Dr. Dudás Károly Fortuna mutató ujja 1-5 rész egyben

2015.07.01 16:51

 

Előszó

Mennyire tudja megváltoztatni egy ember életét egy lottó ötös képében betoppanó szerencse? Hogyan éli meg a hirtelen fellépő sokkal járó változást az életében? Megmarad-e olyan embernek, mint korábban volt, vagy más emberré válik?

Történetünk főhőse egy nyugdíjas öregember, aki elhatározza, hogy ésszerűen használja fel többmilliárdos nyereményét, és nehézségekkel küzdő rokonait, ismerőseit a maga sajátos módján segíti. Eközben, feleségével járva az országot, sorra tapasztalja a magyarok nagy részének elszomorító helyzetét, a mai magyar valóságot.

I.

A múlt árnyai és fényei

 

A kis családi ház teraszát a fürtökben ráomló lilaakác ernyőként védte a júliusi nap egyre erősödő sugaraitól. Szombat volt, a közeli toronyban megkondították a déli tizenkettőt. Nándor maga elé emelte kezét, rápillantott csuklójára és elmosolyodott:

- Jó ég! Még mindig a karórámat keresem, ha az időre vagyok kíváncsi, pedig már évek óta nem hordom. Minek is aggatnám magamra, itt van a telefonom, amit a fiamtól kaptam a hatvanadik születésnapomra. Van azon minden, ami kell, még annál kicsit több is.

- Gyere papa, kész az ebéd – szólt ki a feleség, Vali a konyhából.

- Te mama, nem ebédelhetnénk inkább a teraszon?

- Azon ne múljon! – és már a kör alakú asztalon koppant a régi, kissé kopottas serpenyő a nagypapa – Vali apja - receptje szerint készült szalonnás lecsóval. Nándornak erről a finomságról mindig a Kőleves című kisiskolás olvasmány jutott eszébe, mert abban is volt minden, ami a levesbe kellett, de a legfontosabb az a kis kődarab volt, ami Isten igazából megadta az ízét. Ebben a lecsóban pedig az igazi zamatot a szeretett nagyapa, édesapa emléke jelentette. A házaspár szótlanul ült egymással szemben, hallgatták a kert madarainak csivitelését, gondolatban mindketten valahol egészen máshol jártak, de összepillantásaik arról árulkodtak, hogy ezek az utak nagyon is egy irányba haladnak. Mire is gondolna leggyakrabban egy szülő? Van-e a gyermekeknél nagyobb kincs a világon?

- Szedjek még? – kérdezte mosolyogva az asszony, meglátva az üres tányért a ház öregje előtt.

- Még egy keveset – tolta közelebb az ércedényhez tányérját. Tekintetük a papa tányérjára tévedt, majd a mama előtt lévőre, aztán a késekre, villákra. Az összemosolygásuk felért egy beszélgetéssel, egy nevezetes emlék, egy harminc évvel korábbi esemény felidézésével. Nándin valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt. Először maga se tudta, mi váltotta ki nála ezt a kissé feszült állapotot, de akárhogy is törte a fejét, nem találta a választ. Már a második adagot „kanalazta” ki a szépen díszített keleti porcelánból, amikor egészen váratlanul felgyulladt az emlékezés lámpája.

- Édes jó Istenem! Megvan, miért az esküvői tányérjaink vannak az asztalon!

Elszégyellte magát és izgalmában majdnem szavakba öntötte gondolatait.

– Ma van Vali születésnapja, amiről – most először az életben – megfeledkeztem.

Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy estig mindent bepótolhat, addig még elszaladhat a boltba, szedhet egy csokor virágot, és itt a teraszon egy szál gyertya fényénél megünnepelhetik, hogy egy évvel ismét öregebbek lettek.

- Vállalom a mosogatást – ajánlotta fel asszonykájának, miután a kilöttyent kávéját igyekezett szalvétájával eltüntetni a műanyag poháralátétről –, de előbb el kell szaladnom Pistihez, tudod, mára van megbeszélve, hogy viszem hozzá a régi gép monitorját.

Pistivel kollégák voltak, sok-sok évet húztak le együtt a „cégnél”, ahogy egymás közt emlegették a rendőrséget.

- Jól van Papa, menj csak! – engedte útjára Vali a láthatóan izgatottá vált férjurát.

Az öreg Ford kissé nyekeregve gurult ki az udvarról, olyan fáradt hangot adva, mint amilyen általában egy 25 éves autótól elvárható.

- Nyikorognak az ízületeid barátocskám? – morogta Nándi, amikor a bolthoz vezető élesebb kanyarban kissé bejeleztek a lengéscsillapítók. – Hiába panaszkodsz öreg barátom – becézte az autót –, mostanában nem tudok rád költeni. Ja, hogy hamarosan lejár a műszakid? Akkor beteszlek a garázsba, és előbb-utóbb majd csak lesz valami. Tudod, a nóta is így mondja: „Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Aztán még van itt egy másik komoly probléma is, egy kicsit égetőbb, mint a te műszakid cimbora, lassan az én forgalmim is lejár, tudod, a hatvanöt az nem hazudik. Igaz, ha innen nézem, akkor alig több a hatodik X-nél, de, ha amonnan, akkor már nagyobb a baj. Van ám azonban szép is ebben az egészben: ezt a kort már megértük. Voltak idők, amiket megszenvedtünk, de azért egy nagy csokorra valót könnyedén össze tudnék kötni a szépből is.

A bolt előtti fékezés véget vetett az álmodozásnak. Belépett az üzletbe és kosarába tett egy tetszetős doboz csokoládét, majd a polcra kirakott italokat kezdte nézegetni. Elképedt az üvegekre ragasztott áraktól.

- Úgy látom, ilyent nem veszek, azon egyszerű okból, hogy nincs nálam annyi pénz – füllentett magának, mert bizony nem csak nála nem volt annyi pénz, de talán még otthon az összes szekrény összes fiókjából se tudott volna összekotorni annyit, amennyi elég lett volna egyetlen díszes üveg megvásárlásához. A számláról pedig akkor se emel le egy fillért se, ha ég és föld összeborul, mert a keservesen összegyűjtögetett vagyonkája kell a gyerekeknek. Mindhárman felnőttek, a nagyobbik lány már asszony, a kisebbik is hamarosan férjhez megy, a fiú – aki már nős – lakást szeretne a családjának. A számla pedig szent és sérthetetlen! A rendőrnyugdíjból meg lehet élni, de abból tartalékolni, vagy egy csipetnyi luxust teremteni lehetetlen. Nándor húsz évet volt a rendőrség állományában, amikor megtörtént a baj: egyszerűen kikészült a szíve és, ahogy katonai berkekben mondják „lefüvezték”, ami emberi nyelven azt jelenti, hogy leszázalékolták. Gyengén, betegesen, kevés nyugdíjjal nézett hátralévő élete kilátástalannak tűnő évei elé. Nehéz időszak következett. Amint kissé erősödött, azonnal munkát keresett. Elvállalt mindent, csak egy feltétele volt, hogy törvényes legyen… és talált munkát, mert dolgozni akart, a gyerekeknek kellett a ruha, a tanszer,  és azt szerette volna, hogy ne érezzék hátrányát apjuk tragédiájának. Munkahelyén többször lett rosszul, nem bírta a stresszt, és nehezen vészelte át az igazságtalanságokat, ami sajnos mindennapos a mai világban. Most ott állt a bolt italos polcánál, és a drága italoktól elfordulva a borok közt válogatott. Kiválasztott egy fehér édeset – a mama azt szereti –, és a kosárba tette a csoki mellé. Valaki a háta mögül megszólította:

- Tiszteletem Nándi bátyám! Ne azt az ócska bort vidd, vannak itt márkásabbak is, itt van mindjárt egy 84-es évjáratú – és fejből mondta a bor nevét. – Valami alkalomra viszed? Akkor pedig ezt a görög likőrt javasolnám, vagy nézd csak itt ez a whisky, mondhatnám, hogy mi csak ezt isszuk, borból pedig mindig a franciát.

Nándor hátrafordult és ott állt vele szemben egy régi ismerős az „antik világból”, a rendőri múltból, egy igazi hétpróbás bűnöző, egy strici, aki nemcsak kurvákat futtat, hanem zsebesek is dolgoznak neki a remélt védelemért cserébe. Jó párszor lekapták a tíz körméről ezt a becstelen gazembert. Sokszor napokig figyelték, mire néha sikerült fülön csípni, de mindig megúszta a börtönt.

Milyen érdekes portéka is a memória! Lajosról, a környék legnagyobb stricijéről nem az általa szép számmal elkövetett balhék jutottak a nyugdíjas zsaru eszébe, hanem egy sokkal emlékezetesebb esemény, amely akkor – de talán most évtizedek múltán is – felborzolja a kedélyeket.

 

 Valamikor 1989-ben decemberében történt, abban az időben, amikor végre valakiknek eszébe jutott, hogy lebontsák a nyugati határunkat elcsúfító vasfüggönyt. Útlevelet válthatott a magyar ember, végre utazhatott az addig tiltott nyugati országokba. Voltak, akik vásárolni, de a legtöbb ember inkább kíváncsiságból, hogy végre saját szemével győződhessen meg róla, hogy mi van odaát. Eleinte a hivatásos katonák és rendőrök nem kaphattak útlevelet, de később enyhült a szigor, és Nándor a feleségével együtt kapta meg a kék színű könyvecskét. Azért volt ennek a nagy engedékenységnek egy szépség hibája: egy belső parancs értelmében – annak ellenére, hogy erre jogosító okmánnyal rendelkeztek – a rendőrök mégsem léphették át a határt. Ebből egy kis galiba keletkezett, mert még a parancs kihirdetése előtt Nándi és munkatársa Jenő, a feleségeiket karácsonyra egy ausztriai kirándulással szerették volna meglepni. Mindent megszerveztek az utazással kapcsolatban, de hát a parancs közbeszólt, és már azt tervezték, hogy lemondanak az „átruccanásról”, amikor Jenő feltalálta a spanyolviaszt.

- Kinek tilos átmenni a határon? Nekünk, rendőröknek, de nem az asszonyoknak! Legyen a karácsonyi ajándékuk egy csajos buli Ausztriában. Mi elmegyünk velük Sopronig, ők pedig átruccannak világot látni.

- Mikor indulunk? – lelkesedett Nándi.

- Mikor vagy szabadnapos?

- Holnapután.

- Én pedig el tudom intézni, hogy szabad legyek ezen a napon - tett pontot a mondat végére Jenő, és két nappal később már kora délelőtt Sopronban volt a két felszabadult asszony és a két, még félig rab férj, akik mellesleg a Magyar Köztársaság hivatásos rendőrei voltak, útlevéllel rendelkező, büntetlen magyar állampolgárok. A két rendőr egy-egy felszisszenésen kívül – ami a belügyminiszter és családtagjainak jelzőkkel történő felruházásából állt – különösebben nem foglalkozott ezzel a szerencsétlen helyzettel. Tudomásul vették, de nem törődtek bele ebbe a bődületes esztelenségbe, ami akkor – is – uralkodott a testületnél.

- Látod barátom, ezért hívnak minket fakabátnak – súgta oda Nándi Jenőnek, amikor a két asszony visszaintegetett nekik a soproni átkelőt maguk mögött hagyva. Alighogy elnyelte őket az ausztriai kisváros forgalma egy idétlen sötétszínű autóból rájuk kiabált valaki:

- Jöttök fiúk? Látjátok, ezt a napot is megértük, hogy átléphetem a határt! – és elviharzott a kocsiban ülő „munkatársaival”.

- Tudod ki volt ez? – szörnyülködött Jenő.

- Hogy ne tudnám! Szeretett városunk legnagyobb stricije, a Lajos. Nálad van a pisztolyod? – fakadt ki Nándi.

- Dehogy van, ha itt lenne, lehet, hogy tökön lőném magam felindultságomban. Most nézd meg! Komolyam mondom, ezt nem lehet sem vérnyomással, se cukorszinttel bírni! Hogy a jó bárcabitorló kurva életbe! Rögtön bekómálok.

- Gyere barátom, meghívlak egy sörre! – vigasztalgatta Nándi a feldühödött embert, és elindultak az egyik presszó felé.

- Meséljetek, mit láttatok! – kérdezték a késő délután visszaérkező asszonyokat, és ők elmesélték, hogy mit tapasztaltak Eizenstadtban, a határ menti kisvárosban, ahol leparkoltak. Egész hazáig tartott az élménybeszámoló. A két férj pedig csak hallgatta, hogy milyen rendezettek az utcák, a házak és, hogy az üzletek roskadoznak az ízlésesen csomagolt áruktól. Jenő szólalt meg előbb:

- Nándi, szerinted jól van ez?

- Mire gondolsz?

- Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok – húzta össze szemöldökét Jenő.

- Nincs ez jól barátom! – adta meg a rövid választ Nándor, és kibuggyant belőle a keserűség.   - Hogy lenne jól? Eddig is éreztették velünk, hogy másodrangú polgárai vagyunk az országnak, de amit manapság művelnek, túllép minden határon. Figyeld meg komám, még megérjük, hogy mi, rendőrök leszünk a felelősek egyik vagy másik rendszer hibás működéséért, mi leszünk a főbűnösök, hogy leguggolt a népgazdaság, minket állítanak majd pellengére a kulisszák mögött vagy azok előtt zajló piszkos politikai játszmákért.

- Hát igen! Akik eddig is a zavarosban halásztak, és fél téglával verték a mellüket, ezután is meg fogják találni a számításaikat. Figyeld meg, onnan fentről - egészen fentről – lesznek olyanok, akik egy pillanat alatt megvilágosodnak, átbucskáznak a fejükö, és máris egy másik előjelű tábor vezérévé avanzsálnak.

- Hányok ezektől az emberektől! Tudod, Nándi, mindig is utáltam a helyezkedőket, az elvtelen szaralakokat.

- Pedig mennél feljebb tekintünk, annál többel találkozunk.

- Sajnos akad ilyen lejjebb is, például a parancsnokaink között is előfordul néhány.

- Nekünk még nagy szerencsénk van, a közvetlen főnökeink többsége – mondhatnám – rendes ember és jó parancsnok, csak arra leszek kíváncsi, hogy azaz egy-két karrierista őrült, hogy fog viselkedni az első választásokat követően – tette hozzá Nándi.

- Lefogadom, hogy „elmúlt negyven éveznek”.

- Azt már most elkezdték.

- Ez pedig itt a mi testületünkben akkora marhaság! Nézzük csak meg közelebbről, mi is a mi munkánk? – tette fel a kérdést Jenő, mintha nem tudnák mindketten, hogy miből áll a lószartipró, vagyis az egyenruhás  rendőr feladata.

- Futni a köztörvényes bűnözők után,  és szabálysértési ügyekben intézkedni.

- Úgy van! Te foglalkoztál politikával a munkád során? Mert én nem!

