Iskolánkra emlékezve

Dudás Károly

Tanító néni kérem…

1959. szeptember 1-én, ezen a verőfényes napon, mint megriadt őzikék érkeztünk az Alsó Iskolába. Mi hat-hét éves, első osztályos kiliti gyerekek – negyvenketten. Még most is érzem az új könyvek, füzetek illatát, amely ott, az ódon falak között egy életre belém ivódott. Lelkemmel látom a masnis kislányokat és a rövidre nyírt hajú kisfiúkat, akiknek aztán már aznap nevük is lett, ami örökre bevésődött abba a folyamatba, amit úgy hívunk, hogy ISKOLA. ISKOLA. Amint írom e sorokat, újra átérzem azt az izgalmat, amit ott, akkor átéltem. Hasonlót a legutóbbi osztálytalálkozón éreztem. „Nem tudom mi ez, de jó nagyon” - írja a költő a szerelemről, és mondom én arról a szerelemről, amit a Kilti Általános Iskola iránt érzek, pontosan ötven éve. Nem tudom mi ez; éget, néha gyötör, de jó hogy van, és legyen mindig, ameddig vagyunk! Akkor ’59 szeptemberében ragyogott a nap, áthatoltak sugarai a múltból és a közelmúltból „itt felejtett” sötétségen, feledtették a még meglévő szegénységet, öltönnyé varázsolták át egyszerű sötétkék „mackóinkat”. Ezen a napon ráléptünk egy hosszú, végtelennek látszó, de egyszer majd véget érő útra, amelynek nem láttuk, nem is láthatjuk a végét - ezt csak a Mindenható láthatja. Az osztályteremben egy szimpatikus, jóságos arcú tanító néni fogadott bennünket. --Szervusztok gyerekek, Bajzik Jánosné vagyok, én foglak tanítani benneteket az első osztályban. Ismerkedjünk meg! – És sorban minden kisgyerek, kisfiú, kislány elmondta magáról, amit csak el tudott mondani. Amint beszélt a tanító néni, egyszeriben a korábbi izgalom helyett végtelen nyugalmat és biztonságot éreztem. Ezt az érzést csak édesanyám közelsége tudta előidézni bennem. Nem láttuk, csak érzékeltük az Őt körülvevő aurát. Ember volt, anya és Tanító. Ez a három csodálatos hivatás együtt! Lestük szavait, figyelmesen hallgattuk meseszerű előadásait olvasás órákon, játékosan tanított meg számolni bennünket. Volt egy tantárgy, amely nem szerepelt a tantervben, amelyet az igazi pedagógus feljegyzések, könyvek nélkül tanít: a szeretet, a másik ember megbecsülése, amely tanító nénink órarendjében állandó helyet kapott. Elszaladt az 1959-60-as tanév. Már tudtunk írni, olvasni, számolni és év végén elbúcsúztatott bennünket, kis tanítványait. Könnybe lábadt szemünket látva megjegyezte: --Ne sírjatok, én itt leszek a közeletekben, csak kopogtassatok be ezen az ajtón, ha segítségre lesz szükségetek, - és rámutatott osztálytermünk ajtajára, amely mindig nyitva maradt volt tanítványai előtt. Egyszer, már felnőttként összefutottunk a Siófoki busz pályaudvaron. Amikor meglátott, már messziről mosolygott. Keresztnevemen szólított, a több évtized távlatából is, és osztálytársaimról érdeklődött, az ő egykori első osztályosairól. Elmondta: mennyire örül, hogy a kiliti gyerekek mindenhol megállják helyüket, bárhová is kerülnek az életben. Kívánkozott a válasz, de csak magamban feleltem: --Igen tanító néni kérem, hiszen erre tanított bennünket. Múltak az évek, a naptár lapjai mintha nagyobb sebességre kapcsoltak volna. Ismét legyőzött bennünket a kegyetlen idő. Itt állunk tehetetlenül, befelé hulló könnyekkel a szomorú valóság előtt: Bajzik Jánosné nyugalmazott tanítónő életének nyolcvannegyedik évében, hősiesen viselt hosszú betegségben elhunyt. Mi, az ötven évvel ezelőtt kezdett első osztálya, korábban találkozót szerveztünk ez év október 3-ra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a súlyosan beteg tanító nénink életében felelevenítsük azt a csodálatos 1959-60-as tanévet. Az első osztályt. A találkozó előtti este érkezett a lesújtó hír: Paula néni földi élete véget ért. A találkozót a kegyelet és visszaemlékezés jegyében tartottuk meg abban az alsó iskolában, ahol tanított bennünket, és elbúcsúztunk szeretett tanító néninktől. A termet az a szeretet töltötte be, amelyet Tőle kaptunk útravalóul - annakidején. Isten nyugosztalja!

 

Kónya Anikó

Bambi a 3. osztályban

Szeretném elmesélni egy kedves iskolai élményemet. Harmadik osztályban kezdődött. Szatóri Jánosné Marika néni volt a tanító nénink. Olyankor, amikor már végeztünk az órai anyaggal, vagy rajzórán, néha – mikor rossz idő volt kint – még a nagyszünetben is mesét olvasott nekünk. Akkora hatással volt ránk, hogy még a legelevenebb gyerekek is csendben figyelték a történeteket. Számomra legemlékezetesebb Felix Salten: Bambi című könyve volt, meg a folytatása a Bambi gyermekei. Nemcsak a csodálatos erdőlakók története miatt. Úgy történt, hogy 3. osztályosok voltunk, a nyári szünet előtti utolsó tanítási napon is olvasott Marika néni. Csakhogy nem ért a történet végére. Megmondta, hányadik oldalnál hagyta abba, és megígérte, hogy szeptemberben folytatja. Eljött a 4. osztály első napja. Osztálytársaim közül valaki felírt a táblára egy háromjegyű számot. Mindenki tudta, hogy a Bambit annál az oldalnál hagytuk abba. Ahhoz képest, hogy nyári szünet után voltunk, nem zajongtunk, meglepően csendben vártuk a Tanító nénit, vajon rájön e, hogy mi van a táblára írva. Mikor bejött és a táblára nézett, mosolygott, s láttuk, Ő is tudja, miről van szó. Megkaptuk a szép, színes új tankönyveinket. Megbeszélte velünk, hogy ha csendben ismerkedünk a könyvekkel, folytatja az olvasást. Senkire nem kellett rászólni, hogy figyeljen. Csend volt, mindenki várta a Bambi család történetének folytatását, ami egyszer csak véget ért, mint ahogy iskolai tanulmányaink is. Meggyőződésem, hogy osztálytársaimban is mély nyomot hagyott Bambi története. Én később, már felnőtt koromban keres- tem ugyanazt a kiadványt, szép színes képekkel, de sajnos azt nem találtam. Megvettem egy másik kiadást, hiszen a történet abban is ugyanaz. Gyermekeimnek is elolvastam, rajzfilmen is láttuk, és nekem mindig Marika néni jutott eszembe, hogy milyen jó pedagógiai módszerrel érte el, hogy megbarátkozzunk a könyvekkel. A mai napig szeretek olvasni, amit Marika néninek is köszönhetek.

 

 

Dudás Károly

A mi kiliti lányaink

 

Negyvenegynéhány év már alaposan megkoptatja a memóriát. A múltból elővillan egy-egy emlék, néha tisztán, néha összemosódva azzal a sok rárakódott történéssel, ami egyre jobban nyomja emlékezetünket.

Nekem életem legszebb időszaka a Kiliti Általános Iskolában töltött nyolc év volt. Minden egyes percét az élettől kapott ajándéknak tekintettem.

Véletlen lehet-e, hogy ez az ISKOLA nekünk, kis falusi gyerekeknek a boldogság szigetét jelentette?

Véletlen lehet-e, hogy olyan nagyszerű tanáraink voltak? Ez nem lehet véletlen! Az sem véletlen, hogy pont ezekkel a gyerekekkel jártunk egy osztályba. De milyen gyerekekkel!

Egy bizonyos napra szeretnék visszaemlékezni. Behunyom a szemem és viaskodok az emlékképekkel. Lassan kezd kirajzolódni előttem a felső tagozat valamelyik osztálya. Lehet, hogy a nyolcadik, mert a Kossuth Lajos utca felőli tanteremben történtek, amit most szeretnék leírni.

Osztályfőnöki óránk volt. Szerettük az osztályfőnöki órákat, hiszen szerettük osztályfőnökünket, Harmat Ede tanár bácsit is.

Ez egy rendhagyó osztályfőnöki óra volt. Lányaink a közösen bevitt nyersanyagokból ebédet főztek, amit az egész osztály együtt fogyasztott el.

Pörköltet, vagy csirkepaprikást készítettek lány osztálytársaink. Talán bocsánatos bűn, de nem emlékszem, hogy mi volt hozzá a köret.  Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy hol volt a tűzhely.

Mi, fiúk készségesen segédkeztünk. A fő szerep, persze a lányoké volt, akik elemükben voltak.

Soha nem tudom elfelejteni azokat a fehér köténykés angyalkákat, akik ott sürögtek-forogtak és a só, és paprika mellé szívük egy kis darabját is belefőzték abba a piros lábosba, amelyből nagy szakértelemmel osztották el köztünk ezt a felejthetetlen, finom étket.

Meghatódva néztük lányaink ténykedését. Néztük ezeket a csodálatos gyereklányokat, a későbbi édesanyákat, nagymamákat. Csodáltuk és szerettük őket, mint a testvéreinket.

Negyvenegynéhány év elteltével is meg maradt ez a szeretet, ez a ragaszkodás osztálytársaink között. Ugye, ez nem lehet véletlen?

 

Dudás Károly

A virágkaró és az elmaradt karó

 

Nagy öröm volt, amikor 1963-ban elkészült a Központi Iskola új épülete, tornateremmel, szertárral, zsibongóval, gyakorlati műhellyel.

A gyakorlati foglalkozások ebben a műhelyben folytak, Jónás tanár bácsi vezetésével. Karcsi bácsi matek-fizika szakos tanár és emellett igazi ezermester, fúró-faragó ember volt. Mindennel meg tudott birkózni, ami anyagból készült.

