A kiliti palacsintaevő verseny
Már előre mosom kezeimet, és semminemű felelősséget nem vállalok a most itt, akár nagy, akár apró betűvel leírtakért. Arról pedig sejtésem sincs, hogy Lajos bácsi, aki valahol, valamikor, valakitől – állítólag – hallotta ezt a nevezetes történetet, oda merne –e állni szívére tett kézzel az igazságra áhítozók elé. Valaminek lenni kellett, mert a históriában előforduló dolgok fele nagyon is valós:
- Kiliti létezik?
- Igen.
- A palacsinta létezik?
- Igen.
- A palacsintát megsütik és megeszik?
- De még mennyire, hogy igen!
Az események másik felét pedig „odaemlékezzük”, vagy ha abból a bizonyos valóságtartalomból hibádzik valamennyi, odaképzeljük a múlt század elejére, úgy anno domini 1913 nyarára.
A kiliti parasztember ebben az esztendőben már megkaszálta a magáét. A nagy takarót leakasztotta a kaszanyél bal oldaláról, és elrakta a következő évre, a takarmánynak való zöld lecsapkodását már a’ nélkül is elgyőzi.
- Padláson a gabona, kazalban a széna, a krumpli és a bor is hamarosan a pincébe kerül, aztán meg a kukorica is bemegy a góréba. Most azonban eljött az ideje egy kis ünneplésnek, vigalomnak, amikor együtt a nép - szólt a falu bírója atyafiaihoz vasárnap, a templomból hazafelé tartva.
- Semmi jónak nem vagyok elrontója – helyeselt József, amint a Tollár kocsma előtt csatlakozott az istentiszteletről éppen odaérkezőkhöz.
A bíró egy darabig nézte a fiatalembert, majd ráförmedt.
- Téged én ma nem láttalak a templomban! De én téged a múlt vasárnap se láttalak a templomban! Akkor meg minek öltöztél ki úgy, mint aki esküvőre készül?
Jóska hosszú magyarázkodásba kezdett – vesztére – mert belekavarodott a mondókájába, mint macska a házicérnába.
- Szóval egy komám, te már vagy fél éve nem jársz templomba! A falun azonban velünk mindig végigvonulsz. Meséld el szépen, mi ez az egész! Nem ajánlom, hogy mellébeszélj, mert bekötöm a koszorúdat a kedves feleséged előtt, meglátod, elárulnak neki! – váltott erélyesebbre a falu feje.
- Na, jól van bíró uram, elmondok mindent, az elejétől a végéig– érzett késztetést az igazság elmondására – a fenyegetés hatására – József, és valahogy így folytatódott beismerő vallomása: - A baj ott kezdődött, hogy én ide járok, az asszony meg amoda.
- Ebből én most nem sokat értettem! – szólt közbe a bíró.
- Hát tudja, bíró úr, én a mi templomunkba járok, a feleségem meg amoda a fölsőbe!
- Így már értem! De mit szólnál, ha a jó asszony meg a fölső kocsmáig menne el, és neked azt füllentené, hogy a misén volt. Hogy esne az neked Józsi? – nyújtotta meg a megszeppent ember keresztnevének utolsó szótagját a község előjárója. – A kedves nejed nem szokta megkérdezni, hogy miről beszélt a nagytiszteletes úr az istentiszteleten?
- Jaj, dehogyisnem bíró úr! Azért szoktam hallgatózni a hazafelé tartó emberek között, mert ők – hála istennek – töviről-hegyire mindent megbeszélnek – válaszolta a bűnös lélek.
- Akkor most jól figyelj rám! A jövő vasárnaptól figyelemmel kísérlek, és ha hiányzol egyszer is, bemártalak az asszonyod előtt! Megértetted?
- Megértettem! – felelt a templomkerülő.
- Van még itt valami – folytatta az előjáró. – Mához két hétre a vásártéren megrendezésre kerülő Palacsintás királyt választó megmérettetésben te leszel az egyik legfőbb segítségem!
