Dr. Dudás Károly: A völgy foglyai
1. fejezet. A nagy elhatározás
Ezen az éjszakán is nyugtalanul aludt. Folyton a doktornő intelmei jártak a fejében, az a hosszú beszélgetés, amelyből számára csak egy rövid tőmondat maradt meg:
- Fogyjon Gábor bácsi! Fogyjon!
Reggel a mérlegelésnél a nővérke is megismételte a főorvos asszony figyelmeztetését:
- Figyeljen rám Gábor bácsi! Ha nem ad le az elkövetkező fél évben legalább húsz kilót, akkor hamarosan nagy bajba kerül! Tudja, mennyit mutat a mérleg?
- Nem tudom angyalom, már régen mértem magam.
- Látja bácsikám, az a baj hogy egyáltalán nem figyelt magára. Szabad egy 170 cm magas embernek 137 kilót nyomni?
- Mennyit mondott nővérke?
- Száz-harminc-hetet! –ismételte tagolva a kegyetlen valóságot a helyes arcú, mosolygós, fehérfityulás lány.
- Biztos, hogy jó a mérleg? – kérdezte bátortalanul a az ágyszélére huppanó beteg.
- Miért ne lenne jó? – kérdezett vissza a nővér. – Nézze csak, én is megmérem magam és pontosan mutatja a súlyomat: 57 kilogramm.
- Mit tegyek, hogy megszabaduljak ettől a nagy súlyfeleslegtől? – nézett ijedten maga elé a 65 éves elhízott ember.
- Ezt majd a doktornővel beszélje meg! – tért ki a válaszadás elől az ápolónő.
Egész nap emésztette magát. Az utóbbi években többször is megfogadta, hogy megpróbál változtatni helytelen életmódján, ami ment is ideig, óráig, aztán a keservesen leadott kilók újra visszarakódtak elhanyagolt testére.
- Hogy juthattam ebbe a helyzetbe? – mormogta maga elé, pedig tudta, érezte, hogy a bajok legfőbb okozója ő saját maga, amibe persze bele lehet magyarázni az élet nehézségeit, adott esetben mások tetteit is, de ennek semmi értelme. - Egy, csak egy felelős van, hogy mindez megtörténhetett – ismerte be szemérmesen magának a kegyetlen igazságot. Nagyon komolyan elhatározta, hogy szakít eddigi helytelen életvitelével és élete vissza lévő éveit igyekszik kissé sportosabban élni. Nem nagy dolgokat tervezett, nem akart ő mást, csak fogyni: egyelőre tíz kilót, aztán megint tízet, és majd meglátjuk a továbbiakat. Ezek a gondolatok teljesen felvillanyozták, már maga előtt látta a nem is olyan régen vásárolt, de hamarosan kihízott öltönyét, amelyet reményei szerint újra magára ölthet.
- Talán az emberek előtt is jobban merek majd mutatkozni! – sóhajtott fel és kellemes, jó érzés kerítette hatalmába.
Az utóbbi időben ritkán ment társaságba. Sok mindenben akadályozta a kövérsége, és az ebből adódó nehéz mozgása. Korábban aránylag nyüzsgő közösségi életet élt, nyugdíjba vonulásáig történelmet, magyart és latint tanított a városi gimnáziumban. Nyugdíjas éveiben újra előszedte ifjúkori hobbiját, tollat ragadott és több kötet novellát és regényt sikerült megírnia. Városának helytörténete foglalkoztatta, kutatni kezdte a település múltját és sok visszaemlékezést írt neves helyi emberekről és ismertetőt a nevezetes helyekről. Ez a hatalmas munka az írógéphez szíjazta. Csak írt, gondolkodott, és néhány év alatt az ülőmunkával párosuló mozgáshiány leverte a lábáról.
- Ez így nem mehet tovább! – adta ki magának a visszavonhatatlan utasítást. – Elég a nyafogásból, elég a bujkálásból! Már pedig, ha törik, ha szakad, hamarosan emberek közé fogok menni! Méghozzá a régi öltönyömben.
Tíz napot töltött a kórházban. Ez alatt az idő alatt szinte alig kapott enni. Egy falatka volt a reggeli, kevéske az ebéd és még kevesebb a vacsora. Mégse volt éhes! Egy fogyókúrát ennél jobban és hatásosabban nem is lehetne megkezdeni. Elhatározta, hogy otthon folytatja, ami – ismerve a felesége főztjét – nem is lesz könnyű.
- Jöjjön, aminek jönnie kell! Akkor is végig csinálom! A mama főztjéből kiválogatom a nekem valót – jelölte ki a helyes irányt az öreg tanár.
A fogyás – a szigorú szabályok betartása ellenére – lassúnak tűnt. Az első öt kiló egy hónapig váratott magára, majd még egy hónap kellett a következő öthöz. Kemény küzdelem volt, néha fájdalmas, néha keserves harc, amelyben apró győzelmek jelentették a sikert. Három hónap alatt húsz kilóval mutatott kevesebbet a mérleg.
- Ez még mindig nagyon sok – nézte a 117 kilónál megálló mutatót, miközben a konyhából kellemes illatok csábították a nassolásra. Szenvedett és tűrt. – Akkor is végig fogom csinálni! – ismételgette elhatározását.
Május volt, a kertben az orgona ontotta illatát. Jó ideig nézegette a virágokat, majd elsétált a közeli kiserdőhöz. A járdán nehézkesen haladt, néha megszédült és nem egyszer meg is tántorodott, ami elkedvetlenítette.
- Milyen érdekes! – gondolta – valamikor, úgy fél évszázaddal ezelőtt ez a néhány sor különféle fa egy igazi erdőnek tűnt. Miért? Talán azért, mert azt akartam, hogy erdőnek látsszon.
Gyerekkorától vonzotta az erdő, a természet, legyen az síkságon vagy hegyekben. Volt idő, amikor gyakran túrázott a közeli dombokon, de a távolabbi helyekre csak ritkán jutott el.
Fáradtan ért haza, beült a számítógép elé. Jó darabig nézegette kedvenc ismertségi oldalán a megosztott képeket, szövegeket, majd belépett email fiókjába. Amint meglátta Erdélyben élő unokaöccse levelét, kiszólt a konyhában szorgoskodó feleségének:
- Jutka, gyere, nézd csak! Válasz jött Samutól a múltkori levelünkre.
- Mit ír? – kérdezte az asszony.
- Azt írja, hogy szeretettel meghívnak bennünket a hegyekben lévő erdei nyaralójukba, ami elősegíthetné a gyógyulásomat.
- Nagyon jó lenne, de tudod, hogy a munkahelyemről nem tudok elszakadni, a tanév végéig.
- Ez a tanári sors! Tehát csomagolunk és maradunk – legyintett lemondóan Gábor, aki már régóta készült ősei földjére, ahol már csak egyetlen közeli rokona élt, Samu, az unokatestvér. A többi rokon városokba költözött, ő azonban úgy döntött, hogy a hegyekben marad, ahol nyugdíjazásáig erdészként dolgozott. Feleségével éltek egy nagyobb településen, de volt egy kisebb erdei faházuk is, távol mindentől, valahol mélyen az erdőben ahová vissza tudtak vonulni, ha teljes magányra vágytak. Ide, ebbe a hétvégi házba hívták meg Gábort és Jutkát.
- Hidd el papa, nagyon szívesen mennék!
- Tudom kedvesem. Tehát, nincs mit tenni, megírom, hogy nem tudunk menni.
- Várj még azzal a válasszal holnapig! Addig még kitalálhatunk valami okosat – javasolta Jutka.
Egész estét betöltő beszélgetés kezdődött. Bárhogy is csűrték, csavarták a dolgot, mindig odajutottak, hogy az utazás elmarad. A reggelinél nagyokat hallgattak, Gáboron látszott, hogy mondani akar valamit, csak nem tudta, hogy kezdje. Kis töprengés után belevágott a közepébe:
- Lehetne egy javaslatom? – kérdezte.
- Hát persze – felelt a feleség.
- Szóval, arról lenne szó, hogy egyedül utaznék és, amint megkezdődik a nyári szünet, utánam jönnél.
- Papa, nekem még több mint egy hónapom van a szabadságomig, ilyen hosszú ideig nem zavarhatjuk Samuékat!
- Szó sincs zavarásról. Egész nyárra megkaptuk a nyaralót, ők ugyanis néhány napon belül utaznak Amerikába a lányaikhoz és hosszú ideig kint maradnak. Tudod, mindkét lány ott él, ott alapítottak családot.
- Így már jobban tetszik a javaslatod – mosolygott Jutka -, csak féltelek ott egyedül a vadonban.
- Ne félts te engem! Biztonságos helyen van a faház, csak egy oldalról lehet megközelíteni a többi oldalát magas, partos domboldalak veszik körbe. Onnan csak a madár tud berepülni. Na, és nem is lennék egyedül, mert velem lenne Samu kuvasza.
- Te tudod papa! Ahogy én ismerlek, úgy sem tudnálak lebeszélni a tervedről, ezért inkább támogatom az elképzelésedet. Mikor szándékozol indulni?
- Ha nem gond, akkor már holnapután mennék is, hogy Samuékat még otthon érjem.
- Rendben van, ma és holnap csomagolunk, és holnap kiviszlek a vonathoz – tett pontot Jutka a nagy elhatározás végére. Gábor a ruháin kívül szinte mást nem akart magával vinni.
- Minek cipekedjek? Élelmiszert ott is tudok venni, amennyi nekem kell, és te is be tudod teremteni egy erdélyi üzletben, ha júniusban jössz utánam.
- Rendben van öregem, ahogy gondolod – fejezte ki egyetértését Jutka – de majd gyakran telefonálj!
- Hívlak, ha megérkeztem, aztán már több hívást ne várj tőlem, mert az erdei lakból egyszer sem fogok bemenni a városba, onnan pedig – ahogy Samu írta – csak postagalambbal lehetne üzenni, mert nincs telefonos lefedettség.
- Hogyan tudod meg, hogy mikor érkezem? – kérdezte rémülten a feleség.
- Most megbeszéljük, hogy melyik napon, melyik vonattal jössz, és én ott várlak az erdő közepén a nyaralóban – vágta rá az öreg tanár, de látszott az arcán, hogy ez a terv nagyon sántít, a feleségét nem teheti ki egy ilyen kockázatos utazásnak. A meggondolatlan mondatát visszavonta és egy jobban tetsző javaslattal állt elő: - Mama, beszéld meg a gyerekekkel, hogy nincs e valamelyiknek kedve autóval kihozni utánam!
- Melyiket merjem zavarni a mi problémáinkkal? – töprengett Jutka.
- Mindkettőt – javasolta Gábor, és már fogta is a telefont és hívta a Budapesten lakó fiát – Andrást. Röviden felvázolta neki a tervüket, hozzátéve, hogy bőven van ideje gondolkodni, és szabadságot intézni a munkahelyén. Ugyanezt elmondta a közeli városban lakó lányának, Eszternek is, aki máris válaszolt:
- Apa, száz százalék, hogy tudunk menni utánad!
- A férjed véleményét is várjuk meg! – javasolta.
- Részemről biztosan mehetünk – felelte a telefonba Krisztián a vő, aki a kihangosított készüléken nyomon követte a lány és az apja közti beszélgetést. – Azt pontosítsátok, hogy mikor kell indulni! – kérte az apósát.
- Ezt anyósoddal beszéljétek meg, egy bő hónapotok lesz rá – felelte és a viszontlátásra köszönéssel tette helyére a kagylót. Este Andris válasza is megérkezett:
- Tudunk menni apa! Nincs olyan erő, ami visszatarthatna bennünket.
- Nagyon köszönöm kisfiam! – felelt kissé elérzékenyülve a szülői házból messzire sodródott fiának.
2. fejezet. Az ősök szülőföldjén
Samu várta a vasútállomáson. Már messziről integetett és a maga kedves stílusában köszöntötte:
- De jó, hogy itt vagy testvér! – és megölelte a messzi földről érkező rokont.
- Szervusz, Samu! Köszönöm, hogy kijöttél elém! – Az erdélyi unokatestvér nem szerette a hálálkodást, ezért másra terelte a szót:
- Gáborkám te semmit se változtál!
- Látod mi ebben is, mint sok mindenben hasonlók vagyunk, se a színünket, se a fizimiskánkat nem szeretjük váltogatni.
- Így van, és a szívünk is a régi!
És egy újabb kérdés, de ez már Samuék házában, a terített asztal mellett:
- Mesélj tesó, mi van az anyaországban! Hogy van a családod? – és Gábor mesélt, az unokafivér pedig hallgatta, néha belekérdezett, majd ő is mesélt a kinti helyzetről és a családról.
-A kedves feleséged hol van? – érdeklődött Gábor.
- Látod, ezzel kellett volna kezdenem, ő már korábban kiutazott a lányokhoz Amerikába. Nekem még van itthon néhány napom. Ezt az időt arra fordítanánk, hogy végigvezetlek azokon a helyeken, amelyeket meg akarod látogatni. Gondolom, van elképzelésed.
- Mindenképpen ki szeretnék menni a temetőbe nagyszüleink sírjához, és utána, ha megoldható még valahová…
- Mondd bátran, hová vigyelek!
- Tudod testvérem, székely ember gyermeke vagyok, és úgy megöregedtem, hogy még nem voltam a …
- Hargitán – fejezte be Soma a Gábor által nehezen összeszedett mondatot. - Ma kimegyünk a dédszüleinkhez a temetőbe, holnap pedig indulunk a Hargitára.
Gábort a temetőbe lépve különleges érzés kerítette hatalmába. Nem tudott megszabadulni az elmúlás gondolatától. Ilyent korábban még nem tapasztalt, sem városuk temetőjében, de még a szirénázó mentőben sem, ahol az életéért küzdöttek. Ez valami teljesen más: itt apja ősei nyugszanak, azok az emberek, akiknek a vére az ő ereiben csordogál tovább. Nem a haláltól való félelmet érezte, hanem inkább egy belenyugvást abba, amit az ember nem tud megváltoztatni, mert így van elrendelve. Nagyszülei és közeli rokonai kopjafáira kis nemzeti színű szalagokat kötött, készítettek néhány felvételt a sírokról és elindultak vendéglátója házához. Egy ideig szótlanul ültek az autóban, amikor megunva a hallgatást Samu megszólalt:
- Ide figyelj bátyám, már kijöttünk a temetőből, tegyük hát félre a szomorkodást. Legyünk vidámak, amíg lehetünk! – és huncut szemével kacsintott egyet. Gábor egy szempillantás alatt letörölte arcáról a komorságot és már természetes mosoly kíséretében válaszolt:
- Teljesen igazad van. „Adjuk meg az élőknek, ami az élőké és a holtaknak, ami a holtaké!”
- Így legyen! – tette hozzá Samu. Mintha az autó is vidámabban gurult volna velük a vissza lévő útjukon. Nagy lendülettel kanyarodtak be a garázs elé és amint kiszálltak, a szomszédos udvarból egy velük hasonló korú, bajszos ember a kalapját megemelve átköszönt:
- Jó napot a ház urának és a kedves vendégnek!
- Neked is Péter! – válaszolt Samu, amit egy „egy jó napot kívánok-kal” Gábor is megtoldott.
- Te, Samu, mit szólnál hozzá, ha itt nálam estére összeülnénk néhányan és elfogyasztanánk egy finom vacsorát? – kérdezte a szomszéd. Samu kapásból felelt:
- A vacsorával teljességgel egyetértek, egy korrigálással.
- Mi lenne az? – érdeklődött tágra nyílt szemekkel Péter.
- A vacsora helyét nem jól mondtad kedves szomszédom, ugyanis a kondérnak ma itt nálunk illik alágyújtani.
- Benne vagyok barátom, de azért a pálinkát és a bort hadd álljam én! – makacskodott a szemmel láthatóan jó barát szomszéd.
- Jöhet a bor, aztán majd megkóstoljuk a tiédet is és az enyémet is! Hanem, abban segíthetnél, hogy a haverok egytől egyig megtalálják az asztalt.
- Abban hiba nem lesz! Már szóltam nekik. Igaz, hogy hozzám igyekeznek, de majd a te kapudon lesznek beirányítva. – Gábor jókat mosolygott a hallottakon. Tetszett neki az a közvetlenség és az, az együvé tartozás, amit otthon néhány évtizede tapasztalt utoljára.
- Ilyennek kellene lenni az embereknek nálunk is! – buggyant ki belőle a csodálattal párosult vágyakozás egy ittenihez hasonló, egymást jobban tisztelő társadalom iránt. – Ilyen életet kellene élni az otthoni magyaroknak is, olyant, mint amilyent nagyapám és apám korosztályától láttam, amikor az emberek őszintén tisztelték egymást: az emberek együtt voltak örömben és bánatban. Ilyen, az én életemben sajnos már nem lesz.
Samu hangja zökkentette ki gondolataiból:
- Péter, hány órára kell elkészülnünk a vacsorával?
- Délután 6 órára kürtöltem össze a férfinépet – felelt a szomszéd.
- Akkorra kényelmesen elkészülünk a főzéssel – nézett karórájára a házigazda – azért van ám egy nagyon fontos kérdés, amiről még nem ejtettünk szót.
- Milyen kérdés?
- Mondjuk, az, hogy mit főzzünk?
- Samukám, teljesen mindegy, hogy mit főzünk, mert amit egyszer megfőznek, megsóznak és megpaprikáznak, bárminek is hívják, az csak jó lehet. De, tudod mit? Te csak gondolkodj, nekem még van egy kis dolgom otthon.
- Menj csak, mire visszaérsz, kitalálom, hogy mihez rakjuk meg a tüzet – engedte útjára a jó beszédű öreget.
- Nagyon jó ember lehet ez a Péter – állapította meg Gábor.
- Még annál is jobb. Olyan mintha a testvérem lenne. Mindenben lehet rá számítani, ott segítünk egymásnak, ahol csak tudunk – mondta ragyogó szemekkel Samu – majd hozzátette: - most azonban egyedül hagyott, törhetem magam a fejem, hogy mit tegyünk az asztalra.
- Miattam ne idegesítsd magad tesó! Nekem bármi megfelel, hiszen én is azon a véleményen vagyok, mint a barátod, mindegy, hogy mit főzünk, csak jól kell ízesíteni.
Negyed óra sem telt el és visszaérkezett Péter, de már nem egyedül, hanem egy másik szomszéddal. Egy nagyobbacska kondért és tartozékait cipelték.
- Ezt meg minek hoztátok? Nekem is van ilyen akasztós edényem– fogadta őket Samu.
- A tiédnek másmilyen a belseje – replikázott a Péterrel érkező, akiről hamarosan kiderült, hogy Dezsőnek hívják.
- Mi lehet a különbség, talán más a színe? – lesett bele a bográcsba a gazda, de azon nyomban el is nevette magát, amint meglátta a pörköltnek előkészített, apróra vágott birkahúst.
- Ez már több a soknál! – kelt ki magából és magához ölelte a két embert.
- Nem sok ez! – viccelte el a dolgot Dezső. – Ha nem nagy baj, ma este hiány lesz a székekből. Igaz is, mennyi ülőalkalmatosságod van?
- Nem is tudom pontosan. Van vagy 15 darab.
- Na, jó, akkor még kellene vagy 10 darabot hoznunk hazulról. és már indult is a székekért.
- Ne menj sehová Dezső! – állta útját Péter. – van még három hosszú padunk is, ennyi már biztosan elegendő lesz.
Dezső számolni kezdett az ujjain és elégedetten bólintott.
- Ennyi már elég lesz.
- Ha kell, én szívesen pucolom a hagymát – ajánlkozott Gábor.
- És ezzel mit csináljunk? – kérdezte kajánul Péter, és leemelte a kondérral együtt hozott tál tetejét, amelyből áradt a frissen szelt hagyma illata. Hamarosan rotyogva főtt a pörkölt. Gábor hamar megállapította, hogy a baráti kör mókamester Dezső. Mindenre talált valami poént, semmi mellett nem tudott elmenni szó nélkül. Jelen pillanatban egy nagyon fontos kérdés foglalkoztatta, amelynek hangot is adott:
- Csak tudnám, hogy mikor ivott ez a szegény birka utoljára! Lassan már kiszárad szegény abban a nagy forróságban.
- Bizony, bizony nagy ott bent a hőség! – tette hozzá Péter.
- De még a kondér mellett is minden kiszárad – nevette el magát Gábor és két üveget hozott ki a házból. – Először a kondér mellett tegyük rendbe a dolgokat – töltötte meg a féldecis poharakat kisüsti szilvával, majd a másik, a vörösboros üvegből löttyintett a készülő pörköltre. – Így ni! Kiszáradás megelőzve.
- Egy időre – dörmögte Péter, és egyre sűrűbben tekingetett a sarkig tárva lévő kapu felé, ahol hamarosan be kell lépni baráti körük tagjainak.
- Megjöttek – súgta oda a vacsora készítőknek. Samu elébe sietett a népes társaságnak. Gábor próbálta megszámolni az érkezőket, de tizennégynél eltévesztette és lemondott a további számolgatásról. Később, már az asztalnál ülve újra belelendült. 22-en voltak.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, néhány perc a bemutatkozással és ismerkedéssel telt.
*Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, a megjelent férfiak egy településszépítő és természetvédő közösség tagjai. Sokat munkálkodnak az erdő és a városi zöldövezetek megóvás érdekében. Vannak köztük idősebbek, de egészen fiatalok is. Néha összejönnek egy-egy tányércsörömpölésre, ahogy a humoros Dezső elnevezte a poharazgatással egybekötött hangulatos vacsorákat. Általában valamilyen alkalomból szokták megteríteni a nagy asztalt, hol az egyik, hol a másik tag házában vagy éppen udvarában. Egy-két órát ilyenkor elbeszélgetnek, elfogyasszák a maguk készítette vacsorát, és a jókedv fokozására felhörpintenek néhány pohárkával. Jelen esetben az összejövetelre az alkalmat a magyarországi vendég - Gábor - érkezése szolgáltatta. A vendég ezen a vidéken szent és sérthetetlen. Innen a látogató csak jóllakottan, élményekkel gazdagon, mosolygós arccal távozhat. A szó szoros értelmében a tenyerükön hordják az ide betoppanó atyámfiát.
Gábort kínálgatták először pálinkával, később borral, de azonnal tudomásul vették, hogy egészségi állapota miatt nem fogyaszthat szeszesitalt és az étkezésére is oda kell figyelnie. Egyből azonban nem tágítottak: mesélni kellett a magyarországi helyzetről, a városáról és a családjáról.
- Végre van valami, amiből nem húzhatom ki magam, és örülök is, hogy kíváncsiak vagytok az enyéimre - kezdte mondandóját, és azon kapta magát, hogy végig mesélte az est nagy részét, a vendéglátói meg csak hallgatták, néha hozzászóltak, néha kérdéseket tettek fel neki. Amint befejezte a mondandóját, az egyik idősebb férfi odalépett hozzá és egy szép mívű vadászkést nyújtott át neki, a következő szavak kíséretében:
- Fogadd ezt a szerény ajándékot megismerkedésünk emlékére!
- Nagyon köszönöm - dadogta – most aztán igazán zavarban vagyok. Sajnos én ajándékkal nem készültem, mert nem tudtam, hogy találkozunk.
- Te magadat hoztad ajándékba és nagyon értékes beszámolódat a magyarországi viszonyokról. Elbeszélésedből megtudtuk, hogyan él a Dunántúlon egy székely ember – nyugtatta meg a tőrt átadó férfi.
- Látogassatok el hozzánk, több embernek is tudunk szállást biztosítani és az ismerőseimnél is van hely bőven. Bármikor érkeztek, szívesen fogadunk benneteket! – invitálta újdonsült barátait.
Gábor ritkán érezte ilyen jól magát. Tetszett neki az a nemes egyszerűség, ahogy a jelenlévők az élet dolgaihoz viszonyultak. Imponált neki, hogy ezeknek az embereknek a vidámság az alaptermészetük és bármennyire is csípős tréfákat, vicceket szedtek elő a székelyek nagy könyvéből, arra nagyon ügyeltek, hogy meg ne bántsák embertársaikat. Elkápráztatták a szép dalok, melyek többsége a szülőföld szeretetéről szólnak.
A társaság éjfél körül, úgy távozott, ahogy érkeztek is, együtt.
Gábor reggel madárdalra ébredt. Sarkig tárta a szoba ablakát és mélyen magába szívta a hegyek felől érkező friss levegőt. Órájára nézett: fél hetet mutatott. Samu már a konyhában készítette a kávét és a reggelit. Mosolyogva köszöntötte a szobából kilépő rokont.
- Jó reggelt! Hogy aludtál?
- Neked is jó reggelt testvér! Nem mostanában volt ilyen nyugodt éjszakám. Teljesen kipihentem magam.
- Nagyszerű! Hogy szereted a kávét?
- Halványan. Kevés a feketéből sok a tejből. Óvatosnak kell lenni, mert ma megmásszuk a Hargitát.
- Meg, bizony! Mégpedig a legmagasabb csúcsát, a Madarasi tetőre megyünk.
- Milyen magasan van a hegycsúcs?
- Veri az 1800 métert! – felelte Samu.
- Úristen! – szörnyülködött Gábor.
- Ne izgulj, ebből legalább 1600 méteres magasságig terepjáróval megyünk!
- És onnan tovább?
- Onnan gyalog. Ha megengeded két jó barátom is velünk jön, mindketten jóval fiatalabbak nálunk. Közülük az egyik orvos, belgyógyász. Itt lakik az utcánkban, ő ült veled szemben az este az asztalnál.
- Ezek szerint ő a Zoltán. Nem mondta, hogy orvos.
- Miért mondta volna, nem orvosként jött el a poharazgatásra, hanem barátként.
- A Madarasi Hargitára is barátként jön? Netán orvosként? – érdeklődött Gábor.
- Na, jól van tesó, megfogtál. Nem szeretnék semmit a véletlenre bízni. A te jelenlegi állapotodban – kiváltképp egy hegymászáshoz – nem árt, ha kéznél van egy orvos. Az meg hab a tortán, ha ez az orvos az egyik jó barátom is.
- Köszönöm a gondoskodást! Csak tudnám, hogy háláljam meg! – aggódott Gábor.
- Majd ha megyünk hozzátok, te is gondoskodsz nekem egy orvosról! – rendben?
- Rendben! – szólt a válasz és egymás tenyerébe csaptak.
Alig fejezték be a reggelit, megjelent Zoltán és 30 év körüli fia, Ákos.
Zoltán régi ismerősként üdvözölte a magyarországi vendéget, majd megkérdezte:
- Milyen volt az éjszakád Gábor bátyám?
- Az imént dicsekedtem Samunak, hogy nagyon jól aludtam.
- Ennek nagyon örülök, mert egy ilyen túrára csak kipihenten szabad indulni. Van nálad példány a kórházi zárójelentésből?
- A lényeg, hogy ne kelljen sokat gyalogolni, mert az még egy kicsit nehézkes, felelte, miközben átnyújtotta az orvosnak a zárójelentésből készült másolatot, aki átfutotta a fontos iratot és megnyugodva adta vissza.
- Hálaisten, nincs nagy baj. Néhány száz méter az a táv, amit nem a terepjáróval teszünk meg és azt is több részletben, persze még meglátjuk a menedékháznál, hogy merjük e vállalni. Indulhatunk?
- Igen! – felelte Samu és kigurította terepjáróját a garázsból.
Csodaszép tájakon, kedves falvakon át vezetett az útjuk, amelynek burkolata itt-ott kívánnivalókat hagyott maga után, a táj azonban lenyűgöző volt. Hegyek, völgyek, patakok, sziklák övezték útjukat, amelynek nagy részét erdőkben tették meg. Lakhelyükről másfél órás zötykölődést követően érkeztek meg a Madarasi menedékházhoz. Samu elmondta, hogy az épületet a magyar honvédség építette 1941-ben, amely még ma is elfogadható állapotban van.
Mellette több épületet emeltek, amelyek a pihenést és vendéglátást szolgálják.
- Itt az autókázás véget ért, innen a csúcsra már csak gyalog lehet felmenni. Leültek az egyik szabadtéri asztalhoz és Zoltán a táskájából elővett egy vérnyomásmérőt.
- Gyere Gábor bácsi, megmérjük, mennyire kalapál a szíved! – és már tekerte is a kis öreg karjára a levegőtömlőt. – Nagyszerű! 140 a felső, 100 az alsóérték, a pulzusod pedig 70.
Egy kicsit pihenünk ezen a helyen, aztán majd meglátjuk a továbbiakat.
-Rendben van! – helyeselt Gábor. Eközben a szomszédos asztalnál, a vendégek között, mozgolódás támadt és az egyik idős hölgy – olyan Gábor korabeli -, látva, Zoltán orvosi táskáját és a vérnyomásmérést, odament a dokihoz és németül kérte, hogy őt is vizsgálja meg. Hiába szabadkozott, kénytelen volt megmérni a nő vérnyomását. Nagy nehezen tudta csak az épületben lévő szolgálatban lévő orvoshoz irányítani az időközben sort alkotó vizsgálatot kérőket.
Samu a terepjáróból két túrabotot vett ki és Gábor kezébe nyomta az egyiket, a másikat pedig magánál tartotta. Még kicsit időztek és lassan maguk mögött hagyták a menedékházat, és a hepehupás, néhol göcsörtös, itt-ott köves gyalogösvényen megkezdték a Madarasi csúcs meghódítását. Négyszer tartottak pihenőt a tetőig és minden egyes pihenőnél legalább öt percet időztek. Minden újabb indulás előtt vérnyomásmérés következett.
-Minden rendben! – nyugtázta Zoltán elégedetten – mehetünk bátran tovább.
Azt az örömet nagyon nehéz leírni, amit Gábor érzett, amikor felért a csúcsra.
- Ezt is megértem – suttogta. Végre eljutottam arra a helyre, ahová annyira készültem, de valami miatt mindig csak terv maradt az utazásom. Boldog vagyok, hogy ilyen idős korban, 117 kilóval, súlyos betegséget követően még képes vagyok felkapaszkodni arra a helyre, ahol nagyapám 1922-ben megismerkedett nagyanyámmal.
- Ez így volt – erősítette meg Samu. Nagy szerelem volt az övék. Itt a hegyen a nagypapa egy piros és fehér rózsákból álló csokrot adott a nagymamánknak. Ezek a rózsák még mindig élnek.
- Ezt nem értem! – mondta Gábor.
- Pedig így van! Ott vannak az udvarunkban, már alig várom, hogy nyíljanak! – Samu látva unokatestvére csodálkozó arcát, elmesélte a rózsacsokor történetét.
- Én azt hittem, hogy édesapád beszélt neked erről.
- Nem, nem beszélt!
- Az úgy volt, hogy amikor a nagymama megkapta a csokrot, hazavitte és mindegyik szárat ledugta a kiskertjük földjébe. A rózsák szépen megeredtek és a következő évtől már virágot is neveltek. A kiskertjükben büszkén virítottak a piros, fehér szirmok a zöld levelek között. Néhány éven belül minden ház kiskertje nemzeti színbe öltözött.
- Kedves öcsém, de hogy maradt meg a rózsa közel száz évig?
- Megmaradt! Néhányszor újra lett ültetve, néha kicsit arrébb került, de megmaradt. Tovább élnek a rózsák, ahogy nagyapánk is tovább él, benned és bennem, bárhol is eresztettünk gyökeret.
Három napot töltött Gábor unokatestvére házában, amelyből az egyiket városnézéssel töltötte. Meglátogatta a helyi kirakodóvásárt és piacot is, ahol bevásárolt a vadonban tervezett napjaira. Még egy távcsővel ellátott légpuskát is beszerzett magának, rengeteg tölténnyel.
- Unalmas óráimban célba lövök, és - talán - a fegyvert meglátva, a medve se mer a közelembe jönni!
Samu, terepjáróján vitte el a mélyen az erdőben lévő hétvégi házhoz Gábort. Végigvezette a területen.
- Rendelkezz mindennel a sajátodként! A konyhában található élelmiszert fogyaszd egészséggel! Neked hoztam ki a napokban. Konzervek, leves porok és még sok minden. Majd meglátod! A fáskamrában találsz mindenféle szerszámot, használd, amire szükséged van! Még meggondolhatod, hogy a városi házunkban akarod eltölteni a vakációdat vagy tényleg itt egyedül az erdőben!
- Itt szeretnék maradni!
- Legyél óvatos! Messzire ne menj, mert az erdőben vadállatok is vannak!
Búcsúzáskor a kulcsokkal együtt egy nagyobbacska csomagot adott át a ház új lakójának.
- Erre szükséged lehet! – Gábor felnyitotta a papírdobozt, amelyben a legnagyobb meglepetésére egy csigás íj lapult.
- Honnan tudtad, hogy szeretek íjászkodni? – kérdezte.
- Írtad egyszer egy régebbi leveledben. Sőt, azt is megírtad, hogy helyi bajnokságot nyertél.
- Hát, igen, ilyen is volt. Ennek már tizenöt éve, akkor is csak a senior csapatban.
- Ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Remélem a harminc darab nyílvessző elég lesz! – tréfálkozott Gábor.
- Attól függ, hogy megyek e medvére vadászni, vagy csak a szegre akasztom ezt a gyönyörű fegyvert. – Mindketten tudták, hogy vadászatról itt szó se lehet, az íj csak önvédelemre szolgál majd az öreg önkéntes remetének.
Még jó ideig beszélgettek, aztán eljött a búcsú pillanata. Samu elrobogott a keskeny, földes erdei úton.
3. fejezet. Egyszemélyes túlélő program
A ház egy nagyobb tisztáson, egy magas partokkal három oldalról körülvett patkó alakú telken fekszik.. A területre bejutni csak a patkó szárai felől lehet. Az idevezető, a házból jól belátható keskeny földes út egy szélesebb erdei útról ágazik le, amely balra az erdő mélyébe, jobbra pedig a városba vezet.
Gábor kíváncsiságból, és, hogy egy kicsit megmozgassa az autóban elgémberedett végtagjait, elhatározta, hogy megméri a terület nagyságát. Két faágból a fáskamrában talált szerszámok segítségével összeállított egy egyméteresre nyitott nagy körző formát, és úgy, mint egykor a földmérők az ölező léccel, lelépte a telek szélességét és hosszúságát. A két patkószár közötti távolság - a szélesség - 50 méter, a hosszúság pedig 150 méter.
Maga a ház egy régi, de masszív épület. Úgy készítették, hogy a medve ne tudja betörni az ajtaját és az ablakait, ezért azokra erős zsalugátereket szereltek. A tető szintén képes ellenállni az erdő legnagyobb ragadozójának. A telek bejáratát magas kőkerítés határolja, erős gerendakapuval. A kutat a füves kert belső végébe, a magas part közelébe ásták. Gábor felhúzott egy vödörrel a friss, hideg vízből. Megkóstolta és örömmel állapította meg, hogy iható.
Leült a ház előtti fapadra. Végignézett a kapuig vezető keskeny bekötő úton, majd tekintetét ráirányította a tisztás mögött folytatódó rengetegre.
-Milyen barátságos a táj! Azzal ijesztgettek az ismerőseim, hogy félelmetes. Nem tudom miért mondták, itt minden olyan nyugodt és békés. Az erdőből érkező hangok is inkább egy zenekar összehangolt játékára hasonlítanak. Na, és hol marad a farkasüvöltés és a medvék ordítása? Itt csak madarak énekelnek és gyönyörűen ragyog a nap.
Bement a házba, átnézte a helyiségeket, felmérte, a használható eszközöket.
-Van itt minden, ami a mindennapi élethez szükséges: edények, evőeszközök, megfelelő bútorok a szobákban és a konyhában. Három szobát talált az épületben, mindegyikben kettő ággyal
- Nagyszerű! – gondolta – pont annyi a fekhely, ahányan a jövő hónapban leszünk, amikor megérkeznek a mamáék. Ma van május 20-a, pontosan mához egy hónapra érkeznek. Addig pedig egyedül leszek és szervezek magamnak egy egyhónapos túlélő programot. Holnap kezdem. Ma előkészítem a helyet, eszközöket és az élelmet a gyakorlathoz. Szeretném megmutatni a világnak, hogy igenis leadok még legalább tíz kilót ebből a felesleges zsírból, ami rám rakódott. Újra feltette magának, mint már annyiszor az idáig megválaszolatlan kérdést:
- Hogy hagyhattam el magam ennyire? Miért nem figyeltem jobban az egészségemre? Hol kezdődött ez az elhízással járó fizikai tespedtség? – Ezek a maró gondolatok jártak a fejében még lefekvés után is.
- Valamikor pedig odafigyeltem az alkatomra. Fiatalon sportoltam is. Egy időben súlyt löktem, amit pontosan azért nem folytathattam, mert kicsi volt hozzá a súlyom. Jött a súlyzózás és néhány évig egy érdekes önvédelmi sport a szambo. Később a munkám miatt már elmaradt a rendszeres sport, de a biciklizés és a túrázás megmaradt. Majd jött az íjászat, persze csak hobbi szinten. A nyugdíjazásomig talán nem is volt baj a kilókkal. Ahogy idősödtem, egyre jobban híztam, de a százas határt nem igen léptem túl. Még akkor sem volt különösebb gond, amikor nyugdíjasként az önkormányzatnál dolgoztam. Megvan! Talán akkor ütött be a mennykő, amikor a jogszabályváltozások miatt nyugdíjasnak már macerás volt munkát vállalni.
Gábor azzal tisztában volt, hogy nem dolgozhatott tovább a hivatalban, és megértette, hogy fel kellett állnia megkopott asztalától, de az eljövetelének módja, és egyes emberek viselkedése mély nyomot hagyott benne. A helyére egy régi ismerőse, mondhatnánk, hogy barátja került. Elhatározta, hogy mindent precízen átad utódjának, a sok év alatt megszerzett ismeretekkel együtt. Zökkenőmentesen is ment az új munkatárs betanítása, aztán a feje tetejére állt minden, amikor le kellett töltenie a még ki nem vett egy hét szabadságát. A munkaviszonyából ekkor még, több mint egy hónap vissza volt.
A szabadságáról visszaérkezve, az irodájába lépve földbegyökerezett a lába. A helyiséget teljesen átrendezték. Íróasztala nem a megszokott helyén volt, a fiókjaiból a hivatalos és személyes holmiját kiszedték és egy nagy dobozba rakták. Az asztal mögül pedig a majdani utóda vigyorgott rá.
- Hát itt meg mi történt? – kérdezte, és hajszálon múlt, hogy ne verje képen flegma kijelentése miatt:
- Berendeztem magamnak az irodát, úgy gondoltam, hogy könnyebben betanulok, ha minden a nekem megfelelő helyre kerül. – Gábor erőt vett indulatán és csak ennyit felelt:
- Legszívesebben felkennélek a falra, de egy ilyen szaralakkal nem mocskolom be a kezem. A részemről történő betanítást pedig felejtsd el!
Nagyon keservesen teltek munkahelyén a még visszalévő napjai. Még egy hónap ebben a pokolban! Mindennap gyomorideggel lépett be a hivatal ajtaján, mindennap megaláztatást érzett, és már nem csak az irodáját felforgató és őt kidobó idegenné váló emberrel szemben, hanem már azok elől a munkatársak elől is menekült, akiket korábban kedvelt. Rosszul lett, az orvos betegállományba vette. Többé nem lépte át volt munkahelyének küszöbét.
Korábban is írogatott. Maradt a múltból néhány novellája, verse, amelyekről még a család is keveset tudott, mert amint megszületett egy-egy írása, bekerültek a fiókba. Jöttek a nyugdíjas évek és megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy összegyűjtsön falujáról annyi emléket, amennyit csak tud. Barátai, ismerősei, de főképpen a fia segítségével egy száz évre visszanyúló fotógyűjteményt sikerült készítenie. Közben településük emlékeiből két kötetet kitevő novella gyűjteményt állított össze. Több helyi mondát is megírt, amelyek alapja nagyapja és a régi helyi pásztoremberek emlékei. Kacérkodott regényírással is. A megírt nyolc könyvéből három került nyomdába. A kéziratok a számítógépén és a polcon pihennek. Többen állítják, hogy érdekeseket ír, ennek ellenére nem tekinti magát írónak és nem is szereti, ha valaki annak titulálja. Ő csak leírja, amit érez. Ezzel kapcsolatban van egy szlogenje is: „ha építek magamnak egy házat, attól még nem leszek kőműves”! – szokta – teljes meggyőződéssel mondani.
-Na, de félre a kesergést! Gyógyulni, felépülni jöttem ide ebbe az idilli környezetbe. Végre fogok hajtani egy túlélési programot, melynek során – talán – sok kilótól megszabadulok. Előreláthatóan egy hónapig leszek itt a magányomban és nagyon kíváncsi vagyok milyen eredményt sikerül elérnem. – Körbenézett a telken és a takaros házon, és zavartan elnevette magát:
- Túlélés? Milyen túlélésről beszélek, amikor luxus körülmények közt élek: tető van a fejem felett, mindenféle eszköz és ruházat a rendelkezésemre áll, a spájz pedig roskadásig meg van tömve élelemmel. Ami ebből következik, az bizony nem túlélés. Legfeljebb átélés. Átéléssel élvezhetem azt a kényelmet és bőséget, amibe belecsöppentem. Ez így nem lesz jó! Ez így nekem nem tetszik! Nekem most – legalábbis ami az élelmet jelenti – nélkülözni kell. Csak így tudok gyorsan, sokat fogyni. Már tudom is, hogy mit teszek: annyi élelmiszert választok ki magamnak, amennyivel elütöm az éhségemet, de talán még egy kicsikét ennél is kevesebbet, és csak olyanokat, amelyek az igazi túlélőknél is előfordulhatnak.
Hozzálátott a túlélő élelmiszercsomag összeállításának. Beletett a hátizsákjába 1 liter étolajat, 5 kiló krumplit, 2 kiló rizst, 2 kiló lisztet, 1 kiló kristálycukrot, 1 kiló sót, 15 csomag leves port, 5 doboz olajos halat, 5 doboz májkrémet, 5 doboz sonkakonzervet, 5 doboz kockasajtot és néhány zacskó kétszersültet. Úgy tervezte, hogy a napi 1000-1200 körüli kalóriát fogyaszt. Ennyitől a fogyás már garantált. Kiválasztott két edényt: egy kisebb bográcsot és egy serpenyőt, valamint egy bádogtányért és egy bádogpoharat.
- Mától a kertben főzök és csak a zsákban lévő élelmiszereket használom fel. A többit elzárom magam elől. Ennyivel ki kell húznom a harminc napot. Utána pedig, ha megérkezik a család, majd meglátjuk, hogy folytatódik - e ez a kellemesnek ígérkező játék. Lehet, hogy akkor véget ér a szórakoztatásomra rendezett túlélő show? – tette fel a kérdést magának. Hej, ha tudta volna, hogy mit hoz a jövő, méghozzá az egészen közeli jövő, egészen másként alakította volna a napjait.
Ez a nap azonban a tervezésé, a készülődésé és főleg a tájékozódásé. Már ismerős a ház, nagyjából tudja, hogy mit, hol talál a konyhában és a három szobában. Tudja, hogy mi van a spájzban, a kinti fáskamrában. Megtalálta a szerszámokat, amelyekre bármikor szüksége lehet. Jó szolgálatot tehet a fejsze, a balta, az ásólapát, kézifűrész, és a néhány különféle kapa, de még a sarló is. Talált egy motoros fűnyírót, amit azonnal szeretett volna kipróbálni, de nem indult. Lecsavarta a tanksapkát és máris kiderült a hiba oka.
- Nincs benne benzin – állapította meg. Addig keresgélt, amíg rábukkant egy kanna benzinre. Öntött a tankba és rövid kísérletezés után pöfögött a masina.
- Nagyszerű! – gondolta – holnaptól kezdve minden nap nyírom a ház körül a füvet. Úgy nézem, már éppen itt az ideje. A húszliteres kanna benzin sokáig elég lesz. – Teljesen lázba hozta, hogy hasznos elfoglaltságot is talált magának. Ezzel meglesz a napi edzés is, és még hasznos tevékenységet is végez. Egy ronggyal letörölte a fűnyírót és visszatette a helyére. Elindult a fáskamrából, megállt egy pillanatra, aztán visszafordult és azon kapta magát, hogy berántotta a gépet és vágja a füvet. Csak vágta és vágta. Egyszer csak elhallgatott a motor, kifogyott a benzin.
- Semmi baj! – gondolta – már rend van a ház előtt, majd holnap folytatom.
Elérkezett az első éjszaka. Este alábbhagyott a madarak csivitelése, csak a távolból hallatszottak időnként furcsa hangok. Gábornak néha olyan érzése támadt, mintha járkálnának a ház körül.
- Biztosan valami állat – gondolta és óvatosan kilesett a zsalu résein. Egy árnyat látott eltűnni a fal takarásában. Azzal nyugtatta magát, hogy erős az ajtó, biztonságosak az ablakok, az épületbe négylábú nem képes behatolni. Abban bízott, hogy nem is akar.
- Mi van, ha rosszakaró ember törne rám éjnek idején? – rémisztette meg a gondolat. – Ha alszom, és nem veszem észre, akkor védekezni se tudok. Ha ébren vagyok, fel tudom venni a harcot a betolakodóval. Ebben az esetben előnyben lennék, mert fegyverrel a kézben fogadnám. Na, de miért ne venném észre? Csendben semmiképpen se tudja rám törni a zsalut. A zörgésre pedig egy-kettőre felébredek és nagyon kellemetlen kérdéseket teszek fel az idegennek.
Teljesen megnyugodott és hamarosan elaludt. Az öregemberek keveset alszanak, mondják az ehhez értők, de ő most alaposan rácáfolt erre. Réggel nyolc órakor a vekker csörgése parancsolta ki ágyából. Odakint fényárban úszott a táj. A vadgalambok versenyt panaszkodtak a kakukkal, az apró madarak pedig olyan dallamos koncertet adtak, hogy az öreg túlélőnek egyszeriben nótázni való kedve támadt. Dudorászva készítette el reggelijét, amely a túlélő zsákjából előhalászott egy szelet kétszersültből és egy kocka sajtból állt. Komótosan fogyasztotta el a sovány eledelt, amelyre megívott egy nagy pohár vizet. Tudta, hogy ez az étel nagyon kevés a szervezetnek, ezért az előző napon a fűnyírás közben talált elvadult szamócából is csipegetett néhány szemet. Gondolkodott, hogy az összes gyümölcsöt leszedje-e, vagy inkább mindig csak annyit, amennyit egyszerre elfogyaszt. Végül úgy döntött, hogy az a biztos, ami már a kosárban van. Meglepően sok szamócája lett:
- Ez megvan vagy három kiló, - emelte meg a teleszedett edényt. Napokig fedezi a vitaminszükségletemet. Ugye milyen nagyszerű a természet? Ad is néha az embernek, igaz el is veszi, ami az övé. Én meg szépen összegyűjtöm, mint az őseink, akik abból éltek, amit vadásztak, halásztak és gyűjtögettek. Ezután én is ezt fogom tenni: Samu elbeszéléséből tudom, hogy van itt a közelben egy patak, amelyben vannak halak is. Ő is szokott ott horgászni. Megpróbálom magam beteremteni – már amennyire tudom- a napi betevőmet. Vadászni nem tudok, mert nem szabad. Marad a halászat. Nagy kár, hogy nem hoztam magammal horgászbotot, milyen izgalmas lenne ülni a patakparton és várni, amíg a hal ráharap a csalira. Valami más módszert kell kitalálnom.
Elhatározta, hogy nem késlekedik, azonnal megkeresi a patakot. Samu szavai csengtek a fülében:
- Kimész a bekötőút végéig és itt nem a város felé fordulsz az útelágazásnál, hanem az erdő belseje felé. Néhány perces séta után már látod is a patakot.
Magához vette a székely barátaitól kapott tőrét, íját néhány nyílvesszővel, egy kisebb hátizsákot, és lesétált a patakhoz. Jól mondta Samu, a keskeny folyócskát valóban nem kellett keresgélni, azonnal meglátta, és hamarosan ott állt a parton és a vizet fürkészte. Egyszer csak meglátott egy kisebb halat a vízben, majd még egyet, aztán többet is.
- Be kellene mennem a mederbe és egyszerűen elkapni egyet-kettőt – biztatta magát, de a térd fölé érő víz elrettentette a tervétől. Kihegyezett egy botot, azzal próbálkozott, de minden dobása lesiklott az ezüstösen csillogó és cikázó célpontokról.
- Ma nem eszem halat! – állapította meg. – Hacsak nem változtatok a halász szerszámom formáján. – Fogta a botot és a késével a végét nyílhegy formájúra faragta. Bárhogy is igyekezett ezzel sem sikerült halat fognia. Újra kézbe vette a botot és még élesebbre akarta faragni a hegyét, amikor rápillantott a földre rakott nyílvesszőkre.
- Hogy én milyen gyakorlatlan vagyok! – mi lenne velem egy igazi, embert próbáló helyzetben? – korholta magát, és a megoldás máris ott volt a kezében. Fogta az egyik nyílvesszőt és rákötözte a bot végére.
- Ez már megteszi – motyogta és a harmadik kísérlettel eltalált egy úszkáló halat. A nyílvessző éles, horgos hegye beleállt a pikkelyes oldalába. Már nem is zavarta, hogy hideg a víz, azonnal belépett a bot végén ficánkoló halért, amely nem volt több 30-40 dekásnál. Beletette egy nejlon zacskóba és újabb fogással próbálkozott. Eltelt vagy másfél óra, mire a szigonyra került a második hal, amely az előzőnél is kisebb volt. Mindkettőt kibelezte és visszatette a zacskóba.
