A mi kiliti lányaink

Negyvenegynéhány év már alaposan megkoptatja a memóriát. A múltból elővillan egy-egy emlék, néha tisztán, néha összemosódva azzal a sok rárakódott történéssel, ami egyre jobban nyomja emlékezetünket.

Nekem életem legszebb időszaka a Kiliti Általános Iskolában töltött nyolc év volt. Minden egyes percét az élettől kapott ajándéknak tekintettem.

Véletlen lehet-e, hogy ez az ISKOLA nekünk, kis falusi gyerekeknek a boldogság szigetét jelentette?

Véletlen lehet-e, hogy olyan nagyszerű tanáraink voltak? Ez nem lehet véletlen! Az sem véletlen, hogy pont ezekkel a gyerekekkel jártunk egy osztályba. De milyen gyerekekkel!

Egy bizonyos napra szeretnék visszaemlékezni. Behunyom a szemem és viaskodok az emlékképekkel. Lassan kezd kirajzolódni előttem a felső tagozat valamelyik osztálya. Lehet, hogy a nyolcadik, mert a Kossuth Lajos utca felőli tanteremben történtek, amit most szeretnék leírni.

Osztályfőnöki óránk volt. Szerettük az osztályfőnöki órákat, hiszen szerettük osztályfőnökünket, Harmat Ede tanár bácsit is.

Ez egy rendhagyó osztályfőnöki óra volt. Lányaink a közösen bevitt nyersanyagokból ebédet főztek, amit az egész osztály együtt fogyasztott el.

Pörköltet, vagy csirkepaprikást készítettek lány osztálytársaink. Talán bocsánatos bűn, de nem emlékszem, hogy mi volt hozzá a köret.  Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy hol volt a tűzhely.

Mi, fiúk készségesen segédkeztünk. A fő szerep, persze a lányoké volt, akik elemükben voltak.

Soha nem tudom elfelejteni azokat a fehér köténykés angyalkákat, akik ott sürögtek-forogtak és a só, és paprika mellé szívük egy kis darabját is belefőzték abba a piros lábosba, amelyből nagy szakértelemmel osztották el köztünk ezt a felejthetetlen, finom étket.

Meghatódva néztük lányaink ténykedését. Néztük ezeket a csodálatos gyereklányokat, a későbbi édesanyákat, nagymamákat. Csodáltuk és szerettük őket, mint a testvéreinket.

Negyvenegynéhány év elteltével is meg maradt ez a szeretet, ez a ragaszkodás osztálytársaink között. Ugye, ez nem lehet véletlen?

DK.