7. Kiliti pásztorok mesélték:

A macska és a nyulak
Bármennyire is hihetetlen, de megtörtént. József, az öreg gulyás köpönyegére ülve szemlélte a Hideg-völgy alsó névre hallgató tájat, majd unottan kinyitotta bicskáját, kézbe vette félig kifaragott botját és nekiállt a mintákat szaporítani a készülő alkotásán. A jó kis faragókést apjától kapta és folyamatosan késztetést érzett a botok, ostornyelek, kulacsok, pipák faragására. Egyre jobban sikerülnek művei, egyre jobban közelítenek az apja és nagyapja által készített faragásokhoz, de ő egyfolytában elégedetlen magával.

- Mikor tudok én úgy faragni, mint a drága jó apám? – tette fel magának a kérdést. Ezen töprengett, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy nyúl szaladt volna el előtte, egyenesen a domboldal galagonya bokrai mögé. Nincs ebben semmi különös, sok nyúl van errefelé,…csak hogy szürke és fehér színű vadnyulat még nem látott. Megdörzsölte a szemét: - bizonyára a nap vakított el egy pillanatra - gondolta, és faragott tovább. Kicsit később, ismét megjelent előtte a kép - most már semmi kétség, nem képzelődtem, tényleg itt szaladt az a bizonyos nyúl. Igen ám, de a nyúlnak nincs hosszú farka, ellenben van két hosszú füle. Azonnal tisztában volt vele, hogy egy eltévedt, kölyökmacska van a bokrok mögött. – Na, ezt megnézzük közelebbről is - gondolta, és úgy tett, mintha ügyet sem vetne az elbitangolt háziállatra. Kutyáit nyugalomra intette és a fegyelmezett állatok tudták, hogy most ezt a macskát békén kell hagyni. Tette tovább a dolgát, szaporán faragott, közben törte a fejét, hogyan lehetne magához csalogatni. Hamarosan készen állt a terv. Eddigi figyelőhelyétől kicsit távolabb, de látótávolságnyira, a talajból kezével kikapart egy tenyérnyi földet, amelybe beleterített egy lapulevelet és az így elkészített tányérba öntött a tarisznyájában lévő üvegből egy kevéske tejet és messziről figyelte, hogy mi történik. Negyedóra sem kellett és a macska a lapulevél-tányéron maradt csöppnyi tejet kinyalogatta.
- Na, várj csak kis cicám, hamarosan lesz gazdád, és pedig olyan, aki gondoskodik rólad. A következő naptól folyamatosan ki lett téve egy kis tányér tejjel, vagy más ételmaradékkal a gulyások kunyhója közelében, és a „kóbor cica” ismét háziállattá vált, odaszokott Józsefékhez. A kutyák is megbarátkoztak vele, együtt

aludtak, de az ételük közelébe nem engedték. Elmúlt a nyár, a kismacska nagyra nőtt. Az Óriás nevet adták neki.

- Még soha nem láttam ilyen nagy macskát - mondta József az egyik pásztornak, akár házőrzőnek is megfelelne, van itt egér bőven meg kell tőlük őrizni a kunyhót. Ez a macska nem tétlenkedett, alaposan rendet vágott az egerek seregében, elüldözte a patkányokat, de a nyestek sem szaladgáltak a marhák között úgy, mint korábban. A tél ebben az évben korábban köszöntött be és hatalmas havazások zárták el a falut a külvilágtól. József a Hidegvölgyben rekedt, két társával őrizték és gondozták az állatokat, a családja a tél nagy részét nélküle töltötte. A marhákat őrző embereknek fogytán volt az élelmük, hazulról sem hozhattak, mert a kamra gerendájára akasztott kevéske szalonna és sonka a gyerekeknek kellett. Haza menni csak néha-néha, rövid időre tudtak, ennyit engedélyezett az uraság, és ez kevés volt ahhoz, hogy levágják a karácsonyra dédelgetett disznójukat, mondván, hogy ebben a zord időben a jószágot nem lehet magára hagyni. A pásztorok lisztből, zsírból, hagymából és néhány szem fagyos krumpliból főzögették soványka leveseiket, hogy azzal vészeljék át a nehéz napokat. Szerencséjükre tüzelőjük akadt bőven, és otthon a családnak is beteremtették a tűzhelybe valót.