- Kifogtam a vacsorámat – ujjongott. Ezután naponta lejövök a patakhoz! Jókedvűen vitte haza a nagy zsákmányt. Lepakolta a hátizsákját és a két falatka halat kitette a ház előtt álló betonasztalra. Bement az épületbe és egy tállal tért vissza, majd egy vödör vizet húzott a kútból. Háttal állt a betonasztalnak, nem láthatta csak hallotta a füves talajon a lábak huppanását. Gyorsan megfordult és ijedtében szinte megállt a szívverése:
- A mindenit! Egy farkas! Viszi a halaimat! – de már csak a távolodó lompos farkú morgását hallotta. – Ezek után nagyon kell vigyáznom, hiszen komoly veszély leselkedik rám, a farkasok még a házhoz is idemerészkednek. Rossz rágondolni, hogy mi történt volna, ha nem a halat kívánja meg, hanem embert akarna enni! Mostantól mindig kell lenni valamilyen fegyvernek a kezem ügyében. Elérhető közelségben kell tartanom az íjat, ami, mivel nem lehet egyfolytában nálam, ezért más eszközök után is kell néznem. Először is, itt van az övemen a tokban a tőröm – húzta ki a bőrtartóból a l5 cm. pengehosszúságú éles „szerszámot”. Nézegette és észrevette, hogy a markolat vége levehető. Lecsavarta és láthatóvá vált a különféle eszközök tárolására szolgáló üreg. A bent lévő tárgyakat kiszedte. Talált köztük horgászzsinórt, horogtűt, cérnát, kis tekercs drótot, zsineget. Nézegette a kést és, mint egy tudós, mint aki megvilágosodott, a fejéhez kapott:
- Megvan! Itt van az orrom előtt egy hatásos fegyver! Ennél jobb nem is kell! A közeli mogyoróbokorról baltával levágott egy kétméteres hosszúságú botot. Olyan vastagot, amit némi faragással bele lehet tolni a nyélbe. – Íme, kész van egy igazi ősi fegyver, egy kézre álló lándzsa. Ezzel meg tudom védeni magam az ordassal szemben, ...ha nagyon muszáj. Jobb lenne persze ezt a mérkőzést elkerülni! – kavarogtak a gondolatai és a vadállat látványa, annak nyilvánvaló jelenléte előbb csak ijedtséget okozott, majd egyre fokozódó félelem kezdett eluralkodni rajta.
- Kerülnöm kell az ordas közelségét! Oda az erdei sétáimnak, és a patakban való horgászásomnak is! Hiába került elő a horgászzsinór és a horogtű a tőr nyeléből, ha nem használhatom. Ettől kezdve kezd komolyra fordulni a játéknak indult kempingezés szerű túlélési gyakorlatom. – Gondosan bezárta a telek egyetlen bejáratán a kaput. Megvizsgálta a kerítést, kissé megnyugodott, amikor megállapította, hogy a kerítés legalább két és fél méter magas téglafalból áll, amelyen át a farkas nem képes bejutni. A terület többi oldalát határoló magas dombban folytatódó partok felől lehetetlen behatolni.
- Mit főzzek ma magamnak? – dúdolta az ismert régi slágert és úgy gondolta, hogy egyre fokozódó éhségét elüti egy tányér zacskós levessel. A kút közelében felállított bográcsában forralt vizet és a tasak tartalmának felét beleszórta. Egy tojást beleütött. Levette a lobogó tűzről és bement a konyhába a bent felejtett kanaláért. Volt egy – a honvédségtől származó - evőeszközkészlete, amit több, mint 40 éve őrizgetett. Katona korában kanálgépnek hívták ezt az ötletes összeállítást, ami egy konzervnyitó végű fémtokba csúsztatható kanalat, kést és villát tartalmaz. Alaposan elmosta a készletet és visszaindult a bográcshoz.
- Uram-atyám! - szakadt ki belőle a rémület, az elé táruló látványtól. – Itt a farkas és befalta az ebédemet! – Az állat morgott egyet és elrohant a telek sarkában lévő bokrok mögé. Gábor maga sem tudta, hogy tudott olyan gyorsan beérni a házba. Magára zárta az ajtót és az összes ablakot. Egykettőre a kezébe került az íja. Fogott egy nyílvesszőt, de sehogy sem sikerült a nockját az íj idegéhez illesztenie. A kezei éppen úgy remegtek, mint egy megfagyni készülő emberé, és ő maga azt is érezte, hogy egyre jobban rázza a hideg. A fogai hangosan koccantak össze. Eltelt félóra, amire rendbe tudta szedni magát.
- Meg kellene mérni a vérnyomásomat! – gondolta, de inkább úgy döntött, hogy előbb kiles a bejárat melletti ablak zsalujának résein. Ott ült, szemben az ajtóval a félelmetes erdei ragadozó és tekintetét le nem vette az ajtóról.
- Úgy látszik, harcolnom kell, hogy elűzzem a területről ezt a fenevadat, vagy bele kell törődnöm, hogy itt van, és nem mozdulhatok ki az épületből, amíg el nem kullog. Nézzük csak: élelmem van, akár egy hónapra való is, csupán két problémám van, kevés az ívó vizem és a fürdő is kívülről közelíthető meg. Ezek szerint csak az első megoldás jöhet számításba, mégpedig a harc. Meg kell értetnem az ordassal, hogy ketten sokan vagyunk a ház körül.
Ki kell találnom valamit, amivel egy-kettőre pontot teszünk ennek a kellemetlen helyzetnek a végére. Nem lesz könnyű, de meg kell ölnöm a farkast! – döntötte el a továbbiakat. – Úgy tűnik, hogy elzavarni nem tudom, mert úgy is visszajön, ha akar. Egyetlen megoldás maradt: meg kell ölni! Lelövöm az íjjal és kész! - Újra kézbe vette íját és most már ura volt a mozdulatainak, a vessző egykettőre a helyére került. – És most hogyan tovább? – kérdezte magától.
Óvatosan résnyire nyitotta az ajtótól távoli ablak zsalugáterét és egy húskonzerv tartalmát kidobta az udvarra. Az állat odaszaladt az eleséghez és befalta. Meglepő módon nem rohant el, hanem állt az ablakkal szemben és a farkát csóválta. Gábor megfeszítette az íjat és célba vette. – Lőj, öreg! – biztatta magát, de a lövés elmaradt. – Képtelen vagyok megölni! Én nem tudok megölni senkit és semmit! Ott áll velem szemben – céltáblaként – és egyfolytában csóválja a farkát. Közben meg halk, nyüszítő hangokat hallat. Nagyon szép állat – gyönyörködött ellenfelében, amely közben leült a földre és a fejét kezdte csóválni, és egyfolytában mosolygott.
- Csak tudnék beszélni vele! Vajon mik lehetnek a szándékai? Bántani akar vagy csupán enni? Na, de mi van, ha engem is meg akar enni? Éppen ezért le kell győznöm! Le kellene, de nem vagyok rá képes! Biztosan eltalálnám ezzel a komoly íjjal és akkor megoldódna a problémám. Meg kell tennem! – határozott – és újból célba vette a tőle néhány méterre ülő és fejét csóváló lompos farkút. Megfeszítette az íját, már éppen útjára akarta engedni a nyílvesszőt, amikor az eddig csak nyüszítő állat szabályos ugató hangokat bocsájtott ki magából.
- De jól tudod utánozni a kutyák hangját! Látszik, hogy közeli rokonok vagytok – szólt Gábor a jószághoz. Az meg kutya módjára, hemperegni kezdett a fűben.
- Jó ég, hiszen ez a gyönyörű állat nem is farkas, hanem egy ordas színű németjuhász! Mi van, ha tévedek? Óvatosnak kell lennem! – Felbontott egy újabb konzervet és abból egy keveset kidobott közvetlen az ablak alá. A „vadállat” egy pillanat alatt megette. Újabb adagot tett elé, és azt is befalta, közben fel sem nézett. A harmadik kis adagot ette, amikor Gábor kinyúlt a nyitott ablakon és megsimogatta az állat hátát. Még egy falat a konzervből és már simogathatta az oldalát is. Tűrte, ás látszott rajta, hogy tetszik neki a babusgatás, amelyből Gábor arra következtetett, hogy van, vagy volt gazdája ennek a szegény idetévedt párának, akinek lehet, hogy nagyon hiányzik. Most kell nagyon okosnak lennem! – gondolta – el kell döntenem, hogy befogadom-e ezt a csavargót, és gondoskodok róla - mert ettől a pillanattól bizony gondoskodnom kell -, vagy kemény szívvel elzavarom. Simogatta a kutyát és közben törte a fejét, emésztette magát, de nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Végül mégis meghozta nehéz döntését.
- Gyere kiskutyám, kiengedlek a kapun és elbúcsúzunk. Meglátod, mindkettőnknek jobb lesz így. Könnyebb most a búcsú, mint, később, amikor már teljesen belopóznál a szívembe. Kiment a házból, és megindult a kapu felé. A kutyus a farkát csóválva lépkedett mellette.
- Menj ki! – szólt rá a kapunál, de az nem mozdult. Leült vele szemben és bámulta. Először csak szemérmesen, néha a fejét csóválva, az őt megetető ember tekintetét nehezen állva, majd egyre határozottabban a szemébe bámulva. Közben csak néha, néha pislantott.
- Ez egy igazi jellem! – gondolta az öreg, a kutya pedig mintha megértette volna, elkezdte nyalogatni a reménybeli gazdája kezét. – Kutyuskám, ne csináld, kérlek! Így nem tudok megszabadulni tőled. Neked innen el kell menned! Megértetted? – de úgy tűnt, hogy nem értette meg. Nem akarta megérteni. Lecövekelte magát és Gábor bárhogy is erőlködött, nem tudta a kerítésen kívülre tolni. Végül rákiáltott:
- Menj innen! Értsd meg, hogy nem fogadhatlak be! Nincs jogom törést okozni az életedben… és az enyémben sem! Már most megszerettelek! Mi lesz velem, ha még jobban a szívemhez nősz? Van neked arról fogalmad, hogy mekkora fájdalom lenne mindkettőnknek egy későbbi búcsú? – Lehajolt hozzá és egyenesen belenézett az állat szemébe. Ezekből a szemekből olvasni lehetett, ezek a szemek beszéltek. Valami olyasmit mondtak, hogy: „fogadj be jóember, legyél a gazdám!”
Gábor elérzékenyült. Eszébe jutott, amikor életében először volt kutyája. Bodrinak hívták azt a kis szürke gombolyagot, amit édesapja egy szatyorban vitt haza egy szép napon, valamikor hat évtizeddel ezelőtt. Tíz évig volt velük a farkas méretűre nőtt németjuhász. Sok mindenben eltért az imént hozzászegődött ordastól, de valamiben nagyon egyeztek: a nézésük, a tekintetük, a ragaszkodásuk és a hangjuk nagyon is hasonló volt.
Gábor kilépett a kapun és a kutya követte. Fogott egy kisebb botot, amit eldobott, és az állat azonnal utána szaladt. Arcán látszott az öröm, amikor visszahozta a fadarabot, amely azonnal le is törlődött ábrázatáról, amint rájött, hogy az EMBER átverte. Amíg ő a gazdinak szolgálatot tett, addig ő belépett az udvarba és becsukta a kaput. Ezt tette ővele a gazdi, az ő gazdija, merthogy ez az öregember az ő gazdija.
Gábor, amint ránézett a bánatos ábrázatra, azonnal cselekedett: kinyitotta az előbb bezárt kaput és az örömében ráugró „farkast” össze-vissza ölelgette.
Már csak egy kérdés maradt: - Mit adok neked enni? – veregette meg kutyája hátát. Másnap erre is megkapta a választ. Reggel korán ébredt és az első dolga volt, hogy magához hívja négylábú barátját. Szólongatta, füttyögetett neki, de a kutya nem jött elő.
-Na, tessék! Tegnap elzavarni se tudtam, mára meg úgy gondolta, hogy magától elmegy. Nincs mit tenni, így döntött. Ha neki így a jó, akkor nekem is el kell fogadnom.
Könnyű reggelit készített magának és a ház előtti padon ülve – gondolataiba merülve – elfogyasztotta. A teáját kortyolgatta, amikor könyörgő csaholást hallott a bejárat felől. Odaballagott és kinyitotta a kaput. Belépett rajta a tekergő, csapzottan, vizesen. Messziről lehetett érezni, hogy a patakban fürödhetett, mert erősen halszaga volt.
Gábor furcsa dolgot vett észre: a kutyus szájából sokkal erősebb halszag terjengett, mint a teste többi részéről.
- Ennek a rejtélynek hamarosan utánajárok! Gyere kutyus, mutasd meg nekem, mitől bűzlesz úgy, mint a halpiac! – hívta újdonsült társát és elsétáltak a patakhoz. A németjuhász futkározni kezdett a sekély parton és folyton a vizet kémlelte. Mintha keresett volna valamit, aztán ugatni kezdett és beleugrott a folyóba. A feje egy pillanatra lemerült, és amikor újra előbukkant, a fogai közt egy halat szorongatott. Két-három harapás és a félkilós körüli hal eltűnt a szájában.
- Sejtettem, hogy te halászni jársz a patakra! – mondta a kutya képébe Gábor, de azonnal el is ugrott, nehogy a vizet magáról lerázó bundás eláztassa. – Most én következem – súgta a négylábú fülébe az öreg, és fogta az előző nap eszkábált szigonyát és célba vette az első szeme elé került halat. – Mellé! – sziszegte csalódottan. Így járt a másodikkal, és még jó néhánnyal, eközben kutyája már a harmadik pikkelyest ette. Több órai kísérletezés után végre a nyílhegyre került az első, aztán még egy órát kínlódott a következőért.
- Megsüssem, vagy megfőzzem a zsákmányomat? – morfondírozott, végül úgy döntött, hogy van élelme, több is, mint amennyire szüksége van, ezeket elteszi a következő napra négylábú társának.
- Jól van kiskutyám? – nézett kutyájára. – Csak tudnám, hogy mi a neved? Várj egy kicsit cimbora! Nagyapámtól azt tanultam, hogy a kutyák nem a szavak értelmére figyelnek, hanem a hangsúlyra. Mindjárt kipróbáljuk, ha nem haragszol! - és különféle szavakat mondogatott, sokféleképpen hangsúlyozva a szótagokat.. Eközben figyelte az eb reagálását. Volt egy név, amire hegyezni kezdte a fülét. Gábor megismételte a szót, és a kutya újra reagált rá.
- Ettől kezdve van neved kedves barátom, mégpedig Farkasnak foglak szólítani? Megértetted Farkas? – és úgy látszik megértette, mert hallgatott újonnan felvett nevére. – Találó is a névválasztás, mert farkasnak néztelek, nagy lompos farkad van és végtére is a németjuhászt farkaskutyának is hívják.
Elégedett volt a gazdi, mert könnyebben hívta magához a kutyust és nagyon örült, hogy az részben ellátja magát élelemmel. Fog magának halat. Még ha csak halat fogna! Hamarosan újabb meglepetésben lesz része újdonsült gazdájának.
Késő délután értek haza a halászatból és Gábor úgy döntött, hogy Farkasnak nem ad vacsorát. Elhatározását azonban meg kellett változtatni, mert amikor asztalhoz ült, a kutyája esengve nézte a jóízűen falatozó gazdit, aki nem állhatta meg szó nélkül:
- Cimbora, nem létezik, hogy éhes vagy ennyi hal betömése után! – Farkas addig követelte a vacsorát, amíg meg nem kapta a számára másnapra tartalékolt halat.
- „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek” – ugye kiskutyám? – túrt bele a két nagy fül közti bundába.
Farkas a következő éjszakán is elkóborolt. Ismét csapzottan jött vissza új otthonába és a kert végében valamit elkapart a földbe.
- Kutyadolog – gondolta Gábor és addig nem is tulajdonított neki jelentőséget, amíg közelebbről is szemügyre véve egy nyúllábat látott kikandikálni a talajból. – A kutyák előrelátók és gondolnak a további napokra is. Ezt a tulajdonságukat őseiktől örökölték a vadonban töltött ínséges időkből. Amit nem tud megenni, azt elássa, tartalékolva a szűkösebb időkre.
- Ez, rendben is volna! – bólogatott a gazdi, de honnan vetted a nyulat? Honnan vette, honnan vette? – ismételte meg kérdését – hol vette volna? Vadászott a fiatalúr! Ez pedig nem jól van így…nagyon nem jól van! Bajt hozol a fejedre és a gazdiéra is, ezt ne csináld többet!
A kutya értelmes képpel bámulta a neki magyarázó embert, aki közben azon gondolkodott, hogyan tudná megakadályozni, hogy Farkas vadászni járjon. Vadat elejteni csak engedéllyel és a szabályok betartásával lehet! Az öreg tanárnak egyáltalán nem hiányzott egy engedély nélküli vadászat miatti eljárás. Az ember a kutyájáért is felel, és ami tilos, az tilos. Az élelméről azonban gondoskodni kell, ha már befogadta és ráadásul meg is tiltja neki a vadak befogását.
Az egyik fő feladatának tekintette Farkas élelmezését. Tüzetesebben átnézte a kamrában található élelmiszereket, amelyek egy kutya egész nyáron át történő tartásához kevésnek látszottak.
-Valamit ki kell találnom! De mit? – kínozta a kérdés.
Cseresznyét nem etethetek vele! – fordította tekintetét a ház közelében álló hatalmas fára, amelyen már mutatkoztak a csábítóan piros szemek. Ebben a pillanatban egy madárraj csapott a lombjai közé:
- A fenébe! Ha nem leszek résen, a seregélyek leszüretelik az egész termést. Valahogy el kellene riasztanom őket! – Tapsolni kezdett, a tollasok felemelkedtek, tettek egy kört a kéklő májusvégi ég alatt és újra zabálni kezdték a cseresznyét. Kihozta a házból légpuskáját, gondosan megtöltötte.
- Milyen szerencse, hogy táras fegyvert vettem, egyszerre több töltényt is be tudok tölteni – gondolta, és becélozta az egyik gyümölcsfalót, amely a lövéstől lehuppant a földre. Farkas odaszaladt, felkapta és befalta a seregélyt. A madárraj elrepült, de a sötétszürke tollasok hamarosan ismét a fán voltak. Újabb lövés, újabb találat, és ez is a kutya zsákmánya lett.
- Megettél egy nyulat az éjszaka, most pedig két seregélyt, ennyivel ki kell bírnod estig! – igazította el házőrzőjét. Ő pedig folytatta a célba lövést és úgy belejött a lövöldözésbe, hogy észre se vette az idő múlását. Tíz seregély volt a terítéken, a kettő elfogyasztottat nem számolva. Örült, hogy talált egy kis kiegészítőt kutyája étrendjéhez. Úgy számolta, hogy jó ideig el fog tartani a seregély invázió. Két cseresznyefa van az udvarban. Ha a korairól elfogy a termés, érik majd a következő. Aztán még itt vannak a meggyfák is. Amíg gyümölcs van a fákon, addig seregély is lesz, ami azt jelenti, hogy Farkas nem csak halat, hanem madarat is ehet, de vadászni nem mehet. A következő éjszakán a négylábú a fáskamrában aludt. Jó ideig nyüszített, miután Gábor rázárta az ajtót.
- Sírjál csak kiskutyám! – gondolta a „lelketlen” gazdi – ebből nem kehet akkora baj, mintha orrvadászaton tetten érne a vadőr.
Így teltek a gazda és kutyája napjai az erdőben. Nappal halásztak és a kifogott hal szinte minden egyes darabja Farkasé lett. A lelőtt madarakkal együtt annyi eledele összejött, hogy Gábornak a saját készletéből csak nagyon keveset kellett hozzápótolni.
Már több, mint egy hét telt el azóta, hogy Farkas, Gáborhoz szegődött. Példásan viselkedett, éjszakáit a fáskamrában töltötte. A második éjjeltől már nem is panaszkodott a bezárása miatt.
- Úgy látszik, beletörődött, hogy nem vadászhat – gondolta Gábor, de a kertben újonnan felfedezett ásások nyomai megrémiszthették. Halat, seregélyt és a készletből kapott élelemből nem áshatott el, mert azt mindig Gábor szeme láttára fogyasztotta el. - Akkor pedig valami másnak kell történnie. Vajon mi folyik itt? – rosszat sejtve ment be a faházba és átvizsgálta a deszkafalakat. Megdöbbenve vette észre, hogy két deszka az alsó részénél elmozdítható.
- Meg vagy te csibész! – kiáltott rá kutyájára. – tehát itt bújtál ki. Ne is mondd, a többit kitalálom: éjszaka nyakadba vetted az erdőt és ritkítottad a vadakat. Ezekből spájzoltál be magadnak a kertben, ugye? Farkas, mintha értette volna, hogy miről van szó, lesütötte a szemét, és egyik mellső lábával eltakarta az arcát. – Na, megállj csak! Kijavítom a falat és ettől kezdve vége lesz a csavargásaidnak! Megértetted? Innen már nem tudsz kiszökni!
Két éjszaka valóban nem tudta kibontani a deszkát, a harmadikon azonban eredménnyel járt és reggel egy hatalmas nyúllal érkezett haza. Ezt nem ette meg, nem ásta el, hanem letette a gazdi hajléka elé, aki nem tudta mire vélni a dolgot. A kutya ragyogó ábrázattal várta a köszönetet és a dicséretet. Legalábbis Gábor valami hasonlót olvasott ki a szeméből. Úgy tett, mintha elfogadta volna az ajándékot, az elejtett nyulat megnyúzta és annak egy részét Farkas elé tette. A többit elrejtette előle és több napig ebből etette.
Újra megjavította a fáskamra falát, de most már úgy megerősítette, hogy még egy medve se lenne képes kibontani. Kutyája se tudta kifeszíteni a megszegelt deszkákat, és mivel rájött, hogy nem járna sikerrel, nem is próbálkozott tovább.
Mást eszelt ki. Ezúttal nappal szökött meg Gábor mellől, amikor a patakról tartottak hazafelé. Három nap elteltével jött haza. Egy fácánkakassal a szájában tornázta át magát a magas kerítésen.
Két hét telt el Gábor és Farkas találkozása óta.
4. fejezet. Indul a család
Jutka napjai nyugtalanul teltek, amióta Gábor kiutazott Erdélybe. Egyfolytában korholta magát, hogy elengedte élete párját erre a meggondolatlan kirándulásra. Mi lesz vele egyedül abban a hatalmas erdőben? Ráadásul még meg sem gyógyult teljesen. Bármi történhet vele, ki van téve a vadállatok, a rosszemberek és a természet szeszélyeinek. Munkahelyén, az iskolában az igazgatóasszony észrevette, hogy valami nagyon nyomasztja. Rákérdezett:
- Minden rendben van? Bánt valami? Miben segíthetek? – Érezte és tudta, hogy főnöke jó szándékú és segítőkész a kollégáival, ezért elmondta neki a férjével kapcsolatos aggályait.
- Nagyon aggódom Gábor miatt Félek, hogy valami történik vele egyedül a vadonban.
- Utazz utána! – javasolta az igazgató.
- Nem tehetem, még több mint két hét múlva fejeződik be a tanítás! – válaszolta lemondóan.
- Na és? Nyugodtan elmehetsz, szerencsére nem vagy osztályfőnök, én majd helyettesítelek, és más tanárok is besegítenek.
- De nem szeretnék másoknak gondot okozni! – szabadkozott.
- Izgulsz a férjedért? Félsz, hogy baja esik?
- Igen, szinte már belebetegszem!
- Akkor meg ne gondolkodj, csomagolj és indulj! Ha nem mész, hamarosan betegállományba kerülsz! Válassz, melyik a jobb? – biztatta a főnökasszony.
- Meggyőztél, beszélek a gyerekeimmel és indulunk – felelte. Már az ajtóban volt, amikor még visszaszólt:
- Nagyon köszönöm!
Először a fiát hívta fel.
- Szia, anya! Ugye nincs baj otthon?
- Nincs kisfiam, de kérni szeretnék valamit! – mondta bátortalanul.
- Bármit, amit tudok, mindent teljesítek! Mi a kérésed?
- Nagy baj lenne, ha korábban indulnánk a papa után?
- Mikor megyünk? - hallatszott Andris feleségének Andinak a hangja.
- Holnapután szeretnék indulni! – adta elő kívánságát a mama.
- Miért nem holnap? – lepte meg Andi kérdése az anyósát.
- Én benne lennék, de még nem beszéltem Eszterékkel.
- Anyukám, ne késlekedjünk, hívd őket! Tudod, mit, ne hívd, majd én mindjárt beszélek velük. Hamarosan visszahívlak – Tette le a telefont András. Egyáltalán nem tartotta meglepőnek, hogy húga és a férje Krisztián is az azonnali indulás mellett döntöttek. Jókedvűen hívta újra édesanyját.
- Mama, mit szólnál, ha most felkerekednénk és elindulnánk hozzád. Jó két óra múlva ott leszünk. Beszéltem Hugiékkal, ők is azt javasolják, hogy ne késlekedjünk. Ha elhatároztuk, hogy utazunk, akkor menjünk!
- Nem lenne jobb inkább alaposan felkészülni? – bizonytalanodott el az anya.
- Nem kell ehhez különösebb felkészülés! Az okmányaink rendben vannak, bepakolunk a mikrobuszba és mehetünk! - zárta rövidre a kérdést András.
- Ti tudjátok, legyen úgy, ahogy mondod!
- Látod, ez már beszéd! Hamarosan ott leszünk!
- Várlak benneteket! – tette a helyére az ezeréves telefon kagylóját a tanításban megőszült idős asszony. Nagyon szerette a gyerekeit. Bántotta, hogy Andrisékkal csak ritkán tudtak találkozni a nagy távolság miatt. Eszter lánya a szomszédos faluból többször meglátogatta, ami általában hétvégeken történt, és ilyenkor nagy örömet szereztek, ha néha-néha náluk hagyták a 2 és féléves lányunokát, Emesét.
- De buta vagyok, gondolta – meg se kérdeztem, hogy Mesit hozzák-e? Nagyon remélem, hogy igen! Hát persze, hogy hozzák! Egész nyárra nem hagyhatják a másik nagyiéknál!
Jókedvűen csomagolta be a szükséges holmikat. A nagy készülődésben észre se vette az idő múlását. Ajtócsapódást hallott és kinézett az ablakon:
- Megjöttek! – nézett csodálkozva az órájára, és rohant a gyerekei elé. Mesi, a cserfes, bájos kislány repült a mami karjaiba. Amint felemelte a gyönyörű kislányt, egyszeriben erősebbnek érezte magát. Talán még a ráncai is kisimultak a csöppnyi kezek simogatásától.
- De jó, hogy itt vagyunk nálad! – bújt hozzá az egyetlen unoka.
A mikrobuszba kényelmesen elhelyezkedtek, még egy utolsó csomag és okmányellenőrzés, és elindult a család a papa után.
Az utazások nagyon jó alkalmat nyújtanak a nagy beszélgetésekre. A távol élő családtagoknak pedig számtalan kérdésük van egymáshoz. Felszínre jönnek olyan gondok, problémák, amelyekről eddig legfeljebb csak sejtése lehetett másoknak. Jutka keveset tudott a nagyvárosban élő András fia és családja életéről. Ritkán találkoztak, és a rövid hazaruccanások kevésnek bizonyultak a mélyebb kitárulkozáshoz.
- Mesélj, mi van veletek, hogy megy a sorotok? – kérdezte a menyét.
- Jól, anyukám! – szólt hátra a volán mögül a buszt vezető Andris.
- Te csak vezess kisfiam, az utat figyeld, ha megengeded, inkább Andit kérdezem.
- Nincs semmi gond, mama – felelte a fiatalasszony.
- A munkahelyeteken jól érzitek magatokat? – hangzott a következő kérdés.
- Igen, jól!
Az idős, tapasztalt pedagógus figyelmét nem kerülte el a bizonytalan, tétova válasz. Érezte, hogy valami nincs rendjén, valamit titkolnak a gyerekek. Elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Tovább folytatta a kérdezgetést:
- Kislányom, beszélj, mi a gond? – Andi és András tekintete összetalálkozott a belső visszapillantó tükörben. Pár pillanatig csodálkozva nézték egymás szemét és Andi, férje bólintására megnyílt anyósa előtt.
- Kirúgtak bennünket. Egy napon mindkettőnket, sok másik munkatársunkkal együtt. Hatalmas leépítés volt a cégnél és sajnos minket is elsodort a szele.
- Mikor történt? – vált komorrá a mama arca.
- Három hónapja.
- Mi lesz most, hogyan tovább? – kérdezte az anyós.
- Szeptemberig kapjuk a fizetésünket, jelenleg a felmentési időnket töltjük. De, van már megoldás.
- Hová mentek dolgozni?
- Ausztriába, ahol András talált a végzettségének megfelelő munkát. Egy magyar nyugdíjba vonuló ember helyére kerül az ősztől. Ismerjük az urat, a családja a közvetlen szomszédunkban lakik. Nekem pedig keresünk munkahelyet, ha a férjem már dolgozik. A fizetés az itthoninak majdnem a duplája, és lakásgondunk se lesz, mert a hazautazó bácsitól átvesszük a lakását.
A nagymamát leginkább az foglalkoztatta, hogy milyen messze van az osztrák város és milyen időközönként tudnak hazalátogatni. A menye megnyugtatta, hogy ezután se találkoznak ritkábban, mint eddig. Gyakran hazajárnak majd, és Grác nem a világvégén van.
- Három órás út anyukám. Ígérem, hogy havonta megtesszük – szólt hátra a vezetőülésből Andris.
A mama kissé megnyugodott. Tudta, hogy a fia nem egy elveszett ember és szerencsére a menye is nagyon belevaló, talpraesett és gyakorlatias asszony. Nagyon szomorúnak tartja, hogy a szakmai tudásuk és a sok tanulás ellenére külföldön találnak maguknak elfogadható munkát.
-Még jó, hogy nincs lakat a határon! – sóhajtotta.
Eszter lánya családjáról többet tudott, mint a fiáéról. Ők autóval negyed óra járásra laknak tőlük. Velük hetenként találkoznak és a kis unoka, Emese gyakran náluk tölti a hét utolsó két napját. Ezek a napok isten ajándékai a sokszor matt szürke hétköznapok után. Krisztián a vő, a népi fazekas mesterséget űzi. Saját vállalkozása van, amelyben rajta és a feleségén, Eszteren kívül még egy másik házaspár dolgozik. Jelenleg is ők tartják a frontot. Bőven van megrendelésük, nagyon kedveltek a népi és a modern formákat ötvöző termékeik.
Krisztián két hobbijának hódol: az egyik a középkori hagyományőrzés, amelybe feleségét is bevonta. Mindkettő jól bánik az íjjal és a középkori szúró, vágó fegyverekkel. A másik nagy szerelme az autó rally. Imád vezetni. Most is alig várja, hogy beülhessen a sógora helyére a vezetőülésbe. Erre még kicsit várnia kell, mert a kocsi utasai abban állapodtak meg, hogy az éjszakát a határ magyar oldalán lévő szállodában töltik, és korán reggel indulnak tovább. A szobákat még hazulról Eszter foglalta le. Az étteremben megvacsoráztak és egy kényelmesen eltöltött éjszaka után folytatták útjukat.
- Nem is bánom sógorkám, hogy átvetted a kormányt, legalább gyönyörködhetek a tájban! – csodálta Andris az elsuhanó erdőket, falvakat.
- Csodálatos az egész vidék. Hálaistennek többször is jártam erre. Azt nem mondanám, hogy ismerem az utat, de egyre jobban eligazodok az itteni hegyek és völgyek között –szerénykedett Krisztián.
- Hányszor jártál erre?
- Pontosan tizenötször. Jártam az Északi, a Déli és a Középső Hargitán. Többször voltam Korondon. Most egészen más irányba megyünk, de hazafelé tehetnénk majd egy nagy kerülőt, Korondot egy fazekas nem hagyhatja ki.
- Én benne vagyok! – helyeselt Eszter is és Andi is.
- Miért is ne? – bólogatott egyetértően András. – Előbb érjünk oda, csatlakozzunk a papánkhoz és töltsünk el egy kellemes nyarat abban a sokat emlegetett hatalmas erdőben!
- Még néhány óra és ott leszünk! – állapította meg Krisztián, amint a lábait tornáztatta az egyik út menti pihenőben.
Késő délután érték el Samu lakhelyét, a festői völgyben elterülő kisvárost.
- Hogyan tovább? – kérdezte a sofőr.
- Ez jó kérdés, fiam – felelt a mama – valakitől útbaigazítást kell kérnünk.
- Rendben van, előbb azonban menjünk be egy étterembe, gondolom, nem csak én vagyok éhes! – javasolta Andi. Csendes, szolid vendéglőben ültek asztalhoz.
- Mit hozhatok a kedves vendégeknek? – kérdezte az étlapot elébük tevő pincér.
- Mit ajánl? – kérdezett vissza Krisztián.
- Finomak a sültjeink, bármelyiket merem javasolni, de ma a sült kacsa isteni! – magasztalta a konyhájukat a felszolgáló.
- Legyen öt adag sült kacsa és egy kis adag a kislánynak! – adta le a mindenki akaratát tükröző rendelést – András.
- Valóban nagyon finom volt – állapította meg Krisztián, a számlával érkező pincérnek.
- Nagyon örülök, hogy meg vannak elégedve a kedves vendégek! – hajolt meg előttük a főúr. - Honnan érkeztek és hová tartanak, ha nem veszik tolakodásnak az érdeklődésemet?
- A Dunántúlról jöttünk és egy erdészházba igyekszünk, ami mélyen bent van az erdőben.
- Csak nem a Samu faházába?
- De, igen! Ismeri a Samut?
- Őt mindenki ismeri a városban.
- Be tudná jelölni ezen a térképen, hogy merre kell mennünk? – tette elé Eszter az úton vásárolt hajtogatós térképet, amelyen sok minden szerepelt, csak hát nem mutatta a helyes utat Samu faházához.
- Természetesen! – vette kezébe a ceruzát a segítőkész ember. Egykettőre a megfelelő helyre rajzolta az erdei lakot jelölő X-et.
Krisztián kéréssel fordult a többiekhez, amint ismét elhelyezkedtek a kisbusz kényelmes ülésein:
-A város szélén láttam egy nagy kirakódó vásárt vagy bolhapiacot. Szeretném közelebbről megnézni és venni egy-két dolgot.
- Mire gondolsz? – kérdezte András.
- Valami emléket vennék magamnak és néhány ajándékot anyukámnak és apukámnak.
- Mondhatnám, hogy ezt mind megvehetnénk hazafelé menet is, de inkább azt mondom, hogy gyerünk a piacra! – indította András a kocsit.
Szinte a végszóra értek a vásárra. Itt, ott már bontották a sátraikat az árusok. Krisztián odalépett az egyik kofához és kis alkudozással megvett tőle egy kiló sót és egy nagy műanyag üveg étolajat. A másik sátornál őrölt pirospaprikát, a következtőnél vöröshagymát, eggyel arrébb pedig egy nagy zacskó tejport vásárolt. András nem állhatta meg szó nélkül:
- Sógorkám, ezeket a termékeket mind megveheted otthon is.
- Ezeket nem! Ez eredeti parajdi só – emelte meg a zacskót -, az étolajat pedig kisipari módszerrel, olajütőben készítik. Ezt a fajta tejport sem árulják az otthoni boltokban, és a vöröshagyma is különleges. Most látom, hogy itt van olyan ételízesítő, és leves por is, amiket már régóta keresek.
- Hány tasakkal adhatok?- kérdezte az árus.
- Levesből tizenötöt és egy kilós ételízesítőt, és két kiló nádcukrot is. – válaszolta. Az egyik szemfüles árus kiszúrta, hogy a kis csoport tagjai messziről jöttek. Odaszegődött hozzájuk, mutatott egy 12 darabból álló, kisebb, nagyobb késeket tartalmazó készletet és azonnal az árát is mondta, magyar pénzben:
- Öt ezer forintért a maguké.
- Köszönjük, nem kérünk késeket! – szólt a lehangoló válasz.
- Négyezerért vihetik! – erősködött tovább.
- Köszönjük, ennyiért se kérjük! – de az árus nem tágított mellőlük, és ismét engedett az árból.
- Háromezer.
- Kedves uram, ezek a kések nem érnek annyit! – utasította el András újra a kínálatot.
- Kettőezerért odaadom, mert maguk nagyon szimpatikus emberek – próbált túladni az árus a fatartóba tűzdelt konyhai eszközökön. Mielőtt András ismét megszólalt volna, a nagybajszú árus a kezébe nyomott három darab egymásra rakott zománcos tálat. – Tudja mit? Itt vannak ezek az edények és a kések, ezekért így együtt ad háromezret és viheti.
András éppen el akarta utasítani, amikor Krisztián kivett a pénztárcájából kétezer ötszáz forintot.
- Ennyit adok, elég lesz?
- Na, jól van! – legyintett a Gábor bajszú, és ezzel megköttetett az üzlet.
- Neked kellenek ezek a cuccok? – kérdezte Eszter, amint visszaszálltak a mikrobuszba.
- Dehogy kellenek! De így könnyebben megszabadultunk ettől az állhatatos embertől.
- Mindenesetre nekem nagy élmény volt, ahogy ő saját maga leszállította az árakat – nevetett a mama.
- Igen, annak az árnak a duplájára, amennyit ő adott értük – nevette el magát Andi is.
Jókedvűen tértek rá az erdőbe vezető útra. Alig mentek pár száz métert, amikor a kocsi kereke egy nagy kátyúba döccent. A bent ülők nagy csattanást hallottak és egy hatalmas rándulást éreztek. A biztonsági öv tartotta őket az üléseikben.
- Szálljatok ki, és amíg Krisztiánnal megpróbáljuk kijavítani a hibát, menjetek be a mellettünk lévő parkba. A padokon kényelmesen megvárhatjátok, amíg végzünk! - kérte András a családtagokat
- Vagy legalábbis megpróbáljuk megjavítani – tette hozzá Krisztián, aki autóügyekben járatosabb volt sógoránál. Azonnal látta, hogy a hibát ők maguk alkatrész és megfelelő szerszámok hiányában nem tudják elhárítani.
- Ehhez sajnos szerelőt kell hívni – javasolta, amellyel András is egyetértett. Automatikusan nyúlt mobiltelefonja után, amit azonnal vissza is tett a tartójába. Rájött, hogy az otthoni szervizek telefonszámaival itt nem sokra megy.
Legalább egy órát vett igénybe, mire rábukkantak egy olyan szervizre, ahol hajlandók voltak soron kívül foglalkozni velük.
- Itt bizony nagyobb a baj, mint gondoltam. Teljesen összetört az autó alja – állapította meg a szerelő. Ez a hír nem lepte meg Krisztiánt, a gyakorlott rallyzót. Ő is látta, hogy alul leszakadt minden, ami egy nagy gödörbe csattanás miatt leszakadhat. Azzal is tisztában volt, hogy egy ilyen nagy hibát nem tudnak azonnal kijavítani, ilyen esetekben be szokták szállítani a sérült járművet a műhelybe, ahol alapos megvizsgálás után megjavítják vagy kicserélik a hibás alkatrészeket.
- Mikorra tudja rendbe hozni? – kérdezte a mestert.
- Ma már semmiképp, ahogy látom alkatrészt is kell hozatnunk, mert ehhez a típushoz semmit nem tartunk raktáron – válaszolt a szerelő.
- Mégis, mire számíthatunk, persze egy kis felárral értem?
- Ha mindent megmozgatok a cél érdekében, akkor is néhány nap kell, hogy elkészüljünk vele. Sok múlik az alkatrészen. Amint megérkezik, azonnal beszereljük és igyekszünk minél előbb menetkésszé tenni a gépüket. Hogy döntöttek, szállítsuk?
- Igen! – felelte András. A papírokat kitöltötték, a buszból a szükséges holmikat kirakták a parkba, és a használhatatlan járművet trélerrel beszállították a szervizbe.
- Mikor lesz kész az autó? – érdeklődött Eszter a visszaérkező férfiaktól.
- Lehet, hogy három nap múlva, de lehet, hogy sokkal többet kell rá várni – rémisztette meg András válasza a hölgyeket.
- És addig? Addig mit csinálunk? Itt a parkban nem várhatjuk meg, amíg megjavítják! – háborgott Andi. Két lehetőség van: szállást keresünk, és ott várjuk ki, amíg megszerelik, vagy taxival továbbmegyünk. – Felesége javaslatára András eléggé ingerülten reagált:
- Úgy gondolod, hogy a vakációnk végéig ott marad az autónk a szervizben?
- Ez még mindig jobb megoldás, mintha napokat töltenénk el egy szállodai szobában. Arról nem is beszélve, hogy ha itt ilyen állapotban vannak az aszfaltozott utak, akkor milyen lehet egy erdei terep? Úgy gondolom, hogy nem kellene tönkretenni a mikrobuszt egy gidres-gödrös, bakhátakkal tarkított úton.
- Ehhez nincs mit hozzátenni! – szólt közbe Krisztián - helyesen látja Andi a kérdést, támogatom a javaslatát. Fogjunk egy taxit, kivitetjük magunkat és a nyár végén szintén rendelünk egy taxit, ami befuvarozza a társaságot a kért helyre. – Ez a javaslat már Andrásnak is tetszett.
- Rendben van! Meggyőztetek. Azonnal visszamegyek a szervizbe és megbeszélem velük, hogy tűrjék meg a buszunkat hosszabb időre az udvarukban.
Az üzemben megértették a gondjaikat és készségesen vállalták, hogy megőrzik az autót, ha kell, több hónapig is. Az őrzési díjat természetesen előre kérték.
A taxiállomáson adódott egy kis gond: senki nem vállalta a fuvart a nehéz erdei terepen. Bajukat, bánatukat beszélgették a parkban, amikor odament hozzájuk egy férfi:
- Ne haragudjanak! – szólította meg őket – önkéntelenül is hallottam a beszélgetésüket. Ha jól értettem, fuvarost keresnek, aki kivinné magukat az erdőbe.
- Igen, ez a helyzet – válaszolta András.
- Hányan vannak? – kérdezte a fiatalember.
- Öt felnőtt és egy kisgyerek.
- És, ahogy látom csomagok is vannak. Én meg tudnám oldani a problémájukat, de kell még egy autó, vagy nekem kellene kettőt fordulni, mert a terepjáróm csak öt személyes. Ha önöknek megfelel, telefonálok egy ismerősömnek, akinek hasonló terepjárója van, és akkor egyszerre utazhat mindenki.
- Rendben van! – fogadta el a többiek nevében is a felkínált szolgáltatást András. Hamarosan megérkezett a másik alkalmi taxi is és a család elhelyezkedett a két járműben. Krisztián az elől haladó autó anyós ülését foglalta el, András a másodikét.
5. fejezet. Együtt a család
Még világos volt, amikor a rossz minőségű erdei úton elérték a Soma házához vezető leágazást.
A két terepjáró hangjára Farkas először morogni kezdett, majd nagy ugatásba tört ki.
Gábor a telek hátsó végéből jött előre a kapuhoz, éppen a vacsoráját készítette. Kíváncsian nézte a megálló autókat. Nyílottak az ajtók és ott állt előtte az egész családja.
- Hát, ti? Hogy kerültök ide? –szólt ki a kapun, cseppet sem álcázva meglepődöttségét.
- Úgy gondoltuk, hogy átugrunk hozzád – válaszolt Jutka.
- Nem úgy volt, hogy egy hónap múlva jöttök?
- Visszamenjünk? – kérdezte élete párja.
- Isten ments! Innen már csak velem együtt mehettek el – felelte, és ölbe kapta a felé repülő Emesét. Behívta a családot és a két taxist a házba. Kifizették a viteldíjat és Jutka – a háziasszonytisztet magához ragadva – a konyhában lévő asztalra terített egy abroszt, a konyhaszekrényben talált tányérokra kirakta a hazulról hozott és a városi piacon vásárolt élelmiszereket: sonkát, szalámit és többféle süteményt.
- Tessék, fogyasszanak önök is – kínálta a vendégeket. Ők nem kérették magukat, szorgalmasan csipegettek az eléjük rakott finom ételekből.
Emese nem tudott betelni nagyapjával, egyfolytában a nyakán csüngött.
- Szomjas vagyok – súgta a papa fülébe.
- Máris hozom az üdítőt – indult el a nagyi a kamra irányába, de Eszter megállította.
- Inkább víz kellene Mesinek, merre találok?
- Rögtön hozok – emelte fel Gábor a konyha sarkában álló üres vödröt.
- Megyek veled – csatlakozott apjához András. Honnan hozzuk a vizet?
- Van egy kút az udvarban, nagyon jó víz van benne.
- Ha megengeded, majd én megmerítem a vödröt – ajánlkozott a fiú.
- Csak óvatosan, az oldalából bokrok nőttek ki, nehogy elakadjon a vödör.
És megtörtént a baj. A fiatalos lendület nem mindig párosul megfelelő bölcsességgel, a kissé nagyobb tempó miatt a felfelé húzott vödör kilengett és elakadt az egyik belógó ágban. Bárhogy igyekeztek kiakasztani, a növényre tekeredő lánc nem engedett.
- Lemegyek a láncon és megpróbálom kibogozni – állt elő az apját megrémisztő tervével a fiú.
- Azt már ugyan nem! – tiltakozott az apa.
- Valami kötél kellene! Van a háznál?
- Igen, a fáskamrában láttam egy hosszú, erős kötelet. Rögtön hozom. – és egy perc se kellett András már a kút melletti fára tekert kötélen ereszkedett alá. Amint a vödör fölé ért, megmozgatta az elakadt láncot, de az nem engedett. Erősebben megrántotta, és ha az őt tartó kötél nincs a hóna alatt áthúzva, ő is lezuhant volna a mélybe, a kitépett téglákkal együtt.
- A mindenit! – kiáltott fel ijedtében.
- Jól vagy kisfiam? Minden rendben? – kiáltott le az öreg a kútba. Megnyugodott, amikor meghallotta a választ:
- Rendben, édesapám! Van nálad valami lámpa?
- Igen, van egy kulcslyuk megvilágító.
- Az kevés, másik nincs kéznél?
- Van a fáskamrában egy petróleumlámpa.
- Az jó lesz, ereszd le egy spárgával! – kérte a fiú.
- Megy – kiáltott az öreg, és a lámpa ereszkedett lefelé. Gábor le nem vette a szemét a fiáról, amíg egyszer csak eltűnt a kút oldalában. Azonnal megértette, hogy a téglafal beomlása következtében szabaddá válhatott egy üreg bejárata. – Ne menj be oda! – ordította mélyen belehajolva a kút, tátongó szájába – azonnal gyere ki!
Fia ebből semmit sem hallott, mert már a szeme láttára megnyíló, nagyobbacska üreg – vagy barlang – belsejét tanulmányozta, amely egy kb. öt méter széles és ugyanilyen hosszú vájat volt. Nyugodtan járkálhatott benne, a 180 centiméteres magasságával, a feje nem érte el a mennyezetet. Az egyik sarokban egy kisebb fémládikót vett észre. Már régóta itt lehetett, mert a rozsda alaposan kikezdte. Megpróbálta megemelni a tetejét, de az nem engedett.
Talán be van zárva – gondolta, de azonnal rájött, hogy az nem lehet, mert a lakat ott feküdt a földön a láda mellett. – Megvan, miért nem nyílik! – emelte közelebb a lámpához a fémdobozt – a teteje teljesen rározsdásodott az alsó részre. Áldotta az eszét, hogy zsebkést tart magánál. Most igazán jó szolgálatot tesz a jó erős, csontnyelű bicska. Megtalálta a ládikó teteje alatti rést és a késsel addig feszegette, míg engedett és nagy reccsenéssel emelkedett fel a fedele.
- Nézzük csak! Mit őrizgettek az évszázadok ebben a befalazott barlangban?– vette szemügyre a láda tartalmát. Korhadt famaradványokat látott és pénzérméket.
- Nyolc darab valamilyen fémpénz, de nem látom jól a feliratot és nem tudom, hogy arany, ezüst vagy esetleg bronz-e, de teljesen mindegy, mert úgysem a miénk, és a múzeumba kerülve nagy értéke van még a vaspénznek is – dörmögte maga elé.
Ilyen izgalmat még életében nem érzett, mint ezekben a percekben. Olyan valószerűtlen, olyan meseszerű minden, Lement egy kútba, amelyből egy bejáraton bejutott egy barlangba. Most meg itt van ez a kincs is! Teljesen feldobta a hirtelen jött adrenalin bomba.
-Ez nem lehet igaz! – gondolta –, egyszer csak felébredek az álomból, mert nem létezik, hogy velem ilyesmi megtörténhet!
Pedig megtörtént. Észrevette, hogy a talált ládának van egy lezárt része, amit szintén felfeszített a késével.
- Egy könyv! – emelte ki az iskolás füzet méretű könyvet. Óvatosan belelapozott. Nagyon vigyázott, mert a lapjait igencsak megviselték az évek. Az aránylag elfogadható állapotban lévő borítója alatt, erősen málladozó, megsárgult lapokat talált.
- Ezek szerint ez nem is könyv, hanem egy füzet, amibe valamit feljegyeztek. Bármit is írtak bele, nagy kincset jelent majd a történészek számára – gondolta és a beírásokból annyit meg tudott állapítani, hogy latin nyelven írták.
Talált kincsét inge alá szorította és az érméket zsebébe rakva felmászott a kötélen a kútból.
A barlangban nem észlelte az idő múlását. Időközben beesteledett.
- Mit csináltál ott lent? Már arra gondoltam, hogy bajod esett– korholta az apja.
- Nem történt semmi, csak találtam valamit.
- Mit találtál, fiam? – tudakolta az apa. András vett egy nagy levegőt és éppen készült elmondani az általa tapasztaltakat, amikor édesanyja hangját hallotta. Őket szólítgatta:
- Merre vagytok papa?
