A Csőri oldal legendája

Dr. Nagy István Tiszteletes Úr emlékére

Csaknem fél évszázadot szolgálta falunkat. Istent pedig egész életében. A szolgálat volt az élete.

Bármerre ment a kiliti utcákon, akár gyalog, akár dongó motoros biciklijével, mindenhol kalapot emeltek az emberek. Szerették, szerettük, attól függetlenül, hogy Krisztushoz, kinek-kinek, misén, vagy istentiszteleten keresztül vezetett az út.

Többször járt nálunk is. Mindig mosolyogva jött, és amikor megtudta, hogy a Gimnáziumban angolt tanulok, ezután mindig angolul üdvözölt. Emlékszem, egyszer még a házi dolgozatomat is kijavította.

Egy alkalommal, talán ’63-’64 körül lehetett, mi gyerekek, segítettük rendbe tenni a Református templom melletti játszóteret. A munka végeztével a templom kertben gesztenyét szedtünk. A tiszteletes úr odajött hozzánk és hosszasan beszélgetett velünk.

A beszélgetés témája a teremtés volt. Nagyon érdekelt bennünket minden egyes szava, és nagyon tetszett, hogy meseszerűen, számunkra érthetően beszélt.

Ekkor egy nagyon szép mesét hallottam tőle, amit korábban még senkitől. Ez a mese arról szólt, hogyan keletkezett a Balatonkiliti Csőri oldal.

--Bizonyára tudjátok, hogy miért hívják így a Csőri oldalt?

--Nem tudjuk, feleltük, de már vártuk is a magyarázatot, ami így szólt:

--Ha észak-keletről, egy kicsit magasabb helyről nézünk a Csőri irányába, arra, amit ti úgy hívtok, hogy „két hegy-köz”, akkor egy szabályos madárcsőr forma jelenik meg előttünk. Ezt már jó régen észrevették az emberek és ezért ragasztották ezt a nevet a ti kedvelt játszó helyetekre.

Szerintetek véletlen lehet, hogy pont ilyen alakot formáz meg ez a két, egymással szemközti domb? – Hát persze, hogy nem. Most azt mesélem el, hogyan keletkezett a madárcsőr forma. Ugyanis ez a két kiemelkedés nem mindig adta ki a madárcsőr alakját. Nagy oka van annak, hogy ilyen lett.

És ez a kedves ember, szépen sorjában, úgy, hogy mi habzsoltuk minden egyes szavát, elmesélte a teremtésnek ezt a pici kis láncszemét. Még most is elhiszem, hogy így történt.

Miért hiszem el? Mert el akarom hinni!

A Tiszteletes úr meséje, ahogy visszaemlékszem rá:

--Valamikor nagyon régen, a kiliti „hegyben” történt, ahol már abban az időben is szőlőt termesztettek.

A paraszt emberek megművelték szőlőiket, az abból készült borral kereskedtek, egy részüket maguk fogyasztották el.

Voltak szűkösebb évek is, amikor a termés elfagyott, elverte a jég, beteg lett a szőlő, vagy elpusztították a seregélyek.

Egyszer, amint az egyik ilyen nehéz helyzetben, a hegybíró szőlője melletti réten összejöttek, megjelent köztük egy fiatalember. Messze földről érkezhetett, mert a ruhája, saruja elütött az itteni viselettől.  Most látták először, mégis mindenkinek ismerősnek tűnt. Magas volt, arcát szakáll borította, látszott rajta, hogy jó ember, jó szándékkal jött.

Elmondta, hogy átutazóban van és szállást kér, de csak egy éjszakára, mert sietős az útja.

Végighallgatta a helyiek elbeszélését, látta, hogy milyen nagy gondban vannak. Csendesen annyit mondott:

- Imádkozzatok Istenünkhöz, tartsátok be tanításait és biztosan boldogulni fogtok az életben. A mi Atyánk megvédi ennek a szép hegynek a termését is.

A földművesek megvendégelték, búcsúzóul ételt és bort tettek tarisznyájába.

Az „idegen” eltávozott, az emberek között beszédtéma volt a megjelenése. Mindenkit jó érzés töltött el visszagondolni rá.

A parasztok tovább dolgoztak a szőlőben, és azt vették észre, hogy a seregélyek elkerülik a „hegyet”, a tavaszi fagy lehúzódik a juti oldalba, oda, amit ma „Hidegvölgynek” hívunk.

Örültek, de nem értették, mitől van ez a nagy változás, mi tartja távol a hatalmas seregély csapatokat, és miért változott meg a táj hőmérséklete. Nem tudták, de érezték, hogy a jövevénynek köze van a dologhoz. Egyszer valaki rájött, hogy a szőlőhegy észak-keletre néző partjának bemélyedése az ő távozását követően egy hatalmas madárcsőrhöz kezdett hasonlítani. El is nevezték Csőri oldalnak. Ettől ijedtek meg a szőlőfaló madarak, mert egy nagy madárnak nézték, és elkerülték a hegy környékét is. A szőlőművelők hálával gondoltak jótevőjükre.

Ez így ment hosszú évekig, míg nem az emberek kezdtek elbizakodni, kevélyebbek, fösvényebbek, szívtelenebbek lettek. Úgy gondolták, hogy a jólét, amit a szőlőhegy bora biztosít számukra, örökké tarthat. De újra hét szűk esztendő köszöntött a „hegyet” művelőkre. Ismét elfagyott a szőlő, megint seregély hadak dézsmálták a tőkéket.

Senki sem vette észre, hogy a hatalmas madárcsőrt benőtték a növények, már más képet mutatott fentről, ezért a madarak nem féltek tőle és a rajok ismét rácsaptak a termésre.

Egy szép napon új lakó érkezett a faluba. Vett egy kis darabka „birtokot” a szőlőhegyben. Azon a részen, ahol, most Sebestyén János bácsi szőlője van, pontosan a csőr formájú bemélyedés alsó felén.

Szorgalmas ember volt és azonnal nekilátott a felesleges bokrokat, csihatagot, líciumot kitisztítani földjéről, de még a „csőr” mindkét feléről is. Nap, mint nap dolgozott, nem győzte élezni fejszéjét, egyszer azonban beteg lett és nem tudta folytatni a munkát. A szőlő szomszédok a segítségére siettek. Közös erővel elvégezték, amit a „jóember” félbehagyott.

Jó érzéssel töltötte el őket, hogy jót tehettek embertársuknak. Kis földjét együttesen megművelték. Megmetszették, megkapálták a szőlőjét. A „szomszéd” amikor felépült megköszönte a segítségüket és azt mondta nekik:

--Ti nagyon jó emberek vagytok, örülök, hogy erre a tájra vetődtem. A mi Urunk biztosan szívesen fogadja imátokat. Áldjon meg benneteket.

Ebben az évben újra jobb termés mutatkozott, nem fagyott el a szőlő, nem támadtak a seregélyek.

Védte a termést a hatalmas madár csőr és összefogta az embereket a hit, és szeretet, amely bele acélosodott a hegyet művelő paraszt ember szívébe.

Azt beszélik, hogy azt a jóságos arcú, szakállat viselő fiatalembert néha látták a mi szőlőhegyünkben, amint éppen ballag a Csőri oldal irányába.

Dudás Károly