A műhelyben olyan tárgyakat készíttetett velünk, amelyeket fel lehetett használni az iskola életében. Az új iskola folyosóját is mi fedtük be, színes dekor lemez hulladékból, ami nagyon szépre sikerült.

 

Egy alkalommal virágkaró faragása volt a feladat, de ezt kivételesen nem az iskolában, hanem otthon kellett elvégezni, egy 50 cm hosszú, 1 cm-es vastagságú fenyőből.

Az elkészítésre egy hetet kaptunk. Egy olyan fenyő-anyagot sikerült beszereznem, amely nagyon kemény volt, mint kiderült, vörösfenyő, így a faragása nagyon nehezen ment, az akkor még gyenge gyerek kezemmel nem tudtam a kést belemélyeszteni a fába. Ennek ellenére kifaragtam a karót, de nem tetszett, ezért nem mertem bevinni a meghatározott időpontra.

Nagy szerencsém volt, hogy nem csak én nem teljesítettem a feladatot, hanem több fiúnak is akadtak problémái.

Több osztálytársam munkája azonban nagyon szép volt. Vaskó Józsi, Sára Bence, Bajzik Gyuri, Miszlai Imre, Czvik Jancsi, Iszli Jancsi, Hencz Jancsi olyan jól sikerült darabokat hozott be, hogy nem tudtam felfogni, hogyan lehet ezt így kifaragni!

A dolog nem hagyott nyugodni. Hol lehet a hiba? Ennyire nem lehetek ügyetlen!

Karcsi bácsi egy újabb hetet adott, hogy kijavítsuk a hibákat.

Próbáltam a korábban megkezdett munkámat folytatni és jól megélezett késsel faragtam a virágtámasztéknak szánt „fadarabot”.

A rejtélyt Baksa Jóska bácsi, szomszédunk oldotta meg, aki, amikor átjött hozzánk, kivette kezemből a „munkadarabot”, megforgatta és így szólt:

--Ebből a kemény vörösfenyőből soha életben nem lehet kifaragni, amit akarsz. Ehhez puhább fenyőre van szükség.

--De, hát honnan vegyek olyan faanyagot?

--Nekem hamarosan be kell mennem a faluba, beugrok a Szirovatka Gyurihoz is az asztalos műhelybe, ha akarsz, eljöhetsz velem.

Jóska bácsi fehér-piros Panni mopedjével robogtunk hát Szirovatkáékhoz.

Kilitin két Szirovatka családot ismertem, amely tulajdonképpen a nagypapáig visszavezetve egy tőről fakadt. Igazi iparos család, nagynevű kiliti asztalos dinasztia. Már  az 1874. január 1-én alakult Kiliti Asztalos Iparos Testület  vezetőjét is Szirovatka Károlynak hívták, akinek tevékenységét, szorgalmát követték a leszármazottak- unokák, dédunokák, ükunokák.

Akikhez akkor mentünk, az idős Szirovatka György és fia, a szintén Szirovatka György volt.

Érkezésünkkor az idősebb Gyuri bácsi egyedül tevékenykedett a műhelyben. Szép szál, egyenes tartású, jellegzetes nagy bajuszú ember volt a Gyuri bácsi. Amikor meglátta régi ismerősét és iparos társát, elmosolyodott, a rajta lévő sötétkék elő kötényben megtörölte gyantától fénylő kezét és lekezelt a két mesterember.

Jóska bácsi előadta jövetelünk célját, és Gyuri bácsi pár perc alatt elkészített kettő darab faragható virágkarót, puha fenyőből.

Furcsálltam, hogy nem is volt még szó a méretről és mégis akkorára vágta a fát, amekkorára szükségem volt, aztán Gyuri bácsi elmondta, hogy az elmúlt héten a környék- velem egykorú- gyerekei közül többen is megkeresték, hasonló kéréssel.

Gyuri bácsi az egyik karót nekem adta, a másikat pedig ott azon nyomban kifaragta, és amikor elkészült vele, átnyújtotta, az alábbi szavak kíséretében:

--Ezt mintának adom. Ha ezt nézed, a másikat könnyen ki tudod faragni. Még annyit segített, hogy a kifaragatlan példányra ácsceruzával gyönyörű mintákat rajzolt.

A két öreg közben beszélgetett néhány szót, Gyuri bácsi kiment a műhelyből és két üveggel és három pohárral tért vissza.

Az egyikből – a borból- maguknak, a másikból - a mustból- nekem töltött. Beszélgetésükből tudtam meg, hogy jégbor és must van az üvegekben, ami nem más, mint a hó lepte szőlőből készült nedű.

Hazaérve, azonnal nekiláttam a karó kifaragásának. Még aznap elkészült. Leosztályoztam a munkámat, Gyuri bácsiéhoz viszonyítva, kettest adtam magamnak. Felfelé kerekítve.

Nagyon örültem, hogy elkészültem elmaradt munkámmal.

Másnap reggel a kisördög nem hagyott nyugodni, és nem az én művemet, hanem Gyuri bácsiét adtam oda tanáromnak. Ő nem szólt semmit, addig, amíg a többiektől be nem szedte az elmaradt darabokat. Ekkor azonban megszólalt:

--Fiúk, a lépjen ide elém az, aki helyett más faragta ki a karót.

Egy rugó megfeszült bennem és már penderített is Karcsi bácsi elé, aki így reagált az estre:

--Mentségedre szóljon a beismerés. Nekem ne a Szirovatka Gyuri bácsi munkáját hozd ide osztályzásra, mert attól az embertől én csak tanulhatok, tanár létemre is, hanem azt, amit te faragtál. Örök életre rejtély maradt, honnan tudta meg a turpisságot.

Megszégyenülten bontogattam ki az újságpapírba tekert – az általam készített- karót.

Karcsi bácsi megnézte, szúrós tekintetét két szemem közé célozta, majd szelídebbé vált a nézése, muszklijával kupán kólintott, vaskos kezét most már inkább barátilag, a vállamra tette és a következőket mondta:

--Ez a munka négyest ér, de most hármast adok, mert más tollával akartál ékeskedni. Másik munkával kijavíthatod.

Azt a karót, amelyet Gyuri bácsi faragott az igazgatói irodába a nagy virágládába kellett tenni a pálma mellé.

Egyszer nagyon sok év múlva találkoztam tanárommal, aki a virágkaróra visszaemlékezve elmondta, hogy azt nagyon sokan megcsodálták.

Azt meg is lehetett csodálni, azt Szirovatka Gyuri bácsi nekünk faragta,…csak nekünk.

 

Gróf Antal

Hogyan tanította Szigeti József igazgató úr a balatonkiliti katolikus gyermekeket?

 

Amikor én iskolába jártam, akkor még külön felekezeti iskolák voltak. Így a katolikusok a katolikus, a reformátusok a református iskolába jártak.

A szüleim 1935. március közepén költöztek Kilitire. Én akkor az elemi iskola 3. osztályos tanulója voltam. Akkor ismertem meg a Szigeti igazgató urat. Akkor még mester úr volt a rangja. A mester úr kántortanító volt, ami azt jelentette, hogy minden misén és litánián, hétköznapokon és ünnepeken ő orgonált a templomban. Az iskolába járó összes gyereket pedig ketten tanították. Az első és második osztályt Bukovics Teréz tanító néni vezette be az írás és olvasás tudományába, a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályt pedig a mester úr tanította egy teremben, együtt. Mind a négy osztályt.

A négy osztály együttes létszáma közel száz gyermek volt. Ennek fele fiú, fele lány volt. A lányok a katedráról nézve a jobboldalon ültek, a fiúk pedig a baloldalon.

A tanítási nap mindig a templomban, a misével kezdődött. Ezután bementünk az iskolába, és a mester úr valamilyen csendes feladatot adott a harmadikosoknak, valamint a negyedikeseknek, és az ötödik és hatodik osztálynak pedig előadott egy történelmi, földrajzi vagy számtani új anyagot. Ezt azért írom le, mert érzékeltetni szeretném, hogy hogyan tudott egy helyiségben, egy időben négy különböző korú tanulókból álló osztályt úgy tanítani, hogy mindenki tanuljon, egymást ne zavarják, és fegyelem is legyen.

Régen volt egy olyan mondás, hogy a tanítók a nemzet napszámosai. Ezt a mondást a felnőtté válásom során mind jobban igaznak tartottam. Képzeljük csak el, hogy ma lenne-e valaki, aki elvállalná, hogy annyi gyermeket együtt,  minden tantárgyból tanítson, reggel héttől délután három óráig. Nem hiszem, hogy akadna egy is, aki vállalkozna erre.

Hogyan tanított a mester úr? Most megpróbálok leírni egy-két esetet, ami velem történt az iskolában.

Amikor Kilitire költöztünk, másnap az édesanyám elkísért az iskolába. A mester úr beírta a naplóba a nevemet, és rámutatott a padon az egyik üres helyre és azt mondta:

- Ez lesz a helyed!

Édesanyám hazament, én meg ott maradtam, és csendben vártam, hogy milyen is lesz számomra az új iskola. Hamarosan rám került a sor. Kíváncsi volt a mester úr, hogy ez a kis nebuló mit tudhat, aki abból a kicsiny, isten háta mögötti faluból idevetődött. Kihívott a táblához, és feladott egy szorzást. A feladatot megcsináltam úgy, hogy az utolsó számjeggyel szoroztam először, azután a középsővel, és a végén az első számjeggyel. Könnyű volt.

Azt kérdezte tőlem a mester úr:

- Miért így szoroztál? Miért nem az első számjeggyel kezdted a szorzást?

Egy kicsit meglepődtem, ránéztem a táblára és megszólaltam:

- Hát mi így tanultuk, de az mindegy, mert az eredmény egyforma.

Helyreküldött. Ezután tanultam, mint a többiek. Majd negyedikes koromban egyszer kiosztotta, hogy melyik osztály mit csináljon. Nekünk,  negyedikeseknek feldiktált egy dolgozat címet, tehát dolgozatot írtunk. Az ötödik- hatodik osztálynak meg számtan órát tartott. Elmagyarázta, és egy példával megmutatta, hogy a kör kerületét és területét hogyan kell kiszámítani. Amikor végzett vele, megkérdezte:

- Ki vállalkozna egy példa megoldására?

