Kisgyerekkoromtól vonzott a mondák és a mesék világa. Lenyűgözött az az őserő, amely előtört a régi történetekből és megragadott a „megtörtént és a kitalált” mesteri keveredése. Az olyan mesék voltak rám igazán nagy hatással, amelyekről el tudtam képzelni, hogy akár valóban megtörténhettek, kiváltképp, amikor ezeket Nagyapámtól hallhattam. Gyakran kísértem el a papát a Jódi oldalban lévő szőlőjéhez. Előfordult, hogy a régi jódi úton mentünk és ilyenkor mesélt nekem. Gyalogosan haladtunk, beletelt egy órába is, mire kiértünk a sokat látott gémeskúthoz, ahonnan már látszott az a „300 négyszögöl”, a rajt sorjázó otellóval és nohával, amely a szegény falusi család megélhetéséhez nyújtott segítséget. Visszatérő meséje volt a drága öregnek egy – a múlt ködébe veszett történet - a jódi „törökhagyás” legendája, amelyet ő úgy adott tovább, ahogy azt valamikor a nagyapjától hallotta a régi hosszú téli estéken, a rakott tűzhely mellett, kukoricamorzsolás, vagy diótörés közben. Hogy is szól ez a szomorú történet? Szinte látom magam előtt az öreg mesemondót, amint megpödri picinyke, ősz bajszát, keresi a hatásos szavakat, amelyekkel lassan elindítja az unokát a múltba, a valóság és a fantázia édesen összehangolt izgalmas világába. Sokat mesélt nekem, annak idején a nagyapám. Főként az eredetmeséi hatottak rám, azok a többségében falusi, pusztai szántó-vető és pásztoremberek által, a hosszú téli éjszakákon szájról-szájra szálló régi események, jelenségek, amelyekben az emberek szerették volna megmagyarázni, hogy honnan jöttünk, hogyan keletkezett környezetünk és mi volt lakóhelyünkön a múltban, hová tüntek régi építményeink. A múltbéli utazásra mindig ugyanazzal a mondattal indított el: „Valahogy úgy volt, hogy…”- és a kezdetben döcögősen induló, a több évszázadnyit visszautazó szekér egyre nagyobb tempóra kapcsolt és máris megérkeztünk az 1500-as évek közepének Magyarországára. Ott álltunk egy kis falu temploma előtt, Kiliti és Töreki között. Ennek a kis jobbágyfalunak a neve ugyanaz volt, mint ma ennek a lakatlan, enyhén kiemelkedő, majd völgyben, dombban folytatódó tájnak: Jód. Idézzük fel a Jódi templom legendáját, amely „valahogy úgy volt, hogy…”:
-Amikor a török szultán százezres seregével rázúdult hazánkra, elfoglalta a Balaton környéki falvakat is. Özönlött a hatalmas ellenséges embertömeg és mindent elsöpört, ami az útjába került. Mindenkit lekaszaboltak, aki ellenállt nekik, de a békés lakosság körében is kegyetlen mészárlást végeztek. A fiatal fiúkat és lányokat rabszíjra fűzték, és Törökországba hurcolták, az életerős férfiakat pedig dolgoztatták, ameddig erejük el nem hagyta szegény párákat. Bújt a szegény magyar, ahová csak lehetett: barlangokba, erdők sűrűjébe, mocsarak, lápok belsejébe, ahol ideig-óráig lehetett csak elrejtőzni a kegyetlen idegen fegyveresek elől. A Balatontól délre eső területeket az ellenség könnyedén elérte, mert itt nem voltak olyan várak, amelyek megállíthatták volna. Szigetvár eleste után szabaddá vált az út és özönlött a hatalmas had. Kilitin, Törekin és Jódon – a többi kis faluhoz hasonlóan – ellenállás nélkül átvonultak, és közben minden házat felégettek. Hamarosan kiépítették saját helyi közigazgatásukat, és hatalmuk alá hajtották az itt maradt – le nem gyilkolt – lakosságot. Szenvedett a nép, az endrédi naihé (közigazgatási központ) adószedői rendre elvitték a termés nagy részét, csak a létfenntartáshoz szükséges mennyiséget hagyták meg a szegény embereknek, azt is csak azért, hogy legyen erejük dolgozni és ez által még jobban gazdagodjon az oszmán birodalom. A törökök, idővel másként kezdtek gondolkodni, mint valamikor – Béla király korában - a tatárok. Hamarosan rájöttek, hogy nem kell megölni a legyőzött magyarokat, hanem, ha igába hajtják a fiatal, életerős férfiakat és nőket, azok nekik hozzák a hasznot, és tovább fényesedik a padisah birodalma. Hajnaltól napestig dolgoztatták nyomorult ősapáinkat a „kontyosok” és gyakran megesett, hogy a fáradtabb férfiakat engedetlenség címén megkorbácsolták. A falu templomát, amely a környéken a legtekintélyesebb építmény volt nem rombolta le a török. Babonából, félelemből tette-e, hogy megkegyelmezett a keresztény szentélynek, nem tudni. A templom állt a