- Itt vagyunk, már megyünk is, csak kicsit körülnéztünk – kiáltott vissza Gábor. A konyhába lépve, helyére tették a vödröt, és asztalhoz ültek.
- Mit tehetek a tányérotokra? – kérdezte Eszter.
- Én csak két főtt tojást kérek egy nagyon kevés kenyérrel – adta le a papa a rendelést.
- Teát önthetek?
- Igen, cukor nélkül.
- Nagyon jó lehetett az ebéd édesapám, ha ilyen sovány vacsorával megelégszel – szólt közbe Andris.
- Jó is volt és talán még elég is volt – válaszolta Gábor. Jutka végignézett férjén, aki szemmel láthatóan fogyott, amióta eljött hazulról.
- Sokat vékonyodtál az utóbbi időben, vajon hány kilót dobhattál le?
- Egészen pontosan meg tudom mondani, ma reggel mértem magam Samu itt hagyott fürdőszoba mérlegén. 23 kilóval vagyok könnyebb, mint a kórházi „mázsálásomkor”.
- Mérésedkor- javította ki a felesége.
- Akkora súly már kiérdemelte a mázsálás elnevezést! – ellenkezett nejével az elhízott, de fogyóban lévő öregember.
- Ezt nevezem! Minden dicséretet megérdemelsz apukám! – ölelte át a vállát Eszter, amit nem sokáig tehetett, mert Emese kettőjük közé furakodott. Előbb nagyapja ölébe kéredzkedett, majd Andrást nézte ki magának.
- András bácsi, úgy se tudsz megfogni! – incselkedett a nagybácsival és kiszaladt a konyhából. András utána, és csak a ház előtt tudta elkapni a gyorsmozgású kislányt.
- Mi csörög a zsebedben? – kérdezte, amikor a bácsikája felkapta és a karjaiban hozta vissza.
- Á, csak a kulcscsomóm! – felelte András.
- Megnézhetem?
- Hát, persze! – válaszolta, és kihúzta a kulcsait nadrágja zsebéből.
- Valamit leejtett! – fegyelmeztette az egyik taxis, de közben lehajolt és felkapta a földre hulló, csörrenő pénzérmét. Vetett rá egy pillantást, és felvette a padlóról. – Szép darab! Hol lehet ilyenhez hozzájutni? – kérdezte.
- Találtam – felelte Andris -, de nem csak ezt az egyet, hanem még néhányat – hencegett szerzeményével.
- Hol találta? – kérdezte a férfi, miközben visszaadta a pénzdarabot. András már éppen be akart számolni nagy kalandjáról, amikor édesapja nézéséből azt olvasta ki, hogy nem biztos, hogy szerencsés dolog lenne a találás helyét a két idegen orrára kötni. Azzal tisztában volt, hogy illetlenség lenne válasz nélkül hagyni a kérdezőt, ezért gyorsan kitalálta, hogy a telek kapuján kívül bukkant az érmékre.
A beszélgetés közben nem tűnt fel senkinek, hogy Krisztián kiment a házból.
6. fejezet. Veszélyben
Néhány perc múlva a vendégek is elbúcsúztak. Gábor kísérte ki őket a kapuig. Egyelőre nem szálltak be autóikba, úgy látszik, fontos megbeszélnivalójuk akadt. Krisztián, aki a kerítésen kívüli sűrű bokrok közt tartózkodott minden szót értett a két férfi beszélgetéséből. Először nem akart hinni a fülének, mert olyanokat hallott, amelytől majdnem elállt a lélegzete.
- Láttad azt a régi pénzt? – kérdezte a magasabb ember.
- Láttam hát! – felelt a másik.
- Tudod, melyik korból származik?
- Nem!
- Ez, kérem Mátyás korabeli aranyforint.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy nekem is van néhány darab, és ez szakajtott mása az enyéimnek.
- Sokat ér ez a pénz?
- Sokat bizony, főleg, ha sok van belőle - magyarázta a magasabb férfi.
- Meg akarod venni tőlük?
- Úgy sem adnák el, meg hát pénzem sincs rá, hogy megvegyem! Más tervem van.
- Milyen terved?
- Hallottad, azt mondta az a fiatalabbik ember, hogy többet is talált. Ennyi már azt hiszem, hogy megér egy kis kockázatot.
- Mire gondolsz? – türelmetlenkedett az alacsonyabb.
- Szólunk a haveroknak, kinyírjuk és elássuk őket valahol az erdőben, soha az életben nem fogják megtalálni őket - vázolta fel kegyetlen elképzelését a hórihorgas. - Benne vagy a dologban? – szegezte társának a kérdést.
- Ha megéri, miért ne! Eddig még mindegyikben benne voltam.
Krisztián halálra váltan hallgatta a szörnyű beszélgetést.
- Milyen jó, hogy a kíváncsiságom idehozott a fák és bokrok közé - gondolta. Ha nem keltette volna fel az érdeklődésemet az András által talált pénz, és nem jövök ide keresgélni, nem tudjuk meg, hogy mire készül ez a két haramia. Meg kell akadályoznom a tervüket! De, hogyan? – törte a fejét, de egyelőre nem tudott okosat kitalálni.
- Rájuk kellene rontanom és leütni, megkötözni mindkettőt? Ezzel semmit se érnék el. Mit mondanék a rendőröknek, hogy miért bántottam őket. Még én kerülnék bajba. Egy megoldás van: megvárom, míg elmennek és beszámolok a családnak a hallottakról.
Azzal a lendülettel lépett be az ajtón, amellyel végigszaladta az udvart.
- Apa és András gyertek ki egy pillanatra! – hadarta.
- Mi történt? – kérdezte András. Krisztián kissé kifújta magát és elmondta a család két férfitagjának, hogy milyen beszélgetést hallott a kapunál.
- Nem érthettél félre valamit? – hitetlenkedett az apja.
- Minden szót tisztán hallottam, ezek a gazemberek meg akarnak ölni minket, hogy megszerezzék az aranypénzt, amit András talált. Arról beszéltek, hogy biztosan több is van még a földben. Visszajönnek és megkeresik.
- Mi pedig méltóképpen fogadjuk őket! – próbálta mutatni a bátor embert András, de az édesapja lehűtötte fia harci kedvét.
- Édes fiam, te komolyan is gondolod, amit mondtál?
- Miért, apa? Itt vagyunk hárman férfiak, el tudjuk kergetni őket, ha visszajönnek.
- Igen ám, de nem csak ketten lesznek, hanem jönnek velük a társaik is és egészen biztos, hogy felfegyverkezve.
- Láttam, hogy van egy íjad, amit mindhárman tudunk használni. Azt mondom, hogy szerezzünk nekik egy kis meglepetést! – okoskodott tovább Andris.
- Gyerekeim, fordítsuk komolyra a szót! Egy megoldást tartok csak elfogadhatónak: innen minél előbb el kell tűnnünk, ha tetszik, ha nem! Magunkhoz vesszük a legszükségesebb tárgyainkat, kimegyünk az erdei útra és nem jobbra a város felé, hanem a másik irányba, és addig megyünk, amíg települést vagy embereket nem találunk.
- Hová vezet ez az út? – kérdezte Krisztián.
- Samu úgy mondta, hogy be az erdőbe, de egynapi járásra egy falut is érint, ahol már biztonságban leszünk – felelte Gábor.
- Papa, a te elképzelésedet támogatom, nekem is az a véleményem, hogy nem szabad kockáztatni! Mindennél fontosabb a családtagjaink biztonsága.
- Meggyőztetek! – látta be András is, hogy értelmetlen lenne hadakozni a várhatóan többedmagukkal visszatérő banditákkal.
- Munkára fel! – adta ki a vezényszót a család öregje. Tudta, hogy ebben a helyzetben irányítani kell a többieket, nem szabad megengedni, hogy mindenki a feje után menjen és a kapkodásból, meggondolatlan viselkedésekből baj legyen. Úgy érezte magát, mint aktív korában a katedrán, amikor az osztályban az ő akarata szerint mentek a dolgok. Emberségesen, de határozottan és következetesen végezte munkáját a gimnáziumban. Számára fontos volt, hogy rend legyen körülötte és a diákjaitól is megkövetelte a rendet.
Az asszonyokat ő tájékoztatta a rájuk leselkedő veszélyről.
- Legalább két napra elegendő élelmet rakjatok a táskáitokba, hátizsákjaitokba és mindenkinél legyen legalább két liter ivóvíz. Bicskákat zsebbe, de nem árt, ha a szatyrokba késeket, evőeszközt, és kisebb edényeket is raktok! – adta ki papa az utasításokat. Mindenki engedelmeskedett, egyedül Andi nem értette, hogy, az egynapos útra miért kell edényeket is magukkal vinniük.
- Azért kislányom, mert bármi közbejöhet, és lehet, hogy tovább tart az erdei „sétánk”, mint gondoljuk – magyarázta Gábor a menyének. – Erről jut eszembe – folytatta-, hogy olyan cipőt húzzatok a lábatokra, amelyben könnyedén tudtok haladni a rossz terepen. Előfordulhat, hogy nem az úton megyünk.
- Hanem, hol? – kapta fel a fejét Eszter.
- Lehet, hogy keresnek majd bennünket ezek a haramiák, ezért sajnos le kell térnünk az útról. Fontos, hogy együtt maradjunk, nehogy eltévedjen valaki – fejezte be a rögtönzött túlélőkiképzést a család feje.
Időközben teljesen besötétedett, ami természetes rejtőzködési lehetőség a bujkálóknak, de sok nehézséget okoz, az erdőben haladónak, kiváltképp, ha világítani se szabad.
A kis társaság, indulásra készen állt. Megegyeztek, hogy a fiatalok felváltva viszik Emesét és a nagypapa táskáját, de ő erről hallani se akart.
Sokszor van úgy az életben, hogy az ember élete egy-két percen, vagy éppen néhány pillanaton múlik. Ha csak egy perccel korábban léptek volna ki a telek kapuján, nem menekülhettek volna a közeledő gazemberek karmaiból.
- Látjátok ott a távolban azokat a fényeket?- kérdezte Krisztián. Itt vannak! A bekötő úton már nem mehetünk, mert elkapnak bennünket. Nem marad más: asszonyok, a kislánnyal menjetek be a házba, mi kénytelenek leszünk felvenni velük a harcot!
- Szó se lehet róla! Tudok egy jó kis búvóhelyet. Ott nem fognak ránk találni, és ha kell akár több napot is el tudunk ott időzni – lepte meg a többieket javaslatával András.
- Ne izguljatok, kissé nehézkes lesz oda lejutni, de nincs más megoldás. Na, de ne rébuszokban beszéljünk! Ma apával, amikor vízért mentünk, felfedeztünk egy barlangot, amely a kútból nyílik. Oda kellene elbújnunk, de ne vesztegessük az időt, mert nemsokára nagy bajba kerülünk.
- Van itt a ház mellett egy létra, hozzátok ide! – kérte a két férfit Gábor.
- Milyen hosszú?
- Talán négyméteres – felelte az öreg.
- Azzal nem sokra megyünk, mert nem ér le a kút aljára! – ellenkezett Krisztián.
- Nem is kell! Van egy jó hosszú kötelünk, kipótoljuk vele a létrát.
- Hogyan? – kérdezte volna Krisztián, de az apósa ráförmedt: itt van már az a létra és a kötél?
A létra felső részére ráerősítették a kötelet és addig engedték, amíg a barlang száját el nem kerülte. A kötél felső végét a kút melletti erős fa törzséhez kötötték. Ezen a megtoldott mászó alkalmatosságon még az öregek is biztonságosan le tudtak ereszkedni a búvóhelyükig. András maradt utolsónak, aki előbb leengedte a csomagokat, majd a létrát felhúzta és a kúthengeren átvetett kötélen tornázta le magát az üreg bejáratáig. Előtte azonban egy hosszú damilt kétrétűen áthúzott a kútkáva legalsó kiálló gerendáján, és a szárak alsó végét odakötötte a kút oldalából kinőtt bokorhoz. Úgy okoskodott, hogy – ha eljön a szabadulás pillanata -, a kötelet ráerősíti a damil egyik szárára, a másikkal pedig áthúzza a gerendán. Ezen pedig fel lehet mászni a kútból.
- Itt valóban biztonságban vagyunk egy ideig, de mi lesz velünk, ha több napig itt kell maradnunk, és elfogy az élelmünk! – aggódott Eszter, aki elsősorban a kislányát féltette.
- Ha szót fogadtatok, akkor elcsomagoltatok legalább két napra elegendő élelmet, ami, ha kicsit szűkösebbre fogjuk, akár 4-5 napig is kitarthat – próbált reményt plántálni megszeppent családjába Gábor.
7. fejezet. A barlang rejtekében
Elhelyezkedtek a nem túl nagy üregben. Gábor kulcscsomóra akasztható
lámpájának kis fénye mellett vizsgálták át a földalatti helyiséget. Málladozó mennyezetet és itt-ott beomló falakat láttak. A halvány fénycsóva rávetült az egyik sarokban valami fényesre.
- A petróleumlámpa! – ujjongott András, amikor meglátta az általa lent felejtett, kincset érő eszközt. – Ráadásul, majdnem teljesen fel van töltve.
- Legalább most már látunk is valamit! – mondta Gábor és meggyújtotta a kanócot. Látszott a mozdulatain, hogy számára nem ismeretlen ez a régi világítóeszköz. Az ő gyerekkorában még sok helyen pislákolt a falusi házakban a falra akasztható petróleumlámpa.
András, a magával cipelt ásólapáttal ásni kezdett azon a helyen, ahol a ládát megtalálta. Bármennyire igyekezett, mást már nem rejtett a föld mélye. Pedig nagyon remélte, hogy még előkerül valami! Ezért is hozta le az ásót.
-Amit megtaláltál, nagyon nagy kincs. Ezeknek a régi pénzeknek felbecsülhetetlen a muzeális értékük. Mátyás korában verték ezeket az aranyforintokat. Az előlapján Szűz Mária látható a kis Jézussal, a hátoldalán pedig Szent László király egész alakos képe.
Gondoljatok csak bele, hogy ezeknek az aranyforintoknak a segítségével erősítette meg Hunyadi Mátyás az ország gazdaságát és hadseregét. Ezüstből is vertek pénzeket: garast, dénárt és obulust. 1 aranyforint ért 20 garast, 100 dénárt vagy 200 obulust.
Biztosan örülnek a múzeumban, ha beszolgáltatjuk a talált értékeket.
- Vajon miről mesélhetnek ezek a lapok? – vette kezébe András a rongyos füzetet.
- Óvatosan fiam! – figyelmeztette az apja és vigyázó mozdulattal átvette tőle. Kinyitotta az első oldalán és örömmel állapította meg, hogy az írás többsége olvasható. Itt-ott elmosódtak a betűk, de türelemmel és odafigyeléssel a latint ismerő ember el tud igazodni az irományon. Gábor elolvasta az első sorokat. Hiába sürgették a gyerekei, hogy fordítsa le nekik, de ő csak olvasta tovább. Kezével jelezte, hogy ne zavarják, és az első oldal végére érve egy pillanatra felnézett az ódon irkából és szóban is kérte őket, hogy ne zavarják.
- Drága gyerekeim, hagyjatok olvasni, majd a végén elmondom, hogy mit véstek ezekre a lapokra! – mondta és addig le sem tette a füzetet, amíg a végére nem ért.
- Érdekes dolgok vannak ebben a latinul írt szövegben. 1717-ben járunk, amikor a tatárok betörtek Erdélybe. Rabló csapataik eddig a helyig is elkalandoztak néha, ahol most mi vagyunk. Két szerencsétlen ember, János a katolikus pap és Móric a kereskedő ebbe a barlangba rejtőzött el. Menekülés közben minden vagyonukat elhagyták.
- Hát az aranypénzek hogy kerültek ide? – szólt közbe Eszter, aki a kislányának készített fekhelyet a magukkal hozott plédekből, de eközben nagy érdeklődéssel hallgatta apját.
- Az is kiderül az írásból. Itt találták.
- Hogyan folytatódik a történet? – sürgette Jutka a férjét.
- Úgy, hogy abban az időben még volt egy kijárat a barlangból, amelyen egy kis ásást követően kijutottak a szabadba.
- Nem írja, hogy merre van ez a kijárat? – kérdezte Krisztián.
- De, igen! Pontosan északi irányban – felelte Gábor.
- Már csak az maradt, hogy meg kell keresni az északi irányt, ami nem is lesz nagy ördöngösség! – javasolta András. - Azt tudjuk, hogy keleti irányba léptünk be az üregbe, és ha a bejárattal szemben állok, akkor az északi irány tőlem balra van.
- Úgy van! Azt mondom, ne késlekedjünk, keressük meg a menekülésünk útvonalát! – buzdította Krisztián a többieket. Apjuk más véleményen volt. Azt javasolta, hogy várjanak még az ásással, hátha hamarosan elmennek a gazemberek a területről. Erősen megoszlottak a vélemények. A két fiatal férfi és Eszter az ásás mellett foglalt állást, a két nagyszülő és Andi inkább kivárnák a banditák távozását.
- Rendben van, felmegyünk, ha eltakarodtak, de azért mi Andrissal addig megkeressük a barlang kijáratát. Pillanatnyilag más dolgunk úgy sem akad! – adta elő elképzelését Krisztián.
Fárasztó volt az éjszaka. Egyedül Emese aludt nyugodtan, a felnőttek képtelenek voltak álomra hajtani a fejüket. Hajnal felé András a damillal felhúzott kötélen felmászott a kútból és a káva résein kilesve látta, hogy ellenfeleik még mindig itt vannak.
Az igazi döbbenet délután érte, amikor nem csak látta a haramiákat, hanem a beszélgetésüket is hallotta, amelyből kiderült, hogy hosszabb időre kívánnak berendezkedni a portán.
- A tulaj külföldön van, a kedves vendégei meg szépen hazamentek - mondta az egyik.
- Biztos vagy benne? – hallatszott egy másik bandita hangja.
- Másra nem tudok következtetni. Itt nincsenek, tehát elmentek. Annyi biztos, hogy ide vissza nem jönnek.
- És, ha igen? – kérdezte egy harmadik hang.
- Jobban járnak, ha erre még csak nem is gondolnak! – mondta pökhendien valamelyik.
András visszaereszkedett a barlangba. Izgatottan mesélte el a hallottakat és rögtön hozzátette, hogy minél előbb ki kell jutni – ahogy ő nevezte – a gödörből. Egyszerre mindig csak egyikük tudott ásni. Ennek csak egy oka volt, nem volt több szerszámuk. Majd idővel rájöttek, hogy a náluk lévő edényeket is használhatják az alagút bejáratának kibontásához. A két fiatalember nem kímélte magát, emberfeletti szorgalommal dolgoztak. Nagy hasznát vették a Krisztián hátizsákjából előkerült baltának, amit a városi piacon vásárolt. Sok gyökér állta útjukat és a talaj is tele volt kisebb-nagyobb kövekkel. Mindketten erejük teljében voltak, amelyben nagy szerepet játszott a sport és a sok ház körüli munka. Krisztián az íjászatban és az autóversenyzésben erősödött meg, András pedig sokat futott és kerékpározott.
A papa mindenáron segíteni akart az alagútásásban, de a gyerekek erélyesen megtiltották neki:
- Még az hiányzik, hogy itt legyél rosszul a föld alatt! – szólt rá a lánya, amikor az öreg nyúlt az ásóért. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy ez a fajta munka már nem neki való. Erre ott vannak a fiatalok.
- Eljárt felettem az idő! – sajnáltatta egy pillanatra magát, aztán legyintett egyet, és arra gondolt, hogy ő már hamarosan betölti a hatvanötöt és annyi minden van mögötte. Annyi szép és jó, és bizony nagyon sok rossz is. Olyan ember volt, aki igyekezett jó lenni az emberekhez. Nem fukarkodott a szeretetével, de igényelte is másoktól a szeretetet, amelyből az utóbbi időben egyre kevesebb jutott neki. Voltak az életben sikerei és kudarcai. Nehezen viselte, ha a hozzá közel álló emberek bántották, becsapták, vagy éppen kinevették.
8. fejezet. Ismét a szabad ég alatt
Kemény munkával vált szabaddá az alagút bejárata. Húsz métert könnyedén lehetett benne haladni, aztán vége lett. A fiatalok újra ásni kezdtek és fél óra múlva az elől dolgozó Krisztián hátraszólt:
- Kiértünk! – Érezni lehetett a beáramló friss levegőt. Még egy kis igazítás és sorban, egymásután kibújhattak az alagútból.
Egy éjszakát és egy nappalt töltöttek a föld alatt, végig attól rettegve, hogy rájuk szakad a felettük lévő vastag földréteg, de még jobban attól, hogy a banditák elfogják őket, vagy itt halnak meg étlen, szomjan.
- Megmenekültünk! Köszönöm istenem! – suttogta Eszter, amint kislányával kiértek a szűk csatornából. András jött ki utolsóként. Amikor felegyenesedett, körülnézett és megjegyezte:
- Úgy látszik nagyon elbújt a hold a felhők mögé! Nagyon borús lehet az ég.
- Valóban, csillagokat se látni – tette hozzá Krisztián, és azt javasolta, hogy ezen a helyen táborozzanak le, és reggel folytassák az útjukat. Mindenki támogatta az ötletét. Közben eszébe jutott, hogy a hátizsákjában van egy elemlámpa, amelyet még otthon rakott el, tartalék elemekkel együtt. Előhalászta és megvilágította a közvetlen környezetüket. Megállapították, hogy egy kis patak folyik el nem messze tőlük, és azon túl sűrű bokrokat és fákat láttak.
- Tüzet kell raknunk! – szólalt meg az eddig hallgató nagymama.
- Máris keresünk száraz gallyakat – ajánlkozott András és Andi, ehhez azonban kellene a lámpa.
- Várj egy kicsit! Az én táskámban is van egy rúdlámpa! – kapott a fejéhez Gábor. Látjátok, mi öregek néha már megfeledkezünk dolgokról. Megyek én is veletek, hárman több rőzsét tudunk gyűjteni. – Néhány perc alatt egy nagy halom száraz ággal tértek vissza, és egy-kettőre égett a biztonságot jelentő tűz, amely távol tartja az idetévedő vadállatokat és meleget is ad az eléggé hűvös, májusvégi éjszakában. A lámpák fényében leellenőrzött földön „ágyaztak” meg maguknak. Mindössze egyetlen kinyitható sátruk volt, amelyben legfeljebb három személy fért el, ebben aludtak az asszonyok, és Emese. A három férfi a szabad ég alatt éjszakázott és felváltva őrködtek. Leginkább a tűzre vigyáztak, és szakadatlanul az éjszaka neszeit fülelték. Egyikük sem érzékelte állatok közelségét.
Az egész „tábor” a korán kelő nappal ébredt. Kíváncsian néztek körül az ismeretlen helyen, tájékozódni próbáltak, ami először is abból állt, hogy meghatározták az égtájakat.
- Balra kell mennünk! – állapította meg Gábor. Arra van a város.
- Így van! – erősítette meg András, aki máris indulni akart.
- Édes fiam, előbb szépen megreggelizünk, megvárjuk, míg felszárad a harmat, és nem kell a vizes fűben gázolnunk! – mondta az apja. Az asszonyoknak nem kellett kétszer mondani, máris szedték elő a táskákból a magukkal hozott élelmet. Közben tekintetüket végighordozták a tájon. Rögtön látszott, hogy egy nagy, meredek dombok közti völgyben vannak, amelynek a szélessége 200 méter körüli lehet, de a hosszúságát nem tudták megállapítani, mert a hosszában kettészelő patakkal együtt elkanyarodik. A másik végét egy meredek, magas partfal zárja le. Egyértelmű volt, hogy merre induljanak a reggeli után. Talán 300 métert haladtak a kanyarig, ahol a látványtól földbegyökerezett a lábuk.
- Ezen a magas és meredek oldalon át lehetetlen kijutni ebből a katlanból! – szólt a csalódottság Eszterből.
- A másik vége ugyanilyen zárt, de ahogy elnézem, minden oldalról kelepcében vagyunk – jegyezte meg Andi. A többiek is csak most eszméltek rá, hogy ebből a völgyből lehetetlen kijutni, mert a kezdetben lankás dombok egyre meredekebbé váltak. Egy kivezető út van csak, amelyen jöttek is, az alagúton át.
- Ez, számomra érthetetlen! Valami itt nem stimmel! Ha innen nem lehet kijutni, akkor ide be se tud jönni senki, főleg nem járművek. Nézzétek ezeket az autó és lovas kocsi nyomokat! Még a ló paták lenyomata is látszik itt-ott a talajon – mutatott a földre Krisztián. Közelebbről megvizsgálta a járművek által kitaposott úttal szemben emelkedő partot és azonnal elmondta a felfedezését a családtagoknak:
- Ez a meredek part a völgy végében, de nevezhetjük dombnak is, nem régóta áll ezen a helyen. Több, mint valószínű, hogy a völgyet szegélyező dombok megcsúsztak ezen a helyen és eltorlaszolták az addig szabad bejáratot. A nyomokból arra következtetek, hogy néhány hónappal ezelőtt történhetett.
- Semmiképpen nem lehet felmászni ezekre a falakra? – kérdezte Eszter.
- Felszerelés és hegymászó ismeretek nélkül, biztosan nem. Nekünk pedig ez sincs, és az sincs! - kesergett az apjuk.
- Akkor most mi lesz? – aggódott Andi.
- Sajnos sok választásunk nem maradt: ki kell figyelni, hogy mikor mennek el a területről a banditák, vagy reménykedve várni, hogy valaki idetéved. Ennek azonban nagyon kicsi a valószínűsége – szomorították el még jobban apósa szavai Andit.
- Akár ide is tévedhetnek emberek, és elképzelhető, hogy nem is túl sokára – villanyozták fel András szavai a hölgyeket. Édesanyja érdeklődő tekintetére Andris magyarázni kezdett.
- Arra gondolok, hogy előbb-utóbb a völgyet elzáró hatalmas mennyiségű földet el kell takarítani, és akkor minket is kimentenek.
- Rendben van! – mosolygott Gábor – várjuk meg őket és sétáljunk ki az általuk vágott úton. Addig is fontos teendőink vannak, hogy életben maradhassunk, amíg ki nem szabadulunk a katlanból. Szerintem az első feladat: tüzetesen fel kell derítenünk a terepet. Meg kell állapítani, hogy a patak vize iható-e, van e növényi vagy állati táplálék számunkra. Mennyi élelem van a táskáinkban.? Milyen eszközeink vannak és mikre lesz ezeken kívül szükségünk?
Tető is kell a fejünk fölé, mert rossz idő is jöhet. Eshet eső, jég és hűvösre is fordulhat az időjárás. Látjátok, sok mindenre oda kell figyelni, mert életben kell tartani magunkat és lehetőleg a legjobb erőben kell lennünk! – fejezte be „hegyi” beszédét a papa.
Még a délelőtt folyamán felmérték a terület barlang kijárat felőli oldalát. A másik oldalra a völgyet hosszában kettészelő - néhol a 7 métert is meghaladó szélességű és közel 1 méter mély - patakon nem tudtak átjutni. Hiába ragyogott a nap, a hűvös idő és a hideg víz nem volt alkalmas a fürdésre. A kis folyó északra eső partja ezen okok miatt sokáig fehér folt maradt.
A bejárható területen néhány cseresznyefát találtak, amelyekből az egyiken már akadtak pirosodó szemek, a másik kettő fa termése még zöld.
- Ennyi a völgyben található, látható élelmünk – mondta gyerekeinek Gábor.
- Hogy érted azt, hogy látható? – kérdezte András.
- Úgy értem, hogy ezeken kívül még biztosan találunk valamit, ha nagyon éhesek leszünk. Majd meglátjátok, sok mindent el lehet fogyasztani, vannak olyan növények, amelyekről nem is gondolnánk, hogy ehetőek.
- És olyan állatok is – egészítette ki Eszter.
- Úgy bizony - helyeselt az apja. Ha az ember félreteszi a finnyásságát - mert, hát ugye éhes -, akkor még a csúszó-mászókat is megeszi.
- Milyen csúszómászókat? – kérdezett közbe Andi.
- Például a gilisztát, a hangyát, hernyót.
- Ezeket én ugyan meg nem enném! Még a fácán húsát sem, nemhogy ilyen tücsköket, bogarakat! – tiltakozott Andi. Apósa tréfásan megjegyezte:
- Jól van kislányom, neked majd rendelünk pizzát vagy hamburgert, de most nézzük, hogy miből élünk! Javaslom, hogy mindenki rakja ki a szatyrában lévő élelmiszereket, valamint minden olyan eszközt, szerszámot, amit szükség esetén használhatunk.
A készlet nagyon szegényes volt. Legfeljebb négy napra való élelem került elő a hátizsákokból, táskákból: 20 darab kisméretű húskonzerv, 6 darab félkilós készétel konzerv, 4 kiló kenyér, 15 zacskó leves por. Utóbbit Krisztián tette a többi közé.
- Más nincs? – kérdezett rá a társaságra Gábor.
- Nincs! – mondták sorban.
- És abban mi van? – mutatott Krisztián hátizsákjára.
- Étel sajnos nincs benne, csak főzéshez használható más kellékek – felelte, és elkezdte kirakni a zsák tartalmát.
3 liter étolaj, 1 kiló só, két kiló cukor, két kiló liszt, 1 kiló tejpor, fél kiló őrölt pirospaprika, 1 kiló ételízesítő és 3 kiló vöröshagyma került még elő.
- Fiam, lehet, hogy ezekkel mentettél meg bennünket az éhhaláltól – jegyezte meg az anyósa.
- Sokra megyünk az ételízesítővel, a sóval, paprikával és az étolajjal, ha nincs mit sütni vagy főzni vele! – szabadkozott Krisztián.
- Majd csak lesz valahogy! Meg kell találnunk az élelmet, mert biztosan van valami ehető a közelünkben – próbált erőt önteni a családba Gábor, aki a többiek letargiájával ellentétben elemében volt és élvezte az irányítói szerepet. Máris meghatározta a következő feladatot:
- Minél előbb kunyhót kell építeni! Bármikor eshet az eső, feltámadhat a szél, védeni kell magunkat az időjárás viszontagságaival szemben. A patak partján sok nádat és gyékényt látok. Nagyon jó, hogy mindenkinek jut egy kés, amivel dolgozhatunk. A baltát én használom majd, a kunyhó faanyagának beteremtéséhez. Jó lenne egy fűrész is, azzal könnyen menne a munka!
- Fűrészlapot vettem a piacon, csak keret nincs hozzá! – vette ki a nagyméretű hátizsákjából a hasznos eszközt Krisztián. – Azért nem tettem a többi szerszám közé, mert így keret nélkül úgy sem lehet használni – mondta.
- Ha nincs keret, akkor majd csinálunk egyet – vette kezébe a baltát a papa és a közeli bokorról levágott egy vastagabb ágat. Két végén megfogta és meghajlította. – Jó a rugózása! – állapította meg és a fiúk segítségével keretet hajlított a fűrészlaphoz, amelyet némi ügyeskedéssel össze is szerelt. Kész volt a fűrész, lehetett használni.
A menedék összeállításánál nagy hasznát vették eszközeiknek. Mindegyik férfinak volt bicskája, Gábornak még tőre is. Andi a piacon vett – az édesapjának - egy olyan nagyméretű zsebkést, amelyen volt olló, kombinátfogó és két különböző méretű késpenge, sőt egy kicsi fűrész is.
Jutka szatyrában lapult gyöngyfűző készlete, sok dróttal, amit azért hozott magával, hogy unalmasabb óráiban legyen mivel elfoglalnia magát. Itt az erdőben nagyon fontos szerepet kaptak ezek a más célra készített eszközök.
9. fejezet. Menedéképítés és élelemkeresés
"...Elhatározták, hogy egyelőre egy egyszerű hajlékot készítenek, amelyben egy komolyabb házikó megépítéséig meghúzhatják magukat. Két ok miatt is a patak közelségét választották a kalyiba összeállításhoz. Az építmény egyik leendő anyaga a nád, amit a víz partjáról nem kellett messzire szállítani. A másik ok, hogy minél távolabb legyenek a dombok tetejéről lehulló kövektől vagy egy váratlan földomlástól.
Amíg a férfiak a kunyhó formájáról és a vázszerkezetéről vitatkoztak, Andi szorgalmasan rajzolt.
Több rajz is került a fehér papírra. Az egyik egy kész kunyhót ábrázolt, a többi a készítendő épület szerkezeti elemeinek vázlatát tartalmazta, a méreteinek megjelölésével. Gábor kézbe vette a terveket és elégedetten bólogatott.
- Ezt kell megépítenünk! – mondta, és kiosztotta a feladatokat. Ő és András fia a kunyhó tám rendszeréhez szükséges faanyagot vágták a domboldalban, Krisztián és a két fiatalasszony nádat szedett. Fél nap alatt elkészült egy 6 méter hosszú, 3 méter széles favázú nádkunyhó. A tetejét jó sűrűre rakták, hogy védve legyenek akár egy felhőszakadással szemben is. A bejáratot az oldalára, középre helyezték.
- A bejárattól balra lesznek az asszonyok, jobbra leszünk mi – határozta meg Gábor.
- Emese pedig itt is, és ott is! – tette hozzá Krisztián. – Ugye kislányom? – emelte fel a gyönyörű, értelmes csöppséget. Őérte aggódtak a legjobban. Lesték minden mozdulatát. Nem beszéltek róla, de mindegyikük megfogadta magában, hogy amennyire csak lehetséges, mindent megadnak ennek a cserfes gyereknek. Ha nekik nem is jut élelem, de neki, ha kell, a föld alól is előkerítik.
Beesteledett. Fáradtan ültek le vacsorázni a kunyhó elé lefektetett száraz fatörzsekre. Szerény elemózsiájukat fogyasztva előbb csak hallgattak, aztán egyre jobban megeredt a nyelvük.
- Ez már jó jel! – gondolta Gábor. - Jobb, ha beszélgetünk, mert a hallgatás elősegíti a búskomorságot, és az elszontyolodott ember nagyon könnyen húzza depresszióba a többieket is. Elhatározta, hogy felpörgeti a beszélgetést, ezzel is elterelve a figyelmet az előttük álló nehézségekről.
- A tegnap éjszakát leszámítva aludtatok már erdőben? – kérdezte.
- Még nem! – hallatszottak sorban a válaszok.
- Te aludtál már? – érdeklődött Krisztián.
- Igen! Többször is!
- Mikor?
- Katonakoromban.
- Mesélnél róla?
- Örömmel! – felelte a nagyapa és máris kirajzolódott egy ifjúkori kalandja, amelyet nagy odaadással mesélt hallgatóságának:
- Újonc katona voltam – kezdte a történetét -, felderítőként szolgáltam. Már túl voltunk az egyes harcos kiképzésen, amikor az alakulatunk gyakorlatra vonult. Egy hatalmas erdő közelében volt a táborunk, sátrakban laktunk. Egyik reggelen néhányunkkal közölte a századparancsnokunk, hogy egy különleges feladatot kell megoldanunk, messze, bent az erdőben. El kell jutnunk a térképünkön megjelölt helyre és ott be kell várni alakulatunk többi tagját. Közben figyelemmel kell kísérni egy meghatározott terepszakaszt és rádión értesíteni a központot minden mozgásról. A parancs úgy szólt, hogy tíz napot kell a területen lennünk és majd helikopterrel jönnek értünk.
- Na, és mi történt tovább? – sürgette apját Eszter.
- Egy napig haladtunk az erdőben, és még mindig nem értük el a kijelölt pontot. A rajparancsnok ekkor úgy határozott, hogy időt és fáradtságot takarítunk meg, ha levágunk egy jó darabot a vissza lévő utunkból.
- Sikerült? – kérdezte Krisztián.
- Ahogy vesszük. Elértünk egy folyóhoz, amelynek partján találtunk egy ladikot. A folyó pontosan arra folyt, amerre a leendő állomáshelyünket jelölte a térkép.
- Úgy gondolom, hogy csónakáztatok egyet – szólalt meg András.
- Igen! Bár ne szálltunk volna be abba az ismeretlen csónakba! – folytatta a papa.
- Miért? Mi történt? – kíváncsiskodott Andi.
- Máig sem tudom mi volt az oka, de felborult velünk a ladik. Széles volt a folyó és mély a víz, ráadásul a sodrása is elég erős. Nem tehettünk mást, mentettük magunkat, ahogy tudtuk. A fegyvereinket és a rádiót sikerült partra vinni, a málhazsákjainkat, amelyben a 10 napra szóló élelmünk is volt, elnyelte a víz. Tüzet raktunk a parton, ami tekintve, hogy elázott a gyufánk, nem is volt könnyű.
- Hogy tudtatok tüzet gyújtani? – kérdezte Jutka, aki a férje összes katonatörténetét ismerte, de azt még soha se hallotta.
- Szerencsénkre a folyópartra odatűzött a nap és egy óra alatt megszárította a fövenyre kiterített gyufaszálakat. Amire tüzet rakhattunk volna a ruhánk is megszáradt.
- Rajtatok? – kérdezett közbe Krisztián.
- Nem rajtunk. Levetettük a komisz göncöt, kicsavartuk és a part menti bokrok ágaira terítettük. Tovább kellett volna indulni, de nem sok kedvünk volt hozzá. Fáradtak is voltunk és meg is éheztünk. A kajánk pedig elúszott a málhazsákunkkal együtt. Nézelődtünk a közvetlen környezetünkben, de ehető növényt nem találtunk. Nézegettük a vizet és azon törtük a fejünket, hogyan kellene halat fogni, de nem tudtunk kitalálni semmi okosat. Tovább már nem időzhettünk a parton, tovább folytattuk utunkat. Elég hamar megtaláltuk a felállítási helyünket, egy erdei tisztáson, mellette egy kis patak csörgedezett.
A rádiósunk üzembe tudta helyezni a kiszárított rádiót. Hívtuk a központot, szerettük volna tájékoztatni a parancsnokságot a bennünket ért eseményről, de előbb az ő fontos közleményüket kellett meghallgatni.
- Mi volt az? – tudakolta András.
- Örültek, hogy jól vagyunk és ettől a pillanattól kezdve a rádiózást be kellett szüntetni, a forgalmazási szünet előreláthatóan több napig tart a számunkra. Megértettük, hogy ez a gyakorlat része volt. Később tudtuk meg, hogy próbababák voltunk, arra voltak kíváncsiak, hogy feltaláljuk e magunkat egy mindentől távol eső helyen.
- Élelem nélkül! – szörnyülködött Krisztián.
- Azzal elláttak bennünket, de mi elvesztettük. szűken elegendő lett volna a tíz napra. A parancsnokság erről mit sem tudott. Gondolom, arra is kíváncsiak vagytok, hogy mit ettünk ezen idő alatt.
- Mit? – kérdezte Jutka.
- Mindent, ami találtunk, és amiről tudtuk, hogy ehető. Nyár eleje volt és az erdő ebben az időszakban kevés növényi táplálékot ad. Ilyenkor még nem igen találunk gyümölcsöket. Az első napon öten ettük az egyik bajtársunk gázálarc táskájában tartott fél kilós babgulyás konzervet. A következő két nap egyáltalán nem ettünk. A harmadik napon találtunk gombát, amit megfőztünk a kiürült konzervdobozban.
- Rossz íze lehet só nélkül, mint bármi más ételnek is – állapította meg Andi.
- Nem tudom, hogy milyen só nélkül, mert egy másik katona gázálarctáskájából előkerült egy sóval teli lezárható tetejű üvegedény. Nekünk akkor az a gomba nagyon finomnak tűnt. Ismét egy nap éhezés következett. Készítettem horgot egy darab talált drótból, fából faragtunk kapásjelzőt, amit elhullajtott, madártollal öltöztettünk fel.
- De, legalább nektek volt fegyveretek, amivel akár vadászhattatok is! – vetette közbe András, elárulva ezzel, hogy fogalma sincs a katonaságról. Hogyan is lenne, az ő korosztályának már nem kellett bevonulni. Apja megpróbálta pótolni fia hézagos ismereteit:
- Hiába volt nálunk fegyver, lőszert nem kaptunk hozzá, és ha lett is volna nálunk muníció, akkor se vadászhattunk volna!
- Inkább az éhhalál? – kérdezte Eszter.
- Azért azt nem vártuk volna meg, mert vannak olyan dolgok, amit végszükségben megtehet az ember, anélkül, hogy megbüntetnék érte. Az emberek élete pedig fontosabb egy vad életénél.
- Sikerült halat fogni? – folytatta Eszter a kérdezést:
- Igen! Összesen három kisebb darabot fogtunk, ami nemhogy csillapította volna az éhségünket, hanem még jobban megéheztünk. Valamelyik társam kitalálta, hogy készítsünk csapdát. Össze is eszkábáltunk egy hurok csapdát, amitől azt reméltük, hogy foglyul ejt nekünk egy nyulat, vagy valami hasonló vadat. A hurok érintetlen maradt.
Andi kíváncsian hallgatta apósa meséjét és kíváncsiságának hangot is adott.
- Milyen az a hurokcsapda? – tudakolta.
- Holnap majd megmutatom, mert úgy gondolom, hogy pótolnunk kell a szegényes élelmünket.
- Meséld tovább apa! – bíztatta Eszter és Gábor folytatta a régi időkből őrizgetett történetét.
- Fegyvereket készítettünk: íjakat és a patak partján talált eldobott autógumiból csúzlikat. Eleinte az íjjal egyetlen madarat sem találtunk el, de a csúzlival leszedtünk néhány vadgalambot és verebet.
- Verebet? Megettétek a verebet is? – rázkódott meg Eszter.
- Bizony megettük, és megállapítottuk, hogy olyan finom a húsa, mint a galambé, de volt egy hibája. Nagyon kicsit lehetett harapni belőle. Persze, nehogy azt gondoljátok, hogy ettől kezdve dőzsöltünk! Továbbra is éhesek voltunk, de legalább az életben maradáshoz feltétlen szükséges fehérjéhez sikerült hozzájutni.
Jött egy esős nap, bekényszerített bennünket a hevenyészve összeállított kunyhónkba. Amikor elállt az eső, azonnal megkerestük azt a helyet, ahol korábban a gombát szedtük. Egy szálat se találtunk. Éti csigát ellenben nagyon sokat. Volt köztünk egy katona, aki nehezebben viselte az éhséget mint társai. Felvetette, mi lenne, ha megkóstolnánk a csigahúst. Összenéztünk, először ellenkeztünk, de úgy gondoltuk, hogy megpróbáljuk a franciák kedvelt ételét. Teleszedtük a sapkáinkat. Beleöntöttük egy talált, fül nélküli fémvödörbe. Vártunk vele egy napot és megfőztük.
Sikerült az idős, tapasztalt tanárember terve: álomba ringatta az ismeretlenbe csöppent, és az előttük álló nehézségektől megrettent családját. Elhatározta, hogy a következő napra is talál a számukra elfoglaltságot, hogy minél kevesebb idejük maradjon a töprengésre.
-Nem szeretném, ha bármelyikük is depresszióba esne! – gondolta és dobott egy darab száraz ágat a kunyhó előtt parázsló tűzre. Ő kezdte az őrséget. Először abban állapodtak meg, hogy csak a férfiak őrködnek éjszakánként, de a két fiatalasszony is helyet követelt magának a strázsálók sorában. A fiúk beleegyeztek, mert leginkább csak a tűzre kellett vigyázni, hátha medve vagy farkas ólálkodik a közelben.
Az egyik legfontosabb feladatuk lesz, meggyőződni róla, hogy a völgyben vannak- e nagyragadozók. Az erdőben előfordulnak farkasok és nem ritka a barnamedve sem. Egyikkel se lenne jó találkozni! Megnyugtató, hogy a család összes tagja jól bánik az íjjal, ami őrségben mindig a kezük ügyében van. A Samutól kapott fegyver nagyon erős, ezzel leküzdhető a medve is, feltéve, ha eltalálják.
- Holnap gyakorolni kell a célba lövést! – határozta meg Gábor a következő „napirendi pontot”. Elhatározta, hogy – hiába vállaltak őrszolgálatot a lányok -, nem fogják őket felébreszteni, a három férfi nélkülük is megoldja. Előbb hadd gyakoroljanak az idegen íjjal, ami sok mindenben más, mint a sajátjaik.
Másnap a reggeli után íjászattal kezdték a napot.
- Most már látom, hogy meg tudnátok védeni magatokat és másokat is egy vadállattal szemben – dicsérte lányait Jutka, aki először csak nézte a nyilazást, de a végén úgy gondolta, hogy ő is beszáll.
- Nem is rossz! – húzta ki a mama által kilőtt három nyílvesszőt András a gyékényből eszkábált céltáblából.
- Nem is rossz? Miért nem azt mondod, hogy kiváló? – reagált az anya fia bókjára.
- Nagyon jó, helyesbített András.
A lőgyakorlatok után megbeszélték a napi feladatokat, amit két szóval ki lehetett fejezni: élelemszerzés és felderítés. Az élelem fogalomkörébe az ivóvíz is beletartozik. A kutat az alagúton át meg tudták közelíteni és az éjszaka leple alatt, amikor szinte biztos, hogy a gazemberek nincsenek a közelében, nyerhettek vizet. Nappal már kockázatos lett volna a magukkal hozott, kötélre kötött fémvödröt leengedni. Megbeszélték, hogy ívó vizet éjszaka vesznek a kútból és minden másra – főzésre, mosásra, tisztálkodásra – a patakból hoznak.
Megegyeztek, hogy minden ehetőt összegyűjtenek, egyben leellenőrzik, hogy medve vagy farkas van-e a völgyben.
A két öreg Emesével a kunyhó közelében maradt. Egy ideig az építmény falát és tetejét igazgatták, majd azt megunva a kis unokájukkal lesétáltak a folyóhoz. Gábor rövid idő alatt összeállított egy egyszerű botíjat, olyant, mint annakidején gyerekkorában. Néhány nyílvesszőt is készített hozzá nádból és kacsatollból. Nehezéknek rövidke bodzaágat húzott rá. Kipróbálta a fegyvert. Úgy ítélte meg, hogy kisebb állatokat képes lenne vele leteríteni. Hiába tekingettek minden irányba, állatokat se közel, se távol nem láttak. Madarakat is csak fent a levegőben, azok is inkább seregélyek, néha röppent el felettük néhány galamb.
-Tőre markolatából kiszedte a horogtűvel felszerelt damilt, zsebéből előszedte a korábban faragott kapásjelzőt és néhány perc alatt egy sebtében összeállított horgászbottal próbált halat fogni. Csalinak a reggelijéből megmentett sonkakonzerv maradékot használta. Legalább két órán át igyekezett halat fogni, a pikkelyesek azonban rendre elkerülték a horgát. Jutka már türelmetlenkedni kezdett:
- Gyere papa, menjünk! Ma úgy látszik, hogy nem lesz szerencsénk! – hívta a férjét, aki már éppen mozdult, hogy kihúzza a zsinórt, amikor megmozdult az úszó.
- Kapásunk van Mama! – kiáltotta és óvatosan, nehogy elveszítse a reménybeli ebédjüket, kihúzta a kilós körüli halat a part menti fűbe.
Kedvet kapott a további horgászathoz, de Jutka lebeszélte róla. Hazafelé tartva megkérdezte az asszonyt:
-Te megennéd a csigából készített ételt? – Jutka kapásból válaszolt:
- Ma még biztosan nem, talán még holnap se, de ha nem lesz más ennivalónk és szenvedünk az éhségtől, akkor előfordulhat, hogy rákényszerülnék.
- Úgy gondolom, hogy ezzel mások is így lehetnek, mert idővel sok mindent másként lát és másként gondol az ember. Az éhség nagy úr. Mindenesetre, ha megjönnek a gyerekek, én visszaballagok és összeszedem a bokrok alatt látott csigákat. Arra gondolok, hogy néhány nap múlva már senki sem fog visszarettenni a csigapörkölttől. Az a pár nap kell is, hogy kitisztuljon az apró állatkák bélcsatornája.
- Ha így látod jónak, akkor ezt kell tenni, de ha megengeded, én is veled tartok. Mára, még van ennivalónk. Két zacskó leves porból és a halból nagyon finom ebédünk lesz.
Alighogy elkészült az ebéd, megérkeztek a gyűjtögetők. András kezében egy nagy, valamivel kitömött reklámszatyor. Csörömpölt, amint letette a kunyhó előtt a földre.
-Mást nem találtunk. Szerencsére medve vagy farkas ürüléket se, amiből tisztán látszik, hogy nagyragadozó nincs a területen. Úgy gondoltuk, hogy szedünk csigát, ameddig szedhetünk. Ha ti meg tudtátok enni a katonatársaiddal, akkor mi is megpróbálhatjuk – mondta.
Gábor csodálkozva kérdezte:
- Andi is megkóstolja?
- Én egyelőre kimaradok belőle, de lehet, hogy eljön az idő, amikor még repetát is kérek. Remélem, nem ma akarjátok megfőzni ezeket a szerencsétlen csigákat!
- Persze, hogy nem! Hosszú és bonyolult folyamat, amire tányérra kerülhet – magyarázta az após.
- Ma egészen más a menü – szólt ki a „konyhából” a mama. Furcsa társítás a zöldséglevesbe főtt hal, de ma ez kívánkozott az étlapra. Holnap is leves lesz, de, hogy mit főzünk bele, az csak rajtatok és a szerencsén múlik.
- Holnap vadászni megyünk! – jelentette be Gábor.
- Mire, apa? – kérdezte Eszter.
