A jódi üzenet
1.fejezet.
Nándi bácsi, a város külső kerületének egyik nyugdíjas tisztviselője éli a sok mindenben csalódott öregek életét. A külvilággal az utóbbi években jóformán csak az interneten érintkezik. Szeretett volna komoly közösségekhez tartozni, de ahová becsöppent, nem tudott gyökeret ereszteni, akikre számított, akiket a sajátjának vélt, csak másodrangúként kezelték.
Írogatott a kis öreg. Kiírta magából a bánatot és azt a kevés örömöt, ami még megmaradt a boldogabb évekből. Először csak magának írt, vagyis az asztalfióknak. Publikálási lehetősége nem volt más, mint az internet. A megírt tíz könyvéből ötöt sikerült – korlátozott példányszámban – kiadni. Két novelláskötetet a falujának szentelt. Nagy lelkesedéssel írta mindkettőt, és már előre látta, hogy milyen nagy örömöt szerez vele közeli és távoli ismerőseinek.
Az egyik szárnyát bontogató, helyi szerzők műveit bemutató újságban szeretett volna bemutatkozni, azonban helyhiány miatt erre nem kerülhetett sor. Keserűen vette tudomásul, hogy az újság legelső számában is már kevés helybelinek jutott hely.
Maradt az internet. Jó dolognak tartja, mert közvetlen szólhat az olvasóihoz, és ha szerencséje van, még visszajelzéseket is kap.
A 66 éves öregember csak ír, és ír és reménykedik, hogy egyszer majd valakinek – talán – hasznosak lesznek az írásai. Elsősorban kerülete iskolájára gondol, akikkel már régtől szerette volna felvenni a kapcsolatot. Korábban úgy tervezte, hogy iskolájukra hagyja azt a nagy mennyiségű anyagot, amit falujáról élete során összegyűjtött.
Már rendszerezte is, csak kellene valaki, aki jó szívvel átveszi tőle, tovább gondozza és gyarapítja.
Az egyik estén legújabb könyvén dolgozott. Megitta második kávéját, amiből egy kis erőt merítve kalapálta a betűket az újabb oldalakra. Először csak ujjai lassultak, majd a szempillái is elnehezültek és elaludt. Álmodott. Megálmodta élete álmát:
„Az ablakon beömlő napsugarak fényes ábrákat varázsoltak az osztályterem belső falára. A 8/b. diákjai már nagyon unták az utolsó órát, a hét és a hónap utolsó tanítási napját. Szeptember 30-a volt. Laci bácsi történelem, valamint magyar nyelv és irodalom órái mindig izgalomba hozták az osztályt, de ezen a verőfényes pénteken egészen más kötötte le a figyelmüket. Ennyire még talán sosem várták a kicsengetést, ennyire még sosem készültek haza. Laci bácsi végignézett a padsorokon, elmosolyodott és a tőle megszokott nyugodt hangon megszólalt:
- Meséljetek, mi a baj? Látom, hogy gyötör benneteket valami. Jól látom, Gergő?
- Mire tetszik gondolni? – emelte riadt tekintetét a tanárra a 8/b. egyik meghatározó figurája.
- Csupán arra, hogy érezni lehet a teremben a levegő izzását. Szóljatok, ha gondotok van, hátha tudok segíteni.
- Nincs semmi gondunk, Laci bácsi – válaszolta bizonytalanul Roland.
- Miért mondod, hogy nincs gondunk – koppintott a padra ceruzája végével Bence.
- Ez nem olyan gond, amiben tetszene tudni segíteni – vette vissza a szót Roli.
- Hátha mégis – lépett közelebb Roland padjához a jóval harminc alatti, fiatal pedagógus.
- Tanár bácsi kérem, íjászkodni szeretnénk, de mivel gyerekek vagyunk, ezt csak felnőttek felügyelete mellett tehetnénk. A környékünkön pedig sehol sem működik ilyen szakkör.
- Tehát, az lenne a feladat, hogy találjunk felnőtt felügyeletet e nemes tevékenységhez, és létrehozzunk egy lövészklubot?
- Valami ilyesmi – bólogatott Csaba a középső padsor első padjából.
- Fel a fejjel gyerekek, hétfőig kitalálunk valamit.
- Laci bácsi, mi már holnap szerettük volna kipróbálni az íjainkat.
- Már íjaitok is vannak?
- Igen, egyelőre kettő, de már ezekkel is kezdhetnénk valamit.
- Lőttetek már velük?
- Még csak az udvarunkban, de csak óvatosan, nehogy kirepüljön a nyílvessző az utcára – hadarta el a választ Gergő.
- Hol vettétek az íjakat? – érdeklődött tovább a tanár.
- A nagybácsikámtól kaptam mindkettőt – felelte Bence. - Az ő gyerekeié voltak, de nekik már túl kicsik, ugyanis ezek ifjúsági íjak.
- Tehát, ha jól értem akkor ezek visszacsapó íjak, és ezek közül is pontosan a nektek való méretűek. Gyerekek, megbeszélem a feleségemmel, Irma nénivel, és ha ez így nektek is elfogadható, kimehetünk veletek egy a lövészetre alkalmas helyre.
- Hurrá! Hurrá! – zúgta az egész osztály, meghallva Irma néni, szeretett földrajz és biológia tanáruk nevét.
- Kinek vagy minek szólt a hurrá? – nevette el magát Laci bácsi.
- Az egyik annak, hogy megyünk, a másik pedig Irma néninek! – vágta rá Hanna, az osztály tréfamestere.
- Nagyszerű gyerekeim, akkor holnap délután 2 órakor itt találkozunk azokkal, akik részt kívánnak venni az íjászkodásban. Messzire megyünk, a kiserdőn túl, ezért feltétlen biciklivel gyertek.
Olyan esetekben, ha nagyon készülünk valahova, úgy tűnik, mintha az óra kisebb sebességre kapcsolna. Bármennyire is lustul el a mutató, egyszer csak eljön a várva várt pillanat.
A megbeszélt időpontban gyülekeztek az iskolaudvaron a 8/b. íjászat iránt érdeklődő tanulói. Szám szerint tízen. Nyolc fiú és két lány, és megjelent Laci bácsi Irma nénivel, és egy nagy meglepetés: egy másik tanárházaspár, Zoli bácsi testnevelés és nyelvtanár, és felesége Bea néni a matek – kémia tanár.
Néhány percet vett igénybe, hogy rendezzék soraikat és a kerékpáros menet elindult a kiserdő irányába.
Félórányi tekerés után megérkeztek a kiserdő közelében lévő löszös parthoz, ami már messziről is alkalmasnak látszott a lövészet lebonyolítására.
- Fújjuk ki magunkat – javasolta Laci bácsi, miközben előszedett a zsákjából két íjat. – Ki tudná megmondani, hogy ezek milyen íjak? – tette fel a kérdést diákjainak.
- Magyar íjak.
- És a magyar íjak milyen íjak?
- Hátracsapó íjak – felelte Kriszti a csapat egyik lány tagja, és még hozzátette: a mérete alapján ifjúsági.
- Nagyon jó! - helyeselt Laci bácsi, - visszacsapó -, majd így folytatta: ezt a két íjat fogadjátok szeretettel tőlem és Irma nénitől. Valamikor, néhány évvel ezelőtt ezekkel lőttünk, de valahogy úgy jártunk, mint Bence rokonai, mi is kinőttük ezt a két remek fegyvert.
- Hű, de jó! - ujjongott Hanna – már van négy íjunk. Ennyivel már lehet gyakorolni.
- Ennyivel már lehet – ismételte Laci bácsi, miközben egyes vonalban felsorakoztatta tanítványait. – Lányok, fiúk, szerintetek az íjászat a történelemhez, a magyar nyelvhez vagy a testneveléshez van közelebb? – kérdezte.
- Maga a lövészet a testneveléshez – válaszolta Botond, a kis szeplős, tömzsi gyerek.
- Helyesen látod, éppen ezért a gyakorlati foglalkozást Zoli bácsi fogja levezetni, aki korábban maga is íjászkodott, és amint látjátok magával hozta 50 fontos felnőtt íját.
- Így van! – helyeselt a tornatanár, miközben megemlítette, hogy az ifjúsági íja még neki is megvan, amit hamarosan a távol lakó szüleitől el fog hozni, és az is a csapaté lesz, de most visszaadom a szót Laci bácsinak, aki felvázolja leendő íjász szakkörünk tevékenységének tervezetét.
- Gyerekek, most csak valóban vázlatosan mondom el, hogy mik az elképzeléseim a szakkörrel kapcsolatban – kezdte mondandóját a történelem tanár, aki egyúttal az osztály főnöke is volt. – Nemcsak lövészetről fog szólni a munkánk, hanem kiegészül az alábbiakkal is:
- természetjárás
- lakókörnyezetünk és környékének megismerése
- helytörténet
- az íjászat története
Amint látjátok, mi komolyan gondoljuk az előttünk álló feladatokat. Találtatok egy, a szabadidő eltöltésére szolgáló értelmes tevékenységet, amit mi tanárok szívesen támogatunk, természetesen az általunk meghatározott keretek között, Ígérem, hogy jól fogjátok érezni magatokat a szakkörben, a ti szakkörötökben.
A jövő héten mi négyen tanárok elkészítjük a szakkör tervezetét és minden szükséges kelléket, szülői engedélyeket, és igazgató néni jóváhagyásával indulhat a munkánk.
- Igazgató néni biztosan engedélyezni fogja? – kérdezett közbe Botond.
- Biztosan! Már tegnap említettem neki a terveteket és azonnal megígérte, hogy mindenben támogat bennünket, sőt, ahogy a munkája engedi, néha meg is látogatja a foglakozásainkat.
No, de azt javaslom, ne vágjunk a dolgok elé, használjuk ki ezt a szép szombat délután. Bizonyára már alig várjátok, hogy lőhessetek az íjakkal.
-Úgy bizony! – recsegte Gergő, mutáló hangján. A délután vissza lévő részében Zoli bácsi ismertette a visszacsapó íj működését és egy – a biciklién cipelt, felállított vesszőfogóra leadott egy szabályos lövést. Első körben mindegyik tanuló lőhetett egyet a szép színes karikákkal illusztrált táblára, majd elmagyarázta, hogy mi az oka annak, hogy senki nem talált bele a célba. Megmutatta az íj helyes tartását és ismertette az egész lövés mechanizmusát.
- Értitek? – kérdezte.
- Értjük – felelték kórusban, és valóban megértették, mert ki előbb, ki később beletalált a táblába. Igaz, még a közepétől távolabb, de az elért eredmény okot adott a bizakodásra. Zoli bácsi terve sikerült, a megalakulásuk első napján már többé-kevésbé elfogadhatóan tartották a kezükben ezt a becses ősi fegyvert.
- Mára ennyi elég lesz! – zárta le a lő foglalkozást a testnevelő tanár. - Előttem kettes oszlopban sorakozó! - hallatszott a vezényszó. - A következő foglalkozás időpontját a jövő hét végéig megtudjátok, addigra igyekszünk minden szükséges anyagot elkészíteni. Tehát hétfőtől ti csak tanuljatok, most rajtunk, tanárokon a sor. Mielőtt haza indulnánk, van kérdésetek?
- Igen van! – emelte a szemébe sütő nap elé kezét Hanna. Laci bácsi és Zoli bácsi gyerekkorukban íjászkodtak? Először Zoli bácsi felelt:
- Én csak a középiskolában vettem először igazi íjat a kezembe, ha az ötödikes, majd a nyolcadikos koromban a magam készítette íjakat nem számolom.
- Nyugodtan számítsd ezeket az íjakat is az igaziak közé! – szólt közbe Laci bácsi -, mert hát ezek is íjak. Tudjátok gyerekek, még pedig a botíjak egyszerűbb formái. Amint eljön az ideje, hamarosan foglalkozunk az íjak megjelenésével, történetével, fajtáival, felépítésükkel és még sok-sok érdekességgel. Jómagam visszacsapó íjat, de még komolyabb botíjat is csak főiskolás koromban láttam, ahol nyomban be is léptem az íjászklubba. Gyerekkoromban azonban nagyon hatásos botíjam volt, amelyet már egy leírásban olvasottak szerint munkáltam meg.
Ahol most vagyunk, itt a löszös partnál lőttem vele először, és a későbbiekben is ez volt a barátaimmal a lőterünk. Úgy ismerem ezt a tájat, de mondhatnám, hogy a városrészünkhöz tartozó többi határrészt is, mint a tenyeremet. Itt voltam gyerek, és abban az időben mi nem a számítógép mellett töltöttük az időt, hanem a szabadban: focipályán, kiserdőnél, Békás tón, Sió parton, Csőrin. Szeretnétek ellátogatni a mi gyerekkorunk érdekes és izgalmas világába?
- Igen! Adta meg Hanna, a többiek helyett is a választ.
- Rendben van, hamarosan erre is sor kerül majd! – Válaszolt Laci bácsi, a falu szülötte, miközben feltekintett az egyre sötétebbé váló felhőkre.
- Irány haza, gyerekeim! Talán megússzuk a nyakunkba zúduló eső nélkül.
*
A következő héten Laci bácsi, ahogy ígérte megkezdte a szakkör szervezését. Hétfőn a tanítás utáni első útja Panni nénihez, az igazgatóhoz vezetett és ettől kezdve felgyorsultak az események.
- Mi a véleményed a mi kis alakuló szakkörünkről? – kérdezte a tanár az igazgatót.
- Nagyon örülök, hogy egy ilyen nagyszerű elfoglaltságot találtatok a gyerekeknek. Kilépnek a monitor elől, sokat mozoghatnak, mindez mellett komoly ismeretekre tehetnek szert. Gondoljunk csak bele: megismerik a környezetüket, városunk múltját, a helyi népszokásokat.
- Valamint megtanulják még jobban megbecsülni egymást, hiszen a csapatmunka szolidaritásra, a másik ember tiszteletére is nevel.
- Majdnem úgy, mint a katonaságnál.
- Igen, valami hasonló összekovácsolásra gondolok. Engem is teljesen felvillanyozott az előttünk álló feladat, de még Irmát, a feleségemet is.
- Ugyanerről meséltek nekem Zoli és Bea is. Laci, ha gondolod, beszélhetek a polgármesterrel, hátha be tudna segíteni néhány eszköz vásárlásába. Még néhány íjra, nyílvesszőkre, karvédőkre, vesszőfogókra és állványokra gondolok.
- Ha gondolod, én pedig megkeresem a löszös part tulajdonosát, megkérném, hogy engedje meg, hogy néha gyakorolhassunk a birtokán. Eléggé elhanyagolt terület. Évek óta gazban áll.