A teremben csend volt, én óvatosan hátra néztem és láttam, hogy nincs jelentkező. Aztán félénken felnyújtottam a két ujjam.

- Mit akarsz?

- Mester úr kérem, én meg tudom oldani.

- Gyere ki!- mondta.

Kimentem a táblához. Ő feldiktált egy méretet, az átmérő vagy a sugár méretét,  és azt mondta:

- Na, csináld meg!

Hát, egy-két perc alatt a feladatot megoldottam. A mester úr odalépett hozzám, az ölébe kapott, végig vitt a padsorok között és azt mondta:

- Látjátok vén szamarak, ez a kisgyerek tudja, ti meg nem mertek vállalkozni rá! – és letett az öléből.

De olyanra is emlékszem, amikor nem tudtam a leckét. Nyelvtan óra volt, és felszólított, hogy mondjam el az igekötőket. Hát én felálltam, de az igekötőkről bizony semmi sem jutott az eszembe. Előtte nap délután kukoricaszárat vágtam a kertben, az igekötők meg ott lapultak a könyvben, a vászontarisznyában. A szégyen pírja pedig kiült a képemre.

- Szamár, ülj le, délben nem mehetsz haza ebédre! - szólt a verdikt.

Alig vártam, hogy dél legyen, és nagyon haragudtam magamra. Amint a többiek hazamentek, gyorsan előkaptam a nyelvtankönyvet, és elkezdtem tanulni az igekötőket. De úgy, hogy ha éjjel álmomból felébresztenek, akkor is tudni kell. Az ebédidő elmúlt, becsengettek. A Mester úr belépett a terembe, rám mutatott:

- Mondd el az igekötőket! – mondta, és a pulpitusra lépett.

Felálltam és elhadartam az igekötőket. Azt mondta, mondd el még egyszer. Ekkor már illedelmesen, nyugodtan ismét elmondtam, ugyanabban a sorrendben az igekötőket. Megszólalt:

- Na, látjátok? Ugye hogy meg lehet tanulni!

Akkor még egy kis ideig szégyelltem magamat magam előtt, de az igekötőket úgy megtanultam, ahogy ő mondta; ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, még a mai napig is, pedig ez 1936-ban történt.

Emlékezetemben él, hogy sokszor belekapcsolta az iskolai anyagba a hazafiságot, a hazaszeretetet. Hogy mi a Haza?

– Az a Haza, ahol születtünk, ahol szüleink, rokonaink s barátaink élnek. Ahol úgy beszélnek, mint mi. Mikor és mitől lesz boldog ez a nép? Ha egymást tiszteljük, szeretjük. Segítsük azokat, akik rászorulnak a segítségre! Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, de ne nézzük le a más népeket!

Sokszor mondott ilyen és hasonló intelmeket. Én ezt nagyon szerettem, mert igaznak tartottam, és addig sem kellet mást tanulni.

Mindig volt arra ideje, hogy hol az egyiktől, hol a másiktól megkérdezte:

- Hogy vannak a szüleid?

Vagy: - Meggyógyult-e a testvéred?

Valahogy mindig olyant kérdezett, ami éppen aktuális volt. Nem is tudom, hogy honnét szerezte az értesüléseit. Bár a falusi hírharang, a szájról-szájra gyakran gyorsabb volt, mint a hivatalos hírvivő.

Az igazgatói kinevezést, ha jól tudom, ’38-ban vagy ’39-ben kapta. Akkor már ismétlő iskolás voltam. Ez hozzátartozott a kötelező iskolai képzéshez. A hat elemi osztály elvégzése után még három évig kellett hetenként egyszer délelőtt iskolába menni. Ez olyan levezető féle iskola volt, de egyúttal helyettesítette a tanonciskola három évét is. Ebben az időben néha-néha mondta, hogy addig szeretne még élni, amíg ezt az osztályt végigviszi. Nem gondolkodtam azon, hogy ezt miért mondja, hiszen nem volt olyan öreg. Meg az emberek nyugdíjas korukban is élhetnek öt-tíz-húsz évet, vagy néha még többet is. Ez foglalkoztatta a gondolataimat, de választ nem találtam rá.

Az ismétlő iskola harmadik osztályát 1941 tavaszán fejeztem be. Akkoriban újságelosztással, -széthordással foglalkoztam. Így majdnem minden nap találkoztam az igazgató úrral. Az újságot általában bevittem a szobájába. Egy alkalommal, az évzáró vizsga után egy-két héttel, amikor bevittem az újságot, a tekintetes asszonytól megkérdeztem, hogy itthon van-e az igazgató úr? Ő azt mondta:

- Bent van a szobájában, vidd be neki.

Bementem az igazgató úr szobájába, és azt láttam, hogy furcsán fekszik a sezlonon. Szóltam hozzá, próbáltam felébreszteni, de nem ébredt fel. Közelebb léptem, és úgy láttam, hogy meghalt.  Visszamentem a konyhába, mondtam a tekintetes asszonynak, hogy valami baj van az igazgató úrral, szólok az orvosnak, hogy jöjjön ide, és elköszöntem. Gyorsan kerékpáron az orvoshoz mentem, és mondtam neki:

- Doktor úr, legyen szíves menjen el a Szigeti igazgató úrhoz, mert azt hiszem, hogy meghalt!

Ezután hazasiettem, mondtam édesanyámnak, hogy figyeljen, ha megszólal a lélekharang, akkor meghalt a Szigeti igazgató úr. És már indultam, hogy a munkámat tovább folytassam, de a kapuig sem értem, megszólalt a lélekharang. Tudtam, hogy a halál elvett tőlünk egy értékes embert, egy bölcs tanítót, egy igazi hazafit.

Így élt, így tanított, és így halt meg Szigeti József igazgató úr. Kilitinek fáradhatatlan és bölcs tanítója.

Emlékezzünk rá tisztelettel!

 

Bajzik György

A golyóstoll

 

1960-at írtunk. Az alsó iskola elsősei éppen szünetet tartottak. Már tavasz volt, a nebulók jó része megtanulta az írás, olvasás alapjait, megszokták az iskolai légkört is. A tanító néni – így kellett szólítani mindenkinek, beleértve engem is, pedig az édesanyám volt – ekkor már különböző, állandó feladatokat adott a gyerekek egy részének. Én például leckefelelős voltam. Óra előtt a szünetben végig kellett nézni, hogy mindenki megírta–e a házi feladatát, és csengetés után az eredményt fennhangon jelenteni kellett. Nem egy hálás feladat, de nem lehetett több okból sem visszautasítani. Ezen a délelőttön is kényszerű kötelességemet igyekeztem teljesíteni, amikor elakadtam az egyik kis osztálytársamnál, aki bizony nem tudta megmutatni az otthonra előírt munkáját. Volt már ilyen máskor is, mindig annak rendje-módja szerint jelentettem is.  Ilyenkor az illető dorgálást kapott, s legközelebbre dupla munkája volt, mert az új mellett pótolhatta az elmaradottat is. Most is mondtam neki, mire készüljön, de mielőtt tovább mehettem volna, a delikvens megfogta a karomat.

- Gyuri, ne mondjad meg a tanító néninek! – kérlelt.

- Tudod, hogy muszáj, nem lehet kivételezni senkivel – feleltem eltökélten, felelősségem teljes tudatában.

- Nézd ezt a golyóstollat, ilyen senkinek sincs az osztályban. Ha nem mondasz meg, neked adom örökbe! – könyörgött tovább, és a zsebéből előkotort egy kék színű golyóstollat, s felém nyújtotta. Erkölcsi fölényem ekkor kezdett meginogni. Az iskolában mártogatós tollal tanultunk írni, golyóstolla még otthon sem volt a szüleimnek, nemhogy nekem. Kis mérete, szép kék színe elbűvölt. Nem kell mártogatni, nem csepeg, paca sincs, zsebre lehet vágni, ez nekem nagyon kell! És csak hallgatnom kell érte.

- Na, jó. Most az egyszer – adtam be a derekam némi szégyenkezéssel, de a kezemet azért nyújtottam a tollért. Pár pillanattal később már a zsebemben lapult a lekenyerezés kék színű eszköze, s mint ki jól végezte dolgát, mentem tovább.

Elkezdődött az óra, mint máskor. Az osztály nagy nehezen elcsendesedett.

- Kérem a leckefelelősök jelentését! – mondta a tanító néni.

 Felálltam, és belekezdtem:

- Tanító néninek jelentem, mindenkinek kész a leckéje – próbáltam úgy mondani, mint máskor, de a hangom egy kicsit megbicsaklott, és nem voltam benne biztos, hogy nem pirultam-e el.

- Rendben van, leülhetsz – mondta a tanító néni, s úgy tűnt, semmit nem vett észre.

Megnyugodva leültem, mikor a toll előző tulajdonosának padtársa úgy ágaskodva, hogy majd kiesett a padból kiabálni kezdett.

- Tantó néni, tantó néni! A Jancsinak nincs is kész a leckéje, a Gyuri csak azért nem mondta meg, mert kapott egy tollat tőle!

A tanító néni tekintete elsötétedett, s olyan lett, mint otthon, amikor valami nagy disznóságot csináltunk a testvéreimmel. Sőt, még annál is vészjóslóbb. Én meg egy kisegérré változtam volna, aki elbújik az alsó iskola számtalan egérlyukainak egyikében.

- Álljatok fel mind a ketten! Igaz ez?

- Hát a lecke tényleg nincs kész, de nem kaptam semmit – próbáltam szépíteni a dolgot, de lángoló fejem elárulta, hogy nem mondok igazat.

- Gyere ide az asztalhoz, és ürítsd ki a zsebeidet! – hangzott a következő utasítás, s édesanyám szemei villámokat szórtak. Éreztem, semmi jóra nem számíthatok, s átfutott az agyamon az otthon, valamint az iskolában többször hangoztatott intelem a becsületről, igazmondásról. Mint egy nehézbúvár talpig felszerelésben vánszorogtam ki a katedrához, s elkezdtem a mackónadrágom farzsebének tartalmát (zsebkendő, szép formájú kavics, elpusztult cserebogár) egyenként kirakni az asztalra, minden darab után abban reménykedve, hogy valami csoda történik, s a kínos folyamat félbeszakad. De nem, egyszer csak éreztem, hogy már csak a toll maradt magányosan a zsebben, s pár pillanat múlva már ott virított a bűnjel mindenki előtt az asztalon.