- Én sem – vágta rá azonnal Nándi.

- Pedig te tiszt vagy! Mi olyan messze vagyunk az államellenes bűncselekményektől és egyéb politika hókuszpókuszoktól, mint a megbecsülésünk a „nagyjainkétól”.

- Megkockáztatom, hogy még ezt a tróger Lajost is többre nézik, mint bennünket.

- Az ábra pontosan valami hasonlót mutat. A tróger strici, ribancgazda élhet állampolgári jogaival, a rendőr pedig esetleg a lehulló morzsából csipegethet.

- Fiúk, mondjátok már meg, mi bánt benneteket! – szólt bele párjaik beszélgetésébe Vali.

- Semmi különös, csak kicsit felhúztuk magunkat – próbálta megnyugtatni Nándi a hölgyeket.

- Nem az a baj, hogy Ti nem jöhettetek át velünk a határon? – kérdezte Ági, Jenő felesége, és a férje, ahelyett, hogy megnyugtatta volna – szándékán kívül – sikeresen löttyintett egy kis olajat a tűzre:

- De az! Pontosan az, és annyira begurultunk, hogy majd’ szétvet bennünket az ideg.

- Fiúk, ránk ezért ne haragudjatok, nem mentünk volna nélkületek, ha előre tudjuk, hogy ez nektek rosszul esik – szólt közbe Vali. Nándor most értette meg, hogy a „lányok” magukat kezdték okolni a kialakult faramuci helyzetért. Azonnal vigasztalni kezdte őket:

- Ti az égvilágon semmiről se tehettek! Aki ezért a disznóságért és a nyomorúságos életünkért felelős, azt úgy hívják, hogy Országos Rendőr Főkapitányság.

- Mit követett el ellenetek ez a Rendőr Főkapitányság? – könnyebbült meg Vali, hogy nem ők a hunyók embereik rossz hangulatáért, és szörnyülködve hallgatták a stricivel való találkozásuk történetét.

- Ez nem semmi! – vágta rá Ági, amint a mese véget ért. - Ez a hónap vicce! A gazember több joggal rendelkezik, mint a rendőr, aki a hazáját szolgálja. Ekkora megalázást már régen láttam.

Az igazi földbedöngölés azonban a következő napon történt a Rendőrkapitányság vezetőjének irodájában. Nándor az előző nap keserűségének hatása alatt érkezett be reggel irodájába. Jó kedvét az elé tett gőzölgő kávé lett volna hivatott visszahozni, de csak kevergette a pohár tartalmát, és azon kapta magát, hogy teljesen elhűlt.

- Mi van főnök, úgy látom, te a jeges kávét szereted – élcelődött vele Bea, a gépíró kislány, akinek minden egyes szavát hallotta, de a fejében lévő winchester nem volt képes feldogozni az értelmét. Beletemetkezett munkájába, amelyből az asztalán lévő telefon csengőhangja zökkentette ki. A vonal túlsó végén közvetlen főnöke hangja recsegett a kagylóba:

- Főhadnagy úr, azonnal gyere fel hozzám!

- Rögtön ott vagyok! – válaszolta, és meglepte az őrnagy furcsán durva reagálása:

- Nem rögtön, hanem most!

És Nándi azon gondolkodott, hogy mi a különbség a „rögtön” és a „most” között. Elég lett volna talán annyit mondani, hogy megyek, vagy talán azt, hogy értettem. Ezt utálta ennél a derékszíjas cégnél a legjobban, ha valaki kap egy kicsit nagyobb beosztást,  és ezzel egyidejűleg még a vállapját is telerakják nagyobbacska csillagokkal, akkor már elfelejti, hogy ő is koptatta egykor az aszfaltot, ő is végigment azon a sok nehezen elviselhető helyzeten, amit a magyarok úristene rámért a fakabátosokra.

Valamikor jó viszonyban volt a főnökével. Tisztelte, s bár  szakmai szempontból sok mindenben nem értenek egyet, de elvoltak egymás mellett. Hát igen! Akkor még Péter nem volt Nándi főnöke, mindketten végezték munkájukat, ki-ki a saját alosztálya élén, amikor egyszeriben elmérgesedett a helyzet. A korábbi osztályvezető nyugállományba vonult,  és a helyére új vezetőt kellett kinevezni. Ettől a pillanattól szabadult el a pokol. Péter a fejébe vette, hogy Nándor szeretne az „öreg” székébe kerülni. Megkezdődött a fiatal tiszt ellen a lejárató kampány, úton útfélen próbálta kisebbíteni, ahol csak tudott betartott neki. Nándor belépett a főnöke irodájába és megpróbálta nyájasan megszólítani:

- Jelentkezem őrnagy úr!

- Te csak ne jelentkezgessél nálam! – mordult mérgesen a fiatalemberre.

- Mi a gond őrnagy úr? – próbálta kipuhatolni a mérhetetlen harag és düh okát, ami lávamódjára ömlött ki a főnökből.

- Ne játszd az ártatlant, ne tégy úgy, mintha semmi se történt volna!

- De hát mi történt? Mondj már valamit az isten szerelmére! Nekem esel, és nekem fogalmam sincs róla, hogy miért.

 Az őrnagy a válasz helyett kérdést tett fel a csodálkozó tekintetű beosztottjának:

- Tudod mi jár a parancsmegtagadásért?

- Hogyne tudnám! Csak nem valamelyik kollégámmal van valami probléma? – kérdezett vissza, de világos válasz helyett a főnöke csak ennyit mondott:

- Akkor most barátocskám, bemegyünk a kapitányságvezetőhöz, és mindenről szépen beszámolsz neki. Megértetted?

- Csak tudnám, hogy mit kell megértenem!

- Az hamarosan kiderül! – ült ki az őrnagy arcára a gonoszság, a kárörvendés és a diadalittasság egyszerre. - Induljunk! – szólította fel a főhadnagyot.

- Menjünk! – válaszolt a fiatal tiszt, de magában sehogy se tudta rendbe tenni a dolgot.

– Mit akar tőlem ez a barom? … már megint – tette hozzá ezt a két szócskát, mert a kutya itt van elásva, megint van ellene valami koholt vád, amivel le lehet nyomni a víz alá. Hamarosan beléptek a kapitány irodájába. A nagyfőnök egy toleráns, emberséges, jó parancsnok volt. Hellyel kínálta munkatársait. Igen, a munkatársait, mert neki azok voltak, a beosztott elnevezés – talán az egész épületben – csak Péter szótárában létezett. Nándor belesüppedt a puha fotelba, és érdeklődve nézett az alezredesre, várta a kérdéseit, szerette volna megtudni végre, hogy mi ez a cirkusz, amit az osztályvezetője produkál vele. A kapitány kérdése nem sokat váratott magára:

- Merre jártál tegnap Nándi?

A kérdés nem úgy szólt, mint egy kihallgatáson, és nem is úgy, mint amikor egy szülő korholja gyerekét, hanem a kérdésből ki lehetett érezni, hogy a nagy főnök szívesebben foglalkozna mással, mint  főhadnagya  faggatásával.

- Az egész napomat meséljem el?

- Igen!

- Reggeltől-estig? Főnök, gondolom a hálószobában és a fürdőszobában történteket kihagyhatom.

- Nem olyan vicces a helyzeted főhadnagy úr! – válaszolt az osztályvezető a kapitány helyett.

- Milyen helyzetemről beszélsz őrnagy úr? Most itt ebben a pillanatban kérem megmondani, mi ez az egész! Gyanúsítotok-e valamivel, mert ha igen kérem a továbbiakat jegyzőkönyvbe foglalni, és kérem ismertetni velem az eljárás beindításának okát!

- Semmivel nem gyanúsít senki – felelte az alezredes, majd az őrnagynak szegezte a kérdését – nem mondtad el a főhadnagy úrnak, hogy mi miatt vagytok most itt nálam?

- Nem, arra gondoltam, hogy te úgyis elmondod!

- Arról van szó Nándi, hogy gyanú merült fel, hogy te tegnap a hatályos parancs ellenére kint voltál Ausztriában.

- Nemcsak gyanú, bizonyíték is van rá, hogy megtörtént! – vágott közbe diadalmas arccal az osztályvezető.

- Hivatalos vizsgálatot kérek, és mivel bűncselekmény elkövetésével lettem megvádolva, az ügyészségnek is lesz néhány szava a hamis vád elkövetőivel szemben.

- Nem lesz itt semmiféle nyomozás – jelentette ki a kapitány, és miközben az őrnagyot útjára engedte a főhadnagyot még maradásra intette. – Mi a baja veled Péternek?

- Szerintem ezt ő maga se tudja. Időközönként ingert érez, hogy belém rúgjon. Csak tudnám, honnan vette, hogy átléptük a határt. Tegnap Sopronban voltunk Jenővel és a feleségeinkkel, akik az én kocsimmal átmentek Ausztriába, mi pedig kisétáltuk a lelkünket is a behavazott városban. Azóta is forr bennem a méreg.

- Miért? A hóesés miatt? – próbált viccelődni a kapitányságvezető, akinek az arcán egyre jobban látszott a megkönnyebbülés. Megnyugodott, hogy nem kell eljárást indítani. A lelke mélyén a főhadnagynak adott igazat, mert átlátott az őrnagy gonosz mesterkedésein. - Miért mérgelődsz? – ismételte meg kérdését, és Nándi töviről, hegyire elmesélte az előző nap szégyellnivaló eseményeit, kiemelve a stricivel való találkozásukat is. Jól kibeszélgették magukat a kapitánnyal és valamelyest megnyugodva távozott az irodából.

 

Most pedig sok évvel később ez a gazember tart neki termékbemutatót az üzlet italaiból, és adja  tanácsait a nyugdíjas rendőrnek. Nándi pontosan akkora dühöt érzett, mint akkor, a soproni határátkelőnél, pontosan úgy szorult ökölbe a keze, mint akkor, és pontosan azt a tehetetlenséget érezte, mint akkor. A legszívesebben eltaposta volna ezt a férget, a hozzá hasonló ingyenélőkkel, naplopókkal együtt, de csak kényszeredetten rámosolygott erre a szennyes alakra és csak ennyit mondott:

- Köszönöm, megfogadom a tanácsot.

 Kibotorkált idő nyűtte autójához, beszállt, indulni akart, de a kuplungot sehogy se találta meg a lába. Először csak a kormány lett vizes a rácsöpögő verejtéktől, majd úgy látta, mintha a műszerfal egy nagy tócsában állna. Tétován odanyúlt, és hirtelen elsötétült körülötte minden.

 

 

II.

Találkozás a volt főnökkel

 

Miután magához tért, hosszú percek kellettek, amire rájött, hogy a kórházban van. Egyedüli lakója volt egy kétágyas kórteremnek.

- Hogy kerültem ide? – kérdezte a kórterembe belépő nővérkétől.

- Kicsit rendetlenkedett a szíve, de már minden rendben van – válaszolta a fehérköpenyes fiatal hölgy.

- Mikor hoztak be?

- Tegnapelőtt. Ezután aludt egy jó nagyot, és úgy látom, hogy már a színe is alakul.

- Megkérdezhetném, hogy mi történt velem? – próbálta kiszedni az ápolónőből rosszulléte okát. Igaz, hogy eddig senki sem mondta, hogy rosszul lett, de az életben már olyan sokszor előfordult vele hasonló, hogy egyértelműnek gondolta, hogy csakis hasonló gondok miatt kerülhetett a kórházba. A nővér elzárkózott a válaszadástól:

- Ezt az orvossal beszélje meg, a betegségével kapcsolatban én nem nyilatkozhatok.

- Rendben van, köszönöm szépen – egyezett bele az ápolónő javaslatába, majd beszélek a doktorral. Hamarosan sor is kerülhetett a beszélgetésre, amelyből megtudta, hogy ismét „anginázott”, ami magyarul annyit tesz, hogy koszorúérgöcs verte le a lábáról.  Ez a kellemetlen betegség végigkíséri életének utóbbi három évtizedét. Ilyenkor szorít a mellkas, veri a víz, és mint vasat a mágnes, úgy húzza le a föld. Mi válthatta ki? Annak idején Péternek, a volt főnökének minden rosszullétéhez köze volt. De hol van már azóta Péter? Több mint tíz éve nem hallott róla, az utolsó hírek szerint ő is nyugállományba vonult.

- De sokszor megkeserítette az életemet – suttogta befelé Nándi, és ismét valami émelygést érzett, majd egyre több vízcsepp jelent meg a homlokán. A nővér ránézett a gyöngyöző homlokú betegre, karjára illesztette a vérnyomásmérő mandzsettáját,  és bármennyire is próbált pókerarcot mutatni, az öreg zsaru számára, aki aktív szolgálata során úgy meg tanult a szemekből olvasni azonnal nyilvánvalóvá vált, itt valami nem passzol.

- Mit mutat a műszer nővérke?

- Felizgatta valami? – kérdezett vissza az ápolónő.

- Nem hiszem! – válaszolt Nándi – hacsak nem a maga csodálatosan szép szemei.

- Kedves beteg, én nagyon is díjazom, hogy szeret viccelődni, de komolyan kérdezem, nem volt olyan körülmény, ami felidegesíthette volna?

- Nem nővérke – válaszolt most már komolyan Nándor.

- Milyen gondolatok foglalkoztatták az elmúlt rövid időben? Persze, az én szép szemeimet leszámítva – kacsintott hosszú szempillái mögül a nagyapja korabeli öregre ez a kedves, fityulás gyereklány. Nándornak ekkor ugrott be, hogy mi nyomhatta fel nála a pumpát.

- Megvan nővérke! Eszembe jutott! A főnököm!

- Mióta nyugdíjas bácsikám?

- Tizenöt éve.

- És még mindig ilyen hatással van magára? Nagyon beletaposhatott a lelkivilágába, ha még ma is rosszullétet vált ki magából.

- Sajnos így van, és most győződtem meg róla isten igazából. De várjon csak! Mielőtt ide behoztak, akkor is a vele kapcsolatos emlékek foglalkoztattak.

- Ezeket feltétlen mondja el a doktor úrnak is! – bíztatta a nővér és még az ajtóból visszaszólt:

- Rossz ember volt a főnöke?

- Ez egy hosszú és bonyolult történet – tért ki a volt mumus minősítése alól a paplant magára húzó sápadt egykori zsaru… és valóban ez egy bonyolult történet, mert bonyolulttá tette az élet, bonyolította néhány ember és sok-sok körülmény.

