Bazsai tanár bácsi megmentette Kilitit

Talán hatvankettő nyarán történhetett, mikor unokahúgommal, Mártával, mint már oly sokszor, Márvány mamáéknál a „pitar” végében lévő mázsán ültünk, és az 1848-49 évi szabadságharcról szóló gyönyörű könyveket nézegettük.

Nagy becsben voltak a könyvek, mert számunkra a világ legcsodálatosabb időszakát tartalmazták és nagyapánk – Márvány József ezeket az írott csodákat nem kisebb embertől kapta ajándékba valamikor a harmincas években, mint Szigethi Igazgató-tanítótól jó munkájáért. Nagyapám az igazgató úrnál szolgált.

Nézegettük, olvasgattuk, lapozgattuk eseményről eseményre haladva, és észre sem vettük, hogy alapos ismerői lettünk legszentebb korszakunknak. Ezen a napon, csak a Jóisten a megmondhatója, hogy éppen merre, melyik csatánál, eseménynél tarthattunk, amikor valaki beköszönt, az udvarban tőlünk nem messze tevékenykedő nagyapánknak:

- Jó napot József.

-Jó napot tanár úr, volt a válasz.

A tanár úr megállt a kapuban, nagyapám elébe sietett, előtte a „kisajtót” kinyitva, ellentmondást nem tűrő hangon betessékelte az udvarba.

-Fáradjon beljebb - invitálta a jövevényt.

-Még jobban fáradjak? - ennél jobban már nem lehet, Ságvárról jövök gyalog, megnéztem a „Betyár-barlangot”, hogy meg van-e még a bejárat, szeretném kivinni a hetedikeseket, hadd pillantsanak vissza, vagy száz évet a történelemben.

Én kiliti gyerek lévén ismertem a nagyapámékhoz betérő embert, aki nem volt más, mint Bazsai Lajos történelemtanár, akiről sok jót hallottam. Ő engem nem ismert, mert alsó tagozatos voltam, a negyedik osztályba jártam ő pedig történelemtanár lévén a felsősöket tanította.

Hamar székek és egy kisasztal került a „Szentiványi almafa” árnyékába, rá üveg borral, amit az öreg földműves és a tanár jóízűen fogyasztgatott.

A tanár bácsi figyelmét nem kerülte el a két könyvet nézegető gyerek. Odalépett hozzánk és belelapozott a „pitar” betonjára tett kötetek egyikébe.

- Tudjátok mekkora érték van előttetek? Ezekben a könyvekben hitelesen írták le a szabadságharc történetét.

-És melyik rész tetszik a legjobban? - kérdezte és én azonnal rávágtam, hogy ami Bem apóról és Gábor Áronról szól.

-Akkor valószínűleg tüzér leszel a katonaságnál.

-Tanár úr is tüzér volt a háborúban - tette hozzá nagyapám.

-Az voltam József, de arra kérem az Istent, hogy soha többé ne legyen háború. Nagyon megszenvedtük azt a keserves, néhány évet.

Nagyapám megkérte a tanár bácsit, mesélje el, hogy is volt, amikor tartalékos tüzérfőhadnagyként elkergette az oroszokat Kilitiből, ugyanis azt mesélik, hogy ez megtörtént.

-Ez nem történt meg,- felelte a tanár.

-Hát akkor, hogy volt? –Valahogyan csak volt?

--Most elmondom, hogy mi történt, de mi senkit nem kergettünk el.

-De azt mondják, hogy maga megmentette a falut az oroszoktól.

-Ez már kicsit közelebb van a valósághoz.

-Nagy harc volt?

-Tudja József egy csatát megnyerni nem mindig lövésekkel, az ágyuk erejével lehet. Van más módszer is.

-Milyen módszer?

-Mondjuk olyan, amikor nem lövünk.

-Hogyan, hát nem lőttek?

-Hát, majdnem úgy volt.

És akkor Bazsai Lajos – az én későbbi szeretett történelem tanárom, háborús tartalékos tüzérfőhadnagy elmondta az igazságot arról, hogyan menekült meg a mi Kilitink.

A magyar tüzérek az ő parancsnoksága alatt Siófok területén állomásoztak, az oroszok pedig Kilitin. A katolikus templom tornyában is felállítottak egy géppuskát.

A magyar tüzérek felderítői és bemérői nagyon pontos adatokkal szolgáltak az oroszok harcálláspontjairól. A tüzérek várták a tűzparancsot, amelyet Bazsai főhadnagy nem adott ki, amit helyettesének így magyarázott meg:

-Ha mi lövünk, néhány orosz állás ugyan megsemmisül, de Kiliti sem menekülhet meg, és mivel az oroszoknak több ágyújuk van, úgy szétlövik Siófokot a templomokkal, iskolákkal, házakkal együtt, hogy a helyén csak pusztaság marad.

-De hogy számolunk el a német szövetségesek felé, hogy hallgatnak az ágyúink?

-Hát akkor ne hallgassanak. Elfér néhány repeszgránát a „Csőri oldalban” és a „Bozótban”.

És így az orosz állásoktól távol csapódtak be a lövedékek a „Hidegvölgy” hajlatába és a Sió vizébe, a halak nem nagy örömére.

Az orosz tüzérek megérthették, hogy miről van szó. Ha a magyar tüzér nem lő rájuk, így nem kell vissza lőni sem.

Így védte meg Bazsai Lajos Kilitit a katasztrófától. Azt a Kilitit, ahol élt a családja és az a sok dolgos, becsületes ember, akinek a háború ugyanúgy nem hiányzott, mint ahogy neki sem.

A háborúból hazatérve tovább tanította a kiliti gyerekeket a történelemre.

Mindig éreztem, hogy a kedves tanítványai között voltam. Nagyon megviselt a halála. Siófokon helyezték örök nyugalomra, sok-sok volt kiliti tanulója kísérte utolsó útjára. A kiliti Esperes úr temette, akárcsak később nagyapámat is.

Ez a két jó ember csak a Mennyországba kerülhetett, ahol bizonyára néhányszor átbeszélgetik, hogyan is mentette meg a tanár úr Kilitit.

A Szabadságharcos könyvek elvesztek a hatvanas évek végén. Helyettük sikerült ugyanilyeneket találnom, amelyek itt sorakoznak szobámban a polcon, és amikor néha belelapozok, Bem apóval és Gábor Áronnal együtt megjelenik előttem Bazsai Lajos tanár bácsi lelkemben megőrzött, szeretetre méltó képe is.

DK.