A halászlegény és a Sió virágai

A halászlegény fáradtan nyúlt el a foki part homokján. Hajója kikötött, a következő nap hajnalán szállnak vízre ismét. Pihenhetne, de nem jön álom a szemére, gondolatai egyre csak kis faluja, Ozora körül forgolódnak, ott is egy kis nádtetős ház ajtaján készülnek bekopogni, egyetlen Piroskájához. Sok hete annak, hogy legutóbb látta szíve választottját, de hát a halászélet sok bajjal, lemondással jár, és nem akkor megy haza a falujába, amikor szeretné. Igazodni kell a mesterségben honos regulához, mert itt aztán rendből áll az egész élet. Meg van írva, hogy mikor fogható a hal, annak összes fajtája, mikor kell a szaporulatot növeszteni, az ivadékot a tóba borítani.

-  Hej, egyetlenem, mikor láthatlak újra? – sóhajtott fel a legény, és elindult abba az irányba, ahonnan a lágy szellő finom rózsa illatot fuvallt felé. Nézte a rózsakertet, csodálta ezt a pompás földi jelenséget, elbűvölte a sok-sok virág.

-  Ha most itt lennél galambom, a legszebb rózsát tépném le Néked! – suttogta, és azon kapta magát, hogy máris a kezében van egy tűzpiros - éppen, hogy a bimbóból kifakadó - rózsaszál. Nézte a virágot, leült a Sió torkolatánál az egyik fűzfa alá, egy letört, száraz ágból egy csöppnyi tutajt faragott, amelynek aljába bicskájával belevéste: Kedvesemnek: Piroskának Ozorára, Mátyástól. Elindult a vízrebocsátott kis hajó, a zsineggel ráerősített rózsával, úszott a Sión az ismeretlenbe, vitte a víz lefelé.

- Meddig úszol Te kis virág, kihalász- e majd valaki, vagy elakadsz valahol egy part menti bokorban?

Vagy, netán eljutsz a Dunába, onnan pedig a tengerre? Isten veled rózsaszál! – búcsúzott az egyre távolodó gyönyörű virágtól. Még sokáig ült a parton, aztán kezével végigsimította a vizet, mintha abban bízna, hogy kezének nyomát leviszik a habok szeretett falujába.

A tutaj a tűzpiros rózsával pedig úszott lefelé, a lágyan morajló Sión.

A kiliti mosóhoz érve megakadt egy vízbedőlt faágban, és ott töltötte a hamarosan leereszkedő éjszakát. Pirkadatkor aztán madárcsicsergés, majd lányok, asszonyok énekhangja törte meg a Sió part éjszakai csendjét. A Mosónál szorgos kezek mosták a durva szövésű gyolcsból a nehéz mezei munka rárakódott porát, közben szállt a dal, amelyre a foki lányok és asszonyok ugyanolyan szép dallamokkal válaszoltak. Az egyik lány megpillantotta a faágban elakadt virágos tutajt, kiemelte a vízből, és azonnal észrevette az aljára írt szöveget. Szaladt vele anyjához:

- Nézze csak Édesanyám!  Címzettje is van ennek a virágnak, és feladója is, aki nagyon szeretné, hogy célba érjen, ahhoz az ozorai Piroskához.

- Úgy van lányom, igazítsd a vízre a kis hajót, hadd ússzon tovább! – felelte az anya.

- Máris, de teszek mellé egy szép szál búzavirágot, - szaladt a lány az útszéli búzatáblába a kék virágért. A foki lányok, a Sió túlsó partján végighallgatták a kilitiek beszélgetését, és átkeltek a közelben tartózkodó bolgárkertész ladikjával, és ajándékával egy gyönyörű sárga rózsával. Hamarosan úszott a kis tutaj a piros és sárga rózsával és a búzavirággal. Vitte lefelé a víz, az ismeretlenbe.

A szabadi legények ezen a hajnalon sarjút kaszáltak a vízparti réten. Egyikük leszaladt a Sióra, hogy vizet löttyentsen kaszaköve tokmányába, amikor észrevette, hogy a part közelében úszik lefelé egy kisebb virágcsokor. Egy bottal kihalászta, szaladt a többiekhez, és amikor látták, hogy ez egy szerelmes legény, kedveséhez címzett küldeménye, a virágok mellé kötöttek egy szép szál szarkalábat, és már úszott is a kis tutaj a messze ismeretlenbe, vitte a víz lefelé.