A nővér magára hagyta a betegét, aki az előbbi eszmefuttatását folytatva, csak úgy magában rebegte:

- Hogy rossz ember volt - e? Nem. Azt nem mondanám. Egy ember volt ő is a maga módján a sok közül. Gyarló, mint bárki más, jó és rossz tulajdonságokkal, erényekkel, gyengeségekkel. Miért tekintett engem ellenfelének, miért váltunk ellenségekké? Egyszerű a magyarázat: konkurenciát látott bennem, és védte tőlem a vadászterületét, védte azt a széket, amelyhez – megítélésem szerint teljesen megérdemelten – hozzájuttatta a sors. Szerencsétlenségemre ekkor kerültem képbe – és az útjába –, és ekkor alakult ki a téves víziója, hogy én veszélyt jelentek az egzisztenciájára. Ettől kezdve egyik kezével folyamatosan az íróasztalát markolta, a másikkal pedig nekem osztotta a pofonokat, kezdetben eléggé eredményesen.

Nándor ezt a monológját másnap a kezelőorvosának is elmondta, aki a saját életéből kiemelt példával igyekezett még eredményesebbé tenni a kialakított gyógymódot:

- Hasonló helyzetbe nekem is sikerült kerülnöm az orvosi tevékenységem során. Ugyanúgy lejátszódott velem is, mint magával, hogy a közvetlen főnököm – akivel korábban jó viszonyban voltunk – pokollá tette az életemet. Nem tudta mire vélni, hogy a nagyobb tudás és a majdani előmenetel érdekében folyton bővítettem az ismereteimet. Önöknél nem fordult ilyen elő?

- Jaj, dehogynem doktor úr! Nekem az egyetemi végzettség lehetett a fő bűnöm, neki pedig főiskolája volt.

- Nézze, Nándi bácsi, ezen a nagyon régi témán már túl kellene lépni! Ez a história nem ér annyit, hogy felizgassa magát miatta.

- Tudom, de a napokban olyan történt, ami nagyon felzaklatott – és az öreg elmesélte töviről hegyire, a stricivel való találkozását, hogy mi módon tolultak elé volt főnökéről a sokkoló emlékek.

- Remélem, kedves beteg, hogy közösen, mindkettőnk részéről történő odafigyeléssel megoldjuk a problémáját. Nincs itt olyan nagy baj, mint amilyennek látszik, inkább csak kellemetlen. Fel a fejjel nagypapa – mondta mosolyogva a doki –, láttam az unokáit a közösségi oldalon. Gyönyörű gyerekek.

- Köszönöm doktor úr! – és Nándor a bent töltött pár napban most először érezte megkönnyebbültebbnek magát.

Délután látogatás volt. Teljesen erőre kapva kanalazta be a Vali által behozott húslevest. Kellemesen elbeszélgettek, és amikor az asszony árnyéka is eltűnt a liftajtóban, akkor vette észre, hogy a születésnapi ajándék ott maradt a sarokban a kórházi stokin.

- Nem baj papa, majd legközelebb elhozom – felelte a feleség az utána küldött telefonhívásra. Estefelé már kimerészkedett a folyosóra is, elcsoszogott a TV-teremig. Nem ment be, csak az ajtóból nézte egy darabig a focimeccset. Élt-halt a labdajátékokért, de még nem érezte magát elég erősnek a TV elé ülni. A hangzavar is idegesítette, ezért visszament a kórterembe, és először keresztrejtvényt fejtett, majd bámulta a plafont és ábrándozott. Bármerre is kalandoztak a gondolatai, minduntalan egy arc jelent meg előtte, egy szakállas, vékonyka, sötétszemüveget viselő emberé, aki az imént ott ült a TV előtt, és hangosan bíztatta az egyik csapatot. Nagyon ismerősnek tűnt neki ez az ember.

- Ezt a fazont már láttam valahol! Ki lehet ez az ember?

Foglalkoztatta a gondolat, de megnyugtatta magát: lehet, hogy csak többször összefuthattunk a buszon vagy valamelyik boltban, esetleg a focipályán. Még egy ideig törte a fejét, aztán szép csendesen elaludt.

A reggeli vizitnél a doki jó hírekkel szolgált:

- Szépen gyógyul, még néhány napot bent fogom megfigyelésen, aztán ismét szabad lesz, mint a madár. Gondolom, a kis unokák már nagyon várják, hogy hazaérjen!

- Azt meghiszem! – villanyozódott fel a tegnap még a kifacsart citromra emlékeztető  nagypapa.

- Ja, még annyit, hogy át kellett csoportosítanunk a betegeinket, és ma kap egy szobatársat, a vissza lévő pár napot legalább lesz kivel végigbeszélgetnie.

- Köszönöm doktor úr, az jó lesz – egyezett bele jókedvűen Nándor. Délelőtt részt vett néhány vizsgálaton, és mire visszaért, a szoba létszáma teljes volt. Egy kis megtört, sovány öregember nyújtotta kezét Nándornak. Sötét szemüvege eltakarta arcának egy részét, a többit gondozatlan szakáll borította.

- Ezt az embert láttam tegnap este a TV előtt, és engem valakire nagyon emlékeztet! Ki lehet ez az ember? – kérdezte magától, és egyre jobban feszítette a gondolat: - Valahonnan ismerem ezt az arcot!

 Az új szobatárs levette a szemüvegét, fáradt szemeivel ránézett Nándira. A nézésében volt valami különleges, valami izgalom, vagy inkább rémület, és olyanok voltak a pillantásai, mintha egyfolytában szégyellni kellene valami miatt magát. Nándi lekezelt a jövevénnyel, és éppen be akart mutatkozni, amikor amaz megszólalt:

- Szervusz, Nándi! Ugye, nem ismersz meg?

- Hát, ami igaz, az igaz, nagyon ismerős vagy, de nem jövök rá, hogy ki vagy!

- Én vagyok az, a Péter!

A kis szobában egy pillanat alatt csonttá fagyott a levegő, de azonnal fel is forrósodott.

- Te vagy az főnök? – buggyant ki Nándiból a kérdés, és a csodálkozás, jó néhány könnycsepp kíséretében. Elengedte volt főnöke kezét, de csak azért, hogy meg tudja ölelni az egykor erős, de ma összeaszalódott, törékeny kis öregembert.

Ebben a rövid összeölelkezésben benne volt három évtized ismeretsége, öröme, bánata, és az a sok fájdalom, amit ez a kis öregember sok éven át okozott Nándornak, de benne volt még valami: az egyelőre ki nem mondott bocsánatkérés egy pokollá tett élet miatt. A szemek azonban beszéltek… nagyon is sokat mondtak a volt beosztott számára.

- Nekem ez bőven elég! – gondolta Nándi, és valami nagy nyugalmat érzett, olyasmit, mint évtizedekkel ezelőtt fiatal tisztként, dagadó izmokkal és lelkesedéssel telve. Mindig is tartott ettől a találkozástól. Sokszor elképzelte ezt a pillanatot, és szinte biztosra vette, hogy nagyon meg fogja viselni, és a közös múlt megbolygatása nagy fájdalmat okoz számára. Most pedig itt áll élete tönkretevőjével szemben, és megmagyarázhatatlan érzések törnek elő belőle. Ahelyett, hogy haragudna és számon kérné a vele szemben elkövetett kegyetlenségeket szánalmat, sajnálatot érez ezzel a megtört öregemberrel szemben, akit még ma is főnöknek szólít.

- Mi van veled? - törte meg a csendet Péter.

- Élem a nyugdíjasok néha vidám, néha sanyarú életét. Hát te? Hogy telnek a napjaid?

- Én is nyugdíjas vagyok, alighogy eljöttél a cégtől, rá egy évre nekem is befejeződött. Rokkant nyugdíjas lettem. Súlyos betegséggel százalékoltak le, azóta kórházból ki, kórházba be, már jobban ismerem az egészségügyi intézményeket, mint a saját lakásomat. Saját lakásomat?! – sóhajtott Péter. – Nincs nekem már saját lakásom, elment a gyógykezelésre. Mondanom sem kell, hogy a feleségem már évekkel ezelőtt elhagyott, amikor megtudta, hogy súlyos a betegségem. Magyarországon nem tudnak meggyógyítani, legfeljebb ideig-óráig a lelket tartják bennem, aztán jöhet a sárgaföld.

- Nem adják azt olyan könnyen! – próbálta vigasztalni Nándi.

- Külföldön van ugyan megoldás a felépülésre, de annyi pénz a világon sincs, amennyibe az kerülne. Így hát figyelem az órát, hogy mikor fejezi be a ketyegését.

Nándi nézte volt főnökét, megpróbálta maga elé képzelni az egykori erős embert, a sokszor haragos tekintetét, felidézni az őt szidalmazó recsegő hangját, de bárhogy is erőlködött, nem sikerült. Helyette itt ült az ágy szélén egy testileg, lelkileg leépült roncs, egy szánalomra és sajnálatra méltó, talán halálosan beteg ember. A beszélgetésüknek az osztályos orvos érkezése vetett véget.

- Hogy vannak bácsikáim? – érdeklődött az öregek közérzete felől.

- Köszönöm doktor úr, a szokásos – felelte Péter. – Hol így, hol úgy.

- És maga Nándi bácsi?

- Köszönöm, ma nem érzek semmi szorongást!

- Ugye mondtam, hogy jót tesz, ha lesz kivel beszélgetni?

- Pontosan így van, jól elütjük Péterrel az időt – tette még hozzá Nándi.

- Így legalább nem töri a fejét a régi rendőrségi dolgokon, és nem idéződik fel egykori kegyetlen parancsnoka emléke! Higgye el, minden bajának oka a múltban gyökerezik. El kellene már felejteni azt az embert!

- Azon leszek doktor úr! – helyeselt Nándor, de olyan halkan, hogy a doki is nehezen értette meg a szavait. Az orvos távozott, a két öreg pedig sokáig szótlanul ült egymással szemben. Péter törte meg a csendet:

- Nagyon sokat ártottam neked, öreg barátom! Tudom, hogy ez mind megbocsájthatatlan, és az bánt, hogy nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. Ha megtehetném, visszavarázsolnám azt az időt, amikor még mindketten alosztályvezetők voltunk.

- Az jó lenne! - értett egyet Nándi.

- Átengedném neked az osztályvezetői széket – folytatta gondolatmenetét Péter.

- Főnök, te még mindig azt hiszed, hogy érdekelt engem az a megátkozott beosztás? Eszembe se jutott sorba állni érte, és most visszagondolva is, a kutyának se hiányozna. Nekem egészen más elképzeléseim voltak a rendőri pályáról.

- Akkor miért kellett az egyetemi végzettség – firtatta tovább a kérdést a volt osztályvezető -, ha nem akartál volna előrébb jutni?

- Természetesen akartam, de jóval később, és nem az iskola befejezése után azonnal. Néhány év gyakorlatra szükségem volt, ahhoz, hogy komolyabb beosztást betölthessek. A jövőmet egész másként képzeltem el, mint ahogy menet közben alakult. Tanítani szerettem volna a főiskolán, szakmai kérdéseket boncolgatni, írni a rendőrök életéről, a felmerült nehézségeikről, mindennapjaikról. Ezért végeztem el az egyetemet, de a körülmények közbeszóltak, és hajszálon múlt, hogy belőlem, a lelkes, életvidám emberből már akkor ne váljon egy besavanyodott, életunt, koravén, kimustrált harcos. Aztán végül mégis erre a sorsra jutottam.

Péter válaszolni akart, de többszöri nekirugaszkodásra se tudott hangokat kipréselni magából. Nándi észrevette erőlködését, és ügyesen másik mederbe terelte a beszélgetést:

- Beszéljünk inkább a nőkről! Neked hány lányunokád van?

- Egy és kettő fiú!

- Nekem pont fordítva, kettő lány és egy fiú. Látogatnak?

- Elég gyakran – mosolygott Péter.

- Az enyémeket tegnapra vártuk, de a betegség miatt nem sikerült találkozni velük. A mama születésnapját tegnap ünnepeltük volna az összes gyerek és unoka részvételével, de borult a program.

- Hamarosan haza mehetsz és együtt lesz a család, megemlékezhettek az elmaradt születésnapról. De sok programunk felborult valamikor a szolgálat vagy a rendkívüli események miatt! Sokszor még hazaszólni se volt lehetőségünk, hogy ne várjanak bennünket, mert éppen valahol kint ázunk és fázunk, vagy éppen hadakozunk valamelyik jó madárral.

- Igen, volt idő, amikor nem kezdtem el hosszú filmet nézni, mert hátha a felénél csöngetnek, hogy be kell menni – egészítette ki Nándor, akinek felbukkant egy régi szilveszter éjszaka rémképe.

A családja körében búcsúztatták az óévet, amikor becsöngettek hozzájuk.

- Ettől tartottam – vetette oda a feleségének, mielőtt kinyitotta az ajtót. –Mi történt? – kérdezte a lépcsőházban álló rendőröket.

- Hadnagy úr, azonnal be kellene vonulnia, mert a Nagy Zsigmond őrmesterrel valami probléma van a lakhelyén.

- Milyen probléma? –próbálta megtudni a részleteket.

- Pontosan nem tudom, de lopáson érték tetten az egyik családi házban, de a tulaj bezárta a kamrába - tájékoztatta a járőrvezető.

- Gyertek be, amíg megkóstoljátok a sült malacunkat, addig felöltözöm – hívta be a két járőrt.

Hamarosan együtt robogtak az egyik távolabbi település felé, a legrosszabbra is felkészülve.

- Ez nagyon hiányzott! Nesze neked fegyelmi helyzet! – zsörtölődött magában.

Nagyon hosszúnak tűnt a félórás út, de egyszer csak megérkeztek a helyszínre. A családi ház kapujában egy zajos társaság várta őket, akik egymás szavába vágva igyekeztek elmondani, hogy mi történt. A bábeli zűrzavarnak Nándi vetett véget:

- Emelje fel a kezét, aki látta, hogy mi történt?

Öt kéz emelkedett a magasba.

– Akkor most csak az tartsa fel a kezét, aki részletesen látta, hogy mi történt!

Egyetlen egy asszony bizonytalan keze maradt fen.

 – Ön mit látott? El tudja mondani?

- Igen – válaszolta kissé bizonytalan hangon a középkorú nő.

- A hölgy itt marad, a többiek pedig kérem, menjenek el messzebbre! – szólította fel Nándor az ott tébláboló embereket, és amikor már csak a nő maradt a helyszínen megkérdezte tőle:

- Hol van a kollégám?

- Ott van a kamrában, bezártuk.

- Kérem, nyissa ki az ajtót! – az ajtó kinyílt,  és a kis helyiségben, ami nem is annyira kamra, mint inkább padlásfeljáró volt, egymásra rakott gabonás zsákokon aludt Nagy Zsigmond rendőrőrmester, a kapitányság egyik legeredményesebben intézkedő járőre. A parancsnoka tisztelte ezt a rendes srácot, viselkedése ellen ez idáig nem érkezett panasz, a munkatársai szerették. Felébresztették az alvó, öltönyt és nyakkendőt viselő embert, beültették a rendőrautóba,  és folytatódott a „mindent látó” hölgy kikérdezése.

- Mit látott, mi történt? – tette fel a  kérdését a parancsnok.