- Mire, mire? Délelőtt tízre! – vágta ki magát a papa, aki ugyanúgy nem hitt benne, hogy valami az íj elé kerül. Eldicsekedett a fiainak, hogy ők is találtak sok csigát, és a kérésükre azt is elmondta, hogy merre. Ebéd után a négy fiatal felkerekedett, összeszedték és hazaszállították a bőséges „termést”.
Valamikor éjszaka esni kezdett az eső. Amolyan csendes zápor volt, és otthonmaradásra kényszerítette a táborlakókat. Nehezen találták fel magukat a nádfalak közé szorult emberek, aztán nekiláttak az előző nap vágott faágakból székeket és asztalt gyártani. Először is összeütöttek két padot, hogy a székek összeállításáig is legyen mire ülni. Az asztal lapja vékony gömbfákból készült, amelyen a poharak bizonyára felborultak volna, ha lettek volna poharaik.
- Műanyag palackokból ittunk eddig is, ezután is megteszi – jegyezte meg Jutka. Nagyobb gondot jelentett, hogy tányérjuk sem volt. Krisztián kitalálta, hogy a műanyagpalackok erre a célra is alkalmasak.
- Hosszában a harmadrészénél kettévágjuk, úgy hogy a szája maradjon a vastagabb, a felhasználni kívánt felén. El sem tud gurulni az egyenetlen felületű asztalon.
Hiába reménykedtek benne, az eső nem állt el. Két napig a kunyhóban marasztalta őket. Az élelmiszerük vészesen fogyott. Reggelre elállt az eső. Jutka korán kelt és a még megmaradt élelmiszerkészletükből összeütött egy reggelit, ami olyan bőségesre sikerült, hogy ebédre is abból ettek. Felhasznált mindent, amit lehetett: lisztet, cukrot, étolajat. Emesének tejporból tejberizst főzött. Áldotta vejét, hogy a piacon ennyi mindent vásárolt.
A vadászatból ezen a napon nem lett semmi. Késő délután is meglehetősen vizes volt a fű a sok esőtől. Estére már mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől.
- Nagyon sajnálom, hogy nem hoztam magammal a légpuskámat! – sóhajtozott Gábor. Többre mennénk vele, mint az íjjal. Azzal lőhetnénk galambot, láttam tegnap néhányat röpködni.
- Annak a puskának már bottal ütheted a nyomát! – legyintett András.
- Nem valószínű, hogy megtalálják, a fáskamrában dugtam el a tető alá a töltényekkel együtt.
- Marad az íj és a csúzli. Láttam egy nagy elhagyott traktor kereket. Sérült rajta a külső is és a belső is. Tegnap vágtam a belsőből egy jókora darabot. Ebből több csúzli is kikerül – mondta és rögtön hozzá is látott készíteni egyet. – Olyan jól sikerült, hogy a többiek is kedvet kaptak a „fegyvergyártáshoz”.
A következő napon az egyre erősödő napsugarak felszárították az itt-ott nagyra nőtt füvet, a társaság folytathatta a kevés reménnyel kecsegtető élelemkeresést. Gábor és Jutka a már szépen pirosodó cseresznyefához mentek. Az igazán érett szemek a fa tetején virítottak, de bárhogy is próbálkoztak nem tudták elérni. Szedtek, amennyit tudtak az alsó ágakról, és tovább indultak. Alig jártak 20 méterre a fától, amikor egy nagy seregélyraj rácsapott a magas ágakon lévő cseresznyére.
- Mindet lezabálják! – mondta lemondóan Jutka. Gábor fogta a csúzlit, közéjük lőtt és egy leesett, a többi elrepült. Kis idő múlva ismét a fán voltak. Újabb lövés, újabb találat és megint elrepültek, de nemsokára visszatértek. Összesen három tollas maradt a földön.
- Hajlandó vagy ezekből a madarakból levest főzni? – kérdezte Gábor.
- Nem is tudom! – felelte Jutka. Ha belegondolok, hogy minden ennivalónk elfogyott, előfordulhat, hogy ma elkészítem és holnap már talán meg is kóstoljuk. – Összeszedte a szárnyasokat és a szatyrába tette.
Krisztiánra rámosolygott a horgászszerencse, sikerült két kisebb halat fognia. A kettő együtt nem volt egy kiló. Andrásék üres kézzel tértek haza.
A nagymama kipakolta a seregélyeket. Andi nézte, vizsgálgatta a madarakat és mindenkit meglepett a hozzászólásával.
- Nagyon ízletes a húsuk! Mikor készítjük el mama? Szívesen segítek, ha gondolod. Olaszországban többször ettünk ilyen apró madarakat, ott igazán ínyencnek számítanak. Jutka először meg se tudott szólalni. A menye, aki hallani se akart a csigákról, egyszerűen kijelentette, hogy a seregély nagyon finom étel. Jutka azonnal rá is kérdezett a családjára:
- Mi a véleményetek, mikor főzzük?
- Minél előbb! – hangzott az egyöntetű válasz.
- Mit szólnátok a pörkölthöz? – kérdezte a mama.
- Ilyen kevés húsból jobb lenne inkább levest főzni! – javasolta Eszter.
- Van itt több hús is! – mutatta az anyja a házaikból kifőzött csigákat, és elmondta a gyerekeinek, hogy ők jóval előbb hazaértek a vadászatból és ezalatt az idő alatt kezdték feldolgozni a vacsorának valót. Andin kívül mindenki a csigapörköltre szavazott. Megegyeztek, hogy neki és Emesének megsütik a halat és a szárnyasokat.
Gábor, aki már evett csigát, előre mosolygott az éhesen és izgalommal asztalhoz ülő társaságon. Ő nagyon jól tudta, hogy ehető.
Ehető? Naná, hogy ehető! Ízletes és tápláló étel. Bátran szedett magának a Krisztián által faragott merőkanállal. Megtehette, mert volt bőven az ínycsiklandozó, vörösre paprikázott pörköltből. Emese nagyon boldog volt, hogy egy asztalnál ülhetett a nagyokkal. Megsértődött, hogy neki másfajta ételt kell enni, mint a felnőtteknek. Követelte a pörköltet. Eszter tett a kislány tányérjára egy kanálnyit.
- Ez kevés! Még kérek! – háborodott fel.
- Tessék kislányom! – merített neki még az anyja. A kislány ránézett Andi tányérjára és szemrehányóan rákérdezett:
- Andi néni, te miért nem eszel ilyen finomat? – és egy gyors mozdulattal átrakott a tányérjára a pörköltből. Egyenesen rá a halra és a szárnyas húsokra. A nagynéni először gondolkodott, hogy mit tegyen: leszedegesse-e a csigapaprikást a neki készült ételről, vagy vacsora nélkül feküdjön le. Az utóbbit azonnal kizárta. Kínozta az éhség, akár a többieket. Ők azonban jól fognak lakni, mert jóízűen elfogyasszák a csábító illatú ételt. Villájával óvatosan lekotorta a sültekről a pörköltet és elkezdte eszegetni. A villájára tapadt szaftot akkor se vette észre, amikor a szájához emelte. Kellemes ízt érzett. Önkéntelenül megnyalta szája szélét és lassan kitisztult benne a kép:
- Te jó ég! Megkóstoltam a csigapörköltet! – mondta ki hangosan a gondolatait.
- Ízlett? – kérdezte a kis Emese. Andi automatikusan rávágta:
- Igen!
- Tessék, adok még Andi néni! – incselkedett a kislány és ismét rátett egy kanállal a néni tányérjára.
- Most már mindegy! – mondta és előbb csak félénken, mintha muszáj lenne, de aztán egyre jobb ízűen kanalazta be a finom ételt. – Ezen is túl vagyok! Őszintén mondom, kár lett volna kihagyni ezt a kalória és íz bombát! – dicsérte anyósa főztjét. Vacsora után elmesélték egymásnak, hogy ki milyen különleges vagy egzotikus ételt evett már. A kagyló és a rák egyiküknek se volt újdonság, sőt András és Andi tányérján békacomb is volt már.
- Mi rántva ettük, de sütve is finom és pörköltet is lehet belőle főzni - magyarázta Andi.
10. fejezet. A tutaj
Száraz és koplalós napok következtek. A bokrok alól eltűntek a csigák, madarat se sikerült lőniük. Gábor egyre többet sóhajtozott a puskája után. Úgy gondolta, hogy az legalább részben segítene a mindennapi élelmük beteremtésében. A másik gondolata, átjutni a folyó túlsó partjára. Úgy érezte, hogy azon az oldalon több mindent találnának, mint ideát.
Tutajt kell eszkábálni! Ami nem kis feladat, ha figyelembe vesszük, hogy egy darab szegünk sincs – gondolkodott hangosan.
- Rozsdás is megfelel? – kérdezte Krisztián.
- Bármilyen megfelelne, ha lenne!
- Papa, meg van mentve a haza! Találtam egy csomót az idehordott szemétben a bokrok között. Ha kell, máris hozom – hadarta a vő, és elviharzott. Kis idő múlva egy tele láda rozsdás, különféle méretű görbe szeggel tért vissza. Az öreg letett egy nagyobb egyenes követ a földre és a balta fokával kiegyenesített néhányat. Most vették igazán hasznát Andi bicskára szerelt fogójának.
- Így már könnyebben megy a munka – mosolygott Gábor. András kivette apja kezéből a szerszámokat és ő fejezte be a szegegyengetést. Megbeszélték, hogy ezen a napon még nem kezdik el a tutajkészítést. Előtte valami tartalmasat kellene enni, mert már a koplalás miatt alig van erejük. A három férfi lement a patakhoz. Minden lehető módszerrel igyekeztek halat fogni. Már több mint egy órát próbálkoztak, amikor bejelzett az úszó.
- Lássuk csak, mekkora vagy? – húzta ki András a zsinórt.
- Béka harapott rá, nem hal! – kiáltotta Krisztián, aki a papa által készített szigonnyal kísérletezgetett.
- Téged is hazaviszünk! – szedte ki a jól táplált breki szájából a horgot. – Itt az ideje, hogy mindenki megkóstolja a békacombot. Horogra már nem akadt több, de Krisztián egyszeriben kedvet kapott a békavadászathoz és szigonyával megfogott vagy tíz darabot.
Gábor gyomra egyfolytában korgott. A reggelinél azt füllentette feleségének, hogy nem éhes, mert evett a hajnali őrsége idején. A két fiatalember meghallva beszélgetésüket, szintén erre való hivatkozással nem kértek a reggeliből. Így egy kicsivel több jutott Emesének és az asszonyoknak.
Az öreg nyugdíjas ült a folyócska partján, szemét le nem vette a vízről. Szeretett volna az íjjal legalább egy halat elejteni. Az se baj, ha nem olyan túl nagy. Egy kilós körüli a fiúk zsákmányával együtt már látszana is az asztalon. Ábrándozásából furcsa hangok zökkentették ki.
-Egy vadkacsa! – motyogta maga elé és amilyen gyorsan csak tudta, célba vette. Ebben a pillanatban Krisztián szigonya csapódott a szárnyas oldalába.
Ne lőj papa! – figyelmeztette András az apját. Villámgyorsan ledobta magáról ruháját és a mellig érő vízbe gázolva kihozta a termetes tőkésrécét.
- Fiúk, vigyétek a zsákmányt az asszonyoknak, hogy minél előbb megfőzhessék! – kérte Gábor a fiait. Ő még a parton maradt a horgászbottal és az íjjal, és gondolkodott:
- Mindenképpen kell a tutaj! Át lehet kelni vele a patakon, és adott esetben a zsákmányért is bemehetünk vele.
Ült a parton, bedobta a horgot, egy ideig nézte a vizet és a gondolataiba merült. Gyerekkora jutott eszébe, az a boldog gyermekkor, ami az ő korosztályának jutott. Szülőfaluja kedves kis tavát látta maga előtt a barátaival. Minduntalan egy kép bukkant fel a múltból. Ott állnak a tó partján és Józsi, a néhány évvel idősebb szomszédgyerek kiadja a vezényszót: „Tutajt kell eszkábálni!” És lett is tutaj, ami egy egész napon át közlekedett a kis tó sima víztükrén. Egy álló napig volt meg a tutajuk, amíg az erdész vissza nem vitette velük a kiserdőből elcsent farönköket. Később mégis össze tudtak tákolni egyet, ami már egy egész nyarat kihúzott. Valahonnan szereztek két könnyű lemezhordót. Ez lett a tutaj alja, amelyre deszkákat erősítettek. Nagyon jól üzemelt a sekély vízben.
-Várjunk csak! – terelődtek át a gondolatai a múltból a mába – a völgy beomlott végénél láttam kidobott műanyaghordókat. Megnézzük, és ha nem veszélyes anyag volt bennük, felhasználjuk a tutajhoz.
Majdnem elkerülte a figyelmét, hogy mozog a jelző. Berántott és kezdte kihúzni. Sehogy sem értette, hogy került a zsinór vége a nád közé. Ő biztosan nem ide dobta be.
-Arrébb vitte a hal – gondolta. Érezte a súlyt és az erőt a horog felől, aztán a vízinövényekben elakadt a damil. Megpróbálta óvatos rántásokkal kiakasztani, de nem sikerült. Alsónadrágra vetkőzött és bement a vízbe. Letekerte a sásról a zsinórt és a ráakadt nagyobbacska halat kivitte a partra.
Több napos koplalás után, végre bőséges és finom vacsorát ehettek. Egyszeriben jókedvük támadt, teljesen megfeledkeztek rabságukról. Szabadabbnak érezték magukat, mint korábban bármikor.
-Mindenünk meg van, ami az élethez szükséges: van ételünk, italunk, van tető a fejünk felett, nem ázunk, nem fázunk. Senki nem szól bele, hogy mit csinálunk ebben a világtól távoli völgyben. A szó szoros értelmében szabadok vagyunk! Egyetlen szépséghibája van csak a szabadságunknak, mégpedig az a csekély apróság, hogy foglyok vagyunk! – elmélkedett Gábor. Ezekkel és hasonló gondolatokkal kezdte meg az este tíztől éjfélig tartó őrszolgálatát.
András váltotta.
- Minden rendben papa? – kérdezte.
- Idáig csend volt. Még csak sündisznó neszezését sem hallottam. Úgy látszik a völgyben, de legalábbis ebben a felében kevés állat él – felelte az öreg. Még egy rövid ideig beszélgettek, lefeküdt aludni és perceken belül húzta a lóbőrt.
11. fejezet . A fáskamra és más érdekességek
Krisztián szemére ezen az éjszakán sehogy se jött álom. Alig várta, hogy két óra legyen, és végre ő őrködhessen. Nem a strázsálás izgalma vonzotta, egész más oka volt, hogy egyedül akart maradni a sötét éjszakában.
- Ma megoldom, bármi történjék is, de a papa puskáját elhozom a zsiványoktól – mondta Andrásnak, aki nem tudta mire vélni, hogy sógora a kelleténél sokkal korábban érkezett a leváltására.
- Veled megyek! – jelentette ki Andris.
- Te csak őrködj! – próbálta lerázni Krisztián, de ő nem hagyta magát. Tett egy vastagabb törzset a tűzre és perceken belül felmásztak a kútból és a bokrok takarásából figyelték a ház körüli mozgást. Elől volt csak őr, a bejárati kapunál, akit a néha megszívott cigarettájának fénye miatt lehetett észrevenni. Hála a holdat takaró felhőknek messzire lehetetlen volt látni. A két fiú – méterről, méterre – haladt. Krisztián óvatosan beosont a fatárolóba és behúzta maga mögött az ajtót. Ismeretlen volt neki a helyiség, csak annyit tudott, hogy a puska valahol a tető alá van eldugva. Kicsi elemlámpájával végig világította a szarufákat és léceket, de semmi rendkívülit nem látott.
- Biztos valamelyik résbe lehet bedugva a puska – gondolta és, minden számításba jöhető üregbe, hasadékba benyúlt. A szemöldökfa és a tető közötti mélyedésben találta meg a fegyvert és hozzá két nagydoboz töltényt. Körülvilágított a helyiségben. Szerszámokat látott egy nagy asztalon és felette a falra akasztva. Leemelt egy keretes fűrészt, egy fejszét, egy harapófogót és egy köteg kötöző drótot.
- Siess már! Felénk jönnek – hallotta sógora hangját, akinek kinyújtotta a tárgyak egy részét, ő pedig felkapott két kisebb, de tömött zsákot, és ahogy jöttek, a növényzet árnyékában távoztak.
A még javában égő tábortűz fényénél nézték meg a zsákok tartalmát. Az egyikben legalább tíz kiló krumpli, a másikban három kiló körüli vöröshagyma volt.
- Ezt nevezem, ez számunkra egy kész éléskamra! – ujjongott András.
- Úgy hiszem, hogy egy időre legyőztük az éhséget! – lelkendezett Krisztián is. A két fiatal teljesen belefeledkezett a beszélgetésbe és a légpuska próbálgatásába. Észre se vették, hogy elérkezett a négy óra, a papa megérkezett váltani Krisztiánt.
- Hát te, miért nem alszol? – kérdezte Andrást. A fiú magyarázkodni kezdett, de a papa azonnal észrevette a fegyvert és a többi holmit. – Értem, ti felmentetek és elloptátok a puskát a gazemberektől. Többet ilyent ne csináljatok! – dorgálta a „felelőtlen” gyerekeket.
- Megígérjük, hogy többet nem megyünk fel ellopni a puskát! – tette szívére kezét Krisztián. Gábor magához ölelte mindkettőjüket. Büszke volt a gyerekeire, mert olyanok voltak, amilyennek a gyerekeknek lenniük kell. Ha kell, akkor játékos kisgyereknek, de ha muszáj, akkor komoly, kemény férfinak. Ők pontosan ilyenek.
A másnapi tutajépítésnél is megmutatták, hogy milyen fából faragták őket. A két fűrésszel, a fejszével és a baltával gyorsan készült a komp. Nagy szolgálatot tett a fáskamrából elhozott kötöző drót és a harapófogó. Egy egész napig tartott, mire vízre ereszthették a tutajt.
A talált hordók egytől-egyik szakadtak voltak, számításba se jöhettek a tutajba építéshez, amely a legegyszerűbb módon készült: három egymás mellett, hosszában lefektetett fatörzset a tetejükre szegelt farönkökkel fogattak össze. A vízi jármű hossza két és fél méter, a szélessége másfél méter lett. Kipróbálták, négy felnőttet könnyedén elbírt. Átmentek vele a túlsó partra, és vissza. Gábort nagyon izgatta, hogy mi lehet a másik oldalon. Legszívesebben még ezen a napon elindult volna felfedező útjára, de az asszonyok meggyőzték, hogy hamarosan esteledik.
- Igazatok van! – látta be, hogy nem lehet sürgetni a dolgokat. Holnap is nap lesz és a völgy másik fele sem fog elszaladni előlük. A férfiak korán lefeküdtek, mert az előző éjszaka izgalmai lefárasztották őket. Megegyeztek, hogy az asszonyoknak egy szót se szólnak a kalandjaikról. Ha rákérdeznének, hogy honnan van a puska, az lesz a magyarázat, hogy szétszedett állapotban benne volt Gábor hátizsákjában, az élelem pedig a barlangból került elő.
A másnap reggelre a nagy vihar kíséretében megérkezett eső két napra a nádviskóba kényszerítette a kis csapatot. Kunyhójuk derekasan állta a széllökéseket. Ideiglenes szállásnak tervezték, de helyzetük kiszámítatlan alakulása miatt úgy döntöttek, hogy nem építenek másikat, inkább nap, mint nap erősítették, csinosítgatták, még bővítették is.
A viharos napok után végre elállt az eső, és megnyílt a lehetőség a folyó túlsó oldalára átkelve megismerni a völgy eddig elérhetetlen részeit. Mi sem természetesebb, mint, hogy mindenki szeretett volna részt venni a kellemesnek ígérkező expedícióban.
- Valakinek a „házra” is kell vigyázni – mondta András a hölgyeknek, amellyel szemben édesanyja fogalmazta meg a véleményét:
- Mire kellene vigyázni, és kitől kellene védelmezni? – kérdezte.
- A banditáktól, ha netán ránk találnának – felelte András. Anyja összevonta a szemöldökét és néhány szóval meggyőzte fiát helytelen nézetéről.
- A gazemberek úgy tudják, hogy elmentünk a környékről. Ha mégis ránk találnának, amelynek ugyan nagyon kicsi a valószínűsége, akkor pedig – amíg ti férfiak rangert játszotok -, addig minket, házőrző szerepre kárhoztatott asszonyokat, akár meg is ölhetnek. Ebbe gondolj bele, kisfiam!
Andrásnak nem jutott idő a válaszadásra, mert Gábor – feleségének igazat adva – az egész csapatnak kiadta az indulási parancsot. A tutaj – komp – két fordulóval szállította át utasait a másik partra. Úgy tervezték, hogy ezen a napon bejárják a tőlük balra eső részt, a következő napon pedig a vele ellentétest. Lassan haladtak, és amennyire lehetett benéztek a bokrok és fák mögé is. Mit kerestek? – Mindent, ami ehető. Legyen az növény vagy állat, a lényeg, hogy fazékba kerülhessen. Alig távolodtak el a kiindulási ponttól, amikor máris eredményt hozott a kutatás. Elég sok csiperkegombát találtak. Egy jókora reklámszatyrot teleszedtek.
- Ezzel most mi legyen? – kérdezte Andi. Apósa nevetve adta meg a választ:
- Két lehetőség van, magunkkal visszük vagy letesszük egy fa árnyékában és visszafelé jövet magunkhoz vesszük. – Az utóbbi megoldást választották. Tovább indultak. Találtak néhány cseresznyefát, amelyeket a seregélyek már csupaszra szüreteltek. Szomorúan vették tudomásul, hogy több élelmet a völgynek ez a része nem tartogat a számukra. Leültek a parton és nézték, hogy a hegy alól hogy folyik be a völgybe a patak vize. Tisztában voltak vele, hogy nagyobb bajban vannak, mint azt korábban gondolták. Éléskamrájukban nem volt más, mint az éjszaka hozott krumpli, vöröshagyma és az előző napról maradt kevés kacsahús és a frissen szedett gomba. Sürgősen megoldást kell találni a problémára, mert katasztrofális a helyzet.
Gábornak volt egy családját megmentő terve, arra az esetre, ha a völgyben már lehetetlen lenne élni. Elhatározta, hogy egymaga felviszi a haramiáknak a talált aranyat. Nem voltak afelől kétségei, hogy agyoncsapják, de lehet, hogy ezzel megmenekülhet a család. Talán eltakarodnak, ha megkapják, amit akarnak. Mi van akkor, ha nem hiszik el, hogy csak ennyi arany került elő? Biztosan tovább maradnak a házban és a völgyben rekedt emberek éhen halnak. Rossz rágondolni! Gábor elvetette korábbi tervét.
- Ésszerűbbet kell kitalálni! Egy lehetőség marad a túléléshez: élelmet kell szerezni! – mondta a fiainak a ki tudja már hányadszor kiejtett mondatot.
- Ma még nem próbálkoztunk halfogással – jegyezte meg András, és a patak befolyásától kissé eltávolodva bedobta a horgot a vízbe. Krisztián apósa csigás íját kézbe véve várta, hogy felbukkanjon a vacsorájuk. Úgy látta, mintha a befolyónál egy nagyobb hal úszna a vízben. Közeledett felé és egyre jobban látta csíkos hátát. Célra tartotta a megfeszített íjat és abban a pillanatban, amikor a csíkos hátú felemelkedett, belelőtte a nyílvesszőt. A vizet pirosra festette az állat kiömlő vére, de a teste a felszínen maradt.
- Ez nem is hal, hanem egy malac! – kiáltotta András. Belevetette magát a patakba és beúszott a zsákmányért. A máshol sekély folyó, itt a befolyó környékén sokkal mélyebb, a hegy alól betóduló nagymennyiségű víz kimélyítette a medrét. Amíg fia a malac kiemelésével foglalatoskodott, Gábor, az asszonyok segítségével, a közelben gyorsan összeszedett száraz ágakból tüzet rakott. András vacogva ült a lobogó lángok mellé. Eközben a lőtt vadat vizsgálva találgatták, hogy kerülhetett a vízbe.
- Úgy, mint az a másik! – hallatszott Gábor baritonja, és vele egy időben a kilőtt nyílvessző surrogó hangja. Mindenki a patak felé nézett, ahol szinte teljesen megismétlődött a korábbi jelenet. Ismét egy malac emelkedett ki a vízből, amelyet a családfő a földről villámgyorsan felkapott íjjal elejtett. A változatosság kedvéért az újabb vadért Krisztián úszott be.
12. fejezet. Dolgos és izgalmas hétköznapok
Krisztián mászott fel elsőként a kútból. Ráült a káva befelé nyúló tartógerendájára és a réseken át figyelt. Eleinte a hold bevilágította az udvart, ami nem tartott sokáig, mert időközben erősen beborult az ég. Nem észlelt semmiféle mozgást. Már kezdte elkönyvelni magában, hogy bizonyára alszik az őr, amikor meglátta a kapu irányából a felparázsló cigarettát.
- Legalább most már tudom, hogy hol üldögélsz barátocskám! – gondolta. Közben András is felmászott és a mellette lévő gerendára telepedett. A holdfény nélküli éjszakában alig lehetett látni valamit, ezért inkább a hallásukra hagyatkoztak. Az őr továbbra is egy helyben cigarettázott, feltehetően ült és bámulhatott a nagy sötét semmibe.
- Most kellene kiszöknöm, ebben a nagy sötétben biztosan nem látna meg – súgta András.
- Az biztos, hogy nem látna meg, csak hallaná a zörgésedet és odasózna a sörétessel a hang irányába.
- Ennél jobb alkalom soha nem lesz! – erősködött András.
- Jól mondod, valóban nagyon jó alkalom ez a mai. Az őr nem lát el a kútig, és nem lát el a fáskamráig. A nagy távolság miatt a neszezést se érzékeli. A fáskamra bejárata a kaputól nappal se látszik, mivel az épület túlsó oldalán van.
- Ott akár már világíthatunk is, ha a sötétben nem találnánk az ajtót.
- Úgy van!
- Megyek elől – mondta halkan András és olyan óvatosan, mintha tojásokon járna, átlépett a kútkáván. Mielőtt a hold elveszett a vastag felhők mögött, alaposan megfigyelték az udvart, és tudták, hogy hol milyen akadály van, és ezért nem keltettek felesleges zajt. A kilincs csendben engedett a ránehezedő kéznek és nyikorgás nélkül nyílott az ajtó.
- Hálaisten, hogy ilyen precíz a házigazda és megolajozta a zsanérokat – gondolta András, és pici lámpájával a lába elé világított. Amikor mindketten beléptek a kamrába, Krisztián behúzta maga mögött az ajtót.
- Elsősorban ennivalót keressünk! – suttogta. A lámpa halvány fényénél belestek minden ládába, dobozba, zsákba, zacskóba. Ebben a helyiségben ez idáig csak egyszer voltak, akkor is éjszaka, amikor a papa puskáját csenték el a zsiványoktól.
- Találtál valamit? – kérdezte Krisztián.
- Egyelőre csak több kilónyi sót, néhány zacskó lisztet, és egy flakon étolajat. És te?
- Egy üveg mézet és néhány zacskó száraz tésztát. – Alighogy ezt kimondta Krisztián, megbotlott és a lámpája gyér fénye egy pillanatra megvilágított valamit, ami felkeltette a fiatalember érdeklődését. Felfelé fordította lámpáját és a halvány fényben is azonnal felismerték, hogy egy szalonna lóg a fejük feletti gerendán.
A szerzeményüket zsákokba rakták és vigyázva, olyan csendben, ahogy jöttek, leereszkedtek a rejtekhelyükhöz vezető barlangba.
Másnap a család tagjai nem tudták, hogy megdicsérjék, vagy megdorgálják-e a két „kalandort”. Szerzeményük ismét enyhített a gondjaikon, napokra előre biztosítva látták élelmüket.
- Szalonna, étolaj, száraztészta, liszt, méz – sorolta Jutka az aranynál is értékesebb dolgokat.
- Ha néha-néha nyílhegyre kerülne valami vad is, vagy, ha több halat tudnánk fogni, egészen jól élnénk – ábrándozott Gábor.
- Papa, nekem az a véleményem, hogy a patakban jóval több hal van, mint gondolnánk, csak meg kellene találni a kifogásuk módját – mondta Krisztián.
- Látjátok, horoggal és szigonnyal nem sokra megyünk. Elvétve sikerül csak fogni. Nem akarják bekapni a horgot, lehet, hogy nem jó a csalink.
- Vagy nem éhesek a halak. Lehet, hogy van bőven táplálékuk és nem kapnak a csalira – okoskodott András.
- Jó lenne, ha lenne hálónk! Azzal lehet, hogy többet érnénk! – fűzte hozzá Krisztián.
- Vagy varsánk – folytatta Gábor a gondolatot – azt még készíteni is tudnánk.
- Miből? – kérdezte Andi.
- Vesszőből. Nagyon sok fűzfa van a patak partján.
- Te tudod, hogy kell fonni vesszőből papa?
- Nem tudom, hogy tudom-e, de valamilyen szűknyakú kosárfélét lehet, hogy össze tudnék hozni.
- Próbáljuk meg, én is segítek! – kapott az ötleten Eszter is.
- Rendben van lányok, ne vesztegessük az időt, irány a patakpart. Késeket hozzatok, megyünk vesszőért! – vezényelt Gábor. Még aznap elkészült egy jó nagy vesszőkosárra emlékeztető varsa, szűk és ferde nyakkal, amin a hal, ha betalál, kijönni már nem igen tud. Azonnal levitték a patakhoz. Kötöztek a belsejébe néhány kis szalonnacafatot és beleengedték a vízbe.
Még mindenki aludt, amikor az őrséget ellátó Gábor leosont a kis folyóhoz. Meg volt győződve róla, hogy egy szem hal se lesz a varsában. Izgatottan ragadta meg.
- Jól teleszívta magát vízzel, jó súlya van – állapította meg, amint kiemelte a patakból. Nem akart hinni a szemének: legalább 10 darab hal ficánkolt a csapdában. Tíz, félkilós körüli pikkelyes.
- Ezt már nevezem! Ez már fogás! Jó ötlet volt ez a varsa dolog, bárcsak előbb eszünkbe jutott volna – dörmögte elégedetten. Ott helyben, a patakparton lepikkelyezte, kibelezte és megmosta a kristálytiszta folyóvízben az uszonyosokat.
A család azon a reggelen paprikás lisztbe forgatott, olajban sütött hal illatára ébredt.
Lassan, észrevétlenül kialakult a családon belüli munkamegosztás. Mindenki azt a tevékenységet ragadta magához, amelyikhez nagyobb érzéke volt, és amelyikben - reményei szerint - több eredményt tudott felmutatni. Gábor úgy érezte, hogy a halászatban érhetne el sikereket. Nap, mint nap vízbe tette a varsáját, amit állandóan javítgatott és tökéletesített. Akadtak szerencsésebb napjai, de a többségük kevés eredményt hozott. Annyit már elértek, hogy két napra elegendő halat le tudtak sózni, két napra valót pedig egy általa font zárt fedelű vesszőkosárban élve tároltak a patak hűvös vízében.
- Négy napig biztosan nem veszünk éhen. Igaz, hogy halat eszünk hallal, de azt kell megbecsülnünk, amink van! – mondta a feleségének.
- A halat is sokféleképpen el lehet készíteni – felelte a mama. – Sült hal, halleves, halászlé, halpaprikás. Akad hozzá egy kis krumpli is, hagyma is.
- Meg ez is, az is! – mosolygott Gábor. – Eddig el sem tudtam képzelni, hogy a csalánból, porcsinból, gyermekláncfűből vagy éppen a gyékény zsenge hajtásából ilyen finom étkeket lehet főzni.
- Főleg, ha van hozzá egy kis hús is!
- Hal hús, nem azt akartad mondani mama?
- Az is hús papa, fehérjében dús, finom étel. Mellé ott vannak vitaminnak az általad gaznak nevezett növények.
- Tudod, kedvesem, azért el tudnék képzelni egy tányér baromfipörköltet is, mondjuk zöldborsó főzelékkel – felelte és elindult a patakpartra leellenőrizni a vízbemerített halcsapdát. A varsában egyetlen kisebb hal árválkodott, amit apró darabokra vágott és behelyezte a kosár belsejébe csalinak. Visszarakta a vízbe. Másnap reggel reménykedve közelítette meg.
- Legalább egy napi ebédnek való lehetne benne! – sóhajtotta. Ismét egy hal esett fogságba.
Ismét szűkösen bánt a természet és a szerencse a völgybe szorult családdal. Néha egy hal, elvétve egy-egy galamb került a fazékba, és liszttel megvastagított, tejföl nélküli főzelék volt huzamos ideig a napi betevőjük.
Keservesen teltek a napok. Maguk mögött hagyták júniust és egyik napról a másikra éltek. Nem voltak vadak. A vadkacsák is, mintha elkerülték volna a völgyet. Balkáni gerle akadt néha puskavégre és egyetlen alkalommal láttak az egyik fán valamilyen vöröses tollú, nagytestű madarat. Messze volt tőlük, ezért szóba se jöhetett az elejtése. Krisztián szerint fajdkakas lehetett. A többiek ráhagyták, mert még nem láttak fajdot.
A sikertelenségtől nem estek letargiába. Ellenkezőleg! Valami megmagyarázhatatlan erő szorult izmaikba, acélosabb lett a testük és a lelkük.
Gábor legszívesebben minden nehézséget magára vállalt volna. Ha tehette volna, minden veszélyes feladatot egyedül ő oldott volna meg a családja helyett. Régóta foglalkoztatta, hogy meg kellene nézni, hogyan tudtak a hegy alól kifolyó patak vízével bejutni a vadmalacok. Először arra gondolt, hogy a két fiúval együtt járnak a dolog végére, de óvta őket a veszélytől, és azzal is tisztában volt, hogy őt a fiatalok félreállítanák. Elhatározta, hogy egyedül nézi meg, honnan jöttek a csíkos hátúak.
Egyik reggel műanyagzsákba csomagolta íját néhány nyílvesszővel, és lement a varsát ellenőrizni a patakhoz. Két apró hal került a csapdába. Kosarastól kitette a zsákmányt a partra és a patak befolyásához ballagott. Alsónadrágra vetkőzött, parton hagyott ruhájára rátett egy súlyosabb követ, és kezében az íját tartalmazó zsákkal lemerült a patakba. A víz hőmérséklete a tartós napsütésesnek köszönhetően nem volt kellemetlenül hideg, mélysége azon a helyen, ahol a hegy alól belép a patak a völgybe, talán két, két és fél méter lehetett. Talán fél percet úszott a víz alatt egy tágas nyílásban, amikor a feje felett fényt érzékelt. Kiemelkedett a vízből, nagyot szippantott a levegőből és körülnézett.
- Egy nagy barlangban vagyok, amelynek a tetején sok apró résen tör utat magának a napfény – állapította meg. A barlang hossza lehetett vagy harminc, a szélessége húsz lépés. Kijáratot egyik oldalon se látott. Egyetlen járat vezet csak ebbe a földalatti üregbe, a patak medre.
- Ha itt vagyok, már körülnézek - gondolta és végig sétálva a parton, bele akart ereszkedni, hogy megvizsgálja, honnan folyik a víz a barlangba és mekkora a patak átmérője, egy ember át tudna-e bújni rajta.
- Lehet, hogy ez lesz a szabadulásunk útja? – gondolta, amikor a háta mögött fia hangját hallotta:
- Várj egy kicsit, apa! Most már mi is itt vagyunk.
- A hang irányába nézett. Ott állt előtte András és Krisztián.
- Hát, ti hogy kerültetek ide? – kérdezte.
- Észrevettük, hogy tervezel valamit, ezért követtünk, féltünk, hogy bajod esik – válaszolta a fiú.
- Nem kell engem félteni!
- De igen! Féltenünk kell egymást. De most ne ezen vitatkozzunk, hanem nézzük, hogy mit tudunk kihozni ebből a helyzetből, amibe csöppentünk!
- Nézzük! Arra lennék kíváncsi, hogy hová vezet a patak, és hogy ki lehetne-e jutni a medrén át a szabadba.
- Erről rögtön meggyőződhetünk - mondta Krisztián. Belépett a vízbe, alá merült és legalább egy perc elteltével emelkedett fel ismét. - Sajnos, nagyon szűk a befolyó keresztmetszete.
- Nem tudnánk rajt tágítani? – kérdezte András.
- Kő veszi körül. Megkocogtattam a meder alját, oldalait és a felette lévő tetőt is. Kő az egész. Nagyon kemény szikla és amint a kis lámpámmal bevilágítottam, a földalatti csatorna elég hosszú lehet. Ezen a résen kisebb állatok képesek csak közlekedni. Olyanok, amelyek jól úsznak a víz alatt is.
- Mint, a vadmalacok – vágta rá András. – Ezek szerint ide akár be is járhatnak a malacok!
- A kicsik igen. Az akkorák, mint amilyeneket elejtettünk.
- Talán van még abból az alomból! – fűzte hozzá András.
- Azoknak a testvérkéi már az eltelt idő alatt olyan nagyra nőhettek, hogy nem férnének át a befolyó nyílásán – mondta a papa, aki még hozzátette: - és a kacsa húshoz mit szólnátok? Nézzetek csak körül, ott lapítanak a kiálló kövek mögé bújva. Látom, hoztátok a légpuskát, rendezzünk egy kis vadászatot. Az egyetlen menekülési lehetőségük a víz alatt van, ott akarnak kiszökni előlünk, ott kell elkapnunk őket!
Krisztián, rálőtt a hozzá legközelebbi kacsára. Az állat megrázkódott és belevetette magát a patakba, hogy kiússzon a barlangból. András utána ugrott és nagy nehezen kiszedte a vízből. Közben Gábor íjával leterített egy másikat. A többi elbújt a kiálló kövek mögé. A három férfi hajtóvadászatot rendezett a madarak után, de azok kicselezve őket, a víz alatt ki tudtak úszni a szabadba. András megemelte a nyíllal lelőtt állatot, majd a légpuskával megsebesített élőt.
- Ilyen nagy vadkacsákat én még nem láttam! – mondta.
- Bizony, még én sem! – méregette Gábor is a tollasokat.
- Talán azért ilyen nagyok, mert „bak récék”.
- Gácsérok, fiam. A kacsa hímjét gácsérnak hívják – helyesbítette az apja.
- Nekem teljesen mindegy, hogy minek nevezik, de ezek valami különleges vadkacsák.
- Vagy talán nem is vadkacsák! – szólt közbe Krisztián. A nagymamámnak voltak házi kacsái, és úgy nézem, azok is hasonló méretűek voltak. - Még egy ideig elbeszélgettek a kacsákról, majd, a patakon át, zsákmányukkal együtt kiúsztak a barlangból.
Jutka nevetve jegyezte meg, amikor meglátta a vadkacsának titulált szárnyasokat:
- Gyönyörű némakacsák! Hol fogtátok őket?
- Egy barlangban – kezdte Gábor a mondókáját, és részletesen beszámolt vadászatukról. – Van ott több kacsa is, de ennyit sikerült elkapnunk – fejezte be kalandjuk történetét.
A lelőtt állatot feldolgozták és azonnal hozzáláttak a sütéséhez. Az élőnek szinte semmi baja nem volt, a légpuskagolyó nem tett kárt benne. Hamarosan fűzfavesszőből készített kerítés mögött sziszegett, fújtatott. Élelmet és egy edényben vizet tettek elé.
- Jó nagyra sikerült a baromfiudvar fiúk! – élcelődött Jutka a fiúkkal.
- Kell a hely mama! Remélem, szaporodik az állomány! – felelte Gábor.
- Mit tervezel papa?
- Egy egész kacsafarm vár ránk a barlangban. Ma és holnap nem háborgatjuk őket, de holnapután ismét megpróbálunk befogni belőlük. Van egy elképzelésem, valahol olvastam, hogy lehet könnyen kacsát fogni.
- Hogyan? – érdeklődött András.
- Damillal és kukoricával.
- Így a halat szokták megfogni.
- Most pedig a kacsát ejtjük el így. A damilra kötözünk kukoricaszemeket vagy valami hasonlót és a többit megoldja a kacsa és a damil.
- Hogyan oldja meg? – nézett értetlenül Jutka.
- A kacsa bekapja a zsinórra kötözött élelmet és lenyeli, de nyeli vele együtt a valamilyen tárgyhoz kötött damilt is, amitől már nem tud megszabadulni. Foglyul ejti saját magát. Nekünk csak ki kell szabadítanunk.
- Nem pusztul el a lenyelt zsinórtól? – érdeklődött tovább Jutka.
- Nem, ha időben érkezünk – magyarázta Gábor. Fogalma sem volt róla, hogy a gyakorlatban hogy működik, hogy válik be ez a túlélői vadászmódszer. Holnapután kiderül.
Már csak egy fontos kérdés maradt: milyen élelmet kötözzenek a zsinórra?
Hamar kitalálták, mert egyedül csak száraztészta állt a rendelkezésükre. Kukoricaszem jobban megfelelne a célnak, de talán a tészta is megteszi.
Krisztiánt egyre jobban foglalkoztatta a kérdés: hogy kerültek ide, az erdő közepébe házi kacsák? Gábor szerint a közelben biztosan vannak házak, de egy feltétlen van, ahonnan elkószáltak vagy csak egyszerűen lesétáltak a patakhoz.
- Ahol háziállat van, ott a közelben embereknek is kell lenniük – vélekedett Gábor.
- Olyan is előfordulhat, hogy ezek elvadult háziállatok – mondta Jutka.
- Ilyenről még nem is hallottam – csodálkozott Andi. Hogy tud a házi kacsa elvadulni? – Jutkának erre is volt egy elmélete:
- Arra gondolok, hogy talán évekkel ezelőtt elkóborolt néhány kacsa és mivel megtaláltak mindent a természetben, nem mentek haza. Szaporodtak és a kiskacsáik már vadon keltek. Van táplálékuk, vízre sincs gondjuk, és menedéket is találtak – a barlangot -, ami megvédi őket akár a tél viszontagságaitól is.
- Mit ehetnek itt az erdőben?
- Mindenféle zöldet, magokat, rovarokat, és a folyóból halat is tudnak fogni.
- Legalább húsz récét láttunk a barlangban. Feltételezem, hogy ezen kívül is vannak még szép számmal. Már nem is csodálkozom, hogy nekünk kevés hal marad. Elhalásszák az orrunk elől – dünnyögött Krisztián. - Az is lehet, hogy a patak barlangon belüli szakasza a vadász – bocsánat: halász – területük. – Ez a rész télen se fagy be. A csőrösök a partról figyelik a tiszta vízben úszkáló halat és egy alkalmas pillanatban kikapják a vízből. Mi pedig holnapután a kacsákat szedjük ki a barlangból.
13. fejezet. Élelemforrások
Krisztiánnak sehogy sem tetszett a száraztészta, mint csali.
- A barlang párás levegőjétől megpuhul, és könnyen lemállik a zsinórról – fejtegette. Apósa és András sem tudták eltéríteni a véleményétől. – Valamit ki kell találni, valami szilárdabb „abrak” kellene. Teljesen belefájdult a feje a töprengésbe, de semmi okosat nem tudott kitalálni. Éjjel két órakor, mielőtt leváltotta Andrást az őrségben, hirtelen eszébe jutott, hogy egy kosárban látott kukoricát, fent a fáskamrában.
- Na, ne! Néhány szem kukoricáért nem kockáztatom az életemet, és a tiédet se hagyom! – hárította el sógora a „terményszerzés” ötletét.
- Nincs ebben semmi kockázat! Felugrunk, teleszedjük a zsebeinket és máris jövünk vissza.
- Mondtam már, néhány szem kukoricáért nem kockáztatunk!
- Ha azt mondom, hogy egy kicsit körülnézni mennénk fel? Ahhoz mit szólnál?
- De nem azt mondtad, hanem egy maréknyi hülyeségért hoznád a bajt a fejünkre. Ebben nem veszek részt!
- Akkor megyek egyedül! – erősködött Krisztián.
- Értsd meg, hogy nem jó ötlet! Ha komolyabb dologért kellene felmenni, megtenném.
- Fél zsák krumpli komolyabb dolog?
- Mondjuk! – felelte András és a hangjából érezhető volt, hogy máris kötélnek állt. Néhány percen belül már a kútkáva résein át kémlelték az „ellenség” táborát. Egyedül az őr volt ébren a kapunál, a házban és az udvaron nem tapasztaltak mozgást. Egykettőre a fáskamrában voltak. Már világítás nélkül is egészen otthonosan mozogtak az udvarban és az épületben. András behúzta maguk mögött az ajtót, lámpájával végigpásztázta a mindenfélével telerakott tágas helyiséget.
- Itt a krumpli, - emelte le egy nagy kosár tetejéről a ráterített fóliazsákot.
- Ez megvan vagy tizenöt kiló – suttogta Krisztián és átöntötte a kosár tartalmát a zsákba.
- Mehetünk! – adta meg a jelet az indulásra András.
- Várj, még kukoricát nem raktunk!
- Dehogynem! Teleszedtem a zsebeimet és a krumpli közé is tettem egy marékkal - felelte András. Kilépett az ajtón, és a fal takarásából ellesett a ház felé, de sógorát maga előtt tolva, vissza is lépett a fáskamrába.
- Mi van? – kérdezte Krisztián.
- Több férfi jön errefelé.
- Nem tévedsz?
- Nem, a telehold fényében tisztán látszott, hogy erre tartanak, és hallottam is, amit beszéltek.
- Én nem hallottam semmit! – mondta Krisztián.
- Igen, mert te a fal mögött álltál, és onnan talán már nem hallatszott.
- Mit beszéltek?
- Valaki kérdezte, hogy hová rakják a vadakat. Az ezt követő beszélgetést már én se hallottam, mert bejöttünk a kamrába – felelte András. Feszülten hallgatóztak. Valahol a lakóépület előtt felberregett egy autó. A hangjából ítélve, feléjük közeledett, majd megállt, a motorját is leállították. Egy érces férfihang kérdezte:
- Ide jó lesz? Berakjuk a sufniba, vagy jó lesz itt kint is?
- Jó lesz itt is, most ne vesződjünk velük, pakoljuk ki, a többit majd elrendezzük.
- Biztos, hogy nem lop meg bennünket az a ronda kutya? – hallatszott ismét a rekedt hang.
- Nyugodt lehetsz, száz százalék, hogy nem jön ide vissza többé! Elriasztottam tegnap néhány puskalövéssel - válaszolt a másik.
- Akkor adogasd! Lerakom a fűbe, mint egy terítéket.
- Ne vacakolj velük, majd reggel elrendezünk mindent - szólt a rekedt utasítása, akiről a hanghordozásából, túlzott magabiztos beszédéből sejteni lehetett, hogy valami főnök féle a bandában. Legalább tíz percet zajongtak a fáskamra mellett, majd elindították az autót és elálltak vele a lakóépület elé. András és Krisztián közel fél órát lapított még a sötét helyiségben. Elbújtak a sok kacat mögé és azon imádkoztak, hogy ne lépjen be senki az épületbe. Könyörgésük meghallgatásra talált.
Amikor már minden arra utalt, hogy senki sincs a közelben, ismét kilopóztak a fáskamrából. Mozgást és hangokat nem érzékeltek, csak az őr sziluettje látszott időnként egy-egy erősebb cigaretta slukk után. Bármilyen fényesen is világított a hold, a fal sötét árnyékot vetett elébük, és bármennyire is vigyáztak, András megbotlott valamiben. Halk huppanással elesett.
- Mi lehet ez? – kérdezte volna, ha ilyen helyzetben szabad lett volna megszólalni. Mielőtt felegyenesedett, megtapogatta a földön heverő szőrös „valamit”.
- Ez egy állat teteme! – ismerte fel a helyzetet. Tovább tapogatott, és valamilyen tollas állat került a kezébe.
- Elejtett állatok – súgta a mögötte, a fal árnyékában álló Krisztiánnak. Attól nem tartottak, hogy az őr ilyen nagy távolságból felfedezi őket. Lényeg, hogy ne neszezzenek, és ne világítsanak. Nagy kísértést éreztek, hogy legalább egy csöppnyi fényt varázsoljanak maguknak, legalább annyit, hogy meg tudják állapítani, hogy milyen állatok hevernek a földön.
- Mi legyen? – kérdezte Krisztián.
- Hadd szóljon! – súgta vissza András, és a kúthoz cipelt két vadat. Krisztián visszaosont az épületbe, magához vette a nagy kosarat, amelyikben a krumplit találták.
- Ereszkedj le, én majd leengedem a kosárban a szerzeményünket - kérte Andrást.
A barlangban, elemlámpa fényénél végre megnézhették a „terítéket”. Egy hatalmas vadnyulat, és egy fajdkakast emeltek el a banditáktól.
A vadakat a kunyhó elé rakva fogadták az őrségváltásra érkező Gábort, aki rögtön észrevette az élelmezési utánpótlásban bekövetkezett változást.
- Honnan vannak ezek a vadak? – kérdezte.
- Ellátmány – felelte András. Az öreg köhintett egyet-kettőt, majd szigorúan ránézett fiaira:
- Meséljetek! De csak az igazat szeretném hallani!
- Az úgy volt, hogy …elhoztuk tőlük – dadogta Krisztián.
- Gyerekek, ez nagyon veszélyes! Elkaphatnak. Ezektől minden kikerül! – intette őket a papa.
- Apa, az nem veszélyes, ha éhen hal a család? - Fia kérdésére Gábor nem tudott mit felelni. Nem akarta kimondani, amit maga is jól tudott: az igazságot, hogy bármi megtörténhet velük. Előfordulhat, hogy elfogy a völgy adta élelem és bekövetkezhet a legrosszabb. Szíve mélyén legszívesebben megdicsérte volna őket, de mégsem tette, mert attól tartott, hogy bíztatásnak veszik, és egyre nagyobb veszélybe kerülhetnek. Valahogy szerette volna elvarrni a szabadon lógó szálakat, és csak ennyit mondott:
- Ne sodorjátok magatokat és a többieket is bajba gyerekeim!
