsmaként fogadta a vendégeket, egy- egy pohár borra, sörre.

Valamikor hét utcára szóló bálokat tartottak az ódon falak között. Egy időben a református legény – és leány egylet színi előadásainak is otthont adott. Pezsgő élet folyt itt. Ősszel szüreti bál, majd farsangi bálok, batyus bálok és különféle zenés esték szórakoztatták nagyapáinkat, apáinkat.

A hatvanas években „Kiliti Csárda” néven átépítették, tetszetős éttermet alakítottak ki. Lelkes és nagy szakértelemmel felvértezett vendéglősök vezették: Csáti Bertalan, Majoros János, Tóth László, Gelencsér György és neje neve egyet jelent a csárda történetével.

A csárdában tartották a kiliti diákok az évzáró banketteket, osztálytalálkozókat. Sok fiatal pár itt tartotta esküvői vacsoráját. Iskolások teadélutánjaikat rendezték a hangulatos, otthonos vendéglőben.

Nagy eseménynek számított, amikor neves művészek műsoros estet rendeztek a nagy teremben. Ilyenkor a vendéglősök feldíszítették a falakat, még hangulatosabbá tették az egyébként is tetszetős csárdát.

Hol van már az az idő, amikor neves színészek, énekesek, sportolók látogattak hozzánk, maradandó műsoraikkal, élménybeszámolóikkal.

Kedves szomszédunktól Mónos Istvánnétól, Margit nénitől hallottam az alábbi, a Csárdával kapcsolatos visszaemlékezést:

--Akkoriban történt, amikor az Alföldről a Balaton partjára költöztünk családommal. A csodálatos Alföldről a gyönyörű Balaton partjára. Ekkor még nem Kilitin, hanem Siófokon telepedtünk le. Sokszor megfordultunk azonban ebben a barátságos kis „faluban”, több alkalommal ellátogattunk a Kiliti Csárdába, néha csak a kikapcsolódás reményében, néhányszor azonban az itt rendezett műsoros estek vendégeiként.

Pontosan már nem is emlékszem, hogy melyik évben történt, amikor a kor nagy cigánydal énekese Horváth Pista volt a várva – várt vendég.

A közönség izgatottan várta a neves előadóművészt, aki a tőle megszokott eleganciával, könnyedséggel „felröppent” a Gelencsér Gyuriék által felállított kis dobogóra, amely nekünk egy nagy színpadnál is többet jelentett.

Az énekes közelében lévő asztalnál sikerült helyet foglalnunk drága, azóta már elhunyt férjemmel. Magával ragadott bennünket ez a szép, igazi cigányzene, ezzel a nagy énekes egyéniséggel, a hamísíthatatlan, ízes alföldi tájszólásával.

Néztük Horváth Pistát, közben észrevettük, hogy ő is többször ránk pillantott. Kacsintott egyet felénk, elnevettem magam, és olyan dolog történt, amely egy hatalmas vastapsot eredményezett a vendégek részéről.

- Mi történt?

- Pista odarohant hozzám, kezében a mikrofonnal, abba belekiabálva:

- Margit, Te mit keresel itt?

- Itt lakom Pista.

- Hát nem Kunhegyesen?

Közben még közelebb jött hozzám, adott két oldalról egy-egy puszit, megölelgette a férjemet, visszalibbent a színpadra és még nagyobb energiával és még csengőbb, gyönyörű tiszántúli kiejtésével folytatta műsorát.

A következő számot valahogy így konferálta fel:

--Ezt a dalt Fekete Margitkának ajánlom, annak a mosolygós asszonynak, aki férjével itt ül az első asztalnál. Gyakran tartózkodtam nagyanyámnál Kunhegyesen, egymás közelében laktunk, és még mindig érzem annak a zsíros kenyérnek az ízét, amit Margitkáék szülői házában ettünk.

A dalt csak nekem énekelte. Lopva körülnéztem és úgy láttam nem csak a nagy énekes és gyerekkori játszótársának a szeme úszott könnyben, hanem azé a sok-sok kiliti emberé is, akik azonnal átérezték ezt a nem mindennapi történetet.