- Kérem, én azt láttam, hogy ez az ember itt botorkál az udvarunkban, a kamra ajtó közelében.

- Nem a kamrában volt a férfi? – tudakolta Nándor.

- Később már ott – magyarázta az asszony.

- Hogy került be oda? – forszírozta tovább a kérdező.

- Úgy, hogy belöktem!

- Értem, ezek szerint ez az ember az udvarból el akart valamit lopni?

- Inkább a kamrából akart ellopni valamit!

- Miből gondolja, hiszen oda be se ment, oda maga lökte be! Miért tette, és hogy tudta belökni nő létére ezt az erős férfiembert? – keverte meg a tudálékos és láthatóan rosszindulatú asszonyt a hadnagy.

- Kérem szépen, ez az ember olyan részeg volt, hogy a lábán alig tudott megállni. Azért löktem be, hogy ne tudjon innen elmenni, amíg a kollégái megérkeznek.

- Hiányzik valami az udvarból vagy a házból?

- Nem hiányzik semmi - felelte a háziasszony, akiről lerítt, hogy jobb szerette volna, ha valamit ellopott volna a részeg haramia.

- Mindent értek - vonta le Nándor a következtetést. – Arra feleljen még, ismerőse magának ez az ember?

- Hát persze, hogy az ismerősöm, hiszen az öcsém.

- Hol lakik az öccse?

- Itt az utcában, tőlünk a második házban – adta meg a felvilágosítást  a haragos testvér. A hadnagy az egyik járőrrel átballagott Zsiga házához. Megálltak a kapuban és elámultak a csodálkozástól. Szakasztott olyan volt a ház, mint a lánytestvéré, amelyiknek az udvarára Zsiga „behatolt”. Nézzük sorjában, mit is követett el ez az ember? Lopás nem történt, rongálás nem történt.

- Akkor most mi van? – tette fel a kérdést Nándor, a fiatal hadnagy saját magának, de a leittasodott rendőr nővéréhez már másképpen szólt:

- Asszonyom, mit követett el önök ellen a testvére, azon kívül, hogy a padlásfeljáróban aludt?

- Tulajdonképpen mást nem, de ez nem elég?

- Ellopott, vagy megpróbált ellopni valamit?

- Még az hiányzott volna, agyon is csapnám! – heveskedett az egyébként is feldúlt asszony.

- Bántott valakit?

- Nem!

- Önöknek keletkezett valamilyen káruk?

- Hát, az nem keletkezett.

- Nagyon haragszik az öccsére?

- Meg tudnám ölni! Ő apánk kedves gyereke, ráíratta a 400 négyszögölt is a hegyben a présházzal, én meg csak ezt a nyamvadt házhelyet kaptam tőle – lendítette meg karját a mellettük lévő üres telek irányába.

- Ezek szerint haragban vannak az öccsével? – folytatta a kérdezgetést a hadnagy.

- Haragban azért nem vagyunk, csak vitáink vannak.

- Mire gondol, miért jöhetett be magukhoz a testvére?

- Azt nem tudom! Talán tőle kellene megkérdezni, miért ide irányította a borgőzös feje! – dörgött a mérges menyecske.

- Úgy gondolja, hogy annyira részeg volt, hogy maga se tudja, hogy mit tett? Az is lehet, hogy azt hitte, hogy otthon van? Szerintem gondolhatta is, mert a házaik teljesen egyformák, majdnem egymás mellett vannak. Még a kerítés is úgy néz ki, mint a maguké! – adta a választ a zsörtölődő lánytestvér szájába Nándor, aki ki is mondta az ügyet lezárható szöveget:

- Lehet.  Sőt biztos, hiszen olyan részeg volt, mint a szamár. Nézzék meg még most is, hogy alszik a rendőrautóban!

- Akkor mi itt végeztünk is, mert bűncselekmény nem történt, csupán egy rosszul sikerült szilveszter éjszakának, és egy „testvéries” nézeteltérésnek lehettünk tanúi.

 A parancsnok társaival és a leittasodott rendőrrel elrobogott a Rendőrkapitányság irányába. Nagy Zsigát bekísérték az egyik pihenőszobába, ahol rövidesen el is aludt. Hajnalban valaki telefonon értesítette az osztályvezetőt a rendőr éjszakai „produkciójáról”.

- Végre most leszereltethetem ezt a renitens alakot – tapsolt előre Péter, és úgy tervezte, hogy már korán reggel intézkedik is ez ügyben. Nándor is tisztában volt vele, hogy főnöke mindent meg tesz, hogy kicsinálja Zsigát, akit nem csak nem szeretett, de szívből gyűlölt.

Mi volt ennek a mérhetetlen ellenszenvnek az oka? Mi volt a bűne a fiatal rendőrnek, aki egyébként az egyik legjobban intézkedő, egyenes kolléga volt?

Talán csak az, hogy belelépett az osztályvezető lelkivilágába, amikor az hiába próbálta megnyerni, hogy árulkodjon nála Nándorra. Az ezen irányú felkérést így utasította vissza:

- Tudja mit őrnagy úr?  Kémkedjen magának valamelyik ribanc, ott kint a városszéli nagy kanyarból! Először is: én egy becsületes ember vagyok, másodszor: ez az ember nem szolgált rá, hogy bárki is bántsa az alosztályról, minden cselekedetével mellettünk van – erre Zsiga sarkon fordult, és faképnél hagyta a főtisztet.

Péter azóta is leste az alkalmat, hogy mikor vehet elégtételt a szemtelen beosztottján, mert hát őt ez az őrmester vérig sértette.

- Márpedig én mindenképpen megmentem ezt a gyereket – fogadta meg magában Nándor -, és elképzelése is volt a megoldásról. Azonnal írógéphez ült és a fehér papíron hamarosan olvasható volt a szöveg: Nagy Zsiga rendőrőrmestert szigorú megrovásban részesítem. Amikor elkészült a „mű”, korán reggel felébresztette a már kijózanodott kollégát és ismertette vele a fegyelmi határozat tartalmát. Zsiga elolvasta, kicsit még nézegette, majd fogta a tollat és aláírásával tudomásul vette.

- Panasszal, fellebbezéssel kívánsz- e élni? – kérdezett rá a hadnagy.

- Nem, főnök! Lemondok a fellebbezési jogomról – válaszolta az őrmester, és az idevágó részt is aláírta.

- Rendben vagyunk Zsiga? – érdeklődött a parancsnok.

- Rendben hadnagy úr, és tisztában vagyok vele, hogy ezzel a fenyítéssel megmentettél a leszereltetéstől!

Valóban így volt, mert ha az erre illetékes parancsnok kiszabott egy fenyítést, akkor már semmiképpen sem lehetett nagyobb büntetést alkalmazni vele szemben. Egy félrelépésért csak egy „ejnyebejnyét” lehet kiszabni.

- Most már jöhet az őrnagy az összes rosszindulatával együtt, legfeljebb mérgelődni tud, hogy nem rúghat bele az őrmesterbe.

Jött is reggel,  és az első dolga volt, hogy diadalittas arccal letámadta a hadnagyot:

- Hadnagy úr, milyen állapotok uralkodnak nálatok? Tudod, hogy az ehhez hasonló ügyekért téged teszlek felellőssé! Kérem az előállítási jegyzőkönyvet és a jelentést az éjszakai eseményről!

Nándor átadta a keletkezett iratokat, az őrnagy először csak beletette a dossziéjába, de gondolt egyet és belelapozott.

- Miért kellett ezt a fenyítést kiszabni? – dörögte, de Nándi nem esett hasra előtte, és azonnal rávágta:

- Azért, hogy nálunk több ilyen eset ne forduljon elő! Te mondtad, hogy milyen állapotok uralkodnak nálunk, igaz, hogy ezen kívül más még nem történt, de úgy gondoltam, hogy ezzel a fenyítéssel elejét vehetem a további rendetlenségeknek.

- Tudod, most mit csináltál? Elintézted, hogy ne tudjam leszereltetni ezt a balhés fickót!

- Miért lenne balhés az őrmester? Én más fegyelemsértéséről nem tudok! – szállt szembe a parancsnokával a hadnagy.

- Pedig van vaj bőven a füle mögött! – kelt ki magából Péter, és Nándor tovább faggatta:

- Mit tett? Van írásos nyoma,  ahogy mondod,  a balhéinak?

- Olyanról még nem hallottál, hogy vannak olyan cselekmények, amiket nem írunk le? – kelt ki magából az őrnagy.

- Mondjuk olyan esetben, amikor a rendőr nem hajlandó köpködni a parancsnokára a nagyobb főnök kérésére, hanem inkább elküldi a jó édesanyjába az erre rábírni igyekvőt? – a beszélgetésnek itt vége is szakadt, mert az osztályvezető az ajtót maga mögött becsapva elrohant.

Nándi tisztában volt azzal, hogy ezen a napon elkezdődött egy, lehet, hogy egy életre szóló  harc közte és a főnöke között, de számára most sokkal fontosabb volt, hogy megmentette egy ember kenyerét, és nem engedte, hogy egy kétgyermekes család nehéz helyzetbe kerüljön egy embertelen parancsnok bosszúja miatt.

 

Nándor úgy belemerült a gondolataiba, hogy észre se vette, egyedül van a kórteremben. Rádőlt az ágyra, és elaludt. Arra ébredt, hogy valaki belépett az ajtón. Megdörzsölte a szemét és egy mentő ruhás férfi köszönt rá:

- Szia, főnök! – hallottam, hogy itt bent vagy, erre jártam, gondoltam, nem baj, hogy meglátogatlak!

- Már hogy lenne baj! Szevasz, Gergő! – üdvözölte volt kollégáját, aki időközben „átlépett” a mentőkhöz.

- Mi van veled? – érdeklődött a látogató.

- Semmi különös, csak ledobta a berendezés a láncot – tréfálkozott Nándor.

- Az a lényeg, hogy a fogaskerekeknek ne legyen bajuk, a láncon még lehet szorítani! – nevetett Gergő.

- Szorítottak is rajta, és meg is olajozták, most megint elgurul egy darabig a bicikli – poénkodott az öreg.

A volt kolléga odaült az ágya melletti székre, és máris a múlt került terítékre, átadták magukat a kellemes emlékezésnek. Alighogy elhangzott az „emlékszel” szó kérdőjellel a végén, máris peregni kezdett az emlékezés filmje. Egyik kellemes kocka jött a másik után a közös múltról szóló filmben, és egy sok évvel előbbi nap eseményei világították be a „vásznat”. Mi is történt ezen a bizonyos nyári napon? Gergő és Nándi felváltva, nemegyszer egymás szavába vágva próbálták feleleveníteni. Az időközben visszaérkező Péter, miután Gergővel üdvözölték egymást, érdeklődve hallgatta végig a sztorit.

 

Úgy húsz évvel korábban egy nyári reggelen a Gergő vezette szolgálati kocsival a megyeszékhelyre indultak. Velük utazott a gépíró kislány és Nándi felesége, Vali is. A két hölgyet kitették az egyik áruház parkolójában, a férfiak pedig folytatni akarták útjukat a főkapitányságra. A parkolóban azonban akadt egy kis bonyodalom. Gergő korábban elindult az autóval, mint kellett volna, és a jobb hátsó kerék átment Vali lábfején. Amikor észrevette, azonnal megállt, de megnyugodott, mert Vali állította, hogy nem sérült meg a lába. Hazafelé sem panaszkodott, mondván, hogy a murvás parkolóban a puha talajrétegbe belesüppedt a cipője, és ez mentette meg a nagyobb bajtól.

Gergőt nem hagyta nyugodni a dolog, és a hazaérkezésüket követően, valamikor estefelé meglátogatta a főnöke feleségét, hogy meggyőződjön róla, valóban nem okozott sérülést. Amikor megérkezett hozzájuk, Vali lába be volt tekerve fáslival, mert érzett egy enyhe fájdalmat,  és vizes borogatással akarta elejét venni a bedagadásának.

Gergő az ijedtségtől majdnem rosszul lett:

- Ettől tartottam! Eltörött a nejed lába? – kérdezte Nándit, de választ se várva folytatta- sérülést okoztam! Súlyos sérülést okoztam! És ez még nem minden, ráadásul a főnököm feleségének a lábát törtem el. Becsuknak, leszerelnek! Ezzel belenyúlt zsebébe és átadott a sántikáló asszonynak egy félig megolvadt Milka csokit. Hiába próbálták megnyugtatni, elrohant.

A java még hátra volt. Másnap a kollégák a pihenőhelyiségben lévő nagy asztalt körül ülve  szomorú arccal, együtt érző tekintettel fogadták Gergőt. Először rájuk nézett, majd az asztal szélén álló két nagyobb kartondobozra, ami mondani sem kell, hogy pontosan az ő székével szemben csúfította el az asztalt.

- Ezek mik? – mutatott a pakkokra – csak nem az én cuccaim?

- De, igen Gergő! Ezek a te cuccaid.

- Kirúgtak? – tört fel belőle a kérdés, de senki sem felelt neki, ezért megismételt:  - Mit tudtok fiúk? Ki vagyok rúgva?

- Miért? Csináltál valamit?

- Hogy csináltam-e? Nagyon nagy marhaságot csináltam. Eltörtem a főnök feleségének a lábát.

- Mit csináltál? – kérdezték tőle szinte kórusban.

- Jól hallottátok, eltörtem Nándi feleségének a lábát.

- És a főnök nem vert össze érte? – érdeklődött Zoli, a tréfamester.

- Ezt a részét - lehet, hogy csak egyelőre - talán megúsztam!

- Mit csináltál? Ggarázdálkodtál? – folytatta Zoli a faggatást.

- Á, dehogy! Autóval mentem rá a lábára.

- Mikor történt? Nem is hallottuk!

- Tegnap délelőtt. Hogy-hogy nem hallottátok? Akkor abban a két dobozban miért vannak összepakolva a ruháim?

- Milyen ruháid? – nézett Zoli értetlenül kollégájára.

- Mi van azokban a dobozokban? Azt mondtátok, hogy az én cuccaim vannak bennük!

- Igen, a te cuccaid – kapcsolódott a beszélgetésbe Pisti az öregebb kolléga – mert neked kell elvinni ma délelőtt Pestre, az egyenruházati boltba. Rossz méretű ingeket küldtek, ki kell cserélni őket.

- Ezért ültök itt ilyen szomorú arccal? Már a frászt hoztátok rám! – sóhajtott fel a megszeppent kolléga. - Még egy kérdésem azért van. Ugye a főnök és a felesége ma nem jönnek velem?

 

Péter egy ideig hallgatta a volt járőr és parancsnoka beszélgetését, elmosolyodott és megjegyezte:

- Ami igaz, az igaz, nálatok, a ti alosztályotokon volt mindig is a legjobb a hangulat. Ha kellett, tudtatok dolgozni is, de ment a tréfa is. Jó lenne, ha visszatekerhetném az idő kerekét! Hibáztam barátom, nagyot hibáztam. Lehet, hogy a Jó Isten ezért büntet a betegségemmel is. De megérdemlem, mert önző voltam, eleget akartam tenni a feletteseim elvárásainak, ugyanakkor hiú is voltam, és arra törekedtem, hogy magasabb beosztásom legyen.