- Valahogy csak átvészeljük ezt a néhány napot - nyugtatták magukat - de ez a néhány nap kicsit hosszabbra sikerült.
- Ha lenne puskánk, lőhetnénk nyulat - szólalt meg egyikük, miközben megpiszkálta a tűzhely parazsát.
- Ha szárnyunk lenne, akkor meg repülhetnénk - felelt a másik. Se puska, se szárny, maradt a korgó nyomor. Egyik reggel arra lettek figyelmesek, hogy Óriás – a macska – furcsán nyávog a kunyhó ajtajában. Nem akartak hinni a szemüknek, ha a föld nem lett volna a hó alatt fagyos, akkor a lábuk földbe gyökerezett volna. A macska előtt a hóban egy vadnyúl feküdt. Amint Óriás meglátta gazdáját dorombolni kezdett és úgy hempergett a hóban, mint azt általában a kutyák teszik.
- Mit hoztál cicuskám? - kérdezte József, és azonnal megkapta a választ, amint megtapogatta a nyúl – még meleg – testét.
-A macskánk fogott egy nyulat, még ilyent se láttam, de még nem is hallottam - árulta el József a meglepődöttségét. A nyulat megvizsgálták, megállapították, hogy valóban a macska vadász zsákmánya. Azon nyomban kibújtatták a bőréből és már fortyogott is a rakott tűzhely platniján az ütött-kopott öntött lábasban, az illatos nyúlpaprikás.
- Ha ezt beosztjuk, akár három napig is eltengődünk belőle - mondta a legfiatalabb pásztor.
- Úgy, hogy még a macskánknak is jut belőle - felelt a másik. Még szerencse, hogy a családnak otthon kitart a disznóvágásig. A három pásztorember elfogyasztotta az ízletes paprikást és a maradékot gondosan, jól elcsomagolva eltették az eljövendő napokra. A következő reggel vidáman kezdődött, fütyörészve, jókedvűen látták el az állatokat. Amint az istállótól a kunyhó felé tartottak, azt hitték, hogy álmodnak, vagy valami csoda történt. Megismétlődtek az előző nap reggelének eseményei. Óriás ismét ott nyávogott egy vadnyúl mellett és amint meglátta gazdáját – akárcsak előző nap – dorombolni kezdett, majd a hóban hempergett. A marhapásztorok simogatták, dédelgették ezt a nagyranőtt cicát, ő pedig tűrte és mintha érezte volna, hogy ez a babusgatás nagyon is megjár neki.

- Akkor ezt most nem főzzük meg - jelentette ki József – hanem, amint megnyúzzuk, már János viszi is haza, majd megfőzik az asszonyaink - bízta meg a feladattal a fiatalabb gulyást, és már rántotta is le a bőrt macskájuk újabb szerzeményéről. Nagy volt az öröm a gyerekek körében. A Hidegvölgy marháinak őrzői úgy érezték, mintha az egész világ a lábuk elé borult volna, pedig csak jól lakhattak ők is és családjuk is. Nem tudták mire vélni a történteket.
- Ez egy szerencsés véletlen – vélekedett János - a macska éppen arra tévedt, amerre a nyulak fészke van és tegnap is, és ma is megfogott egy nyulat. A vadászszenvedélye hajtotta és a termetét kihasználva meg tudta ölni.
- Azt mivel magyarázod, hogy ide hozta a kunyhónk ajtajába és átadta nekünk? – kérdezett vissza Mátyás.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte János.
- Nekem kicsit más a véleményem - szállt be a beszélgetésbe József. Azt addig értem, hogy a macskát hajtotta a vadászszenvedélye, még azt is értem, hogy ide hozta nekünk a zsákmányt, hiszen a macskák, ha megfigyelitek, időnként ajándékot hoznak a gazdáiknak, hol egy verebet, hol egy egeret, de azon érdemes elgondolkodnotok, hogy miért velünk történt meg, és miért pont most, amikor éheztünk, szinte kilátástalanná vált a helyzetünk. Ez már nem csak a macska ajándéka volt a számunkra. Ez annál sokkal nagyobb dolog. Ez annál sokkal nagyobb…, és József a kunyhó földjére térdelt, felpillantott arra a kis feszületre, amely mindig ott lógott a falon és halkan imádkozni kezdett. A másik kettő pedig követte példáját.
Óriás több nyulat nem vitt a gazdájának, de hát egy macskának nem is ez a feladata. A nagy tél után szép tavasz köszöntött a Sió menti falvakra. A Hidegvölgy is vidám színekbe öltözött. A pásztorok élték tovább megszokott életüket itt ebben a télen zord, tavasszal kies völgyben, ott, ahol egyformán hallatszik Kiliti, Szabadi, Maros és Jut templomainak harangja, de ha jó a szélirány még Ságvár felől is.

Dudás Károly