A juti lányok és asszonyok már éppen készülődtek haza a mosótól, amikor egyikük észrevette a „folyóban” úszó virágcsokrot. Kiemelte a vízből, és amikor meggyőződtek róla, hogy azt egy legény küldi egy lánynak, azonnal elhatározták, hogy ők is tesznek egy szálat a virágokhoz. A legközelebb lakó haza szaladt és már hozta is a szép szál fehér szegfűt, amit a csokorhoz kötöttek, és már úszott is a kis tutaj a messze ismeretlenbe, vitte a víz lefelé.

Szabadhidvégen a falu férfi népe a Sió menti rét szénáját gyűjtötte, a délelőtti hőségben. Amint az utolsó boglya is állt, a legények leszaladtak a Sióra, hogy lehűtsék magukat a nehéz munka után. Feléjük úszott a kis tutaj, rajt a virágcsokorral, kiemelték a vízből, és megpillantották az alján lévő feliratot. Azonnal megértették, hogy egy szerelmes legény vallomását sodorta eléjük a víz. Egy szál piros pipaccsal szaporították a csokrot, és már úszott is a kis tutaj a messze ismeretlenbe, vitte a víz lefelé.

A virágcsokor szaporodott egy-egy szál virággal Ádándnál, Hídvégnél, Komáromnál és Nyéknél. Minden faluban kötöttek egy szál virágot a csokorhoz, és már úszott is a kis tutaj az ismeretlenbe, vitte a víz lefelé.

Az ozorai hidat már a nyugati napsugarak perzselték, amikor Tóti felől, ökrös szekerével éppen átkelt rajta egy öreg parasztember feleségével. Egyszerre pillantották meg a vízen, feléjük úszó virágcsokrot.

- Hő, ha! – adta ki a megállj vezényszót, és már lent is volt a kis öreg a híd lábánál, és hosszú ostora segítségével kihalászta a vízből a csokrot. Rá se pillantott a virágokra, csak magához ölelte és rohant, szaladt vele feleségéhez:

- Kedves életem párja, egyetlen asszonykám, fogadd ezt a virágcsokrot el nem múló szeretetem jeléül, - suttogta a munkában, gyerekek nevelésében megtört nénikének. A kis öregasszony teljesen elérzékenyült, amikor remegő kezével átvette a virágokat. Azonnal észrevette a tutaj aljára írt üzenetet. Rámutatott az írásra, és a két öreg összenézett, az öregasszony szólalt meg előbb:

- Egyetlenem, ez a virág nem engem illet, hiszen címzettje van a küldeménynek, és látod, itt van a feladó is. Vigyük haza, a lányunk el tudja olvasni, a ráírt szöveget! – és a csokrot feltették a szekérre, és ki se fogták az ökröket, máris a kezébe nyomták az elébük siető nagylánynak a Sióból kihalászott virágot. A lány először csak nézte a kis tutajt és a virágcsokrot, aztán magához ölelte. Az édesapa már nagyon kíváncsi volt, hogy mi van a tutaj aljára írva, ezért sürgetni kezdte lányát:

- Édes kislányom, Piroskám, mit véstek abba a kis hajóba?

- Ebbe bizony, édesapám, a legszebb szavakat vésték. Ezt a csokrot egy halászlegény küldi egy lánynak, aki őt nagyon várja egy gyönyörű faluban, Ozorán.

- Csak nem Mátyásnak hívják azt a derék halászt? – kérdezte mosolyogva az édesapa.

- De igen, ő az én Matyikám, aki a távolban is csak rám gondol! – mondta boldogan a lány. A csokor minden egyes virágát kisajtolta, és egy irka lapjai közé helyezte. A Szent István napi búcsúra a legény szabadságot kapott, és kedvesével együtt nézegették a kipréselt virágokat.

Sehogy sem értette, hogy lett az ő egy szál rózsájából egy sokszínű virágcsokor. De, hát a Sió, és a két partján élő jó emberek csodákra képesek!

Dudás Károly

(Károly Éva festménye)