- Ha ilyen gondozatlan, akkor miért ragaszkodsz hozzá?
- Több okból is. Biztonságos, mert a magas part megfogja az eltévedt nyílvesszőt, és ami a legfőbb, a kiserdő közvetlen szomszédságában van.
- Neked pedig a kiserdő és a mellette lévő egykori Nagyvíz felidézi a gyerekkorodat. Ugye?
- Jól látod Pannika!
- Elvégre itt nevelkedtem én is. Soha nem felejtem el azokat a kiserdőben töltött sátorozásokat, a Csépány tó mellett vagy a Csőrin lebonyolított akadályversenyeket. Ó, azok a csodálatos gyermekévek! Emlékszem a felső iskola udvarán lebonyolított játékos vetélkedőkre. A pékségből nekünk szállított langallókra, a szemközti kocsmából ajándékba kapott málna és narancsszörpökre. A zsákba futásokra, a kézilabda és futballmeccsekre a csárdaréti pályán.
- Ezekből kell nekünk visszahozni valamit, ha mindent nem is lehet, de mentsük, ami menthető.
- Amiről most beszélgetünk, az nem más, mint a gyerekek egészségéért, állóképességéért és személyiségfejlődéséért való aggódás, és rajtunk is múlik, hogy tudunk e valamit tenni a cél érdekében.
A két pedagógus átbeszélgette az egész délutánt. Előjöttek a gyerekkoruk emlékei, amelyből merítve máris elkészítették a szakkör működésének tervezetét. Az elkövetkező napok a szervezéssel, engedélyek beszerzésével, és a terület bérlésével teltek.
A terület tulajdonosa bérleti díj felszámítása nélkül használatba adta a birtokából azt a darabka területet, amelyen zavartalanul lehetett célba lőni. A polgármester a város nevében több eszközt adományozott az iskolának, amelyek közt négy új íj is szerepelt.
Egy hét se kellett hozzá, hogy a szakkör gyakorlatilag is megkezdhesse működését. Időközben a másik osztályokból jelentkezőkkel együtt harminckettőre nőtt az íjászcsapat létszáma. Kis fejtörést okozott, hogy hány csoportot képezzenek ebből a nagy létszámból. Eleinte megoszlottak a vélemények, majd a két csoport mellett döntöttek, egyenként 16–16 fővel.
*
Elérkezett a várva várt szombat, a lőtér birtokba vételének napja. A négy tanár és a szakkör tagjai a kora délelőtti órákban érkeztek a löszös parthoz. Mindenkinek nem volt biciklije, ezért a felnőtteket leszámítva gyalog mentek. A néhány biciklire a talajegyengetéshez és az elvadult növényzet kivágásához szükséges eszközök szállítása miatt volt szükség. Nagy hasznát vették a motoros fűkaszának, és a sövényvágónak. Az utolsó szál csihatagot is kiirtották. Még dél se volt, amikor végeztek a munkával. Éppen azon tanakodtak, hogy mi legyen a kiirtott növényzettel, amikor megérkezett pótkocsis traktorjával a birtok gazdája, Pista bácsi. Mosolyogva köszöntötte az ifjúságot.
- Jó napot kívánok! Biztos, hogy jó helyen járok? Olyan alapos munkát végeztetek, hogy alig ismerem ki magam ezen a tájon. Most már csak egy kérésem van, segítsetek feldobni a kocsira ezt a sok hulladékot.
- Nagyon szívesen – markolt fel egy öllel az össze kupacolt ágakból Zoli bácsi, és a többiek követték a példáját.
Jóleső érzéssel néztek végig leendő lőterükön. Bence nem állhatta meg szó nélkül:
- Ez már igen, ide már szívesen járunk gyakorolni.
- Bizony, már kezd egészen otthonosan kinézni – véleményezte Bea néni kis birodalmuk állapotát. Zoli bácsi értetlenül nézett feleségére:
- Kezd? Ez már maga a csoda!
- Akad még itt sok javítanivaló.
- Mit javítanál még itt?
- Elviselnék néhány szabadtéri bútordarabot. – Az eddig hallgató Irma néni is megszólalt:
- Igaza van Beának, elkelne még ide egy két ülőeszköz, esetleg egy asztal.
- Pontosan. Mégpedig nagyon egyszerű padokra gondolok. Két vastagabb cölöpöt levernénk a földbe, amelyekre egy ülőrészt szegelnénk.
- Vedd úgy, hogy hamarosan elkészül. Természetesen nem ma, de napokon belül megoldjuk – ígérte meg Zoli bácsi, amelyet hamarosan tettek követtek. Elkészültek a szabadtéri bútorok, egy elmozdíthatatlan asztal, két oldalán lecövekelt padokkal.
A gyerekek lelkesedése átragadt a pedagógusokra is. A tanári karból szinte mindenki részt akart venni a szárnyát bontogató szakkör munkájában. A kezdetben az íjászatra vetített elképzelés rövid idő alatt túlnőtt a korábbi terveken. Jobbnál jobb, érdekesnél érdekesebb javaslatok születtek a „hogyan tovább”- ot illetően. Délutánonként a tanári leginkább egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. Végre összeállt szakkör működésének a leírása, amelyet az igazgatóasszony ismertetett a megbeszélésen résztvevő tanárokkal.
- Kedves kollégák, ez a néhány oldal, amit a kezemben tartok, egy csoda – kezdte beszédét. Hála néhány tanulónknak…
- A 8/b.-ből – szólt közbe László az említett tanulók osztályfőnöke…
- Igen, a 8/ b – ből - folytatta az igazgató –, megvalósítunk egy olyan helyi közművelődési programot, amellyel a gyerekeink komoly ismeretekre tehetnek szert, amely ismereteket közkinccsé tehetjük a kerületünkben, de talán az egész városunkban is. Miről is van szó? A szakkörben több irányban fognak a tanulóink tevékenykedni. Felvázolnám:
Az első, a településünk múltjának megismerése, amely régi fotónkon keresztül mutatná be az elmúlt évtizedeket, vagy akár évszázadot, a másik pedig a falunkról készült írásos munkák felkutatása, rendszerbefoglalása.
- Amit itt elmondtál Pannika, az nagyon sok időt igénybevevő munka lesz. Évek kellenek ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk, - szólt hozzá aggódva az egyik tanár.
- Bizony, egy komoly gyűjtemény összeállítása valóban sok évet jelent.
- Ebből a munkából, ezek szerint csak egy-két év múlva profitálhatunk.
- Nem egészen! – lepték meg Panni szavai a tanári kart. – Nem egészen, mert van a városrészben egy öregember, aki az utóbbi tíz évét pontosan erre áldozta, amire nekünk – mármint az iskolánknak – szüksége van. Komoly fényképgyűjteménye van Nándi bácsinak, valamint két, a falunkról szóló kötet novellája.
- Szerintetek ránk bízná évtizedes munkáját Nándi bácsi? – kérdezte Bea, a férjével együtt más vidékről származó fiatal pedagógus.
- Ezt csak úgy tudjuk meg, ha rákérdezünk – felelte az igazgató.
- Odamegyünk hozzá és megkérdezzük: Nándi bácsi, nem adná nekünk a fotó és novella gyűjteményét?
- Természetesen nem így képzelem. Nándi bácsit is hoznánk a gyűjteménnyel együtt.
- Úgy érted, hogy a szakkörben ő lenne az egyik témakör – nevezetesen – falunk közelmúltja c. foglalkozás vezetője, előadója?
- Így értem! Gondoljatok bele, itt ez a kis, hetvenhez közelítő öregember. Elvégzett tíz év alatt egy komoly értéket eredményező munkát. A fejében van az elmúlt időszakok történelme, környékünk helyismerete. Eddig még senki meg nem szólította, hogy: „öreg, nekünk tetszik, amit csináltál, és örülnénk, ha velünk is megismertetnéd. Beszélgessünk már róla egy kicsit!”
A képeket pedig már mi is gyűjtenénk, és gyarapítanánk az általa megkezdett novella gyűjteményt is.
- Biztos, hogy ebbe belemegy? – aggódott tovább Bea.
- Holnapra megtudom – felelte az igazgató asszony, majd folytatta a szakkör tematikájának ismertetését. – A következő feladatkör településünk és környékének megismerése, megismertetése a tanulókkal. Ki vállalja ezt a munkát?
- Örömmel vállalom – emelte fel a kezét László, a 8/b. osztályfőnöke. Itt születtem, itt nőttem fel, ismerem a tájat, mint a tenyerem.
- A végére maradt, ami tulajdonképpen összehozta a szakkört, az íjászat. Ki fogja vezetni a gyakorlati edzéseket, esetleges bemutatókat, netán versenyeket?
- Én! – ajánlkozott Zoltán, a tesi tanár.
- Tehát, amint látjátok, három részből tevődik össze a szakkörünk:
1. városrészünk múltjának megismerése
2. környezetünk megismerése
3. Íjászat. A feladatkörök vezetőinek lesznek segítői is – önkéntes alapon – a tanári karból.
Még néhány nap és elkészültek a foglalkozási tervek, minden okmányra pecsét került és kezdődhetett az igazi munka. Nándi bácsit az igazgatóasszony előbb telefonon kereste meg, majd egy megbeszélt időpontban Lászlóval és Irmával személyesen is.
A kis öreg hallva a pedagógusok kérését, kissé meglepődött. Eszébe jutott a sikerekkel, kudarcokkal, örömökkel és bánattal tarkított néhány év, ami nyomot hagyott az egyébként is beteges emberben. Nem sokat kertelt, azonnal válaszolt.
- Kissé elkéstek, gyerekeim, mert már semmilyen szerepet nem tudok vállalni. Az utóbbi időben nem járok sehova. No, de gondolom, hogy nem is a személyem lenne a fontos, hanem az a néhány füzetecske, ami a tarisznyámban lapul.
- Nándi bácsival együtt – szólt közbe László.
- Néhány éve szívesen eleget tettem volna a kéréseteknek, talán még vártam is, ha akkor lett volna ilyen igényetek.
- Hibáztunk, Nándi bácsi. Elszalasztottunk valamit, amit már nehéz lesz pótolni.
- Nem baj Lacikám, majd kitalálunk valamit - fejeződött be az álomországi beszélgetés…”
Felesége hangjára ébredt.
- Mi történt papa, rosszul vagy?
- Jól vagyok mama, csak kicsit elaludtam.
- Gyere, feküdj le, már későre jár!
- Rögtön megyek, csak még leírok néhány sort. – A néhány sorból néhány oldal lett, de szükségét érezte, hogy „papírra vesse” előbbi álmát.
- Reggelre elfelejtem, ha nem jegyzem fel, mint már annyiszor az utóbbi időben. Érdekes portéka a memória. Először csak néha-néha, aztán egyre gyakrabban döccen meg az emlékeket szállító szekér, és általában a legfontosabbak, az igazi gyöngyszemek hullnak le róla. Ütötte a betűket és azon kapta magát, hogy az iménti álmát teljes egészében elmentette a dokumentumokban. Még nem tudta, hogy mit kezd a néhány oldallal, de érezte, hogy kellenek neki ezek a sorok. Úgy tekintett a leírt szövegre, mint egy kapura, amely lassan kitárul előtte és ott a megnyitott kerítésen túl van valami. Valami, ami őt várja, hívogatja és csalogatja egyre beljebb és beljebb.
Gyerekes izgalom szállta meg, olyasmi, mint félévszázaddal korábban kisiskolásként a kiliti végeken: a kiserdőnél, a Nagy víznél, a Csőrin vagy a jódi dombokon.
Jód. Ennek az egykori jobbágyfalunak a neve már kisgyerek korában beleivódott a lelkébe.
Nándit mindig is vonzotta a mondák és mesék világa. Lenyűgözte az az őserő, amely előtört a régi történetekből, és megragadta „a megtörtént és a kitalált” mesteri keveredése. Az olyan mesék voltak rá igazán nagy hatással, amelyekről el tudta képzelni, hogy akár valóban megtörténhettek, kiváltképp, amikor ezeket nagyapjától hallhatta. Gyakran kísérte el a papát a jódi oldalban lévő szőlőjéhez. Előfordult, hogy a régi jódi úton mentek, és ilyenkor mesélt a nagyapa. Gyalogosan haladtak, beletelt egy órába is, mire kiértek a sok mindent megért gémeskúthoz, ahonnan már látszott az a „300 négyszögöl”, a rajt’ sorjázó otellóval és nohával, a szegény falusi család megélhetésének kiegészítőivel. Visszatérő meséje volt a drága öregnek egy – a múlt ködébe veszett történet - a jódi „törökhagyás” legendája, amelyet ő úgy adott tovább, ahogy azt valamikor a nagyapjától hallotta a régi, hosszú téli estéken, a rakott tűzhely mellett, kukoricamorzsolás vagy diótörés közben. Hogy is szól ez a szomorú história? Szinte látom magam előtt az öreg mesemondót, amint megpödri picinyke, ősz bajszát, keresi a hatásos szavakat, amelyekkel lassan elindítja az unokát a múltba, a valóság és a fantázia édesen összehangolt, izgalmas világába. Sokat mesélt annak idején a nagypapa. Főként az eredetmeséi hatottak Nándira: azok a többségében falusi, pusztai szántó-vető és pásztoremberek által terjesztett, a hosszú téli éjszakákon szájról-szájra szálló, régi eseményeket, jelenségeket megelevenítő történetek, amelyekben az emberek azt szerették volna megmagyarázni, hogy honnan jöttünk, hogyan keletkezett a környezetünk, mi volt lakóhelyünkön a múltban, hová tűntek régi építményeink. A múltbéli utazásra mindig ugyanazzal a mondattal indított: „Valahogy úgy volt, hogy…”- és a kezdetben döcögősen induló, a több évszázadnyit visszautazó szekér egyre nagyobb sebességre kapcsolt, és máris megérkeztünk az 1500-as évek közepének Magyarországára. Ott álltunk egy kis falu temploma előtt Kiliti és Töreki között. Ennek a kis jobbágyfalunak a neve ugyanaz volt, mint ma ennek a lakatlan, enyhén kiemelkedő, majd völgyben, dombban folytatódó tájnak: Jód. Idézzük fel a jódi templom legendáját, amely „valahogy úgy volt, hogy…”:
Amikor a török szultán százezres seregével rázúdult hazánkra, elfoglalta a Balaton környéki falvakat is. Özönlött a hatalmas ellenséges embertömeg, és mindent elsöpört, ami az útjába került. Mindenkit lekaszaboltak, aki ellenállt nekik, de a békés lakosság körében is kegyetlen mészárlást végeztek. A fiatal fiúkat és lányokat rabszíjra fűzték, és Törökországba hurcolták, az életerős férfiakat pedig dolgoztatták, ameddig erejük el nem hagyta szegény párákat. Bújt a szegény magyar, ahová csak lehetett: barlangokba, erdők sűrűjébe, mocsarak, lápok belsejébe, ahol ideig-óráig lehetett csak elrejtőzni a kegyetlen idegen fegyveresek elől. A Balatontól délre eső területeket az ellenség könnyedén elérte, mert itt nem voltak olyan várak, amelyek megállíthatták volna. Szigetvár eleste után szabaddá vált az út, özönlött a hatalmas had. Kilitin, Törekin és Jódon – a többi kis faluhoz hasonlóan – ellenállás nélkül átvonultak, és közben minden házat felégettek. Hamarosan kiépítették saját helyi közigazgatásukat, hatalmuk alá hajtották az életben maradt lakosságot. Szenvedett a nép, az endrédi naihé (közigazgatási központ) adószedői rendre elvitték a termés nagy részét, csak a létfenntartáshoz szükséges mennyiséget hagyták meg a szegény embereknek, azt is csak azért, hogy további adóikból még jobban gazdagodjon az oszmán birodalom. A törökök idővel másként kezdtek gondolkodni, mint valamikor – Béla király korában - a tatárok. Hamarosan rájöttek, hogy nem kell megölni a legyőzött magyarokat, hanem ha igába hajtják a fiatal, életerős férfiakat és nőket, azok nekik hozzák a hasznot, és tovább fényesedik a padisah birodalma. Hajnaltól napestig dolgoztatták nyomorult ősapáinkat a „kontyosok”, és gyakran megesett, hogy a fáradtabb férfiakat engedetlenség címén megkorbácsolták. A falu templomát, amely a környéken a legtekintélyesebb építmény volt, nem rombolta le azonnal a török. Babonából, félelemből tette-e, hogy megkegyelmezett a keresztény szentélynek, nem tudni. A templom állt a helyén, ami a helybelieknek némi reményt jelentett: egyszer talán eljön a szabadulás az idegen elnyomás alól. Ez azonban 150 évig váratott magára. Addig is a vad muzulmán nép igyekezett kiirtani a keresztény hitet az emberekből, szerette volna, ha az ő istenüket imádják. Még ha fizikailag sikerült is megtörni a Jézusban hívő magyarokat, a lelküket nem tudta elvenni a török szultán. Ezzel a keresztény lélekkel, és az abba beleacélosodó hittel tudták csak átvészelni azt a kegyetlen másfél évszázadot őseink.
