Balatoni vihar

A Balaton - a Pannon tenger - hazánk egyik színfoltja. Évezredek óta szolgálta az itt élő embereket, élelmet jelentett bőséges halállományával, a kezdetektől közlekedtek, először még mocsaras, ingoványos vízében, majd a Sió megépítésével a lápot, mocsarat lecsapolták és hajózhatóvá vált, akárcsak a belőle kifolyó csatorna. Az északi part hegyeivel és a déli laposabb tereppel időjárás meghatározó tényező is. A sekély vizű tó könnyedén felmelegszik a nap sugaraitól, de itt ezen a tájon pillanatok alatt képes megváltozni a hőmérséklet, szinte a semmiből elő tud lépni egy - egy félelmetes vihar. A balatoni vihar.

Valamikor a nyolcvanas évek végén történt: Kálmán, a fiatal főhadnagy, mint már annyiszor, ezen az augusztus eleji vasárnapon is beosztotta magát szolgálatba. Szerette a munkáját, igazából munkatársai között érezte jól magát. A nap sugarai szinte folyékonnyá változtatták az esőt már régen látott városi aszfalt utakat.

- Csak ezt a szerencsétlen tányérsapkát ne kellene viselni ebben a rettenetes hőségben,- gondolta és egy kicsit még eljátszott ezzel a gondolattal: - milyen jó jelzőt talált a hőség szó elé, - rettenetes! Nem nagy, nem kibírhatatlan, nem mindent felperzselő, hanem: RETTENETES! Úgy érezte, hogy ez a két szó teljesen összetartozik és gondolatban mindkét szót lerajzolta és - mennyire nem meglepő – mindkettő egy lent kezdődő és lent végződő szabályos ívet írt le.

- Most már árnyékosabb helyre kellene menni, mert még egy kis idő a nap „heve” alatt és még a fehér rafiasapka is lebarnul. Mielőtt beindult a kapitányság épületébe, a közterületeken szolgálatot teljesítő munkatársainak kiosztotta a védőitalt és odasúgta a bajtársaknak, hogy amennyire lehetséges kerüljék az UV sugarakat, lehetőleg árnyékban vészeljék át a rekkenő hőséget. Kicsit szégyenkezett, hogy bemenekült az épületbe, kollégái pedig tovább szenvedtek a gőzölgő aszfalttól. Bent az irodában győződött meg róla, hogy semmivel se került jobb helyzetbe az épület falai között. A betonfalak átforrósodtak és most ontották magukból a hőt. Hőmérője nem volt, de úgy 40 C fokra saccolta a hőmérsékletet. Töltött magának az íróasztalán lévő kancsó vízből, de már kezével érezte, hogy „halálos vétek” lenne belekortyolni, ezért először a pohárból, majd a kancsóból rácsurgatta a fejére. A langyos víz rálöttyent ingblúzára, ezért azt levetette és a falon árválkodó ruhaakasztóra tette. Itt lesz ideje megszáradni, mire újból kimegy a fiúkhoz, az újabb adag hideg üdítővel. A szolgálati okmányait rendszerezte, amikor megcsörrent asztalán telefon. A vízirendőrök parancsnoka hívta, aki arról tájékoztatta, hogy a tó térségében nagyon erős vihar várható, orkánerejű széllel, amely gyorsan ideér.  Tudta, hogy, az öreg parancsnok szava szentírás, amit a szolgálattal kapcsolatban kimond, azt nagyon komolyan kell venni, ebben nem ismer tréfát, ez az örök vidám, „jópofa” vízen járó. Kálmán, azonnal továbbította a híreket munkatársainak, megkérve őket, hogy akit csak lehet, tájékoztassanak a közeli veszélyre. Milyen veszéllyel járhat egy hirtelen lecsapó balatoni vihar? Hatalmas károkat okozhat és ilyen esetben emberek sérülhetnek, vagy halhatnak meg. Fák dőlhetnek ki, ágak törhetnek le, a déli szél besodorhatja a csónakokat, gumimatracokat, vízi bicikliket a tó közepére, ahonnan már nem mindig van menekvés. A főhadnagy tette a dolgát, a kevés eszközével megpróbálta enyhíteni a közelgő nagy „bajt”, amikor egyszer csak belehasított a felismerés és szinte felkiáltott a fullasztóan forró irodában:

- Jó Isten! A családom lent van a strandon! – ült ki arcára a rémület. Feleségét és két pici gyerekét, az ötéves kisfiút és a kétéves kislányt ő vitte le a strandra, azzal, hogy majd telefonálnak, ha „kistrandolták magukat”.

- Hamarosan visszajövök, URH –n elértek, - szólt be az ügyeletes tisztnek és már ugrott is be az épület előtt álló autójába, és röviddel később a strand főbejárata előtt fékezett. Anyósa, aki évek óta itt dolgozott a jegypénztárban már messziről kiszúrta egyenruhában érkező vejét és ijedten kérdezte:

- Csak nincs valami baj, hogy ilyen korán jöttél a gyerekekért?