- Persze, hogy nem! Vigyázunk, ne félj papa!
- Nagyon álmosak vagytok? – kérdezte a két gézengúzt, de választ nem várva folytatta a mondókáját:
- Meg kellene nyúzni a nyulat, megkopasztani a kakast és természetesen felbontani mindegyiket. Rendben? – Az ismét életre keltett tábortűz lángjánál látni lehetett a nagy vadászok megilletődöttségét. Krisztián adta meg a választ:
- Nem tudom, hogy András hogy van vele, de én még életemben nem csináltam ilyent!
- Én se! – csatlakozott sógorához András.
- Senki nem mondta, hogy nektek kell csinálni! Ti hoztok vizet, amit felforralunk, majd ismét hoztok vizet – néhány vödörrel a patakról – amiben megmossuk a bőrükből kifordított vadászzsákmányt. – Gábor - egy pedagógushoz méltó módon – úgy megtanította a két kalandort a hús feldolgozására, hogy azok játéknak vélték az egészet.
Azon kapták magukat, hogy ők nyúzták a nyulat, ők forrázták le a kakast.
Úgy belejöttek a munkába, hogy a konyhakészre darabolták az összes húst.
Krisztián halkan megjegyezte:
- Micsoda gazdagság! Vannak kacsáink, halat is tudunk fogni, most pedig itt vannak ezek az égből pottyant vadak.
- Azok a kacsák még nem egészen a mieink! – helyesbített Gábor.
- Miért? Ott vannak a barlangban, csak meg kell fogni őket.
- Amikor ott vannak. Mi van akkor, ha valami miatt eltűnnek onnan?
- Miért tűnnének el?
- Azt nem tudom, de szabadon ki-be járnak a víz alatti járatukon.
- Tegyünk róla, hogy ne tudjanak kimenni. Kifigyeljük, hogy mikor szállásolják be magukat a barlangba és valami módon útjukat álljuk – kapcsolódott a beszélgetésbe András is.
Egész nap azon törték a fejüket, hogy miként lehetne a barlangban marasztalni a réce állományt. Sok érdekes ötlet közül Gáboré volt a leginkább kivitelezhető.
- Kerítést készítünk a víz alá, ami nem engedi ki a „madarakat” – mondta.
- Mi lesz a halakkal? A kerítés nekik is állj - t parancsol – aggódott András, de az apja megnyugtatta:
- Azért kerítést készítünk, és nem falat, hogy a halak át tudjanak úszni a lécek közti réseken. Azt ajánlom, hogy még ma vágjunk annyi ágat, amennyi elég lesz a lerekesztéshez! Kisebb kötegekben behordjuk a barlangba, és ott a megfelelő méretre vágjuk, és összeütjük belőlük a kerítést. Ezután, már csak ki kell várni, hogy mikor telepszenek be a tollasok a barlangba. Úgy gondolom, hogy éjszaka vannak bent. A reggeli órákban táplálék után kutatnak a folyóban vagy a völgyben, utána pedig sütkéreznek a napon, vagy éppen hűsölnek az árnyékban.
- De jó dolguk van! - szólt közbe Jutka, aki a férfiak beszélgetéséből csak az utolsó mondatot hallotta. Gábor a szemével jelzett gyerekeinek, hogy a világért se árulják el a lányoknak, hogy mire készülnek. Ne aggódjanak feleslegesen, hogy a víz alatt bujkálnak.
A faanyag kitermelése fél nap alatt megtörtént. A víz alatti szűk résen kicsit körülményesebb volt, áthordani, mint gondolták. Délutánra elkészült a méretre szabott kerítés, és csak egy maradt hátra, elhelyezni a patak barlangba folyása felőli oldalon, a víz alá.
- Ez eddig rendben van! - dicsérte a munkájukat Gábor - éjszaka visszajövünk és lezárjuk a sorompót a baromfiállomány előtt.
- Papa, arra nem gondoltál, hogy a másik irányba ki tudnak menni a kacsák a barlangból? – lepte meg kérdésével apját András.
- Dehogynem fiam! Egyfolytában erre gondoltam és gondolok.
- Na, és oda nem kellene kerítés?
- Oda minek kellene?
- Azért, hogy ne tudjanak kimenni a kacsák.
- Fiam, nekünk az a jó, ha a völgy felé ki tudnak jönni. Mit gondolsz, miért marasztaljuk őket ezen az oldalon?
- Hát nem azért, hogy könnyedén levadásszuk az egész állományt?
- De, igen! Pontosan azért, de egyenként kell megfogni őket, és mindig csak egyet, hogy folyamatosan legyen friss hús a kamránkban.
- De papa, a völgy felé szét tudnak széledni!
- A kacsa nem fogja elhagyni a vizet. Arra gondolok, hogy a patak partjától messze nem mennek, vagy csak rövid időre. Szerintem ezek továbbra is itt fognak éjszakázni a megszokott helyükön a barlangban, csak most az ellenkező irányba lépnek ki innen élelmet keresni és a jó levegőt szívni, vagy élvezni a napfényt. Ellenben, valóban jó ötlet egy kerítés a másik oldalra is, de nem a kijárat lezárására, hanem kicsit távolabb kellene elrekesztenünk a patakot egy sűrű rácsos kerítéssel…
- …ami megfogná a halakat – fejezte be András apja mondatát.
- Úgy van! Ezt azonban hagyjuk holnapra! – felelte a papa.
Ott a barlangban még nem sejtették, hogy a következő napon nem kerítésépítéssel, hanem egészen mással lesznek elfoglalva.
Jókedvűen lépek ki a patakból. Már messziről látták a hajlékuk irányából gomolygó nagy füstöt.
- Mit égetnek az asszonyok? - tette fel a költői kérdést Gábor.
- Papa, ennek fele se tréfa – lőtte ki magát futókat meghazudtoló gyorsasággal András, akit Krisztián nyomban követett. Az öreg kissé lemaradva loholt a két sportos fiatal után. Hamarosan látszott a füst, és a tűz forrása. Égett a kunyhójuk. Az elsőként odaérkező András szemével létszámellenőrzést tartott. Megnyugodva látta, hogy a három asszony és Emese, a tűztől távol, biztonságban vannak, ennek ellenére feltette a kérdést:
- Nem esett bajotok?
- Szerencsére időben ki tudtunk jönni, de a kunyhót nem tudtuk megmenteni. Nem láttuk értelmét vesződni vele.
- Jól tettétek! Könnyebb egy újat felépíteni, mint a romokból újjávarázsolni. Mi történt lányok? – kérdezte Gábor. Jutka, mielőtt válaszolt, előbb ránézett Emesére, aki csendben, megrettenve állt, távol a tűztől, Eszter mellett.
- Előhagytuk a gyufát.
- Semmi baj, az a fő, hogy nem esett bajotok.
- Az értékeink nagy részét sikerült kimenteni. Megmaradt minden élelmünk és ruhánk, és a puskát, valamint az íjat is kihoztuk. Krisztián horgászfelszerelése és néhány edény azonban bent maradt.
- Nagyon megijedt a kislány? – kérdezte aggódva András.
- Nem, mert amikor észrevettük, hogy égni kezd a kunyhó, Eszter azonnal elvitte jó messzire, mi meg Andival kimentettük, amit csak lehetett.
Gábor ránézett az órájára és hangosan bemondta a többieknek a pontos időt.
- Délután öt óra múlt. Este kilencig világos van, ez a közel négy óra elég lesz arra, hogy összehozzunk egy éjszakai szállást.
- Milyenre gondolsz apa? – kérdezte András.
- A legegyszerűbbre, ami alatt eltölthetjük a mai éjszakát!
- De azért ellenálljon egy esetleges esőnek is – tette hozzá Krisztián.
- Olyanra – bólintott a papa és már osztotta is a feladatokat: - András és Krisztián, vágjatok minél több karvastagságú, vagy ennél erősebb ágat, és sok kétujjnyi vastagságút.
- Értettük! – hallatszott a folyóparti fák irányába távozó András és Krisztián szinte egyszerre kimondott válasza. Gábor a két fiatalasszonnyal nádat gyűjtöttek. Este 9 órakor állt a sátorra emlékeztető építmény, ami alatt a behordott friss nádszőnyegen kényelmesen elhelyezkedett a tűzkárt elszenvedő társaság. A leégettől távolabb építették fel, hogy ne érezzék a füst és a korom kellemetlen szagát.
14. fejezet. Halat, s vadat…
Az éjszaka, mintha mi sem történt volna, minden a korábban megszokottak szerint zajlott. Az őrök – a három férfi – kétóránként váltották egymást. Krisztián két órakor került sorra, Andrást követően.
- Hogy állsz a dologhoz, megyünk? – kérdezte.
- Mehetünk! – felelte András, és a két férfi elindult a patak irányába. A levetett ruhájukat a parton hagyva, a víz alatt besiklottak a barlangba. Határozottan egyből a patak befolyójához mentek, és az odakészített kerítést letették a víz alá, azzal lezárva a kacsák menekülési útját.
- Most már a mi baromfiudvarunk lakói lesztek! – beszélt Krisztián a zseblámpa fényénél a több helyen is mutatkozó kisebb - nagyobb szárnyasokhoz, és egy gyors mozdulattal elkapott egy termetes gácsért. András is kinézett magának egy hasonló méretűt.
- Én is fogok egyet. Elférnek a napokban körbekerített udvarunkban – mondta, és rövid üldözés után legyűrte a nagy „madarat”. Krisztián átnyújtott sógorának egy darab madzagot:
- Ezzel kösd össze a lábait és nem tud megszökni tőled!
- Köszi! – vette át András a félméteres zsineget, gúzsba kötötte zsákmányát és lámpájával végigpásztázott a barlangban. Ekkor látták meg, hogy milyen sok kacsa van a hegy alatti üregben.
- Húsz, huszonegy…számolta Krisztián, és a végén csak annyit tudott mondani, mint a rómaiak az ezer után: sok.
- Nem szóltatok! – zsörtölődött Gábor a két „haszontalan kölyökkel”. Szeretett volna velük menni, de leginkább leellenőrizni a munkájukat. A fiúk pedig pontosan ezért mentek nélküle. Elegük volt az öreg – néha felesleges – aggódásaiból. Felnőtt, komoly emberek voltak, szerettek néha önálló döntéseket hozni, és voltak dolgok, amiknek ők akartak a végére járni.
- A fenébe is! Igazuk van – döbbent rá a valóságra. – Tudomásul kell vennem, hogy egyre gyakrabban kell kiadni a gyeplőt a kezemből. Vagy talán végleg át kell engednem a fiataloknak a vezetést? Úgy bizony! – világosodott meg egy szempillantás alatt az öreg.
- Csinálják! Többet nem szólok bele a dolgaikba! Tudják ők, hogy mettől meddig és mit, mi után! Rámosolygott gyerekeire, mindegyiknek megveregette a vállát.
- Innátok egy teát fiúk? – kérdezte.
- Bizony már nagyon jól esne valami ital, ami aromásabb a víznél – felelte András. Apja leakasztotta a parázs fölött egy kampós ágon lógó fémkancsót, kihozott három műanyagpoharat az újonnan épített kunyhóból és töltött a kellemesen illatos italból.
- Hársfatea! – emelte szájához a poharat Krisztián. Nagyanyámnál gyerekkoromban sokszor ittam. Úgy érzem, nem cukorral ízesítetted!
- Nem bizony! Mivel kevés a cukrunk, egy kis mézet tettem bele.
- Nagyon kellemes íze van!
- Az bizony! – erősítette meg András is – úgy tudom, hogy a hársfa virágában nagyon sok egészségmegőrző anyag van.
- Szedtem a napokban egy kosárra valót, és már meg is szárítottam a napon – mutatott Gábor a nagy zacskó teának valóra, amit az asszonyok sikeresen kimentettek a lángoló kunyhóból.
- Ügyes vagy papa! – bókolt András apjának. – Láttam a völgyben sok kamillát is, mi pedig szedünk abból és lesz kamillateánk is! Csak az a gond, hogy kevés a cukrunk!
- Hogy én milyen balfácán vagyok! Ott van a hátizsákomban két nagy üveg édesítőszer! – kapott a fejéhez Krisztián. Már hozom is!
- Szerintem, inkább hozd ki a hátizsákot, érdemes lenne átnézni, hogy mi minden lehet még a te kincseid között!
- Hozom! – mondta, de már borította is a zsák tartalmát a földre. Ő maga képedt el a legjobban, a látottakon. Nem csak két üveg édesítőszer, hanem két tubus mustár, két tubus piros arany és egy csomag ételízesítő és két csomag kétszersült is előkerült.
- Restellem, de ezekre nem is emlékeztem. Annyi mindent vettem a piacon, és több „szatyorba” is pakoltam, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy ezek is vannak. Ugye nem gondoljátok, hogy el akartam sumákolni?
- Ne viccelj már fiam! – szólt rá a papa, aki hirtelen felpattant és el kezdett a saját hátizsákjában kutatni. Két tábla csokit emelt ki az aljából és a zsák egyik zsebéből néhány horogtűt, ólmokat, egy tekercs damilt és két kapásjelzőt. – Látjátok, én is feledékeny vagyok!
- Most én következem! – indult András is a hátizsákjáért. Abból pedig néhány csomag száraztészta került elő. – Ez úgy történhetett – kezdte magyarázni -, hogy egy külön szatyorban voltak!
- Semmi baj fiúk! Látjátok, milyen jó, hogy megfeledkeztünk ezekről a dolgokról! Már rég elfogyott volna, ha akkor rendesen kipakolunk mindent. Ha nem sértelek meg benneteket, még ma kipróbálom a megtalált horgászkellékeket, amennyiben nincs más javaslatotok.
- Papa, nem arról volt szó, hogy egy komolyabb kalyibát állítunk össze a mai napon?
- Dehogynem! - bólogatott az öreg. – Van konkrét elképzelésetek?
- Igen – felelte András.
- Mondjad fiam!
- A tegnap felhúzott menedéket folytatva, egy hasonlót gondoltam, mint amilyen a leégett építmény volt.
- Nekem is ez a véleményem – csatlakozott sógorához Krisztián.
- Nekem milyen teendőt szántok? – kérdezte a fiúk legnagyobb meglepetésére a papa.
- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza András.
- Úgy fiam, hogy mi lesz a házépítésnél a feladatom?
- Az, ami az előző építésénél is volt: irányíts bennünket és szedjetek az asszonyokkal minél több nádat!
- A nádszedéssel rendben vagyok, irányítani pedig nem kell benneteket, mert mindenki tudja a dolgát. A reggeli után, akár neki is ugorhatunk a munkának.
Ezen a napon a kacsasülthöz a Krisztián zsákjából előkerült kétszersültet ettek és édesített hársfateát ittak. Vidáman folyt a munka, játékosan végezték a dolgukat a völgy foglyai.
Estére kelve álltak a ház oldalai és a tetejére is rákerült az utolsó nádkéve.
- Már így is használható, de még az elégett „bútorokat” is pótolni kell – gyönyörködött új házukban Gábor.
- Holnap összeállítok egy asztalt – ígérte meg András.
- Tudok jobbat! – súgta a fülébe Krisztián.
- Mit? – kérdezte halkan Andris.
- Majd elmondom az éjjel.
- Értem! – válaszolta a sógor – és valóban értette.
Az éjszakát még az egy nappal korábban összetákolt menedékben töltötték. Ennek csupán egy oka volt, ott már kialakított fekhelyek voltak, és – még ha a világért sem ismerték be egymás előtt – nagyon elfáradtak az egész napos kemény munkában. Egyiküket sem kellett elringatni, hamarosan elaludtak. Szokás szerint a papa kezdte az őrködést, őt András követte pontban éjfélkor. Krisztián már fél kettőkor kiment hozzá.
- Mondd a tervedet! – fogadta sógora.
- Felmegyünk, és lehozunk néhány dolgot.
- Miket?
- Láttam összecsukva kempingszékeket és néhány kempingasztalt is.
- Benne vagyok! – Mehetünk! Krisztián tornázta fel elsőként magát. Azonnal kilesett a kútkáva résein.
- Baj van! – súgta Andrásnak – még mozgolódás van az udvarban, ráadásul itt hátul, a közelünkben.
- Mit csinálnak?
- Egy tábortűz körül ülnek.
- Hányan vannak?
- Nyolcan. Nyolc férfi. De várj egy kicsit, hadd halljam, mit beszélnek! – Krisztián tisztán hallotta a tűz mellett ülők szavait. Egy nagyhangú szónokolt. Valami tervet beszéltek meg, ami arról szólt, hogy a következő napon jönnek valakik valamilyen vadakért.
A nagyhangú kérdezte valakitől:
- Bálint, mennyi vadat is hoztatok be?
- Nem tudom pontosan főnök. Menjek és megszámoljam?
- Hagyd a csudába, reggel, mielőtt átadjuk, megszámoljuk őket. Most pedig mindenki ágyba, mert hamarosan nyolc óra lesz. – A díszes társaság erre bement a házba, csak az őr maradt kint a kapunál.
Krisztián még várt vagy negyedórát, aztán leszólt az alagút bejáratánál, a kötél alsó végénél várakozó Andrásnak:
- Jöhetsz, de halkan.
- Mi van? – kérdezte, amikor felért.
- Lepihentek végre a gazemberek. Azt hiszem, már benézhetünk a fáskamrába!
Szerencsére az épület ajtaja most sem volt kulcsra zárva, és a másik nagy szerencse, hogy nyikorgás nélkül nyílott. Mindketten beléptek a helyiségbe. András felkattintotta elemlámpáját és amerre néztek, a padlóra rakva mindenütt lelőtt vadakat láttak. Nyulak, fácánok, vadpulykák.
- Előbb az állatokat vigyük le, vagy a székeket? – kérdezte Krisztián?
- Naná, hogy a vadakat! Széket könnyebben szerzünk, mint élelmet – felelte András. Felemelt egy pulykát, és egy nyulat. Krisztián pedig két nyulat. Minden akadály nélkül lecipelték a kútból nyíló üregbe. Még kettőt fordultak, és a nyolc összecsukható szék valamint a két kisméretű asztal ott sorakozott a kunyhójuk előtt, mellettük a fűben négy lelőtt állat feküdt.
- Fél négy – nézett András az órájára. Mi lenne, ha feldolgoznánk a vadakat, mire apa felébred?
- Egyet gondoltunk – felelte Krisztián. Hamarosan forrt a bográcsban a víz, András leforrázta, majd szétszedte a pulykát. Krisztián megnyúzta a három nyulat és kizsigerelte.
- Nagyon sok ez a hús – nézegette András az új asztalukra halmozott „nyersanyagot”.
- Már az is baj, hogy sok?
- Félő, hogy nem tudjuk megenni mindet és megromlik.
- Ma ki kellene próbálni a húsfüstölést.
- Tudod, a papa is azt mondta, hogy nyáron nem szoktak füstölni, mert nagyon meleg van. Ez inkább téli tevékenység.
- Legalább a nyulakkal meg kellene próbálni!
- Szerintem meg inkább ezzel a nagyra nőtt szárnyassal – szólalt meg Gábor a hátuk mögött, aki már jó ideje a kunyhó árnyékából figyelte a fiúkat.
- Miért így választanál, apa? – kérdezte András.
- Azért, mert, ha elrontjuk, inkább a madarat rontsuk el.
- Nem értem!
- Madarat – mármint kacsát – most már hála a gondviselésnek és a kerítésünknek, gyakrabban ehetünk. Nyulat pedig csak akkor, ha az orrvadászoktól sikerül szerezni.
- Papa, azért a pulyka és a kacsa, hiába tollas mindkettő, eléggé eltérnek egymástól.
- Így van! – szólalt meg Krisztián is, aki kitalálta, hogy mi lenne a legjobb megoldás. - Ahhoz mit szólnátok, hogy felfüstölnénk kettő nyulat és a pulyka nagy részét? Vagy inkább kérjük ki az asszonyok véleményét?
- Úgy van! Bízzuk rájuk a döntést! – helyeselt András. A válasz nem sokáig késett a hölgyek részéről. Egyöntetű véleményük volt, hogy teljesen felesleges olyan dologgal kísérletezni, aminek bizonytalan a kimenetele. Jutka az egyszerűbb megoldást választotta:
- Gyerekek, szerintetek hány kiló lehet a pulyka és a három nyúl?
- Így feldolgozva 12 körül – saccolta Andris.
- Ha ebből még leszámítjuk a csontokat?
- Tíz.
- Na, látjátok, ez háromnapi élelem. Egyszer már beszélgettünk róla, és ki is próbáltuk, a barlangban két napig eláll a sült hús.
- Miért két napot említesz? Azt mondtad, hogy három napig elég a húsmennyiség – replikázott András.
- Igen, a mai nap az első, a második a holnap, és a harmadik a holnapután. Így lett a három napból kettő.
- Értem! Igazad van mama! Pedig úgy beleéltem magam a húsfüstölésbe – nevette el magát a fiú.
- El tudom képzelni! – kacsintott apósára Krisztián. A három fiú a kunyhó előtt egy fatörzsön ülve megbeszélte a napi tennivalót. Megegyeztek, hogy elkészítik a korábban tervezett halfogó kerítésüket. Ez alatt az asszonyok a „konyhában” szorgoskodtak. Készültek a sültek a nyárson és a pörkölt a kondérban.
- Még két főzéshez elég lesz a hagyma és a paprika – jegyezte meg Jutka.
- Mi lesz, ha elfogy? – kérdezte Eszter.
- Semmi különös, csak nem eszünk pörköltet! Ettől kezdve másképpen főzünk. Az őseink se ismerték a paprikát, de még a hagymát se, mégis jó ételeket készítettek.
- Vajon mit ehettek az ősmagyarok?
- Megmondom én neked kislányom - felelte Jutka. – elsősorban sült és főtt húsokat. A környezetükben található fűszerekkel ízesítették, ha tehették sózták. Használtak gyömbért, szerecsendiót, szegfűszeget, kaprot. A levesbe sáfrányt tettek, ettől volt szép színe.
- Ilyen növényeket ebben a völgyben nem igen lehet találni – szólt közbe Andi.
- Nem tudom, kislányom! – Előfordulhat, hogy gyömbér és kapor terem errefelé is.
- Hát, akkor marad a só!
- Szerencsére, abból van bőven – emelte meg a kezében lévő sótartót a mama.
A kései reggeli felért egy kiadós ebéddel. Gábor meg is jegyezte:
- Legalább nem kell délben abbahagyni a munkánkat!
- Miért, mit csináltok papa? – kérdezte Jutka.
- Végre, ma megcsináljuk a halfogó kerítést a patakban. Bőven lesz halunk ezután.
- Hol tároljuk majd a kifogott halakat? A halnak gyorsan romlik a húsa.
- Ezeké nem fog romlani, ezeket a patakban tartjuk.
- Ilyent még nem is hallottam! – csóválta a fejét a mama.
- Most, majd meg fogod látni! Talán még ma! – válaszolt Gábor, és a két fiúval szerszámokat vettek magukhoz, és elindultak a patakhoz. Ragyogó idő volt, a nap kellemesen meleg sugarai a folyó vizét simogatták. Vízre tolták a tutajt és egy hosszabb zsineggel – a kunyhójuk vonalában - lemérték a patak szélességét. Két darab széles kerítést kell összeállítani, amelyekkel kétfelől lekerítenek egy öt méter hosszúságú szakaszt a folyóból. Mindkettő kerítésre szerelnek egy-egy függőlegesen csúsztatható kaput is, amelyekkel tetszés szerint nyithatják, vagy csukhatják a csapdát. A munkájukhoz nagyon jó szolgálatot tettek a szerszámaik: a balta, fűrész, jó hasznát vették a tutajnak és az innen-onnan összegyűjtött drótoknak, köteleknek.
Délutánra elkészült a halcsapda.
- Mennyivel másabb lenne, ha lenne halászhálónk! – ábrándozott András, de apja visszazökkentette a való világba:
- Azzal sem várhatnánk nagyobb eredményt, mint a fűzfavessző csapdánkkal, legfeljebb nem kellett volna ennyit vesződni vele.
- Mondasz valamit papa, hal legyen az „uszonyán”, amelyik itt át tud menni.
- Talán csak az egészen kicsinykék. A nagyobbakat biztosan megfogja. A mai naptól gyakran meg kell néznünk a „halketrecet”, és ha lesz benne annyi hal, amennyi nekünk elegendő, és amennyit tudunk tárolni, a többit át kell engedni a zsilipeken.
- Apa, és miként tároljuk a megfogott halakat? – kérdezett rá András egy eddig még nem emlegetett problémára.
- Te, hogy oldanád meg? – kérdezett vissza az apa.
- Egy nagy vesszőkosárban, a víz alatt.
- Úgy bizony! Ugyanerre gondoltam. Még ma össze kell állítanunk! Előbb, azonban nézzünk be a konyhába, mert már eléggé megéheztem. Ti nem?
- Dehogynem! – zengték a fiúk.
Estig elkészült az 1 méter széles és 2 méter hosszú haltároló rekesz is, amelynek a felsőrésze kint volt a vízből, hogy a fedelét könnyű legyen le és felemelni. Gábor másnap már korán reggel lelátogatott a patakhoz. Az átlátszó vízben tisztán látszott, hogy legalább tíz darab hal úszkál a csapdában.
- Ennyi elég lesz egyelőre – gondolta, és a vesszőből font hosszúnyelű merítő kosarával kiszedte az egyik halat. Felnyitotta a tároló tetejét, hogy az első zsákmányt beleengedje. Nagyon meglepődött a kosárban látottakon: jó néhány darab hal lubickolt a belsejében.
- Megelőztek! Jóval előttem itt voltak a fiúk, és a csapdából átrakták a halakat a tárolóba Semmi baj! A többit pedig most én fogom átrakni – azzal egyenként átmerte a pikkelyeseket a nekik rendszeresített rekeszbe. Hamarosan a két fiatal halász is megjelent.
- Mit szólsz, apa? – kérdezte András.
- Jó a felhozatal – felelte Gábor. – Ti éjjel az őrségből lejártok a patakra halászni?
- Nem tudtuk kivárni a reggelt. Úgy látom, te se!
- Nagyon jó ötlet volt ez a halcsapda. Bár csak előbb megcsináltuk volna!
- Papa, ez a vadonban élés egy külön műfaj. Sok olyan dolog van, amit csak menetközben tanulhatunk meg. Erre is magunk jöttünk rá, mint sok másra is. Sok mindent tudunk már, sok mindent ismerünk, csak egy valamit nem.
- Mi az?
- Azt, hogy miként lehetne ebből a völgyből kijutni.
- Én csak egy megoldásban hiszek.
- Melyik az? – kapta fel a fejét Krisztián is.
- Ki kell várni egy alkalmas pillanatot, amikor a haramiák elmennek valahová, és akkor ki kell osonni az udvaron át az erdőbe.
- Éppen ezért – ha egyetértesz – sokkal gyakrabban figyeljük majd a mozgásukat, mint eddig.
- Rendben van, de csak figyelésről lehet szó, semmilyen külön akció ne legyen!
- Bízd csak ránk papa! – bólintott Krisztián. A papa ettől a választól cseppet sem volt nyugodt. Féltette a gyerekeit. Óvta volna őket minden bajtól, minden veszélytől, és ha tehette volna mindig ott járt volna a sarkukban, mint egy őrangyal. Nehezen vette tudomásul, hogy felnőtt emberek, és elsősorban nekik kell vigyázniuk magukra. Vigyáztak is ők, éjjel, nappal, csak hát nem magukra, hanem az egész családra.
- Ebben az egyben teljesen egyformák vagyunk – gondolta Gábor – hiszen az én életemet is végigkísérte a hozzátartozókért érzett aggódás. Sok emberhez hasonlóan kész vagyok a családomért mindent megtenni! Ha ez így van, akkor miért nem szabadítom ki őket ebből a rájuk erőltetett fogságból? A kényszerkempingezés helyett nem inkább a banditákat kellene lefegyvereznem? Biztosan nekigyürkőznék a feladatnak, ha őket közben biztonságban tudnám. Csupán miattuk kerülöm a gazemberekkel a konfrontációt. Sajnos, muszáj a túlélésre, a kivárásra játszani. Ki kell várni az alkalmas pillanatot, hogy kijátszhassuk a banditákat, vagy amíg maguktól eltakarodnak. Ezen véleményét nem győzte ismételgetni fia és veje előtt, remélve, hogy ezzel is visszatartja őket egy meggondolatlan kalandtól.
- Mondtuk már papa, hogy nem ugrunk bele semmilyen meggondolatlanságba! Nekünk is az a véleményünk, hogy kerülni kell minden veszélyhelyzetet – próbálta Krisztián nyugtatni apósát.
- Így van! – helyeselt András.
- Jól van gyerekeim, csak tartsátok is be az ígéreteteket, mondta, majd a fiúk meglepetésére így folytatta: - ma délelőtt lemegyek a patakra horgászni.
- Most akarsz horgászni, amikor tele a spájz hallal? – csodálkozott András.
- Fiam, a horgászás teljesen más, mint a halászat.
- Szerintem ugyanaz.
- Kérdezd csak meg Krisztiánt, hogy van e különbség az autóval utazás és a rali között! A horgászat elsősorban sport vagy kikapcsolódás. A halászat pedig élelem beteremtés. Érted?
- Értem papa! Mi Krisztiánnal megerősítjük a kacsaudvar kerítését és egy árnyékolót is felállítanánk a kunyhó bejárata fölé.
- Mi, lányok, természetesen Emesét is beleértve, kirándulunk a völgy túlsó sarkába. Azon a részen csak egyetlen egyszer voltunk - ismertette Jutka a női szakasz aznapi tervét.
- Azért csak egyszer voltunk arra, mert semmi érdekeset nem találtunk, csak fákat, bokrokat és felettünk a lankásan kezdődő, majd egyre meredekebbé váló domboldalt – magyarázta Gábor.
- Van egy elképzelésünk, ha egyetértetek – folytatta Jutka.
- Mond csak mama! Mi lenne az? – érdeklődött András.
- Az, hogy vízi úton mennénk.
- Ez igen! Jó gondolat, kinek az ötlete volt?
- Emeséé.
- Lehet egy ilyen csodálatos hölgynek ellentmondani? – kapta ölébe a cserfes, és végtelenül türelmes kislányt a nagypapa. Emese nap, mint nap erőt önt a felnőttekbe. Bájosságával, értelmes viselkedésével derűsebbé teszi minden percüket. Most éppen azt találta ki, hogy üljenek fel a „hajóra” és menjenek vele. A völgy túlsó feléig való utazást már az asszonyok költötték hozzá.
- Menjetek lányok, de legyetek óvatosak! – bocsátotta útjukra őket Gábor.
- Visszafelé elegük lesz szemben a víz folyásával az asszonyainknak, ha nem akarják ott hagyni a tutajt.
15. fejezet. A domboldal rejtélye
A tutaj vidáman siklott a patak vízében. A két fiatalasszony hosszú botokkal tolta vissza hol az egyik, hol a másik parthoz sodródó járművet. Lassan haladtak, mert a víz is lassan csordogált, és sok időbe telt, amíg a közel 500 méteres távolságot megtették. A férfiak addig nézték a haladásukat, amíg el nem tűntek a folyó kanyarulatában. Ott már takarta őket a domb és az azt borító növényzet.
- Kapitány – szólította tréfásan Emesét a nagyi – engedélyezed, hogy kikössünk?
- Igen! Kössünk ki! – felelte a csöppség, és a tutajt felhúzták a partra.
- Most merre? – szólt a kérdés és a kislány azonnal megadta a választ:
- Szedjünk virágot! – és kicsi kezével letépett egy szál kamillát, és átnyújtotta a nagyinak.
- Igazad van kislányom, tépkedünk jó sokat és főzünk belőle teát.
- De cukrot is tegyél bele mami!
- A mézet nem szereted?
- Szeretem, de a cukrot jobban. - Szeretem, de a cukrot jobban szeretem. – Jutka arca elkomorult. Tisztában volt vele, hogy Emesét, bármennyire is másként látszik, nagyon megviseli ez a nem kevés nélkülözéssel járó időszak. Olyan kislány ő, hogy nem panaszkodik, nem hisztizik, de néha egy-egy elszólásából kitűnik, hogy nem minden körülötte zajló esemény nyerte meg a tetszését.
- Cukrot is teszünk bele kislányom – felelte a mama, és közben arra gondolt, hogy az a fél kilónál is kevesebb cukor vajon még hány napra lesz elegendő a kislánynak. Mézből sokkal jobban állnak, mert az ő készletükben is volt egy üveggel és a fiúk is „zsákmányoltak” a banditáktól, ezért is az elmúlt napokban azzal édesítették Emese teáját. Szedtek egy szatyornyi kamillát, és Andi egy kisebb fajta gombaerdőre bukkant a dombról lecsurgó keskeny vízér két oldalán.
- Ehető? – kérdezte Eszter.
- Én nem értek hozzá, majd a papa megmondja, hogy bele tehetjük e a fazékba – felelte a sógornő, és amint felvette a következő kalapos élősködőt, odaintette a társait: - nézzétek, mit találtam. Ez valami vadon termő málna.
- Ez bizony málna – vizsgálgatták az asszonyok a többi bokor között megbújó piros gyümölcsű cserjét. Pillanatok alatt megfosztották a tüskés ágakat a magukat szinte kínáló gyümölcsöktől.
- Ez legalább két kiló! – emelte fel kosarát Eszter. Látod kislányom, mit találtunk neked? –szólította Emesét, de a kislány eltűnt a szemük elől.
- Emese, merre vagy kicsikém? – kiáltotta Jutka, de nem jött válasz.
- Válaszolj kislányom! – kérlelte az anyja.
- Itt vagyok – hallatszott a gyerekhang a bokrok mögül. Az asszonyok, nem törődve az útjukba kerülő csalánnal, cserjékkel, rohantak mindenen keresztül a hang irányába. Emese ott ült a domb alján és a legnagyobb lelki nyugalommal evett valamit.
- Úristen! Mit eszel? Ugye nem gombát? – sikoltotta Eszter és egy gyors mozdulattal kiszedte gyermeke szájából a még le nem nyelt falatot.
- Anyuci, mért vetted el az almámat? – lepte meg kérdésével az asszonyokat az ijedt szemű kislány.
- Hol találtad édesem? – remegett Eszter hangja.
- Ott – mutatott a dombra a csöppség. Eszter azonnal keresgélni kezdett a leánykája által mutatott irányban és hamarosan néhány szem zöld almára bukkant.
- Nézd meg mama, ugye nem mérgező? – nyújtotta át anyjának a talált gyümölcsöket.
- Nem mérgező, sőt nagyon finom és tápláló – harapott bele az egyik szembe a nagymama. – Ez Szentiványi alma. Csak tudnám, hogy került ide. A közelben nem látni egyetlen gyümölcsfát sem.
- Ez csak fentről pottyanhatott ide – állapította meg Andi.
- Naná, hogy felülről – nevette el magát a mama – az alma általában felülről szokott leesni, a gond csak az, hogy itt nincs egyetlen almafa sem.
- Pedig az alma nem esik messze a fájától – próbált tréfálkozni a két perccel korábban még rémült Eszter. Vagy talán az égből hullott mannaként, hogy életben tartson bennünket?
- Hát, ha nem is az égből, és nem is mannaként, de valahonnan fentről kellett idekerülni ennek a gyümölcsnek.
- Talán a dombról? – fordította komolyra a szót Eszter.
- Igen, a dombról.
- Bárhogy is nézem, sehol nem látok a dombon almafát. Ott is csak ugyanilyen fák látszanak, mint itt lent.
- És mögöttük nem lehet esetleg egy almafa is? – állt ki Andi a feltételezése mellett.
- Ezt csak úgy tudnánk meg, ha megnéznénk, ehhez azonban meg kellene mászni azt a meredek dombot, legalább addig a kis kiszögellésig – mutatott egy teraszszerű képződményre, Eszter.
- Na, jó, akkor én megyek és megnézem – akart indulni Andi.
- Nem mész, hanem megyünk – helyesbítette a sógornője, miközben a mamához fordult kérésével:
- Anyukám, vigyáznál Emesére, amíg mi hegyet mászunk?
- Lányok, nem örülök az ötleteteknek! Nagyon veszélyes, túl meredek. Nem lenne jobb kicsit körülnézni? Lehet, hogy könnyebben is fel lehet jutni arra a teraszra.
- Rendben van, kicsit körülnézünk a „sűrűjében is”! – és a két fiatalasszony bevetette magát a bokrok és fák közé. Alig haladtak húsz métert egy keskeny gyalogútra bukkantak, ami, követve a domb egyenetlenségeit, felfelé haladt. Nem volt könnyű közlekedni a kanyargós ösvényen, annak ellenére, hogy megközelítőleg sem volt olyan meredek, mint az a rész, amelyen először akartak elindulni. A magukkal vitt erős botokkal egyensúlyozva, és egymást támogatva jutottak egyre feljebb.
- Felértem – szólalt meg az elől haladó Andi.
- Mit látsz?
- Gyere fel és meglátod. – Eszter, amint a teraszra érve körülnézett, teljesen lebénult a meglepetéstől és a csodálkozástól.
- Ehhez mit szólsz kedves sógornőm? – kérdezte Andi.
- Ezt kár lett volna kihagyni! Drága kis Emesém, ha tudnád, hogy mit találtál nekünk?
A két asszony ott állt egy nagy sík területen, egy hegybeolvadó teraszon és elbűvölve nézte a szemrevaló faházat, és az épületet körülvevő udvart.
- Ezt nem hiszem el! – suttogta Eszter. – Egy ház! Valakik, valamikor ideépítették.
- Kopogjunk be, talán valakik laknak is benne! - közelítette meg Andi a kiskaput kinyitva, a nyaralónak látszó épület ajtaját. Halkan, majd egyre hangosabban kopogott az ajtón. – Jó napot, van itt valaki? – kiáltott be a félig nyitott ablakon. Zörgésére nem jött válasz. – Mit csináljunk? – kérdezte.
- Nézzünk körül az udvarban és a kertben, hátha ott találunk valakit – javasolta Eszter. Végigjárták az udvart, benéztek a gazdasági épületekbe, kimentek a konyhakertbe és hangosan szólongatták a ház lakóit. Nem jött válasz. Egyhamar rájöttek, hogy a háznak már jó ideje nincs lakója. A kert már régen látott kapát, az udvaron a fű térdig ér, ami arra utalt, hogy ez bizony egy lakatlan terület. A házat sem közelítette meg senki, már ki tudja, mióta. Az odavezető gyalogutat is fű és gaz borítja.
- Tudod, Eszter, két okot is látok, hogy eltűntek a lakók – bölcselkedett Andi.
- Mik azok?
- Nem tartózkodtak itt, amikor beomlott a hegy – elzárva a völgyből kivezető utat – vagy itthon tartózkodtak és kimentették őket.
- Bemásztak értük a magas parton át?
- Vagy kivitték őket helikopterrel. Bármelyik lehetőséget is nézem, mindig ugyanoda lyukadok ki.
- Hová?
- Egy jó ideig nem jönnek vissza.
- Egyetértek veled. Ide valóban csak helikopterrel lehet bejutni, azzal pedig sokba kerülhet a fuvar. Ha csak nem hagytak itt valami fontos vagy értékes dolgot, amiért vissza kell jönniük.
- Ha maradt itt valami fontos dolog – a házat leszámítva – már, ha akartak, eljöttek érte. Ami itt maradt, azt kénytelenek nélkülözni…
- Amit mi, megőrzésre átveszünk és felhasználunk – villanyozta fel a hirtelen rájuk zúdult lehetőség Esztert. Mi a véleményed, nem kellene a házban is körülnézni?
- Éppen erre gondoltam – helyeselt Andi. Nem volt nehéz belépni az épületbe, mert az egyik ablak félig nyitva volt, és egy kis ügyeskedéssel szabaddá vált előttük az út. Egy előszobába jutottak, amelyről három kisebb szoba, egy konyha és egy fürdőszoba nyílott. Andi első mozdulata volt a fürdőkád csapjának megnyitása. Bármennyire is tekerte, nem jött a csőből víz.
- Ez nagy kár - bosszankodott Eszter -, pedig Emese hogy örült volna egy igazi pancsolásnak. Még fa is van a fürdőhenger kályhája mellé készítve.
- Lehet, hogy fürödni készült valaki, csak valami miatt már nem gyújtottak alá a vízmelegítőnek – okoskodott Eszter.
- Így lehetett, szerintem is. Arra még talán volt lehetősége, hogy elzárja a vizet, és már szállt is be a helikopterbe.
- Hogy te milyen okos vagy! Ha valaki elzárta a vizet, azt meg is lehet nyitni – dicsérte meg Eszter a sógornőjét. Rövid keresgélés után megtalálták a főcsapot és néhány pillanattal később már csobogott is a kádba a víz.
A két fiatalasszony, amikor már mindent áttanulmányozott, ragyogó arccal hagyta maga mögött a semmiből elébük került házat. El kezdték leereszkedni a gyalogösvényen. Mindkettőnek egyfolytában az járt a fejében, hogy mit fog szólni Jutka, amikor felcipelik magukkal a keskeny gyalogúton. Amint mentek lefelé, egyszer csak elágazott előttük az út.
- Melyiken jöttünk? – tanakodott Andi.
- Nem tudom, de lehet, hogy nincs is túl nagy jelentősége, mert mindkettő lefelé vezet, az egyik balra, a másik jobbra.
- Hogy, hogy felfelé nem vettük észre ezt az elágazást? –polemizált Andi.
- Talán, mert annyira a hegymászással voltunk elfoglalva! Ugye mennyivel könnyebb lefelé haladni, mint felfelé? – állapította meg Eszter, amikor leértek a dombon, majd hozzátette: - Ezen az úton felfelé is könnyebb lesz!
- Te is úgy érezted, hogy nem ezen az ösvényen mentünk fel?
- Úgy bizony! Ez egy egészen jól járható út, ezen még Emesével is könnyedén felmegyünk! – ujjongott Eszter.
¬*
András és Krisztián gyorsabban végeztek a kerítésjavítással és az árnyékoló elkészítésével, mint gondolták. Ráadásul a szükségesnél jóval több fát is kivágtak, amelyek ott hevertek a patak partján. Még nem hordták fel a kunyhóhoz. A fákra pillantva Krisztián első reakciója az volt, hogy jó lesz tüzelőnek.
András mást gondolt ki:
- Csináljunk belőle egy tutajt!
- Minek kellene két tutaj, ha ezt az egyet is csak mozgó hídként használjuk?
- Szerintem nagyon is kell az a második tutaj, mert amit elvittek az asszonyok úgysem jön már vissza.
- Rendben van! Ugorjunk neki, és csináljuk! – vette kezébe Krisztián a keretes fűrészt. Méretre vágták a fákat, és az előzőnél kitanultakat alkalmazva, lassan, de biztosan elkészült az újabb komp.
Gábor valahol messzebb horgászott, a fiúk ténykedéséből csak a kopácsolást hallotta. Eredetileg a halfogó csapda közelében akarta vízbe mártani újonnan felszerelt horgát, de a fiúk azzal kezdték szekálni, hogy nem vezet jóra a csapdában kifogott halak közelsége. Először morcosan reagált az élcelődésre:
- Ti azt gondoljátok, hogy a csapdában lévőkből akasztok a damil elejére?
- Hát, mi ilyent nem mondtunk, de a te megnyugtatásodra jobb lesz kicsit arrébb pecázni.
- Na, jól van, de estig engem nem láttok! – és keresett magának egy ideális horgászhelyet. Valamikor délután került elő. Egyenesen a kunyhó felé vette az irányt, ahol Krisztián és András az új „terasztető”alatt ültek és beszélgettek. Már messziről látták a feléjük közeledő öreget, akinek két nagy hal lógott a lába mellett. Találgatták, hogy milyen fajták, de nem tudták megállapítani.
- Én ilyeneket még nem láttam – mondta András.
- Még én se! Nagyon furcsa, egyenetlen a testük és színük is eltér a megszokott ezüstöstől! Mi a jó fene ez? – töprengett Krisztián.
- Papa, milyen halakat hozol? – kiáltotta András az egyre közeledő apjának.
- Sülteket!
- Te sült halat fogtál a patakban? – tréfálkozott a fiú, és ekkor értette meg, hogy a termetes két példányt a papa nyárson megsütötte.
- Arra gondoltam gyerekeim, hogy jól esik majd az asszonyainknak, ha főtt ételre érkeznek haza.
- Sültre – helyesbített Krisztián.
- Sültre és főttre – vágott vissza Gábor.
- Hol a főtt? – kíváncsiskodott András.
- Itt, ebben az edényben – emelt ki a tarisznyájából egy fedeles lábost a papa.
- Mi van benne?
- Kacsaleves.
- Kacsát is vágtál?
- Bizony azt is!
- Csak nem voltál a barlangban?
- Nem! Ezt a folyóból horgásztam ki, egész véletlen. Bedobtam a horgot, vártam a kapást, de nem jelentkezett egy hal se. Elnyomott az álom és elaludtam. Amikor felébredtem, észrevettem, hogy kapásom van. Kihúztam a vízből a zsinórt és akkor láttam meg a végén a kacsát.
- Némakacsa? – kérdezte Krisztián.
- Ez most, kivételesen vadkacsa. Tőkésréce. Benyelt több mint egy méternyi damilt. Emlékeztek? Ezzel a módszerrel terveztük a kacsavadászatot csak nem volt rá szükség, mert kevésbé kegyetlen módon is tudunk fogni a barlangban.
- Lesz nagy meglepetés! – áradozott Krisztián. Alig várták, hogy hazaérjenek a hölgyek. Mindhárman meg voltak győződve, hogy majd fáradtan, lógó orral roskadnak le a legelső útjukba kerülő székre. Azzal mindhárman tisztában voltak, hogy a tutajt ott hagyják a völgy túlsó végében. Gábor percenként nézett órájára, a két fiú pedig le-föl járkált a kunyhó előtt.
Már szürkülni kezdett az ég alja, amikor a távolból, a patakpart irányából hangfoszlányokat hozott feléjük a kellemesen langyos szellő.
- Végre hazaértetek! - szaladtak a fiúk asszonyaik elé. Akárcsak a hajó vontatók Repin festményén, a két fiatalasszony a partról kötelekkel húzta a tutajt. A nagymama pedig Emesével fent ült a tutajon, és egy nagy bottal segítette a vízi jármű haladását. A férfiak jó ideig meg se tudtak szólalni a meglepetéstől. Gábor törte meg a csendet:
- Kislányok, miért nem hagytátok ott ezt a robusztus tutajt?
- Nagyon jó, hogy velünk volt, könnyebben cipekedünk vele, mint nélküle – felelte Jutka.
- Mama, mik azok a holmik, miket pakoltatok fel? – kérdezte Gábor.
- Elmentünk kirándulni, de útba ejtettünk egy vegyesboltot is.
- Lassabban kedvesem, mert nem értem!
- Gondoltuk, ha már velünk van ez a jó kis jármű, kihasználjuk és szállítunk rajta ezt-azt. Segíthetnétek lerakni és a hajlékunkhoz cipelni?
- Természetesen! – ugrott Krisztián a vízen himbálódzó tutajra. – Hol vettétek ezeket a zöldségeket? – kérdezte csodálkozva és sorban leadogatta az újkrumplival megtöltött ládát, és több, mindenfélével teli szatyrot.
- Meséljetek lányok! Mit találtatok? – sürgette őket Gábor. Tudjátok mit? Előbb vacsorázzatok és utána mondjátok el, hogy merre jártatok és honnan van az áru!
- Máris összeütök valami könnyed vacsorát – indult Jutka a konyhának kinevezett sarok irányába, de Gábor megállította:
- Ti csak üljetek le lányok! Ma mi főztünk! – ugye fiúk?
- Te főztél papa! – szabadkozott Krisztián.
- Ti meg egész nap alkottatok. Építettek egy tutajt és egy tetőt a bejárat fölé, ahol most vacsorázni fogunk. – Pillanatokon belül az asztalra került a megmelegített leves, és a sült hal.
- Ilyen finom kacsalevest még nem ettem! – dicsérte meg Jutka férje főztjét.
- Sok minden hiányzik abból, mama! – szabadkozott a „szakács”. Azzal tudtam csak ízesíteni, ami van a háznál. Mindenből szórtam egy keveset a kondérba.
- Kondér nem volt nálad, amikor hoztad ezeket a finomságokat apa! – jegyezte meg András.
- Lent hagytam a parton, arra gondoltam, hogy holnap ott főzhetnénk egy jó halászlét. Mi a véleményetek? Csak azt tudnám, hogy minek is traktállak benneteket a saját dolgaimmal, amikor ti, bizonyára, ennél érdekesebb hírekkel szolgálhattok! Milyen volt a napotok, és hol bukkantatok ezekre a zöldségekre?
- Hosszú és érdekes napunk volt – kezdte élménybeszámolóját Jutka. Elmesélte a tutajozásukat, a gomba és a málnaszedést, megemlítette a domb oldalában a valamikor elhagyott, de elveteményezett kertet. A házról szándékosan nem tett említést. Meglepetésnek szánta a férfiaknak, és megbeszélték a lányokkal, hogy nem hozzák szóba. Hajszálhíján majdnem mégis megtudták a másnapra tartogatott titkukat. Emese úgy döntött, hogy ő is élménybeszámolót tart:
- Képzeld papi, olyan jó volt! Nagykádban locsiztam.
- Az se mostanában volt kislányom! – szállt vitába a kislánnyal a nagyapja.
- Ugye, anya, ott a házban!