A jódi templom ajtaja zárva volt a magyarok előtt. Ők pedig egyre csak sóvárogtak, hogy leborulhassanak az oltár elé, elmondhassanak egy-egy imát. Történt, hogy egy török főméltóság a faluba látogatott. A helybéliek öreg bírójuk vezetésével kéréssel fordultak hozzá:
- Nagyságos úr, nagy a te hatalmad! Arra kérünk, tedd lehetővé, hogy hetente egy alkalommal – vasárnap – hadd mehessünk be a templomunkba, és engedd meg, hogy ott a mi szent oltárunk előtt mondhassunk imát a mi Istenünkhöz. Meglásd, a népnek jobb kedve támad, ezáltal a dolgukat is serényebben végzik. Ha a hitünket gyakorolhatjuk, visszanyerjük régi munkabírásunkat. Kérünk, gyakorold végtelen jóságodat és emberségedet!
A főúr nagy haragra gerjedt, szitkozódni kezdett, majd az öreg bírót ott nyomban megkorbácsoltatta. Aztán csak megenyhült a hangja, és így szólt a megrémült küldöttséghez:
- Istenetekhez vágyakoztok? Rendben van, megkapjátok. Vasárnap kinyittatom előttetek a templomotok ajtaját, és imádkozhattok a ti Jézusotokhoz. Először az öregek és a betegek a bíró vezetésével, aztán majd a többit meglátjuk. Így döntöttem! – zárta le a török főmufti az amúgy is rövidre szabott beszédet.
A jódi emberek pedig számolgatták, hogy mennyit kell még vasárnapig aludni, hogy végre, sok-sok év kényszerű kihagyás után beléphessenek abba a szentélybe, amelyben valamikor keresztelték őket, ahol áldoztak, gyóntak, misét hallgattak, és együtt imádkoztak szeretett Jézusukhoz. Nagy izgalommal várták a vasárnapot, amely aztán… elérkezett. A török katonák sorfala között haladtak a templomhoz, ahol egy tiszt kiválogatta az öreg férfiakat és asszonyokat, a betegeket, erőtleneket.
- Először ők mehetnek be, aztán ha már úgy érzik, hogy nekik elég volt az imából, s kijöttek, mehetnek a többiek - és rámutatott a külön csoportba állított fiatal férfiakra, nőkre és gyerekekre.
Az idősek bevonultak a templomba, ahol már nem volt a helyén az oltár, nem voltak már bent a padok, azokat a törökök elvitték, csak a puszta falak voltak.
- Nem baj emberek, Jézus urunk előtt úgy sem illene leülnünk, ezért a padok nem fontosak, az oltár, akárcsak Istenünk, pedig itt van a szívünkben. Térdeljünk most le, és engedjétek meg, hogy hadd helyettesítsem mártír papunkat, és imádkozzunk együtt az elesettek és a szenvedők lelki üdvéért! – mondta a bíró, és a bent lévők halkan mormolni kezdték imájukat.
Ez alatt odakint, a falakon kívül furcsa és ijesztő dolgok voltak készülőben. A fiatalabb magyarokat az időközben megsokasodó török katonák hátrább terelték, a templom ajtaját kívülről lereteszelték, és a közelben lévő, már jó előre odakészített szalmaboglyákat egészen a templom félig fából készült faláig hordták. A kint sakkban tartott magyarok sikoltozni, jajveszékelni kezdtek, amikor felfogták, hogy mire készül ez a rettenetes, kegyetlen ellenség. A fiatal férfiak közül többen próbáltak kitörni az őket őrző törökök gyűrűjéből, hogy megakadályozzák lelketlen tervük végrehajtását, de a túlerőben lévő szpáhik lekaszabolták őket. Aztán meggyújtották a szalmát… Amikor a bezárt emberek megértették a kinti hangokból, majd a tűz ropogásából, hogy milyen halált szántak nekik, leborultak a földre, és egészen addig imádkoztak, amíg a füst vagy a tűz végzett velük. A templom a bent lévő emberekkel együtt a tűz martaléka lett.
Azt beszélik, hogy itt, a templom maradványai fölött a csillagok fényesebben ragyognak, mint máshol…és valóban, ezek a csillagok valóban fényesebben ragyognak. Fényük áthatol felhőkön, éjszakákon, nehéz korok sötétjén, és bevilágítja lelkünket.
*
Nándi bácsi még leírt néhány sort és hatalmas fizikai fáradtságot érezve, de könnyű szívvel ágyához csoszogott és mély álomba merült.
A madarak már a második reggeli dalukat énekelték a házuk melletti fákon, mire felébredt. Órájára pillantott.
-Te, jó ég! Már elmúlt nyolc óra! – jegyezte meg a gőzölgő kávéval a szobába lépő feleségének.
- Talán sietsz valahová, papa? – kérdezte mosolyogva.
- Nem, csak nem szoktam ilyen sokáig lustálkodni. – Nándi bácsi, akárcsak a legtöbb öregember reggelente általában korán ébredt. A hajlott korúakat valami miatt kiveti magából a reggeli ágy. Igen ám, ha előtte, mint a legtöbb vele korabeli, idejében el is alszik. Úgy tűnik, jelen esetben ez az egyensúly kissé kibillent megszokott medréből.
Odakint vakítóan ragyogott a koraszeptemberi nap, és a lilaakác illata valósággal beáramlott a sarkig nyitott ablakokon. A kávét kevergetve többször is az órájára nézett.
- Papa, ugye jól gondolom, mégis csak készülsz valahová? Elmondod hová?
- Eljössz velem, ha elmondom?
- Igen, de csak a reggeli után.
- Rendben van, de az ebédet már ott szeretném, veled kettesben elkölteni.
- Mondd már, hogy mik a terveid!
- Kiruccanhatnánk Jódra, megnézhetnénk azt a helyet, ahol nagyapám szőlője volt és ezen kívül is találunk még ott néhány érdekességet.
- Benne vagyok, de van egy feltételem, gyalog menjünk.
- Nagyszerű, így legalább érezhetjük az egész odáig tartó út varázsát és a kirándulásunk felér egy mesebeli időutazással.
Jó félóra elteltével már a jódi út porát taposták. Nándor született kiliti gyerek volt, anyai nagyszülei is már ebbe a neki kedves faluba születtek. Életükhöz szorosan kapcsolódott nagyapja születési helye a közeli Papkuta puszta, és Jód, a valamikori kis falu, amelyből az idők folyamán csupán egy szőlőhegy maradt a környező dombokkal, és mocsaras völgyekkel, valamint egy több évszázados legendával, amely az egykor itt álló és a törökök által elpusztított templomot lengte körül.
Nándort már gyerekkorától foglalkoztatta a rejtélyekkel körbeszőtt történet, amelyet már több változatban hallott. A legendák szájhagyomány útján terjedtek, és ami nem lett leírva, ahhoz könnyebben lehet hozzátenni, elvenni belőle és bizony minden mesélő hozzá is adta a maga által beleképzelteket ebbe az egyre fátyolosabbá váló históriába.
Útjuk az egykori téglaégető mellett vezetett, amelynek egykori létét csupán néhány ott felejtett tégla és az égető kemencéből valamint az agyagkitermeléséből megmaradt gödrök és dombocskák jelezték.
-Látod, kedvesem, ez volt a mi grundunk gyerekkoromban, a 60-as évek elején. Akkoriban kissé másként nézett ki, szabályos alagutakat építettünk ki a sűrű növényzet alatt és volt itt egy földbevájt bunkerunk is, amit szintén mi gyerekek készítettünk. Igazi gyerekparadicsom volt. A bokrok mögött a sima füves területen még egy picinyke focipályát is ki tudtunk alakítani. Szabadidőnk nagy részét itt töltöttük, és ott azon a déli irányban egyedülálló épületen túli kis tavacskán, és a mellette integető kiserdőn.
- Mesélsz valamit erről a tóról?
- Igen, örömmel. Itt, a kiserdő végében egykor, még a hatvanas évek végén, sőt esős időkben még a későbbiekben is létezett egy tó, amelyet kiliti találékonysággal „Nagyvíznek” hívtak.
A Nagyvíz a valóságban egy kisebb fajta tavacska volt. Mi, gyerekek, keresztben át tudtuk lőni a házilag, mogyoró vesszőből készült íjainkkal, de hosszát a „nyersgumis” csúzli sem volt képes leküzdeni, akár sima kavicsot, akár csapágygolyót illesztettünk a „bőrébe”. Volt, létezett a Nagyvíz, aztán egyszer csak eltűnt a semmibe, ahonnan jött. Különböző korok gyermekeinek jelentette a mesék világát ez a víztükör, a partjára hajló kis erdővel, és a belőle kiszélesedő lankás legelővel. „Odalent Délen” pedig a ságvári erdő ezer színével, sejtelmes susogásával adott méltó kiteljesedést ennek az idilli képnek. Gyerekkorunkban, ha tehettük, a Nagyvíz mellett játszottunk nyáron, fürödtünk sekély vízében, tutajt eszkábáltunk, és máris miénk volt a világ. A való világ is, és egy másik dimenzió, a képzelet, a fantázia világa. Így lett a mi kis tavunkból tenger, a tutajunkból pedig sokárbocos vitorlás, hatalmas utasszállító vagy éppen hadihajó. A tó keleti partja enyhe dombban folytatódott, tele szép szál akácfákkal és bokrokkal. Ezektől nem messze állt egy szederfa, amely a szedres allé utolsó fája volt. Ágaiból, lombkoronájából a természet ideális játszó-, pihenő- és búvóhelyet alkotott. Szerettem ezt a helyet. Ide menekültem, ha bántott valami, vagy ha csak úgy, egyedül szerettem volna lenni. Ilyenkor a képzelet szárnyán visszaröppentem a múltba, és beleképzeltem magam a letűnt idők valamelyikébe. El is neveztem kedves szederfámat mesélő fának. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lehetett az élet régen, azon a helyen, ahol most Kiliti áll. Hol volt a falu akkor, amikor már Kiliti volt a neve, és volt-e itt előtte is település? Hogy élhettek itt az emberek, hogyan küzdöttek meg a nehézségekkel és az ellenségeikkel? Hogyan és mikor alakult ki a táj jelenlegi formája, hol volt a Balaton partja, meddig volt mocsaras a terület, és az erdő mikor szorult vissza a mai helyére? Kérdéseimre csak részben kaptam választ, ezért elhatároztam, hogy a magam, vagyis egy tizenkét éves gyerek sajátos módján minden rejtélyre igyekszem megtalálni a feleletet, még pedig a képzelet segítségével. Hajdanában a mondák és a mesék is így keletkeztek. Mesélő fám lombkoronája alatt szabadon szárnyalt a képzeletem. Meglévő vagy egykor létezett helyekre, megtörtént eseményekre építettem az általam kitalált vagy inkább elképzelt történeteket. Még most is hatalmába kerít az a kellemes izgalom, amit itt éltem át egy-egy időutazáson.
- Ez a Nagy víznek nevezett tavacskát emberi kéz vagy a természet alkotta?
- Minden bizonnyal a meglévő források hozták a vizét felszínre, amelyet kenderáztatóként használtak. Volt ilyen több is a faluban. Egyről tudok a volt vásártér alatt, és ilyen célra használták a Békás tó vizét is. A Nagy víz keletkezéséről azonban előbukkant – egy öreg kanász elmeséléséből ismert – legenda is, ami valahogy így hangzik:
„Valahol a középkorban járunk, valamelyik békeévben, jóval a török megszállás előtt azon a helyen, amelyet ma Balatonkilitinek hívunk. Akkoriban, az itt lévő – néhány házas, de inkább fa- és szalmakunyhós – kis falunak Kelety volt a neve. A kis jobbágyfalu kicsi fatemplomával a Csőri oldal észak-nyugati kiszögellésén, fent a magaslaton helyezkedhetett el, a mai Töltényi Szaniszló utcához közeli területen. A falu lakói több földesúrnak is adóztak az idők folyamán, így a veszprémi káptalan, a tihanyi apátság, de még a fehérvári püspök is szedett itt tizedet. Sanyarú életük volt a falu jobbágyainak, akkora szegénységben éltek, hogy a napi betevő falathoz sem mindig jutottak hozzá, pedig kora hajnaltól napestig húzták az igát a szántókon és a réteken.