- A legnagyobb tisztelettel! – vágta rá a fiatalember, akinek akkor még fogalma sem volt róla, hogy mekkora fába hasította a fejszéjét.
Ez a bizonyos fa az elején nem engedett, nem akart repedni, majd ahogy közeledett a nagy nap, a falu vigasságának napja, alakult minden, simultak a ráncok az augusztusi forró napok fizimiskáján. Tájékozatlan és tudatlan ember az, aki arra gondol, hogy egy falusi „Palacsintás király” elnevezésű verseny csak abból áll, hogy beledöntjük a lisztet a tálba, összekutyuljuk, egy kanállal rálöttyentünk a serpenyőben sistergő zsírra, megpördítjük a levegőben, majd kibéleljük egy kis finomsággal, és már eshet is neki a versenyzők serege. Másképpen van az kedves barátaim! Megvan annak a maga sora, a maga rendje. Minden mozzanata egymásba kapaszkodik, mint nagyapám zsebórájának a lánca. Itt van például a töltelékek szakszerű megválasztása, mert hát nem mindegy, hogy mit bugyolálunk bele ebbe a lepényszerű valamibe, amit palacsintának ismer a világ, meg úgy általában annyi, de annyi dolog nem mindegy egy ekkora horderejű megmérettetésen. Ennek fényében ült össze a közelgő verseny rendezői gárdája, természetesen a bíró elnökletével.
- Tisztelt hölgyeim és uraim! – szólította meg a falu feje a versenyen irányító pozíciókat betöltő és a községházán tartandó gyűlésre behívottakat, az öt asszonyt és a nyolc férfit. Meg is jegyezte az egyik jelenlévő, az asztal szélén helyet foglaló, egyfolytában tüsténkedő kisbíró:
- Kilencen vagyunk, mint a gonoszok! – A bíró előretolta szemüvegét, végigmérte a hórihorgas, cérnavékony embert, vett egy nagyobb lélegzetnyi levegőt, és rádörrentett a jobb kezének titulált emberre:
- Te szerinted hányan vannak a gonoszok, Ferkó?
- Kilencen!
- A nagy fenéket vannak kilencen! Hát nem heten vannak? – kérdezte vigyorogva a bíró az értelmesen maga elé révedő hivatalszolgát. - Egyébként mi pedig pontosan tizennégyen vagyunk, velem együtt – próbálta lezárni a „számháborút” az előjáró, de azért még rákérdezett a kisbíróra:
- Na, akkor hányan vannak a gonoszok?
- Pontosan tizennégyen - vágta rá a jóember, mert hát arra gondolt szerencsétlen, hogy most annyit kell mondani. Őt se ebben a pillanatban, se máskor nem érdekelte az igazság, teljesen mindegy volt neki, hogy mi van a történések és dolgok mögött, neki a nap minden egyes percében arra mozdultak a reflexei, hogy a tekintetes úrnak tetszőt, az ő véleményével egyezőt mondjon. Ebből általában nagy baklövések és hatalmas ribilliók kerekedtek.
A gyűlés folytatódott, mindent megvitattak, mindent eldöntöttek, összeállt a műsor tervezete. A verseny színhelyéül a falu szélén álló vásárteret jelölték ki. Elosztották a feladatokat, mindenki egyetértett a verseny szabályaival, a verseny menetével. A palacsintába szánt töltelék megválasztásánál is csak egy kisebb vita alakult ki, amikor a jelenlévő orvos nem helyeselte és nem támogatta a túrót töltelékként.
- Mi a gondja a túrós palacsintával? – szegezte neki kérdését a bíró.
- Nekem semmi, hiszen nekem is a legkedvesebb csemegém a túró, akár cukrosan, akár sózva, paprikázva, de ebben a nagy melegben veszélyesnek találom közegészségügyi szempontból. Hamar romlik, és nem szeretném, ha valaki megbetegedne tőle!