Talán ekkor határozhattam el magamban, hogy egyszer majd Kilitire költözünk.

 (A történetet tollba mondta: Mónos Istvánné)

 

Hajrá VASAS

Balatonkiliti, Csárdarét. Itt csárda volt valaha, aztán rét, majd az április utolsó vasárnapján tartandó búcsúnak kijelölt hely.

Aztán, a hatvanas években idekerült a focipálya a Vásártérről. Először a Szabadság úthoz közeli, majd a távoli helyre és végül megint ide, a mostani helyére. Itt gondozta, óvta lelkiismeretesen Potó Pista bácsi- hosszú éveken át.

Műfüves pálya Balatonkilitin! A zöld fű egyenletesen borítja be a fehér vonallal körbevett csodát. Eltakarja a régi göröngyöket, apró buckákat.

Vannak nyomok, amelyeket azonban nem tud eltakarni. Vannak nyomok, amelyek átlátszanak a mélyből és mi, rápillantva új kincsünkre lelki szemeinkkel látjuk azokat.

Igen, látjuk az összes eddigi focistánk lába nyomát, látjuk izzadtság cseppjeiket, amelyek  erre a pályára hullottak– az évtizedek során, hogy dicsőséget hozzanak a CSAPATNAK és jó szórakozást nyújtsanak a szurkolóknak.

Nagyon hosszú út vezetett idáig. Talán azzal a rongylabdával kezdődött, amelyet még a Mózsa Jóska bácsiék rúgtak a negyvenes években. Mekkora kincs lehetett az első fűzős bőrfoci!

Őrzünk.. két fotót 1947-ből, valamint 1949-ből.  

A fotókon nagyapáink, apáink vannak, akik a nehéz munkájuk mellett jártak le a pályára edzeni – sok esetben mezítláb, és nagy dolog volt, amikor felhúzhatták a stoplis cipőt, amelynek nyomait látjuk ma is a műfüvön át.

A PÁLYA most végleg hazatalált. Ide lett kötözve, csavarozva, erősítve, úgy, hogy talán még évszázadok sem tudják kiszakítani helyéről.

Kilitin mindig nagy becsben tartották a focit, és dicsőség volt „futballistának” lenni.

Több helyen volt pálya az elmúlt évtizedek alatt. A Sió partira csak az idősebbek emlékeznek. A Régi reptértől északra a mai 65-ös út és a Sió között rúgták a labdát apáink, nagyapáink.

Nagy fejlődést jelentett, amikor a Gépállomás „felvállalta”  a Kiliti csapatot. Nagyszerű focisták kerültek ki és lelkiismeretes segítők. Akkor egy ideig az üzem területén volt a pálya majd, a Vásártérre költözött. Hatalmas csatákat vívtak itt a „mieink” a vendégekkel. Itt játszottak először azok a lelkes „gyerekek”, akik hosszú időre meghatározták a sportkör tevékenységét. Nem merném vállalni, hogy felsoroljam a nevüket, szolgáljanak erre az írásomhoz mellékelt fotók, amelyek talán hitelesebben mutatják be kiliti sportjának közeli és kicsit távolabbi múltját.

Köszönjük meg, hogy lelkesen játszottak a Vasas színeiben… nekünk,…értünk Kilitiekért  a mi kiliti sportolóink, - Mózsa Józseftől - Poma bácsin,  Csita bácsin,-Jomin, Belléncs Ferencen, Kolumbán Zolin, Márvány Gyurin, Harmath Gyuszin, Timár testvéreken át Horváth Józsefig, Szentgyörgyi Gézáig és  a mai focistákig, akiknek az életük a csapat, a pálya és a foci volt.  Becsüljük meg az új pályát. Vigyázzunk rá, és emlékezzünk  tisztelettel és szeretettel elődeinkre.

Szurkoljunk, legyünk ott a meccseken és úgy, mint egykor a Sió partján, a Vásár téren és a régi Csárda réten, ezután is visszhangozzák a kiliti dombok ezt a szívet remegtető bíztatást:

--Hajrá Kiliti, Hajrá Vasas!