Egyszer az egyik földesúr „nagy kegyesen” egy darabka legelőt biztosított a szegény jobbágyoknak, hogy legalább néhány jószágot tarthassanak, és ezzel könnyítsenek sorsukon. Természetesen nem ajándéknak szánta, hanem kemény robottal kellett fizetni a „jussért”. A legelőt azon a területen jelöltette ki számukra a nagyságos úr, ahol ma a kiserdő kezdődik, a káptalan legelője közelében. Örültek a szegény emberek, és már előre számolgatták, hogy asszonyaik hány disznót, juhot és kecskét tartanak majd kicsinyke telkükön. Apránként szerezték be az állományt, nagyon lassan gyarapodott a gazdaság. Eleinte fel sem tűnt, hogy hiányzik valami a legelőről - mégpedig a hűs vizű kút az itatóvályúval. A jobbágyok nappal a földeken dolgoztak vagy az uraság birtokán robotoltak, így nem volt idejük és lehetőségük kút létrehozására. Egyedül a vasárnap délutánjuk volt szabad, ezért elhatározták, hogy mise után kiássák. Neki is álltak nagy serényen, már a föld felső rétegét leszedték, amikor megérkezett lóháton az uraság küldönce, és fennhangon, csak úgy úri módon tájékoztatta az embereket, hogy amit „itt, most tesznek, az a törvény betűi ellenében van, amit ha azonnal abba nem hagynak, tömlöcbe csukatnak”. A kútásásnak ezennel befellegzett, az emberek álma szertefoszlott. Mit ér a legelő, ha az állat nem ihat? A közeli patak és a kút a káptalan földjén van, és az uraság nagy árat kér a vízért. Vízlelő nélkül semmire se mennek. Mit volt mit tenni, a vizet a kicsinyke házaik udvarában ásott merítős kutakból, favödrökben hordták a távoli legelőre, ami nagyon keserves munka volt. A férfinépnek ideje se igen jutott rá, mert egész nap az uradalom földjein görnyedeztek, a kapa, kasza súlya alatt vesztették el erejüket estére kelve. Szomorkodtak a szegény emberek, és azon törték a fejüket, honnan lehetne vizet nyerni, de sehogy sem jutottak ötről a hatra. Szerencsének számított, amikor az eső áztatta legelő gödreiben napokig maradt víz. Nem találtak megoldást, a szegénynek semmi sem sikerülhet! Próbáltak sorsukba beletörődni, de már azon voltak, hogy levágják állatkáikat, amelyek még annyira aprók voltak, hogy halálos vétek lett volna kést bökni a nyakukba. A kényszer azonban nagyúr, és a következő szombatestén mégis leszúrták az első kis malackát, ott kint a legelőn. Nyársra húzták, és nagy búsan forgatták a parázs fölött. Amikor megsült, a parázsra száraz ágakat dobtak, az lobbot vetett, és lángja messze világított. Gáni földesúr birtokáig látszott a fénye, ahonnan éppen ekkor kerekedett fel egy deák, amolyan garabonciás, aki az uraságtól kért bebocsátást éjszakára. No nem a házába, csak a pajtába vagy a szérű védelmet nyújtó kerítése mögé, de a rátarti gazda megtagadta a magányos utazótól. Ballagott hát a deák, szemét le nem vette az egyre erősödő fényről. Tudta, érezte, hogy a tűz mellett emberek ülnek.
- Vajon jó emberek vagy rablók, akik ilyen késői órán eregetik a zsarátnokot az ég felé? – szőtte a gondolatait, de nyugtatgatta magát: - Ha rablók, nincs mitől félnem, mert szegény vagyok, mint egy koldus, tőlem aztán nem tudnak elvenni semmit. Ha útonálló gyilkosok, akkor eddig tartott a földi életem, ami bármennyire is hozzám nőtt, túlzottan nincs miért sajnálnom, legfeljebb előbb jutok a mennybe. Ott legalább végre boldog lehetek. Ha jó emberek ülik körül azt az egyre jobban malacsült illatúvá váló tüzet, akkor pedig nincs félni valóm.
Ezekkel a gondolatokkal lépett a megvilágított arcú, szomorkás emberekhez, a kemény munkában elnyűtt jobbágyokhoz, akik az urasággal ellentétben szívélyesen fogadták a jövevényt.
- Adjon az Isten szép estét az összes jó embernek! - üdvözölte a helyieket az érkező.
- Az elfáradt vándornak is nem különben - viszonozták a köszöntést. – Mi járatban ilyen késői órán ott, ahol csak a toportyánok járnak?
- Meg hát kegyelmetek, akik ezt a jószagú tüzet körül ülik. Talán a nádi farkasok elijesztésére szolgálnak a lángok? – szólt a válasz és a kérdés egyszerre.
Aztán jött a többi kérdés, hol innen, hol onnan, amiből pedig egyszeriben sok akadt, mert hát az ismeretlent meg kell ismerni. Az ide, a kiliti éjszakába tévedt fiatalember mesélni kezdett magáról:
- Mátyás vagyok, Gergő fia. Apám Hunyadi János nagyúr seregében szolgál valahol a végeken, hadnagyi rangban. Engem külországba küldtek okosodni, így jutottam el Itáliába, ahol kitanultam a várfundáló mesterséget. Úgy hírlik, hogy hamarosan nagy kincs lesz a tudományom. Mozgolódik a török, előbb–utóbb nem elégszik meg a határ menti csetepatékkal, rá fog támadni az országunkra. Meg kell erősíteni régi várainkat, hogy ellent tudjunk állni a vad oszmán hadnak! Adja a jó Isten, hogy újakat is legyen szerencsénk építeni, amire az a hatalmas sereg ideér.
A parasztemberek kíváncsian hallgatták a művelt vándorlegény elbeszélését, és amikor az már minden idekívánkozót elmondott magáról, ő is kérdezett:
- Kegyelmetek mi végből világítják be az ég alját? Vagy talán fáznak ebben a tikkadt éjszakában?
- Nagy oka van annak, hogy most itt virrasztunk legyilkolt aprócska malackánk fölött - indult meg a szóáradat a szegény jobbágyokból.
Töviről hegyire elmondták bánatukat, nyomorúságukat ennek a jólelkű atyafinak. Érezték, hogy valami megváltásnak kell történnie, valami jó következhet csak erre a sok borzalomra, amit a kegyetlen élet kényszerített rájuk. Ha mégsem jelenik meg valami csoda, ennél a sanyarú világnál már rosszabb úgy sem jöhet, de az is ad egyfajta megnyugvást, hogy kiönthetik szívük mélyéről a fájdalmukat. Dőlt belőlük a zokszó, és a deák némán hallgatta a sirámokat. Néha bólogatott, volt mikor a fejét csóválta. Beleélte magát a jobbágyok helyzetébe, hiszen az ő ősei is jobbágykenyéren éltek. Már amikor volt abból a kenyérből. Amint figelmezte az elbeszélők szavait, maga sem tudja, hogy került a kezébe egy darabka az időközben megsült malac húsából. Jóízűen falatozta a finom pecsenyét, majd tarisznyájából egy borral töltött butellát kotort elő, amit még az ozorai vár strázsamestere csúsztatott abba ott-tartózkodásakor. A hozzá legközelebbi kérges tenyérbe adta az ozorai hegy ajándékát. Az üveg körbejárt, és hamarosan elfogyott belőle a Tükörcsös-hegy leve. A jóemberek egy darabig ültek szótlanul, majd a deák törte meg a csendet.
- Atyámfiai! Azt mondták, hogy az uraság a törvény értelmében nem engedi, hogy kutat ássanak a legelőjükre. A törvénybe azonban az nem foglaltatott bele, hogy gödör ásása is tiltva van. Akkor ássunk egy hosszú és széles gödröt! Ide, erre a helyre, ahová a kutat szándékozták megásni. Itt- láthatják - nedvesebb a föld, mint a többi helyen. Itt valami nagy kincs van a földben!
- Mire megyünk a gödörrel? – kérdezték egyszerre több felől is az emberek. - Milyen kincs lehet ebben a szegényes földben?
Így morfondíroztak, de közben ki is ásták a gödröt.
- Mi lehet most itt a legelőn a leges-legnagyobb kincs a szegényember számára? - kérdezett vissza a deák.
- A víz, hogy itatni tudjuk jószágainkat - felelték a fáradt emberek.
- Na, látják! Akkor most vizet varázsolunk! Semmit se kérdezzenek, hanem tegyék azt, amit mondok!Hozzanak ide egy vékára való makkot!
Néhány fiatalabb legény térült-fordult, és fáklyafény mellett szedett egy vesszővékányi makkot. A deák elé tették a földre, aki beleborította a kiásott gödörbe, és csak ennyit mondott:
- Egyengessék el, hogy mindenhová jusson belőle, aztán takarják be földdel!
A jobbágyok mindent a vándor útmutatója szerint tettek, aki ekkor megszólalt:
- Most pedig ideje, hogy mindenki pihenni térjen! Ha egy fél hely jutna nekem is valamelyik fészerben, nagyon hálásan megköszönném – mondta, de inkább már ásította Mátyás. Beballagtak a csillagfényes éjszakán a faluba. A deák az egyik csűrben kapott helyet, amely nagyon is megfelelt kívánalmainak. Volt szalma a dereka alatt, védve volt a farkasoktól, haramiáktól. Hamarosan elaludt. Másnap reggel a vasárnapi napsütés fényözönt bocsátott a kis szalmatetős falucskára. Állt a levegő, felhő sehol, a láthatár kitágult, a tihanyi apátság tornya karnyújtásnyira közeledett. A vendég a békák kuruttyolására sem ébredt fel, pedig azok ugyancsak rázendítettek hajnali és reggeli zenebonájukra a Sió partjáról és a csépával telenőtt tóról, amit Békás-tónak is neveznek. Egyfolytában hallatta hangját a békazenekar. Ez a hely, ahol a kis falu elterült, ez a Csőri kiszögelésén szerényen meghúzódó része Kilitinek még évszázadok múltán is a Békaváros nevet viseli. A falusiak –a miséről hazatérve – felébresztették a hétalvót, és első útjuk a legelőre vezetett. Hajtotta őket a kíváncsiság: vajon mi történt az ásott gödör környékén? A környékén semmi különös, de magában a gödörben nagyon érdekes dolgok estek meg. Messziről látszott, hogy a gödör sokkal mélyebb lett, de talán még szélesebb és hosszabb is. Az alja úgy nézett ki, mintha egy életlen ekevassal felszaggatták volna. Közelebb érve pedig már látszott, hogy az aljában tocsog néhány hüvelyknyi víz, ami igazából csak közelről volt megkülönböztethető a cuppogó sártól.
- Tessék a tó! Ez lett egy éjszaka alatt a gödörből - mondta a fundáló mester.
Most már nem deák, mert aki egy gödörből úgy tud tavat varázsolni, hogy hozzá sem ér, az már tényleg építőmester és nem garabonciás deák.
- Hogyan lesz ebben valódi tiszta és mélyebb víz? – kérdezték az emberek.
- Még egy éjszakát kell várni, és itt valódi nagy víz lesz - felelte a mester. - Holnap reggel az asszonyok nyugodtan kihajthatják az állatokat a legelőre, amire a fejük fölé ér a nap a jószág már saját nagy vízből olthatja szomját, és nem ilyen kis „pocsétából”.
- Árulja el nekünk mester uram, milyen varázslattal vagy fondorlattal tudta elérni, hogy víz fakadjon soványka legelőnkön? - tették fel a kérdést a falusiak.
- Mondhatnám, hogy varázsló vagy csodatévő vagyok, amit nem mondok, mert csodákat tenni egy valaki volt képes. Áldassék a neve Jézus urunknak! Én csak ismerem a föld, a növények, az emberek és az állatok természetét. Tudom azt, hogy ahol makk van a földbe rejtve, az arra ráengedett disznók addig túrnak, amíg a számukra finom csemegét elő nem kotorják. Azt is tudom, hogy a réteken, legelőkön, ha egy-két réteget leásunk, és nedvesebb a föld, mint máshol, akkor ott nem túl mélyen forrásnak kell lennie, ami a megfelelő módon „kiszabadítva” a felszínre „bugyog”. Ez történt itt is, a kegyelmetek legelőjén. A földben lévő forrást az éjszaka leple alatt a makkra ide sereglő vaddisznók a makk után kutatva, azt kitúrva, kiszabadították. A források vize pedig utat tört magának felfelé, és lám, víz lett a gödörben. Először csak egy kicsi pocsolya, majd egyre nagyobb, és végül pedig nagy víz - adta meg a magyarázatot.
A földesúr kénytelen volt beletörődni, hogy saját tavuk van, amelyet nem loptak, hanem szinte magától keletkezett. Ezt csak a várfundáló mester, a szegény jobbágyok, na és a vaddisznók tudták másképpen.
Volt Balatonkilitin a Kiserdő alsó sarkánál egy tó, gyerekkorom álomvilága. Szélessége egy nyíllövésnyi, hosszúsága valamivel több. Eltűnt a tó, a helyét is benőtte a fű. A rét úgy látszik visszavette régi jussát a víztől, elvett tőlünk valamit, ami semmivel sem pótolható. Itt valamikor a NAGYVÍZ csillogó víztükre mosolygott az égre.”
Kati érdeklődéssel hallgatta végig férje érdekes történetét, hozzászólását a végére hagyta:
-Mennyi a valóságtartalma ennek a szép mesének?
- Ez is, mint minden monda a többségében kitalált, elképzelt, és ahogy araszolt az évszázadokkal egyre előrébb és előrébb, úgy változhatott is, hiszen szájról szájra terjedt, és mint minden ilyen végső formáját csak a papírra vetéssel kapta meg.
Egy azonban biztos: a Nagy víz létezett, de a keletkezése biztosan másként történt, mint ahogy ebben a mondában olvashatjuk.
-Milyen érdekes, Kiliti csak egy falu volt a sok közül és máris kettő helyi mondával találkozhattunk, örök emléket állítva a Jódi török templomnak és a Kilitiek kedves tavának, a Nagy víznek.
- Úgy látszik, hogy a kiliti pásztorok szerették a falu hagyományait és több legendát és mondát is hallhatatlanná tettek. Ha érdekel, felidézem a következőt, amely a Sió partra kidőlő lankás legelőn, a Hideg völgyben játszódik.
- Nagyon is érdekel!