- Álmos vagy kicsikém? – próbálta eltéríteni a témától a csöppséget az anyja.
- Nem vagyok álmos! A galambok sem álmosak! Ugye mami? – bújt oda nagyanyjához. Még mesélt valamit, ami az álmosságtól egyre jobban értehetetlen babagügyögésnek tűnt, és szép csendben elaludt.
Hamarosan a felnőttek is követték példáját. A fáradtság és az izgalom leverte őket a lábukról.
A reggelivel nem sokat időztek, amint rendbe szedték magukat máris indultak, hogy az asszonyok bemutathassák előző napi felfedezésük helyszínét.
A felfelé vezető gyalogösvényen Jutka ment elől, közvetlen a nyomában Gáborral, aki a 25 kiló fogyás eredményeként könnyedén győzte le az emelkedőt.
- Felkészültél a látvány okozta izgalmakra? – szólt hátra a teraszra lépő Jutka.
- Mama, én már semmin se tudok, és nem is fogok meglepődni!
- Rendben, akkor gyere utánam! - Gábor, amint felért, nem tudott megszólalni a látvány okozta sokktól.
- Ugye, hogy meglepődtél! – nevetett Jutka.
- Dehogy lepődtem meg mama! Csupán csodálkozom!
- Rossz válasz!
- Belátom, igazad van, nagyon meglepődtem! Időközben a fiatalok is felértek. András kiáltása fejezte ki legjobban a hirtelen elébük termő házikó okozta meglepetést:
- A mindenit! – közben csóválta a fejét. – Itt jártunk alatta pár méternyire és nem vettük észre.
- Lentről, a buja növényzet miatt ezt nem is lehet meglátni – vigasztalta Jutka a gyerekeit, akik magukat okolták, hogy miért nem voltak figyelmesebbek, miért nem néztek a szemük vonalánál magasabbra.
- Annak örüljetek, hogy végre rábukkantunk! – szólalt meg Eszter is.
- Ki találta meg? – kérdezte Krisztián.
- A kislányod – felelte Eszter.
- Ne vicceljetek! Komolyan, ki botlott bele?
- Mondom, hogy Emese – kapta fel a mellette álló kislányt Eszter, és elmesélte a történetet a málnáról és a dombról leguruló almáról.
- Hős gyermekem van – nyomott egy puszit a kislány homlokára az apuka. Gábor ezalatt már az udvart és a kertet tanulmányozta. Megtalálta a gazban, a nagydarabon elrakott krumplit, a sárgarépát, petrezselymet, vöröshagymát, foghagymát. Megkóstolta a Szentiványi alma termését. Talált sóskát, és egyelőre még éretlen paradicsomot, és paprikát.
- Sokat kell dolgoznunk, hogy rendbe hozzuk ezt az elhanyagolt kertet - mondta, és örömmel vette tudomásul, hogy a fészerben látott mindenféle kerti szerszámot.
- Biztosan örülne a ház gazdája, ha birtokba vennénk a tulajdonát? – kérdezte Andi.
- Te nem örülnél, ha az elhagyott kertedet művelné valaki? – kérdezett vissza Gábor.
- De, igen!
- Ebben a kertben minden tönkremenne, ha nem szednék le időnként a termést, és ha nem lenne megkapálva.
- Arra célzol, hogy betelepszünk a házba és használjuk az itt talált dolgokat?
- Igen!
- Ez nem birtokháborítás papa? – szólalt meg Krisztián is.
- De, az bizony!
- Ezek szerint meg is büntethetnek bennünket! – aggódott Andi.
- Bárcsak itt lenne a hatóság a sarkunkban! Azt se bánnám, ha megbüntetnének, mert az azt jelentené, hogy kiszabadultunk a völgy fogságából!
- Igen, innen kiszabadulnánk, de mehetnénk helyette börtönbe – folytatta Andi.
- Igaz, hogy nem vagyok jogász, de annyit azért már hallottam a világról, hogy vannak az életben olyan helyzetek, amikor nem jár büntetés bizonyos dolgok elkövetése esetén. Ebben a házban most nem lakik senki, mert a völgyet a hegyomlás miatt nem lehet megközelíteni. A kertet szintén nem műveli senki, az előbbi ok miatt. Mi nem tudunk innen kijutni egyrészt a banditák, másrészt a völgyelzáródása miatt. Magyarra lefordítva, életveszélybe kerültünk. Az életünk védelme érdekében igénybe vesszük az itt talált javakat. Természetesen ennek a neve lopás.
- A lopást pedig büntetik! – kardoskodott véleménye mellett Andi.
- Ebben az esetben nem büntetik, mert szükséghelyzetbe kerültünk. Veszélyben az életünk. Egyszerűbben: nincs más megoldás az életbemaradásunkhoz.
- Ezt hívják végszükségnek? – kapcsolódott a beszélgetésbe Jutka is.
- Jogilag nem tudnám megfogalmazni, de valami olyasmi. Mit szólnátok hozzá, ha mi ezeket a terményeket nem elvennénk a tulajdonosától, hanem csupán kölcsönvennénk?
- Úgy érted, hogy, ha kiszabadulunk innen, felkeressük és kifizetjük az általunk elfogyasztott vagy felhasznált dolgokat? - kezdte átérezni a lényeget Andi.
- Igen! Mi megőrizzük a házat, a berendezéseit, tartozékait. Folyamatosan karbantartjuk, és ha kell, kijavítjuk az időközben keletkezett hibákat. A terményeket elfogyasszuk, a kertet és udvart gondozzuk. A végén a tulajdonossal elszámolunk. Az okozott kárt és az általunk történt fogyasztás okozta veszteségét megtérítjük. Higgyétek el, ez egy sima és tisztességes megoldás, és végeredményben mindenki jól jár. Jó a tulajdonosnak és jó nekünk. Ki vállalja, hogy a mai naptól feljegyzi, hogy mit használunk fel az itt talált javakból?
- Én vállalom! – emelte fel, mint egy kisiskolás, a kezét Andi. – Az egyik oldalra írom, amit felhasználtunk, a másik oldalra, amit mi tettünk a gazda érdekében.
- Elég lesz, ha azt írod, amit felhasználunk. Amit mi teszünk, az legyen a lakbér! - válaszolta Gábor. Ma még tájékozódjunk, és ha mindenki úgy dönt, költözzünk be ebbe az elhagyott házba!
16. Élet a domboldalban
Krisztiánt és Andrást leszámítva mindenki a faházba költözést választotta.
- Innen, távolról nem vesszük észre, ha véletlen rátalálnak a banditák a völgybevezető alagútra – indokolták döntésüket.
- Ez igaz, de ők se veszik észre az új hajlékunkat! – szállt vitába a fiatalokkal Gábor, de Krisztián továbbra is kitartott véleménye mellett:
- Feltéve, ha csendben leszünk!
- Legfeljebb nem zajongunk indokolatlanul! – szólt közbe Jutka. Éles vita alakult ki a két fiú és a család többi tagja közt. A diskurzusból hamar kiderült, hogy mi a fiatalemberek legfőbb gondja a költözéssel: eléggé távol kerülnek az alagúttól és nehezebben tudják megoldani az éjszakai zsákmányszerző és a banditákat figyelő felruccanásaikat.
- Majd ezen is segítünk! – nyugtatta őket a papa. – Itt jól zárható helyen leszünk, vadállatoktól sem kell félnünk, mert nincsenek a völgyben. Attól pedig nem tartok, hogy észreveszik a kútból nyíló átjárót, mert fentről nem látható.
- Hacsak nem akasszák bele véletlen a vödör láncát az oldalból kiálló faágakba! – állt ki igaza mellett Krisztián.
- Azt a faágat, ami útban volt, András már levágta. Amik ott maradtak már nem jelentenek akadályt!
- Valóban ez így van, de…- fogytak el Krisztián érvei.
- Mondjad fiam! Mi jön a „de” után! – bíztatta Gábor.
- Semmi papa! Meggyőztél. Végül is, nem is olyan nagy távolság ez a pár száz méter. Ide, a faházhoz vezető ösvényre azonban kellene egy hangos riasztó.
- Milyen riasztóra gondolsz?
- Láttam, hogy sok sörös és üdítős doboz van a ház mögött egy műanyagzsákban, amelyekből készíthetnénk egy, de akár több füzért is. Nagy zajt tudnak okozni a belerakott kavicsok, ha valaki beléjük botlik.
- Őrség helyett riasztó! Nem is rossz – ismerte el Gábor. – Előbb, azonban nézzük meg közelebbről is, hogy mit fedezett fel számunkra a mi drága kis Emesénk!
A három szoba mindegyikében egy-egy fáskályhát, francia ágyat, egy kis asztalt, két széket és falitükröt találtak. A beépített szekrényekben tárolták a tiszta és vasalt ágyneműt. A konyhában régi fatüzeléses tűzhely, ízléses konyhabútor mosogatóval és munkalappal. Alsó részében főzéshez és sütéshez használatos edények, a felső részében egy 12 személyes étkészlet, bögrék és üvegpoharak. A két nagy fiók evőeszközökkel és konyhai munkaeszközökkel volt tele.
A beépített konyhai szekrényt spájzként használta a ház gazdája. Itt tárolták az élelmiszer egy részét, és a főzéshez használatos alapanyagokat: Több zacskó lisztet, rizst, cukrot, sót és sokfajta fűszert. Az egyik polcon barack-, és meggylekvárral teli üvegek sorakoztak, a másikon savanyúság. Legalul 5 liter étolaj.
- Terülj, terülj asztalkám! – kívánkozott ki Jutkából ez a meséből vett szöveg. Valóban mesés volt a látvány. A kezdeti sok nélkülözés után szorgalmukkal, kitartásukkal, leleményességükkel életben tudtak maradni, és mindig került étel az asztalra. A domboldalban rejtőzködő ház megtalálásával vége szakadt az éhezésnek, és a bizonytalanságnak. Ha szükséges, ezen a helyen hosszabb időre is berendezkedhetnek. Van már élelmük, ha szükséges, a kertben talált növények magjaiból palántákat is tudnak nevelni. Talán még a némakacsák is költenek! Ha itt marasztalná őket a sors…, de az nem lehet! Érzik, hogy egy szép napon ki fognak jutni a katlanból.
- Honnan jön a víz a vezetékbe? – ez a kérdés foglalkoztatta Gábort. Villamos áram nincs még a környéken sem, motort nem találtak a házban sem és a ház körül sem. Hogy lehet, hogy a csapon mégis folyik a víz.
- Gyertek fiúk, nézzünk utána! – intett fiainak az öreg. Bármennyire is tekintgettek, mást nem láttak, csak a háztól kissé távolabb, egy keskeny vízfolyást, amely a fák és bokrok közt elbújva igyekezett a völgybe, és szaladt bele a már ismerős patakba. A három férfi elhatározta, hogy kiderítik, honnan ered a vízfolyás. Elindultak a kert fölé emelkedő dombon, ahol hamarosan rábukkantak egy nagy víztartályra, melynek nyitott tetején egyszerűen beleömlött a kis ér vize, ezzel folyamatosan töltve a hatalmas edényt. A tartály tetején, átfolyó víztömeg aztán ismét patakocskaként folytatta az útját lefelé. A tartálytól egy vezetéken jutott be a víz a lakásba, és az udvari zuhanyzóba.
- Nagyszerű! Azt hiszem, ma ki is próbáljuk! – lelkesedett András. – Először arra gondoltam, amikor megláttam a kerti zuhany tartályát, hogy onnan kapja a ház a vizet.
- Most már tudjuk, hogy nem így van! – mosolygott Gábor. Látjátok, milyen leleményes az ember? Ebből persze az is látszik, hogy milyen nagyszerű a természet! Az ember kihasználta, amit istentől kapott.
- No, meg a saját eszét! – fűzte hozzá András.
- Az is istentől származik fiam.
- Az egész világ istentől származik – mondta Krisztián. Ő alkotta meg az egész világot, tehát mindent, amit csak el tudunk, vagy talán el se tudunk képzelni. Neki köszönhetjük, hogy megszülettünk és élünk.
- Élünk, és gyakran szenvedünk! Csak azt tudnám, hogy a mindenható miért engedi szenvedni az embereket? Miért hagyja, hogy mi itt kínlódjunk ebben a völgyben? – fejtegette András.
- Biztos vagy te abban, hogy a jóisten hagyja, hogy szenvedjünk? Nem te mondtad az imént, hogy az ember esze is istentől való?
- De, igen!
- Látod, meg is kaptad a választ arra, hogy isten nem hagyott cserben, segít a nehézségekben!
Nem ő építi meg a kivezető utat a számunkra, hanem megadja annak a lehetőségét, hogy ezt mi magunk megtehessük. Észt adott, erőt, lelkesedést és ragaszkodást. Ragaszkodást az életünkhöz, családunkhoz, a hazánkhoz és ragaszkodást Istenünkhöz. Ez a legnagyobb segítség, amit ember kaphat.
Egy nap alatt berendezkedtek új otthonukban. Végre igazi házban aludhattak, mégpedig családonként saját szobákban. Módszeresen kitakarították a lakást. Tiszta ágynemű került az ágyakra, a konyhai asztalra új abrosz. Új hajlékuk egy szolidabb szállodára emlékeztetett.
Gábornak az elkövetkező napokon is gyakran eszébe jutott a fiaival folytatott beszélgetés. Gyakran kiült a patak partjára és azon elmélkedett, hogy minek tekintse a helyzetüket? Büntetésnek vagy az égből érkező jutalomnak?
Bárhogy is csűrte, csavarta, minduntalan arra a következtetésre jutott, hogy semmiképpen nem lehet büntetés az, ha együtt lehet a családjával, megvan a mindennapi betevőjük, most már elfogadható körülmények között élhetnek, és ami a legfőbb: élnek és egészségesek.
-Hűha! Még nem vettem be a mai gyógyszereimet, és már lassan dél lesz – emelte ki a halnélküli horgot a vízből és a gyalogösvényen felsétált a lassan már két hete birtokba vett hajlékukba. Július volt, de a környező magas hegyek és az erdő friss lehelete mérsékelte a nyár melegét. Felérve leült a ház teraszának lépcsőjére. Zsibbadást érzett a bal kezén. Előbb csak az ujjai bizseregtek, majd egyre feljebb, egészen a válláig terjedt s zsibbadás. Szorítani kezdett a mellkasa és fokozódó fájdalmat érzett. Homloka előbb csak gyöngyözött, pár pillanattal később pedig már tócsában állt körülötte a verejték.
Remegő kezével kigombolta és nagy nehezen leráncigálta magáról teljesen átázott ingét. Ülni sem volt ereje, lefeküdt a terasz kőpadlójára. Kiáltani akart, hívni a családját, de csak halk, sóhajszerű hangok törtek elő belőle.
-Mama! - suttogta, de a család minden tagja éppen a kert legvégében foglalatoskodott valamivel. Eszébe jutott, hogy a levetett inge zsebében van a nitromint spray, ami általában szokott segíteni anginás rohamai esetén. Előhalászta a csöppnyi palackot és befújt belőle a nyelve alá. Úgy érezte, hogy nagyon kevés gyógyszer érhetett célba, ezért ráismételt. Rövid idő alatt kezdett visszatérni belé az élet, csak nagyon nagy fáradtságot érzett. Feje alá göngyölte ingét és elaludt.
- Úristen! Mi van veled papa? – rohant férjéhez a kertből visszaérkező Jutka. Ébresztgette, és csak akkor nyugodott meg, amikor kinyitotta a szemét.
- Nincs semmi baj! Elaludtam egy kicsit! – hangzott a bizonytalan válasz.
- Jól vagy kedvesem? – kérdezte aggódva a mama.
- Jól! Nincs semmi baj, csak letettem a fejem pár percre – magyarázta Gábor, a mellette, a teraszon heverő nitromint spray azonban másról mesélt. Jutka felvette az életmentő eszközt, és mivel könnyűnek találta, a füléhez emelte és megrázta. Azonnal megállapította, hogy üres.
- Gyerekek, gyertek, segítsetek! – kiáltotta a még a kertben lévő családtagjainak.
- Mi történt? – kérdezte az elsőként érkező András.
- Papa rosszul lett! Be kellene vinnünk és ágyra fektetni.
- Jobbat mondok, anyukám! Kihozunk egy matracot, párnát és itt ágyazunk meg. Nem tenne neki most jót, ha mozgatnánk.
- Igaza van Andrásnak! – helyeselt Eszter is, és mivel Gábornak is tetszett ez a megoldás, ráfektették egy kényelmes, szivacsmatracra.
- Jó helyed van? – tudakolta Eszter, és bárhogy is szerette volna titkolni, a szeméből ki lehetett olvasni a remegve aggódást az egykor erős, életvidám, most azonban tehetetlenül, sápadtan fekvő apjáért.
- Apukám, rendesen szeded a gyógyszereidet? – hajolt le hozzá lánya.
- Igen, szedem kislányom – felelte.
- Hol tartod?
- A táskámban.
- Hol van a táskád?
- Lehet, hogy a pataknál hagytam – felelte, és amint kimondta, András máris rohant megkeresni a kis folyó partján. Néhány perc elteltével hozta is a megtalált autóstáskát. Kinyitotta és minden gyógyszert kirakott belőle.
- Apa, ez az összes gyógyszered? – kérdezte, de papa nem felelt. András megismételte a kérdését:
- Apa, az összes gyógyszeredet itt tartod ebben a táskában?
- Igen! – volt a válasz.
- Akárhogy is nézem, ez már csak négy napra elegendő adag - nézegette a fiú izgatottan az erősen megcsappant gyógyszeres dobozokat. Szerette volna megkérdezni, hogy „miért nem szóltál papa?”, de inkább hallgatott. Ebben az állapotban teljes nyugalomra van szükség, és mennyiben segíthetett volna a helyzeten, ha elmondja, hogy fogyóban az orvosság? Erre ők maguk is rájöhettek volna, hiszen a napok teltek, a gyógyszernek pedig vele arányosan fogyni kellett. A papa ismét elaludt. András és Krisztián félrevonultak a többiektől.
- Elérkezett az idő, nagyon sürgősen cselekednünk kell! – kezdte beszélgetésüket András.
- Egy a véleményünk, de mit tegyünk? – kérdezte Krisztián.
- Ugyanarra tudok gondolni, amire korábban is: felmegyünk, és az őrt kijátszva az éjszaka leple alatt kiszökök a területről és az erdőn át elmegyek segítségért.
- Tegyük fel, hogy sikerül kiszökni, de még ott van az erdő, tele ragadozókkal, ráadásul éjszaka.
- Viszem magammal az íjat is.
- Kicsit módosítanám a tervedet, és szerintem az én változatommal meg lehetne oldani a kérdést.
- Mond már! – sürgette András.
- Ha én szöknék ki, felmásznék az erdőben egy nagy fára és nappal indulnék tovább. Világosban lehet tájékozódni is az erdőben és a vadaktól se kell annyira tartani.
- Dehogynem kell tartani! A medve felmegy a zsákmányáért a fára is, ha úgy gondolja.
- Azért lesz nálam az íj, meg a balta is, hogy megvédjem magam.
- Rendben van, próbáljuk meg a te verziódat! Az a lényeg, hogy hamarosan orvos kell a papának és minden megoldás érdekel, hogy megmentsük! – felelte András.
- Tehát, ma éjjel belevágunk?
- Igen, de nem te, hanem én megyek, mivel az én apám van veszélyben! – jelentette ki András és Krisztián kénytelen volt belátni, hogy bármennyire is szerette apósát, vannak olyan helyzetek, amelyekben a fiának kell lépni.
- A részleteket majd éjjel megbeszéljük, most fejezzük be a témát, mert erre jön a mama! - biccentett Krisztián közeledő anyósa felé.
- Mi van mama? – kérdezte sírásra fakadó édesanyját András.
- Nagyon félek kisfiam! Mi lesz, ha az összes gyógyszer elfogy?
- Arra gondolni se merek anyukám. Biztos, hogy nincs valamelyik táskában, szatyorban, hátizsákban ott felejtett orvosság?
- Sajnos nincs! Mindent átnéztünk. A hátizsákjából csak egy nitromint spray került elő.
Azon a napon mindenki megfeledkezett az ebédről. Ott ültek a családfő közelében és várták, hogy felébredjen. Késő délután nyitotta ki a szemét. Körülnézett, felkelt a leterített matracról, megmozgatta végtagjait:
- Sokat aludtam? – kérdezte.
- Három órát, de még pihenj egy kicsit! – törölgette meg egy zsebkendővel a már kissé jobb színben mutatkozó beteg homlokát Jutka.
- Aludni éjszaka kell mama! – tréfálkozott Gábor, aki szemlátomást visszavert egy komoly szívkoszorúér görcsöt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva a lánya.
- Nincs semmi bajom! – mosolygott Gábor, és valóban minden arra mutatott, hogy teljesen helyrejött. Van egy javaslatom: hagyjuk most az én nyavalyámat! Ne kérdezgessétek, hogy mi történt, és főleg azt ne, hogy mivel húztam fel magam, mert újra ágynak esem!
- Rendben van papa! – simogatta meg férje arcát Jutka. Ő sejtette, hogy valami régi sérelem juthatott élete párja eszébe. Korábbi munkahelyi vagy máshol elszenvedett sérelem emléke idegesíthette fel. Az utóbbi években akadt ebből is és abból is.
Legutóbbi munkahelyét, ahol már nyugdíjasként dolgozott, különösebben nem szerette. Olyan munkát kellett végeznie, ami eléggé távoli volt beállítottságától. Ennek ellenére becsülettel végezte és igyekezett munkatársaihoz, főnökeihez tisztességesen viszonyulni.
Éveken át, kisebb-nagyobb döccenőkkel jól is haladt a szekér, az utolsó félévben vált pokollá a munkahelyén a légkör. Ekkor került új jegyző a hivatal élére, aki teljesen kifordított mindent az addig kialakított, normális kerékvágásból. Mindenbe beleszólt, mindent ő akart irányítani, bizalmatlan, arrogáns és flegma volt a munkatársaival. Gábor irtózott ettől az embertől. Hamar átlátta, hogy az ő munkaterületén folyó tevékenységről kevés fogalma van. Az előző jegyzőt tisztelte, őt igazi szakembernek és embernek tekintette.
Jutka meg volt győződve róla, hogy férjének ezek a dolgok juthattak eszébe, és ezek okozták a rosszullétét, esetleg a munkakörében őt váltó és már évek óta az ő helyére pályázó lelketlen ember arroganciájának felidézése váltotta ki a rosszullétet. Jutka, most az egyszer tévedett. Férje már jó ideje nem gondolt a volt munkahelyére. A rosszullétét megelőző percekben egészen máshol kalandoztak gondolatai. Azzal tisztában volt, hogy előbb-utóbb megnyílik előttük a szabadulás útja. A banditák nem maradnak örökké Samu faházában, csak ki kell várni a távozásuk pillanatát.
-Panaszra semmi okunk, együtt vagyunk, mindenünk megvan, hosszú időre is berendezkedhetünk – ismételgette magában, és komolyan is gondolta elégedettségét. Ezek után jöttek az érgörcsös rohamok, szinte a semmiből. Vagy talán mégis volt valami oka annak, hogy „anginázott”? Volt bizony! Már hosszú ideje csak minden másnap szedte be egyre fogyó gyógyszereit, és védtelen volt a szervezete a betegségével szemben.
Ha minden orvossága elfogy, akár meg is halhat. Helyesen látta András és Krisztián, ebben a helyzetben már lépni kell! Gyógyszerre van szükség, amit csak egyféleképpen lehet beszerezni: ki kell innen jutni valakinek. A két fiú izgalommal várta az éjszakát, amikor reményeik szerint egyikük kiszökik a területről.
17. fejezet. Emese és a nagy piros lufi
András és Krisztián végigizgulták a délután vissza lévő óráit. Amint sötétedni kezdett elindultak nagy tervük megvalósítására. Megegyeztek, hogy András az őrt kicselezve megpróbál kijutni a területről. Krisztián ez alatt a közeli fák és bokrok takarásából íjával biztosítja.
- Mit teszel, ha észrevesz az őr? – kérdezte András.
- Lelövöm!
- Meg tudod tenni?
- Biztosan.
- Meg is ölnéd?
- Kénytelen lennék. Inkább ő, mint te. Minden további nélkül küldök neki egy nyílvesszőt, ha az utadba áll.
- Köszi sógi! Én nem tudom, hogy képes lennék e rá!
- Persze, nehogy azt gondold, hogy nekem öröm lenne valakit lelőni, de ebben a helyzetben ez a dolgok rendje. Arra vigyázz, hogy soha ne állj az őr és az íjam közé, hogy el tudjam találni.
- Rendben, majd ügyelek rá.
Felmásztak a kútból és a kútkáva deszkáinak résein át kilestek az udvarra. Az összes bandita tőlük néhány méterre, illatos húst sütött. Ettek, ittak, nótázgattak, vicceket meséltek és nem akaródzott nekik nyugovóra térni.
- Már elmúlt éjfél – nézett órájára Krisztián.
- Remélem, hamarosan befejezik a lakomájukat! – súgta András. A banditák másként képzelték el az éjszakát, mint a fiúk. Nekik éppen mulatozni volt kedvük, és hajnali háromig szórakoztak.
- Legalább a sültből hagyhattak volna nekünk is, ha már a kitörésünket meghiúsították – mérgelődött Krisztián. Felnézett az égre és szomorúan állapította meg, hogy hajnalodik. Ilyen világosban még a rosszul látó őr is észrevenné őket.
- Mit tegyünk? – kérdezte András.
- Mást nem tehetünk, hazaballagunk.
- Mi a véleményed, ne nézzünk be előbb a fáskamrába?
- Úgy gondolod, ma is találunk ott egy kis vadhúst?
- Úgy bizony! Már megyek is, te csak maradj itt a kút mögött és, ha észrevesznek, addig lődd őket, amíg vissza nem érek a kúthoz – mondta András és a bokrok mögött szökellve jutott el a fáskamra ajtajáig. – Milyen jó, hogy a bejárat teljes takarásban van, és nem kell félni, hogy észrevesznek – gondolta. Belépett az épületbe és olyan látvány fogadta, mint amilyenre számított: a helyiség padlóján most is ott sorakoztak az elejtett vadak. Több zergét, nyulat, és fácánt látott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy melyikből emeljen el egyet.
- Nyulat, fácánt már ettünk, látom a zergék nem túl nagyok, azokból viszek – határozta el és a legkisebb példánnyal hagyta el a fáskamrát.
- Amint látom, már ki is van zsigerelve – jegyezte meg Krisztián.
- Teljesen elkényeztetnek bennünket ezek a gazemberek – nevetett András, pedig a düh majd szétvetette.
- Ne mérgelődj – vigasztalta a sógora - holnap újra megpróbáljuk! Minden nap talán nem ülik körül a tüzet a kedves ellenfeleink.
Még mindenki aludt, amikor a két „harcos” visszatért. Elhatározták, hogy a délutáni órákban pihenik ki az éjszaka fáradalmait, az adrenalin most egyébként sem engedné az alvást. Megnyúzták a zergét és kint az udvaron felállítottak egy nyársat. Amire a „háziak” felébredtek, minden együttállt a sütéshez. Foghagyma megpucolva, só, paprika, bors és más fűszerek kikészítve, csak alá kell gyújtani és már sül is a zsákmányolt hús.
- Mi ez fiúk, kecske? – kérdezte Jutka, amikor meglátta a bundájától megfosztott vadat.
- Szerintem inkább őz! – találgatta Andi.
- Biztosan nem őz! – állította Eszter.
- Miért?
- Azért mert nálunk az őz már legalább 30 éve védetté lett nyilvánítva.
- Nálunk Magyarországon? – nézett csodálkozva Andi.
- Dehogy! Nálunk a családban.
- Miért?
- Kisgyerek korában a Bambi volt a kedvenc plüss játéka Andrásnak, és azóta szent állat nálunk minden őzike.
- Erről még nem is meséltél Andris! – korholta gyengéden férjét a fiatalasszony.
- Látod, vannak titkaim, amelyekből most egy kiderült.
- Valaki mondja már meg, hogy mit sütünk? – kérdezte Jutka, miközben alágyújtott az időközben megfűszerezett húsnak.
- Ez, kérem szépen kecske, vagy zerge – próbálkozott a megfejtéssel a tegnap óta teljesen felépült Gábor.
- Kecske vagy zerge? – kérdezett vissza Krisztián.
- Nem mindegy? Hiszen hasonlítanak valamennyire. Inkább szabad a gazda.
- Zerge – mondta meg a megfejtést András. Ne kérdezzétek, hogy honnan tudom, mert tudom. Sőt, azt is tudom, hogy nincs meg minden nyersanyag az igazi nyárssütéshez, de úgy gondolom, hogy a disznózsír és a szalonna nélkül is finom étel lesz belőle.
- Ki mondta, hogy nincs szalonna és disznózsír? – horkant fel Jutka.
- Miért, van?
- Találtunk a padláson szalonnát, sonkát, a spájzban pedig egy ötliteres üveget tele disznózsírral.
- Ez igen! – fejezte ki meglepődöttségét András, majd hozzátette: - nekem egyre jobban az, az érzésem, hogy ez a ház egy kisebbfajta erdei szállodaként üzemelt.
- Ugyanerre gondoltam. Egy családi hétvégi ház, amelynek a kulcsa mindig a soros vendégnél van, vagy egy kisebb cégé, ahol a dolgozók egymást váltva veszik igénybe.
- Most pedig nekünk ad otthont – fűzte hozzá Gábor. Közben a parázs fölött kellemes illatot árasztva sülni kezdett a család aznapi ebédje és vacsorája.
Kellemes, napos idő volt, ezért úgy döntöttek, hogy a ház elé kivitt asztalnál fogyasszák el ebédjüket. Alig múlt dél, amikor Gábor ünnepélyesen lemetszette az első darabot a pirosra sült húsból.
- A meglepetés következik – tett egy szalvétával letakart kenyereskosarat az asztal közepére Eszter.
- Mi ez? – kíváncsiskodott Krisztián.
- Kettőnk remekműve Andival – felelte Eszter és leemelte a kosárról a takarót.
- Kenyér! – csodálkozott rá a rég látott finomságra Gábor. – Ezért nem láttunk benneteket egész délelőtt, mert ezzel voltatok elfoglalva?
- Igen, felcsaptunk péknek. Úgy gondoltuk, hogy a nyársonsülthöz passzolna egy kis kenyér is.
- Hogy tudtatok kenyeret sütni kemence nélkül?
- Lábosban sütöttük a tűzhely sütőjében. Semmit nem vettetek belőle észre?
- Nem, mert egész délelőtt a nyársunkkal voltunk elfoglalva.
- Mi pedig a kenyerünkkel. Azt se láttátok, hogy füstölt a kémény?
- Mi csak a zergét pirosra sütő parazsat láttuk, közben kopogott a szemünk az éhségtől. Alig vártuk, hogy megkóstolhassuk – felelte Gábor, és mindenkinek töltött egy keveset az asztalra tett borosüvegből. Felállt, kezébe vette poharát és meghitt, ünnepélyes arccal nekikészült, hogy szóljon családja tagjaihoz. – Kedves családom! – kezdte mondandóját – most egy hosszú tószt következik: arra igyunk, hogy együtt vagyunk és arra, hogy hamarosan kiszabadulunk innen! – Érdeklődve várták a beszéd folytatását, de a szózat csak ebből a rövid mondatból állt.
- Nincs tovább papa? – kérdezte Eszter.
- De van kislányom. Még annyit tennék hozzá, hogy jó étvágyat kívánok. – Jutka is kezébe vette félig töltött, kisméretű poharát, felállt és ugyanolyan ünnepélyesen szólalt meg, mint az öreg tette:
- Köszönjük! Úgy legyen! De most már együnk is, ne csak beszéljünk! – mondta és levágott egy darabot a sültből. Az ebéd után – ellentétben a nyúlfarknyi tósztokkal – hosszasan elbeszélgettek. Emese vidáman szaladgált körülöttük. A kislánynak játéknak tűnt minden, ami velük történt. Semmit sem észlelt a családra leselkedő veszélyből és a nehézségeikről. Neki jó napja volt akkor is, ha sütött a nap, akkor is, ha esett az eső. Ő mindig feltalálta magát.
Az udvarban nem voltak veszélyes eszközök, és mivel biztonságos kerítés vette körül, azon belül bárhol játszhatott. Elbújt a ház mögé és néhány perc múlva sugárzó arccal jött elő:
- Mami, nagyon nagy lufit láttam!
- Hol kislányom? – simogatta meg unokája selymes haját Jutka.
- Ott fent – mutatott a ház mögé, fel az égre.
- Szeret fantáziálni – magyarázta Eszter.
- De anya, tényleg láttam a nagy lufit.
- Igen kislányom, de már régebben, otthon láttad a játékaid között.
- Itt láttam! – bizonygatta a csöppség.
- Gyere kicsikém, megnézzük, hogy milyen lufit láttál! – fogta meg a kezét a nagymama és elsétált vele a ház mögé. Emese felmutatott az égre, de a mama semmit sem látott abban az irányban.
- Pedig ott van a lufi! – erősködött a kislány.
- Nem látom édesem! – mondta a mama, de abban a pillanatban megjelent a völgy felett – tőlük kissé távolabb – egy hőlégballon.
Ekkor már a többiek is látták a piros légi járművet és a kosarában utazó két embert.
Megmenekültünk sóhajtottak fel a völgy foglyai és integetni kezdtek a lassan a fejük fölé érkező embereknek.
- Kérem, segítsenek, mert bajban vagyunk! – ordította András a két idegennek. Ők előbb csak nézték őket, majd az egyik valami ismeretlen nyelven mondott valamit.
- Beszélnek angolul? – kérdezte tőlük Krisztián!
- Yes! – volt a válasz.
- Help us! – kiáltotta András, de a hőlégballon utasai először értetlenül néztek le rájuk, majd nevetni kezdtek.
- Biztos, hogy beszélnek angolul? – kérdezte őket ismét Krisztián.
- Igen!
- Kérem, segítsenek, mert nagy bajban vagyunk!
- Mi a baj? – kérdezte az egyik férfi.
- Üldöznek bennünket. Ide menekültünk előlük…- kezdte magyarázni Krisztián. A léggömb egyik utasa valamit mutatott a föld felé, majd gázt adott a nagy monstrumnak, és úgy ahogy jöttek, eltávolodtak tőlük.
- Ezek elmentek! – szólalt meg Gábor.
- Bizony el! – mérgelődött András. - Azt hiszem, nem értették meg, hogy mit akarunk tőlük.
Nem is érthették! Mi azt kiabáltuk nekik, hogy segítsenek, mert bajban vagyunk. Igaz papa?
- Igaz, de nem értem, hogy miért hagytak faképnél bennünket?
- Képzeljétek el, hogy ti vagytok a hőlégballon kosarában. Mit látnátok, ha lenéznétek erre az udvarra?
- Integető és segítséget kérő embereket – kapcsolódott Eszter is a beszélgetésbe.
- És még mit? Egy terített asztalt és mellette egy nyársra húzott kecskefélét, egy frissen lekaszált udvart és egy gaztól megszabadított kertet. Meg voltak győződve a jóemberek, hogy mi csak tréfálkozunk velük.
- Ez a hajó elúszott! – legyintett lemondóan Andi.
- Talán jön másik is, velük már okosabbak leszünk – bíztatta mama a többieket. Mi lenne, ha kiírnánk kövekből vagy növények száraiból jó nagy betűkkel a földre az SOS jelzést? – javasolta.
- Csináljuk, máris! – állt fel az asztal mellől az eddig csendben üldögélő Andi és elkezdte gyűjtögetni a kődarabokat. A többiek követték példáját és hamarosan kirakták a fentről jól látható segítségkérő jelzést.
- Ezt még talán a repülőkből is észreveszik! – bizakodott Eszter.
- Igen, a lassan és alacsonyan közlekedő, kis gépekből! – törte le felesége lelkesedését Krisztián.
- Ami olyan ritka errefelé, mint a fehér holló – kedvetlenítette el András a reménykedőket. Már hosszú ideje élvezték a völgy vendégszeretetét, de repülő – az egy szem hőlégballont leszámítva – még soha sem mutatkozott az égen.
- Marad a tervünk! – intette magához Krisztián, Andrást.
- Rendben van, az éjszaka megpróbáljuk – adta beleegyezését a sógor. Lementek a patakhoz, hogy zavartalanul tudjanak beszélgetni. Tervük hétpecsétes titok volt a család előtt. Még Gábort sem tájékoztatták elképzelésükről, amelynek a legfőbb oka volt, hogy nem akarták a beteg embert izgalmaknak kitenni, de volt egy másik oka is, attól tartottak, hogy az öreg ellenezni fogja tervüket.
18. fejezet. Harcban a banditákkal
- Lassan telt a délután és úgy tűnt, mintha azon a napon nem akarna besötétedni. Este 11 órakor foglalta el a két fiú a figyelőhelyét. A kútkáva, mint már annyiszor, ismét kiváló rejteket nyújtott számukra. A réseken át mindent láttak, ami az udvarban történt. Tisztán hallották a ház előtt üldögélő orrvadászok nagyhangon folytatott beszélgetését, akik a kúttól talán 20 méterre lehettek. Egy kellemetlen hangú férfi vitte a hangot, valamiféle eligazítást tartott hallgatóságának:
- A mai napra elég volt, mindenki menjen aludni! Holnap korán kelünk, mert sok munkánk lesz a lelőtt vadakkal. – A banditák – az őr kivételével – bevonultak a házba, lámpát oltottak és a nyitott ablakokon keresztül hamarosan alvó emberek horkolása hallatszott.
- Várjunk még, hátha nem alszik mindegyik! – intette türelemre András Krisztiánt. Még legalább fél órát gubbasztottak a kútkáva gerendaszerkezetén, amikor végre elérkezettnek látták az időt akciójuk megkezdésére.
- Indulok – súgta András.
- Csak óvatosan! Tudod, ahogy megbeszéltük: úgy helyezkedj, hogy szükség esetén láthassam az őrt és a te veszélyeztetésed nélkül rá tudjak lőni.
- Úgy lesz! – lépte át András a kutat körülvevő palánkot. Óvatosan haladt a fák és bokrok árnyékában. A legalább 30 méterre lévő kerítést kell megközelíteni és a növényzet takarásában úgy átmászni rajta, hogy az őr ne vegye észre.
- Mi lesz, ha mégis észrevesz? – rémült meg a gondolattól. - Ebben az esetben Krisztián íjára leszek hagyatkozva. - Még öt méter, még kettő, még egy hiányzik a kerítéshez, és egy kis szerencse is, ami úgy látszik ezúttal cserbenhagyta Andrást. Mellette néhány méterre megzörrent az avar. Valami apró állat szaladhatott a nagyra nőtt fűben. Az őr felkapta puskáját és belépett a bokrok mögé. Andrásnak csak annyi ideje maradt, hogy egy fenyőfa mellé simuljon. A bandita egyre jobban közeledett felé.
- Ha ez észrevesz, nagy bajba kerülök – dünnyögte magában, és maga sem tudja, hogy honnan vette a bátorságot, de egyszeriben úgy gondolta, hogy cselekednie kell. Tőrkése markolatával egy nagy ütést mért az előtte elhaladó gazember tarkójára, aki egy halk nyekkenéssel és egy nagy huppanással vágódott el a fűben.
- Gyere csak barátocskám! – fordította hasra András, a hátán fekvő embert. Kezeit hátrakötözte a nadrágszíjával, a száját betömte zsebkendőjével. – Nem hagyhatom itt ezt a haramiát, el kell tüntetni, nehogy észrevegyék a társai, hogy ki lett vonva a forgalomból, de az se jó megoldás, ha elcipelem innen, mert az őr eltűnése miatt is keresnének bennünket. Akkor hát mit csináljak? – zakatoltak a gondolatai, míg végül úgy döntött, hogy visszaoson a kúthoz és a sógorával közösen eszelnek ki valamit.
- Mi van? – kérdezte Krisztián.
- Észrevett az őr.
- A nemjóját! Gondolom, elkezdenek keresni, így a mai napra ismét nem állt össze a kép!
- Egyelőre még nem keresnek, egészen addig, amíg fel nem fedezik a megkötözött baktert.
- Beszélj világosabban! – kérte Krisztián az eléggé izgatott Andrást.
- Észrevett, és én fejbekólintottam, aztán megkötöztem és betömtem a száját. Elvettem a fegyverét is.
- Hol a fegyver?
- A kút melletti bokor mögött – felelte András. Idegességemben oda rejtettem – dadogta, és ekkor jött rá, hogy nem is lehet könnyű mesterség a fegyveres szolgálat.
- Van benne töltény? – érdeklődött Krisztián.
- Nem tudom! – volt a válasz, és már indult is a puskáért a fák mögé. – Itt van! – nyújtotta át sógorának. – Legyen nálad, én nem tudom, hogy működik.
- Gyere, megmutatom! – és András néhány perc alatt megismerte a fegyver használatának legalapvetőbb fogásait.
- Nem is volt még fegyver a kezedben? – érdeklődött Krisztián.
- De igen! Már többször is lőttem kispuskával, azt tudom kezelni is. Ilyen kétcsövű, sörétes nem volt még a kezemben.
- Most már volt, és, ha szükséges úgy kell kilőni a benne lévő két töltényt, ahogy mutattam.
- Értem! – bólogatott András.
- A betöltés is megy?
- Igen! Most már mondd meg Krisz, hogy mit tervezel!
- Arra gondoltam, hogy nem hagyhatjuk félbe az általad megkezdett munkát! Ha most lelépünk, sokkal nagyobb bajt csinálunk, mint amilyenben eddig voltunk. Keresni kezdenek bennünket és akár a kútból induló alagutat is felderíthetik.
- Vagyis támadjuk le őket? Erre gondolsz, nem?
- Igen! Benne vagy egy kis „balhéban”?
- Naná! Most, hogy már ismerem a sörétes puskát, a világért sem hagynám ki!
- Ha megengeded, a puska nálam lesz, mert én már sokszor lőttem ehhez hasonlóval.
- Egyetértek, az íjjal egyébként is könnyebben boldogulok. Mondd a terved! – és Krisztián elmondta az elképzelését:
- Fegyverrel a kezünkben odalopózunk a házhoz, besurranunk az ajtón és, amíg én fogom rájuk a puskát, te egyenként fejbe vered és megkötözöd őket. Úgy számoltuk, hogy heten vagy nyolcan húzhatják a lóbőrt a három szobában.
- Mi van, ha felébrednek?
- Ezért kell halkan menni és az legyen az első, hogy a fegyvereik távolra kerüljenek tőlük. Ezután már hiába ébred fel bármelyik is, fegyvertelenül a mi puskáinkkal szemben semmit sem tudnak tenni.
- Milyen puskáinkkal szemben? Csak egy fegyverünk van! – adta András a butát.
- A házba érve már dúskálunk a fegyverekben.
- Úgy látszik a jó előbbi sokkot még nem hevertem ki teljesen – szabadkozott András.
- Majd helyrejössz – vigasztalta „harcostársa”. Indulhatunk? – kérdezte.
- Mehetünk - felelte Andris, és követni kezdte a ház és a fák árnyékában szökellő Krisztiánt. A házhoz érve kicsit hallgatóztak és mindkettőjüknek úgy tűnt, mintha valaki papírral zörögne az előszobában. Az ablakon belesve egy férfit láttak, aki az asztalnál ülve, képes folyóiratot lapozgatott. Krisztián találta fel magát előbb:
- Megközelítem puskával a kezemben, de ha kiabálni kezd, azonnal némítsd el az íjaddal! Nem csaphatunk zajt! – mondta, és határozottan odalépett az olvasgató banditához. Puskájával jelezte neki, hogy emelje fel a kezét és forduljon meg. A halálra rémült ember szó nélkül engedelmeskedett.
- Hányan vannak a szobákban? – kérdezte tőle András.
- Ebben a kettőben - mutatta szemből és a balkéz felől nyíló ajtókat - hárman vannak.
- És a jobb kéz felőliben?
- Ott most senki sincs!
- Hogy-hogy?
- Abban Dezső alszik, aki most őrködik, és én.
- Hányan vagytok? – kérdezte Krisztián, de a jómadár nem válaszolt. – Tulajdonképpen nem is fontos! – mondta András és egy – az őrnél már kipróbált – tarkóütéssel elkábította a gazembert. Gyorsan hátrakötötték a kezét és betömték a száját. A mellette, a falhoz támasztott sörétest András azonnal magához vette. Határozott mozdulattal győződött meg róla, hogy mindkét cső töltve van. Belopóztak az egyik, majd a másik szobába és az ott alvókat alaposan megkötözték és az előzőekhez hasonlóan betömték a szájukat. A díszes társaságot, miután a fejbe verés okozta kábulatból feleszméltek, kiterelték az udvarra, egymás mellé, hasra fektették őket, és mellettük két oldalról viharlámpákat gyújtottak.
- Mit csináljunk velük? – kérdezte kajánul András.
- Mit csinálnánk? Egyszerűen lelőjük őket – kacsintott társára Krisztián. Az egyik gazember fészkelődni kezdett.
- Mi van, mi nem tetszik? – förmedt rá Krisztián és kivette szájából a rongyot. – Most mondd! Így már talán értjük is!
- Ezt nem tehetik velünk! – fogta könyörgőre a bandita.
- Mit nem tehetünk?
- Nem ölhetnek meg bennünket!
- Dehogynem! Megölhetnénk! Meg is érdemelnétek, hiszen nagyon sok aljasság szárad a lelketeken.
- Én nem csináltam semmit, én csak a sofőrjük vagyok! - kezdte tisztára mosni magát a porban fetrengő ember.
- Rendben van, te nem csináltál semmit, és a többiek?
- Minden balhét ők követtek el.
- Mesélj!
- Loptak, raboltak.
- És az emberölés?
- Annál az esetnél nem voltam ott.
- Ugye, azért tudod hogyan történt?
- Nem nagyon! – mondta, de hangján érződött, hogy hazudik.
- Rendben van, akkor másként kérdezem – lépett közelebb a földön nyöszörgő bűnözőhöz, kezében egy bottal Krisztián. A haramia megrettent a bot láttán és egyre jobban megeredt a nyelve.
- Azt az embert a Barnabás ütötte agyon, de higgyék el, véletlen volt.
- Melyik a Barnabás?
- Ő most nincs itt!
- Értjük! – szólt közbe András. A bandita olyan emberre akarja kenni a kikotyogott bűncselekményt, aki éppen távol van, vagy talán nem is létezik.
- Mi lett az áldozattal? – folytatta a kérdezgetést Krisztián.
- Drága felügyelő úr, úgy mondom, hogy én csak hallottam másoktól. A régi erdészház kertjébe ástuk el – szólta el magát a jóember. Szerette volna visszaszívni a kimondottakat, de ezek a szavak elhangzottak, és ha egyszer elhangzottak meg is maradnak, egészen addig, amíg le nem törlik őket arról a magnószalagról, amelyre András rögzítette, mégpedig úgy, hogy Krisztián se vette észre.
- Honnan van a magnó? – kérdezte Krisztián, miközben beléptek az egyik bokor mögé.
- Bent találtam az előszobában. Szerencsére új elemek is voltak hozzá. Bízom benne, hogy sikerült a felvétel.
- Remélem a fenyegetésemet nem vetted fel!
- Azt nem, csak utána kapcsoltam be a készüléket. Figyelj, visszahallgatjuk! – és olyan halkan, hogy a zsiványok semmit se halljanak meg belőle, lejátszották a „beismerő vallomást”.
- Ennyivel is kevesebb dolguk lesz a rendőröknek, de ideje is lenne elindulni értük, mint, ahogy az eredeti tervben is volt – jegyezte meg Krisztián.
- Igazad van, kell egy kis idő, amíg beérek a városba a zsiványok terepjárójával – indult az autó felé András. Elégedetten állapította meg, hogy benzin bőven van a tankjában. – Várj egy kicsit cimbora! – hajolt közelebb Krisztiánhoz – te egyedül fogsz itt vigyázni ezekre a válogatott gazemberekre?
- Tudsz jobbat?
- Igen! Szóljunk apának, mégis jobb, ha ketten maradtok itt ezzel a söpredékkel.
- Addig is egyedül leszek, amíg elmész papáért, mi a különbség?
- Nagyon sok a különbség. A völgyből visszaérünk negyed, esetleg félóra alatt, de a városból ki tudja mikor. – András azonnal elviharzott az apjáért, Krisztián pedig leült a ház közelében lévő padra, maga mellé gyűjtötte az összes fegyvert, kiválasztott egy pumpálós Remingtont, a tárát megtöltötte nagyvadra használatos brenekkével, csövét a hason fekvő jómadarak felé fordította és várt.
Várta Andrást és az apósát. Nagyon meglepődött, amikor a papával együtt a felesége, Eszter is megérkezett.
- Hát te? – kérdezte.
- Jöttem én is, hogy elegen legyünk! – felelte Eszter.
- Ketten is elegen lettünk volna, ugye papa? – várta apósa helyeslését.
- Igen fiam, ezekre a fickókra vigyázni elég két ember, de arra nem gondoltatok, hogy az erdőn átautózni is jól jön a segítség? Ezért Andrással megyek én is, ti addig elbeszélgettek a feleségeddel, és persze odavágtok a zsiványoknak, ha nem jól viselkednek.
Induljunk is fiam, ne késlekedjünk, minél előbb a fogdában a helyük a fogva tartóinknak! Melyik autóval megyünk? – kérdezte. András rámutatott az elől álló terepjáróra, de a kezét továbbvitte a faházhoz vezető bekötőút irányába, ahol egy autó egyre közeledő lámpái látszottak.
- Ez idejön! – suttogta rémülten Eszter.
