Bodri, Buksi és a sas

Baksáék fekete Csöpi kutyája, a kerítés mellett szaladgálva, az udvarukból szurkolta végig az utca porában folyó örök rangadót: Horváth Laci Buksija és az én Bodrim vívta egymással az éppen soron következő mérkőzését. A két nagy kutya úgy harcolt, mint farkas rokonaik a vadonban, tépték, vágták, teperték egymást. Mi, a két gazdi hiába próbáltuk meg szétválasztani őket, nem jártunk eredménnyel, egészen addig, amíg Baksa Józsi el nem durrantott felettük egy felfújt papírzacskót. A lövésnek tűnő dörrenésre a két hűséges házőrző azonnal hazaszaladt. Porzott az utca, a július ebben az évben is kitett magáért. 1961 - et írtunk.

Hiába lett vége a kutyacsatának, a meccs a szurkolótábor részéről tovább folytatódott a „pálya”- vagyis inkább az út – szélén. A gyereksereg behúzódott az árok mellé ültetett nagylevelű juharfák árnyékába, és mint ilyenkor mindig, most is megvitattuk a nagy mérkőzést.

- Gyerekek, minden elfogultság nélkül mondom, de az én Buksim jobb volt, mint Bodri – állapította meg Laci.

- Azért sokszor volt alul a te kutyád is! – replikáztam.

- Igen ám, de végig fogta a te kutyád nyakát! – tette le Laci a 20 fillért kutyája mellett. Kis ideig elvitatkozgattunk, és mint már annyiszor, kiegyeztünk egy döntetlenben. Éppen a legjobbkor fejeztük be a traccspartit, mert a tornyokban rázendítettek a leves nótára.

Ebéd után elszéledt a társaság, én pedig a szilvafa árnyékában találtam meg a legmegfelelőbb helyet, hogy elviseljem a perzselő hőséget. Márta – unokahúgom- sóvárogva nézte a kezemben formálódó, majdnem kész – Danuvia belsőből készített – csúzlit. Még egy- két mozdulat és elkészült a mű.

- Tetszik? – kérdeztem.

- Nem rossz, én is elfogadnék egy hasonlót! – fejezte ki óhaját Márta.

- Tessék, a tiéd – feleltem és átadtam neki a „fegyvert”. Ő megforgatta, megnézegette, egy kavicsot helyezett a cipőnyelvből készült bőrébe és célba vett egy tököt a kertben. Nagyot huppant a lövedék a tízméternyire lévő növényen.

- Köszönöm! – felelte. Ezalatt, tőlünk nem messze kapirgált a kotlós, egy szakajtóra való kiscsibéjével. Körülötte szaladgáltak a csöppnyi pihések, és amikor kissé jobban eltávolodtak tőle, magához kotyogta őket. Ilyenkor futott az aprónép, be, egyenesen a „mami” szárnyai alá.

- Miért fordítja olyan gyakran a kotlós a bal vagy a jobb orcáját az ég felé? – kérdezte unokahúgom.

- Ilyenkor az eget kémleli, hogy nincs-e a közelben ragadozó madár – feleltem és ösztönösen felnéztem a felhők irányába. A kertünk fölött kitartóan keringett egy támadásra készülő nagy madár, ami lehetett héja, ölyv vagy akár vércse is, de mi itt Kilitin, abban az időben minden nagyobb ragadozó madarat sasnak hívtunk. Tyúkanyó magához hívta és a szárnyai alá terelte kicsinyeit, de néhány kis pelyhes kint maradt a kertben, ahová egy nagyobbacska nyíláson szöktek ki. Hiába volt a kétségbeesett hívó szó, a csibék nem találtak vissza a védelmet jelentő szárnyak alá. Ekkor már a héja nagyon alacsonyra ereszkedett és éppen lecsapni készült a zöldségek alá behúzódott csibékre, amikor a kotlós egyetlen nekirugaszkodással átrepült a kerítésen, szembeszállt a szörnyeteggel. Szabályos harc bontakozott ki a két állat között. Vérezni kezdett a tyúk, de nem hagyta magát.

Bodri kutyánk egyetlen mozdulattal átugrott a kerítésen és a kotlós segítségére sietett. Az ember azt gondolná, hogy a ragadozó a kutyától megijed és elmenekül, de nem ez történt. Karmaival beleszántott a kutyánk oldalába, amire az hangosan felvonyított, és ekkor olyan dolog történt, amit addig el se tudtam képzelni: Horváthék Buksi kutyája éktelen ugatással a mi Bodrink mellett termett és együttesen zavarták el a csibehúsra vágyakozó sasfélét. Úgy látszik, Buksi meghallotta, hogy bajban van a szomszéd kutya és félretéve minden eddigi torzsalkodást, átrohant, hogy megvédje.

Nagyon szépek és okosak voltak a kutyáink: Iszliék és Dudásék Bodrija, Horváthék Buksija, és Baksáék picinyke Csöpi kutyája.

Dudás Károly