 

Az aradi hős utódai a Balatonkiliti Rákóczi utcában

„1848 te csillag” írta Petőfi a magyar nép legszentebb évéről, arról a dicsőséges időszakról, amikor a magyarság összefogott az önkény ellen és bele kiáltotta az elnyomók képébe, hogy: „ne bántsd a magyart!”

Szabadságharcunkban a szomszédos országok hős fiai is részt vettek. Jöttek lengyelek Bem apóval, szerbek Damjanich tábornokkal és horvátok is, akik a magyarokat tekintették bajtársaiknak, és nem Jellasics bánt.

Volt egy horvát nemzetiségű császári százados, aki a szabadságharc hírére felajánlotta szolgálatait a szent ügyért: Knezic Károly.

Ő az a Knézics Károly honvéd tábornok, aki 1849. október 6-án egyike volt az Aradon kivégzett hőseinknek.

Kevesen tudják, hogy a tábornok unokatestvérének unokája, dédunokája és a későbbi leszármazottai is itt éltek, itt élnek köztünk Balatonkilitin – a Rákóczi utcában.

Gébel Zoltánné – Horváth Máriától hallottam a napokban az alábbi történetet:

--Őseim horvát származásúak. Dédapámék jöttek Magyarországra, és nagyanyám, édesapám anyja került Kilitire.  Knézics Juliannának hívták, a tábornok unokatestvérének unokája volt.

Rokonaink ma is Horvátországban élnek és minden évben megemlékeznek közös ősünk és a 13 szabadságharcos hős haláláról.

Korábban nem igen beszéltünk róla, hogy milyen nagy hős van elődeink között, mert nem akartuk, hogy az emberek kérkedésnek vegyék és nehezebb is lett volna bizonyítani, mint napjainkban. A Horvátországban élő rokonainknál minden származást bizonyító okirat rendelkezésre áll.

Marika néni Knézics Károly tábornok 1848-49 – es tevékenységének nagy ismerője.

Tanulmányozta a tápióbicskei, a komáromi, budavári csatát, ahol Knézics Károly vitézül harcolt és irányította csapatait.

Arról a kegyetlen októberi napról is minden lehetségest megtudott.

Fejből idézi az ős-nagybácsi kivégzés előtti utolsó szavait, amik így hangzottak:

„Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

Közvetlen a halála előtt: „Éljen a haza!”felkiáltás hagyta el ezt a nemes ajkat.

A szabadságharc elbukott, az önkényuralom üldözte a harcokban részt vevőket és családjaikat. Hajszolta, sanyargatta a volt honvédeket, magyarokat, horvátokat, szlovákokat egyaránt.

 Hosszú csend és rettegés következett. Marika néni nagyszülei is sokáig titkolták a honvéd tábornokhoz fűződő rokoni szálakat. Ők sem igen emlegették, így még mi a közvetlen környezetükben élők sem tudtuk, hogy milyen nagy hős van elődeik között.

Legyünk büszkék a 13 aradi tábornokra és mindenkire, akik részt vettek a szent szabadságért vívott harcban, és legyünk büszkék egy dolgos, becsületes családra, - néhai Horváth József családjára - akik szerényen élték mindennapi életüket, és minden október 6-án a legmélyebb tisztelettel, csendben megemlékeztek a mi közös hősünkről.

 

Akik még a Kiliti Községházán esküdtek

A Tiszttartó közzel szemben a valamikori Nagy utcán, a jelenlegi Béke téren áll egy szemet, lelket gyönyörködtető épület. A Balatonkiliti Községháza. Ma a Máltai szeretet szolgálatnak ad otthont. Sokáig a község legpatinásabb épülete volt és napjainkban is magára vonzza a tekinteteket, könnyed vonalaival, bájával.

Sok-sok éven át ebben a HÁZBAN intézték a falu ügyeit. Innen irányította a falut a bíró, majd a tanácselnök, itt végezte közigazgatási tevékenységét a jegyző, majd a VB titkár, az épület falai között vezették azokat az anyakönyveket, amelyekben megörökítették az emberi élet legfontosabb állomásait.

Múltunkat őrzik ezek a könyvek.

Aztán, 1969 januárjától megszakadt valami. A könyvek Kilitivel együtt Siófokra kerültek.