Azonnal elkezdem mesélni, előbb azonban döntsük el, hogy ezen a Jódi útnak nevezett csapáson menjünk tovább vagy a Huszár tanya előtt elhaladva a kiserdő mellett folytassuk az utunkat.
- Menjünk a kiserdő felé – vágta rá Kati.
- Jó, de a mesélés idejére telepedjünk le ide a Pálfi patak partjára, mert a történetem egy kicsit hosszúra fog kerekedni, és még a Huszár tanyáról is szeretnék néhány szót mondani.
- Halljuk a Hideg völgyi történetet! – sürgette az asszony.
Nándi megköszörülte a torkát és lassan, minden szót megrágva belekezdett a Kilitiek újabb, múltból előbukkant legendájának mesélésébe:
„Kiliti szélén, ott, ahol a juti határ találkozik a ságvárival, van egy nagy terület, amelyet az itt élő emberek Hidegvölgynek neveztek el. Most ne keressük az okát, hogy miért ezt a nevet akasztották Kilitinek erre a mindentől távol eső, enyhén lankás legelőjére, annyi biztos, hogy ide korán kopogtat a tél, és még a „bűti” szelek is belemarkolnak a pásztorember arcába. Amióta világ a világ ezen a tájon békésen megfért egymás mellett a gulya, a nyáj és a falka.
Valamikor nagyon régen, amikor a Sió még az „ó” medrében kanyargott a Bozót ingoványos rétjei alatt, az akkori kiliti uraság a szürke marháit – éven át – a Hideg-völgyben tartotta. A völgy túlsó részéről folyamatosan idehallatszott a jutiak birkáinak bégetése, az öreg juhász kutyái nyakát díszítő rézcsengettyűk fülbemászó dallama, amelyre – Kiliti felől - a marhakolomp mélyebb zúgása válaszolgatott hol szaporán, hol lomhábban. A déli harangszó
pedig itt, ezen a helyen minden irányból hallatszik – Kilitiről, Szabadiból, Jutról, Marosról –, de ha jó a szélirány, még Ságvár felől is. A völgyben karámokat építettek az északi felükön nádoldallal, valamint nádból összetömörített, tetővel ellátott nyári fészert emeltek, ahol a jószág az eső és szél elől menedéket talált. Miklós napjára aztán nádkévék kerültek a fészer minden oldalára egy keskenyebb bejáratot hagyva az így készült istállón. A nádat a jó Isten ajándékozta az embernek. Sok mindenre használható, de leginkább építőanyagnak. Jól szigetel, ha kell, megőrzi az építmény melegét, levezeti a vizet a tetőről. Amíg lábon áll, a Sió árterében elrejtheti a bujkálót. Őseink sokszor kerestek menedéket a mocsarakban, nádasokban, bozótokban. A kiliti és a juti pásztorember élelmét is kiegészítette a Sió menti nádasból. Költött itt ruca, vadréce, fácán, tanyázott a mocsárvilág szigetein nyúl és őz, de még a vaddisznó sem volt ritka. Volt a pásztornak azonban egy ősi ellensége, a toportyán, amely nem csak a mocsárban lévő fészkeket dézsmálta, hanem gyakran támadott meg juhokat. A juhász egyetlen fegyvere a pásztorbotja volt, ami a settenkedő farkassal szemben hatástalan, kiváltképp, ha az a távolabbi bárányokat veszi célba. Ilyenkor csak egy megoldás létezett: a jó kutya. Kellett olyan kutya, amely tereli a nyájat, erre igazán alkalmas a puli és a pumi, de szükség volt őrző-védő kutyára is, erre a célra a kuvasz és a komondor a legmegfelelőbb. Ahol ilyen kutyákat tartottak, ott esélytelen volt a tolvaj, a rabló - legyen az négy, vagy kétlábú. A gulyások, juhászok, kanászok sokat tudtak mesélni kutyáikról, azok hőstetteiről, amelyek közül néhányat úgy adtak elő, ahogy az a valóságban megtörtént, a többségükbe azonban beleszőtték a mesék világának ezernyi színét. Na, de hát a fantázia szépítette meg azt a szürke, egyhangú életet, amely nap nap után zajlott itt, egy haranghallásnyi távolságra Kilititől, Juttól és Ságvártól. A pásztorok ideiglenes lakóalkalmatossága egy egyszerű földkunyhó volt, amely az eltelt évszázadok alatt semmit sem változott. Ez egy téglalap alakú, simára egyengetett oldalú gödör, amelyre erősebb akácágakból tartószerkezet került, majd egy szigetelő földréteg. A földborításra gyeptéglákat raktak. A kunyhó előtt nádból egy féltetős terasz növelte meg a lakóteret, amely a tél beálltáig a főzés helyéül szolgált. Ha a pásztorok többen összejöttek – és ez gyakori volt -, előbb-utóbb előkerültek a régi történetek, apáik, nagyapáik kalandjai. Ilyenkor a tábortűz mellett, a csillagfényes éjszakákban szárnyalt a képzelet. Miről szóltak ezek a mesék, történetek? Leginkább az elődök hőstetteiről, kedvenc állataikról, leginkább a kutyáikról, legnagyobb kincsükről, szemük fényéről. Mettől jobban nyúlunk vissza a múltba, annál nagyobb a történetek hitelességének sebezhetősége, hiszen a múlt már csak emlékképekben létezik, kiegészítve a fantázia világával, és egyre jobban a képzelet kerül túlsúlyba a valósággal szemben, de hát a pásztorélet is egy mesevilág.”
Nándi tartott egy kis szünetet, kortyolt néhányat a kulacsában hozott üdítőből és belekezdett a Hideg völgyi pásztorokról és nagyra nőtt macskájukról szóló régi mondába:
„Bármennyire is hihetetlen, de megtörtént. József, az öreg gulyás köpönyegére ülve szemlélte a Hideg-völgy Alsó névre hallgató táját, majd unottan kinyitotta bicskáját, kézbe vette félig kifaragott botját, és nekiállt a mintákat szaporítani készülő alkotásán. A jó kis faragókést apjától kapta, és folyamatos késztetést érzett botok, ostornyelek, kulacsok, pipák faragására. Egyre jobban sikerülnek művei, egyre jobban közelítenek az apja és nagyapja által készített faragásokhoz, de ő egyfolytában elégedetlen volt magával.
- Mikor tudok én úgy faragni, mint drága jó apám? – tette fel magának a kérdést.
Ezen töprengett, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy nyúl szaladt volna el előtte, egyenesen a domboldal galagonyabokrai mögé. Nincs ebben semmi különös, sok nyúl van errefelé … csakhogy szürke és fehér színű vadnyulat még nem látott. Megdörzsölte a szemét.
- Bizonyára a nap vakított el egy pillanatra – gondolta, és faragott tovább.
Kicsit később ismét megjelent előtte a kép.
- Most már semmi kétség, nem képzelődtem, tényleg itt szaladt az a bizonyos nyúl.
Igen ám, de a nyúlnak nincs hosszú farka, ellenben van két hosszú füle. Azonnal tisztában volt vele, hogy egy eltévedt kölyökmacska van a bokrok mögött.
– Na, ezt megnézzük közelebbről is! - gondolta, és úgy tett, mintha ügyet sem vetne az elbitangolt háziállatra. Kutyáit nyugalomra intette; a fegyelmezett állatok tudták, hogy most ezt a macskát békén kell hagyni. József tette tovább a dolgát, szaporán faragott, közben törte a fejét, hogyan lehetne magához csalogatni a kis csavargót. Hamarosan készen állt a terv. Eddigi figyelőhelyétől kicsit távolabb, de látótávolságnyira, a talajból kezével kikapart egy tenyérnyi földet, amelybe beleterített egy lapulevelet, és az így elkészített tányérba öntött a tarisznyájában lévő üvegből egy kevéske tejet. Messziről figyelte, hogy mi történik. Negyedóra sem kellett, és a macska a lapulevél tányéron maradt csöppnyi tejet kinyalogatta.
- Na, várj csak kiscicám, hamarosan lesz gazdád, és pedig olyan, aki gondoskodik rólad!
A következő naptól folyamatosan ki lett téve egy kis tányér tejjel vagy ételmaradékkal a gulyások kunyhója közelében, és a „kóbor cica” ismét háziállattá vált, odaszokott Józsefékhez. A kutyák is megbarátkoztak vele, együtt aludtak, de az ételük közelébe nem engedték. Elmúlt a nyár, a kismacska nagyra nőtt. Az Óriás nevet adták neki.
- Még soha nem láttam ilyen nagy macskát - mondta József az egyik pásztornak -, akár házőrzőnek is megfelelne. Aztán van itt egér bőven, meg kell tőlük őrizni a kunyhót.
Ez a macska nem tétlenkedett, alaposan rendet vágott az egerek seregében, elüldözte a patkányokat, de a nyestek sem szaladgáltak a marhák között úgy, mint korábban. A tél ebben az évben korábban köszöntött be, és hatalmas havazások zárták el a falut a külvilágtól. József a Hidegvölgyben rekedt, két társával őrizték és gondozták az állatokat, így családja a tél nagy részét nélküle töltötte. A marhákat őrző embereknek fogytán volt az élelmük, hazulról sem hozhattak, mert a kamra gerendájára akasztott kevéske szalonna és sonka a gyerekeknek kellett. Hazamenni csak néha-néha, rövid időre tudtak - ennyit engedélyezett az uraság, mondván, hogy ebben a zord időben a jószágot nem lehet magára hagyni -, és ez kevés volt ahhoz, hogy levágják a karácsonyra dédelgetett disznójukat. A pásztorok lisztből, zsírból, hagymából és néhány szem fagyos krumpliból főzögették soványka leveseiket, hogy azzal vészeljék át a nehéz napokat. Szerencséjükre tüzelőjük akadt bőven, és otthon a családnak is beteremtették a tűzhelybe valót.
- Valahogy csak átvészeljük ezt a néhány napot - nyugtatták magukat, de ez a néhány nap kicsit hosszabbra sikerült.
- Ha lenne puskánk, lőhetnénk nyulat - szólalt meg egyikük, miközben megpiszkálta a tűzhely parazsát.
- Ha szárnyunk lenne, akkor meg repülhetnénk - felelt a társa.
Se puska, se szárny, maradt a korgó nyomor. Egyik reggel arra lettek figyelmesek, hogy Óriás – a macska – furcsán nyávog a kunyhó ajtajában. Nem akartak hinni a szemüknek! Ha a föld nem lett volna a hó alatt fagyos, akkor a lábuk földbe gyökerezett volna. A macska előtt a hóban egy vadnyúl feküdt. Amint Óriás meglátta gazdáját dorombolni kezdett, és úgy hempergett a hóban, mint azt általában a kutyák teszik.
- Mit hoztál cicuskám? - kérdezte József, és azonnal megkapta a választ, amint megtapogatta a nyúl még meleg testét. - A macskánk fogott egy nyulat! Még ilyent se láttam, de még nem is hallottam - árulta el József a meglepődöttségét.
A nyulat megvizsgálták, megállapították, hogy valóban a macska vadászzsákmánya. Azon nyomban kibújtatták a bőréből, és már fortyogott is a rakott tűzhely platniján az ütött-kopott öntött lábasban az illatos nyúlpaprikás.
- Ha ezt beosztjuk, akár három napig is eltengődünk belőle - mondta a legfiatalabb pásztor -, úgy, hogy még a macskánknak is jut.
A három pásztorember elfogyasztotta az ízletes paprikást, és a maradékot gondosan, jól elcsomagolták az eljövendő napokra. A következő reggel vidáman kezdődött, fütyörészve, jókedvűen látták el az állatokat. Amint az istállótól a kunyhó felé tartottak, azt hitték, hogy álmodnak, vagy valami csoda történt. Megismétlődtek az előző nap reggelének eseményei. Óriás ismét ott nyávogott egy vadnyúl mellett, és amint meglátta gazdáját – akárcsak előző nap – dorombolni kezdett, majd a hóban hempergett. A marhapásztorok simogatták, dédelgették ezt a nagyra nőtt cicát, ő pedig tűrte, és mintha érezte volna, hogy ez a babusgatás nagyon is megjár neki.
- Akkor ezt most nem főzzük meg - jelentette ki József –, hanem amint megnyúztuk, már János viszi is haza, majd megfőzik az asszonyaink - bízta meg a feladattal a fiatalabb gulyást, és már rántotta is le a bőrt macskájuk újabb szerzeményéről.
Nagy volt az öröm a gyerekek körében. A Hidegvölgy marháinak őrzői úgy érezték, mintha az egész világ a lábuk elé borult volna, pedig csak jól lakhattak ők is és családjuk is. Nem tudták mire vélni a történteket.
- Ez egy szerencsés véletlen – vélekedett János. - A macska éppen arra tévedt, amerre a nyulak fészke van, és tegnap is, meg ma is megfogott egy nyulat. A vadászszenvedélye hajtotta, és a termetét kihasználva meg tudta ölni.
- Azt mivel magyarázod, hogy ide hozta a kunyhónk ajtajába és átadta nekünk? – kérdezett vissza Mátyás.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte János.
- Nekem kicsit más a véleményem - szállt be a beszélgetésbe József. - Azt rendben, hogy a macskát hajtotta a vadászszenvedélye, még azt is értem, hogy ide hozta nekünk a zsákmányt, hiszen a macskák, ha megfigyelitek, időnként ajándékot hoznak a gazdáiknak, hol egy verebet, hol egy egeret, de azon érdemes elgondolkodnotok, hogy miért velünk történt meg, és miért pont most, amikor éheztünk, szinte kilátástalanná vált a helyzetünk. Ez már nem csak a macska ajándéka volt a számunkra. Ez annál sokkal nagyobb dolog. Ez annál sokkal nagyobb…
És József a kunyhó földjére térdelt, felpillantott arra a kis feszületre, amely mindig ott lógott a falon, és halkan imádkozni kezdett. A másik kettő pedig követte példáját.
Óriás több nyulat nem vitt a gazdájának, de hát egy macskának nem is ez a feladata. A nagy tél után szép tavasz köszöntött a Sió menti falvakra. A Hidegvölgy is vidám színekbe öltözött. A pásztorok élték tovább megszokott életüket itt ebben a télen zord, tavasszal kies völgyben, ott, ahol egyformán hallatszik Kiliti, Szabadi, Maros és Jut templomainak harangja, de ha jó a szélirány még Ságvár felől is.”
- Lenyűgöző és érdekes volt ez a kedves történet – ujjongott Kati. Szívesen hallgatom a következőt is.
- Én, pedig szívesen elevenítem fel, hiszen a falunkról, a múltunkról szólnak, még ha csak mondák és legendák is, mint a következő, amely a Csőri – kicsit misztikus – keletkezéséről mesél.