- Ide bizony! – erősítette meg Krisztián. Tudjátok kezelni a fegyvereket? – kérdezte a többiektől.
- Én igen! - felelte Gábor és magához vett a gúlába rakott, „lefoglalt” puskákból egy olyan pumpálós Remingtont, mint amilyent Krisztián szorongatott.
- Ehhez már én is értek – emelte meg kétcsövűjét András.
- Olyannal már én is lőttem – mondta Eszter és ő is pártfogásba vett egy duplacsövűt. A gazembereket egyenként áthúzták a ház mögé, gondosan leellenőrizték kötelékeiket, és a szájukban lévő rongyokon is igazítottak egy kicsit. Krisztián belépett az őr szerepébe, Gábor, Eszter és András pedig elrejtőztek a fák és a ház mögé. Hamarosan odaért a bekötőúton közeledő furgon. Megállt a kapunál és hanyagul kiszólt Krisztiánnak:
- Szevasz, barátom! Jöttünk a vadakért. Kicsit előbb érkeztünk. Nem baj, ha nincsenek megnyúzva, gyorsan bedobáljuk őket a kocsiba és már itt se vagyunk.
- Jól van, de azt tudjátok, hogy nagyon sok? Befér az autótokba?
- Persze, csak ketten jöttünk, és majd egy kicsit összehúzzuk magunkat – felelte a sofőr.
- Van még egy másik gond is, nem tudom kinyitni a nagykaput, csak a kicsit.
- Mi van vele? - kérdezte az anyósülésen ülő orrgazda.
- Beletörtem a kulcsot, de semmi baj, mert van ott fent egy kézikocsi, azzal kettőt, vagy hármat fordulunk és már le is hoztuk az egész rakományt. Gyertek velem! – intett a két férfinak, akik szó nélkül követték Krisztiánt. A házhoz érve hirtelen hátrafordult, és ráfogta puskáját a két bűnözőre.
- Emeljétek fel a kezeiteket! – utasította a jómadarakat.
- Mi a fene folyik itt, megbolondultál? – szűkölte reszkető hangon az egyik.
- Ezt mi kérdezhetnénk! – lépett elő a fal mögül András. Megkötözték, és a többi gazember mellé fektették őket.
- Kettő, négy, hat, nyolc, tíz – számolta Gábor az arccal a porban heverő gonosztevőket. – Hányan vagytok még? – kérdezte a frissen elkapott orrgazdát, miközben kivette szájából a rongyot.
- Semmit sem vagyok hajlandó mondani, amíg nem hívhatom az ügyvédemet! – lepte meg válaszával az „önkéntes akció csoport” tagjait. Krisztián a nevetését visszafogva, András fülébe súgta:
- Ezek azt hiszik, hogy rendőrök vagyunk?
- Bizonyára, azért szólított az egyik téged is felügyelő úrnak. – András felnézett az égre. Kelet felől egyre világosodott. Kezét apja vállára tette és fejével az elől álló terepjáró felé intett:
- Induljunk apa! – Beszálltak, és a bejárat egy részét elfoglaló furgont kikerülve, máris a városba vezető erdei úton haladtak.
- Hová menjünk? – kérdezte András, és szorgalmasan kerülgette az úttalan út kátyúit.
- A városi rendőrségre, de célszerűnek tartanám Samu szomszédját, Zoltánt is értesíteni. Az lenne az igazi, ha Samu is tudomást szerezne a hétvégi háza körül kialakult eseményekről, de hát Amerika nagyon messze van.
- Hány óra van most papa? – kérdezte András, mintha nem látta volna a kocsiban, a műszerfalon vele szemező digitális órát.
- Öt óra múlt fiam.
- Amerikában pedig javában este van. Egészen fiatal este, és Samuék bizonyára még ébren vannak. A városból már lehet telefonálni, és onnan felhívjuk őket.
- Jól van, állj majd meg valahol, ahol van telefon.
- Itt egy mobiltelefon mellettem, és a szivargyújtóról, gyorstöltővel töltöm, amióta elindultunk. Akár már a város szélétől telefonálhatsz.
- Nagyszerű! – felelte a papa, és alig várta, hogy meghallja kedves unokatestvére hangját.
19. fejezet. A szabadulás
Samu éppen TV-t nézett, amikor megcsörrent a telefonja.
- Halló! – szólt bele a készülékbe – szia, Gábor! Csak nincs valami baj, hogy hívsz? – kérdezte, és a hangján érezni lehetett a rémületet.
- De igen, van egy kis baj, vagyis volt egy kis baj – kezdte Gábor az elmúlt két hónap eseményeiről szóló beszámolóját. Elmesélt mindent, töviről, hegyire.
- Merre vagy most? Honnan beszélsz?
- Itt vagyunk András fiammal a város határában.
- Ennek fele se tréfa tesó! – foglalta össze véleményét Samu – Reggel indulok haza!
Gábor bármennyire is le akarta beszélni az utazásról, Samu hajthatatlan volt.
- Megyek, és kész! – tett pontot a beszélgetésük végére.
- Gábor még el szerette volna mondani, hogy túl vannak minden veszélyen, a banditák lefegyverezve, tehetetlenül várják sorsuk beteljesedését. El akarta, de nem tudta elmondani, mert hirtelen beállt eléjük egy autó, majd mögéjük is egy, amelyekből férfiak pattantak ki és kirángatták őket a terepjáróból. Azonnal rájöttek, hogy a foglyaik kiszabadultak és közülük négyen utánuk jöttek a furgonnal és az udvarban álló másik autóval.
- Mit tettetek a gyerekeimmel gazemberek? – ordította a képükbe Gábor.
- Nyugodj meg öreg, nem öltük meg őket! Még nem! Majd a főnök megszabja a további sorsukat. Tudod, fater, egy nagy baj van: láttak bennünket, akárcsak ti ketten. Borítékolom, hogy a főnök az egész brancsotokat likvidálni fogja, de előbb kicsit eljátszik veletek. Főleg azzal a szép fiatalasszonnyal, aki most gúzsba kötve könyörög az istenhez.
- Neki legalább van istene, nem úgy, mint nektek! – sziszegte Gábor. Még akart mondani valamit, de egyikük ököllel arcul csapta, amit ő egy erőteljes orrnyeregre mért ütéssel viszonzott. A haramia kiejtette kezéből a puskáját és a földre zuhant. András tigrisként ugrott rá a hozzá legközelebb állóra. Gyors mozdulattal kirántotta kezéből a puskát, rájuk fogta és üvöltött:
- Le a földre semmirekellők!
- Még szerencse, hogy a többi bandita nem felénk fogta a fegyvere csövét! – gondolta Gábor és a földre került puskákból egyet felkapott, a másik kettőt pedig arrébb rúgta. - Így ni, meséljetek csak! Mi történt a gyerekeimmel?
- Majd meg tudod! – felelte hetykén a vérző orrú.
- Kérsz még egyet az etetődbe? – emelte fel ökölbeszorított kezét az öreg, nyugdíjas tanár. Az eddig nagyhangú, bátor haramia jobbnak látta, hogy illedelmesen válaszol.
- Ott fekszenek megkötözve, ahol korábban mi voltunk.
- Ez már beszéd. Látom négyen jöttetek utánunk, tehát, ha jól számolom ott még hatan maradtak.
- Heten! – helyesbített a maffiózó.
- Honnan vettétek a hetediket? – tudakolta András.
- Volt egy társunk, akit nem vettetek észre és így nem is kötöztétek meg.
- Hol volt ez a jómadár azalatt, amíg benneteket reguláztunk?
- Berúgott és elaludt a bokrok mögött. Nem mert előjönni, amíg ti el nem jöttetek a terepjáróval. Utána, amikor a minket őrző férfi és a nő nem figyeltek oda, egy kést dobott mellém. Elvágtam a kötelemet, majd a kést továbbadva mindenki azt tette. Egy óvatlan pillanatban ráugrottunk az őrzőinkre. A többit már tudod. Megkötöztük őket és azt várják, hogy kivigyük hozzájuk a főnököt.
- Mi az egyezményes jeletek a kapun belépésnél?
- Nincs olyan.
- Bárkinek kinyitja a kaput az őrötök? – folytatta Gábor a kérdezést.
- Bárkinek nem, csak annak, akit ismer.
- Hogy ismeri meg az autóban ülőket?
- Odamegy hozzájuk közel.
- Ez a kapun kívül vagy belül történik?
- Belül.
- Nagyszerű! Visszaautókázunk a faházhoz. Ti itt maradtok az erdőben, minden tekintettől elzárva, egy- egy fához kötözve, és közben imádkoztok! Megértettétek? – mondta fenyegetően András a halálra vált jómadaraknak.
- Még jó, hogy ezek a mocskok ilyen sok kötelet tartanak az autóikban, csomózta az egyik fához az utolsót Gábor.
- Jól megkötötted őket, papa? – ellenőrizte le apja munkáját András.
- De meg ám fiam! Ebből esetleg Houdini tudna kiszabadulni, de talán még ő sem!
- Melyik kocsival menjünk? – kérdezte András.
- Csakis a terepjáróval. Annak sötétített üvegén nem látnak be. Indítsd, addig én elrontom a másik két járművet – és a motorháztetőket felnyitva kitépte a gyertyapipákat, és a visszaszerzett tőrével kiszúrta az összes gumit. – Most már mehetünk! – ült be fia mellé az autóba.
*
Krisztián és Eszter minden rosszra felkészülve feküdtek egymás mellett a ház fala mellett. Fogva tartóik ügyet se vetettek rájuk, a kapuhoz állított őrüket leszámítva minden a fáskamrából kihordott vadak nyúzásával voltak elfoglalva. A legnagyobb gondjuk a lassan erősödő napsugarakkal volt.
- Megromlik a hús, ha nem tudjuk időben elszállítani – sopánkodott az egyik.
- Lassan vissza kellene érni a fiúknak a furgonnal, na meg a főnökkel – mondta a másik.
- Addig is hidegre kell tenni ezt a rengeteg húst.
- Engedjük le a kútba! – javasolta a Gáspár névre hallgató orrvadász. Eszter tenyere a hallottaktól izzadni kezdett.
- Csak azt ne! – gondolta – isten őrizz, hogy megtalálják az alagutat. Istenem, add, hogy felejtsék el a kutat! – és csoda történt, a másik gazember javaslatára a pincébe kezdték lehordani a vadakat.
A nap egyre erősebben lövellte sugarait a földre. Eszter és Krisztián továbbra is őrizetlenül feküdtek az egyre melegebb talajon. A banditák a vadak „hűtőbe helyezését” követően kiültek a ház árnyékos oldalán lévő asztalokhoz és, mint akik jól végezték a dolgukat, falatozni és italozni kezdtek. Sült hús, friss kenyér, sör és bor volt a menü. Előtte azonban leellenőrizték foglyaik köteleit.
- Jól meg vannak kötve? – kérdezte egyikük.
- Akit én egyszer megkötözök, az nem szabadul egykönnyen! – magasztalta magát az előbbi.
*
András a terepjárót rákormányozta a Samu faházához vezető bekötő útra. Gábor leellenőrizte a Remington csőtárát. – Tele van – állapította meg. – Kéznél van a puskád? – kérdezte a fiát.
- Igen, töltve van és a zsebembe is tettem néhány töltényt.
- Akkor, ahogy megbeszéltük! – mondta az öreg. A terepjáró begurult az előttük szélesre tárt kapun az udvarba.
- Ez elég sután sikerült! – szólt be az őr a félig keresztben megálló autó, vezetőülés melletti, résnyire letekert ablakán. Közelebb lépett a terepjáróhoz és mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó: a bal hátsó ablakból puskacső meredt rá.
- Maradj csendben, mert beléd küldöm az első golyót! – szólt rá a hátsó ülésen ülő Gábor. A megriadt ember azonnal felismerte, hogy ezek az emberek nem tréfálnak és az öreg valóban meghúzza a ravaszt. Engedelmesen felemelte kezeit, a puskáját a földre ejtette.
- Hol vannak a társaid? – dörrent Gábor hangja.
- A ház mögött – dadogta a minden porcikájában reszkető, ám más esetekben nagyon bátor ember.
- Az összes ott van?
- Ott, hát.
- Mit csinálnak ott?
- Asztalnál ülnek és beszélgetnek.
- A fegyvereik náluk vannak?
- Igen.
- Pontosan hol vannak a fegyverek?
- A falnak vannak támasztva.
- Biztos?
- Biztos, mert az enyém is ott volt mellettük, amíg le nem jöttem a kapuhoz.
András kilépett a volán mögül és a puskatussal hátulról elkábította a reszkető férfit. Betuszkolták a kocsiba és hátrakötötték a kezét.
Fentebbről, a ház felől semmit sem lehetett észlelni a kapunál történtekből. A ferdén álló autó mögé nem lehetett belátni, ők azonban jól látták a földön, megkötözve fekvő Krisztiánt és Esztert. Ezalatt a banditák nyugodtan italoztak a ház mögötti árnyékban. Arra se reagáltak, amikor meghallották az udvarra beálló autó hangját. Meg voltak róla győződve, hogy a társaik értek vissza.
- Induljunk fiam! – vezényelt a papa, és a terepjáró néhány pillanattal később a foglyok mellett fékezett. Amilyen gyorsan csak lehetett, elvágták a köteleket.
- Tudtok mozogni? – nyújtott mindegyikük kezébe egy töltött puskát Gábor.
- Annyira biztosan, hogy a másvilágra küldjük ezeket a tetveket, ha szükséges! – felelte indulatosan Krisztián.
- Csak nyugodtan fiam! Csak akkor lövünk, ha feltétlen muszáj! Rendben?
- Rendben! – helyeseltek sorban.
- A feladat – kezdte a papa a rövid eligazítást - nagyon egyszerű lesz. Két oldalt beszaladunk a ház mögé, úgy, hogy a zsiványok közénk és a fal közé kerüljenek. Megállunk velük szemben és mindenki rájuk fogja a töltött puskát. Eddig tiszta mindenkinek?
- Bólintással jelezték, hogy értik a feladatot.
- A többit én intézem. Még egyszer mondom: csak akkor lövünk, ha ránk támadnak.
A házat jobbról én kerülöm meg, ti pedig András és Krisztián, balról.
- És én? – kérdezte csalódottan Eszter.
- Te kislányom, puskával a kezedben elbújsz a kút mögé, és ha nem sikerül az akciónk, legalább lesz egy hírvivőnk. Előre! – mondta az öreg és megindultak a megbeszéltek szerint.
A gazemberek az asztalnál ültek és söreiket kortyolgatták. Puskáik a falnak voltak támasztva, kissé távolabb tőlük. Ahhoz, hogy kézbe vehessék, fel kellett volna először állniuk az asztaltól és kettőt-hármat lépni. Mégis, amint a három elszánt férfi rájuk rontott, a puskákhoz legközelebb ülő megkísérelte a lehetetlent. Felpattant és nyúlt a fegyveréért. Gábor lövése teljesen tönkretette a gazember által kiszemelt puskát, majd a következő lövés a mellette lévőt. Eszter a lövést meghallva rohant a családtagjai után, és csak akkor engedte le lövésre tartott kétcsövűjét, amikor meglátta, hogy a banditák lefegyverezve hevernek a földön.
- Baj van! – súgta András apja fülébe.
- Mi a baj? – kérdezte Gábor.
- Nincs már használható kötél. Ami volt már felhasználtuk, a többi meg az erdőben hagyott autókban maradt.
- A baj ott kezdődne, ha ezek a haramiák keresgélnék a kötelet a mi kezünkre! – tréfálkozott a papa, aki minden nyavalyáját elfeledte a rabló-pandúr játék során. – Szedjétek el a nadrágszíjaikat! Azzal fogom megkötözni őket.
- Nadrágszíjjal? – csodálkozott Krisztián.
- Igen! - felelte Gábor, és szakszerűen mindegyik orrvadász kezét hátra szíjazta.
- Ezt hol tanultad? – kérdezte Krisztián.
- A honvédségnél. Felderítő voltam.
- Így már értem. Ezek szerint ezért bánsz ilyen jól a fegyverekkel is, és a közelharcot is ott tanultad.
- Ott is, és fiatalkoromban – ami már nem látszik rajtam – űztem egy önvédelmi sportot, de ezekről a dolgokról majd máskor, bővebben beszélgetünk. Most a feladatunk, hogy minél előbb célba érjenek ezek az…
- …az emberiség szennyei – fejezte be helyette Eszter a mondatot. - Remélem, több lakatot is tesznek a börtön ajtójukra, mert az ilyen vadállatoknak nem szabad emberek között élniük. – Eszter még egy kicsit zsörtölődött, majd kivett egy üveg ásványvizet a banditák asztalán lévő hűtőtáskából, és egy szuszra megitta.
- Te milyen okos vagy! – ölelte magához Krisztián a feleségét és nyúlt egy másik üveg után. Neki nem sikerült az egész üveggel kiinni. Érdeklődően nézett nejére.
- Ez igen! Hogy tudtad meginni az egész üveggel?
- Megmondjam?
- Mondd!
- Inkább találd ki!
- Arra tudok csak gondolni, hogy a nők jobb ivók, mint a férfiak – incselkedett Krisztián.
- Bizony így van, de csak akkor, ha kettő helyett isznak!
- Mit? Hogy? Mi az, hogy kettő helyett?
- Gondolkodj kedves uram! – és lenyomott egy puszit férje borostás arcára, aki ragyogó ábrázattal kérdezte:
- Hányadik hónapban vagy?
- Úgy számolom, hogy a harmadik.
- Ez nagyszerű! Úgy tűnik, hogy megérem a második unokám érkezését – ujjongott Gábor.
- Meg ám papa! Még a harmadikét és a negyedikét és a többiét is – és mindegyiknek az esküvőjét is!
- Tudjátok, hogy fél órája még nem bíztam benne?
- De most már igen, ugye apukám? – simogatta meg Eszter, édesapja arcát.
*
Samu izgatottan szorította füléhez telefonját. Hallott minden szót és megpróbálta összerakni, hogy mi történhetett Gáborékkal, tőle több ezer kilométer távolságban. Belehallózott a készülékbe, de nem jött válasz, csak a háttérbeszélgetéseket és a zajokat hallotta. Bekapcsolta a hangrögzítőt.
- Megtámadták őket! – hasított belé a gondolat, közben figyelte a telefonból hallatszó szöveget. – Semmi kétség, megtámadták őket! – ismételte, de már a mellette álló feleségének.
- Mondd már! Mi történt? – kérdezte az asszony. Samu még egy ideig hallgatta a telefont, aztán nem jött több hang.
- Később mindent elmondok, most haza kell szólnom Erdélybe. Még jó, hogy tudom fejből a városi rendőrség telefonszámát – mondta, és bebillegette a számot.
- Halló – fogadta hívását az ügyeletes.
- A parancsnokkal szeretnék beszélni, kapcsolja, legyen szíves!
- Itt ül velem szemben, átadom neki.
- Halló, tessék, miben segíthetek?
- Szevasz, Józsikám, Samu vagyok!
- Mi van Samu? Mi a helyzet Amerikában?
- Jóska, nagy baj van, biztosan tudsz róla, a faházunkban nyaral unokatestvérem Gábor és a családja. Az imént beszéltem vele telefonon. Elmondta, hogy megtámadták őket valami orrvadászok, akiket sikerült lefegyverezni és megkötözni.
- A faházadnál vannak? Máris küldöm a járőröket.
- A baj az, hogy a banditák felülkerekedtek, és újra ők diktálnak.
- Ezt honnan tudod?
- Éppen a város határából telefonált Gábor, amikor rájuk támadt több fegyveres férfi. A telefonja bekapcsolva maradt és egy ideig mindent hallottam.
- Így teljesen más a helyzet, az akciócsoportot küldöm. Útba indítom őket és visszahívlak.
Néhány perc múlva ismét vonalban volt a parancsnok.
- Elindultak a házadhoz a rendőreink – mondta.
- Ugye nem esik baja a rokonaimnak?
- Tapasztalt, gyakorlott munkatársakat küldtem a helyszínre. Nyugodj meg, minden rendben lesz. Arra kérlek, hogy mondj el mindent, amit tudsz az ügyben!
- Mondom – kezdte sorolni Samu a Gábortól, a rablók támadása előtt megtudottakat.
- Nem mondom, lesz egy kis dolgunk, de megoldjuk – összegezte tömören a parancsnok a kialakult helyzetet.
- A kora reggeli géppel indulok haza, és azonnal megkereslek, nagyon köszönöm, amit tesztek értünk! – hálálkodott Samu.
- Ez természetes! – fejezte be a parancsnok és elköszönt. Az akció csoportot három autóval indította a helyszínre. Fedett rendszámú autókkal, olyanokkal, amelyekről senki sem gondolná, hogy komoly fegyverekkel felszerelt és a közelharcra magas szinten kiképzett fiatal rendőrök ülnek.
20. fejezet. Kint a völgyből
Gábor és gyerekei nem is sejtették, hogy a rendőrök elindultak a faházhoz. Fogalmuk sem volt róla, hogy Samu a telefonon keresztül értesült az erdőben történt támadásról. Arról pedig Samunak nem volt tudomása, hogy időközben fordult a kocka, és már a banditák kezét szorítják a szíjbilincsek. Ebből elég komoly bonyodalom adódott.
- Mehetünk fiam? – kérdezte Andrást az apja.
- Igen! – volt a válasz. Gábor kinyitotta a terepjáró ajtaját, de mielőtt beszállt volna, hogy elinduljanak a banditák erdőben hagyott terepjárójáért, még odaszólt Krisztiánnak:
- Úgy tegyetek mindent, ahogy mondtam. Állandóan fedezékben legyetek, nehogy váratlan támadás érjen benneteket! Igyekszünk vissza. Elhozzuk az erdőben hagyott autókat is és mind a heten elhagyjuk ezt a helyet.
- Rendben, majd odafigyelünk mindenre – felelte Krisztián, aztán már csak azt látta, hogy a semmiből maszkos, fekete ruhás géppisztolyosok bukkantak elő és arccal a falhoz állították őt is, Esztert is, és ugyanezt tették a terepjáróból kiszállított Gáborral és Andrással is.
- Maguk rendőrök? – kérdezte Gábor a fegyveresektől.
- Miért, nem tetszik, jómadarak? – kérdezett vissza egy nagydarab feketeruhás, akinek az öreg kissé félrefordulva, le tudta olvasni zubbonyáról a románul ráírt rendőrség feliratot.
- Kérem, itt valami nagy tévedés van! – kezdte magyarázni, de a nagydarab belefojtotta a szót.
- Vadászgatunk, embereket tartunk fogva, és még magyarázunk? Nagyon nem szeretem az ilyen embereket. Ha rajtam múlna, száz évre lennétek bezárva.
- Értse már meg, nem mi vagyunk a banditák! – kiabálta túl András a kommandóst.
- Hát persze, ti ártatlan báránykák vagytok, én meg Dankó Pista!
- Mi vagyunk, akiket megtámadtak ezek a gazemberek! – ordította Krisztián.
- Hát, persze. Azért volt nálatok fegyver, ezek a szerencsétlenek pedig itt feküdtek a porban, megkötözve.
- Higgyen nekünk uram! Tudjuk igazolni magunkat – fogta könyörgőre Eszter, de azonnal el is hallgatott, mert eszébe jutott, hogy az irataik lent vannak a völgyben, ahol Jutka már agyon idegeskedheti magát miattuk.
- Tehát nincsenek igazolványok? Akkor pedig nagyon nagy bajban vagytok kedveskéim! – folytatta megalázó beszédét a kommandós. Közben Gábor legnagyobb intése ellenére, a „szerencsétlen,” megkötözött foglyok kezéről leszedték a szíjakat.
- Maguknak vannak igazolványaik? – kérdezte tőlük a rendőr.
- Természetesen, az enyém bent van a lakásban.
- Az enyém is! – szólalt meg a következő bandita, majd mindegyik határozottan, mosolyogva állította, hogy bent tartja a többi holmija között az igazolványát. A nagydarab, aki az egység parancsnoka lehetett, ekkor hozta meg élete legbalsikeresebb döntését. Félvállról odaszólt a kötelékeiktől megszabadított bűnözőknek:
- Egy valaki bemehet, és hozza ki a többiek iratait is.
Az egyik gazember bement a házba, majd kiszólt az ablakon, hogy a Jenőét és a Béláét nem találja.
-Jenő és Béla, menjenek, és keressék meg az igazolványaikat! – küldte őket a parancsnok.
Kis idő múlva visszaértek és a rendőrök máris tanulmányozhatták a hét magyar gazember útlevelét.
- Ez nem lehet igaz! – háborodott fel Gábor. Ezeknek a mocskoknak magyar útlevelük van!
- Mégis, milyennek kellene lenni, ha már egyszer magyarok vagyunk! – felelte pökhendien az egyik frissen szabadult gazember.
- Parancsnok úr! Értse már meg, ezek az emberek a bűnözők, ők támadtak meg minket. A kútból induló alagúton át menekültünk ki előlük a völgybe. A feleségem és a kis unokám jelenleg is ott vannak. Ha nem hisznek nekünk, menjenek, nézzék meg.
- Amit mi már nem várunk meg! – rántott elő egy, a szobában magához vett pisztolyt, az igazolványáért beengedett bandita. A másik kettő is követte példáját és három pisztolycső meredt a hitetlen kommandósokra. Hirtelen jött a támadás, és a figyelmetlen és hanyag rendőröknek annyi idejük sem maradt, hogy a - kényelmi okokból - hátukon keresztbevetett fegyverükért nyúljanak.
Álljanak a zsaruk mellé! – ordított rá a tőlük kissé oldalt álló megszeppent emberekre a bandavezér.
- Engedelmeskedjetek! – kérte gyerekeit Gábor.
- Ezt már szeretem! Látom, öreg, te józanul látod a helyzetet – recsegte a bandita.
- Mit tehetnénk? Be kell látnom, hogy ebben a pillanatban ti álltok nyerésre – sziszegte Gábor, és amint elhaladt a hozzá közelebb álló gazember mellett, egy gyors mozdulattal mögé került, bal kezével magához szorította a fejét, jobbal pedig az idáig rejtegetett tőrének élét ráhelyezte a nyakára.
- Így, ni! – most pedig szépen ejtsd le a földre a pisztolyt! – súgta az imént még nagylegény orrvadász fülébe. – Ti is tegyétek le a fegyvert! – szólította fel a másik kettőt is.
- Miért? Különben mi lesz? – hörögte a korábbi hangadó.
- Elvágom a torkát a barátotoknak!
- Nyugodtan elvághatod! Kit érdekel ez a senkiházi! – felelte a bandavezér, és célba vette bűntársát. Ekkor azonban történt valami, ami teljesen megfordította a mérkőzés állását: a két bandita mellkasán több fényes pont jelent meg, amit egy érces férfihang követett:
- Semmi értelme a további ellenállásuknak, azonnal dobják le a fegyvereket, mert lövünk!
- Ne lőjenek! – fogta könyörgőre a két férfi, és egymás után koppantak fegyvereik a kemény földön.
- Ne szorítsa rá úgy a bilincset! Fáj – ordította a foglyul ejtett férfi, de mivel senki sem reagált a siránkozására, elhallgatott.
- Gratulálok bácsikám! Ügyes húzás volt, elterelte akciójával a bitangok figyelmét, és helyre tudtuk hozni a hibánkat, rájuk tudtuk fogni a fegyvereinket.
- Lőttek volna, ha nem dobják el a fegyvereiket?
- Igen! Minden lövés oda ment volna, ahová a lézer irányzék pöttye mutatott, de hálaisten, nem kellett lőni!
- Hálaisten! – ismételte Gábor. – Van ám még egy dolog, amiről nem volt lehetőségünk szólni.
- Miről van szó? – kérdezte a kommandós.
- Négy gazembert otthagytunk megkötözve az erdei út szélén.
- Megtaláltuk őket. Nem lehetett nem meghallani az ordibálásukat.
- Velünk mi lesz? Mi szabadok vagyunk?
- Még nem egészen! – felelte a rendőr. – Tisztázniuk kell a személyazonosságukat! Tudnak mutatni valamilyen elfogadható igazolványt?
- Tudunk, de ahhoz le kell menni a kút oldalából induló alagúton a völgybe.
- Ezen könnyen tudunk segíteni. Két rendőr elkíséri az egyik fiatalembert a völgybe. Rendben?
- Rendben! – lépett András a parancsnok elé. – Én megyek.
*
Jutka és Andi izgatottan várták vissza szeretteiket. A fenti események részleteit nem ismerték, csak annyit tudtak, hogy elfogták a gonosztevőket, és vigyázni is kell rájuk, és a rendőrséget is értesíteni kell.
- Nem lesz baj mama! – próbált erőt önteni anyósába Andi. A fiúk megoldják, és hamarosan itt lesznek. Belevaló gyerekek!
- Pontosan ezért féltem őket. Attól tartok, hogy olyan helyzetekbe is belemennek, amelyekbe nem kellene!
- Felnőtt emberek, tudják , hogy mit csinálnak!
- Adja isten! – sóhajtott Jutka.
Ezen a napon Emese is nagyon nyugtalan volt. Egyfolytában apját és nagyapját emlegette.
- Látod, még a kislány is érez valamit! - mondta a mama.
- Persze, hogy érez valamit. Azt érzi, hogy az apja és a nagyapja nincs a közelében, ráadásul az anyja is a fiúkkal van.
- Lehet, hogy igazad van kislányom! Mindenesetre nagy hiba volt, hogy Eszter is utánuk ment.
- Az bizony! Szívesen mentem volna én is, de nekik Eszter kellett. Vajon miért?
- Pontosan ez foglalkoztatott engem is: vajon miért Esztert vitték magukkal, holott neki itt van a kislánya, akinek máris nagyon hiányzik. Egy dologra tudok gondolni.
- Mire?
- Eszter nagyon jó lövő íjjal, de ért a puskához is.
- Mire következtetsz ebből?
- Arra, kislányom, hogy odafent áll a bál. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a számunkra legfontosabb emberek harcolnak a banditákkal.
- Úgy érted, hogy lőnek?
- Úgy.
- Ebben az esetben nekem is velük kell lennem – mondta indulatosan, és elrohant a barlang bejárata irányába. Megállás nélkül futotta le a több száz méteres távolságot.
- A fenébe, se lámpát, se gyertyát nem hoztam magammal, de még gyufa sincs nálam, a sötét alagútban nem tudok közlekedni! – Tehetetlenségében leült a bejárat mellé és egyre erősebb zokogásban tört ki. Fejét a kezébe temetve, keservesen sírt.
*
András a két rendőr előtt lépett ki a szűk alagútból. Azonnal meglátta sírdogáló feleségét.
- Mi van kedvesem, mi történt? – kérdezte a rendőrök érkezésétől megdöbbent asszonyt.
- Velünk minden rendben, és veletek mi van? Nem esett bajotok?
- Mindenki jól van. A banditákat már elfogták a rendőrök.
- Ez azt jelenti, hogy…
- Igen, ez azt jelenti, hogy felmehetünk a völgyből.
- Mikor?
- Hamarosan. Előbb, azonban az urak kíváncsiak az igazolványainkra. Amint igazoljuk magunkat, máris szabadok vagyunk.
Jutka éppen kinézett az ablakon, amikor meglátta András és Andi mögött a két egyenruhást. Andi már messziről kiabált anyósának:
- Mama, mi vagyunk, ne ijedj meg, mindenki jól van!
- Ha jól vannak, akkor miért nincsenek itt?
- Hamarosan mi sem leszünk már itt. Szedjük elő az útleveleinket, amiket megnéznek a biztos urak, és elkezdhetünk csomagolni.
- Jöjjenek be uraim! – invitálta beljebb a két kommandóst Jutka. Máris hozom az útleveleket.
- Minden rendben van! – adták vissza az okmányokat – azok tanulmányozása után – a rendőrök. – Természetesen, önök szabadok. Feljönnek velünk, vagy van még itt teendőjük?
Ha gondolják, megvárhatjuk, amíg összepakolnak.
-Azt hiszem, hogy az utóbbi lenne a legjobb. Összeszedjük a személyes dolgainkat és önökkel tartunk. Nem tart sokáig, mert alig van holmink – mondta Jutka, és a valóban legfontosabb tárgyaikat dobálták hátizsákokba és elindultak a rendőrök után.
A faháznál az időközben kiérkezett nyomozók végezték munkájukat. Folyt az ilyenkor szokásos tevékenység. A bűnözőket elszállították, és az összes jelenlévőt kikérdezték.
- Mára ennyi! Egyelőre csak elsődlegesen meghallgattuk önöket, holnaptól kihallgatásokkal folytatjuk a nyomozást – tájékoztatta a völgyből szabadult embereket a nyomozók főnöke. Hol érjük el önöket?
- Itt leszünk a faháznál. Mehetnénk egy szállodába is, de nekünk, ahogy elnézem, sok dolgunk van még itt. Rendet kell raknunk a banditák után.
- A városba mivel tudnak beközlekedni? – kérdezte a rendőr.
- Sajnos csak gyalogosan, mert a mi autónk május óta egy szervizben van.
- Itt a városban?
- Igen!
- Ha gondolják, bevihetünk valakit az autóért, hogy könnyebben tudjanak mozogni.
- Az nagyon jó lenne, de az igazat megvallva, ezen a rossz erdei úton nem szívesen használnánk a mikrobuszunkat – felelte András.
- Megértem! – felelte a főnök. Egyszerűsítünk a dolgon: holnap reggeltől itt folytatjuk le a kihallgatásokat.
- Köszönjük felügyelő úr! – hálálkodott Gábor. – Lenne egy nagy kérésem is, ha teljesíthető.
- Mondja csak, bácsikám!
- Már csak a holnapi napra van elegendő gyógyszerem. Felírtam a nevét erre a papírra – nyújtott át egy papír fecnit a rendőrnek – hoznának nekem egy dobozzal? Biztosan ismeri Samu orvos barátját?
- Hogyne ismerném a Zolit!
- Ő tud a betegségemről, biztosan felírja ezt az orvosságot.
- Vegye úgy, hogy máris meg van oldva! – tette el a papírdarabkánt a nyomozó.
A rendőrök eltávoztak, és az események kábulatából és rémületéből lassan magukhoz térő emberek szétnéztek a hívatlan vendégektől megszabadított faházban.
- Nagyobb rendetlenségre számítottam – szólalt meg Jutka. - Ha nekiugrunk, estig tisztába tudjuk tenni a lakást. A legfontosabb a fertőtlenítés. Szerencsére vannak a kamrában tisztítószerek. Előbb azonban enni kellene valamit! Gondolom mindenki megéhezett.
- Mit eszünk? – állt meg nagyanyja előtt Emese.
- Ez jó kérdés kislányom – válaszolta zavartan Jutka. – Minden élelmünk a völgyben maradt.
- Máris indulok és az összes fellelhető ételt idehozom – ajánlkozott Krisztián.
- Veled megyek. Ketten több cuccot tudunk hozni – csatlakozott sógorához András.
- A sütőben találjátok a sült kacsát és a nyulat, a házikenyerünket pedig meglátjátok az asztalon – kiáltotta Jutka az elviharzó fiatalok után.
A fiúk már otthonosan mozogtak a völgyben. A parton hagyott tutajt vízre tolták és átlökték magukat a patakon.
- Nézd csak, mik úszkálnak a vízben! – mutatott Krisztián a folyócska egy távolabbi pontjára.
- Kiskacsák! – csodálkozott hangosan András. – Már fehér a tolluk.
- Igen, lehetnek már néhány hetesek.
- Mégis csak van élet ebben a völgyben! El tudnám képzelni az életemet egy ilyen helyen!
- Én is, feltéve, hogy út is vezessen ide.
- Vagy bármi más módon, könnyedén ki-be lehessen közlekedni!
- Mit találtál ki? – kapta fel a fejét az elhangzottakra Krisztián.
- Ha elmondom, kinevetsz.
- Dehogyis, mond csak!
- Először is arra gondolok, hogy nemcsak szárazföldi úton lehet bejutni valahová?
- Talán vízi úton? A patak vízén?
- Légi úton.
- Repülővel? Helikopterrel? Sárkányrepülővel? Hőlégballonnal?
- Így van! Az utóbbi kettővel.
- A nagy lufit én is el tudnám képzelni, mivel annak nincs szüksége kiépített leszállóhelyre.
- Egyszer valaki lehet, hogy megvalósítja.
- Ehhez sok pénz kell! – rombolta le András illúzióját Krisztián.
A házikó konyhájából magukhoz vették a Jutka által itt felejtett élelmet és sietve vitték éhes családtagjaiknak.
- Mi a helyzet a völgyben? – tudakolta a visszatérő fiúktól Gábor.
- A helyzet az onnan történő távozásotok egy napja alatt jelentősen nem változott! – tréfált Krisztián.
- Ha csak az nem számít változásnak, hogy nőtt az állatállomány. Előjöttek a kiskacsák – egészítette ki András.
- Én is megnézem a kiskacsákat! – bújt apjához Emese.
- Holnap hozunk neked egyet és megnézheted – vette ölébe Krisztián a cserfes kislányt.
Késő este, petróleumlámpák fényénél fejezték be a takarítást.
- Ugyanolyan szép a faház, mint újkorában – állapította meg Jutka.
- Nagyon szép! – szólalt meg Emese, akit a világért se lehetett addig ágyba tenni, amíg a felnőttek fent voltak. Ezen az estén senkinek sem akaródzott korán elaludni. Andi kitalálta, hogy gyújtsanak tábortüzet az udvaron és azt körülülve tartsanak egy búcsúestet.
- Egy igazi jó estének nem vagyok az elrontója, de nekem így, hogy búcsúest, valahogy idegenül hangzik.
- Miért papa, mi bajod a kifejezéssel? – kérdezte Eszter.
- Nekem a búcsúszó sehogy se passzol a mai, de talán még a holnapi naphoz sem!
- Fejtsd ki bővebben!
- Egyszerűen, nem akarok még búcsúzni ettől a helytől!
- Hanem? – kíváncsiskodott Jutka is.
- Most, hogy ledőlt előlünk a fal, és szabadon járhatunk, kelhetünk, meghívnálak benneteket egy nyár végéig tartó erdei kempingezésre.
- Miért, eddig nem ezt csináltuk? – mosolygott sejtelmesen Jutka.
- Az teljesen más volt, mama! Sok izgalom, rettegés, aggódás szőtte át a napjainkat. Persze, abban is voltak jó dolgok, mint például a sok adrenalin bomba, ami – szerintem – egy jó darabig hiányozni is fog.
Reggel a madarak már a sokadik strófát énekelték a nyaraló körüli fákon, amire felébredt a család. Hónapok óta talán ez volt az első nyugodt éjszakájuk. Biztonságban érezték magukat, még őrt se állítottak. Minek is kellene őrség békeidőben? A banditák már a rendőrség vendégszeretetét élvezik, és talán a környéken annak is híre mehetett, hogy ezzel a családdal nem érdemes újat húzni.
- Jó reggelt mindenkinek! Üdvözölte az ébredőket Gábor.
- Jó reggelt! – szólalt meg a felnőtteket megelőzve Emese, és hozzátette: - éhes vagyok!
- Rögtön készítem kislányom, nyomott egy puszit a csöppség arcára.
- Elég lesz reggelire a tegnapi maradék? – kérdezte Andi.
- Igen, még ebédre is, sőt még vacsorázhatunk is belőle – válaszolta Jutka. – Holnapra pedig kitalálunk valamit. Van lisztünk, rizsünk, étolajunk, a haltárolónkban halak ficánkolnak, és két kacsa arra vár, hogy megfogjuk és tepsibe tegyük.
- Bizony, és itt van a vadhús is, amit a zsiványok a jó hideg pincébe raktak - jegyezte meg Krisztián.
- A mindenit! Elfelejtettünk szólni róla a rendőröknek! – szörnyülködött Gábor.
- Előfordul az ilyesmi, hogy az embernek nagy izgalmában nem minden jut eszébe! – mondta András. – Remélem nem esett baja a rengeteg húsnak!
- Biztosan nem! Tegnapelőtt este rakták le a vadakat, ennyi idő alatt a hűvös helyen semmi baja nem történhetett – magyarázta Krisztián. A három férfi lámpákkal felszerelkezve lement a mély pincébe, és megnyugodva állapították meg, hogy a lent uralkodó hideg jó állapotban tartotta a rengeteg húst.
- Mit ennétek a legszívesebben? – kérdezte Gábor a gyerekeit.
- Nyúlpaprikást! – felelte kapásból András.
- Az nekem is tetszik! – csatlakozott sógorához Krisztián. Kiválasztottak két szép nagy nyulat és felvitték a „hűtőből”.
- Ebből szeretnénk ebédet! – tették le a ház előtti betonasztalra a fiúk a vadakat.
- Sok hús van a pincében, papa? – kérdezte Jutka.
- Nagyon sok. Szerencsére délelőtt jönnek hozzánk a rendőrök, szólunk nekik, hogy szállíttassák el, még mielőtt tönkremegy! A mai napot még kibírja, aztán vége!
Éppen hogy befejezték a reggelit, amikor a bejárat felől autóberregés, majd dudaszó hallatszott.
- Már itt is vannak a nyomozók – mondta András és elindult a kapuhoz.
- Várj fiam! Ezek nem rendőrök – állította meg a fiút az apja. - Egy ember ül az autóban, ha jól látom a tükröződő üvegen át. Hozd az íjat és legyetek készenlétben! Sose lehet tudni, hogy ki ez, és mit akar. Az asszonyok és Emese menjenek be a házba!
- Jó napot Gábor bácsi! – üdvözölte a kocsijából kiszálló férfi a családfőt.
- Neked is Zolikám! – ismerte fel Gábor az érkezőben, Samu orvos barátját. - Gyere, fáradj beljebb! – invitálta a vendéget.
- Hallottam, hogy milyen kellemetlen helyzetbe kerültetek – fejezte ki sajnálkozását Zoli.
- Ami azt illeti, kemény nyarunk volt, de érdekes és izgalmas.
- Az egészséged rendben van? – kérdezte és miután üdvözölte a család tagjait, automatikusan előszedte táskájából a vérnyomásmérőjét.
- Mennyit mutat? – érdeklődött az öreg.
- Meglepően jót: a felsőérték 135, az alsó 90, a pulzusod 68.
- Ez azt jelenti, hogy megmaradok?
- Úgy bizony! Ebbe az öreg motorba még sok kilométert belehajthatsz, és még sok-sok évig gyönyörködhetsz a kis unokádban. Ha nem sértelek meg, azért egy alaposabb kivizsgálásra meghívlak a rendelőmbe, mégpedig a mai napon.
- Ma nem jó, mert délelőtt jönnek a nyomozók, kihallgatni minket.
- Ez nem akadály, megbeszéltem a főnökükkel, hogy rád majd az orvosi vizsgálat után kerüljön sor. Egyébként is csak késő délután érnek ide, mert, ahogy mondta, előbb a jómadarakkal foglalkoznak. Szeretném, ha most velem jönnél! Végzünk egy EKG és néhány más vizsgálatot. Jó lenne, ha még jönne veled valaki, aki majd vezeti visszafelé a terepjárót.
- Miféle terepjárót?
- Az enyémet, amit kölcsön adok nektek egészen addig, amíg itt tartózkodtok.
- Ezt nem kívánhatjuk! – szabadkozott Gábor.
- Dehogynem! – mondta Zoli, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Jó, de csak bérbe fogadjuk el!
- A barátainknak nem szokás bérbe adni dolgokat! Erről ne is beszéljünk többet! Megtankolom és nagy szeretettel a rendelkezésetekre bocsájtom – zárta le a témát a doki.
- Megértettem, nem ellenkezem – mondta az öreg tanár, akitől Jutka vette át a szót:
- Ha nem sértem meg, megkínálhatom egy kis nomád körülmények között készült kései reggelivel?
- Nem sért meg Jutka néni, köszönettel elfogadom. Látom, hogy sült kacsa és sült hal van az asztalon. Mindkettőt nagyon szeretem. A feleségem is csomagolt maguknak néhány finomságot, máris hozom. – Két nagy szatyorral tért vissza a kocsijától. Az asztalra pakolta a tartalmát. Egy nagy műanyagdobozban brassói aprópecsenye, egy másikban különféle sütemények voltak. Egy szatyor – Emese nagy örömére - üdítőkkel volt megtöltve. – Fogyasszák egészséggel!
- Köszönjük szépen Zolikám! Mondtad, hogy a rendőrök csak későn érnek ki hozzánk.
- Igen, azt mondták, sőt az is elképzelhető, hogy csak holnap.
- Ez nagy baj!
- Miért?
- Azért, mert félő, hogy megromlik a pincében az a teméntelen mennyiségű vadhús.
- Miféle vadhús van a pincében? – kérdezte Zoli, és a három férfi egymás szavába vágva mesélte el a vadakkal kapcsolatos történetet.
- Megnézném azt a pincét közelebbről is, ha lehet!
- Természetesen! – mondta Gábor és levezették a vadhús tárolóba vendégüket.
- Ezzel nem késlekedhetünk! – állapította meg, a vadakat egyesével szemrevételező Zoli. Megítélésem szerint az összes fogyasztható. Mielőbb be kell szállítani a vadfeldolgozóba. Sürgősen értesíteni kell a tiszti orvost és a hatósági állatorvost, és természetesen a rendőrséget. Ezt én mind vállalom. Nagy érték megy veszendőbe, ha nem kerül időben a feldolgozóba. Induljunk, Gábor bácsi! Menetközben hívom az illetékeseket. A hús elszállításáról már ők fognak gondoskodni. Ki jön velünk, ki hozza vissza az autót?
- Én! – jelentkezett András.
- Rendben van, már a város felé is te vezethetsz, hogy szokd az idegen autót! – adta a fiatalember kezébe Zoli a slusszkulcsot.
Amint telefonálni lehetett, Zoli azonnal hívta a helyi rendőrség vezetőjét és beszélt neki a pincében található vadhúsról.
- Köszönöm Zolikám! – hallatszott ki a felhangosított készülékből a parancsnok hangja. A többi hatóságot mi már értesítjük.
- Nagyszerű, de siessetek, amennyire csak lehet!
- Máris intézkedem – köszönt el a rendőrfőnök.
- Oda kanyarodj be András! – mutatott egy vöröskereszttel megjelölt tetszetős épületre Zoli.
- Szép rendelőd van! – dicsérte meg az impozáns épületet Gábor.
- Tavaly készült el. Tulajdonképpen egy kisebbfajta egészségház, több szakorvossal. Rendel itt belgyógyász, sebész, fül-orr-gégész és fogorvos is.
21. fejezet. A kincs
- Minden a legnagyobb rendben van! – összegezte Zoli a vizsgálat eredményét. A koszorúér meszesedés sajnos fennáll, de nyugodt, kímélő életvitellel a betegséged kordában tartható. Hálaisten, az elmúlt időszak izgalmai nem hatottak károsan a szervezetedre.
- Ellenkezőleg, úgy érzem, mintha kicsit jobban érezném magam, mint korábban. A néhány napja történt rosszullétemet pedig magamnak köszönhetem.
- Mit tettél a rosszulléted érdekében? – kérdezte a doki.
- Inkább mit nem tettem!
- Elfelejtetted bevenni a gyógyszeredet!
- Majdnem így volt, annyi különbséggel, hogy nem elfelejtettem, hanem, hogy tovább tartson, minden másnap vettem csak be.
- A lényeg, hogy most már van gyógyszered, és, ha bármilyen panaszod van, azonnal értesíts!
- Természetesen, azonnal jönnek érted a fiúk. Mondd meg légy szíves, hogy mivel tartozom a vizsgálatért?
- Ettől a kérdéstől tartottam! Semmivel nem tartozol, és arra kérlek, hogy ne is akarj megbántani!
- Értem, Zolikám! Nagyon köszönök mindent – nézett szemérmesen újdonsült orvosára Gábor.
- Ha bármiben segíthetek még, Gábor bácsi, szólj, és igyekszem megoldani.
- Ezt is köszönöm! Máris lenne is egy dolog, amiben a segítségedet kérném.
- Mondd csak nyugodtan!
- Találtunk valamit a kútból nyíló alagútban, és nem tudom, hogy kit kell ebben az ügyben értesíteni.
- Mit találtatok? – érdeklődött a doki.
- Ezeket – tette az orvos asztalára a nyolc csillogó Mátyás aranyat Gábor.
Zoli a kezébe vette az egyiket, megkocogtatta egy kicsi fémkalapáccsal és visszatette az asztalra, majd amikor kigyönyörködte magát, megszólalt:
- Tudod, hogy milyen nagy érték ez a néhány érme?
- Nem tudom az értékét, de nekem, történelemtanárnak nagyon sokat mondanak ezek a múltról mesélő fémdarabok.
- Én is az eszmei értékére gondolok elsősorban, de az ilyen leleteknek a valódi értékét is fel szokták becsülni. Mit tervezel velük, hová szeretnéd, hogy kerüljenek?
- Múzeumba, vagy olyan helyre, ahol bárki gyönyörködhet bennük.
- Ha gondolod, felhívom a helyi múzeum igazgatóját, aki történész és régész is egy személyben, és ő segít, hogy hivatalos, megbízható kezekbe kerüljenek az érmék.
- Van ám itt más is – vette elő Gábor a táskájából, a szintén a barlangban talált három évszázados füzetet. – Olvass bele! – kérte Zolit.
- Látom, hogy latinul van, megpróbálom elolvasni, de tudod, az orvosi latin eléggé eltér a régi deák nyelvtől.
- Próbáld csak! Ezt az oldalt, ahol kinyitottam. Én már lefordítottam az egészet, a fordítás ott van a feleségemnél. Egyedül ő olvashatta el, teljes egészében. A gyerekeim előtt is titkoltam a tartalmát, csak bizonyos részeket hoztam a tudomásukra.
