A Kilitiek pékje

Ez az időszak az 1930-as évek vége és az 1940-es évek eleje volt. Ez volt a békéből a háborúba való átmenet időszaka. Ekkor még a háziasszonyok többsége otthon sütötte a család részére a mindennapi kenyeret. Minden héten három vagy négy jó nagy, kerek kenyeret sütött a háziasszony, annyit, amennyi egy hétig elég lesz a családnak.

Majdnem minden háznál volt kemence, így otthon megsült a finom házikenyér. De emellett azért szükség volt egy pékre is, aki szép fényes kenyeret sütött, meg gömbölyű, ropogós zsemléket, ínycsiklandozó kifliket a kávéhoz, de még finom, friss ropogós sósperecet is, ami nagy kedvence volt a gyermekeknek. Ezen kívül a közelben lakók közül sokan a pékségben süttették meg az otthon megdagasztott, kosárban lévő kenyérnekvalót.

A péknek nem csak kemencéje volt, hanem vegyesboltja is. Emlékszem, hogy az üzletajtó felett egy keskeny, hosszúkás táblára ki volt írva: „Hochberger József vegyeskereskedése”

Már a nevében is bent volt:”vegyes”, tehát mindent lehetett kapni. A cipőfűzőtől a „szalagáréig”. Volt egy érdekessége ennek a boltnak, minden olcsóbb volt egy-két fillérrel, mint a másik boltokban. Hogy, hogyan csinálta ezt a Józsi bácsi? Nem tudom. Vagy igen?!

Amire a szorgalmas kilitiek felkeltek, már a polcon volt a hajnalban sütött, friss, ropogós kenyér. Már reggel hét órakor a péksegéd biciklivel vitte a nagy pék-kosarat a hátán, Siófokra, amelyben 150-200 darab péksütemény volt. Józsi bácsi meg már rakta is a kemencébe a lakosok által odavitt, sütésre váró kenyértésztát. Eközben a bolt is nyitva volt. Ha valaki belépett, az ajtó fölött csüngő csengettyű megszólalt, és Józsi bácsi felesége kijött a konyhából és kiszolgálta a vevőt. Panasz nélkül! Nem mondta, hogy: „siessen, mert odaég a rántásom”. Délután már Józsi bácsi volt a boltban az inspekciós. Ő adta a két deka élesztőt, vagy a fél kiló kockacukrot, vagy akár a kocsikenőcsöt.

Hát, ez egy kis rövid ismertető, de valahogy így csinálta.

Volt két fia. A Lajos és a Sanyika. Még nagyon fiatalok voltak. Úgy hét-tíz éves körüliek lehettek, de már ott serénykedtek a boltban. Hát igen! Időben kell elkezdeni a munkát, hogy mire felnőnek, már meg legyen a kellő gyakorlat.

Józsi bácsinak mindkét fia a református iskolába járt. Hogy miért oda? Azt gondolom azért, mert az sokkal közelebb volt hozzájuk, mint a katolikus iskola. Ezt csak azért írom le, mert se katolikusok, se reformátusok nem voltak. Így mindegy lett volna, hogy hova járnak tanulni.

De a Józsi bácsinak valamilyen vonzata csak volt a katolikus iskolához, mert minden évben az elsőáldozó gyermekeknek tartott ünnepségre ő adta a kiflit és a kakaót. Na, nem pénzért, hanem csak úgy emberségből, ajándékba. Még el is hozta az iskolába, hogy ne kelljen érte menni. Ma már nagyító üveggel sem találnánk ilyen embert!

Egyszer meg azt mondta az édesanyám:

- Fiam, vigyél az Ábrahám Juliska néninek egy kis kosár körtét, mert nagyon szereti ezt a fajtát. Gyorsan felmásztam a fára, szedtem egy szatyor körtét, és vittem a Juliska nénihez. A Juliska néni ott lakott a közelben, így arrafelé mentem, ahol a Hochberger Józsi bácsi lakott. Ott állt a ház előtt és a köszönés után, az akkori jó szokások szerint megkérdezte, hogy hová megyek. Én meg mondtam is, és meg is mutattam a körtét, amit vittem, aztán megkínáltam, hogy kóstolja meg, hogy milyen finom körte terem a mi fánkon. A fajtáját sajnos nem tudom, de a körte egyik oldala szép sárga volt, a másik meg olyan barna-piros.

Józsi bácsinak is ízlett. Azt kérdezte:

- Van e még ebből a körtéből?- mert venne belőle.

- De még mennyire, hogy van, - feleltem. - Ez egy nagy fán terem, és sok van rajta.

- Mennyit hozzak?- kérdeztem.

- Hát, hozzál egy ilyen szatyorra valót!

- Holnap jó lesz, így estefelé?

- Hogyne, csak ilyen finom legyen, mint amilyen ez.

- Ilyen lesz, hiszen erről a fáról hozom.

Másnap beállítottam a szatyor körtével. Azt kérdezi a Józsi bácsi: - Mennyi ez a körte?

Mondom én: - Nem mértem meg, mérje meg, itt van mérleg, minálunk meg nincs.