- Na, Jancsi fiam, hozd csak ki te is a füzetedet, s mutasd a leckédet! – folytatódott a kínos procedúra. Mindjárt kiderült, hogy bizony a lecke sincs kész. Az osztály lélegzetvisszafojtva figyelte az események alakulását, melyek nyílegyenest a  büntetés irányába haladtak. Először mindenkinek szóló tanítás következett az igazmondásról, a felelősségről, a bizalommal való visszaélésről, a megvesztegetés, de leginkább a megvesztegethetőség tarthatatlanságáról. Ezután előkerült a ritkán használt pálca, s a mai pedagógiai elveknek nem megfelelő tevékenység következtében a nap hátralevő részében mindkettőnknek nehézségei adódtak az üléssel. A büntetés iskolai részének befejezése a történet rövid beírása volt ez ellenőrző füzetbe azzal a felszólítással, hogy másnapra alá legyen íratva otthon. A toll pedig visszakerült az eredeti tulajdonosához.

Hét éves fejjel sejtettem, hogy helytelen volt, amit csináltam, de a büntetés súlyosságát nem értettem mindaddig, amíg otthon, estefelé édesapámnak meg nem mutattam az ellenőrzőt. Hosszú beszélgetés kezdődött, melybe édesanyám is bekapcsolódott. Ekkor lett világos, hogy nem csak magamról van szó, hanem szégyent hoztam rájuk is, s nekem kétszeresen ügyelnem kell minden szabály betartására, s a becsület nem enged semmilyen laza felfogást, kompromisszumot.

- Kisfiam, súlyos büntetést kaptál, de remélem te is és a többi osztálytársad is tanult belőle – zárta le az ügyet édesanyám.

Hát az biztos, hogy én soha nem felejtettem el a dolgot, s meghatározó útmutatást adott a további életemre. A módszer ma már nem elfogadott - akkor én sem tudtam elfogadni –, de kétség kívül hatásos volt. A családi legendáriumba, mint a „Kiliti golyóstoll” vonult be az eset.

Egyébként, mint később kiderült, a toll használhatatlan volt, nem volt betétje!

 

 

Dóczi Imréné - Villányi Mária

Hol van Kiliti?

Óriási hópelyhek kavarognak, letelepednek a kertem kört formázó puszpángsövényére. Szép. Szeretem. Magam vágtam az ágacskáit a kiliti kertben, gyökereztettem, ültettem, nyesegettem évek hosszú során át.

Kör? Soha nem gondoltam még így rá. Az önmagába visszatérő vonal. A kiindulás és a megérkezés. A kezdet és a vég. És köztük egy élet.

Az egyre sűrűsödő hófüggönyön át már ennek a sövénynek az őse, a régi-régi kiliti bokor áll előttem. Mi, kisgyerekek, remegve várjuk, hogy kirohanhassunk hozzá húsvét reggelén: jaj, mit hozott a nyuszi? A meglepetés öröme, Apa erős karja Anya vállán, fekete kendős, botra támaszkodó, hajlott hátú nagyanyám megértő mosolya.... Sok évvel később már szülőként örülünk öcsémmel ugyanennél a bokornál a gyerekeink örömének. Képek, hangulatok, illatok, színek...

Ott van Kiliti?

Újabb idősík, sok évvel később, 90 kilométerrel távolabb: a puszpáng utódja alatt az én utódaim lesik boldogan az ő utódaik kacagását egy-egy megtalált hímes tojásnál.

Itt van Kiliti?

Fiaim örülnek, mint ahogy a mi szüleink is örültek akkor velünk, amikor a húsvéti délutánokon a falu aprajával-nagyjával a „Csőri-hegyen” „gurguláztunk”. Vagy ugyanez a domb télen: hatalmas hócsaták, piros orrok, kékké fagyott kezek, száguldás szánkóval a dombról , és a nevetés a Sióig visszhangzik...

Tágra nyílt szemekkel hallgatják az unokáim.

Hol van Kiliti?

Halkan csikordul a kaposvári temető kapuja - feketerigó füttye felel rá: hívójele a régi képnek: Rajzóra a kiliti temetőben. Tájábrázolás a dombtetőről: színek, formák, perspektíva... A tavaszi nap fényében tombol az élet: madárcsicsergés, szikrázó mezők, a távolban felcsillanó Balaton tükre, a kékben úszó „túlpart” hegyei...De félig nyitva a ravatalozó ajtaja! Odasettenkedünk....Mozdulatlanul fekvő test ,hideg, merev, élettelen... Meg kell érintenem!

Az első találkozás a halállal.

Ez is Kiliti?

Nem is gondolok rá, mégis mindenhol ott van.

Drogéria? Elsős kislányok „lakkozzák” körmüket az „alsó iskola”udvarán álló vén szilfa termésének nedvével....

Buszcsikorgás? Béla nevetése, amint az utolsó pillanatban, lélekszakadva ugrok fel, hogy el ne késsek a gimiből...

Kenyérbolt? A kiliti pékség semmihez sem hasonlítható illata, ahogy a kenyerek a fonott kosarakba kerülnek, és a forró „langalló” fele már hazáig elfogy..

Lovas kocsi? Hencz Lajos bácsi ebédidőben kifogja a lovat Papkután, hogy kipróbálhassam a lovaglás örömét...

Tornaterem? Végre kész az új tornaszoba! Az első tömegsporton eltörik a kezem...

Görögdinnye? Versenyezve faljuk Magdival, könyökünkön folyik a leve...

Hinta a játszótéren? Kiliti búcsú, ringlis, céllövölde..

Korcsolya? Az egész utca a tanácsház fekete-fehér TV-je előtt szorongva drukkol Almássy Zsuzsinak...

Varjú? Ede bácsi módszerei, diaképei orosz órán. Talán ettől lettem nyelvtanár.

Hosszan-hosszan sorolhatnám így, fél évszázad eltelte után is.

Hol van Kiliti? Itt él bennünk.

 

Dudás Károly

Harmath Gyuszi és a CSAPAT

A hatvanas évek elejétől nyomja egy emlék súlya a szívemet, de eddig még nem éreztem elég erőt magamban, hogy ki tudjam magamból beszélni. Ez a valami a mai gyerekeknek talán semmit sem jelent, de nekem, nekünk az ötvenes, hatvanas években felcseperedett kiliti egyszerű gyerekeknek nagyon is fontos.

Gyerekek voltunk, és mint minden gyereknek, nekünk is játszani is kellett. Nem volt legó, nem volt videó, számítógép. Akkor hogyan játszottunk? – kérdezné a kis unokánk.

Mi játszottunk csak igazán. Nem a technika, a gépek játszottak helyettünk, hanem mi a kezünk, lábunk ügyességével és izmunk erejével, szívvel - lélekkel.

A legfontosabb játék a foci volt. A FOCI. Így nagybetűvel, mert Kilitin ezt így kell írni. Így íródott be a falu történelmébe. Így írták be őseink.

Abban az időben mindenki focizni akart, mindenki igazi focista szeretett volna lenni közülünk. Voltunk néhányan, akik csak szerettünk volna, de nem állt a lábunkra a labda. Nem volt meg az a gömb érzék, ami ehhez a sporthoz elengedhetetlen. Nagyon restelltem, de soha nem tudtam focizni. Ennek ellenére viszont ott voltam a pályán és néztem, ahogy gyerek társaim egyre nagyobb mesterei lesznek ennek a gyönyörű sportnak.

Persze, én is erős gyerek voltam, így elkezdtem súlyt lökni és emelgetni, hogy egy kis tiszteletet vívhassak ki futballozó osztálytársaim, barátaim részéről. A kölcsönös tisztelet alapja azonban nem az erő és ügyesség volt, hanem azt már szüleinktől örököltük, és génjeinkben volt, hogy szerettük, tiszteltük egymást, - mi kiliti gyerekek.

Sok dologban teljesen egyformák voltunk. Leginkább abban, hogy nem dúskáltunk a javakban. Mi is szerettük a csokit, cukrot, fagylaltot, csak sokkal ritkábban juthattunk hozzá, mint gyerekeink.

Abban az időben egy gombóc fagyi ötven fillér volt. A fagylaltos tricikli tavasztól őszig néha-néha megjelent a kiliti utcákban. Volt rá példa, hogy végig toltuk a lábhajtásos szerkezetet a „fagylaltos bácsival” együtt, hátha egy-egy gombóc fagyival meghálálja segítőit.

A fagyi árus és köztünk kialakult a cserekereskedelem. Anyáink tyúkjai alól a tojást egyenesen a citrom, vanília ízű jegelt vízért vittük cserébe. Egy darab egy gombóc átszámítással.

Az egyik késő tavaszi napon a Csárda-rétre igyekeztem. Nagy örömmel mentem, mert egyik kedves osztálytársam – Harmath Gyuszi - aki az osztályból, de talán az iskolából is az egyik legjobban focizó srác volt, kiharcolta, hogy engem, - mondjuk ki – ügyetlen gyereket, bevegyenek a csapatba.

Tehát nagy izgalommal siettem a pálya irányába, a Szabadság úton járhattam, amikor összetalálkoztam édesapámmal, aki a fiát meglátva, lepattant biciklijéről. Zsebébe nyúlt és kivett belőle 2 darab ötven fillérest.

- Láttam a fagylaltost a Csárda réten, vegyél magadnak egy adagot. Izmos kezével megsimogatta fejemet.

/Mindig csodáltam a kezeit. Igazi férfias kezek voltak, amelyeket számomra az alkarjára tetovált Kossuth címer még csodálatosabbá tett./

A Csárda réthez érve Friss Béla bácsiék kertje végében szinte belebotlottam a háromkerekű mozgó cukrászdába.

--Kérek egy forintért citrom-vaníliát.

- Csak citrom van,- felelte a fagylaltos.