1968.december 31-el megszűnt a Balatonkiliti Tanács. Más bélyegző került az okmányokra, hivatali ügyeinket ezután Siófokon kellett intézni, a Városi Tanács akkori épületében, amely ma a MOL irodaháza.

Jó lenne betekinteni a régi kiliti anyakönyvekbe. Jó lenne tudni milyen, személyeket érintő események történtek 1968. utolsó egy-két hónapjában.

Vajon ki lehetett az utolsó Balatonkiliti lakosként született, vagy elhunyt honfitársunk.

Ki az, akinek névadója, keresztelője volt az utolsó bejegyzés az okmányba. Ezeket az adatokat csak akkor tudjuk meg, ha az arra jogosultak tájékoztatnak bennünket róla, mint az a Balatonkilitin utolsóként történt házasságkötéssel kapcsolatban történt.

1968 ősze volt. Túl voltunk a párizsi diák lázadáson, Csehszlovákiából már haza jöttek szomorú arcú katonáink. Kilitin az élet a régi megszokott kerékvágásban folyt. Emberek születtek, meghaltak, szenvedtek, örültek, és… szerettek.

Szerettek, úgy, mint Fehérvári Károly és Badacsonyi Zsuzsa, ez a helyes fiatal pár. Szépek voltak és kedvesek.

A Községházán 1968. november 16-án volt az esküvőjük. Ők voltak az utolsó kilitiek, akiket itt adott össze a régi község anyakönyv vezetője.

Zsuzsa még kislány volt, amikor dolgos, barátságos családja Kilitire költözött. Hozták magukkal szorgalmukat, az emberek tiszteletét, szeretetét. Javára vált falunknak, hogy ide költöztek.

Egy szép napon megszerették egymást Fehérvári Károllyal, aki Balatonkilitin született. Igazán jóképű, jó megjelenésű, művelt ember volt. Összeházasodtak és Kilitin élték életüket, 2005. május 29-ig, Karcsi tragikus haláláig.

Az élet szomorú lett, de megy tovább. Vannak a családban hétköznapok és ünnepnapok. Zsuzsának az ünnepeket fia és családja jelenti. Fia, Karcsi – elmondása szerint - soha nem hagyná el Kilitit. Hogy is hagyhatná el, amikor szeretett édesapja itt nyugszik a Kiliti Temetőben.

Kicsi lányaikból pedig a nagypapa és nagymama nyomdokaiban járó szülőföldjüket szerető embert nevelnek.

 

Tanító néni kérem…

1959. szeptember 1-én, ezen a verőfényes napon, mint megriadt őzikék érkeztünk az Alsó Iskolába. Mi hat-hét éves, első osztályos kiliti gyerekek – negyvenketten.

Még most is érzem az új könyvek, füzetek illatát, amely ott, az ódon falak között egy életre belém ivódott. Lelkemmel látom a masnis kislányokat és a rövidre nyírt hajú kisfiúkat, akiknek aztán már aznap nevük is lett, ami örökre bevésődött abba a folyamatba, amit úgy hívunk, hogy ISKOLA.

ISKOLA. Amint írom e sorokat, újra átérzem azt az izgalmat, amit ott, akkor átéltem. Hasonlót a legutóbbi osztálytalálkozón éreztem.

„Nem tudom mi ez, de jó nagyon” - írja a költő a szerelemről, és mondom én arról a szerelemről, amit a Kilti Általános Iskola iránt érzek, pontosan ötven éve.

Nem tudom mi ez; éget, néha gyötör, de jó hogy van, és legyen mindig, ameddig vagyunk!

Akkor ’59 szeptemberében ragyogott a nap, áthatoltak sugarai a múltból és a közelmúltból „itt felejtett” sötétségen, feledtették a még meglévő szegénységet, öltönnyé varázsolták át egyszerű sötétkék „mackóinkat”.

Ezen a napon ráléptünk egy hosszú, végtelennek látszó, de egyszer majd véget érő útra, amelynek nem láttuk, nem is láthatjuk a végét - ezt csak a Mindenható láthatja.

Az osztályteremben egy szimpatikus, jóságos arcú tanító néni fogadott bennünket.

