A vadlibák

A vadlibák

 

Talán 1912 nyarán történt gyerekkorom egyik legérdekesebb kalandja – folytatta meséit nagyapám. - Valamelyik nagyvárosból két 10–12 éves forma rokongyerek érkezett vendégségbe a tanító úrhoz, aki megkért bennünket, hogy pesztráljuk őket.  Belevaló két kölyök volt, semmivel se voltak se jobbak, se rosszabbak, mint mi, falusi kamaszok. Jöttek velünk mindenhová, ha kellett rúgták a rongylabdát, kergették a nyulat a legelőkön, és nem maradtak ki a Sión történő tiltott halászatainkból sem. 

 

 

1910-es évek. Balatonkiliti Sió

 

Megtanítottuk őket a varsa és a szigony kezelésére, az ürgeöntés tudományára, és arra, hogy kell kifüstölni a rókát a lyukból.

Egyszer úgy adódott, hogy a tanító úrék több napra elutaztak hazulról, és a két vendéggyereket az idős házvezetőnőre bízták, aki a felügyeletüket aluszékonysága miatt csak hiányosan tudta ellátni. Úgy őszintén, melyik gyerek ne használná ki ezt a hirtelen a nyakába zúduló szabadságot? Ezt tette a két városi srác is. Leléptek otthonról, és azonnal csatlakoztak hozzánk, az öt helybéli jó baráthoz, ahhoz a kis kompániához, akik éppen akkor terveztük el – már ki tudja hányadszor –, hogy nyakunkba vesszük a Kiliti határt, majd a Ságvárit, és felkeressük a betyárbarlangot. Az öregektől már annyi mindent hallottunk erről a helyről, hogy most már saját szemünkkel is szerettünk volna meggyőződni róla, hogy mit rejt az erdővel borított domb alatti üreg. Alaposan felkészültünk az útra. Összeszedtük a szükséges eszközöket, amit fontosnak gondoltunk a nagy „feltáráshoz”.

- Fegyvereket kell készíteni! – javasolta Pisti.

- Milyen fegyvereket? – kérdezte Jancsi.

- Legalább egy vagy két íjat, jó néhány vesszővel. Kell egy kisbalta, legalább egy élesebb bicska és botok, amelyek segítenek a hegymászásnál – magyarázta Pisti.

- Azon kívül élelemre is szükség lesz, mert ez a kiruccanás lehet, hogy kétnaposra sikeredik – javasolta Dezsőke.

Hamarosan összegyűjtöttük a szükséges eszközöket, ami nem okozott nagy nehézséget, mert mindenkinek volt – csak úgy merő véletlenségből – egy íja készen, több vesszővel. Igaz, hogy ezek a vesszők nem vadászathoz készültek, mert csak egy egyszerű nádból és az elejére húzott bodzarudacskából álltak, amik a szükséges súly jelentették, pótolva a nyílhegyet. Na, de gyerek kezébe leginkább csak ilyen való. Mindenki tett a tarisznyájába egy darab kenyeret, kevéske szalonnát, vöröshagymát, paprikát, paradicsomot és egy kis sót.

- Ez az étel akár kettő napra is elegendő lehet! – állapítottam meg, látva a bespájzolt nyersanyagot.

- Azért ehhez még néhány halat is fognék a Sióban! – állt elő a javaslattal Géza.

A többieknek is tetszett az ötlet, és úgy határoztunk, hogy a Siót érintve indulunk a következő nap kora reggelén az erdőre. Az egyik városi gyerek a fejét csóválva mást javasolt:

- Ki tudja, hogy mennyi idő kell a hal megfogásához. Lehet, hogy egyet sem is sikerül fogni,  és csak az időt pazarolnánk rá a kirándulás napján. Mi lenne, ha már ma megfognánk azt a bizonyos halat, és korán reggel már csak az útra kell figyelnünk!

- Igazad van – hallatszott az elismerés minden irányból.

Azon kaptuk magunkat, hogy már lóg is a zsinór a folydogáló vízbe. Két keszeg akadt a horogra, amikor csobogást hallottunk.