Megkaptam a kétszer ötven filléres adagot és mialatt a fiúkhoz értem, elnyalogattam.

Márvány Gyuri - a nálunk egy évvel idősebb – vérbeli focista fiú, akire mindig büszke voltam, hogy anyai ágról rokonom, röviden elmondta, hogy ki, melyik csapatban játszik. Hátvédnek tett be.

Amint a meccs elkezdődött volna, a fagylaltos, triciklijével indulni készült.

Harmath Gyuszi szólalt meg:

- Gyuri, gyorsan szedjük össze a pénzt, mert az öreg „Sárgarigó” lelép. A Sárgarigó a fagyis gúnyneve volt.

Gyuszi mindenkihez odament és minden fiú adott neki tíz- húsz fillért. Amikor hozzám ért, én tanácstalanul álltam, mivel nálam nem volt egy fillér sem.

Rövidesen visszaért egy tölcsér fagyival – az egész gyereksereg számára. Mindenkihez odavitte a finomságot, mindenki nyalt egyet belőle, ami rohamosan fogyott. Amikor odaért hozzám, földbegyökerezett a lábam.

- Én nem adtam be pénzt!

- Ne törődj vele, csapat tag vagy, a csapat így működik.

Nem tudom, hogy azt a napot hogy vészeltem át. A félórával korábban egyedül elfogyasztott citrom íze kezdett egyre keserűbbé válni. Nagyon szégyelltem magam. Későbbi életem során mindent megtettem, hogy ne szemlesütve kelljen visszaemlékezni cselekedeteimre.

Hát már gyerek korában ilyen csapata volt Harmath Gyuszinak. Ilyen csapata volt Kilitinek. Úgy tudom, ma is ilyen csapata van Kilitinek. Úgy hívják ezt a CSAPATOT, hogy Balatoni Vasas.

 

Dudás Károly

Köszönöm Paula néni

Szeretnék egy történetet elmesélni. Nem megírni, csak egyszerűen külső-somogyi  kiejtéssel elmesélni.

1960 februárjában történt.  Balatonkilitin az Alsó- iskola első osztályos tantermében. Ami itt történt, egész életemre meghatározta viselkedésemet.

 Paula néni, szeretett tanító nénink a madarak etetéséről beszélt nekünk. Elmondta, hogy mennyire szenvednek a szegény kis énekes szárnyasok ilyenkor télen, nem találnak maguknak eleséget, mert mindent hó borít.

Nagyon sok kérdést tettünk fel, de ő, mint mindig most is türelmesen mindenre megválaszolt. Így tudtuk meg azt is, hogy az olajos magvak jelentik a fő táplálékot, de jobb híján a kenyérmorzsa is megmenti őket az éhhaláltól. Alig vártam, hogy kicsöngessenek, azonnal nyúltam a padba, hogy előszedjem a zsíros kenyeret, amit édesanyám szalvétába csomagolt és mielőtt tízórais táskámba tette, a lelkemre kötötte, hogy okvetlen egyem meg, nehogy éhesen menjek haza. Amint nyúlok a padba, veszem ki a kistáskát, hát az üres. Mi történhetett? –Hol lehet a tízóraim? Hirtelenjében ez lett a világ legégetőbb problémája.

- Hol lehet a tízóraim? Eltűnt. Pedig teljesen beleéltem magam, hogy abból csipegetek a kis cinkéknek, amelyek ott röpködtek osztálytermünk ablaka előtt. Most mit adok enni a kis cinkéknek? -zakatolt bennem a kérdés. Szegénykék nagyon éhesek lehetnek.

Keresgéltem, morgolódtam, de a zsíroskenyér cserbenhagyott, nem jött vissza hozzám.

Ekkor barátom Jancsi a nyitott folyosó végébe invitált és rámutatott egyik osztálytársunkra, aki nekünk háttal a sarokban állt és az én tízóraimról szedegette le a szalvétát. Rohantam Paula nénihez és elhadartam a történteket, elmondtam, hogy megloptak és vártam, hogy a tolvaj megkapja méltó büntetését.

A büntetés nem maradt el. Paula néni – ez a drága asszony – mindkettőnket behívott az osztályba és megkérdezte kis osztálytársamtól, hogy valóban elvette e a padomból a tízórait. A fiú lesütötte a szemét és a sírással együtt kibuggyant belőle a beismerés.

- Igen tanító néni kérem, elvettem a kenyeret.

Paula néni nem kérdezte meg, hogy miért tette, helyette inkább valahogy ilyen kérdést tett fel:

- Éhes vagy kisfiam?

- Igen - felelt a „tolvaj”.

- De azt tudod, hogy nem szabad lopni?

- Soha többet nem teszek ilyet.

Fontoskodva megkérdeztem tanító néninket:- Nem tetszik megbüntetni?

- De igen, volt a válasz és akkor még nem értettem, hogy miért könnyes Paula néni szeme. Akkor még nem értettem.

- Az lesz a büntetésed - fordult a fiúhoz, hogy ebből a két szelet zsíros kenyérből az egyiket most meg kell enned. - Időközben becsengettek. A kenyerem ellopója, a „bűnt” elkövető kisfiú pedig tanító néni engedélyével óra alatt elfogyasztotta a kenyeret, így „felelve „bűnéért..

Számtan volt a következő óra, de Paula néni az éhes, kiszolgáltatott kiscinkékről mesélt tovább és beszédében többször gyerek cinkéket említett ilyenkor folyton rám pillantott. Olyan érzésem volt, mintha egy-egy áramütés ért volna és mintha fény gyúlt volna agyamban és elkezdtem az egész történetet másként látni. Ólomlábakon vánszorogtam haza. Lekuporogtam a konyhában az egyik hokedlira és magamba roskadva nem tudtam szabadulni az osztályban történtektől. Szüleim azonnal észrevették, hogy valami baj van. Elmeséltem nekik, hogy mi történt, de amint előadtam a történetet olyan nyomasztó érzésem volt, hogy a bűnös nem is az osztálytársam, hanem valami más vagy valaki mások, akik miatt egy kisgyerek éhes lehet és lopni kényszerül.

Apám arca – elbeszélésem alatt – egyre komorabbá, egyre szomorúbbá vált.

- Kisfiam, te még sohasem voltál éhes. Én gyerekkoromban nagyon sokszor. Nekem sem volt édesanyám akárcsak a te kis osztálytársadnak. Testvéreimmel sokat nélkülöztünk. A tanító néni nagyon megfelelő „büntetést” szabott ki. Ennek a kisgyereknek, ha a lopást mindenképpen büntetni kell, csak ez a büntetés jár. És ami még jár neki ebben a mostoha életben az, hogy boldog legyen, ne legyen éhes, ne fázzon, valaki néha megsimogassa a fejét.

- Kisfiam, köszönd meg a tanító néninek, hogy felnyitotta a szemed és rávezetett arra, hogy az elesetteket segíteni kell.

Első osztályos kis gyerek agyam, de legfőképpen a szívem megértette, hogy a tanító nénink miért így cselekedett.

Másnap, iskolába menet elhatároztam, hogy tízóraim felét átadom kis barátomnak. Amint veszem ki a táskámból a zsíros kenyeret, csodák csodája egy szelettel több van a zacskóban. Drága édesanyám előre megsejtette a szándékomat, és gondolt kis osztálytársamra is.

Ettől a naptól kezdve minden nap másik gyerek hozott egy szelet kenyérrel többet tízóraira.

Tanító nénimnek szavakkal soha nem köszöntem meg, hogy ilyen életre szóló útravalót kaptam tőle, inkább magatartásommal az iránta való tisztelettel igyekeztem meghálálni.

Most itt leírom, amit már régen szerettem volna elmondani a nagyszerű pedagógusnak, csodálatos embernek: KÖSZÖNÖM PAULA NÉNI.

 

 

Gorjanácz Lászlóné

Erdő mélyén …

 

Erdészház Lábodtól kilenc kilométerre, az erdő közepén, Sziágyon (www.sziagyisuli.hu) .

2011. június 13. és június 19. között a Somogyi József Általános Iskola 27 tanulója és három kísérője itt ismerkedett az erdő életével, a környékkel, kezdte meg a tanév utáni pihenőt.

Menetrendszerinti járattal utaztunk, Nagyatádi átszállással. A csatlakozás kimondottan miattunk „késett” az indulással több mint öt percet, de senki nem lett ideges. Lábodról a SEFAG munkatársai szállítottak bennünket és csomagjainkat a felújított sziágyi erdészházhoz.

A bekerített területet hamar birtokba vettük. Két szobában (20 fő), emeletes, igazi gerendából készült faágyakon aludtak a lányok, egyben a fiúk (7fő), a kísérők egy egyágyas és egy kétágyas szobában szállásoltattak el, mindegyikhez saját fürdőszoba és toalett tartozott, a meleg víz ellátást napkollektor biztosította. Szerencsére végig jó időnk volt, tehát meleg vizünk is volt. A tábor területén pingpong-asztal, szaletli, kerti játékok, hinták, kővel kerített szalonnasütő fatuskó ülőkékkel, kemence fedett területen asztalokkal, padokkal, valamint egy, az oktatáshoz minden modern technikával felszerelt tanterem állt a rendelkezésünkre (természetesen sok-sok könyvvel az erdő vadjairól, növényeiről). A konyhában, az étkezőben szinten minden szükséges eszköz ott volt, de az ebédet a közeli erdészház fiatal, igen ügyes szakácsa készítette a számunkra. Ő hozta az általunk kért reggelit és vacsorát is, melyet aztán Kati néni (Balogh Gáborné) a gyerekekkel közösen készített elő, szervírozott. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de a mosogatást, a helyiségek rendben tartását is a mindenkori „beosztottak” látták el. Ildi néni (Nagyné Balassa Ildikó) irányította az őrséget, mely a tábor területén tartózkodásunk idején működött, tehát éjszaka is. Először kétórás váltással próbálkoztunk, aztán áttértünk az egyórásra. Bár nem volt kötelező őrködni, senki nem akart kimaradni a „buliból”.