- Pont a túrót hagynánk ki? Pont a túrót? A kiliti túrót, amiből annak idején Mátyás király is eszegetett? – kezdte meg szónoklatát a község bírája, majd egyre gyászosabb arccal agitálta a doktort, hogy túró nélkül a kiliti Palacsintás királyt megválasztó verseny olyan, mint a rég kialudt pipának a füstje. Az orvos előbb csak hallgatott, majd belenézett a bíró szemébe, és megkérte, hogy meséljen arról a bizonyos kiliti túróról, amiből igazságos királyunk is fogyasztott.
- Járt Kilitin Mátyás király? – kérdezték többen is tágra nyílt szemekkel.
- Az úgy volt – köszörülte meg a torkát a helyi hatalom képviselője -, hogy nem egészen Kilitin volt, hanem ide nem túl messze…
- Hol? – türelmetlenkedtek az egybegyűltek.
- Arra lent, valahol Somogy túlsó végén– bökte ki a bíró.
- Akkor hogyan evett a kiliti túróból? – tette fel meggondolatlan kérdését a kisbíró.
- Akkor, most szép sorjában elmondom ezt a történelmi eseményt – lendült bele a mesélésbe a bíró. - Azt beszélik, hogy abban az időben élt itt a faluban egy fazekasmester, aki annak ellenére, hogy hét nyelven beszélő portékái voltak, nem mindig tudta eladni azokat, ezért, hogy könnyítsen családja helyzetén, tartott két tehenet is. A szegénység nagy úr, leteper minden útjába tévedőt. A fazekas szegénység elleni küzdelmére rá ment az egyik tehénke, el kellett adnia, hogy az öt gyerekre meleg ruhát tudjon venni télvíz idejére. Egy tabi jóember vette meg, aki aztán továbbadta egy somogyvári birtokosnak.
- Ebből még nem látszik, hogy ehetett Mátyás király a kiliti túróból! – értetlenkedtek a gyűlés résztvevői.
- Dehogyisnem látszik! – feleselt velük a bíró. - Ennek a tehénnek a tejéből túró és tejföl készült, és az arra látogató Mátyás király a tehén gazdájának a háza előtt állt meg kíséretével pihenőt tartani, és a háziak megkínálták a nagy királyt a szóban forgó kérődző tejéből készült túrós lepénnyel. A tehén Kilitiről származott, ezek szerint a teje – túrója, tejföle is Kilitiről való – nyöszörögte el bukdácsoló történetét a falu feje.
Elérkezett a nagy nap. A verseny két részből állt, selejtezőből és döntőből. A selejtezőt muszáj volt beiktatni, mert nagyon sokan jelentkeztek. Miből állt a selejtező? Nagyon egyszerű megoldást találtak ki. A versenyzők félkörben leültek a fűbe, mindegyikük kapott a kezébe egy szál ugyanolyan méretű rebarbaraszárat, és az azt leggyorsabban elfogyasztó 20 versenyző helyezkedhetett el a palacsintás asztaloknál. A rebarbarát a környező falvakból kapta a rendezőség, úgy szintén a palacsintához szükséges lisztet, tojást, zsírt és töltelékanyagokat is különböző támogatók adták össze. Amikor 20 embernél elfogyott a lilás-zöld növény, eldőlt, hogy kik folytathatják a küzdelmet. A megmérettetés főrendezője a kiliti bíró volt, de magát a versenyt a juti bíró vezette le.
A húsz „éhes” ember kényelmesen elhelyezkedett a vásártér pázsitján üresen álló, abrosszal leterített asztaloknál. A főrendező emelkedett szólásra, köszöntötte az egybegyűlteket. Azokat is, akik jól teletömik magukat az elkövetkező röpke egy órában, azaz a versenyzőket, és azokat is, akiknek nem jut abból a rengeteg palacsintából, amelyet a kiliti asszonyok sütöttek a mai napra.