„Valamikor nagyon régen, a kiliti „hegyben” történt, ahol már abban az időben is szőlőt termesztettek. A paraszt emberek megművelték szőlőiket, az abból készült borral kereskedtek, egy részüket maguk fogyasztották el. Voltak szűkösebb évek is, amikor a termés elfagyott, elverte a jég, beteg lett a szőlő vagy elpusztították a seregélyek.
Egyszer, amint az egyik ilyen nehéz helyzetben a hegybíró szőlője melletti réten összejöttek, megjelent köztük egy fiatalember. Messze földről érkezhetett, mert a ruhája, saruja elütött az itteni viselettől. Most látták először, mégis mindenkinek ismerősnek tűnt. Magas volt, arcát szakáll borította, látszott rajta, hogy jó ember, jó szándékkal jött.
Elmondta, hogy átutazóban van, és szállást kér, de csak egy éjszakára, mert sietős az útja.
Végighallgatta a helyiek elbeszélését, látta, hogy milyen nagy gondban vannak. Csendesen annyit mondott:
- Imádkozzatok Istenünkhöz, tartsátok be tanításait, és biztosan boldogulni fogtok az életben. A mi Atyánk megvédi ennek a szép hegynek a termését is.
A földművesek megvendégelték, búcsúzóul ételt és bort tettek tarisznyájába.
Az „idegen” távozott, az emberek között sokáig beszédtéma volt a megjelenése. Mindenkit jó érzés töltött el a rá való visszaemlékezés.
A parasztok tovább dolgoztak a szőlőben, és azt vették észre, hogy a seregélyek elkerülik a „hegyet”, a tavaszi fagy lehúzódik a juti oldalba, oda, amit ma „Hidegvölgynek” hívunk.
Örültek, de nem értették, mitől van ez a nagy változás, mi tartja távol a hatalmas seregély csapatokat, és miért változott meg a táj hőmérséklete. Nem tudták, de érezték, hogy a jövevénynek köze van a dologhoz. Aztán valaki rájött, hogy a szőlőhegy észak-keletre néző partjának bemélyedése az ő távozását követően egy hatalmas madárcsőrhöz kezdett hasonlítani. El is nevezték Csőrioldalnak. Ettől ijedtek meg a szőlőfaló madarak, mert egy nagy madárnak nézték, és elkerülték a hegy környékét is. A szőlőművelők hálával gondoltak jótevőjükre.
Ez így ment hosszú évekig, míg nem az emberek kezdték elbízni magukat, kevélyebbek, fösvényebbek, szívtelenebbek lettek. Úgy gondolták, hogy a jólét, amit a szőlőhegy bora biztosít számukra, örökké tarthat. De újra hét szűk esztendő köszöntött a „hegyet” művelőkre. Ismét elfagyott a szőlő, megint seregélyhadak dézsmálták a tőkéket.
Senki sem vette észre, hogy a hatalmas madárcsőrt benőtték a növények, már más képet mutatott fentről, ezért a madarak nem féltek tőle, és a rajok ismét rácsaptak a termésre.
Egy szép napon új lakó érkezett a faluba. Vett egy kis darabka „birtokot” a szőlőhegyben. Azon a részen, ahol most Sebestyén János bácsi szőlője van, pontosan a csőr formájú bemélyedés alsó felén. Szorgalmas ember volt, és azonnal nekilátott a felesleges bokrokat, csihatagot, líciumot kitisztítani földjéről, de még a „csőr” mindkét feléről is. Nap mint nap dolgozott, nem győzte élezni fejszéjét. Egyszer azonban beteg lett, és nem tudta folytatni a munkát. A szőlőszomszédok a segítségére siettek. Közös erővel elvégezték, amit a „jóember” félbehagyott. Jó érzéssel töltötte el őket, hogy jót tehettek embertársuknak. Kis földjét együttesen megművelték. Megmetszették, megkapálták a szőlőjét. A „szomszéd”, amikor felépült, megköszönte a segítségüket, és azt mondta nekik:
- Ti nagyon jó emberek vagytok, örülök, hogy erre a tájra vetődtem. A mi Urunk biztosan szívesen fogadja imátokat. Áldjon meg benneteket!
Ebben az évben újra jobb termés mutatkozott, nem fagyott el a szőlő, nem támadtak a seregélyek. Védte a termést a hatalmas madár csőr, összefogta az embereket a hit és a szeretet, amely beleacélosodott a hegyet művelő parasztember szívébe.
Azt beszélik, hogy azt a jóságos arcú, szakállat viselő fiatalembert néha látni vélték a mi szőlőhegyünkben, amint éppen ballag a Csőri oldal irányába.”
A házaspár a legenda végére érve felkerekedett és folytatták útjukat eredeti céljuk, a jódi templom maradványai irányába. Kis ideig szótlanul lépkedtek egymás mellett, majd Kati törte meg a csendet.
-Tudod, kedvesem, ezekkel a történetekkel soha nem tudnék betelni.
- Akad még néhány a tarsolyomban, hála az ezeket a kincseket nemzedékről-nemzedékre továbbadó őseinknek, főként az öreg pásztoroknak, akik nem hagyták, hogy feledésbe merüljenek.
- Mesélj még!
- Nagyon szívesen – és Nándi, lassú sétájuk közben előszedett egy nagyon régi helyi mondát, a Kilitiek kedves tavának a Csépány tónak a keletkezéséről.
„A történet akkoriban játszódik, amikor őseink benyomultak a Kárpát-medencébe, itt véglegesen hont alapítottak, és felosztották egymás között az új haza minden szegletét. Kiliti, a későbbi vármegye keleti bástyája lett. Egyes nézetek szerint nevének hangzása is utalhat földrajzi elhelyezkedésére.
Ez idő tájt a letelepedett magyarokat ellenség nem háborgatta, annál inkább - igen gyakran - őseink törtek rá a tőlünk nyugatra élő nemzetekre. Ilyenkor a férfiak tettek a szákjukba egy kis szárított marhahúst és kumiszt a csutorába, megélezték a kardjaikat, telerakták a tegezt az íjaikhoz faragott vesszővel, lóra pattantak, aztán már nyomták is a sarkantyút a sztyeppéről hozott lovaik oldalába, majd vágtattak abba az irányba, ahol lenyugszik a nap. Sokáig folytatták kalandos útjaikat, amely a zsákmányszerzést szolgálta. A háborgatott népek azonban hamarosan megelégeltek a „látogatásaikat”, összefogtak, és véget vetettek a kalandozásoknak. Sok idő telt el, amíg őseink megszokták az új életmódot, mire megtanulták a földművelést, de kitartó munkával és szorgalommal uralmuk alá hajtották a természetet. Egy idő után a megművelt terültek bőséges ellátták népünket gabonával, szőlővel, egyéb gyümölccsel. Ellenség nem fenyegette határainkat, jó szomszédai lettünk a körülöttünk élő népeknek. Boldogan élték magyarjaink mindennapi életüket, és itt, a vármegye keleti oldalán, az akkor még Bolota (ejtsd. balóta) néven emlegetett mocsaras tó – a későbbi Balaton – adott halat az itt élők asztalára. Egyszer aztán vége szakadt a nyugodt életnek. Egy lanyha széllel a nagy alföldi legelők felől sötét madarak seregei lepték el a mezőket, és amit csak tudtak, felfaltak. Szegény emberek egy darabig ostorpattogtatással, állandó kiabálásokkal próbálták megőrizni amit még lehetett, de nem találtak ellenük hathatós fegyvert. Ahogy abban az időben lenni szokott, az öregek tanácsa meghányta-vetette a helyzetet, de nem jutottak ötről hatra. Egy szép napon odamerészkedett a falu bölcseihez egy fiatal legény, és a kötelező meghajlást követően így szólította meg őket:
- Engedelmet kérek a bátorságomért, de úgy gondolom, hogy van egy megoldás a kártevők távoltartására.
- Halljuk fiam, mit fundáltál ki!
- Érdekes módon a szőlőhegyet elkerülik ezek a szárnyas haramiák. Tudják kegyelmetek, hogy ez mitől van?
- Hát, bíz’ azt nem tudjuk, te legény, de ha neked van róla tudomásod, minél előbb oszd meg velünk is! – biztatták a nagyszakállúak.
- A szőlőhegyet már ősidők óta védi a domboldalba belevágott madárcsőr forma, amit a madarak már messziről igazi ragadozó madárnak néznek, és a környékére se mennek.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy más helyeken is „faragjunk” ilyen sas formákat?
- Igen, pontosan azt szeretném mondani, de elegendőnek gondolnám egy olyan helyre, amit az érkező madarak a falu bármely pontjáról láthatnak.
- Aztán hová gondolod a másik sas fejet a földbe faragni?
- Engedelmükkel, én nem fejet faragnék, hanem a meglévő fejnek a törzsét vésném bele a földbe.
- Ott formáznánk ki a madár testét a fejénél, és akkor máris egy teljes ragadozót látnának ezek a szárnyas tolvajok?
- Nem, a testet a fejtől messzire helyezném el, hadd lássák ezek a faló állatok, hogy elvált a fej a testétől. Ijedjenek csak meg, és gondolkodjanak el azon, hogy rájuk is ez vár, ha idemerészkednek!
Az öregek tanácsa döntött, elfogadták a fiú javaslatát, és még azon a napon ásót, lapátot ragadott Kelethy falu lakossága, és kiástak egy hatalmas, fejnélküli, kitárt szárnyú madárformát. Ezt, a fejnélküli madárformát a mai napig megőrizte a Csépány tó. A madarak ettől kezdve elkerülték még a falu környékét is.”
- Csépány. Érdekes nevet találtak ennek a kis tónak az őseink – jegyezte meg Kati, amikor a hangsúlyból érezte, hogy Nándi a történet végére ért.
- Igen, magam is sokat gondolkodtam elgondolkodtam, hogy honnan eredhet a Csépány elnevezés.
- No, és mire jutottál?
- Tudod, a nyélvészeink az István szláv változatától, a Sztyepán névtől eredeztetik, mások István király becézett alakjától, de azért, Isten bocsássa meg a merészségemet, érdemes egy másik irányban is kutakodni. Az igaz, hogy a honfoglalás előtt éltek szlávok is a területen de a Sztyepán név semmiképp se passzol az ősi szlávok névtárába, arról nem is beszélve, hogy erről a csöppnyi tóról semmilyen feljegyzés sincs a régmúlt időkből. Az 1763-1968 közötti Magyarországról az 1. katonai felmérés alapján készült térképen a helyét nádas, mocsaras területként jelölik. A tőle dél-keletre lévő Keréktó azonban már szerepel a térképen. Ebből is arra következtetetek, hogy a szláv Sztyepán elnevezés nem biztos, hogy helytálló.
- Mi a te változatod?
- Szerintem a nád víz alatti részéről, régi nevén a csépáról is kaphatta a nevét. Természetesen ez a részemről csak egy elképzelés, és nem is szeretnék a nyelvészeinkkel szemben tiszteletlen lenni. Ők bizonyára tudják, amit tudniuk kell.
- Igen, de nekünk, egyszerű halandóknak is lehet véleményünk, arról nem is beszélve, hogy a földrajzi elnevezések is a legtöbb esetben egyszerű emberektől származnak.
- Itt van például a Darudéllő elnevezés, ami több településen is előfordul.
- Mit jelent? – kérdezte Kati.
- Elmesélek neked egy újabb kiliti legendát, és abból rá fogsz jönni.
- Érdeklődéssel hallgatlak.
- A történetem egy darupárról szól.
„A daru ősi madarunk, a magyarság útját a kezdetektől végigkísérte. Címerekben is előfordul ez a kecses, szürke, szemet gyönyörködtető teremtmény: a hűség madara. A Dunántúlról az 1800-as évek végén a mocsarak lecsapolása miatt eltűnt, maga mögött hagyva több érdekes legendát, amelyekből most egyet elmesélek.
Gyerekkoromban nagyapámtól hallottam ezt a történetet, amit még az ő nagyapja, az én ükapám mesélt neki. Ő is már a nagyapjától hallotta, ezért hagyjuk, hogy a valóság és a monda elemei hadd keveredjenek szabadon. Szárnyaljon inkább képzeletünk, szálljunk vissza vagy százötven évet, és ereszkedjünk le a szabadságharc idején Kiliti piciny, nádfedeles házai közé!
1848 őszét írjuk, nem sokkal a pákozdi csata után, amikor Jellasics horvát bán seregét hős magyarjaink elnáspángolták. Azt a gőgös Jellasicsot, aki a csata előtt néhány napig Kiliti lakója volt, a református plébánián szállásoltatta el magát.
Ezen az őszön nekünk állt a zászló, Ozoránál is győztek a mieink.
A darvak abban az évben is, mint mindig, amikor elérkezik az ősz, gyülekeztek és indultak délre, melegebb vidékekre. Irányította őket a természet. A Balaton közelébe érve egy nagy csapatuk leszállt arra a lapos tetejű magaslatra, amelyet a kiliti ember „Darudéllő” néven ismer. Ez a hely a csorda pihenője, delelője, amelyen minden ősszel és tavasszal útjukat megszakítva leszálltak a darvak. Itt csatlakozott a nagy légi sereghez az a néhány darupár, amely a közeli Békás-tó, Kerék-tó, Csépány-tó vagy a Nagyvíz mocsaraiban tanyázott. Abban az időben még előfordult, hogy nálunk költötték ki fiókáikat, itt voltak egész nyáron, és a déllőn csatlakoztak sok ezernyi társukhoz, velük együtt indultak délre áttelelni, és tavasszal újra visszahúzta őket a hűséges szívük.
A daru egy életre választ párt magának, és azt önként el nem hagyja, kitart mellette, amíg él.
Óvja, védi társát. Neve és a hűség szó egyet jelent.
Akkoriban a Kerék-tó mocsaraiban tanyázott néhány daru pár tavasszal kelt nagyra nőtt kicsinyeikkel. A nyár folyamán sokszor látták őket a Darudéllőnél, Papkután, a Nagyvíz mellett, de még a jódi Lápos-völgyben is. Bátran leszálltak a réteken eleségért, az emberektől nem kellett félniük, mert az ember nagyon kedvelte ezt a kedves madarat. Becsülte őt a pandúr, szerette a betyár, és a puskás ember elfordította a mordály csövét, ha égen-földön megjelent ez a szürke tollú gyönyörűség.