Az elhelyezkedést, lakóhelyünk felfedezését követően vacsorára szalonnát, sonkát sütöttünk. (Köszönjük a Matatics családnak a finom falatokat!) Tizenegy óra körül tértünk nyugovóra, de ez nem azt jelentette, hogy el is aludtunk.

Másnap reggeli tornával indítottunk, nehezen, amely aztán el is maradt, mert a napi kerékpározás, illetve gyaloglás kiváltotta azt. Reggeli után köszöntötte a csapatot az erdei iskola erdész-tanár vezetője, Jákliné Mihály Bernadett, Betta. Vele töltöttük a délelőttöt a tanteremben, majd ebéd után a környéket fedeztük fel a vezetésével. Éjszaka Antal János ( Jani) fiatal erdész technikus kíséretében lestük a vadakat.

Szerdán a petesmalmi vidraparkban jártunk (www.vidrapark.hu). Ekkor próbáltuk ki az erdei iskola túrakerékpárjait, melyek a közlekedésben nagyon nagy segítségünkre voltak. Lutra lutra a vidra rendszertani latin neve. Fekete István csodálatos regényének hőse most megelevenedett előttünk. A park tanösvényén más állatokkal és a jellegzetes somogyi fafajtákkal ismerkedhettünk meg. Felmásztunk a kilátóra, és az egyik tóra épült lesből figyeltük a vízi madarakat. Támaszpontunkra visszatérve megkezdődött a felkészülés a szombat esti Ki mit tud?- ra.

Csütörtökön Nagyatádra mentünk pancsikolni. Lábodig kerékpárral, onnan busszal. Az időfelelős, mint a többi napon is, kitett magáért; remek időben strandoltunk az élmény- és termálfürdőben (https://strand.nagyatad.hu). A legnagyobb tetszést a két csúszda aratta; egy órától háromig csaknem mindenki mászta a tornyot és csúszott …

Pénteken bivalynézőben voltunk. A nem rövid gyalogtúra visszaútján Janival gombát gyűjtöttünk, nem is keveset. Délután lovas kocsival jártuk be a környéket, este pedig az erdőben szám háborúztunk.

Szombaton Lábod nevezetességeit kerestük fel (www.labod.hu). A tájház, a temetőkápolna megtekintése után fagyiztunk egyet, a táborban pedig tortával köszöntöttük a születésnapját ünneplő Nagy Ricsit. A délután folyamán ajándékot készítettünk az otthoniaknak, este pedig nagy sikerrel zajlott le a várva várt „Ki mit tud?”.

Vasárnap korán keltünk. Rendet raktunk a szállásokon, a konyhában, a tábor területén, majd ismét a SEFAG munkatársai segítségével jutottunk be Lábodra a hazavivő buszhoz. Nem csak a korai kelés, de az elmúlt hét izgalmai, a fáradtság hamar elnyomta a kis utasokat, s hazáig igen csendesen zajlott az út.

A siófoki buszpályaudvaron mindenkit izgalommal várt a családja. Nem búcsúzkodtunk sokáig, mert mindannyian az élményeket mesélték hozzátartozóinak. Sokuk talán először volt táborban, némelyikük esetleg nem is töltött még „ilyen hosszú időt” az otthonától távol. Az viszont biztos, hogy nem érezték rosszul magukat, mert azzal váltunk el, hogy jövőre ismét elmegyünk Sziágyra.

 

 

Szavári Gézáné

Ismét életre keltek a bábok

 

Szavári Gézáné, nyugdíjas tanítónő vagyok. Mindenki csak Ági néninek hívott és hív még ma is. Siófok-Kiliti városrészben tanítottam 1970 óta a nyugdíjazásomig Összesen 32 évet. A tanítás mellett fő „hobbim” és munkám a bábjátékoktatás volt. Bábszínházat játszottam a gyerekekkel, hosszú-hosszú éveken át, a tanításon kívüli szakkör formájában. Még nevet is adtunk magunknak, mi lettünk a „Galagonya” bábcsoport. Lett egyen pólónk narancssárga színben, és az akkor még csak divatba jövő farmernadrágot választottuk mellé.

Az évek során a csoporttal bejártuk a fél országot. Verseny, versenyt, fellépés, fellépést követett. Évente átlagosan 10-12 szereplésünk volt. Több mint 60 db oklevelet őrzök mind a mai napig. Országos, megyei fesztiválokon, csillebérci művészeti táborozásokon vettünk részt. Ami a legnagyobb elismerést jelentette, a Magyar televízió által meghirdetett „Játszunk bábszínházat” műsor, amire minket is meghívtak.

A Nemzetközi Bábfesztivál középdöntőjéig is sikerült eljutnunk. Eredmény az volt szép számmal, de számomra az igazi siker az a sok-sok gyerekszem, gyereknevetés volt.

Valami módon mindig a csoportomba vonzottam a nehezen szelídíthető tanulókat is, a csillagszemű cigánygyereket, a gátlásokkal küszködőket.

A tehetséges, ügyes rátermett gyerekekkel együtt jól megfértek egymás mellett a paraván mögött. Ugatni, kukorékolni, nyávogni, röfögni, énekelni, nevetni, sírni mindenki tudott.

Aztán jött a nyugdíj. Vele a csönd. A gyerekek felnőttek, s csak az emlékeztet vissza, ha valaki rám köszön: „csókolom Ági néni!”.

Rögtön tudtam, a szemébe kell néznem s tudni fogom ki volt ő: fa, virág, házikó vagy valami más.

És hosszú idő múlva egyszer csak csengett a telefon: Csák Erika néni hívott, hogy jöjjek vissza az iskolába bábozni, mert neki nagyon hiányoznak azok a szép vidám bábszínházi pillanatok, amik akkor voltak, valamikor 10 évvel ezelőtt.

És én visszamentem. Jött újra a narancssárga póló, a farmer nadrág, a „Galagonya” név, és 16 gyönyörű szebbnél szebb, nehezen szelídíthető gyerek, csillagszemű cigánygyerek, és tehetséges, rátermett gyerek. Elsősök, másodikosok, negyedikesek megy egy nagycsoportos ovis is.

És mi játszottunk újra bábszínházat. Bemutatkoztunk télapó műsorral, betlehemes játékkal és tavasszal versenyre mentünk, ahol a csapat a lehető legjobban játszott és igazi sikert ért el.

Nem tudom észrevették- e, hogy a”játszunk” szót használom. Ez mindig is így volt és így van ez ma is. A Mi-be beleértve engem is. „MI JÁTSZOTTUNK!”

Ez egy csodálatos igazi játék. Játék annak, aki nézi és annak is aki játssza. Ez az egész varázsa.. Elvarázsol, elvisz minket oda ahol valami jó, nagyon jó!

 

Dudás Károly

Megvan a tizedik

Igazi, kellemes ősz volt. Az udvar felső oldalát határoló orgonasövény levelei még erősen kapaszkodtak a sűrű ágakba. A központi iskola hátsó tantermének nyitott ablakán kívülről, valahonnan egy felhangosított rádió néha meg-megreccsenő adása hallatszott.

- Gyerekek, én kilépek az ablakon, elszaladok a kerítésig, és belehallgatok abba a rádióba – állt fel Józsi és már indult is kifelé, amikor Jancsi, a hetes rászólt:

- Nehogy kimenj, mi lesz, ha összefutsz Bazsaival?

- Látod, hogy nincs itt a tanár bácsi, szerintem ma nem is jön már. Biztosan megbetegedett,

- Tényleg, gyerekek, mi lehet a tanár bácsival? – kérdezte aggódva Imre.

- Nem tudom, ilyen még nem fordult elő, hogy ő otthon maradt – felelte Józsi.

- Elszaladjak a tanáriba, megkérdezzem, hogy mi van? – mutatta a hivatalost Jancsi, a hetes.

- A világért se! Még ideküldenek valakit helyette, aztán az meg jól lefeleltet bennünket. Szó se lehet róla! – tiltakozott Magdi.

- Pedig abban a rádióban, ott a túloldalon, mintha meccs lenne. Az előbb is olyan volt, mintha azt kiáltották volna, hogy goooól – erősködött Józsi.

Bazsai Lajos tanár bácsi ballagáson 1966-ban

 

Egy pénteki nap volt, az asztalon lévő napló 1964. október 23-át jelezte. A tokiói olimpia már a vége felé tartott. Utolsó ismeretünk szerint addig a napig hazánk sportolói 9 aranyat szereztek.

Ezen a napon nagy esemény zajlott a japán fővárosban: a Magyarország-Csehszlovákia első helyért folytatott küzdelme.

- Mi lehet a meccs állása? – türelmetlenkedett Gyuszi, aki hatodikos létére akár az ifiben is focizhatott volna, olyan jól gurította a labdát.

- Ki kellene menni, csak a kerítésig, és belehallgatni a rádióba – nyugtalankodott Józsi, de Jancsi most is visszatessékelte a padba a focirajongó fiút. Tudtuk, hogy a meccset közvetíti a rádió. A háttérzajok egyértelműen erre utaltak, és tudtuk is a mérkőzés közvetítésének az idejét.

A rádió még szólt egy ideig, aztán, csend lett a túloldalon. Ültünk a teremben és beszélgettünk. Nem hangoskodtunk, mint általában, hanem csupán beszélgettünk. Miről, másról, mint az olimpiáról, és arról a meccsről, amelynek percekkel ezelőtt lett vége. A tanár nélküli történelem órából még 15 perc volt vissza. Pisti kezdte pakolni a könyvét és a füzetét a táskájába.

- Hová készülsz? – kérdezett rá Lenke.

- Már úgy sem jön a Bazsai – mondta Pisti. Ebben a pillanatban a nyitott ajtón benézett az örömtől sugárzó arcú történelem tanárunk Bazsai Lajos, és, mint egy felszabadult kisdiák, kiáltotta be az osztályban előtte vigyázzban álló tanulóknak:

-MEGVAN A TIZEDIK!

Talán akkor éreztem először életemben, hogy mit jelent magyarnak lenni.

 

Dudás Károly

Osztály vigyázz!

Második, harmadik, negyedik. Ezekben az osztályokban tanított bennünket. Hatvan õszétõl hatvanhárom nyaráig. Azt hiszem, hogy egy osztálya volt csak elõttünk.

