Diák kalauzok, avagy kamaszkorom legszebb nyara
1969. június elején megjelent a Perczel Mór Gimnáziumban egy sötétkék egyenruhát viselő, sokcsillagos ember és azt kérte az Igazgató Úrtól, hogy beszélhessen a tizenhat évesnél idősebb tanulókkal. Hamarosan kiderült, hogy a „tábornoknak látszó” illető a 13. számu AKÖV – a mai Volán elődje - Siófoki irodájának volt a vezetője és azzal a szándékkal jött, hogy a nyári szünet idejére diákokat toborozzon, akik majd kalauzként dolgoznak a Siófok környékén járó autóbuszokon. Természetes dolog volt, hogy többen jelentkeztünk. Egy hetes kiképzés után először öreg kalauzokkal majd hamarosan önállóan dolgoztunk.
Miért kívánkozik ez a történet a Kilitiről szóló írások közé?
--Hát persze, hogy azért, mert Sára Bence barátommal- mi kiliti gyerekek-, a kiliti helyi járatra kerültünk.
Igaz, hogy a „Kamaszkorom legszebb nyara” film címeként le van védve, de talán minden következmény nélkül ide is leírhatom, mert ugyancsak ide kívánkozik.
Bencével egymást váltottuk- másnaponként. Azzal a Bencével, akivel egy osztályba jártam az általánosba, és akinek csodáltam talpraesettségét, határozott modorát,- én a kissé félszeg, visszahúzódó Rákóczi utcai gyerek.
Ez a nyár jó lecke volt. Minden valahogy a –„vagy talpon maradsz, vagy rád lépnek” fogalom köré csoportosult.
Az első nap, a nyakamban a kalauz táskával olyan volt, mintha satu szorítaná testemet, lelkemet. A szívem a torkomban dobogott. Sok idő kellett ahhoz, hogy megszabaduljak felesleges gátlásaimtól.
Egyre jobban belejöttem új szerepembe. Egyre jobban megtaláltam a helyem a jó öreg GA 89-74-es rendszámú fehér 66-os Ikaruszban, amelynek két sofőrje egymást ugyanúgy váltotta másnaponként, mint mi egymást Bencével. Kik voltak ők? – Hát a két Béla bácsi, akiknek áldom a nevét, amíg élek. A Simay Béla bácsi és a Földesi Béla ( + ) bácsi. Két teljesen különböző ember de egy dologban egyformák voltak, a hozzánk való türelemben és a jóságban.
Először az öreg Földesivel dolgoztam - aki ez idő tájt már volt vagy 35 éves, majd a Simay Béla bácsival. Később autóvezetést is tanulhattam tőle és az ő nyomdokaiban járó fiától ifjabb Simay Bélától.
Most viszont térjünk vissza 69-be, arra a bizonyos nyárra. A buszon is és azon kívül is tombolt a hatvanas évekre jellemző forró, száraz nyár.
Az öreg fehér, háromajtós csak rótta az utat a Vasútállomás és a Béke tér között. A menetidő 12 perc, egy menetjegy ára 2 forint.
Minden fordulóban volt valami érdekesség, valami, amire érdemes visszaemlékezni.
A reggeli –Siófok felé tartó járatokon utaztak a kiliti öreg nénik, hajtott háttal, megkérgesedett tenyérrel, vitték a keservesen megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, tojást a piacra. Soha nem tudom elfelejteni őket. Néhányan különösen a szívemhez nőttek és én úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. Az is volt, mert ezek a kiliti nénik nem színleltek, ők arra mosolyogtak, akit szerettek, - és engem szerettek, ez biztos. Nekem, pedig kellett ez a szeretet. Volt egy kis munkában megtört idős asszony, piros arccal, a kétkezi munkába belerokkant kezekkel.. Minden alkalommal fel-és lesegítettem pakolni kosarait.
A délutáni járatoknak is meg volt a maguk hangulata. Általában ezeken utaztak a strandra a fiatalok, gyerekek,
Ezen a nyáron – már nem tudom, hogy kinek a vendégei voltak- Kilitin nyaralt két kislány Budapestről. Ha jól emlékszem a nagynénijük az Önkiszolgáló bolt közelében lakott. Ez a két lány sokszor egész délután velem buszozott, csak azért, hogy beszélgethessünk. Néha olyan jó lenne tudni, hogy mi van velük!
Az esti járat Siófokról Kilitire - fél tíz körül - volt a legfontosabb – legalábbis számomra. Minden este ebben az időben jött haza Kilitire egy nálam két évvel fiatalabb kislány, aki a nyolcadik osztályt éppen befejezve az egyik büfében dolgozott. Már az is elég volt, hogy felszállt a buszra, hát, még amikor vissza is köszönt, vagy amikor beszélgetett velem! Persze ő semmi másra nem gondolt, talán csak arra, hogy az egész napi munkában elfáradt és jó lenne már hazaérni.
Voltak érdekes dolgok azon a buszon. Kezdve azzal, hogy a GA 89-74-es volt a 13-as AKÖV legöregebb járműve. Ebből következik, hogy elég sokszor meghibásodott. Egyszer amint Béla bácsi éppen szerelte- a Kiliti Csárda előtt / ami akkor még Tiborcz Vendéglő volt/ felállt az egyik ülésről egy kis öregember- Berta Sándor – és a buszban tartózkodó nem kevés utasnak felolvasta legújabb verseit. A verselés addig tartott, amíg a 66-os el nem készült..
Olyan is történt, hogy az egyik reggel, munkakezdéskor Béla bácsi nem találta a Béke téri megállóban az előző este otthagyott Ikaruszt. A rendőrök bukkantak rá az akkori szeméttelepen a „JÓSZÓ- híd”mellett, rátűzve az írással: „Ez már csak ide való!”
Szerintem a két vagány kiliti srác- elkövető-azóta is nevetgél a jó viccen. Mi mérgelődtünk is, de inkább nevettünk.
1969-től közel negyven év telt el, de úgy tűnik, mintha az a sok minden nemrégen történt volna. Pedig közben is mennyi minden megtörtént. Egy biztos, hogy ennél szebb nyár nem volt az életemben.
Köszönöm Kilitiek, köszönöm Béla bácsik.
Dudás Károly