- Baj nincs, de pillanatokon belül hatalmas vihar várható, ezért tájékoztatni kellene a strandolókat és az enyémeket hazaviszem,- válaszolta Kálmán, amelyre a mama hitetlenkedve reagált:

- Hiszen egy darab felhő, egy csöppnyi szellő sincs, hogy tudna itt most vihar lenni? - tette fel a kérdést mosolyogva, de amikor a vízen meglátta a rendőr motorosakat és a vízi mentők csónakjait és hallotta azok szirénáit valamint hangszóróit, amelyben a fürdőzőket a víz elhagyására szólítják fel, már azonnal tudta, hogy a család rendőr tagja nem viccel. Azt eddig is tudta, hogy ilyen dolgokban nem szokott tréfálkozni, de a motorcsónakok, amelyek az előbb még gondtalanul pancsolókat, kezdték kiterelni a Balaton teljesen nyugodt vízéből, elégséges magyarázatul szolgáltak a közelgő „veszedelemre”. Kálmán összeszedte a családot. Felesége egy pillanatig sem kételkedett a szavában. Ha valaki, ő tudta igazán, hogy férje mikor jó pofizik, és mikor komoly a dolog. Ő ismerte a legjobban ezt az embert, tudott olvasni a szeme legkisebb rezdüléséből is. Elhelyezkedtek a Skodában és elindultak a lakótelep felé. Menetközben a beharangozott viharból még egy kis libbenő szellőt sem észleltek, az égindulásnak a legapróbb jele sem mutatkozott. A főhadnagy mégis meg volt róla győződve, hogy az égi zenebona rövid időn belül megváltoztatja ezt az idilli, napfényes, tikkasztó balatoni világot. Az egyik utcában egy nagyobb fiatalokból álló csoportra lett figyelmes, akik szemlátomást, a náluk lévő tárgyak alapján a strandra igyekezhettek. A főhadnagy megállította mellettük autóját és udvariasan kiszólt a letekert ablakon:

- Jó napot kívánok fiúk, lányok! Most kaptuk a rossz hírt, hogy hamarosan nagy vihar érkezik hozzánk, ha a strandra igyekeznek, lehetőleg ne tegyék, mert nagyon zord idő lesz. Ilyenkor nagyon veszélyessé válik a Balaton. Az „ifjúság” hitetlenkedve nézett a rendőrre, akiről a forró autóban, patakokban ömlött a verejték.

- Ne haragudjon, de hogy mondhat ekkora badarságot, szólalt meg az egyik lány, aki kijelentésének éle miatt utóbb zavarba jött.

- Higgyenek nekem, én csak jót akarok, - próbálta meggyőzni az egyenruhás a tóra igyekvőket, de hasztalan, ők nevetgélve, hangoskodva folytatták megkezdett útjukat, de még előbb az egyik vagányabb srác utána kiáltott az éppen elinduló autónak:

- Magának elmentek otthonról,- amely teljesen behallatszott a kocsi utasterébe, de a rendőr nem azon bosszankodott, hogy megsértették, hanem féltette ezeket a butuska fiatalokat a közelgő veszélytől. Mit volt mit tenni, folytatják útjukat hazafelé, amely a strandtól csak néhány kilométernyire volt. A házuk elé érve már érezhető volt egy - egy fuvallat, a harmadik emeleti lakásukból kitekintve sötét színű fekete felhőket láttak közeledni, majd pillanatokon belül a nyitott ablakon keresztül a függöny elkezdett lengedezni. Az ablakok becsukásával egy időben ért oda egy hatalmas széllökés, amely az utca porát és a játszótér homokját villámgyorsan szétterítette a lakótelep házai között. A porfelhő csak nagyon rövid ideig szállt, mert a hirtelen lezúduló eső, azt beleragasztotta a talajba. Szinte a semmiből jött elő ez a félelmetes természeti jelenség. Ömlött a víz fentről, de még oldalról is, az orkánerejű szél tett róla, hogy ne lehessen megállapítani, hogy hol van a lent és a fent. Eközben az ég nem is dörgött, hanem csattogott, jelezve a villámok becsapódását, amelynek nagy többsége a Balaton vízében találta meg a célpontját. Ijesztő nappali sötétség borította be a balatoni égboltot. Ez az a balatoni vihar, amelyet alig félórával ezelőtt jelzett az öreg vízi medve, a tó rendőrségének parancsnoka, akkor, amikor a leghevesebben támadott a nap, amikor a víztükrön egyetlen fodrocska sem látszott, amikor minden nyugodt volt idelent. Aztán hirtelen összezsugorodott a világ, az elemek hatalmas erejével szemben törpévé vált az ember, nem maradt más, csak várni a pillanatot, amikor elhangzik az utolsó félelmetes dörrenés, és a vakító, tüzes nyilak fényei végleg belevesznek az egyre tisztuló égbolt kékjébe.

 Megnyugodott a világ, lecsendesedett a természet, zajait elnyelték az itt - ott még megjelenő, de egyre jobban kifehéredő felhők. A vad dobok hangját átvette egy másféle zenekar, egy lágy szimfóniát, fülbemászó, halk dallamot megszólaltató égi tünemény.

-dk-