- Tisztelt vendégeink és szűkebb hazánk gyermekei! Mielőtt ismertetném a verseny menetét, néhány szót illene szólnom a palacsinta eredetéről. Úgy gondolom, hogy megérdemli ez a finom étel, hogy megemlékezzünk róla. A palacsinta a római korból származik. A latin neve a placenta volt. Ez egy lepényszerű tészta, amelyet sokféleképpen lehet ízesíteni. A rómaiak kövön vagy a bronzpajzsukon sütötték….- a bíró be se fejezhette a mondatát, mert a nézők közül kirohant egy városias öltözetű ember, és már futtában kiabálni kezdett a megszeppent szónokkal:
- Mit beszél maga itt, jó ember? – bömbölte a nagydarab figura. – Honnan veszi egyáltalán azt a szédületesen nagy badarságot, hogy a rómaiak a bronzpajzsukon sütötték a placentát! Gondolkodjon, mielőtt belekezd a beszédébe! Mi maga? Történelemhamisító vagy gasztronómiailag alulképzett dilettáns? Ezennel felszólítom, hogy helyesbítse tévedését! Ki látott még ilyet? Még hogy a pajzsukon! Tudja maga egyáltalán, hogy miből készítették ezek az istenverte rómaiak a pajzsaikat? Nem? Na látja? Akkor én most megmondom magának. Fából, barátocskám! F- á – b-ó- l – szótagolt a feldühödött medvetermetű, miközben szemei forogtak, és szabályosan fújtatott a nagy indulattól.
- Ez igaz? – kérdezte naivan a bíró, de bárcsak ne tette volna, mert ezzel egy kis olajat sikerült löttyentenie az amúgy is magasan csapkodó lángokra.
- Még azt kérdezi, hogy igaz-e? – bömbölte a latinban nagy ismereteket mutató, finomnak éppenséggel nem nevezhető úriember. – Igaz barátocskám, nagyon is igaz! A Scutum is és a Clipeus is fából készült! Persze most jó lenne tudni, hogy miről beszélek, ugye?
- Az igazat megvallva valóban nem tudom, kedves uram! – fordította esengő tekintetét a falu bírája a hőbörgőre.
- Ez a két latin szó, amit az imént hallottak tőlem, a két különböző légionárius pajzs, amelyek fából készültek, ha tetszik valakinek, ha nem! Még ilyet! – dohogott a kéretlen felszólaló.
- Kedves uram, mi hiszünk Önnek, sőt mi több, nagyon nagyra tartjuk az ismereteit, és megköszönöm, hogy helyesbítette tudatlanságomból eredő tévedésemet. Nagyon nagy megtiszteltetés a számunkra, hogy egyszerű falunkat egy ilyen nagy tudású vendég tisztelte meg az ön személyében. Ezennel felkérem, hogy tiszteletbeli tagként szíveskedjék részt venni a verseny bíráinak munkájában! Hadd szabadjon megkérdezném becses nevét és foglalkozását!
- Hogyne kérem! Nagyon szívesen elfogadom a felkérést. Silvestro Esposito a tisztességes nevem, Milánóban élek, magyar tanár vagyok a város egyik középiskolájában. Iskolai szünetben pedig palacsintát sütök az egyik strandon.
- Uram, maga nem is magyar? – csodálkozott rá a bíró.
- Miért ne lennék? Anyám tősgyökeres pesti lány volt, apám pedig a napfényes Itália gyermeke. Nekem kétszeresen is jogom van használni a világ legszebb trikolorját. Ha innen nézem, akkor a gyönyörű magyar zászlót látom, ha amonnan, akkor pedig a szépséges olasz lobogót.
Esposito urat pótlólag beválasztották a döntnökök közé, kihangsúlyozva, hogy gasztronómiai ismeretei emelhetik a versengés színvonalát.
A főrendező ismertette a verseny lefolyását, a szabályokat és a korábbi rendezvények tapasztalatai alapján megfogalmazta intelmeit is – magyarán, mit szabad és mit nem!
- Hölgyeim és uraim! – kezdte a tájékoztatót a kiliti bíró, főrendező – a versenyszámok a következők:
1. Palacsintaevés időre, fütyülés közben. Tíz darabot kell elfogyasztani.
2. Palacsintaevés időre, futva történő talicskatolás közben, a versenyző által kiválasztott segítséggel, aki a talicskában ülve eteti a versenyzőt. Elfogyasztandó mennyiség 10 darab.