--Szervusztok gyerekek, Bajzik Jánosné vagyok, én foglak tanítani benneteket az első osztályban. Ismerkedjünk meg! – És sorban minden kisgyerek, kisfiú, kislány elmondta magáról, amit csak el tudott mondani.

Amint beszélt a tanító néni, egyszeriben a korábbi izgalom helyett végtelen nyugalmat és biztonságot éreztem. Ezt az érzést csak édesanyám közelsége tudta előidézni bennem.

Nem láttuk, csak érzékeltük az Őt körülvevő aurát. Ember volt, anya és Tanító. Ez a három csodálatos hivatás együtt!

Lestük szavait, figyelmesen hallgattuk meseszerű előadásait olvasás órákon, játékosan tanított meg számolni bennünket.

Volt egy tantárgy, amely nem szerepelt a tantervben, amelyet az igazi pedagógus feljegyzések, könyvek nélkül tanít: a szeretet, a másik ember megbecsülése, amely tanító nénink órarendjében állandó helyet kapott.

Elszaladt az 1959-60-as tanév. Már tudtunk írni, olvasni, számolni és év végén elbúcsúztatott bennünket, kis tanítványait.  Könnybe lábadt szemünket látva megjegyezte:

--Ne sírjatok, én itt leszek a közeletekben, csak kopogtassatok be ezen az ajtón, ha segítségre lesz szükségetek, - és rámutatott osztálytermünk ajtajára, amely mindig nyitva maradt volt tanítványai előtt.

Egyszer, már felnőttként összefutottunk a Siófoki busz pályaudvaron. Amikor meglátott, már messziről mosolygott. Keresztnevemen szólított, a több évtized távlatából is, és osztálytársaimról érdeklődött, az ő egykori első osztályosairól.

Elmondta: mennyire örül, hogy a kiliti gyerekek mindenhol megállják helyüket, bárhová is kerülnek az életben.

Kívánkozott a válasz, de csak magamban feleltem:

--Igen tanító néni kérem, hiszen erre tanított bennünket.

Múltak az évek, a naptár lapjai mintha nagyobb sebességre kapcsoltak volna. Ismét legyőzött bennünket a kegyetlen idő.

Itt állunk tehetetlenül, befelé hulló könnyekkel a szomorú valóság előtt: Bajzik Jánosné nyugalmazott tanítónő életének nyolcvannegyedik évében, hősiesen viselt hosszú betegségben elhunyt.

Mi, az ötven évvel ezelőtt kezdett első osztálya, korábban találkozót szerveztünk ez év október 3-ra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a súlyosan beteg tanító nénink életében felelevenítsük azt a csodálatos 1959-60-as tanévet. Az első osztályt.

A találkozó előtti este érkezett a lesújtó hír: Paula néni földi élete véget ért.

A találkozót a kegyelet és visszaemlékezés jegyében tartottuk meg abban az alsó iskolában, ahol tanított bennünket, és elbúcsúztunk szeretett tanító néninktől.

A termet az a szeretet töltötte be, amelyet Tőle kaptunk útravalóul - annakidején.

Isten nyugosztalja!

 

