Az öregember és az eper
Higgyétek el, a dolgok állását egyáltalán nem az a körülmény befolyásolja, hogy epernek nevezzük a szamócát, vagy burgonyának a krumplit, mert itt a baj valami más természetű, valami nagyobb mélységekben gyökeredzik.
Éldegélt valahol egy magyar faluban egy kis öregember, egy olyan magába savanyodott, az élet galádságai miatt megkeseredett koravén emberke a maga megrajzolt, de a sors által átfestett valóságában. A hatodik X-én átdöccent vén obsitos ledarált éveinek nagy részét azzal töltötte, hogy embertársain segítsen, örült, ha mosolyt tudott varázsolni mások arcára.
Kicsinyke kertjében nagyon finom eper termett, nem sok, talán egy kisebb kosárra való, amit jó szívvel osztogatott szét a felé néző és a ráköszönő emberek között. A kis területen termő gyümölcs gondozása kevés munkával járt, de abból a kosárnyiból nem juthatott mindenkinek, pedig az öreg azt szerette volna, ha mindenki megkóstolhatná kertjének méz ízű termését. Elhatározta, hogy több palántát ültet, és ebből már több embernek is jut. Úgy is lett, az emberek mosolyogva kóstolgatták az édesebbnél édesebb szemeket és az öregember nagyon örült, hogy jót tehetett az emberekkel. Büszkén nézett végig a kertjén és boldogan állapította meg:
-Volt értelme a munkámnak, mert örömöt szereztem az embereknek és én is jobban érzem magam ezáltal, mert jót tenni jó!
Érezte környezete háláját, úgy érezte, hogy ismét jó élni, szinte megfiatalodott, erősebbnek, boldogabbnak érezte magát. A következő évben egész kertjében eperpalánták sorakoztak, melynek gondozása már több, és alaposabb munkát igényelt, és a kis öregnek kölcsönt is kellett felvennie, hogy gondját tudja viselni növényeinek. Pénzbe került a sok palánta, fizetni kellett a kert felszántásáért, növényvédő szereket is kellett vásárolni.
Elérkezett az érés ideje, minden ismerősnek nagyon ízlett az új termés, amely szinte egyszerre érett be. Az öreg nekiállt leszedni a pirosló bogyókat, de egymaga nem tudott megbirkózni a nagy feladattal. Elhatározta, hogy segítséget hív és az ajándéknak szánt mennyiség felettit eladja a piacon. Hívta a szomszédjait, hívta a rokonait, az arra járókat, mindazokat az embereket, akiket eddig olyan nagy örömmel ajándékozott meg kertje gyümölcséből. Azokat az embereket, akiket szeretett, akiknek eddig mindig jót akart, egyedül hagyták a gondjával. Nekiállt és amennyit csak tudott leszüretelt a bő termésből. Kis kézikocsijával húzta el a piacig a ragyogó szemekkel telt ládákat, kosarakat. Kipakolta szemet gyönyörködtető portékáját és körülnézett a piacon, ahol két asztalnál is árultak epret. Megelégedve állapította meg, hogy egyik sem különb az ő árujánál, így már a legnagyobb lelki nyugalommal ki merte írni termékére az árat.
- Szép az eprem, ízletes is, és talán van egy előnyöm a vidéki árusokkal szemben, hogy a falubeli vásárlók bizonyára tőlem is vásárolnak, hiszen mindig is jó voltam hozzájuk. A vér nem válik vízzé! – mondogatta magában. Már kora reggel megjelentek az első vásárlók, az egyik, a harmadik szomszéd megállt a bácsika standjánál és nézegette a szinte magát kínáló gyümölcsöt.
- Vegyen szomszéd! Előbb kóstolja meg! Olcsón adom és jól meg is mérem, nem bánja meg! – szólította meg az utcabelit. A jóember – mert hát jó ember – megkóstolta az egyik szemet, majd bekapta a másodikat, aztán a harmadikat, és egy köszönöm mormolása közben elballagott. Az öreg, amint kilépett asztala mögül, hogy az epret visszaigazítsa a ládába, oldalra pillantott és pontosan rálátott a vidéki eperárus asztalára, akinél éppen akkor fizette ki a zacskó árát az iménti jó szomszéd. Hasonlóan járt a többi ismerős többségével is, nézegették, dicsérgették a portékáját, de annál a másiknál, az idegennél vásároltak.
- Miért van ez így? – kérdezte magától, amint este rakta vissza kis kocsijára a tele ládákat és kosarakat. Miért nem vették tőlem az epret a rokonaim, az ismerőseim, a barátaim?... A barátaim? - visszhangzott fejében az eddigi szent megnevezés, mert eddig azt hitte, hogy vannak barátai, eddig azt hitte, hogy nemcsak a vállát fogják veregetni a szebbnél szebb eperszemek létrehozásáért, azok kóstolgatása közepette, hanem amikor neki is szüksége lenne másokra, magára hagyják.
Szomorúan húzta haza kis kocsiját, amelynek súlya méterről-méterre növekedett. Nem tudja, hogy mit tegyen a gyümölccsel, amelyet szeretettel gondozott, amelyre sok pénzt áldozott. Talán a következő reggelre kitalálja, ha …lesz még következő reggel!
Dudás Károly