3. A palacsinta egyik végének fecskefarokra történő kiharapása. A mennyiség 20 darab. A harapás mélysége az értékelés tárgya. Kettő perc alatt kell végezni a gyakorlattal.
4. A kiharapott palacsinták időre történő elfogyasztása.
Mindenkinek ugyanakkora mennyiséget biztosítunk, ugyanolyan betéttel, így egyenlő mennyiségben kerül mindenki elé a túrós, lekváros, lecsós, mákos és a tökös. Az emésztés megkönnyítésére mindenki elé ivóvizet helyeztünk, egyforma bádogtányérokba. A víz fogyasztása természetesen a versenyidőből von el értékes perceket. Figyelem! Következik az első műsorszám, ahol fütyülés közben kell időre megenni a tíz darab – ahogy a rómaiak mondanák – placetát – indította útjára a nemes küzdelmet a kiliti bíró.
Jó néhányan felszisszentek a nézők soraiból:
- Fütyülés közben enni? Mégpedig időre! Képtelenség- adott hangot véleményének az egyik szurkoló.
- Emlékeztek? – szólt hozzá egy másik drukker. – Ezért a versenyszámért tavaly sem kapott pontot senki, mert nem tudták megoldani a feladatot. Étkezve fütyülni vagy fütyülve enni lehetetlen.
A húsz versenyző mégis nekivágott a nagy mutatványnak. Minden asztalnál fütty harsant, és lám, minden asztalnál ezzel együtt nyomják magukba a versenyzők a lisztből, tojásból, vízből, és még néhány adalékból készült tésztafélét. Szól a fütty és fogy a palacsinta.
- Ez lehetetlen! – hangzik minden irányból.
- Ez nem lehet! – csodálkoznak a döntnökök.
Senki sem értette, hogy mi történt. Annyit mindenki sejtett, hogy valami turpisság van a dologban, valami nagy csel, ami miatt majd vizsgálódni kell.
- Bizony ezt a helyzetet alaposan meg kell vizsgálni – szólalt meg a zsűri egyik tagja –, de előbb hadd fogyjon el a versenyszámra előírt mennyiség!
A tányérok kiürültek, a versenyzők felhörpintették a nagyon is áhított vizet, és várták az ítészeket. Valami huncutság bujkált a szemükben, egyelőre azonban még nem lehetett tudni, hogy mitől lett ilyen jó kedvük.
- Valaki elmesélné, hogy mi történt? – kérdezett a versenyzőkre a kiliti bíró. – Az nyilvánvaló, hogy maguk eszegették irdatlan nagy tempóban ezeket az ízletes tésztatekercseket, de árulja már el valaki, hogy mi volt ez a füttyszó?
- Miért bíró uram, mi gond volt ezzel a szép nótával, amit közösen végighallgattunk? – kérdezte az egyik mérkőző fiatal.
- Azzal semmi, de hogy nem ti fütyültetek, az már szent!
- Na, és azzal mi a baj? – érdeklődött a másik asztalnál ülő, huncut tekintetű legény.
A bíró megvakarta a kobakját, és elkezdte magyarázni a küzdőknek, hogy ott van a kutya elásva, hogy nem az ette a finom portékát, aki fütyült, de ekkor a juti bíró, a mérkőzés fődöntnöke, mint mindig, most is igazságot tett. Megköszörülte a torkát és így szólt:
- Teljesen igaza van ennek a legénynek!
- Már hogy lenne igaza! – ellenkezett az egyik döntnök.
- Úgy, édes fiaim, hogy a feladat meghatározásnál csak az volt kikötve, hogy fütyülés közben kell enni, az már nem, hogy kinek kell hangosra fújni a levegőt!
A juti bíró, tehát kimondta az igazságot, és amit ő egyszer kimondott, az ki lett mondva, de annyira, hogy áthallatszott a szomszéd falvakba is, sőt szélcsendes időben talán még Pélpusztán is hallották.