Nagy Sanyi fenyõfája

Kilitin mindenki úgy ismerte, úgy szólította, hogy: Nagy Sanyi. Ez a két szó akár egybe is íródhatott volna, annyira állandósult az emberek tudatában, lelkében. Halála után pedig az egész falu- fiatalok, öregek- csak így emlegetik Kiliti jelenkori történelmének egyik nagy meghatározó alakját.
Szerencsés embernek mondhatom magam, mert ismerhettem, néha munkakapcsolatban is voltunk és ezen kívül is volt jó néhány kapcsolódási pont az életünkben.
Ismeretségünk 1960 körül kezdődött, amikor Balatonszemesről Kilitire költözött szüleivel és két testvérével. Nagyék hamarosan elismert és megbecsült lakói lettek falunknak, nem is lehetett másként, hiszen ez a kedves család könnyedén beilleszkedett a kiliti emberek szerető közösségébe.
Sanyi édesapja – Sanyi bácsi - mezőgazdászként a Kiliti tsz- ben kapott munkát. Nagy szakértelemmel és lelkiismerettel irányította a hozzá tartozó szakterületet, többek között az ő munkásságának is köszönhető, hogy a szövetkezet szép eredményeket ért el.  Szépült a kiliti határ, egyre több gabonát arattak a kombájnok és egyre szebb állatállománnyal büszkélkedhettek.
Sanyi bácsi édesapám közvetlen munkatársa volt, jó barátság alakult ki köztük, de családjaink között is.
Néhányszor előfordult, hogy, amikor határszemlére mentek apáink, velük tarthattunk mi gyerekek, Sanyi és én is Ez történt 1961 karácsonyán is, amikor lovas szánnal indultak a  gámi és bögöcsei határ irányába,…és mi velük mehettünk. Siklott a szán a friss, ropogós havon, a lovaknak jól esett az ózon dús levegőn megmozgatni izmaikat. Apáink megállították a lovakat a kiserdő dél-nyugati oldalánál és elindultak, hogy megszemléljék a közelben lévő vetést, valamint a kiserdő fenyőfáit. Ez alatt mi nézelődtünk, szaladgáltunk, mint két zabláját elhagyott kiscsikó. Fenyőtobozokat gyűjtöttünk, majd a kisebb fenyőfákat vizsgálgattuk. Egyszer csak Sanyinak támadt egy ötlete:
-Haza kellene vinni egy kis fenyőfát karácsonyra!- mondta és elővette a zsebéből a Gelencsér Gyuritól kölcsönkapott fanyelű bicskát. Kiválasztottunk egy kis fát, mégpedig azt, amelyik az egyik picinyke tisztás szélén állt, és rövid tanakodás után nekiláttunk a kivágásának,…bicskával.
Az én feladatom a fa elhajlítása volt, Sanyi pedig a kés élét belemélyesztette a fenyő törzsébe, először a héját faragta le, majd megpróbálta „elfűrészelni”a fás részt is, de az ellenállt, mint ha harcolt volna velünk, a két meggondolatlan 12 és 9 éves gyerekkel.
A nagy küzdelemben azért majdnem a fatörzs vastagságának a felét sikerült elvágnunk.
Szerencsére a szülők észlelték ténykedésünket és megakadályozták a fenyőfa „kivágását”, Sanyi bácsi kiegyenesítette az erősen elhajló fát, apám pedig egy egyenes bot rákötözésével igyekezett a törzs két részét egyesíteni.
Úgy tűnt a fa megmenekült, de még hátra volt a dorgálás, amit a helyszínen néhány szóval intéztek el bölcs apáink, de otthon folytatódott a felelősségre vonás. Az igazi büntetés azonban a gyötrő lelkiismeret furdalás volt. Mindketten nagyon szégyelltük magunkat,… és sajnáltuk azt a kis ártatlan élőlényt, amelynek szebb jövőt szántak, amikor kiültették a kiserdő szélére.
Másnap – iskolából tartottam hazafelé, amikor a Tiszttartó közben a kis híd közelében, Sanyi megállított.
- Tennünk kell valamit, nehogy elpusztuljon az a kis fa!- mondta, és szeméből őszinte sajnálkozás tükröződött.
- Mit tudunk tenni?- kérdeztem, és már adta is a választ:
- Többször ki kell mennünk és gondoskodnunk kell a fáról.
Ettől kezdve többször voltunk a kiserdő szélén, néha együtt, néha külön-külön. Gondoskodásunknak köszönhetően újra életre kelt a fa, elég ferdén nőtt, nem sikerült a mellette lévő „sín” segítségével sem egyenesre húzni, de legalább élt és kisebb mértékben ugyan, mint a társai, de növekedett.
A fához történő látogatások egyre ritkultak, az élet a felnőttkor elérésével egyre nagyobb feladatokat állított elénk.
Sanyival is ritkábban láttuk egymást, olyankor is csak néhány szót váltottunk. Soha nem került szóba a fenyő, kivéve egy szép őszi napon 2003 októberében. Úgy történt, hogy az 1956-os Forradalom és Szabadságharc tiszteletére a Kiliti városrészben megszerveztük az utcák és terek takarítását, amelyen részt vettek a Polgármesteri Hivatal dolgozói, iskolások, cserkészek és a helyi Önkormányzati képviselők.
Sanyival együtt szedtem a Jószó híd melletti területen az elszórt hulladékot és sok dologról beszélgettünk. Amikor elvégeztünk a tervezett feladatunkkal megkért, hogy menjek vele felkutatni, hogy hol vannak még takarításra váró helyek.
Bepattantunk terepjárójába és végiggurultunk a Sió parton, a Bozótban majd a volt „Nagyvíz” felé vettük az irányt, innen mivel csak néhány lépés, fel sem tűnt, hogy már a kiserdő mellett vagyunk.
- Tudod, miért jöttünk ide?- kérdezte.
-T udom Sanyi bátyám,- válaszoltam és azóta sem tudom, hogy ki érzékenyült el jobban.
Könnyes volt Nagy Sanyi szeme! Ez az erős, kemény „gyerek”emlékezett,… emlékezett a kis fenyőre, szüleinkre, arra a múltra, amely már csak az emlékekben jelenhet meg előttünk.
Egyet jegyezz meg aranyapám,- mondta remegő hangon- bárhová kerülsz, bármi lesz belőled, a gyökereidet soha ne feledd.
A fa már… sajnos nem volt a helyén, de a közelében sok-sok kisebb fenyőfa nődögélt, és dacolva az élet viszontagságaival vitte tovább az ősi géneket. Némelyikben Nagy Sanyi fáját véltem felismerni.
Nagyon hiányzol a Kilitieknek Sanyi!
 