- Nagyjából megértettem, hogy mi van erre az oldalra írva.
- Izgalmas ugye?
- Az bizony. Gondolom, azért nem avattad be a gyerekeket, mert féltetted őket, hogy bajuk eshet, ha nekiállnak a barlangban kutatni, az irkában emlegetett másik két láda után.
- Igen, pontosan ezért volt előttük tabu, nehogy rájuk omoljon a barlang fala. Jobb, ha szakemberek emelik ki a ládákat.
- Mi lehet bennük?
- Ha lapozol egyet, megtudod, de el is mondhatom:
- Izgatottan várom – mondta a doki, de közben betűzte is az itt-ott elmosódó latin szöveget.
- Az egyikben kézzel írott kódexek vannak, a maguk sok száz évével.
- És a másikban? - tette le a füzetet Zoli.
- A másikban magyarul íródott, nyomtatott biblia és más könyvek. És mindez a könyvnyomtatás őskorából. Ezeknek micsoda eszmei értékük lehet! Gondolj csak bele, a városotok múzeumában egy halom olyan könyv, amelyet akár Mátyás király is lapozhatott.
- Nekem az a véleményem, hogy ezeket a ládákat nektek kellene megtalálni!
- Én törvényesen szeretném intézni a kincsek sorsát!
- Természetesen, én is úgy gondolom. A megtalálás nem azt jelenti, hogy kiásni, hanem megállapítani a pontos helyét, és a feltárást már a régészek végzik. Fontos a precíz munka, hogy a régiség meg ne sérüljön.
- Ez így nekem is tetszik! – bólogatott az öreg történelem tanár.
- Lesz a fiaidnak még egy életre szóló élményük!
- Hogy tudnánk mi megkeresni? Ahhoz össze-vissza kell lyuggatni a barlang és alagút talaját és falát, hogy esetleg megtaláljuk. A füzetben sajnos nem szerepel a ládák konkrét helye.
- Ebben is tudok segíteni.
- Hogyan?
- Hozok egy fémkeresőt és azzal egy-kettőre megállapítható, hogy merre van bármilyen fém a földben.
- Mikor tudnánk nekiállni? – lelkesült be Gábor. Zoli rápillantott az asztalán lévő órára, belenézett a naptárába, levetette a vizsgálathoz használt fehér köpenyét, és mosolyogva mondta:
- Akár már most is mehetünk, csak kiállok a fiam autójával a garázsból. Ha megengeditek, én azzal megyek, hogy ne kelljen taxit hívnom a visszafelé útra.
Csak nincs valami baj, hogy a doktor úr is visszajött veletek? – kérdezte az érkező autók előtt kaput nyitó Krisztián.
- Minden a legnagyobb rendben, nekem viszont mondandóm van a számotokra. Gyertek, üljünk ki ide a teraszra.
- Halljuk, mit akarsz mondani? – türelmetlenkedett Eszter.
- Azt mindannyian tudjátok, hogy András a kútból nyíló barlangban találta a pénzérméket és a füzetet. Egy dolgot nem árultam el nektek, de higgyétek el, hogy jó okkal tettem.
- Mit titkoltál papa? – nézett apjára csodálkozva András.
- Nem mondtam el mindent, amit megtudtam a füzetből.
- Úgy döntöttél, hogy mégis elmondod? – kérdezte Jutka, a titokba az egyetlen beavatott családtag.
- Igen, úgy gondoltam, hogy elmondom, mert megértek rá a feltételek.
- Mondd már, miről van szó! – sürgették a gyerekek.
- A barlangban el van rejtve még két láda.
- Nem láttunk mi ott az égvilágon semmit, pedig Andrással jó néhányszor lelopóztunk és kutatgattunk egy kicsit – árulta el Krisztián kettejük titkát.
- Azt írták a füzetben, hogy mélyen a földbe ásva rejtették el a ládákat – mutatta fel a kezében lévő irkát Gábor.
- Arról nem tesznek említést, hogy mi van bennük? – érdeklődött Andi.
- De igen! Középkori könyvek! Mielőtt még megkérdezitek, már a koruk miatt is nagyon értékes könyvek. Több száz évesek. A kincskeresés teljesen lázba hozta család tagjait, Andi azonnal rá is kérdezett:
- Mikor szedjük ki a kincset?
- Nem szedjük ki! – felelte a papa. – Mi csak Zoli fémkeresőjével megállapítjuk, hogy valóban van e még valami a földben.
- És aztán? – nézett Eszter kérdőn apjára.
- Ha megbizonyosodunk róla, hogy valóban van ezüst és arany a földben, azonnal hívjuk a múzeum szakembereit.
- Apa, azt mondtad, hogy a füzetben könyvekről írtak, amik ládákban vannak elásva – szólt közbe Jutka.
- Igen, azt mondtam, és most is azt mondom.
- De most aranyat és ezüstöt emlegettél.
- Pontosan. A legtöbb könyvön arany vagy ezüstdíszítések vannak, amik kimutathatók a fémkeresővel.
- Úgy tudom, hogy a fémkereső minden fémre jelez – okoskodott András.
- Így van, de meg tudja különböztetni a vasat a nemesfémektől – mondta a doki, és megmutatta a műszeren lévő jeleket, amelyek egyértelműen választ adtak András kérdésére.
Hárman ereszkedtek le a barlangba: András, Krisztián és Zoli. Már az első próbálkozásnál jelzett a fémkereső.
- Itt vas van a földben – magyarázta a doki. Nézzétek, látszik a kijelzőn! Menjünk tovább!
- Milyen mélyen lehet? – kérdezte Krisztián.
- Talán egy ásó nyomra – felelte Zoli. A készülék ismét jelzett. – Ez már nemes fém! – mondta Zoli, és zsebkésével megjelölte a helyet. Kicsit arrébb ismét sípolt a kereső.
- Mit talált a gép? – kíváncsiskodott András.
- Ismét azt jelzi, hogy nemesfém van a földben.
- Nem kellene kiásnunk, legalább az egyiket? – nézett kérdőn Krisztián a dokira.
- Félő, hogy kárt teszünk a leletben – szólt a határozott válasz.
- Vigyázunk, nagyon óvatosak leszünk. Ha olyant találunk, ami megsérülhet, abbahagyjuk a kiásást.
- Na, jó, nem bánom! – bólintott Zoli, és szemmel láthatóan őt is furdalta a kíváncsiság. Krisztián fogta az ásót és máris meg akarta kezdeni a feltárást.
- Ez így nem lesz jó! – vette ki kezéből a szerszámot a doki. – Ennél finomabb szerszám kell! – Elővett a magával hozott táskából egy kőműves kanalat, és azzal kezdte el leszedegetni a talaj felső rétegét a detektor által jelzett helyen. Alig haladt 15 centi mélyre, máris koppant a szerszám féme.
- Itt van valami! – törölte homlokáról a verejtéket.
- Mi lehet? – dugták közelebb fejüket a fiúk.
- Rögtön kiderül! – motyogta Zoli, de alig jött ki belőle hang a nagy izgalomtól. – Már meg is van! – emelt ki a kiásott üregből egy rozsdás fémdobozt, melynek hossza 30 centiméter körüli volt, a szélessége pedig alig lehetett több 10 centinél.
- Nyissuk ki a dobozt! – sürgette Krisztián.
- Nem kell kinyitni, mert nincs is bezárva – emelte fel az erősen korrodált fedelet Zoli. A doboz belsejében szétfoszlott textil és bőrdarabok közt feküdt egy tőr. Pengéje erősen viseltes volt, látszottak rajta az évszázadok és a föld káros hatásai. A markolatán azonban alig hagyott nyomot az idő. – Ezüstből lehet a nyele, a végén a markolatot díszítő gomb pedig aranyból.
- Hadd vegyem egy kicsit kézbe! – kérte el Krisztián a régiséget. Nézegette, forgatta, és nagy izgalmában azon kapta magát, hogy a nyél arany záró gombja a kezében maradt.
- Nézzétek, lejár a vége! – világított elemlámpájával a nyél üregébe.
- Van benne valami? – kérdezte András.
- Úgy látom, hogy igen, de nem tudom kiszedni.
- Ezzel próbáld meg! – nyújtott felé egy csipeszt Zoli.
- Sikerült! – emelt ki a markolatból egy kis bőrtekercset Krisztián.
- Egy térkép, latinul írott szöveggel. Néhány szót értek, de a többségét nem! Ehhez már Gábor bácsi kell! – fogta kezébe a bőrtekercset a doki. – Menjünk fel, és kérjük meg, hogy fordítsa le!
- Nem kellene folytatnunk az ásást? – kérdezte Krisztián.
- Nem! Felelte Zoli határozottan – félő, hogy az eddigiekkel is már kárt okoztunk. – Krisztán egy-kettőre belátta, hogy a dokinak igaza van. A talált kincset megmutatták Gábornak.
- Mit hoztatok fiúk? Azt mondtátok, hogy csak felderítitek, hogy valóban lehet-e valami a barlangban, ti pedig mégis ásni kezdtetek?
- Csak ezt az egyet vettük ki a földből, ezen kívül még több helyen jelzett a detektorunk – felelte Zoltán, és az öreg tanár kezébe adta a talált térképet.
- Le tudnád fordítani, Gábor bácsi? – kérdezte.
- Ketten, együtt talán! – mondta az öreg és egy papírlapra kiírta az általa nem ismert szavakat. Néhány kifejezés volt csupán, de nélkülük sehogy se volt teljes és érthető a térképre írt szöveg.
- Mutasd csak! – kérte el a papírlapot Zoltán. – Van néhány szó, amit nagyjából ismerek, de még mindig van néhány, amiket soha nem is hallottam.
- Írjuk le magyarul a szöveget az ismert szavakkal, és amit nem értünk, oda pedig írjuk be az eredeti latin szavakat! – javasolta az öreg és hamarosan együtt nézegették a háromnegyed részben megfejtett „üzenetet”.
A térképen egyedül Zoli tudott eligazodni, de ő is csak a sokadik nekifutásra.
- Meg van! – kiáltott fel, amikor rájött, hogy a környék melyik területét jelöli a térkép. - Ez a terület tőlünk néhány kilométerre, keletre fekszik. Egy kis patak vezetett rajta keresztül, amelyet azóta másfelé tereltek. Ezért is tűnt először ismeretlennek a számomra. Nagyjából tudom, hogy merre van a térképen bejelölt hely. Ez nem más, mint egy kis sziklás domb. Bizonyára itt található valami, amit a térkép készítője fontosnak tartott bejelölni.
- Vajon mi lehet az? – foglalkoztatta a kérdés Krisztiánt.
- Minél előbb értesítjük a múzeumot, annál előbb fény derül a rejtélyre – mondta Gábor, majd hozzátette: - Ezekről a dolgokról Samut is illene tájékoztatnunk!
- Engedelmeddel, és a nevetekben megtörtént – felelte Zoli.
- Beszéltél Samuval?
- Igen! Éppen akkor hívtam, amikor elhagyta a repteret és autót kölcsönzött, hogy mielőbb hazaérjen.
- Ez mikor volt?
- Három órával ezelőtt.
- Ezek szerint hamarosan haza ér?
- Igen! Azon se lepődnék meg, ha néhány perc múlva itt lenne.
- Így hát, nincs más hátra, mint megvárni kedves unokafivéremet!
- Valamint a múzeum szakembereit – tette hozzá Zoli.
- Nekik is szóltál?
- Természetesen, délutánra ígérték, hogy ideérnek.
- Nagyszerű! Addig legalább jól kibeszélgetjük magunkat Samuval.
*
Samu jóval a régészek előtt érkezett. Sorban üdvözölte a rokonságot, és szinte bocsánatkérően mondta:
- Nagyon sajnálom a történteket!
- Tesókám, te aztán igazán nem tehetsz semmiről. Ilyesmi bárkivel megeshet – vigasztalta Gábor.
- Nem esett bajotok? – kérdezte aggódó arccal Samu.
- Senki sem sérült meg, mindenki túlélte az eseményeket. Inkább, talán megerősödtünk testben, lélekben a fogságunk alatt.
- Amit nem is annyira fogságnak, mint inkább egy túlélési gyakorlatnak nevezhetnénk – szólt közbe András.
- A kis unoka, Emese, hogy viselte? – érdeklődött tovább Samu.
- Ő játéknak tekintette az egészet. Stramm kislány – felelte Jutka, miközben a terített asztalhoz ültette a ház urát, aki végignézett a tálakra rakott finomságokon.
- Látom, már voltatok a városban?
- Miből gondolod?
- A finom kacsahúsról.
- Még nem volt időnk bevásárolni, amiket látsz, az mind itteni termék.
- Sikerült vadkacsát lőniük a fiúknak?
- Dehogy! Ezek nem vadkacsák, hanem némakacsák.
- És a nyúl sem vadnyúl?
- De, az vadnyúl – mosolygott Jutka, és elmesélték Samunak a nyár, azon belül az élelemszerzések történetét.
- Istenemre mondom, most már nagyon kíváncsi vagyok a völgyre. Volt idő, amikor sokszor jártam arra, de az utóbbi években nem volt ott dolgom. Az erdei úton nagyon messze van a mi faházunktól a völgy bejárata. Mikor vezettek oda?
- Akár már most is. Mi veled átmegyünk a völgybe, a fiúk pedig szólnak, ha megérkeznek a régészek - mondta Gábor. A két öreg leereszkedett a barlangba. Samu nem győzött csodálkozni, hogy milyen érdekes dolgok találhatók a kertje alatt. A völgybe érve pedig teljesen lenyűgözte a látvány.
- Itt van ez a csodálatos táj, tőlünk egy karnyújtásnyira, mégis nagyon messze a dombokat, hegyeket megkerülő hosszú út miatt.
- A másik oldalon lévő faházról tudsz valamit? - kérdezte Gábor.
- Amikor én legutóbb erre jártam, a völgyben nem volt semmilyen épület.
- Ez sem a völgyben van, hanem felette a domb egyik teraszán. Fel kellene kutatnunk a tulajdonosát, mert az utóbbi két hétben beköltöztünk a házába, és használtuk az eszközeit. Szeretnénk leróni az adósságunkat.
- Miért nem előbb vettétek igénybe?
- Sajnos, már csak a táborozásunk utolsó heteiben találtunk rá. Majd meglátod, hogy el van rejtve a kíváncsi szemek elől.
- Az is lehet, hogy a másik városban lakik a tulajdonosa, ugyanis ez a terület már oda tartozik – magyarázta Samu és a magával hozott térképen mutatta Gábornak, hogy miért van olyan távol, ami az alagúton át néhány méternyi csupán.
Még egy ideig gyönyörködtek a völgy szépségében, és úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy alig vették észre a feléjük közeledő, és már messziről kiabáló Andrást.
- Gyertek, apa! Megjöttek a kutatók.
Három régész ereszkedett le a barlangba. A szűkös hely miatt csak a két öreg maradt lent velük, ők is félreállva, az alagút elejétől nézték a kutatómunkát. A mesterek egy nagyon komoly fémkeresővel térképezték fel a földben rejtőzködő fémek helyét. Több ponton is jelzett a készülék.
- Ez sokkal komolyabb berendezés, mint az enyém – állapította meg a régészek után settenkedő doki.
- A legmodernebb – dicsekedett a gép kezelője. Sajnos ez is csak megtalálni tudja a leletet, amit nekünk kell, a régi hagyományos módszerrel, kikapargatni a föld alól.
- Segíthetek az ásásnál, ha szükséges – ajánlkozott Zoli.
- Elfogadjuk a segítséget Zolikám – felelte a régészek vezetője – előbb, azonban megvizsgáljuk a barlang oldalát és a mennyezetét is. Hátha ott is találunk valamit.
A falban is kimutatta a fém jelenlétét a műszer.
- Kezdhetjük a feltárást! – adta meg a startjelet a főmuzeológus. Egyik társa az egész folyamatot kamerázta. – Így szabályos. Rögzítjük az egész ásatást, és ha bármi kérdés felmerülne, vissza lehet játszani – mondta.
A fallal kezdték a munkát. Az egyik helyről előkerült egy rozsdás kard, a markolatán némi ezüsttel. A következő helyről egy maréknyi ezüstpénzt szedtek elő, ami valamikor egy bőrerszényben lehetett, csak hát az idő a kis zsákocska anyagából csupán néhány bőrfoszlányt hagyott.
A fémkeresővel meggyőződtek róla, hogy a falban más feltárható tárgy nincs. Következett a barlang földpadlója, ahonnan az első próbálkozásra szintén fémpénzek kerültek elő: 12 darab arany forint. Kicsit arrébb hamarosan láthatóvá vált egy nagyobb méretű vasalt faláda teteje. Óvatosan körbeásták és kötelek segítségével igyekeztek kiemelni a gödörből.
- Vigyázzatok, nehogy szétessen a láda! – szólt rá fiatalabb kollégáira a főnök. – Emeljük le a tetejét, ha lehet! – tanácsolta.
- Rá van rozsdásodva a lakat, az nem engedi – kocogtatta meg a beragadt szerkezetet az egyik munkatárs.
- Nem szabad levágni róla a lakatot? – kérdezte Zoli.
- Ha más megoldás nincs, akkor kénytelenek vagyunk lefűrészelni – felelte a feltárás vezetője.
- Erővágóval nem lehet levágni?
- De, lehet, amennyiben lenne nálunk erővágó.
- Azon ne múljon! – szólalt meg Samu – van egy a szerszámok között, csak le kell hozni. Két percen belül az áhított szerszám már a kutatók kezében volt. Nagyot roppant a fáradt vaslakat szára, és egy kis ütögetéssel nyithatóvá vált a láda, amelyből előbukkant az abba tökéletesen beleszabott másik fémdoboz teteje.
- Mit csomagolhattak bele, hogy ennyire védik? – kérdezte Samu.
- Hamarosan kiderül – felelte az egyik régész, és könnyedén leemelte a zár és lakat nélküli újabb láda fedelét. A jelenlévők kíváncsian várták, hogy mi bukkan elő a fedél alól.
- Még egy láda! – mondta, és egészen jókedvre derült.
- Valaki szórakozik veletek Jenőkém? – kérdezte Samu a mosolygó régészt, akiről időközben a többiek előtt is kiderült, hogy ő a helyi múzeum igazgatója.
- Az nem baj, ha így szórakoznak! Gyakran lehet ilyen csomagolással találkozni, és szinte biztos, hogy nagyon értékes, de sérülékeny tárgyak találhatók bennük. Rögtön kiderül, hogy mit rejt Atilla koporsója – tréfálkozott a szakember. Szerette volna leplezni izgatottságát, de arca elárulta, hogy mekkora stresszben van. Lekerült a harmadik láda fedele is, és alóla, erős bőrcsomagolásokból jó állapotú régi könyvek kerültek elő.
- Pontosan úgy, ahogy a füzetben írva vagyon – állapította meg Gábor, és átnyújtotta az igazgatónak ez eddig dédelgetett irkát. A diri belelapozott és olvasni kezdte a latin szöveget.
- Sajnos nem mindenhol olvasható – mondta.
- Én már lefordítottam és kitotóztuk a hiányzó részeket, tessék, itt van a fordítás is.
- Azt nagyon megköszönöm – felelte a régész. Gábor az elejétől a végéig elmondta a füzet tartalmát.
- Ez nagyszerű! Sokat segít ez a füzet. Tehát a bentiek szerint még egy ládának kell lenni a földben, ahogy a fémkereső is mutatta.
- Megvan! – törölte meg a verejtéktől bepárásodott szemüvegét az igazgató. Lassan, módszeresen szedték le a láda tetejéről a földet. Ugyanolyan hármas csomagolást alkalmaztak, mint az előzőnél. Végre felnyílt a legbelső láda teteje is, és előtűnt a tartalma.
- Édes Istenem! Lexikonok és más középkori könyvek – suttogta az igazgató – barátaim, van fogalmatok, hogy mekkora kincset találtatok?
- Mekkorát? – kérdezte Gábor.
- Ez majdnem akkora érték, mint a múzeumunk épületestől, gyűjteményestől.
- Van arra lehetőség, hogy ezek a könyvek nálatok maradjanak?
- Itt is maradnak, legfeljebb időnként kölcsönadjuk a miénknél nagyobb múzeumoknak. Már látom az újságok címlapjain a hírt a kincs megtalálásáról és feltárásáról.
Addig azonban még sok teendőnk van. Fel kell még hordanunk a könyveket, és egyenként mindent nyilvántartásba kell venni.
- Segíthetünk a felcipekedésben? – kiáltott le a kút fölé hajolva Krisztián.
- Igen! Kötélen eresszenek le egy nagyobb ládát, amit fel kell húzni, ha telerakjuk.
- Már megy is! – szólt le András.
- Látom, előre készültek!
- Igen, összehoztunk egy kézi erővel, és néhány csigával működő liftet. Ezzel könnyebben megy a munka.
- Ötletes! – dicsérte meg a fiatalokat, a teljesen felvillanyozott és sugárzó arcú igazgató. Fél óra alatt az összes megtalált tárgyat felhúzták, és darabonként mindent lajstromba vettek, közben egyfolytában gyönyörködtek a meglepően jó állapotú kódexekben. Néhányba bele is lapoztak. A diri magához hívta az embereit:
- Mára ennyi elég lesz, hiszen teljesen besötétedett. Elkészítjük az átvételről a bizonylatot, és levonulunk.
- Előbb megvacsoráznak! Éhesen nem mehetnek el! – ültette asztalhoz Jutka a vendégeket.
- Jó, nem bánom, de ha megérkeznek a rendőrök, akkor mennünk kell.
- Rendőrök is jönnek? Arról volt szó, hogy holnap érnek ide kihallgatni bennünket – nézett csodálkozva Jutka.
- Ezek a mi rendőreink, én kérettem őket ide, ők biztosítják a műkincsek beszállítását a múzeumba.
- Ti már holnap nem is jöttök? – kérdezte Samu.
- Mi már végeztünk. Kibányásztuk a földből, amit magában rejtett.
- Azért azt nem jelenteném ki, hogy már végeztetek – nyújtotta át Gábor az igazgatónak a korábban megtalált tőrt és a markolatából kivett térképet.
- Mi ez? – kérdezte.
- Lehet, hogy egy újabb kincs, ami rátok vár. Bizonyára eligazodsz ezen a térképen!
- Hát persze! Ez a Sziklás domb lehet – mutatta a bejelölt helyet. – Itt lehet, hogy elrejtettek valamit és azért van ez a jelzés a térképen.
- Amint lehet, meg is kezdjük a kutatást. Részt tudna venni közületek valaki a munkánkban?
- Úgyis szabadságra készültem – felelte Zoli.
- Nagyon jó!
- Mikortól vagy szabadságon?
- Ha kell már hétfőtől.
- Ma van csütörtök. Vedd úgy, hogy meg is beszéltük: hétfőn reggel hat órakor indulunk a múzeumtól.
*
A következő napon a kiérkező nyomozók kihallgatták a család összes felnőtt tagját. Késő délutánig tartott a procedúra. Gábor megkérdezte a távozó rendőrök főnökétől:
- Ugye, teljesen végeztünk?
- A kihallgatásokkal igen, de még előfordulhat, hogy a vizsgálat során szükség lesz önökre –válaszolta.
- Tehát, még ne utazzunk haza?
- Még egy darabig ne!
- Természetesen maradunk és teljes mértékben együttműködünk a hatósággal.
- Mi pedig azon igyekszünk, hogy mielőbb befejezzük a nyomozást – köszönt el a parancsnok a kollégái nevében is.
- Hová is sietnétek? Az eredeti elképzelés is úgy szólt, hogy a nyár végéig maradtok emlékeztette őket Samu a korábban megbeszéltekre.
- Nem alkalmatlankodunk? – kérdezte Jutka.
- Miket beszélsz! Hát, persze, hogy nem!
- Most, mindenképpen maradunk, a rendőrség kívánsága szerint, aztán majd meglátjuk.
- Nekem most kellene tudni, hogy mit terveztek, mert még ma fel kell hívnom a mamát Amerikában, ugyanis hamarosan hazaindul, ha a maradás mellett döntöttetek.
- Nyugodtan megtelefonálhatod Babinak, hogy eldöntöttük: itt szeretnénk eltölteni a nyár vissza lévő részét.
- Erre a válaszra számítottam. Legalább kipihenitek a fogságotok kellemetlenségeit és izgalmait.
- Egyet azonban te is ígérj meg nekünk!
- Mi lenne az?
- A jövő nyarat nálunk töltitek, a Dunántúlon.
- Részemről nincs akadálya, és biztosra veszem, hogy a kedves feleségem is így gondolja.
*
A múzeumigazgató, két munkatársa és Zoli, hétfőn a reggeli órákban megmászták a több száz éves térképen is bejelölt dombot. Ahhoz kétségük se fért, hogy az északi oldalon keresgéljenek, mert a jelzés egyértelműen a magaslat ezen a felén volt, és erről árulkodott a nagy „S”, a latin Sepentrio – észak – kezdőbetűje is. Csupán egy kanyargós gyalogösvény vezetett fel a tetejére.
- Hol kezdjük a kutakodást? – nézett az egyik régész a főnökére.
- Nem is tudom, talán a tetején, ha már felbaktattunk ezen a meredek kaptatón – határozott a diri. Előkerültek a fémkeresők és hamarosan a hangjelzéseiktől volt hangos a táj. Vasat, szinte mindenhol tartalmazott a föld, nemes fémet azonban nem talált, de ők most nem is aranyat kerestek, hanem valamit, amit valamikor, valakinek nagyon fontos volt a térképre jelölni. Több bejelzett helyen is ásni kezdtek. Mindenféle értéktelen, nemrég a földbe került fémmaradványok kerültek elő. Ez így folytatódott öt napon keresztül.
- Sehol semmi! – törölte meg verejtékező homlokát, a régészeknek segédkező doki. Ennek ellenre is folytassuk a munkát? – kérdezte a régészektől.
- Természetesen! – vágta rá azonnal az igazgató.
- Vajon mit jelölhettek be itt a dombon, és a domb melyik részén? – morfondírozott Zoli, miközben a kissé megkopott, régi térképet nézegette egy kézi nagyító segítségével. – Milyen magas lehet ez a domb?
- Ötven méternél magasabbra becsülöm.
- Van nálatok ilyen hosszú zsinór?
- Hogyne lenne! De ilyen hosszú mérőszalagunk is van.
- Rögzítsétek ki a domb tetején az egyik végét, a másikat leviszem az aljára. – Hamarosan hallatszott lentről a kiáltása:
- Hatvanhárom méter. Jelöljétek be azt a pontot, ahol a mérőszalag a 41- et mutatja!
- Megvan – kiáltotta vissza az igazgató.
- Most pedig valaki jelölje be azt a pontot, ahol 22 métert mutat!
- Ez is megvan! – hallatszott a válasz.
- Mik ezek a számok Zolikám? – kérdezte az igazgató.
- Nézd meg ismét a nagyító alatt ezt a térképen bejelölt helyet!
- Nézem, de csak jelzést látok.
- Ez az, a jelzést nézd!
- Ezek csak ákombákomok.
- Először én is azt hittem, de ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor ebből az elmosódott jelölésből számok bújnak elő. Mégpedig római számok.
- Én itt csak egy x-et látok és mellette két függőleges vonalat.
- Pontosan ez az a szám, amiről beszélek.
- Ha ezek római számok, akkor 12-es.
- Ha jobban megnézed, akkor láthatod, hogy az első függőleges vonalnak van egy szakálla alul, ami eléggé megkopott, de ki lehet belőle olvasni az L betűt.
- Vagyis a római 50-est – csóválta a fejét a diri. – Ebből pedig az következhet, hogy valahol a 41 méter vonalában, de inkább sávjában kell ásnunk.
- Így van! De az is lehet, hogy 22 méternél.
- Igen, ha fentről kezdték a mérést. Próbáljuk meg! – mondta és perceken belül az összes náluk lévő eszközzel a megadott helyeken kezdtek kutatni. Beesteledett, a munkát kénytelenek voltak aznapra abbahagyni. A domb lábánál felállított sátorban aludtak, így másnap korán reggel folytathatták a munkát. Reggelijüket is zsebből fogyasztották el. Kerestek, kutattak, mint a megszállottak. Délelőtt 11 óra körül az egyik régész izgatottan felkiáltott:
- Találtam valamit!
- Mit találtál? – rohantak hozzá a társai, és minden magyarázat nélkül is látható volt, hogy egy üreg bejárata ásított feléjük a hegy oldalából. A hirtelen előkerített elemlámpa fénye egy szoba méretű barlangot világított be.
- Üres! – legyintett az igazgató, de valami azt súgta neki, hogy be kell menni abba földalatti terembe és ott kell igazából keresgélni. – Hozzatok egy fémkeresőt fiúk! – szólt ki az üregből. Végigpásztáztak mindent, lent, fent oldalt, de semmit sem jelzett a műszer.
- Itt csak az ősi módszer segíthet főnök – kezdte el a falat kocogtatni ásója vasával a Pista névre hallgató munkatárs.
- No, akkor kopogtassunk! – mosolyodott el Zoli, és ő is kézbe vett egy ásót. Sokáig doboltak a szerszámokkal a barlang oldalán, amikor észlelték, hogy a falnak az egyik része másként szól, mint a többi.
- Csákányt kérek! – szólt hátra Pista – úgy érzem, itt van valami. Talán egy átjáró, vagy egy bejárat egy további üregbe. Bonthatom főnök?
- Bonthatod, de vigyázz, nehogy bajod essen!
- Vigyázok – felelte és tíz perc elteltével már a lámpák fényénél előbukkant az újabb üreg.
- A mindenit! – szisszent fel Zoli, amint belesett az évszázadok illatát árasztó földalatti terembe. Szétesett ládákat és korrodált, megroggyant vasalásokat látott és a földön szanaszét kiömlött tárgyakat: kelyheket, gyertyatartókat, kisebb, nagyobb feszületeket. Felemelt egy nagyobbacska fémkupát, rávilágított elemlámpájával. Megforgatta, óvatosan megtörölgette zsebkendőjével. Megcsillant a fém, és ahogy törölgette, egyre jobban fényesedett.
- Arany! – hasított belé felismerés. Az bizony! A próba előtt is kimerem jelenteni, hogy ez bizony arany! Na, de mik ezek a kövek az oldalán?
- Drágakövek – vette kezébe a kelyhet az igazgató. Nagyobb leletre bukkantunk, mint amilyenre számítottam. Felbecsülhetetlen értéket őrzött meg ez a domb, és nekünk az a dolgunk, hogy minél előbb biztonságba helyezzük. Az elkövetkező feladatok meghaladják a mi lehetőségeinket, ezért a felettes szerveinket értesítenünk kell a feltárásról – és még hozzátette: - amint felleltároztuk az összes megtalált tárgyat. Mi a véleményetek, a teljes lajstromba vételt meg tudjuk ejteni három óra alatt?
- Biztosan, ha igyekszünk! – felelte az egyik múzeumi szakember.
- Nagyszerű, ugyanis ennyi idő kell, hogy megérkezzen a megyei múzeum szakértő gárdája. Addig legyen teljes hírzárlat! Mindenki tegye le ide elém a mobiltelefonját, még akkor is, ha a környékről nem lehet telefonálni, mert nincs térerő.
- Azért tegyünk egy próbát – nézett telefonja kijelzőjére Zoli. – Gyerekek, itt van térerő! Úgy látszik, hogy a magas dombról már lehet telefonálni.
- Legalább innen hívhatjuk a megyeieket, nem kell bemennünk a városba! – ujjongott az igazgató. Már az első hívásra bejelentkezett a megyei múzeum igazgatója.
- Ismételd meg, amit mondtál! Mit találtatok?
- Nagy mennyiségű több százéves arany, ezüst és bronz tárgyat.
- Konkrétabban kedves barátom!
- Kelyhek, feszületek, szobrocskák, díszes edények, és nagyon sok pénzérme.
- Folytassátok a munkát, hamarosan indulunk!
- Mit jelent a hamarosan?
- Azt jelenti, hogy már a felétek tartó autóból beszélek. Ti csak dolgozzatok, én értesítek mindenkit, akiket kell! – fejezte be a megyei nagyfőnök a beszélgetést.
Mielőtt hozzáláttak a tárgyak jegyzékbevételéhez, több irányból, több fényképet, és egy nagyon részletes videó felvételt készítettek a még érintetlen földalatti teremről. Ezután a barlang elé hordták a szétesett ládákat valamint az azokból kiömlő tárgyakat, és megkezdődött számbavétel. Nemcsak jegyzőkönyvben, hanem videó felvételen és külön fényképeken is egyenként rögzítették az egész leletet. Valamivel több, mint három óra múlva érkeztek meg a megyétől.
- Hogy álltok? – kérdezte a nagy főnök, köszöntés helyett.
- Végeztünk a leltárral.
- Úristen! – szaladt ki a főnökből, amikor meglátta a leltári íveket, majd a ponyvákon csoportosított különféle tárgyakat. – Gyerekek, hatalmas kincsre bukkantatok! Pénzben kifejezve is, de az eszmei értéke felbecsülhetetlen. Szükségem lenne a megtaláló adataira, és szeretnék beszélni is vele, ha lehet, minél előbb.
- Ők – ugyanis többen vannak a megtalálók – még nem is tudják, hogy mekkora kincset találtak – felelte a helyi múzeum igazgatója.
- Hogy-hogy?
- Az úgy történt…- kezdett bele a kútból nyíló barlang kincseiről szóló történetbe, majd az ott talált térkép beszolgáltatásának történetébe a diri, és tüzetesen elmondta, hogy jutottak el a kincshez.
- Tehát az egész lelet megtalálása egy nyugdíjas tanár és családjának a nevéhez fűződik.
- Igen így van!
- Mikor tudnék találkozni velük?
- Neked mikor lenne jó?
- Amint a kincset lehordjuk a völgybe, bepakoljuk a páncélautóba és rendőri kísérettel útnak indítjuk a célállomásra, máris készen állok a beszélgetésre.
- Ezek szerint te nem tartasz a szállítmánnyal?
- Én majd később megyek. A tárgyak nélkülem is biztonságba kerülnek, felkészült munkatársaink vannak. Igazi szakemberek. Nekem, most nagyon fontos beszélni a felfedezőkkel.
- Mit szólnál hozzá, ha idehívnánk őket, legalább ők is látnák, hogy mit találtak?
- Jó ötlet, küldj értük valakit!
Gábor többször rákérdezett az érte küldött sofőrre:
- Igazi kincseket találtak?
- Igaziakat, a legigazibbakat. Csakhogy nem mi találtuk, hanem maga és a családja – mosolygott a küldönc. Szeretne megismerkedni önökkel az igazgató úr.
- Nagy örömmel látjuk vendégül az igazgatót és a kollégáit, ha elfogadják a meghívásunkat, ide az erdei nyaralóba.
- Ezt majd a főnökkel beszéljék meg, de előbb a fiaival együtt a feltárás helyén szeretne találkozni a családdal.
- Ezt a kedves invitálást a világért se hagynánk ki! Ugye fiúk? – kacsintott fiára és vejére, az örömtől teljesen felvillanyozott tanárember. Hogy is hagyhatna ki egy ilyen nem mindennapi eseményt ő a történelem és latintanár. Az elsők között lehet, aki láthat olyan kincseket, amelyeket akár nagy királyaink és a magyar történelem más, nagy alakjai is láthattak, akár érinthettek is. Megmagyarázhatatlan, kellemes érzés kerítette hatalmába. Egyszeriben megszűnt karjának zsibbadása, mellkasából mintha kiszökött volna a már-már megszokottá váló szorító érzés. Lábai pillekönnyűvé váltak: a hirtelen jött adrenalin bomba megfáradt testét az egekig emelte. Élete során néhányszor már találkozott ezzel az érzéssel: gyerekei és unokája születésekor, diplomájának átvételekor és legutóbb fent a Hargitán, ahová végre hatvanöt évesen feljutott.
Nem tudott megszólalni, amikor meglátta a barlangban talált régiségeket, a későbbiekben is csak azt hajtogatta:
- Csípjetek meg! Ez nem lehet igaz! Bizonyára csak álmodom.
- Nem álmodik kedves uram! – nyújtotta felé üdvözlő kezét az igazgató. Ez mind valóság, amit itt lát, és ez mind önnek és a kedves családjának köszönhető.
- Mi csak belebotlottunk – próbálta elhárítani az elismerő szavakat.
- Sok ilyen botlást kívánok! Sok ilyen kinccsel! Hallottam a nyári nagy kalandjukról. Tudna erről beszélni? – kérte a megyei főnök a megilletődött tanárt, miközben intett munkatársainak, hogy kezdhetik a lelet berakását a páncélautóba.
- Nagyon szívesen elmeséljük önnek az egész kalandunkat, de, ha nem sértem meg, ezt már inkább Samu nyaralójában tennénk meg, egy kis uzsonna mellett. Bizonyára már megéheztek.
- Rendben van! Elfogadom a meghívást, előbb azonban útnak indítom a munkatársaimat a rakománnyal.
Jutka és a lányok a ház előtti fák árnyékában terítették meg a nappaliból kihozott, kinyitható nagyasztalt.
- Hogy is volt az a bizonyos nyári kaland, Gábor bácsi? – tette fel a kérdést az igazgató a vacsorába nyúló uzsonna végén.
- Az úgy volt gyerekeim – kezdte az öreg – hogy, egy nyugdíjas dunántúli tanár valamikor ez év májusában felkerekedett és meglátogatta unokafivérét őseik szülőföldjén, Székelyföldön – és szépen, tagoltan, élvezetes stílusban, ahogy a tanítványainak annakidején a történelmet, töviről, hegyire elmesélte a családjuk nagy kalandját. Fiai, lányai és felesége néha kiegészítették a regénybeillő izgalmas, egyben megható történetet.
- Így történt! – fejezte be a mesélést. A házból kihallatszó falióra a két órát kakukkolta. –Ugye a lényegét meg tudtad jegyezni? – kérdezte az igazgatót, akivel a poharazgatás közepette pertut is ittak.
- Megjegyeztem minden szót Gábor bácsi! Az elejétől a végéig minden szavatok itt van ezen a hangrögzítőn, amit természetesen átadok neked. Írj könyvet a kalandotokról, meglátod, sikeres lesz!
- Erre még nem gondoltam!
- Pedig gondolj rá apukám! – nyomott egy puszit édesapja arcára Eszter.
- Nem biztos, hogy a sok betegség után sikerülne összehoznom egy könyvet! – szabadkozott Gábor.
- Papa, a könyv már majdnem kész is van, csak le kell gépelni – szólalt meg András.
- Látjátok, pontosan ez a nehéz, ott ülni a gép mellett és verni a billentyűt.
- Megkaphatnám én a hangfelvételt? – kérdezte Eszter szemérmesen.
- Hogyne kaphatnád meg? – vágta rá az apja. – Mit tervezel vele?
- Szeretnék egy könyvet írni belőle!
- Máris a tiéd, kislányom! – nyújtotta át a felvételt Gábor a lányának. Abban bízott, hogy a szemében megjelenő könnyeket sikerült elrejteni. A gyerekei és az unokája volt a mindene.
Meg se fordult a fejében, hogy eltántorítsa Esztert a tervétől. Eszébe jutott, hogy ő is mekkora lelkesedéssel kezdett bele legelső könyvébe, amelynek első példányát kezében tartva, azt hitte még, hogy az övé a világ. Emlékeiben megmaradt a nyomdából kikerült frissen nyomott papír illata, az a bódító illat, ami akkor rabul ejtette. Nem lett író, csak írogatott. Összegyűjtötte faluja emlékeit és igyekezett, amennyire csak módjában állt -, megörökíteni az utókornak. Három könyve került kiadásra, a további hét lehet, hogy az asztalfióknak készült…vagy ki tudja…?
22. Végre, nyaralunk
A következő néhány napban a nyomozók és a régészek egymásnak adták a kilincset Samu erdei házában. Aztán elmaradtak a rendőrök, és a múzeumból is egyre ritkultak a látogatások.
Végre, igazi nyaralás kezdődött.
Krisztián és András elhatározták, hogy a völgyben lévő faházban igyekeznek mindent eredeti állapotába visszaállítani. Minden általuk elfogyasztott élelmiszert pótoltak, a használati tárgyakat pedig, ha szükséges volt újakra cserélték, vagy megjavították. A két fiatalember nagyon megkedvelte az idillikus völgyet, és egyre többször jött köztük szóba, hogy valami módon érdemes lenne megvásárolni.
- Először is, ehhez tudni kellene, hogy egyáltalán eladná e a jelenlegi tulajdonosa – törte le ábrándozásukat a beszélgetésüket akaratlanul meghalló Gábor.
- Attól még csak kissé vagyunk beljebb – fűzte hozzá lemondóan Krisztián -, mert annyi pénzt, amibe kerülhet biztos, hogy nem tudunk előszedni.
- Ha a miénk lenne, mit kezdenétek ezzel a hellyel? - kérdezte a beszélgetésbe időközben kapcsolódó nagymama.
- Kialakítanánk egy túlélési gyakorlatokra alkalmas helyet.
- A résztvevők az alagúton érkeznének?
- Nem, hanem légi úton.
- Helikopterrel? – kérdezte a mama.
- Nem, hanem léggömbbel. Letenné az érkező néhány fős csoportot a völgy közepén leereszkedő hőlégballon, és az előző, lestrapált túlélőket elszállítaná innen.
- Ki ügyelne a csoportok tagjainak egészségére, és épségben maradására?
- Erre lenne személyzet. Mi vezetnénk a tábort Krisztiánnal, felelte Andris. Természetesen a hőlégballont is mi kezelnénk. Persze, amint eredményes vizsgát tettünk hőlégballon vezetésből.
- Ehhez különböző engedélyek is kellenek – kedvetlenítette el a fiúkat a papa.
- Én nagyobb gondnak látom, az előbb vázolt tervhez hiányzó pénzt – borzolta a fiúk idegeit a nagymama.
- Erről is beszélgettünk már Krisztiánnal. Mindkettőnknek van megtakarított, befektetésre felhasználható pénzünk, és kölcsönt is tudnánk felvenni a vállalkozás beindításához – kötötte a az ebet a karóhoz Andris.
- Zolival, a dokival is beszélgettünk a dologról, harmadiknak betársulna és vállalná a szükséges orvosi teendőket, ráadásul ő tisztában is van az itteni viszonyokkal – folytatta Krisztián az Andris által felvázolt elképzelést.
- Meglátjuk, hogy mit tehetünk – adott némi biztatást Gábor a fiainak.
Eszmecseréjüket másnap, az őket meglátogató Zoli és a városból ügyeinek rendezéséből visszaérkező Samu jelenlétében folytatták.
- Gyerekek, én támogatom az elképzelést. Nagyon jópofa tervetek van. Ha kell, a rendelkezésetekre bocsájtom a nyaralónkat, területtel együtt. Nekem hamarosan vissza kell utaznom, de a feleségemmel, és a lányaimmal együtt hamarosan meglátogatunk benneteket. Ha gondoljátok, köthetünk közjegyző előtt egy megállapítást, hogy teljesen ingyen hosszú távra a használatotokba adom a területet és a rajta lévő ingatlant.
- Nagyon rendes vagy Samu, de egyelőre még csak álom ez az egész.
- Mi kell hozzá, hogy megvalósuljon?
- Először is, pénz, és ami nélkül még pénzért se menne a dolog, hogy megtaláljuk a tulajdonost, és ő hajlandó legyen eladni.
- Tudjátok, hogy ma hol voltunk Zolival? – kérdezte sejtelmesen Samu.
- Nem tudjuk, tesó – felelte Gábor.
- Olyan ügyekben tárgyaltunk, ami nagymértékben elősegíti a fiúk terveit. Megtudtam Zolitól a fiúk elképzelését, és felkutattuk a völgy tulajdonosát, aki örömmel megszabadulna a bezárt, és szerinte ez miatt semmire se használható területet. Az értékének negyedéért odaadja.
- Ez rendben van Samu, de nekünk még sok mindenre kell ezen kívül is költeni. Berendezések, technika, és még ki tudja, milyen költségek merülnek fel. Ennyi pénzt nem valószínű, hogy elő tudunk keríteni.
- Majd alakulnak a dolgok. Most inkább főzzünk egy finom birkapörköltet bográcsban – szólt közbe a doki, és a terepjárójából egy nagy kosarat vett elő.
- Mit hoztál, Zolikám? – kérdezte Gábor.
- Egy kis birkahúst, és még ezt, azt, ami a pörköltbe való – válaszolta, és a ház előtti asztalra tette a kosár tartalmát.
Déli 12 óra előtt már a megfőtt ebéd gőzölgött a nagy fémedényben. Jutka tányérokat és a lányok evőeszközöket raktak a nagy szabadtéri asztalra. Samu ránézett a terítékre és megjegyezte:
-Kedveseim, lehetne három tányérral többet teríteni?
- Természetesen – felelte Jutka, és kíváncsi szemekkel nézett Samura.
- Vendégeink lesznek ebédre. Hamarosan meglátogat bennünket néhány úr.
Valóban, néhány percen belül a nyitott kapun át, behajtott az udvarra egy terepjáró, amelyből három úriember szállt ki. Samu elébük ment, és az asztalhoz vezette őket:
- Engedjétek meg, hogy bemutassam a kulturális minisztérium munkatársát, valamint városunk polgármesterét, és úgy gondolom, a megyei múzeum igazgatóját nem kell bemutatnom, már ismeritek. A három férfi udvariasan meghajolt és az ebédhez való invitálásnak eleget téve, helyet foglalt az asztalnál. Vidám, sok mindent érintő beszélgetés kezdődött, miközben jóízűen kanalazták az ízletes pörköltet. Az ebéd végén a polgármester felállt és borospoharát felemelve köszönetét fejezte ki a család tagjainak, hogy az általuk megtalált, hatalmas történelmi értéket beszolgáltatták a városnak, majd átadta a szót a minisztérium munkatársának, aki szintén megköszönte a becsületes hozzáállást. Beszédét a következő szavakkal fejezte be:
- Most pedig átadom a miniszter úr köszönő levelét, a megtalálóknak járó tiszteletdíjjal együtt. Odalépett Gáborhoz és a kezébe nyomott egy díszes borítékot, valamint egy bankkártyát. Gábor nem mert ránézni a kártyára. Annyira megilletődött, hogy csak egy rövid mondatot volt képes kimondani:
- Köszönjük szépen!
- Mi köszönjük! – mosolygott a miniszteri megbízott, majd hozzátette: - Nagyon jól éreztem magam önöknél, de sajnos szólít a kötelesség, további kellemes időtöltést kívánok, valamint sok sikert terveik megvalósításához! – ezzel a vendégek, ahogy jöttek, ugyanolyan gyorsan távoztak.
- Gáborkám, nézd már meg, mekkora összegről szóló bankkártyának írtál alá!
- Gyerekek, ez nagyon sok pénz – nézett rá az általa elolvasás nélkül aláírt átvételi elismervényre.
- Így igaz, nézte Samu is a papírra írt összeget. – Többszöröse a völgy vételárának, jócskán lesz pénzetek mindenre, az álmaitok magvalósulásához. Holnap egyébként jön a völgy tulajdonosa is, és ha gondoljátok én is hívhatom az ügyvédet, hogy megkötessen az évszázad nagy üzlete.
- Hogyne gondolnánk! – ujjongott Andris és Krisztián.
A következő napon a délelőtti órákban megjelent a völgy tulajdonosa az ügyvédjével, és Samu ügyvédje a frissen kikért tulajdoni lappal, amelyről kiderült, hogy a terület per és tehermentes. Természetesen az eladó és az ügyvédje semmit sem tudott, a vevők anyagi helyzetében bekövetkezett pozitív változásról.
Az ügyvédnek az volt a legfontosabb, hogy megtudja, hogy miként szándékoznak bejutni a területre. Megnyugtatták, hogy az alagúton át. A világért sem árulták el a légi úton tervezett megközelítést. Hogyisne, még visszakoznának az ötlet hallatán!
Hamarosan megtörtént a terület bejegyzése, mégpedig Gábor szigorúan ahhoz ragaszkodott, hogy Zoli és Samu is résztulajdonhoz jussanak a völgyből.
- Hogyan tovább, fiaim? – kérdezte Gábor a lelkes ifjakat.
- Én az utóbbi napokban átgondoltam ezt az egészet – válaszolta Krisztián.
- Mire jutottál? – érdeklődött Andris.
- Tavasztól őszig itt folytathatnánk a tevékenységünket, a közte lévő időt, pedig otthon töltenénk.
- Vagyis?
- Télen semmi értelme itt lenni, de már késő ősszel, és kora tavasszal sem. Kimondottan a jó időkre, főként az iskolai szünetre koncentrálnánk. Mi a véleményetek?
- Valahogy én is így képzeltem – felelte Andris.
- Én is ezt az elképzelést támogatom – helyeselt Gábor is. Mivel akartok konkrétan foglalkozni a völgyben?
- Továbbra is jó ötletnek tartom a túlélő programokat, valamint gyerektáborokat is lehetne létrehozni. Hőlégballonnal behoznánk a tábor lakóit, és akár kézműves vagy egyéb alkotó telepet alakíthatnánk ki.
- Mi hol laknánk?
- Mi itt fent, Samu házában, amit – nyári jó időkben – lakókocsikkal egészíthetnénk ki.
- Nagyon jó elgondolás – értettek egyet az asszonyok is
Az ősszel magkapták a hőlégballon működtetésére szóló engedélyüket és azonnal megkezdték a következő évre a programban résztvevők toborzását. Többen jelentkeztek, mint remélték. Főleg az alkotótáboroknak volt sikerük. Hamarosan híre ment külföldön is érdekes kezdeményezésüknek és a völgy egy szabályos turistaparadicsommá változott.
Dudás Károly
Siófok, 2015.