Mindenki izgatottan várta a második műsorszámot, melynek során negyven méterre, majd onnan vissza kellett – futva – tolni egy talicskát, amelyből egy személy egyfolytában tömi a tökös palacsintát az egykerekű járgány két szarvába kapaszkodó versenyzőbe. Ja, hogy miért tökös palacsintát? Ennek is megvan a maga sora a versenyszabályzatban. Lehetne bármilyen töltelék abban az összecsavart tésztában, de itt a jólelkű rendezőség gondolt a férfinép szomjára is, és ez után a versenyszám után egy nagyfröccsöt engedélyezett a folyadékra áhítozóknak. A túrós vagy mákos után pediglen nem gurult volna olyan könnyen a völgynek a kiliti hegy leve. Egyszerre kettő talicska állhatott rajthoz, két vadonatúj vasalt kerekű, az enyingi és a ságvári híres bognárok kölcsönbe szállított portékája, amelyek felszalagozva és a nevezett községek asszonyai által sütött palacsintával színültig megrakva érkeztek. A „járművek” kiürítése után rajthoz állt az első két páros, térültek, fordultak, lótottak, futottak, közben estek, keltek. A Berényből érkező versenyzőnek volt a legjobb időeredménye, de ellenfele, egy pesti éltes asszonyság több darabot tudott magába gyömöszölni. Hárommal többet megevett.
- Ez a nő valóságos zabálógép! – állapították meg innen is, onnan is. - Hogy a jó fenében lehet valakinek ilyen jó étvágya?
Hát még amikor a szájához emelte az engedélyezett három decist! A falu jegyzője nem is állhatta meg szó nélkül:
- Ennek a fehérnépnek nagyobb a huzatja, mint a Józsi bácsi masinájának!
A jóasszony pillanatok alatt magába löttyentette a harmadával lebutított rizlinget.
Nem sok idő maradt a csodálkozásra, mert a viadal fénypontja következett: ki tud mélyebb fecskefarok mintát harapni az elé rakott 2 darab túrós, 2 darab lekváros, 2 darab lecsós, 2 darab csokoládés és 2 darab diós palacsintába, vagyis összesen tíz összetekert portéka mindkét végébe, mégpedig félbehajtásuk nélkül. A tíz küzdő ember – kilenc férfi és egy nő – egymás mellett ültek egy - kisebbekből összevarázsolt - hosszú asztalnál. A versenybírák figyelték mindegyikőjüknél a fogyasztás szabályosságát, mérték az időt. Ebben a „küzdelemben” is a pesti asszonyság remekelt. Az időeredménye is lényegesen jobb volt, mint a többieké, és a palacsinta végei is mélyen be lettek harapva, mégpedig szabályosan, fecskefarokra.
Az egyik zsűritag, a fokiak állatorvosa időt kért, és a döntnökök tanácskozni vonultak vissza.
- Itt valami zsiványság van! – jelentette ki az állatok gyógyítója.
- Mire gondolsz, kedves öcsém? – kérdezett rá a juti bíró.
- Még pontosan nem tudom, de ez az asszony bolondot csinál belőlünk! Megengedi kedves bíró úr, hogy váltsak néhány szót az asszisztensemmel?
- Menj csak, aztán folytassuk, amit elkezdtünk! - adta tudtára a doktornak, hogy ne trécseljék el a drága időt.
Pár perc múlva vissza is érkezett az orvos, és kezdetét vehette a következő műsorszám, ami abból állt, hogy a küzdőknek fejenként húsz darab palacsintát kellett szintén időre elfogyasztani. A pesti asszonyság már a tízediket falta, amikor a többiek még fele annyit sem voltak képesek megenni. A nézők felszisszentek:
- Mondom én, hogy ez egy bélpoklos! – ismételte korábbi megállapítását a nagyhangú legény.
- Nézzétek, ez nem is rágja, csak tünteti el magába azt a rengeteg tésztát!
És valóban, szédületes iramban tüntette el a finom csemegét.