A madár ősellensége, a nádi farkas – toportyán - az idő tájt még szép számmal tanyázott a nádasokban, mocsarakban, állandó veszélyt jelentve a tojásokra, fiókákra, de a kifejlett példányokra is. A réten, a szántáson volt esély a menekülésre, de a nádasban a farkas volt az úr. Óvatosan közelítette meg a daru családot. Az anyaállatot vette célba, de a hím magára vonta a figyelmét, és felvette vele a harcot. Csapkodta szárnyával, nagyokat rúgott a támadó fejére, testére. Közben a tojó is csépelte a sakálfajzatot, aki megszégyenülten eloldalgott.
A nehéz harcban a hím súlyosan megsérült, eltört a szárnya, bánatos hangon panaszolta el fájdalmát párjának. A tojó odabújt hű társa mellé, babusgatta, arcával arcát simogatta, de nem tudott rajta segíteni. Időközben a daru sereg a természet parancsát végrehajtva felemelkedett, és „V” alakot formálva délnek vették az irányt, elindultak az ősi telelőhelyre. A repülő alakzatban velük repültek a törött szárnyú daru fiókái is. Nekik menniük kellett, őket hívta a messze dél, az anyaállat azonban maradt kedvese mellett. Ahogy csak tudta gondozta, ellátta táplálékkal, fészküket igyekezett kibélelni tollakkal, szalmával, megerősítette ágakkal, arra készülve, hogy együtt igyekeznek átvészelni a zord telet.
Valami miatt háborúk idején a tél sokkal hidegebb, kegyetlenebb, mint általában. Az 1848-as őszt is kemény tél követte. Hős honvédeink folytatták a téli hadjáratot, és váltakozó sikerrel harcoltak a császáriak ellen. Áztak, fáztak, szenvedtek magyar katonáink, sokszor a hó alá menekültek a kegyetlen hidegek elől, akárcsak a két „itt maradt” daru, a Kerék-tó mocsarában.Katonáink a hegyekben és a síkságon éheztek, a két madár pedig itt, nem messze a jóságos kiliti emberektől, akik mit sem tudtak arról, hogy a nádasban sérült „párák” rejtőznek, és egyre jobban fogytán az erejük.
Egy szép napon az egyik faluszéli, csöppnyi nádtetős ház jégvirágos ablakán a hólepte utcára egy kis gyerek tekintgetett kifelé. Örömmel vette észre, hogy elállt a hóesés, ami egyet jelentett azzal, hogy kis társaival együtt elindulhatnak szánkózni.
A gyerekek a kerék-tói úton mentek, és a Darudéllő alatti kis dombról - amit ma is „Két hegy közt”-nek nevezünk - csúszkáltak le vasszánkójukkal.
Egyikük furcsa hangokat hallott a mocsár felől. Mentek a hangok irányába, és meglátták a két darumadarat a fészekben. Azonnal tudták, hogy haza kell vinni őket, mert a tél hátralévő viszontagságait már nem élnék túl. Megfogták szegénykéket, kabátkájukkal betakargatták a testüket, és félbehagyva a szánkózást, amilyen gyorsan csak lehetett igyekeztek haza a gyámolításra szoruló madarakkal. Szüleik az istállóban szénával kibélelt meleg fészket készítettek a beteg állatoknak. A két jószág tűrte a gondoskodást. Tudhatták, megérezhették, hogy biztonságba kerültek. A gazdaasszony ételt készített számukra, amit azonnal, vonakodás nélkül elfogadtak. Napról napra erősödtek, és egyre jobban hozzászoktak az ember közelségéhez. Az egész telet az istállóban töltötték. Amint kitavaszodott apránként egyre több ideig voltak az udvaron. Úgy tűnt, hogy nem is akarnak elrepülni, míg egy szép napon a háziak szárnysuhogást hallottak a fejük fölött. A két daru tett egy kört az udvar fölött, és elszálltak a Kerék-tó irányába.
Másnap - csodák csodája - visszajöttek, leereszkedtek az udvarba, és saját nyelvükön „magyaráztak” az odasereglett embereknek, aztán felemelkedtek, és most már végképp visszaköltöztek kerék-tói fészkükbe.
A kanász és a csordás naponta látta őket, amint keresik élelmüket: hol Papkuta környékén, hol a Bozót ingoványos rétjén kutatnak rovarok, apró békák után.
Elérkezett a darvak északra költözésének ideje, visszajöttek a mi darvaink fiókái is, és csatlakoztak a „szülőkhöz”. A darusereg tovább szállt, a mieink azonban továbbra is maradtak. A madarak tudnak örülni, a darvak tudnak ragaszkodni egymáshoz. Talán madárnyelven meséltek egymásnak az elmúlt télről, a szenvedésről, a jó emberekről. Afelé hajlok, hogy igen, mert olyan dolgok következtek ezután, ami erre enged következtetni.
Egy szép tavaszi napon a kis falusi ház kertjéből érdekes madárhangok hallatszottak, hol tartósan, hol rövidebben.
- Gru-gru, gru-gru.
Az emberek csodálkozva nézték, hogy mi történik. Az egyik öreg pásztor magyarázta meg a többieknek, hogy a két daru násztáncát látják, a két meggyógyított madárét.
Hálájukat és ragaszkodásukat kifejezve jótevőik kertjében járták el násztáncukat. A nász befejeztével elszálltak, de utána többször leereszkedtek a kertbe és az udvarba, olyankor a nyelvükön meg-megszólaltak, majd visszatértek természetes környezetükbe.
A násznak hamarosan meg lett az eredménye, szaporodott a daru család. Abbamaradt a kis ház látogatása. A madárszülők minden idejüket a fiókáknak szentelték. Gyógyítóik már arra gondoltak, hogy soha többé nem láthatják őket, amikor egy napon a hátsó udvar szürkébe öltözött. A két öreg madár és a már repülni képes fiókái ott parádéztak a pajta előtt, és valamit nagyon el akartak mesélni.
- Elhozták bemutatni a „gyerekeiket”- mondogatták meghatódva az emberek.
Jött az ősz, ismét vonultak a madarak. „V” alakzatba rendezték soraikat, és amikor a házak fölé értek, az alakzatból kivált két madár, kicsit lejjebb ereszkedtek, megbillentették egyik, majd a másik szárnyukat, és szálltak oda, ahová ősidők óta szállnak a költöző madarak.
Jól megfigyelték az útvonalat, mert ide minden tavasszal vissza kell érkezniük, ide ahol szeretik és várják őket.”
-Ugye, van még történeted a Kilitiek mondavilágából? – kérdezte Kati, miközben a távolban kezdett körvonalazódni a jódi tető.
- Ha gondolod, akkor most a környékbeli betyárokról mesélek, úgy, ahogy azt az öreg kanászembertől hallottam gyerekkoromban.
- Meséld! – kérlelte Kati, és Nándi rázendített az újabb históriára:
„Gyakran látogattuk meg János bácsit, az öreg kanászt a bögöcsei legelőn, remélve, hogy újra legombolyít egy-egy szálat abból a nagy mese motringból, ami „feltekeredett” benne az idők folyamán. Annak rendje és módja szerint, amint a délelőtti nap sugarai felhörpintették a harmatot, azon a szép napon is meg érkeztünk a kettes kúthoz, ahol éppen árgus szemekkel figyelte a pilledő jószágot.
- Jó reggelt, János bácsi! - köszöntöttük nagy mesélőnket.
- Az is má’ odébb van - bökte az orrunk alá a napszakkal kapcsolatos tévedésünket, finoman utalva rá, hogy már bizony jócskán benne vagyunk a délelőttben. Ki az a halandó, aki ne látná meg, hogy a Nap már ugyancsak törekszik arra fölfelé, oda föl, egészen a tetőre, hogy onnan égető karmait belemélyessze a mezőn dolgozó ember hátába, aztán majd a megkezdett ívet folytatva, vadságából engedve, előbb megereszkedjen arra nyugat felé, majd pár óra múlva, beleszédüljön a semmibe. Most még foga van a Napnak, most még a délelőtti harapásai elől muszáj bemenekülni a kiserdő lombjai alá. A disznófalka ezen a napon már többször megmártózott az iszapos Nagyvízben.
- Na, mára má’ ölég vót - durrantott egyet ostorával az öreg. – Fürgenc, Csibész, tere’d ki! – adta ki a vezényszót két okos kutyájának, és a jó pulik minden további magyarázat nélkül tudták, hogy a kondának ilyenkor a kiserdő nyárfái alatt van a helye. Legbelül, a fenyves széle felé a göbék és ártányok, középen az éppenhogy csak elválasztott malacok, és a víz felőli szélen az anyakocák. Ezt a rendet János bácsi így alakította ki, és ez így volt jó. Miért volt így jó? Hát, mert így alakította ki János bácsi.
- Na, akkor az én kis jószágaim most ellesznek egy darabig, az ebéd ideje is arrébb van még, akkor hát bökjétek ki, hogy mér’ gyüttetek!
Pisti adott választ a kérdésre:
- Tudja bátyám, arra gondoltunk, hogy a mai napunk nagy részét itt kellene eltölteni, meg hát egy kicsit el is beszélgetnénk itt valakivel, aki szóba áll velünk, és meg is szomjaztunk erre a finom szódára, ami itt lapul a szatyrunkban a málnaszörp mellett. Ebben a nagyobb üvegben is van valami, csak nem tudjuk kitalálni, hogy vajon mi lehet. Na, nézzük csak: van rajta egy címke, és arra meg valami írva. Nézze már meg János bátyám, mert én nem tudom elolvasni, nehogy már a lúgköves üveget hurcoljuk magunkkal a Nagyvíz partjára! – az öreg kézbe vette a nagy, öblös üveget, ami volt vagy 3 literes, rápillantott a rajta lévő címkére, elmosolyodott és kibetűzte az azon lévő szöveget:
- Mesebor … Hogy az anyátok ne sirasson benneteket! Kezet a szívre, ugye semmit se javítgattatok ezen a vinyettán?
- Nyugalom János bácsi, ez Pókáék otellója, a legjobb a környéken, de abban a kisebb üvegben, ott a tarisznya aljában noha van, ha az jobban ízlik, akkor azt is választhatja - viccelődött Pisti.
- Most akkor döntsétek el, hogy mit akartok! Mesét – a jó kis otellótól, vagy hogy hegyesebben tudjak köpni a nohától?
Hát persze, hogy a mesét akartuk, ami a faragott pipából felszálló füstcsíkkal egy időben kezdett csurdogálni, majd folydogálni, aztán fokozatosan áradt szét térben és időben.
Mi pedig a jóembert körbeülve ismét egy nagy élmény birtokába kerülhettünk, egy olyan kinccsel gyarapodtunk, amit soha az életben el nem vehet tőlünk senki.
- Ha nem bánjátok, akkor ma a betyárokról mesélek, azokról a betyárokról, akik valamikor, úgy száz évvel ezelőtt – de úgy hírlik, hogy még később is – itt élték mindennapjaikat a ságvári és a környéki erdőben. Mielőtt nekiugranánk a mesélésnek egy dolgot azért szögezzünk le: nem mindenki betyár, aki úgy néz ki. Magyarán szólva három fajta számkivetett embert különböztetünk meg . Az egyik a zsivány, aki lop, rabol - és ezt önmagáért teszi -, de lehetőleg nem öl; a másik a haramia, aki saját haszna vagy a bosszúállás miatt már képes ölni is; a harmadik a betyár, aki ugyan megéri a pénzét, mert a lopott és a rabolt holmikból ő sem él rosszul, de ahol csak teheti, segíti az elesett embereket. A betyár szemben áll az igazságtalan, vérszívó világgal, olyan Robin Hood féle. Minden vidéken éltek betyárok a múlt században. Ahol tudták, nyugtalanították a helyi uraságokat, amikor csak tehették, borsot törtek a pandúrok orra alá. Sokszor ez a bors túl csípősre sikeredett. Azokban az időkben tombolt az önkény az országban, a szabadságharcunkat – a cár segítségével – letörő osztrák hiénáknak szabad prédája volt a magyar föld. Az 1849-es vérfürdővel nem elégedtek meg a Habsburg nagyurak és talpnyalóik, törvényeik egy részével a magyarokat tartották kiszolgáltatott helyzetben. Az adók és az urak igazságtalansága elszegényítették a falvak lakóit. Ezzel a hatalmas gépezettel szemben nem lehetett tenni semmit. Itt, a Balaton környékén sem volt különb a helyzet. Élte a nép a maga sanyarú életét, aztán egy szép napon híre ment, hogy valahonnan messze földről idekeveredett egy testvérpár, olyan betyár félék, és a ságvári erdőben húzták meg magukat. Azt beszélték, hogy valami barlangjuk is van, de annak a bejáratát nem ismeri senki.
- Csak nem a Patkó Jancsi és a testvére?- tettem fel a kérdést a mesélőnek.
- A rosseb, aki tudja a pontos nevüket - vetette oda a mesemondó, aztán folytatta a félbeszakított történetet. – Ezek a legények ritkán avatkoztak be a ságváriak vagy a kilitiek dolgaiba, de ha idegen uraság ment át a területen, az nagyon jól tette, ha „hadsereggel” vonult át. Kemény gyerekek voltak ezek a betyárok, mesterei a karikásnak, fokosnak, késnek, de lőni is tudtak pisztollyal, puskával. Egyszer hírét vették, hogy egy szegény családtól – adótartozás fejében – lefoglalták az összes háziállatot, még a libákat és a tyúkokat is. A szegény asszony hiába kérlelte a végrehajtót és a pandúrokat, azok hajthatatlanok voltak, elszállították az állatkákat.
- Legalább a libákat ne vitték volna el, miből lesz a lányom stafírungja – sírdogált az asszony.
A két betyár – álruhában – besomfordált a faluba, és csak annyit mondott a kisemmizett anyának:
- Ne szomorkodjon néném, lesz a maga lányának stafírungja: tollal, angincihával, olyan, ami után még az uraság is a könnyét hullatja. Van lúd bőven a jó Isten óljában - mutatott az égen „V” betűben szálló vadlibákra. - Hát ebből lesz ennek a széplánynak a stafírungja - ezzel a két betyár úgy elillant, mint ahogy érkezett.
Teltek - múltak a napok, hetek. Kemény hideg szorongatta a ságvári erdőt, a gámi és a bögöcsei tetőt, majd néhány napra enyhült az idő, előbb eső esett, ami hamarosan átváltott ónossá, jeges mázt húzva a szép zöld búzavetésre. Ez a természeti jelenség olyan gyorsan ment végbe, hogy az egyik hajnalban, a legelésző vadliba sereg tollazata jegessé vált, és képtelenek voltak felszállni. Van egy régi népdal Elesett a lúd a jégen címmel, aki ezt a dalt alkotta, bizonyára láthatott már ilyent. A lúd nem igen állhatja a jeget, a teletalp nem alkalmas arra, hogy könnyedén közlekedjen a jegessé vált talajon. Hát még ha a szárnyai is lefagytak! Ez a libahad pedig most ott csúszkált, esett-kelt, tehetetlenkedett, szárnyaszegetten.