Kérdezi az árát. Akkoriban egy kiló körte 10-12 fillér körül lehetett. Aztán kifizette a szatyor körte árát, majd kirakta a körtét és mindjárt valamit tett is a szatyorba. Aztán a kezembe adta és azt mondta: - Vidd el az édesanyádnak, nem kell érte a boltba menni.

-De hát…. kezdtem szabadkozni, akkor nem kellett volna fizetni a körtéért.

-Vidd csak, majd még máskor is hozol ebből a finom körtéből. Hát, nem mondom, egy kicsit belepirultam. Illedelmesen megköszöntem, és úgy mentem hazafelé, mintha hátszél vitte volna a testemet. Mondom Édesanyámnak, hogy ezt meg küldi a Józsi bácsi, hogy használjuk egészséggel.

Szegény Anyám, azt hiszem azt érezte, amit én. „Hogy így kellett volna, meg úgy kellett volna”. De azért örült a váratlan ajándéknak.

Ezután persze, annak ellenére, hogy kicsit messzebb volt a Józsi bácsi boltja, mint a Tolláréké, azért mégis odamentem vásárolni.

Egyszer, mikor a munkából hazaértem, azt mondta az Anyám:- Fiam, nem értem rá kenyeret sütni, szaladj el a Hochbergerékhez, hozzál egy kétkilós kenyeret. Elszaladtam a boltba, megvettem a kenyeret, és odaadtam Józsi bácsinak a kétpengőst. Ő a visszajárót a markomba tette. Ahogy kiléptem, ránéztem a visszakapott pénzre, és láttam, hogy többet kaptam vissza, mint amennyi visszajárt volna. A kétkilós kenyér ára 80 fillér volt, így visszajárt 1 pengő 20 fillér. De én 4 pengő 20 fillért kaptam vissza. Na - gondoltam- biztosan elnézte a Józsi bácsi a 2 pengőst, ötpengősnek, mert ez is ezüstpénz volt, de egy kicsivel nagyobb, mint a kétpengős. Ezért gyorsan visszafordultam, visszamentem a boltba és mondom Józsi bácsinak, hogy többet adott vissza, mint amennyi visszajár. Biztos elnézte a kétforintost!

De nem is engedte, hogy tovább mondjam a mondókámat, hanem határozottan azt mondta:

- Ha én neked adtam ezt a pénzt, akkor az a tied, vidd csak el!

Hát eléggé megrökönyödve álltam ott, de olyan határozottan mondta, hogy azt éreztem, a szándék az határozott, ott tévedés nem lehet. Az okot nem tudtam, még azóta sem tudom, és soha nem is fogom már meg tudni. Megköszöntem és álmélkodva hazamentem.

Aztán az idő kereke egyre gyorsabban forgott. Az ország mindjobban belekeveredett a háború gigászi örvényébe, és mi az akkori fiatalok gyorsabban nőttünk fel, mint más korok fiataljai.

Az események úgy forogtak körülöttünk, mint forgószélben, ősszel a nyárfalevél. Nap, mint nap újabb lelakatolt üzletajtókat lehetett látni. Egy reggel mentem a Hochbergerékhez. Már messziről gyanús volt az üzlet bejárata. Odaértem. A külső takaróajtó le volt lakatolva. Rajta volt a hatósági pecsét. „ Felnyitni tilos!”jelzéssel. Akkor éjszaka elvitték az egész családot.

S mire újból kisütött kis hazánk felett a béke napja, és hazajöttek, akik még a halál torkából kimaradtak, addigra már csak a csonka család tért haza. Csak Lajos, a nagyobbik fiú és az Édesapja élték túl a gyehenna tüzét. A kisebbik fiú, a Sanyika - akkor már lehetett úgy tízéves körüli - és az édesanyja, ott vesztek el valamelyik gázkamrában. Nem tudjuk, hogy milyen halált mért rájuk az esztelen öldöklési mámor, milyen sátáni gyűlölet tartotta hatalmában azokat, akik képesek voltak ilyen kis ártatlan gyermekeket és önfeláldozó anyákat a kínhalálba kényszeríteni.

Az elvakult kiszolgálói a bűnös eszmének, mint martalócok, kitépték a kisgyermekeket és csecsemőket az anyjuk kezéből, hogy ne csak a testüket, hanem még a lelküket is gyötrelmesen kínozták.

Aztán még sokan azt mondják: „Az idő nem áll meg, majd mindent elfelejtünk”. Elfelejteni a felejthetetlent, azt nem lehet! De nem is szabad! Inkább emlékezni kell rá és emlékeztetni a világot, hogy még egyszer elő ne fordulhasson sehol a földkerekségen, hogy emberek százezreit, millióit kényszerítsék egy őrült által kitalált, bűnös eszme miatt a halálba.

Gondolt e valaki arra, hogy akik élve haza kerültek, de elvesztették szeretteiket, hogyan éltek tovább? Jóvá lehet e ezt tenni?

Nem! Ezt jóvátenni nem lehet! Csak sóhajtani lehet a Jó Istenhez, és azt mondani:

„Uram bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!”

Örök mementó legyen a világnak!

Gróf Antal