Az állatorvos asszisztense odasomfordált a versenyzők mögé, kiemelt szatyrából egy macskát, amelynek meghúzta a farkát. A szerencsétlen állat nyávogott egy panaszost, majd rohanni kezdett valahová a libalegelő felé, maga se tudta pontosan, hogy hová, csak el innen erről a helyről, ahol cibálják a farkát. A dolog ezzel még nem lett elintézve se a macska, se a közönség, se a versenyzők szemszögéből, se a pesti ténsasszony részéről, akinek könnyű, nyári bolerójának takarásából – egyenesen a bögye magasságában – elöl gombolós ruhája alól kiugrott egy csöppnyi kutya, majd egy másik, és üldözőbe vették az egyre kétségbeesettebb hangon vinnyogó cirmost. Hát persze, hogy a cica győzött, felszaladt egy nagy, út menti szederfára, valahol a Nagyvíz partján.
A pesti hölgyről hamarosan lekerült a paróka, és vele egy időben a női ruhanemű. Az éltes hölgy visszaváltozott egy heted-hét országra szóló szélhámossá, aki két kis kutyája segítségével hajszál híján elvitte a fődíjat: egy valódi öntött vasból készült palacsintasütőt és lábost, a töreki teknővájó Miska bácsi által faragott tucatnyi fakanállal…bocsánat főzőkalánnyal, ahogy abban az időben mifelénk mondták.
- Édes fiam, hogyan jöttél rá, hogy a csaló gazember kutyái harapták be a fecskefarkakat? – kérdezte a bíró a fiatal állatorvostól.
- Nagyon egyszerű volt rájönni, bíró uram! – válaszolta a doktor. – Nézze meg annak a két kis kutyának az arcát, majd vessen egy pillantást a szélhámos pofájára! Hát, lehet ezzel a széles, sunyi ábrázattal olyan mély nyomot hagyni abban a szerencsétlen palacsintában?
A latort elkergették a faluból , és megtörtént az eredményhirdetés. Isten tudja már – ennyi év távlatából, hogy ki lett a győztes, de valakit felállítottak a legmagasabb malteros ládára, és valakiket a mellette lévő kettőre is, az már biztos. Tehát megválasztották a palacsintás királyt, akinek királysága a következő versenyig tartott. Ki tudja már, hogy egy évig, fél évig, vagy talán még kevesebb ideig?
Elérkezett az ünneplés ideje. Két asztalt a jelenlévő asztalos mesternek meg kellett spékelni, mert ugyancsak behomorítottak a lapjaik a fertelmetes mennyiségű rárakott palacsinta súlya alatt. Volt ezek között édes ízű, de jócskán akadt sós is – gondolva a nagyszámú – férfinép ízvilágára is.
- Úgy nézem, bíró uram, jut mindenkinek bőven – jegyezte meg a kiliti bíró a jutinak, aki az ünnep hangulatához igazodva rímekben felelt:
- Jól lakik, ma Jut is Maros is, mindenkinek jut is marad is!
Majd a kiliti bíró szólt az egybegyűltekhez:
- Kedves vendégeink és helybéli atyámfiai! Most pedig sok szeretettel meghívunk minden jelenlévőt az asztalainkhoz, ahol kinek-kinek amennyi csak jólesik, kóstolgassák a környék asszonyai által sütött és ízesített palacsintát. Nagy köszönettel tartozunk a szomszéd falvakból küldött ínyencségért, valamint az idegurított nemes borokért. Jó étvágyat és jó koccintásokat kívánok az ő nevükben is! Ha eddig kifelejtettem volna, akkor most elmondom, hogy a megvendégelés azoknak az embereknek jár, akik segédkeztek a verseny és a népünnepély lebonyolításában, ami a nagy esemény leszabályozásában papírra is került.