Gergőnek mennie kellett, és a két öreg újból kettesben maradt. Az eddig csendben kísértő múlt árnyai egyre élesebb kontúrokkal jelentek meg a kórteremben. Egyre sűrűbbé vált a levegő, és egyre jobban marta a szemet és a torkot. Péter könnyeit az ablak felé fordulással leplezte, de a szipogását nem tudta sokáig titkolni. Feltört belőle a zokogás.

- Semmi baj főnök – próbálta nyugtatni Nándor –, spongyát rá!

- Nagyon kegyetlen voltam veled, Nándi!

- Nem voltál te kegyetlen! Mi katonák voltunk, ilyen helyeken pedig keményebb élet folyik, mint máshol – vigasztalta volt főnökét az egykori beosztott. - Tudod mit? Sakkozzunk egyet, ha van kedved!

- Oké - egyezett bele Péter, és pillanatokon belül a sakkfigurák koppanását lehetett hallani. A matt azonban elmaradt, mert a két fáradt öregember hamarosan elaludt.

Nándi ezen az éjszakán álmodott először, amióta bekerült a kórházba; kis unokáival játszott házuk udvarán, majd a folyosóról beszűrődő zajok felébresztették. Sokáig csak forgolódott, és bárhogy is próbálta, nem tudott visszaaludni. A másik ágy felől nyöszörgést hallott és szabályos vacogást. Olyant, mint amikor fázik valaki. A szobában elfogadható volt a hőmérséklet, ennek ellenére Péter szemmel láthatóan didergett. Nándi felkelt, odament a reszkető emberhez, és óvatosan ráterítette a félredobott paplant. Kicsit még várt, és amikor meggyőződött róla, hogy már nem fázik a kis öreg, visszafeküdt az ágyába.

Egyre-másra bukkantak elő emlékei a régmúltból, és hiába próbálkozott, nem tudott tőlük megszabadulni. Álom nem jött a szemére, csak nézte a plafonon megjelenő – kintről beszűrődő – fényeket.

- Istenem, legalább a kellemesebb emlékeim jönnének elő! – fogta könyörgőre a dolgot, de a mindenható úgy döntött, hogy ezen az éjszakán a kellemetlenebb élményeket kell átélnie, azok közül is az olyanokat, amelyeknek Péter a főszereplője.

Nándi mindent megtett, hogy elkerülje a találkozást múltjának kellemetlen részleteivel. Fülhallgatós mp-3 lejátszóját maga mellé tette, és igyekezett belemélyedni a zenehallgatásba. Olasz és magyar slágereket hallgatott a nyolcvanas évekből, csak nagyon sokára nehezültek el a szempillái.

Maga is csodálkozott, hogy nem érzett reggel különösebb fáradtságot.

- Nándi bácsi, jöhet a zárójelentésért a vizit után – örvendeztette meg a doki. – Úgy látom jól összebarátkoztak Péter bácsival, ha másra nem, de erre nagyon jó volt ez gyógykezelés, hogy mindketten szereztek egy újabb barátot.

Péter fejbólintással helyeselt:

- Így van doktor úr, ahogy mondja, van egy új barátom, és van egy sejtésem is, hogy ez a barátság egy életre fog szólni! Ugye Péter, jól mondom?

- Jól mondod Nándi! Bárcsak előbb találkoztunk volna! – villant elő egy mosoly az idős, megtört arc barázdái közül.

A búcsúzás rövid volt és katonás. A két egykori kemény kéz összeszedve, ami még erejéből maradt, szorította egymást, és elköszöntek a közeli viszontlátás reményében. Nándi azonnal észrevette a parkolóba bekanyarodó, felesége vezette Fordot. A kocsiban jutott eszébe, hogy nem cseréltek telefonszámot, és a lakcímét sem tudja „új” barátjának. Feltárcsázta az orvost, aki készségesen megadta Péter lakcímét és mobilszámát, de volt egy kérdése is:

- Mióta ismerik egymást a másik öreggel?

- Harminchat éve doktor úr! – szólt a válasz.

- Ugye ő a volt főnöke? – folytatta a kérdezősködést a doki.

- Igen doktor úr, ő volt valamikor a főnököm, de ma már a barátom, és ez most már így is lesz az idők végezetéig.

- Nagyon örülök neki! Valamikor, kérem, ugorjon fel hozzám, szeretnék önnel beszélgetni a hirtelen megszűnt fóbiájával kapcsolatban.

- Rendben doktor úr, hamarosan megkeresem.

 

A kopott, öreg autó vidáman gurult a városszéli otthonuk felé. Nándi maga mögé nézett, és elégedetten állapította meg, hogy a csoki és az üveg bor, amit napokkal korábban Valinak vett, még mindig a hátsó ülésen van.

- Nagyszerű - gondolta -, hazaérünk és megköszöntöm a mamát!

A Fő úton haladtak, amikor egy fiatal rendőr megállította őket.

- Mi történt törzs úr? – kérdezte a „szervet”.

- Kedves uram, először is, ha a rendfokozatomon szólít, akkor illene kimondani teljes egészében! Én magának nem törzs vagyok, hanem törzsőrmester. A másik pedig, az, hogy miből gondolja, hogy történt valami? A harmadik pedig: kérem a hölgy vezetői engedélyét, személyi igazolványát és a forgalmi engedélyt!

- Tessék - nyújtotta oda okmányait a rendőrnek Vali.

A törzsőrmester hosszasan vizsgálgatta az igazolványokat, leellenőrizte a két gyanúsnak ítélt személyt a nyilvántartóban, és valami arra késztette, hogy egy szabályos kisebbfajta műszaki vizsgát végezzen a lassan felforrósodó autón. Nándi udvariasan megkérdezte a túlbuzgó tiszthelyettest:

- Uram! Nem lehetne ezt a vizsgálódást tíz méterrel arrébb, ott az árnyékos parkolóban végezni?

- Ha melege van a kocsiban, szálljon ki! – közölte vele a meggondolatlan járőr.

Vali már nem tudta megállni és közbeszólt:

- Kedves uram! A férjemet most hozom a kórházból, éppen a mellettünk lévő parkolóból vitte be párnapja rosszullét miatt a mentő. Most haza igyekszünk, neki még nyugalomra van szüksége.

A rendőr ránézett az idős asszonyra, fontoskodóan felemelte mutatóujját, és olyan kijelentést tett, hogy Nándi ez miatt az egész rendőri pályáját szégyellni kezdte:

- Nézze, mama! Amit itt előadott, azt mindenki mondhatja. Maradjanak csak nyugodtan, ha befejezem az intézkedést, elmehetnek! Hacsak nem találok valami nagy problémát.

- Fiatalember, ez már sok, amit maga művel! Ez minden, amit itt maga lefolytat, csak nem rendőri intézkedés! Kérem, fejezze be ezt a cirkuszt, amit elkezdett, mert ennek már semmi értelme – kezdett el türelmetlenkedni Nándor.

- Öregem, honnan tudja maga, hogy milyen egy rendőri intézkedés? – fortyant fel a tudálékos törzsőrmester.

- Az teljesen mindegy – válaszolt az egyre mérgesebbé váló öreg zsaru, akinek a fiatal rendőr elkezdte írni az adatait. Minden egyes adatára külön-külön is rákérdezett, de rendre megkapta mindre a választ, mert Nándor elhatározta, hogy ha lehet, nem húzza fel magát jobban.

- Foglalkozása? – hadarta a kérdést a „közeg”.

- Nyugdíjas vagyok.

- Azt rögtön gondoltam, ahogy elnézem az életkorát, de nekem a kérdésem arra irányult, hogy honnan ment nyugdíjba.

- Nem mindegy? A munkahely nem publikus, ezért az rk. lapon sincs helye! – vágta rá a nap melegétől ájuldozó beteg ember.

- De jól tudja, hogy rk. lapnak hívjuk ezt a cetlit, amire irkálunk – szaporította a szót – feleslegesen – az egyre szemtelenebb rendőr.

Nándornál elszakadt a cérna. Kiszállt az autóból, és szabályosan bemutatkozott: névvel, rendfokozattal, majd határozott hangon tartott egy beszédet a magáról megfeledkezett tiszteletlen fiatal rendőrnek:

- Most pedig kérem ide a kezembe az okmányaimat! Ha folytatni akarja az eszmecserénket, akkor a parancsnoka irodájában erre lesz lehetősége.

A megilletődött, rendőrruhába bújt ember automatikusan átadta az igazolványokat,  és feledve a korábbi magabiztosságát odamotyogta a tisztességben megőszült rendőrtisztnek:

- Miért nem mondta korábban, hogy maga is közülünk való!

- Na, ez már sok, fiatalember! Én nem vagyok az ilyen beképzelt ficsúrok közül való és sohasem voltam. Azt javaslom önnek, hogy gondolkodjon el azon, hogy szabad-e egyáltalán rendőrnek lennie ezzel a primitív viselkedéssel, és ezzel a minimális műveltséggel, és a béka segge alatt lévő IQ szinttel! Érti egyáltalán, amit mondok?

- Igen, értem! - dadogta.

- Induljuk mama! – szólt oda feleségének, aki meg se tudott szólalni annyira sokkolta a rendőr viselkedése. Az autó motorja felbőgött, és alighogy elindultak Vali máris kitette az indexet, és bekanyarodott az üzlet előtti parkolóba.

- Itt, az árnyékban jó hűvös van, hallgasd addig a rádiót, beszaladok a boltba! – szólt vissza férjének, már majdnem az üzlet bejáratától. Nándi úgy döntött, hogy inkább kiszáll, egy kicsit megmozgatja a végtagjait. Nézegette a kirakatot,  és belépett a kisáruház melletti lottó feliratú ajtón.

- Három lottót kérek – szólította meg a pult mögött ülő hölgyet. Komótosan belerakta pénztárcájába az igazoló szelvényeket, és amire asszonya visszaért, már a rádió keresőgombját tekergette a kocsiban. A hazáig tartó rövid úton azon kesergett magában, hogy mi lehet az oka, hogy a gyerekei közül egyik se jött elé. Egyszer mindegyik meglátogatta a kórházban, de valahogy úgy képzelte, hogy most itt várják és üdvözlik.

Van azoknak elég dolguk és gondjuk ezen kívül is. A nagyobbik lány – Rita - munka után szaladgál, a kisebbik – Gabi – most helyezkedett el, közben tanul, a fiú – Berci – munkahelye izeg-mozog, mert valamiben nem értett egyet a főnökével. Nehéz a mai világban megkapaszkodni.

Nándor nagyon szerette a gyerekeit. Sok borsot törtek az orra alá, kisiskolás koruktól gyakran játszottak apjuk türelmével, gyakran kapott meghívást hol az egyik, hol a másik osztályfőnöktől egy kis beszélgetésre. Aztán felnőttek… fizikai értelemben is, és felnőttek a mai kor követelményeihez is. Állják a sarat, néha szülői segítséggel, de az utóbbi időkben inkább anélkül. Miben is segíthetne már egy nyugdíjas öregember? Ereje már nem a régi, pénze kevés, tanácsot pedig nem is mer adni, mert az ő – állítólagos – megkövesedett nézetei nem ebbe a világba valók! Ezzel, az utóbbival nem is mer vitatkozni. Eljárt felette az idő, elsöpörtek mellette az évtizedek, és valóban nem találja helyét ebben a kemény, kegyetlen, igazságtalan, embertelen világban.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor elfordította lakásuk bejárati ajtajában a kulcsot. Benyitott a leeresztett redőnyű előszobába és meglepetésében leült a fal melletti kanapéra. Ott álltak mosolygó arccal a gyerekei: Berci a feleségével, kislányukkal és a kisfiukkal. Mellettük Rita a férjével és kislányukkal, valamint a még hajadon Gabi a barátjával.

- Ez ám az igazi gyógyszer, nem amit a patikában adnak! – szólalt meg visszaköszönés helyett, és úgy helyezkedett a széles kanapén, hogy mindegyik unoka egyformán a közelébe férhessen. A nagyobbakból egy balról, egy jobbról, a legkisebbet pedig beültette egy magával szembefordított fotelba.

Megszűnt körülötte a világ, csak az unokák léteztek számára ezekben a percekben. Gabi, a kisebbik lány meg is jegyezte:

- Hé, papa! Mi is itt vagyunk ám!

- Ti is sorra kerültök kislányom!

- Na, meg kisfiam! – szólalt meg Berci, és pillanatokon belül az összes gyerek az öreg mellé telepedett a kanapéra. Villant a vaku, Vali gondoskodott róla, hogy az utókornak örökre megmaradjon ez a szép és megható emlék, majd letette a fényképezőgépet, magához intette a gyerekeket, és rövid időn belül a teraszon megterített asztal körül ültek.

Nándi már nagyon régen érezte ennyire jól magát. Teljesen felvillanyozta a volt főnökével történt találkozó, hogy végre tiszta vizet önthettek a pohárba. Valami nagyon megváltozott ezekben a napokban. Korábban, ha Péterre gondolt, rögtön rossz lett a hangulata, nyomasztották a múlt árnyai. Most pedig szeretettel gondol rá, és ha tehetné, áldozna rá, hogy meggyógyuljon.

A családjából feléje áradó tisztelet és szeretet pedig teljesen elfeledtette vele a betegségét. Újra van fénye a napnak, és ez a keserves élet is elviselhetőbbnek tűnik. Este elalvás előtt ezt suttogta magában:

- Látod,Péter! Egykor beteggé tettél, és most te gyógyítottál meg! Bárcsak én is tudnék rajtad segíteni!

Nándor ekkor még nem is sejtette, hogy mit hoz a jövő,  és mi minden történik Isten szép ege alatt.

 

III.

Telitalálat

 

Nándor másnap délelőtt megcsörgette Péter mobilját. Többszöri kísérletezésre se vette fel, végül a hangposta jelentkezett. Később még néhányszor hívta, de eredménytelenül. Rosszat sejtve felhívta kórház kezelőorvosát, aki nem jó hírrel szolgált. Péter állapota súlyosbodott és Budapestre, egy jobban felszerelt kórházba kellett szállítani.

- Mi várható doktor úr? – érdeklődött az aggódó öreg.

- Nándi bácsi, csak annyit mondhatok, amennyiben rövid időn belül nem kapja meg a szükséges gyógykezelést, a legrosszabb is bekövetkezhet. Ilyen kezelés, jelen pillanatban csak külföldön lehetséges. Ahogy már korábban is mondtam, nagyon sokba kerül.

- Mennyi az a sok?

- Milliókról van szó. A társadalombiztosítás ebben nem tud segíteni.