- Ez harcsa lesz! – szólalt meg izgatottan Géza, és már lendült is a szigony a hang irányába. Több gyerek ereje kellett a nagy hal partra ráncigálásához. Azóta se tudom, hogy hány kilós lehetett, de úgy saccra vagy hat. Elmentünk jó messze a Siótól, és a halat valahol a bozót bokrai közt, ahol már nem jár a halcsősz, kibeleztük, megtisztítottuk, nyárson megsütöttük. Belakmároztunk belőle, a maradékot hét egyenlő darabra vágtuk, majd mindenki a sajátját szakajtóruhájába csomagolva belecsúsztatta a tarisznyájába.

Másnap korán reggel indultunk. Hamarosan a Széki-réten jártunk, egy darabig a patak mellett, majd a Mester-földek mellett elhaladva átléptük a kiliti-ságvári határt. Sokat gyalogolás után elértük a Betyár-barlangot. Körbenéztünk benne, majd megettük a magunkkal hozott sült halat, pihentünk még egy keveset, úgy elindultunk hazafelé. A két falut elválasztó stuffer mellett, a búzatarlón, nem messze a dűlőúttól egy megtermett vadnyúl minket meglátva futásnak eredt. Egyszerre három nyílvessző suhant utána, és az egyiktől felbukfencezett. Pisti odaszaladt a mocorgó állathoz és jól kupán vágta. Hátsó lábainál fogva egy darab madzaggal felkötötte az egyik fára, és néhány perc alatt megszabadította bundájától.

- Most mit csináljunk ezzel a sok hússal? – kérdezte Géza.

- Haza nem vihetjük, mert botrány lenne belőle, ezért az lenne a legjobb, ha megsütnénk! – adta az ötletet Jancsi. – Mennyi sónk van még? – érdeklődött, és Feri, az egyik városi fiú kivett a tarisznyájából egy kisebb zacskót vagy 20 deka sóval. Hamarosan előszedték a tarisznyákból a maradék szalonnát is, kenyér azonban már nem maradt.

- Nem tesz semmit! – nyugtatta meg a többieket a másik városi fiú. – Az én tarisznyámban van egy kis krumpli, azt megsütjük. Megteszi kenyér helyett.

Hamarosan sült a nyúl a nyárson.  Jól megtűzdeltük szalonnával, a tűz parazsában pedig készült a héjában sült krumpli. Teljesen lekötötte a figyelmünket az étel „mezei” készítése, észre se vettük, hogy a tarlón két vadliba közelít felénk: hol a földön sétálva, majd a szárnyukat kiterjesztve, gágogva, hol lassabban, hol kissé gyorsabban.

- Nézzétek azt a két vadlibát! – ocsúdott fel Géza a meglepetéséből. – Valami miatt nem tudnak felszállni. Fogjuk meg őket, hazavisszük, hátha tojnak, és lesznek kis vadlibáink!

Mindenki elfogadhatónak tartotta az ötletet, és néhány perces hajkurászás után a két állat összekötött lábakkal gágogott bele a nagyvilágba. Ekkor dörrent először az ég. Most még egy kisebbet, de hamarosan követte a nagyobb és a folyamatos égzengés, egyre erősebben támadó széllel és esővel. Felkaptuk a cuccainkat, sültnyulastól, libástól, és futás a bokrok mögé, ahol a megmenekülésünket jelentő nagyobbacska nádoldalú fészer szinte elnyelt bennünket. A fészer – de nevezzük inkább kunyhónak - földpadlóján jó néhány kéve leveles kukoricaszár feküdt, ugyanilyenek több helyen a nádoldalnak támasztva is voltak. Úgy látszik, hogy a kunyhót télen is használhatták – talán a vadászok –, és ezzel szigetelték a házikót a hideg és a szél ellen. Most is igazán jó szolgálatot tett. Rá is lehetett ülni, feküdni, szükség esetén tüzet is lehetett rakni belőle a magas kunyhó közepén. Nekünk még nem kellett a tűz, nem volt hideg, és a ruhánk is épphogy csak egy csöppet lett vizes, az meg magától is meg tud száradni. Gyorsan berendezkedtünk menedékházunkban. A kévéket a kényelmünknek megfelelően raktuk össze, és elhatároztuk, hogy megkóstoljuk a vadnyúlpecsenyét. Egyszer csak Pisti megszólalt:

- Fiúk, ezeknek a szegény vadlibáknak kellene egy kis vizet adni! Látom, hogy nem éhesek, mert tele a bögyük, megtalálták az elhullott gabonaszemeket, de amíg az eső neki nem eredt, itt a környéken nem volt lehetőségük inni.

- Már látom is az itatójukat! – mosolygott Jancsi, és rámutatott a fészer eresze alatti, a zuhogó esőtől vízzel telt árokra. Lábuknál fogva a kunyhó bejárata melletti akácoszlophoz kötöttük a két szárnyast. Amíg  azok csak úgy virityelték az életet jelentő vizet, mi  az egyre jobban ránk terülő sötétben beszélgettünk. A fő témánk természetesen az volt, hogy mikor áll el az eső, és mikor indulhatunk haza. Hamarosan annyira besötétedett – részben a beborult ég, részint az idő előre haladta miatt -, hogy egyre világosabbá vált a számunkra, hogy reggelig mindenképpen a nádépítmény lakói leszünk. Azt azonban gondolni se mertük volna, hogy lesznek lakótársaink is. Éppen lobogni kezdett a Géza által megrakott tűz a kunyhó közepén, amikor kiszűrődő fénye két alakot világított meg. A kalapjukról és a kakastollról azonnal felismertük a két csendőrt. Személyesen is ismertük őket, már többször találkoztunk velük.

- Mit csináltok itt? – kérdezte az idősebbik.

Töviről hegyire elmeséltük nekik, hogy kerültünk ide. Főleg a libáink érdekelték őket.

- Hogy kerültek hozzátok ezek a ludak? – érdeklődött a fiatalabb.

- Itt fogtuk a tarlón ezt a két vadlibát! – mondtuk el újra a históriánkat.

- Gyerekeim! A vadlibák majd valamikor ősz végén érkeznek északról, most pedig nyár van. Felénk ilyenkor nincsenek vadludak.

- Hát akkor ezek mik? – kérdeztem.

- Ezek házi ludak. Az nem tűnt fel, hogy nem tudnak repülni?

- De igen, csak arra gondoltunk, hogy talán a nagy meleg vagy valamilyen sebesülés miatt nem tudnak felszállni.

- Senkit nem láttatok a környéken? – tette fel a kérdést az öregebb.

- Nem – feleltük kórusban.

A kérdések elfogytak, hallgattunk, bámultuk a lángok által megvilágított nádfalat, amikor a fészer széles ajtónyílásán a bent lévőket hajszálhíján elsodorva, egy szürke gebe vontatta lovas kocsi hajtott be.

- Végre tető van a fejünk fölött! – kiáltotta ujjongva a kocsis, de meglátva a kakastollakat, ugyanazzal a lendülettel irányította is ki az apró szekerét a zuhogó esőbe.

A fiatalabb csendőr ekkor már erősen tartotta a kantárszíjat, és a kocsi a rajta ülő két vándorszeméllyel marasztalást nyert. A kocsiderékban elhelyezett nagy ketrecből éktelen libagágogás hallatszott. A sarokban a megkötött két liba szorgalmasan válaszolgatott előkerült társaiknak. A tűz fényében azonnal látszott, hogy egy udvarból valók a szárnyasok. A két gazfickóra bilincs került. Mi a csendőrökkel és a két gazemberrel együtt hajnalig a fészer oltalmát élveztük, majd hazaindultunk, ment mindenki a maga dolgára.

Az otthoni dorgálástól az öregebb zsandár igazolása mentett meg bennünket, amelyben megemlítette, hogy a közreműködésünkkel kerültek elő az ellopott libák, nyerték el büntetésüket a tolvajok.

Dudás Károly