Alig kerülhetett ki az iskola-padból és máris tanító néni lett ez a széparcú, ragyogó szemû „ nagylány”, a mi tanító nénink, Szondy Piroska (a késõbbi Pávay Györgyné). A többi pedagógus „Jutkának” szólította.

Rajongott a tanítványaiért, nekem nagyon imponált, hogy az egyszerû családok gyerekeivel könnyebben szót értett, hamar megismerte a „kiliti” szokásokat. Becézett bennünket. Innen származik a „Pici, Dudi, Janika, Keri,” stb. becenév, amelyeket találkozókon még most is használunk.

 

Több alkalommal öreg „ Berva „ mopedjével jött az iskolába és amikor az nem indult, fél utca-hosszat toltuk és amikor már elindult, akkor is futottunk utána. Egyesével vitt egy-egy kört  bennünket az iskola elõtt. Az a „ Berva „ volt akkor – nekünk- a világ legcsodálatosabb jármûve.

Érdekessé, színessé tette életünket. Minden héten vásárolt a részünkre egy lottószelvényt, amelyre feladóként ráírta osztályunk címét és olyan álma volt, ha egyszer nyerünk, mindenki egyforma melegítõt és tornacipõt kap, ha futja belõle, akkor még biciklit is.

Nem nyertünk soha a lottón, de nyertünk azzal, hogy a gondviselés ismét olyan tanítót adott nekünk, mint amilyenhez már elsõ osztályos korunkban hozzászoktunk.

Elszálltak az évek. A Kiliti Iskola falán fekete zászló; búsan, fájdalmasan, rémisztõen csattog. Véget ért egy élet, eltávozott a mi nagy „tanítónk”. Ismét olyan embert temetnek, akit nagyon fáj elveszíteni.

Most „osztály vigyázz-t” kellene vezényelni. Tudom, hogy nem lennénk rá képesek, a fájdalomtól nem jönne ki hang a torkunkból.

Így szépen csendben április 17-én 11 órakor, álljunk a ravatala mellé, hajtsuk le fejünket és emlékezzünk a szép idõkre, amelyet nagyon sok esetben Õ tett széppé számunkra.

 

 

Dudás Károly

Mi is magyarul beszélünk

Balatonkilitin a hatvanas években is élénk kulturális tevékenység zajlott. A felnőttek színdarabokat adtak elő. Sok előadást megélt a János vitéz, a Néma Levente és több komoly mű a mozi színpadán. Több táncos-zenés darabot is bemutattak.

A gyerekek követve a „nagyok” példáját a tanárok lelkes munkájának köszönhetően, amikor csak tehették felléptek a mozi színpadának deszkáira. Divat volt akkoriban a vetélkedő is, amely járási, sőt sok esetben megyei kereteket is öltött. Így jutottunk el Siófokra az egyik irodalmi és nyelvtani vetélkedőre, amelyet az általános iskolában rendeztek.   Jöttek velünk felkészítő tanáraink és mivel zenéről is volt szó a vetélkedőn - Sára Feri bácsi, iskolánk szeretett igazgatója is, akiről köztudott volt, hogy „nem élhetett muzsikaszó nélkül”.

Feri bácsi az énekből és zenéből felkészült gyerekekkel félrehúzódott az egyik osztály falai közé és halkan próbálgatták, hangolgatták hangszereiket és még a megmérettetés előtt utoljára átnézték az őket érintő kérdéseket. Mi többiek a folyosón beszélgettünk, úgy, ahogy azt a gyerekek általában teszik, ha többen vannak, ügyet sem vetve a hangerőre, a kiejtés formálására és a választékos kifejezésre,   vagyis úgy, mint Kilitin a hátsó udvarban, a Csőri oldalban, vagy a Csapáson,  úgy félúton Papkuta felé. Ne kerülgessük a témát: a hol helyett: „hun”, a jön helyett: „gyün”, a volt helyett: „vót” formában hangzottak el a szavak. Mindez egy IRODALMI-NYELVTANI vetélkedő előtt rövid idővel, az erre felszentelt épületben.

Erre fel kellene szisszenni, vagy halk sikolyt kellene művészi szopránnal kibocsátani!

Ha hiszik, ha nem, a felszisszenés nem is maradt el, de a sikoly is készülődött a Pestről hozzánk, paraszt gyerekekhez „lelátogató” művésznő jóvoltából, aki félrehívott bennünket és megkérdezte:

-Hol tanultatok beszélni? Hogy lehet így egyáltalán szavakat kiejteni? És ti jöttetek egy irodalmi-nyelvtani vetélkedőre?

Volt még vagy négy-öt kérdőjel, de bennünket valahogy a kényeskedő művésznő nem tudott meghatni. Nem csak bennünket! Ami ezután következett, az maga volt a csoda, a pedagógusi hivatás magasiskolája. Olyan dolog történt, amely talán ahhoz hasonlítható, mint amikor a jó pásztor úgy tereli vissza az elkóborló bárányokat a nyájhoz, hogy közben meg ne sértse őket.

Az eset pedig úgy zajlott, hogy Sára Feri bácsi éppen meghallotta a művésznő remekbe szabott kérdéseit szeretett diákjaihoz, és a legnagyobb meglepetésemre – a tőle nem megszokott stílusban - valamelyikünk felé fordulva így szólt:

 -Te Józsi, idesanyád e’ tette-e má’ a borocot? Ha gyüttök a begyűjtő fele, vigyázzatok, mer’ a kovácsműhelytű a tikok kijárnak az útra, nehogy főbukfencűjetek bennük a kordéva’.

 Ezt egy szuszra kimondva, ránk mosolygott. Mi pedig vettük a lapot. A kis nagysád – művésznő - egy darabig kapkodott a levegő után, aztán visszavonult. A vetélkedő zsűrijében láttuk legközelebb.

A versenyen könnyen vettük az akadályokat. Írásbelin elsők lettünk. A szóbelin csak a siófokiak voltak jobbak nálunk. A helyes beszédben egy – kiliti - paraszthajszállal maradtunk el tőlük. Nagyon tudtak a siófokiak és nagyon kulturáltak voltak.

A vetélkedő végén Igazgató bácsink is felszólalt. Irodalmi nyelven, de a Zala megyéből hozott gyönyörű tájszólással ékesítve beszédét. A műsor végén a művésznő odament Feri bácsihoz és elnézést kért, amiért rászólt a diákjaira, aki megkérdezte a primadonnát:

 - Ön ugye budapesti?

- Most már igen - felelt a színésznő, korábban egy Salgótarján

 melletti falucskában éltem, és elmosolyodott. Bárhogy is leplez

te, kiejtésében ott bujkált a hamisíthatatlan felvidéki tájszólás

. Rájött, hogy elvesztette a csatát, de az őt legyőző nem alázta meg, hanem mesterien terelte vissza a mindennapok világába.

- Látja művésznő - felelt drága igazgató bácsink, felemelve a színész jobb kezét - most már teljes lelki nyugalommal csókolok kezet önnek, hiszen mi is, Ön is, magyarul beszélünk. Ezen a nagyon változatos, gyönyörű magyar nyelven. Ugye milyen érdekes? - megértjük a palóc Mikszáth Kálmánt, a dunántúli Vörösmarty Mihályt, az alföldi Petőfi Sándort. Ahogy ezt kimondta, nyílt tekintetű szemével ránk kacsintott. Ezt az arcot, ezt az embert, ezt a pedagógust nem lehet, nem tudom és nem is akarom elfelejteni.

 

Dudás Károly

Deák Józsi és a földig érő hal

Nehéz lenne visszaszámolnom, hogy melyik évben történt. Tavasz volt, vagy ősz, mert az események egy része a Központi Iskolában történt, tanítás alatt. Ezt már történetünk főszereplője, Deák Józsi sem tudná pontosan megmondani. Pedig, ha valaki ott volt, ő aztán nagyon ott volt.

Már nagyobbacska gyerekek voltunk, hajunkat a korábban kényszer divatként viselt „csikófrizura” helyett oldalra fésültük. Kezdtük tekintgetni a lányokat, és a régi zenék helyett szívesebben hallgattuk Gelencsér Gyuri és Antal Laci „Kék Csillag” együttesének modernebb számait.

Tehát olyanok voltunk, mint gyerekeink, csak más lehetőségek között, más technikai környezetben.

Voltak dolgok, amik különösen izgattak bennünket. Leginkább a foci, ami mindenki számára elérhető volt.

Gyakran jártunk a „Csőrire”, ami abban az időben gyerekparadicsom volt. Kevés jobb időtöltést tudtunk elképzelni, mint a számháborúzás, vagy csak egyszerűen, céltalanul szaladgáltunk a „Két-hegy” között.

Többször mondogattuk, hogy „amikor Isten megalkotta a Földet, ezt a kis dombot kimondottan nekünk, gyerekeknek teremtette, de még a Siót is”.

A Sió, akkor a mi szemünkben az Amazonasszal vetekedett. Gyakran képzeltünk a vízre tutajt, csónakot, vitorlást és a vízbe nagy halakat.

- Fiúk, higgyetek nekem, a Sióban vannak nagy halak is - mondogatta többször egyik osztálytársunk, Deák Józsi.

- Persze, küsz, meg apró keszeg - feleselt vele Hencz Jancsi.

- Mondom, hogy van, Édesapám fogott már több domojkót, és harcsát is - állította meggyőződéssel Józsi.

A vitának a becsöngetés vetett véget. Óra alatt is folytatódott a vita, papírra rajzolt halak mutogatásával Józsi felé, de ő csak mosolygott.

A következő szünetben ennyit mondott:

--Tudjátok mit, ne vitatkozzunk, ennek nincs semmi értelme, én bebizonyítom nektek, hogy vannak ott nagyobb halak is. Valamelyik nap be is mutatom nektek.

Délután hazaballagtunk, ki a Békavárosba, ki a Nagy utcába, volt, aki a Tiszttartó közön át az Új sor felé, vagy a „Proletárba”.

Másnap reggel a becsengetés után a hetes, Nyári Magdi, ez a jó humorú, aranyos osztálytársunk jelentette Szirovatka Karcsi bácsinak, történelem tanárunknak:

- Tanár bácsinak tisztelettel jelentem, az osztály létszám harminchárom fő, hiányzik egy fő, Deák József.