A parádézó libákat több oldalról legények közelítették meg – szeges csizmákban –, és a kihúzott halászhálóba terelték a lassan mozgó, gágogó madarakat.
- Na, ennyi libája egész Kilitinek nincs - szólalt meg egyikük, aki a fő „ludas” volt a dologban. - Most már tűnjünk el, amíg a csősz észre nem vesz bennünket!
Ezzel egy szánra pakolták az elnémított állatokat, és elhúzták egy megbízható helyre, ahol azon nyomban nekiláttak a kopasztásnak. A kitépett tollat zsákokba tették, és a kitekert nyakú libákkal együtt a következő éjszaka sötétjében becsempészték a szegény asszony udvarába, tudjátok, azéba, akitől a végrehajtó mindent lefoglalt. A szegény asszony a szomszédokkal közösen feldolgozta a libák húsát, jó pár darabot pedig disznóhúsra cserélt. Ezen a télen olyan finom kolbászt töltöttek – jó részt libabögybe –, hogy évekig ezt emlegették. A megtisztított lúdtollból pedig annyi párna és dunyha lett, hogy még az unokáknak is jutott belőle.
János bácsi kortyolt egy keveset az otellóból, aztán nagy gondosan elkezdte tömni a dohányt kívül ragyogó, belül kormos pipájába, majd nagy élvezettel folytatta a betyárokról szóló történetét:
- Abban az időben a szegény emberek, kiváltképpen, akiknek földjük se volt, napszámba jártak dolgozni a gazdagabbakhoz. A jobb érzésű gazdag emberek a napszámot rendesen megfizették, így mindenki elégedett volt. Akadtak azonban olyanok is, akik amikor elérkezett a fizetés ideje, a kialkudott bérnél kevesebbet vagy a fizetségként beígért sonka helyett avas szalonnát adtak. A szegény emberek nem tudtak mit tenni, mert a törvény az urak pártján volt. Elverni nem merték a megállapodást megszegőket, mert könnyen tömlöcbe kerülhettek volna. Nagyon nehéz volt azokban az időkben a szegény ember élete. Ezt látták és érezték a betyárok is, ezért elhatározták, hogy amikor csak módjuk lesz rá, a maguk sajátságos módján igazságot szolgáltatnak. Történt egyszer, hogy az egyik szegény ember nem kapta meg a kialkudott bért a módos gazdától, holott több napon keresztül – két fiával – lekaszálták a füvet a rétjéről, később felgyűjtötték a szénát és behordták az udvarába, ahol több boglyába összerakták. Amikor mindezzel végeztek, kérték a gazdától a járandóságukat, aki jóval kevesebbet akart adni, mint amennyiben megállapodtak.
- Gazduram, nem ebben állapodtunk meg! - próbálta meggyőzni a napszámos a birtokost, de az, maga mögött érezve az igazságtalan rendszer törvényét, hajthatatlan maradt:
- Örülj neki, hogy ennyit is kapsz! Különben is, ki hinne neked, egy koszos parasztnak.
A szegény ember, a koszos paraszt, az egykori negyvennyolcas nemzetőr nem tehetett mást, beletörődött sorsába.
- Ezt mérte rám a jó Isten, nem tehetek semmit ellene, ez az én keresztem - keseregett betérve a régi zsuppfedeles Kiliti Csárdába az ott ülő atyafiainak. Azok nem mondtak semmit, csak hallgattak és szomorúan néztek maguk elé. A beszélgetést azonban más is hallotta: a mellettük lévő asztalnál két idegen legény.
A szegény ember másnap hajnalban több társával, köztük a fiaival együtt egy másik módos gazda földjén állt munkába. Olyan távoli volt a föld, hogy az elkövetkező éjszakákat is kint töltötték nádból készült kunyhóban, mert nagyon fárasztó lett volna haza- s visszatérni. Ez volt a szerencséje, ugyanis a faluban olyan dolgok történtek, hogy ő lett volna az egyes számú gyanúsított, ha nincs bizonyíthatóan távol.
- Mi történt a faluban? - kérdeztük kíváncsian.
- Hát, ott aztán vörös lett az ég alja, ott valaki vagy valakik felgyújtották a lelketlen gazda összes szénáját. A falusiak tudni vélték, hogy a betyárok voltak, de közelebbit senki nem tudott mondani. Ezt követően a szívtelen, a megállapodásokat felrúgó gazdák birtokain történtek érdekes dolgok. Egy másik gazdának a Sió part közelében felgyűjtött szénája teljes egészében belekerült a vízbe, aminek a nyéki és ozorai emberek örültek, ugyanis egészen odáig úszott a szálastakarmány. Gyakori volt az olyan eset is, hogy egy-egy gazdát korbáccsal vagy karikással irgalmatlanul elvertek. Az okosabb gazdák tanultak belőle, a makacsabbak pedig néha- néha összefutottak egy-egy betyárra. Amint már jó előbb is mondtam, nem csak betyárok éltek itt az erdő rejtekében, hanem velejéig romlott zsiványok, de még haramiák is. Ezeket az emberek nem szerették, de hát hogyan is szerethették volna őket, amikor azok nem becsültek senkit és semmit, se istent, se embert. Volt köztük egy, különösen kegyetlen és könyörtelen gazember, hallottam a nevét, annak idején gyerekkoromban, de már nem biztos, hogy jól emlékszem rá. Talán Pál lehetett, de mindenki csak Róka néven emlegette. Ez az ördögfajzat úgy intézte a rablásait és egyéb gaztetteit, hogy a gyanú a betyárokra terelődjön. Az igazi betyárok már régóta vadásztak rá, de gúnynevéhez híven ravasz volt, és mindig kicsúszott az üldözők kezei közül. Egyszer ez a gazember bent járt a faluban, ahol nagyon megtetszett neki egy lány, aki egy a faluban vendégeskedő fővárosi tűzoltó gyermeke volt. Az öreg tűzvigyázót a helyiek elnevezték „Pörzsebajúszú Flóriánnak”, mivelhogy a bajusza egy tűz oltása során bőrig leégett, de úgy, hogy az a gyönyörűnek tartott pamacs már soha életben nem szolgálhatott díszként tekintélyes méretű orra alatt. Amikor Pörzsebajúszú Flórián hírét vette, hogy valaki szemet vetett lányára, azonnal megtette a szükséges óvintézkedéseket. Először is szerét ejtette, hogy mielőbb megismerje ezt a bátor embert, aki az ő lánya után sóvárog. A Kiliti Csárdában történt.
- Hol volt a Csárda akkoriban Kilitin? - kérdeztük mesélőnket.
- A mai Csárdaréten állt, a rét ezért őrzi még ma is a Csárda nevet - magyarázta meg a számunkra a név eredetét, majd így folytatta. – Itt, a csárdában a tűzvigyázó már készen állt tervével, amellyel örökre elhessegeti ezt a kellemetlen alakot a lánya közeléből. Persze előtte a nagylánnyal mindent egyeztetett, sőt a tervébe néhány keménykötésű kiliti legényt is beavatott. A terv egyszerű volt, de nem veszélytelen. Azokban a napokban mindenki arról beszélt, hogy elfogtak egy Jóska nevű haramiát valahol Tapolca környékén, és ahogy abban az időben dukált, a nyilvánosság előtt fel is kötötték. Ez a körülmény lett a terv egyik része. Akkor most nézzük sorjában, hogy mi is történt! Pörzsebajúszú Flórián a temetővel szemközti házban szállt meg takaros feleségével és gyönyörű lányával. A sírok a ház előtti földes úttól egy karnyújtásnyira voltak, ha a szél lengedezett, szinte lehetett hallani a sírokon lévő virágok szirmainak susogását. A nagylány látszólag belement, hogy este, sötétedés után, a ház előtt a bokrok takarásában lévő padon randevúzik az elvetemült gonosztevővel, akinek az útja a temető kerítésének vonalában vezetett. A zsiványt nem zavarta a temető közelsége, és az sem, hogy sötét van, mert mint sokszor mondogatta magáról:”neki kőből van a szíve”. Hát az kőből is volt, egészen eddig az estéig, de most történt valami, ami már ennek a hétpróbás gazembernek is megkondította a harangot.
- Mi volt az? - kérdeztük kórusban.
- Hát az egy hang volt a sírok mögül vagy talán máshonnan. Na, ebben nem volt biztos a sátánfajzat sem. A hang pedig kísértetiesen belehuhogott a táj sötétjébe: „Róka, én vagyok az a Jóska. Eljöttem a lelkedért. Te leszel a következő.”
- Aztán mi történt? - türelmetlenkedtünk.
- Ekkor Róka jajveszékelni kezdett, majd a rémülettől elnémult, és soha többé nem állt lábra. Soha, senki nem tudta meg, hogy ki játszotta el a kísértet szerepét, de azt se, hogy hová temették a környék legnagyobb gonosztevőjét. Kilitire nem, az biztos…”
János bácsi befejezte az erre a napra szánt történetét. Ennyi volt mára elrendelve, ennyit lehet elmesélni. Dél van. A konyharuhát leteríti a fűre, rápakolja ebédjét, és méltósággal falatozni kezd…. a távolból egyszerre halljuk a két harangszót…”
Katit elvarázsolták az öreg pásztorok által generációkon átmentett érdekes történetek. Még ha meseszerűen is, de beleízlelt a falu múltjába. Szinte maga előtt látta a mesélőket és a megjelenített vagy kitalált eseményeket. Sétájuk egy szemet gyönyörködtető, hirtelen előbukkant völgy mellett vezetett vadrózsa és galagonya bokrokkal valamint kisebb és nagyobb fákkal.
- Hol vagyunk? – kérdezte Kati. Nándi már várta a kérdést és mosolyogva válaszolt.
- Ez a Kabola vagy Kevala völgy, ami magyarul víznyelőt jelent. A természet alakította ilyenné.
- Ilyen csodálatossá – helyesbített Kati.
- Van egy meseszerű történetem erről a völgyről. A török megszállás éveiben játszódik, ha érdekel, elmesélem. A többitől eltérően versben íródott. Így szól:
A Jódi Kabola völgy legendája
Magára húzza fátylát az erdő,
Sötétbe réved a színtelen ég.
Ráomol, mint matt fekete ernyő,
A jódi szélre a fénytelen éj.
Az erdőn túl, makkos rejtekében,
Aprócska falu, Töreki lapul.
Keletnek, a mocsár szegletében,
A vén Sióhoz Kiliti simul.
A jódi föld úttalan porában,
Sötétbe vesző fellegek alatt,
A határán életnek, s halálnak,
Egy elcsigázott rab menet halad.
Török láncon, janicsárbilincsben,
Megalázott, legyőzött magyarok.
Sok reményük szabadulni nincsen,
Ajkukon sóhaj: - jobb, ha meghalok!
Feljön a hold, házak romján játszik,
Pusztítást lát csak, üszköt és hamut.
Sápadt a fény éppen csak világít,
Égett templomot, s elporladt falut.
E helyen egykor, Isten háza állt,
Hol Szent Gellért is mondott még misét.
A hitükért haltak itt tűzhalált,
A jódi hősök, Jézus Krisztusért.
S, ki nem égett meg a templom mélyén,
A rálakatolt tölgykapu mögött,
Legyőzve búját, keserűségét,
Ott, azon nyomban bosszút esküdött.
Jobb lett volna, hogyha benne égek,
Urunk házában, mint a többi nép!
Haláltól nem, a fogságtól félek,
Esküszöm, rab nem leszek, semmiképp!
Ha tehetném, magamat megölném,
Az egyik legény, ekképp’ kesereg.
A nyakam köré láncom tekerném,
De keresztény vagyok, s nem tehetem!
Viselem a szultán vad haragját,
Szíjra fűzve, mint megannyi fogoly.
Hallom-e még kis falum harangját?
Lesz-e arcomon egyszer még mosoly?
Amint töpreng, léptei lassulnak,
A hajcsár ordít, s meglendül a kéz.
Tűr a magyar, csak csontok jajdulnak,
Megállj török, még megfizetsz ezért!
A mi atyánk megsegít majd minket,
Eljön mihozzánk, drága Krisztusunk.
Pogányoktól megmenti lelkünket,
Örök reményünk, édes Jézusunk.
Szól a szpáhi, csak amúgy foghegyről,
Ne bízzál gyaur, azt mondom neked!
Ne várd, nem néz le rád a mennyekből,
Elhagyott téged a te istened!
Látod, ott fent is félhold világit!
És mindörökké az ott fent marad.
Fénye óvja szultán katonáit!
S, bűnhődjön meg a hitetlen magyar!
Hirtelen felhőbe szökken a hold,
Alászáll újra a tompa sötét.
A nagyvilág egy matt fekete folt,
De valami fénylik a völgy ölén.
Jézus! Úr Isten, kiált a magyar,
Allah ahbar, bömböli a török.
És a fogoly keresztet vet hamar,
S, a pogány, istenéhez könyörög.
De mi világlik ott lent a mélyben
Kikényszerítve reszkető imát?
Úszik a völgyben, csillámló fényben,
Millió, apró, lüktető parázs.
Felnéz az égre martalóc, s fogoly,
A hold helyén csak méla, vak sötét,
A jódi szélen, félelem honol,
Mi ez? Mi történt itt az Istenért?!
Uram Atyám, a Hold a földre szállt!
Fényárban úszik a tölgyes alatt.
A babonás török halálra vált,
Majd ijedtében világgá szaladt.
Odalent a félholdforma völgyben,
Átvilágítva a jódi út porán,
A kaszálatlan, nagyra nőtt zöldben,
Fénylik ezernyi szentjánosbogár
-Tehát ez lenne a jódi üzenet, amiről mesélni szeretnél? – nézett kíváncsian Kati.
- Nem, én egy másik történetről fogok mesélni, egy szintén a török megszállás idején játszódó eseményt szeretnék feleleveníteni.
- Valós eseményt?
- Mondjuk, inkább, hogy egy legendát, amelyben azonban bizonyára találhatók megtörtént események is.
- Most fogod elmesélni?
- Ahhoz már túl fáradtak vagyunk, inkább a következő hét végén újra kijövünk ide a törökhagyás templom maradékához és nagyobb hallgatóságot toborozva, néhány sátrat felállítva itt töltenénk az éjszakát és átadjuk magunkat az emlékezésnek és a képzeletnek.
Dudás Károly
…folytatása következik…