Kiliti házak

Valamikori, csöppnyi kiliti házak, ha beszélni tudnátok! Ha el tudnátok mesélni, hogy mekkora szeretet kötötte össze a vályog-falakat, amelyek talán az összetartozás, a megbecsülés, a gondoskodás kohéziójának köszönhetően álltak ellen az idő rombolásának.

Aztán ha mégis az idő győzött az anyag felett, ezek a kis házak lassan eltűntek az utcákból, de az emlékezetben megmaradtak, a szívekben örökké tovább élnek.

Nekünk, kis kiliti gyerekeknek a szülői ház a világot jelentette, és jelenti ma is. Honnan ez a nagy ragaszkodás?- Talán, mert így neveltek bennünket. Megtanultuk megbecsülni a csöppnyi házikót, amelyben éltünk, írtuk a leckét és a TV műsor és a „számítógépezés” helyett hallgattuk apáink, nagyapáink visszaemlékezéseit és a nagymamák, édesanyák gyönyörű meséit.

Nekem az egyik kedves kis verses mese gyakran eszembe jut, amelyet sokszor hallottam Édesanyámtól. Tudom, hogy ez a versike, így leírva – és a gépen olvasva- nem adhatja vissza azt a hangulatot, amelyet a petróleum-lámpa fénye, és illata okozott, de talán a gyerekeknek, fiataloknak könnyebb megértést ad ahhoz, hogy miért is ragaszkodunk- mi öregek- a szülői házhoz.

Íme  a vers, amelyet Győri Vilmos írt. Ne szégyelljétek, ha könnyes lesz tőle a szemetek!

 

Mesebeli kiskirályhoz,

Betévedt egy kisleány,

Amint éppen uzsonnázott,

Gyöngypitvaros udvarán.

 

Ugye szép itt?  Ugye jó itt?

Nézz csak ide, meg oda;

Bársony itt a gyepes udvar

Drágakő a palota.

 

A mi cicánk aranyszőrű,

Ezüst tollú a libánk,

Ugye itt maradsz minálunk

Örökre, te kisleány?

 

Köszönöm a meghívást,

de el nem fogadhatom.

Szalmatetős kicsi kunyhó

a ház, hol én lakom.

 

A mi cicánk nem aranyos,

és fehér tollú a libánk,

de ott van a kistestvérem,

édesanyám, meg, apám.

 

Ha ölelnek, ha csókolnak,

Fejemet rájuk hajthatom,

Szalmatetős kicsi kunyhót,

a világért nem adom.