- Nagyon elkeseredtem - válaszolt letörten Nándor.

Elköszönt az orvostól és elhatározta, hogy még a föld alól is megpróbálja előteremteni a pénzt. Még ezen a napon összeírta a tehetős embereket, a nagyobb vállalkozókat,  és ezekből kiválogatta azokat, akikkel valamikor jót tett, és akiktől remélhető volt, hogy egy haldoklót segítenek visszahozni az életbe. Tizennyolc ismerős akadt fenn a rostán. Tizennyolc olyan ember, aki hajlandó volt segíteni néhány százezer forinttal. A teljes összeg sehogy se jött össze, az idő pedig ellenük dolgozott.

- Be kell látnom, nem tudok segíteni, meg fog halni ez a szegény ember – kesergett feleségének, aki hiába vigasztalta.

Ebben a tudatban, szomorúan telt a hétvége a kis családi házban. Nándi szeretett volna elmenekülni a világból.

- Még a horgásztóra se mehetek le, mert az orvos egy ideig szobafogságra ítélt, de majd bepótolom, csak tehessem ki a lábam az udvarról! – bíztatta magát, és alig várta, hogy túl legyen ezen a nehéz időszakon. Vasárnap délután keresztrejtvényt fejtett a kertben lévő körtefa alatt, majd a számítógéphez ült és 3 D-s utcaképeket nézegetett. Felesége állt a háta mögé, aki elé tett három lottószelvényt, kérte, hogy vesse össze őket a nyertes számokkal.

Átnézte mindegyiket, de nem volt egyetlen találatuk sem.

- Jól van anyukám, látom te is befizetted a bolondok adóját!

- Most miért mondod? Három hete volt egy hármasom és régebben már több kettes is! – vágott vissza az asszony.

- Látod, én ezért nem költök lottóra, mert ez az egész csak egy szemfényvesztés! – érvelt a papa. Újra elindult világot látni az internet segítségével. Átsétált néhány amerikai városon, aztán azon kapta magát, hogy saját településüket tanulmányozza, és bölcsen megállapította:

- Tudod, mama, a mi városunknál szebbet, ha lehet is találni, de ahol jobb lenne élni, olyant nem!

- Nekünk itt a legjobb, mert ezt szoktuk meg, itt élnek az ismerőseink, a rokonaink többsége. Én innen máshová el nem mennék! – adott hangot a véleményének Vali.

- Bizony én se! – támogatta asszonya véleményét a férj, aki még egy kicsit nézelődött a nagyvilágban, és utána fogta régi, megviselt pénztárcáját, kipakolt belőle mindent az asztalra és majdnem azzal a lendülettel bele is rakta az új „erszényébe”, amit a lányaitól kapott ajándékba.

- Na, ez már kiszolgálja az életemet – viccelődött, és amikor a lottókat pakolta, a fejéhez kapott és odalépett feleségéhez. – Látod, én is leadóztam! Már el is felejtettem, hogy én is vettem lottót.

- Mikor vetted?

- Amikor te bementél a boltba, ez idő alatt vetemedtem ilyen badarságra – nevetett Nándi, és, mint aki jól végezte dolgát, meg se nézte a szelvényeket, visszatette a pénztárcába.

 

­*

 

Néhány hét elteltével volt csak szüksége az erszényre, amikor már elmerészkedett – egyedül is – a közeli boltba. Azonnal észrevette a papírpénzek mögött megbúvó lottószelvényeket. Hazaérve megnézte az interneten annak a bizonyos hétnek a nyerőszámait, és amikor az ötödiket is leellenőrizte el kezdett csillogni a homloka és hamarosan ömlött róla a verejték. – Ez nem lehet! – sziszegte, és többször is átnézte. Valóban az ő számait húzták ki: az apa, anya és a három gyerek születési évét.

- Most mit csináljak? – töprengett. – Át kell gondolnom, hogy mit célszerű tennem! Azt hiszem, jó darabig senkinek se mondom el, hogy nyertem! Még Valinak se, a gyerekeknek meg főleg nem! Ha egyáltalán nyertem! Az is lehet, hogy elírás történt. Ma már késő van utánajárni, majd holnap kiderül a lottó irodán.

Ha van igazán hosszú, zavaros éjszaka, akkor most Nándi megtapasztalta, hogy milyen is az valójában. Felesége nyugodtan aludt mellette, ő pedig jó darabig fekve, majd felülve a jövőn, a hirtelenjében megváltozott életükön töprengett. Igaz, hogy ebből a változásból egyelőre csak a mérhetetlen izgalmat érzékeli, hajnal felé pedig már a testi-lelki fáradtságot is, amely sötét karikákat varázsolt a szemei köré és mély, kanyargó barázdákat az arcára, homlokára. Azon vette észre magát, hogy a konyhában ül a szüleitől örökölt régi asztalnál és egy füzetbe irkál, számolgat.

- Előre ne igyunk a medve bőrére! – intette magát a túl korai tervezgetésektől – mi van akkor, ha nem is nyertem, hanem csak elírás történt, ráérek a talált pénz helyét keresni, amikor már a kezemben érezhetem! – Nem akarta elhinni, hogy valóságos a nyeremény, még azok után is kételkedett a szerencséjében, hogy több helyen is bizonyságot szerzett, az ő számait „dobta ki a gép”.

- De mi van akkor, ha valami folytán az én szelvényem nem jutott el a megfelelő helyre, és egy keserű álom marad csupán az egész? – nyugtalanította magát negatív, hitetlenkedő gondolataival. Visszabújt ágyába és elszenderült.

Rigófüttyre ébredt, a hideg zuhany kissé felfrissítette, kezébe vette borotváját, de vissza is tette a fürdőszoba vitrinjébe:

- Ma nem borotválkozom! Ma erre képtelen vagyok, még megvágnám magam -, nézett remegő kezeire az újdonsült milliárdos. Gyorsan összekapta magát és odaszólt a feleségének:

- Beszaladok a városba, van egy csomó elintéznivalóm.

- Jobb lenne, ha busszal mennél, gyenge vagy még papa! – aggódott Vali.

- Óvatosan vezetek, a buszmegállóig gyalog még elfáradnék, a kocsiban meg elüldögélek – nyugtatta kedvesét a borostásképű öregember. Mobilját magával vitte, de kikapcsolta, nehogy már az asszonynak eszébe jusson valami és utána szóljon. Most neki egyedül kell az ügyeit intézni, most neki titka van és abba más nem láthat bele. Még a mama se – egyelőre.

A lottóirodán majdnem lebuktatta magát. Már nyújtotta az ott dolgozó hölgynek a három darab lottószelvény – köztük a lehetséges ötössel – amikor ráeszmélt, hogy hamar híre menne a városba és akkor a Jó Isten se tudná megmenteni a pillanatok alatt születő barátoktól, a távoli ismerősök „szeretetétől” és még sok-sok kellemetlenségtől. Az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét, a nyertes szelvényt a zsebébe tette és csak a kettő eredménytelent adta át a hölgynek.

- Ebben az irodában nem szabad megkérdezni, hogy az enyém-e a telitalálatos szelvény! Valahol pedig meg kell tudnom! De még a mai napon, mert nagyon könnyen előfordulhat, hogy bedilizek! – morfondírozott magában. – Hazamegyek – gondolta, de az útelágazáshoz érve nem ballra, hanem jobbra tette ki az irányjelzőt.

Ahhoz képest, hogy tombolt a nyár, az autópályán nem volt túl nagy a forgalom. Maga is meglepődött, hogy milyen hamar felbukkant előtte a Budapest tábla. A Lottó Igazgatóság parkolójánál fékezett, beállt egy szabad helyre és pár perc múlva az információban dolgozó hölgyhöz intézte a kérdéseit.

- Jó napot kívánok, tudna nekem segíteni? – és elmondta, hogy mi járatban van.

Az illetékes irodába kísérték, ahol végre megnyugodhatott, valóban beérkezett a szelvénye, jogosult a nyereményre. Amit lehetett, már ezen a napon elintézett, mindenben megkapta a szükséges segítséget, hasznos tanácsokkal is ellátták az átutalással, és más teendőkkel kapcsolatban. Már esteledett, amikor kocsija begurult udvarukba.

 

*

 

- Hol voltál ilyen sokáig papa? – szaladt elé Vali, és erélyesen korholni kezdte a csavargó öreget.

- Ügyeket intéztem Valikám! Voltam erre, jártam arra, kirándultam egyet – most pedig itt vagyok épségben, és örüljünk a találkozásunknak – próbálta elejét venni a további korholásoknak, de Vali nem lenne az asszonyok közül való, ha nem az övé lehetne az utolsó szó, ezért még hozzátette:

- Legalább a telefonodat bekapcsolhattad volna!

Nándi jól ismerte élete párját. Tudta, most érkezett el a pont, amikor nem kell már felelni. Had érezze a mama, hogy ő fejezte be a beszélgetést, hogy ő mondta meg a magáét ennek a felelőtlen vénembernek. Higgye azt, hogy ő varrta el a beszélgetés szálait. Ez így van rendjén: az asszony nyeregben érzi magát, mert úgy gondolja, hogy az ember kifogyott az érvekből, ő pedig örülhet, mert a téma lekerült a napirendről.

- Gyere vacsorázni! – hívta asztalhoz párját Vali.

Nándi keveset evett. A neje először csak fejét csóválva nézegette az éppen csak csipegető emberét:

- Mi van veled Nándi? Nem jól vagy?

- Nincs nekem semmi bajom, sőt egész jól érzem magam – vágta rá a férj.

- Bánt valami, hogy nincs étvágyad?

- Tudod szívem, Pesten bedobtam egy hamburgert, és megittam rá egy nagy gyümölcslevet.  Látod, milyen feledékeny vagyok! Neked is hoztam, csak kint maradt az autóban.

- Mit kerestél te a fővárosban? – ütötte le Vali a labdát.

- Pestet mondtam? Hogy én milyen szórakozott vagyok! Kimegyek, behozom a hamburgeredet .

És már állt is fel.

- Maradj csak, majd én behozom! – nyomta vissza a székre a hitves, aki pillanatok alatt elé tett az asztalra egy zacskót, benne két hamburgerrel. A csomagolásokon egy budai üzletet reklámozó logó díszelgett, és a zacskó aljában egy – ugyanebben az üzletben kiállított – nyugta lapult.

- Na, papa, akkor most mesélj! – nézett Vali kedvese szemébe. – Mondd el nekem, hogy merre jártál!

- Vali, gyere, ülj le, és két kézzel kapaszkodj a székedbe, mert olyant fogsz hallani, hogy ilyent még soha életedben! De előbb esküdj meg, hogy amit most itt, ebben a házban tőlem hallasz, titokként kezeled, és senkinek nem mondod el!

- Mondd már! Mi történt? – nyugtalankodott mama.

- Előbb esküdj meg arra, ami neked a legkedvesebb! – követelőzött tovább Nándi.

- Esküszöm! – tette szabaddá a történet elmeséléséhez az utat Vali.

- Nyertünk a lottón! – csapott bele a közepébe a családfő.

- Édesem, együtt néztük meg a lottószelvényeket, egyiken se volt találat! – ellenkezett keserű mosollyal az arcán Vali.

- Azt tudom, de nekem volt három darab azon kívül. Amikor jöttünk haza a kórházból, akkor vettem a lottózóban, de egészen megfeledkeztem róluk. Tegnap este jutott eszembe,  és amint megnéztem a nyertes számokat, azt hittem, hogy álmodom.

- Miért nem szóltál, hogy nyertünk?

- Azért, mert nem hittem a dologban, attól tartottam, hogy csak egy elírás. Nem akartalak felesleges izgalmaknak kitenni, féltem a csalódástól. Ma felszaladtam Budapestre,  és mindenről meggyőződtem, és a pénz már a számlánkon is van.

- Azt még nem is mondtad, hogy hányas találat?

Vali arcára rá volt írva, hogy legfeljebb egy jó négyesig tudja elképzelni a szerencséjüket. Szemeiből egyenesen ki lehetett olvasni, hogy azt a pár milliót, amit egy négyesből lehet bezsebelni, már el is osztotta a gyerekek között.

- Ötösünk volt! – állította meg Nándi egy pillanatra a föld forgását, az egyébként nagyon gyorsan múló idővel együtt. Ezalatt azon gondolkodott, hogy az az egy szem légy, amelyik berepült a lakásba, miért zúg olyan hangosan. Aztán rájött, ez csak a rájuk telepedő mélységesen mély csend okozta érzékvesztés miatt lehetséges.

- Édes Istenem! – tört ki az asszonyból az elcsodálkozás, a sokkhatás okozta rettenet,  valamint a köszönet és a hála a gondviselő felé.

- Föle van a négymilliárdnak, nettóban – mondta ki az összeget a családfő izgalomtól kipirult társának.

Az asszony egy ideig szótlanul meredt maga elé, aztán fogta a telefonját,  és már elkezdte beütögetni a hívni kívánt számot, amikor a férje rászólt:

- Nem azt ígérted, hogy titokként kezeljük – legalábbis jó darabig – a nyereményünket?

- Legalább a gyerekeknek hadd mondjam el! – kérlelte Vali.

- Senkinek nem mondjuk el, egyelőre! Majd eljön annak is az ideje, hogy megtudják a gyerekek. Most még nem lehet, mert az egész életünk a fejetetejére állna. Ha ők megtudják, már nem titok többé, és a mindennapjaink pokollá változnának. Arról nem is beszélve, hogy az életünk is veszélybe kerülhetne.

Az asszony értetlenül nézett a férjére, mert nem értette, hogy milyen veszély leselkedhetne rájuk, de Nándor, a sokat látott zsaru elmesélte, hogy mik azok az okok, amik miatt nem árt óvatosnak lenni.

- Ezekre nem is gondoltam – hallgatta az intelmeket tágra nyitott szemekkel Vali, de azért még megkérdezte:

- Mikor tudunk adni a gyerekeknek a nyereményből?

- Akár már holnap is – bólintott a férj –, de nem mondhatjuk meg, hogy lottónyereményből van a pénz.

- És mégis mit mondunk, honnan van?

- Azt reggelre kitaláljuk – közben Nándi ránézett a faliórára, jócskán bent voltak az éjszakában.

Fogták egymás kezét és terveztek, fejben osztottak, szoroztak, és amikor már legalább az ötödik verziót vázolták fel a „mi legyen a pénz” kérdésben, leteperte őket az álom.

Vali előbb ébredt,  és gondolta, meglepi párját a kedvenc reggelijével: a pirítós illata belengte a konyhát, és nagyon halványan a szobába is beszűrődött. Nándi kitámolygott, beleszimatolt a levegőbe,  és teljesen megszédült a fokhagyma finom aromájától.