- Mi van a Jóskával, csak nem beteg? - kérdezte tanárunk, akit egymás közt Szirónak hívtunk.

- Biztosan összeakasztotta a bajszát a harcsáéval a Mosónál, mondta nevetve a másik tréfamester, Kocsis Pisti.

Karcsi bácsi nem értette, hogy miről van szó, ezért néhány szóban valaki elmesélte neki Józsi „ábrándját” a nagy halról.

- Gyerekek, kérdezzétek meg Kreka Györgyi nénitől, hogy a Balatonban milyen halak vannak. Amilyenek a Balatonban előfordulnak, olyanok lehetnek a Sióban is. De csak amióta a Sió kifelé folyik a Balatonból. Ez pedig már régóta így van. Hála a rómaiaknak.

Tanár bácsink, mint általában a történelem tanárok, lelkesen mesélni kezdett nekünk a Sió szerepéről, kialakításáról. Nyári Magdi, a hetes pedig még a „katedra” mellett állva hallgatta.

Magdi kipillantott az ablakon és megszólalt:

- Tanár bácsinak tisztelettel jelentem, az osztály létszám harminchárom fő és megérkezett az eltévelyedett horgász, valami hatalmas bálna lóg a bicikli kormányán!

Az egész osztály, gyerekestől, tanárostól, szaladt az ablakokhoz és olyan látvány tárult elénk, amit soha életben, nem lehet elfelejteni. Józsi éppen akkor csukta be a kis kaput és felgyűrt nadrágban, csurom vizesen, iszaposan fogta a biciklijét, amelynek kormányán egy akkora harcsa lógott, amelynek a farka már a földet súrolta.

Tanárunkkal együtt kiözönlöttünk Józsihoz, akit addig is szerettünk, de ettől fogva felnéztünk rá.

- Mi van Józsikám, hol akasztottad meg ezt a szép harcsát? - kérdezte Karcsi bácsi.

- Lementem egészen a kanyarig. Nagyon kifárasztottuk egymást - felelt ragyogó szemekkel osztálytársunk.

- Jóska, megkérem Igazgató bácsit, hogy engedjen el a mai napra és vidd haza ezt a szép példányt, biztosan édesapád is büszke lesz rád.

Az igazgatót, Sára Feri bácsit nem kellett megkérni, mert a tanári ablakából ő is és osztályfőnökünk, Harmat tanár bácsi is látták a kapuban zajló eseményeket, ők is egyetértettek, hogy ennek a gyereknek, most otthon van a helye, fürödni, forró teát inni és kipihenni a fáradalmait.

Kedves barátunk elindult haza a nagy hallal, mi pedig az nap nem tudtunk a tanulásra koncentrálni. Nem tudom, hogy összebeszéltek-e tanáraink, de egyik órán sem felelt senki.

Többé nem kételkedtünk Deák Józsi szavaiban.

 

Dudás Károly

Ötvenéves osztálytalálkozó

(Balassa Imre elmondása alapján)

1958-ban végezték el a nyolcadik osztályt. Õk a negyvennégyesek.

Akkor születtek, amikor zengett az ég. Akkor voltak csecsemõk, amikor bújni kellett felnõttnek, gyereknek.

Akkor voltak kisgyerekek, amikor a kevésbõl, - a nagyon kevésbõl – kellett megélni.

Abban az idõben jártak iskolába, amikor a felhõk nagyon sötétek voltak. De hitték, hogy lesz jobb is. Aztán fokozatosan világosodott. Ehhez a fényt sok esetben már õk gyújtották meg, õk vigyázták és még egy darabig õk vigyázzák a tüzet, amely békés melegséget áraszt számunkra, utódaik számára is.

Huszonheten voltak ötvennyolcban. A ma élõ huszonkettõbõl eljöttek találkozni egymással tizennyolcan 2008. október 4-én.

Balassa Imre, az egyik osztálytárs régóta várta ezt a találkozót.

-Megismerjük-e egymást azokkal, akikkel nagyon régen találkoztunk? Többen elkerültek a faluból, van olyan osztálytársunk, akit több évtizede nem láttunk, tette fel a kérdést Balassa Ferencné - Orbán Rózsa, a találkozó szervezõje.

A tizennyolc öreg diák és Kamarás tanító néni megérkezett a Kiliti Csárdába, ahol este hattól éjfélig folyt az emlékek felidézése.

A legtöbb mondat ezen az estén úgy kezdõdött:

-Emlékszel? Hogy is volt?

És a negyvennégyesek emlékeztek. Végigbeszélgették az estét. Egy halom régi kép került az asztalra. Kilitirõl, kilitiekrõl. Róluk, rólunk és mindenkirõl, aki számit. És mindenki számit. Megemlegették a régi iskolát, a tanárokat, az iskolatársakat.

-Legközelebb folytatjuk, búcsúztak el egymástól Balatonkiliti 1958-ban végzett Gyermekei, a kedves nagypapák, nagymamák.

Másnap virágot vittek a már nem élõ volt osztálytársak sírjára. Kegyelettel megemlékeztek Péter Györgyrõl, Ábrahám Jánosról, Bányai Piroskáról, Nagy Imrérõl, Hosszú Máriáról, és tanítóikról, tanáraikról.

 

Szirovatka Károly

A Balatonkiliti Iskola történetéből

 

 

Katolikus iskola

 

Az erre vonatkozó egykori feljegyzések szerint 1871-ben a régi tanterem elégtelennek bizonyult a 90 tanuló befogadására.

A katolikus lakosok kérésére a veszprémi káptalan 1300 forintért vett 2 holdnyi területet az iskola és a tanító- lakás céljára.

1871. áprilisától - októberig elkészült a két tanterem és a segéd-tanító szoba.

Az építkezéshez szükséges anyagokat a káptalan adta, a felépítéshez és berendezéshez a hívek 3540 igás és 6480 gyalognapszámmal járultak hozzá. Akkoriban 740 volt a katolikusok száma, a 740-bõl 140 fõ cseléd volt.

1866- ban Szabó György a következõket jegyezte fel az iskolába járásról: / a népnevelés terén tapasztalt hátramaradást szemügyre vevén, vizsgálódásom tárgyává tevén, abban állapodtam meg- nem félve a felellõségtõl, - hogy a legtanácsosabb szegénynép lakta faluban, minõ Kiliti is, az iskolába járást június 1-tõl október 1-ig csupán a reggeli órákra szorítani, úgy azonban hogy a szokásos két havi szünet elmaradjon, így a tanonczok naponta valami újat tanulnak, s a tanultakat ismételvén, el nem feledik. A kora reggeli órákban- mint tapasztalom - mindnyájan meg is jelennek és szép elõmenetelt tesznek.

Délután órákban az iskolám üres volt, minek okát abban találtam, hogy a szülõk iskolás gyermeküktõl vagy ebédet küldenek, vagy pedig házõrzésre használják. Ez indította reggeli tanóráknak - még a két havi szünidõ alatt is- megtartására, a délutániaknak pedig június, július, augusztusban való megszüntetésére. Az intézkedést eredményesnek tapasztalom/.

1880. október 18-án halt meg Lászlóffy Ferenc kántortanító, aki 11 évig volt igali, majd 54 évig kiliti kántortanító. Utódjául segédjét és helyettesét Keller Károlyt választották meg, aki 1880-tól 1888-ig működött itt, és fegyelmi úton mozdították el.

1888-tól 1913-ig Teleki István, 1913-tól 1940-ig Szigethi József, 1940-től az államosításig Bazsai Lajos volt a kántortanító.

1891-ig egy tanító látta el a 90 tanuló tanítását. 1891- augusztus 15-én mondta ki az iskolaszék a II. számú tanítói állás megszervezését. Ennek javadalma évi 300 forint, bútorozott szoba, fűtés, takarítás. A csekély javadalom miatt nem igen voltak pályázók, vagy hamarosan itt hagyták az állást, ezért az iskolaszék az évi 300 forint fizetést 1897-ben 50 forinttal, 1898-ban újabb 50 forinttal emelte.

 

Az I. és II. állás javadalmi jegyzőkönyvét 1911. március 16-án vették fel a tabi főbíró előtt. Akkor Teleki István és Szalmási Sándor töltötte be a két állást.

Az 1871-ben épült iskola átépítése 1938-ban történt meg. Az egyházközség - tekintettel arra, hogy a 6. osztályban 180 körül volt a tanulók száma- 3 tantermesre kívánta volna építeni az iskolát, s ehhez kért államsegélyt, de dr. Antalfi Antal miniszteri tanácsos kijelentette, hogy Kilitin belátható időn belül harmadik teremről szó sem lehet, mert sok olyan iskola van még az országban, ahol egy tanerőre száznál több mindennapi iskolás esik, a százon aluli létszámok megosztására még nem gondolhatunk.

Még be sem fejeződött az építés, amikor a kultuszminiszter felajánlotta harmadik tanerőként az állami kisegítő tanítót, majd rövidesen felszólította az egyházközséget a harmadik tanítói állás megszervezésére.

Az 1938-1939. évre nem fogadták el az állami kisegítőt, de 1940. július 24-én kimondta az iskolaszék a harmadik állás betöltését.

A tanítók közül leghosszabb ideig Bukovits Terézia tanított a kiliti iskolában, ugyanis 1917. szeptemberétől 1958. szeptemberéig teljesített szolgálatot.

 

Református iskola

Feltevések szerint már a XVIII. Században volt reformátusoknak iskolája. Az egész pontos feljegyzés 1799-ből való, amely a református iskolára vonatkozik.

1869-ben az akkori, modernek számító két-tantermes iskolát építettek tanító lakással együtt.

A következő adat 1914-bõl való, amely szerint a leégett iskola épületét ebben az évben újjáépítették. Azóta néma tatarozást végeztek rajta, de formájában még az előző század emlékét őrzi.

Tanítói közül ismeretesek 1945. előtt Huszár Gusztáv és 1945. után Horváth Farkas.

1945. után az állami általános iskola működött a központi, a felső /katolikus/ és az alsó/református/ iskolákban.