helyén, ami a helybelieknek jelentett némi reményt, egyszer talán eljön a szabadulás az idegen elnyomás alól. Ez a szabadulás azonban 150 évig váratott magára. Ezen idő alatt a vad keleti nép igyekezett kiirtani a keresztény hitet az emberekből, szerette volna, ha az ő istenüket imádják, azonban ha fizikailag sikerült is megtörni a Jézusban hívő magyarokat, a lelküket nem tudta elvenni a török szultán. Ezzel a keresztény lélekkel, és az abba beleacélosodó hittel tudták csak átvészelni azt a kegyetlen másfél évszázadot. A Jódi templom ajtaja zárva volt a magyarok előtt. Ők pedig egyre csak sóvárogtak, hogy leborulhassanak az oltár elé és elmondhassanak egy-egy imát. Egy napon, amikor egy török főméltóság látogatott a faluba, a helyi magyarok, öreg bírójuk vezetésével, kéréssel fordultak hozzá:
-Nagyságos úr, nagy a te hatalmad. Arra kérünk, tedd lehetővé, hogy hetente egy alkalommal – vasárnap – hadd mehessünk be a templomunkba, és engedd meg, hogy ott a mi szent oltárunk előtt mondhassunk imát a mi Istenünkhöz. Meglásd, a népnek jobb kedve támad, ezáltal a dolgukat is serényebben végzik. Ha a hitünket gyakorolhatjuk, visszanyerjük régi munkabírásunkat. Kérünk, gyakorold végtelen jóságodat és emberségedet! - A főúr nagy haragra gerjedt és szitkozódni kezdett, majd az öreg bírót ott nyomban megkorbácsoltatta. Egyszer csak megenyhült a hangja és így szólt a megrémült küldöttséghez:
-Istenetekhez vágyakoztok? - rendben van, megkapjátok. Vasárnap kinyittatom előttetek a templomotok ajtaját és imádkozhattok a ti Jézusotokhoz. Először az öregek a bíró vezetésével és a betegek, aztán majd a többit meglátjuk. Így döntöttem! – zárta le a török főmufti az amúgy is rövidre szabott beszédet. A jódi emberek pedig számolgatták, hogy mennyit kell még vasárnapig aludni, hogy végre, sok-sok év kényszerű kihagyás után beléphessenek abba a szentélybe, amelyben valamikor keresztelték őket, ahol áldoztak, gyóntak, misét hallgattak, és együtt imádkoztak szeretett Jézusukhoz. Nagy izgalommal várták a vasárnapot, amely aztán… elérkezett. A magyarok a török katonák sorfala között közelíthették meg a templomot, ahol egy tiszt kiválogatta az öreg férfiakat és asszonyokat, valamint a beteg, és gyengébb embereket.
-Először ők mehetnek be, aztán majd, ha már úgy érzik, hogy nekik elég volt az imából, mehetnek a többiek, - és rámutatott a külön csoportba állított fiatal férfiakra, nőkre és gyerekekre. Az idősek bevonultak a templomba, ahol már nem volt a helyén az oltár, nem voltak már bent a padok, azokat a törökök elvitték, csak a puszta falak voltak.
-Nem baj emberek, Jézus urunk előtt úgy sem illene leülnünk, ezért a padok nem fontosak, az oltár, akárcsak Istenünk, pedig itt van a szívünkben, térdeljünk most le, és engedjétek meg, hogy hadd helyettesítsem mártír papunkat, és imádkozzunk együtt az elesettek és a szenvedők lelki üdvéért, - mondta, és halkan mormolni kezdték imájukat. Ezalatt odakint, a falakon kívül furcsa és ijesztő dolgok voltak készülőben. A fiatal magyarokat az időközben megsokasodó török katonák hátrább terelték a templom falától, a templom ajtaját kívülről lelakatolták, és a már jó előre a közelben lévő szalma boglyákat közelebb hordták. Egészen a templom félig fából készült építményéig. A kint sakkban tartott magyarok sikoltozni, jajveszékelni kezdtek, amikor felfogták, hogy mire készül ez a rettenetes, kegyetlen ellenség. A fiatal férfiak közül többen próbáltak kitörni az őket őrző törökök gyűrűjéből, hogy megakadályozzák lelketlen tervük végrehajtását, de a túlerőben lévő szpáhik lekaszabolták őket. A szalmát meggyújtották és a templom a bent lévő emberekkel együtt a tűz martaléka lett. Amikor a bezárt emberek megértették a kinti hangokból, majd a tűz ropogásából, hogy milyen halált szántak nekik, leborultak a földre és egészen addig imádkoztak, amíg a füst, vagy a tűz végzett velük. Nagyapám, amint a történet végére ért, tartott egy kis szünetet, majd így folytatta:
-Azt beszélik, hogy itt a templom maradványai fölött a csillagok fényesebben ragyognak, mint máshol. – Én már meggyőződtem róla, ezek a csillagok valóban fényesebben ragyognak. Fényük áthatol felhőkön, éjszakákon, nehéz korok sötétjén és bevilágítják lelkünket.
Dudás Károly