A teát lassan, szürcsölve itta. Élvezni akarta minden cseppjét. Kollégiumi évei jutottak eszébe, amikor a hónap vége felé az ösztöndíjból már csak sovány reggelire futotta. Sokszor átsegítette a nehézségeken, hogy az iskolára indulás előtt megfogadta édesanyja tanácsát, szavai most is itt csengenek emlékezetében:

- Fiam, a szekrényedben mindig legyen egy üveg zsír, egy zacskó cukor,  néhány konzerv és egy tasak tea!

Pontosan így mondta: zacskó cukor és tasak tea, és sohasem fordítva, és Nándi azóta se tudja, hogy mi a különbség a tasak és a zacskó között. Azt azonban tudja, hogy jól jön a fiókok mélyén egy kis rejtett tartalék, amelyek megkönnyítik a nehéz időkből történő kilábalást. Azokból a kissé éhes időkből maradt meg öreg napjaira is a teaszürcsölés, mint rossz szokás. Amikor már a kockacukor is fogyóban volt, a teaívását úgy lehetett gazdaságossá tenni, hogy egyszerűen a fogak közé kellett venni egy szemet, és azon keresztül szürcsölni a gőzölgő teát.

- Istenem, de szép időszak is volt az a néhány egyetemi év!

Mindennek volt íze, színe, és mindent valami megmagyarázhatatlan aura vett körül. Hogy ne lett volna szép a fiatalság, a nagy tervek, és a szerelmek időszaka! És ennek már vége? Dehogyis van vége, ennek soha nem lehet vége, csupán annyi változás történt, hogy az élet nagy forgószínpadán helyettünk már mások a főszereplők, de még mi is ott vagyunk a színen - amíg élünk.

Reggeli után Nándi megfogta kedvese kezét, és megkérdezte tőle:

- Ugye eljössz velem?

- Hová megyünk? – kérdezett vissza az asszony, de a kérdését már úgy tette fel, hogy abban már ott volt az egyértelmű kódolatlan válasz, a többes szám első személyben kimondott cselekmény.

- Bemegyünk a kórházba.

- Péterhez?

- Sajnos, nem hozzá, de az ő érdekében. Ő már Pesten van kórházban. Az itteni kezelőorvosához megyünk, hátha tudunk segíteni a helyzetén. Most nincs időm részletezni, siessünk!

Félóra se kellett,  és a doki irodájában ültek, aki szívélyesen fogadta volt betegét.

- Hogy érzi magát Nándi bácsi?

- Köszönöm doktor úr, egészen jól, de most nem a magam ügyében vagyunk itt, hanem Péter felől érdeklődöm. A múltkor azt mondta, hogy külföldön gyógyítható a betegsége.

- Igen, gyógyítható.

- Össze tudtam szedni annyi pénzt, ami fedezi a gyógykezelést, és még annál valamivel többet is - újságolta örömmel Nándor.

- Nagyon szép magától, hogy előteremtették a gyógyítás költségét, de már erre a pénzre nem lesz szükség.

- Jaj Istenem! - kapott a szívéhez az öreg .– Mi történt? – kérdezte rémülten.

- Ne ijedjen meg, nincs semmi baj, sőt inkább jó híreim vannak – mosolygott bíztatóan a doki.

- Mondja már doktor úr!.

- A családja előteremtette az összeget.

- A fia?

- Igen, az édesanyjával közösen – hadarta a doki.

- Tehát Péter volt felesége segített egykori férjének? Ez csodálatos! – ujjongott Nándi.

- Igen, eladta a szüleitől örökölt családi házát, amelynek ára teljes egészében fedezi a kiadásokat.

- Most hol van Péter? Meg lehet látogatni?

- A külföldi kórházban, már túl van a beavatkozáson. Éppen ma reggel beszéltem az orvosával – egy magyar származású kollégával –, aki arról tájékoztatott, hogy nagyon jók az eredmények, hamarosan fel is épülhet a betegünk.

- Hála a jó Istennek! – sóhajtott Nándi. – Nekem azonban lenne egy kérésem.

- Mondja nyugodtan Nándi bácsi! – adta meg a bíztatást a félénken előadott kéréshez a doki:

- Azt a pénzt, amit Péter gyógyítására szántunk, szeretném a családjának eljuttatni, kérem, segítsen ebben. Azt nem szeretném, ha megtudnák, hogy szerepem van a dologban, ezért, ha adna egy számlaszámot, a mai napon át is utalnám a pénzt. A másik kérésem: megoldható-e, hogy ön külföldön meglátogassa Pétert? Természetesen az ezzel járó költségeket is álljuk.

- Van egy jobb ötletem – gondolkodott hangosan a doktor. – Nálam megvan a feleség számlaszáma, mert szükség volt rá. Azt javasolnám, hogy arra kellene utalni a pénzt -nyújtotta át a leskiccelt számot az orvos.

- Rendben doktor úr! Nagyon szépen köszönöm a segítségét! – búcsúzott el Nándor és felesége a fiatalembertől.

Hazafelé betértek a bankba,  és útba indították Péter feleségének számlájára az eladott lakásának árával megegyező összeget. Rövid kutakodás után megtudták a doki számlaszámát is, és ráutalták a külföldi út bekerülési költségét. Nagyon jó érzéssel érkeztek haza. Egy darabig csendben ültek egymás mellett. Vali szólalt meg elsőként:

- Adja Isten, hogy Péter felépüljön!

- Meg fog gyógyulni, és nagyon boldog öregkora lesz! Tudod, hogy miért vagyok ebben annyira biztos?

- Nem tudom.

- Azért, mert nagyon szeretném! Teljes szívemből szeretném, hogy ez az ember egészséges és boldog legyen!

- Jó ember vagy te, Nándi! - hajtotta fejét hitvese vállára az őszülő hajú nagymama.

Az ebéddel nem sokat foglalkoztak. Vali kivett a mélyhűtőből egy tartaléknak szánt, műanyagdobozba zárt csirkepörköltet.

- Főzök hozzá egy kis rizst, amíg felmelegszik.

- Ne vesződj vele, megesszük kenyérrel, tudod, mint a nászutunkon! Akkor is jó volt köret nélkül, ma is megfelel.

- Hát jól van, ha így gondolod– egyezett bele Vali, de azért megfőzte a rizst, amit Nándi már csak akkor vett észre, amikor az asztalon gőzölgött, de arra sehogy se tudott rájönni, hogy felesége mikor készítette el a finom uborkasalátát. Nem tartott volna semeddig megkérdezni tőle, de Nándi úgy döntött, hogy hadd legyen ez az asszony titka.

Ebéd után végre kiülhettek az árnyas teraszra, elérkezett az ideje, hogy megbeszéljék gyökeresen megváltozni készülő életüket,  és kikukucskáljanak annak a jövőre nyitott ablakán.

 

*

 

- Hatalmas teher van a vállunkon ezzel a nyereménnyel – kezdte a beszélgetést a családfő.

- De kellemes teher – tette hozzá Vali.

- A felellőséget gondolom nagynak – érvelt Nándi –, nagyon sok jót tehetünk a családunknak, barátainknak, a rászorultaknak, ha ésszerűen csináljuk.

- Először is a gyerekeinkkel kell foglalkozni.

- Mindenképpen, de nem mehetünk fejjel a falnak! Egy jó ideig nem szabad megtudniuk, hogy nyertünk.

- Miért nem? – értetlenkedett az asszony.

- Most akarom elmagyarázni. Ezt a hirtelen sok pénzzel járó sokkot nem minden ember viseli egyformán. A pénz olyan, mint az alkohol vagy a kábítószer. Hozzá lehet szokni, sajnos a költekezéshez is, és szenvedéllyé válik. De ahogy már elődeink is megállapították: „Ebül szerzett jószág ebül vész el.” Ettől, és az ezzel járó tragédiától szeretném megkímélni a gyerekeinket. Úgyhogy el kell titkolni előttük a nyereményt.

Nándi, látva felesége csodálkozó arcát, tovább folytatta mondandóját:

- Természetesen kapnak annyi pénzt, amennyire szükségük van, és ami már rövid időn belül is minőségi változást hoz az életükben.

- A fiad albérletben lakik, a nagyobbik lányodéknak félbe kellett szakítani az építkezést, hivatalosan mondva tőkehiány miatt, a kisebbiknek pedig a továbbtanulásához kell a pénz.

- Akkor most elmondanám, hogy mit gondoltam ki. Mivel Berciék Pesten laknak, és ott is akarnak gyökeret ereszteni, vennénk Pesten egy lakást a saját nevünkre, bebútoroznánk a gyerekek ízlése szerint, és hadd higgyék még egy ideig, hogy béreljük. Ritáéknak pedig adnánk annyi pénzt, amennyiből be tudják fejezni a házépítést. Gabival van egyelőre a legkisebb gubanc, mert ő úgyis koleszban lakik.

- És meddig titkolóznánk előttük?

- Nem túl sokáig. Elmondanám a rokonokkal kapcsolatos tervemet, és azonnal megérted, hogy miért nem tudhatják meg még a gyerekeink se, hogy nyertünk a lottón. Gondolom, hogy te is szeretnél segíteni a rokonainkon, amit csak úgy tudunk lebonyolítani, hogy teljes hírzárlatot rendelünk el magunknak, és ezért nem avathatjuk be a gyerekeket sem. Vannak közelebbi rokonaink és vannak távolabbiak, igaz?

- Hát persze – bólintott rá Vali.

- A távoliak alatt nem a messze lakókat értem, hiszen sok esetben közelebb állnak a szívünkhöz, mint néhány, akivel naponta találkozunk.

- Mondd már, hová akarsz kilyukadni! – sürgette az asszony emberét.

- Oda, hogy vannak olyan rokonaink, akik mindig jók voltak hozzánk, és tudjuk, hogy most is így van, mert gyakran tesznek tanúbizonyságot erről. Vannak azonban olyanok, akik belénk rúgtak, amikor a segítségükre lett volna szükség. Na, látod ebbe a két csoportba tartozó rokonsággal könnyű dolgunk lesz. Akik jók voltak hozzánk, azokkal mi is jók leszünk, akik rosszak, azokat pedig elfelejtjük.

- De vannak olyan – nem túl távoli – rokonaink, akikkel már régen találkoztunk, ezek nem lehettek velünk sem jók, sem rosszak.

- Pontosan így van, de mivel közeli rokonaink – unokatestvérek –, ezért meg kellene győződnünk, hogy mit gondolnak rólunk, segítenének-e bennünket, ha bajba kerülnénk.

- És hogyan akarsz róla meggyőződni? – tette fel a kérdést a feleség, de már annyira átlátott férje tervén, hogy ő maga válaszolt meg a feltett kérdésre. – Tehát ezekkel a rokonainkkal találkozni kellene, hogy megismerjük őket!

- Igen. Meg kellene látogatni őket, úgy, mint egy szegény rokon, aki bebocsájtást kér egy éjszakára – derült fel Nándi arca, ahogy neje megértette, hogy miről van szó. – Sorba látogatnánk azt a néhány rokont, és hamarosan megtudjuk, hogy megérdemlik-e a segítséget vagy sem.

- De mindkettőnknek elég sok rokona van – találta meg a kákán a csomót Vali.

- Azokhoz nem kell menni, akik kapcsolatban vannak velünk, és szemmel láthatóan tisztelnek bennünket. Csak oda, akikkel már régen találkoztunk - mondta ki végül Nándi azt, amiből már az asszony előtt is egyértelművé vált, mit is tervez valójában. Arra is rájött magától, hogy miért kell egy darabig titkolózni a gyerekek előtt.

- Tehát attól tartasz, ha a gyerekek meg tudnák a nyereményt, véletlen is kikotyoghatnák, és a hír a rokonsághoz is eljuthatna?

- Igen, és egészen másként viselkedhetne némelyik velünk tudva, hogy gazdagok lettünk – könnyebbült meg Nándor, hogy felesége teljes egészében megértette a tervét. - Belevágunk?

- Naná! – szólt a tömör válasz.

- Akkor dobjunk be egy kávét, és dolgozzuk ki a részletes tervet – javasolta Nándi, és úgy látszik, a teraszt betöltő kávéillat ihletet adott a forgatókönyv megírásához.

Mindkét családból sorra vették a rokonokat. Először a közelről ismertek kerültek a papírra, balra, akiket feltétel nélkül támogatni kell, és jobbra, akik magukra hagyták őket, amikor bajba kerültek, és szükségük lett volna a segítségükre. Az utóbbiak jóval kevesebben voltak.

A papírlap közepére azokat a rokonokat szedték csokorba, akikről már régen hallottak, akikkel legfeljebb néha-néha váltottak levelet. Mindkettejüknek kettő ilyen rokona akadt.

- Nézzük át ismét szépen sorban! – vette kezébe a lapot Vali – tehát akiket meglátogatunk: a két unokatestvérem és a családjaik. Juli, anyám testvérének a lánya, és Géza, apám öccsének, Marci bácsinak a fia. Ők egy faluban élnek, igaz, az ország másik végében.

- Nekem pedig Gyula bácsi és Pista bácsi, apám két öccse, ők is jó messze laknak tőlünk, mit ad Isten, pontosan az ország másik felében, ráadásul nem is egy községben.

Ezek azok a rokonok, akikről sokat hallottak, akik néha meg is látogatták őket, de amióta a szülők meghaltak, ezek a látogatások elmaradtak.

- Hát igen – jegyezte meg keserűen Nándi -, ahogy egy régi szólás-mondás tartja: „meghalt a gyerek, oda a komaság”. Tudod, Vali, nekem hiányoznak ezek az emberek. Olyan jó volt, amikor ellátogattak hozzánk, vagy mi hozzájuk!

- Igen, azok az éjszakába nyúló beszélgetések! Emlékszel a friss mező illatára a szüleim falujában, Gyula bácsiéknál pedig a hatalmas cseresznyefa alatt milyen finom halászlét főztünk bográcsban!

- Nekem is szép emlékeim vannak mindegyikről, már alig várom, hogy találkozhassunk velük. - Bizony sok éve nem láttuk őket. Az én rokonaim édesanyám temetésén voltak itt utoljára, annak pedig több mint tíz éve. A tieid, pedig apósom temetésén, hét évvel ezelőtt. Megírjuk nekik, hogy érkezünk?

- Dehogy írjuk! – tiltakozott Nándi. – Váratlanul kell mindegyiknél megjelenni, ez az egésznek a lényege. Ha tudják, hogy megyünk, elveszti a látogatás a varázsát, és soha nem tudjuk meg, amire kíváncsiak vagyunk, nevezetesen, hogy örülnek-e nekünk vagy sem.

- Értem – bólintott Vali, és szíve szerint már indult volna a kellemesen izgalmas útra. Mindig lázba hozta, ha hozzájuk utazhatott, de most, hogy segíthet is rajtuk, elmondhatatlanul felemelő érzés volt.

A sok egyéb teendő mellett el kellett dönteni, hogy melyik irányba induljanak először.

- Fej vagy írás? – kérdezte Nándi.

- Írás – válaszolta Vali, és ezzel szentesítette, hogy először Nándi rokonait látogatják meg.

