A Kabola völgy legendája

Magára húzza fátylát az erdő,

Sötétbe réved a színtelen ég.

Ráomol, mint matt fekete ernyő,

A jódi szélre a fénytelen éj.

Az erdőn túl, makkos rejtekében,

Aprócska falu, Töreki lapul.

Keletnek, a mocsár szegletében,

A vén Sióhoz Kiliti simul.

A jódi föld úttalan porában,

Sötétbe vesző fellegek alatt,

A határán életnek, s halálnak,

Egy elcsigázott rab menet halad.

Török láncon, janicsárbilincsben,

Megalázott, legyőzött magyarok.

Sok reményük szabadulni nincsen,

Ajkukon sóhaj: - jobb, ha meghalok!

Feljön a hold, házak romján játszik,

Pusztítást lát csak, üszköt és hamut.

Sápadt a fény éppen csak világít,

Égett templomot, s elporladt falut.

E helyen egykor, Isten háza állt,

Hol Szent Gellért is mondott még misét.

A hitükért haltak itt tűzhalált,

A jódi hősök, Jézus Krisztusért.

S, ki nem égett meg a templom mélyén,

A rálakatolt tölgykapu mögött,

Legyőzve búját, keserűségét,

Ott, azon nyomban bosszút esküdött.

Jobb lett volna, hogyha benne égek,

Urunk házában, mint a többi nép!

Haláltól nem, a fogságtól félek,

Esküszöm, rab nem leszek, semmiképp!

Ha tehetném, magamat megölném,

Az egyik legény, ekképp’ kesereg.

A nyakam köré láncom tekerném,

De keresztény vagyok, s nem tehetem!

Viselem a szultán vad haragját,

Szíjra fűzve, mint megannyi fogoly.

Hallom-e még kis falum harangját?

Lesz-e arcomon egyszer még mosoly?

Amint töpreng, léptei lassulnak,

A hajcsár ordít, s meglendül a kéz.

Tűr a magyar, csak csontok jajdulnak,

Megállj török, még megfizetsz ezért!

A mi atyánk megsegít majd minket,

Eljön mihozzánk, drága Jézusunk.

Pogányoktól megmenti lelkünket,

Örök reményünk, édes Krisztusunk.

Szól a szpáhi, csak amúgy foghegyről,

Ne bízzál gyaur, azt mondom neked!

Ne várd, nem néz le rád a mennyekből,

Elhagyott téged a te istened!

Látod, ott fent is félhold világit!

És mindörökké az ott fent marad.

Fénye óvja szultán katonáit!

S, bűnhődjön meg a hitetlen magyar!

Hirtelen felhőbe szökken a hold,

Alászáll újra a tompa sötét.

A nagyvilág egy matt fekete folt,

De valami fénylik a völgy ölén.

Jézus! Úr Isten, kiált a magyar,

Allah akbar, bömböli a török.

És a fogoly keresztet vet hamar,

S, a pogány, istenéhez könyörög.

De mi világlik ott lent a mélyben

Kikényszerítve reszkető imát?

Úszik a völgyben, csillámló fényben,

Millió, apró, lüktető parázs.

Felnéz az égre martalóc, s fogoly,

A hold helyén csak méla, vak sötét,

A jódi szélen, félelem honol,

Mi ez? Mi történt itt az Istenért?!

Uram Atyám, a Hold a földre szállt!

Fényárban úszik a tölgyes alatt.

A babonás török halálra vált,

Majd ijedtében világgá szaladt.

Odalent a félholdforma völgyben,

Átvilágítva a jódi út porán,

A kaszálatlan, nagyra nőtt zöldben,

Fénylik ezernyi szentjánosbogár.

Dudás Károly