Erre az óvatosságra egy tavalyi esemény késztette a szervezőket, ugyanis akkor, az egy évvel korábbi nyáron bicskanyitogató események keserítették meg az össznépi ünnepet. Már vége volt a nagy viadalnak, amelyen az asszonynak beöltözött szélhámos nyert a kutyái segítségével, amikor az asztalokra halomba rakott ételt és italt egy nagy csapat, a Balaton partjáról éppen akkor érkezett nagyvárosi strici rohant meg. Még ha csak megrohanta volna! Felfaltak és bevedeltek azok mindent, ami a szemük elé és a kezük ügyébe került. Hiába magyarázkodtak a rendezők, hogy nekik nem jár a finomságokból, jogot formáltak a dőzsölésre, mert hát ugye ők is vendégek voltak.
Idén, az ilyen idecsöppent társaság már nem számít asztalmelletti vendégnek. Legalábbis papíron. Ennek tudatában a „törvényes” vendégek csipegették, falatozták vagy éppen tömték magukba az ízesebbnél ízesebb tekercseket, és csöppölgették, kortyolgatták vagy éppen öntötték magukba a finom borokat, mindenki úgy, ahogy az étvágya megkövetelte vagy a jólneveltsége megengedte. A juti bíró tekintete a fő út irányába tévedt, egy darabig csak állt és nézett, majd odasúgta kiliti szakmabelijének:
- Bíró uram, megjöttek a tavalyi seregélyek!
- Hű, az áldóját! – horkant fel az öreg. – Most aztán hamar vége lesz a lakomának! Egy-kettőre visszaegyenesedik az asztal lapja, ha ezek a jó étvágyú „úri emberek” lekapkodják róla az étket. Ahogy nézem, vannak vagy több tucatnyian. Úgy vélem, nincs mit tenni, megpróbálom nekik szép szóval elmagyarázni, hogy mi az új szabály rájuk nézve a tavalyihoz képest.
Illedelmesen szólította meg a közben megérkező kissé kapatos ficsúrokat.
- Barátaim! Ez zártkörű rendezvény, csak azok foglalhatnak helyet az asztalnál, akik részt vettek a műsor munkálataiban! Remélem megértik, uraim!
- Hogyne értenénk meg, mi semmilyen szabályt nem kívánunk, és nem is fogunk megszegni. Tudomásul vesszük, amit a bíró úr mond. Mi nem akarunk az asztalhoz ülni, mi állva is el tudjuk emelni az asztalról, amire szükségünk van! – válaszolta tisztességesnek vélve magát az egyik jövevény, aki a hangadó lehetett a díszes kompániában.
A helyzetet az egyik tűzhelynél sürgölődő asszonyoktól visszatérő állatorvos lélekjelenléte és furfangja mentette meg. Mindent hallott a jövevények és a bíró beszélgetéséből, de úgy tett, mintha fogalma se lenne az előbbiekben elhangzottakról. Kissé félrevonta a bírót, és úgy, hogy a stricik is hallják, az előjáró fülébe súgta:
- Bíró uram, nagyon nagy a baj!
- Mi történt, doktor úr? – kérdezett vissza a falu feje, de közben észrevette a doktor cinkos kacsintását.
- Az egyik átkozott macska belekölykezett a kikevert túróba!
- Hogyan kölykezhetett a macska a kikevert túróba?
- Nem ment bele a szerencsétlen, hanem a szalmakazalról potyogtak bele a kismacskák az ételbe.
- Melyikbe? – mutatta a szörnyülködőt a bíró.
- Csak az egyikbe, de már nem tudják az asszonyok, hogy melyikbe – felelte az állatorvos.
A gazemberek egy darabig csendben hallgattak, majd még jobban elcsendesedtek, és amikor már szinte fájt a csend, szó nélkül elporzottak, abba az irányba, ahonnan érkeztek. A macskamese pedig megmaradt macskamesének a faluban és környékén.
Olyan dínomdánom következett a vásártér zöld gyepén, hogy azon a napon a helyi cimbalmos zenekar fülbemászó dallamára hajtotta álomra fejét Kiliti és Ságvár minden egyes lakója…már, aki el tudott aludni a sok finom palacsintától.
Engem pedig ne kövezzetek meg, ha valamiben eltértem a valós iránytól, mert én csak ott voltam, ahol mesélték!
Dudás Károly