A „mikor indulunk” kérdésre a választ az elkövetkező néhány nap adta meg, ennyi idő kellett ugyanis az öreg Ford rendbetételéhez és egy lakókocsi megvásárlásához. A lakókocsit saját ízlésük szerint be is kellett rendezni, valamint megpakolni ajándékokkal. Nándor próbálta  összeszámolni, hogy a két nagybácsinak hány gyereke, és hány unokája van, de az unokákhoz érve elakadt, a dédunokákról pedig végképp nem tudott semmit.

- Semmi baj – nyugtatta Vali –, ők se tudják, hogy nekünk vannak-e unokáink. Majd a helyszínen megtudjuk.

- Még van egy fontos dolgunk, mielőtt nekivágunk életünk nagy kalandjának. A gyerekeknek át kell utalnunk gyorssegélyként valamennyi pénzt. Előbb telefonon elmondjuk nekik, hogy eladtunk egy telket, és az árát elosztottuk köztük.

Mondani sem kell, hogy a pénzszűkében lévő fiatalok nem győztek hálálkodni a most is, mint mindig a legjobbkor jelentkező szülőknek. Már letették a telefont, amikor Vali a fejéhez kapott:

- Papa, elfelejtettük megmondani nekik, hogy jó ideig nem leszünk itthon, hívjuk csak őket vissza!

Szinte mindegyik ugyanúgy reagált a hírre.

- Végre ti is elmentek nyaralni! Mikor voltatok egyáltalán távol otthonról? – tette fel a kérdést Gabi, a kisebbik.

- Huszonöt éve – felelte Vali –, de mostantól bepótoljuk a lemaradásunkat. Ugye kedvesem? – simogatta meg férje arcát.

 

IV.

Irány a nagyvilág

 

1. Nándi rokonai

*

Visítva, nyekeregve kanyarodott ki az udvarból az öreg Ford és vontatmánya, a kissé kopottas lakókocsi. Nándi az útszélére kormányozta a szerelvényt, és mielőtt bezárta volna a nagykaput az autó alá nézett. Azonnal észrevette, hogy egy nagydarab ág került a sárhányó alá, és az adta a kellemetlen hangot. Megnyugodott, nem a technika packázott vele, és mivel elhárult előlük minden akadály, beírhatta a frissen szerzett GPS-ébe Gyula bácsi faluját.

Lassan haladtak, mert életében először vezetett lakókocsit vontató autót, és többször megálltak hosszabb-rövidebb időre. Volt, ahol csupán a tájban kívántak gyönyörködni, egy helyen azonban – már egészen közel Gyula bácsiék falujához - betértek egy Fő út melletti étterembe.

- Most pedig meghívlak egy különlegesen finom ebédre – invitálta feleségét a „lottómilliárdos”.

- Rendben van uram, elfogadom, de az időt is figyelembe véve, ez már lehet akár vacsora is – viccelődött az asszony, de az elmúlt napokban rátapadt görcsösségétől bárhogy is próbálta, nem volt képes megszabadulni.

Így volt ezzel párja is, de ő a világért se vallotta volna be. Még mit nem! Átkozott férfiúi büszkeség!

A pincér időközben eléjük tette az étlapot, ők pedig elkezdték a válogatást.

- Mivel megígértem, hogy különleges ebédre hívlak, tessék valami nagyon finomat választani! Én már kitaláltam, hogy mit kérek – hencegett Nándor.

- Én is tudom, hogy mit kérek, és már akkor is tudtam, amikor még be se léptünk az ajtón – mosolygott Vali, és már diktálta is a visszaérkező pincérnek:  

– Egy adag krumplistésztát kérek, savanyú uborkával és egy ásványvizet.

Nándi csóválta a fejét és bediktálta ő is a rendelését:

- Nekem is ugyanezt legyen szíves!

Majd a feleségére nézett:

- Ugye elhiszed, hogy pontosan ezt akartam én is kérni?

- Persze hogy elhiszem! – válaszolta Vali, miközben jóízűen elfogyasztották az ételt - mindig is a kedvenced volt a krumplistészta, mégha ez kicsit el is marad az enyémtől.

- Nagyon is elmarad, de…

És a mondat második felét már nem tudta kimondani, mert a hallótávolságban álló pincér rájuk förmedt:

- Nem gondolják, hogy illetlenség kritizálni a menünket?

- Dehogy kritizálom – próbálta Nándor elsimítani a konfliktust. – Ha végighallgatott volna, és nem fojtja belém a szót, akkor egész más tartalmat hallhatott volna.

- Kérem, fizessenek és távozzanak! Ide jönnek valahonnan csóró földjéről, megesznek egy nyamvadt grenadírmarsot, és nekiállnak magyarázni.

Nándor úgy döntött, hogy nem áll le vitatkozni ezzel a fura fickóval, inkább fizetett. Mielőtt felálltak volna az asztalról ránézett a nagyszájú pincérre és így szólt:

- Tudja, uram, az, az igazság, hogy nagyon finom volt a krumplistésztájuk, a savanyú uborka pedig egyenesen mestermű. Nagyon ízléses itt minden, tetszett a nagy rend, ami az étteremben van. Egy helyen kellene még rendet rakni, és ez a maga kis buksi feje. Ha így bánik a vendégekkel elriasztja őket. Először arra gondoltam, hogy idehívom a főnököt, de valahogy nem hiányzik egy felesleges idegeskedés.

- Hívhatta volna a főnököt nyugodtan, mert én vagyok az étterem vezetője – hencegett a pincérkabátos.

- Aha, értem! Minden jót – köszönt el Nándi, a felesége nevében is.

A parkolóban akadt egy kis probléma. Egy nagy fekete autó teljesen ráállt a lakókocsijukra, képtelenség volt kikerülni. Akárhogy is nézte, ő szabályosan állt, mellette még sok hely maradt szabadon. Nem értette, hogy miért kellett eltorlaszolni előle a kijáratot. Visszament az étterembe, és udvariasan így szólt a bent lévőkhöz:

- Elnézést hölgyeim és uraim, a fekete autó vezetőjét keresem, aki rá állt a lakókocsinkra.

- Az enyém a kocsi – tájékoztatta az előbbi, velük vitatkozó pincér.

- Megkérném, hogy legyen szíves kiengedni!

- Amint lesz időm, megyek és elállok – válaszolta a férfi.

Nándi visszaballagott a parkolóba. Eltelt néhány perc, de a fekete autó továbbra is útban állt. Várt még vagy tíz percet, és visszament az étterembe:

- Uram, igaz, hogy nem időre megyünk, de szeretnénk elindulni.

- Mondtam már az előbb is, ha lesz lehetőségem kimegyek, és elállok onnan.

- Uram, most jöjjön ki és most vigye el a kocsiját az útból!

- És ha nem megyek, akkor mi lesz? – ellenkezett a szemmel láthatóan a bajt kereső ember.

- Kénytelen leszek kihívni a rendőröket – vágta rá Nándi, abban a reményben, hogy megenyhül ez a beképzelt alak.

- Csak nyugodtan – kérkedett állítólagos kapcsolataival.

Amíg a két férfi vitatkozott Vali feltárcsázta a rendőrség telefonszámát, elmondta a panaszukat, és hamarosan megérkezett egy járőr kocsi egy idősebb és egy fiatalabb rendőrrel.

- Mi történt? – tette fel a kérdést az idősebb, egy jól megtermett zászlós, aki ránézett Nándorra, aztán tisztelgésre emelte kezét, majd megszólalt:

- Jelentkezem főnök! Ugye nem ismer meg, én vagyok a Kovács Jancsi, az ön egykori beosztottja, az iskoláról.

 A nyugdíjas rendőr jobban szemügyre vette volt tanítványát, és arcának vonalaiból kiolvasta, hogy valóban Kovács Jancsihoz, az örökmozgó kollégához van szerencséje.

- Hát te itt szolgálsz, Jancsikám! Hány éve is találkoztunk utoljára?

- Harminc! Pontosan harminc! Kimondani is sok! – nevette el magát a nagydarab rendőr, akit iskolatársai abban az időben Póznának hívtak.

Időközben a fekete autó úgy eltűnt az útból, mintha ott sem lett volna.

- Főnök! Mi a véleménye? Lenne-e értelme megbírságolni ezt a gőgös pincért? Annyi pénze van, mint a szemét. Röhögve kifizetné.

- Hagyd a fenébe Jancsi! Nagyobb büntetés neki, hogy nem állt mellé a kiérkező rendőr, mint, ahogy ő várta.

- Igen, mert ma nem a puszipajtása dolgozik, ugyanis elcseréltük vele a szolgálatot.

Rövid búcsúzás és névjegykártya csere után Nándorék szerelvénye kigördült a parkolóból.

 

Még világos volt, amikor berobogtak Gyula bácsiék utcájába. Keresték a régi, nyeregtetős falusi házat, amelynek kéményén valamikor, sok évvel ezelőtt gólyafészek díszelgett. Nyoma sem volt az ódon, tömésfalú épületnek, sem az előtte álló még régebbinek, a nagypapa házának, amelyben született Nándor édesapja – Ferenc -, majd később Gyula bácsi, és a sorban harmadikként, sok évre rá, Pista bácsi. Az udvarban egy kétszintes, kisebb kastélyra emlékeztető építmény állt, az utcafelőli oldalán díszes toronnyal.

-A házszám megegyezik, ezek szerint jó helyen járunk. Úgy látszik átépítették az öreg hajlékot – jegyezte meg Vali.

Nándi eközben kiszállt a bejárat előtt az utcán leállított autóból, odament a díszes kerítés kapujához, és kétszer megnyomta a csengő gombját. Egy fiatal nő kinézett a ház egyik ablakán, és odaszólt a jövevényekhez:

- Nem veszünk semmit! – és eltűnt függöny mögött, de a hangja kihallatszott az utcára: – Már megint ezek a tekergők, nem hagyják nyugton az embert! Mennének inkább dolgozni, a fene az éhenkórász formájukat!

Nándi meglepetten hallgatta a hölgy szavait. Először arra gondolt, hogy tovább mennek, de inkább úgy döntött, hogy maradnak. Újra megnyomta a csengőt, és várta a fejleményeket, amelyek nagyon érdekesen alakultak. Egy tagbaszakadt fiatalember kirontott az épületből, megállt a kerítésen belül, és szabályosan leüvöltötte az öreg fejét:

- Első szóra nem lehet megérteni, hogy nem veszünk semmit! Süket maga, vagy elmentek otthonról? Pattanjon be abba az ócska tragacsába az öregasszony mellé, és induljanak meg arra visszafelé!

- Miből gondolja, hogy árusok vagyunk? – kérdezte Nándi a legnagyobb lelki nyugalommal.

Számára ez az egész, ami itt zajlott, egy színdarab volt, amelynek ő írta a szövegét, és ő is rendezte. A szálakat is ő fogja mozgatni, ezek az emberek az ő színpadának szereplői. Aztán, majd a viselkedésük, a velük szemben tanúsított magatartásuk határozza meg, hogy milyen lesz az előadás vége. Ezért vannak itt most Gyula bácsikájánál, hogy szerepeltessék a régen látott és nem igen ismert rokonokat. 

- A francba, hiszen azért jöttünk, mert segíteni akarunk a rászoruló „véreinken” – gondolta a rokonait tisztelő öregember.

- Miből gondolom? Elmagyarázzam? Inkább nézz magadra vénember! Le se tagadhatnád a fajtádat. Ha nem eladni akarsz, akkor lopni! – bömbölte a nagyszájú, aki szemmel láthatóan a kerítés oltalmában nem félt senkitől és semmitől, ilyenkor még tegezni is meri a nála sokkal idősebbeket.

- Gyula bácsit keresem – szerette volna lezárni ezt a kellemetlen beszélgetést Nándor, de az izomagyú fiatalember még ebbe is belekötött:

- De jól tudja, hogy az öreg Gyula is itt lakik! Mit akar attól a vén szenilistől?

- Beszélni szeretnék vele.

- Nincs azzal mit beszélni, tűnjenek el, ne várják meg, hogy kimenjek! – kezdett el fenyegetőzni a férfi, de talán még ő maga sem tudta, miért húzta ennyire fel magát.

- Nekem feltétlen beszélni kell a bácsival – erősködött Nándor.

- Már pedig nem fog! Ilyen koszos senkiházival nincs mit megbeszélni annak a vén majomnak!

Nándi, hallva ennek a beképzelt ficsúrnak a szavait, végignézett a ruházatán, belepillantott az autó visszapillantó tükrébe és hangosan elnevette magát.

- Tehát a kopott pólóm és az agyonmosott farmernadrágom, na és a szakadt edzőcipőm miatt van ez a szívélyes fogadtatás! Talált! – gondolta Nándi -, pontosan ezt akartam: eltitkolni, hogy hirtelen rám szakadt a bank, és úgy rendezni, hogy szegénynek lássanak! Úgy látom, nagyon jól sikerült. A régi időkben soha nem volt baj, hogy milyen ruhában érkeztünk Gyula bácsiékhoz, örült a jó öreg és a felesége, amikor jöttünk hozzá apámmal. Istenem, de szép időszak volt! Gyerekként sokat játszottam Gyula bácsi gyerekeivel: Gyuszival és Melindával. Hol lehet most a két unokatestvérem?

Elhatározta, hogy rákérdez erre a fura, kis háborgó alakra:

- Akkor arra feleljen, hogy Gyulát és Melindát hol találom? Amikor legutóbb itt jártam, akkor még itt laktak.

- Mondtam már, egy ilyen parasztnak semmit nem mondok, tűnjenek el, mert most már tényleg kimegyek! – bátorodott meg, annyira, hogy a kapun is kimert lépni, kezében egy méretes dísznövénykaróval.

- Fiatalember, maga képes lenne nekimenni egy öregembernek azzal a díszesen kifaragott léccel ? – lepte meg kérdésével az izgága embert.

- Be is verem a fejed, ha nem párologtok el ezzel az ócskatelepről összeszedett járművetekkel.

Nándi nem értette, hogy mitől bátorodott meg ez a felpumpált testű, mafla gyerek. Honnan vette azt a nagy merészséget, hogy ütésre emelje a karót?

Vannak dolgok, amiket az emberek elsőre sehogy sem akarnak megérteni, így volt vele a gőgös izomkolosszus is, mert képtelen volt felfogni, hogy került egy pillanat alatt az út menti virágágyásba, a hátára fektetve.

Aztán sorra jöttek a megvilágosodások: Nándor előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a behemót bátorságát egy nagy fekete autó eredményezte, és az abból kiugró, baseball ütővel hadonászó – szintén nagydarab – fiatalember, aki a torkaszakadtából üvöltötte:

- Mit akarsz az öcsémtől te szemét!

Néhány mozdulat kellett csupán, hogy az ütővel hadonászó fiatal is a másik ifjú mellett feküdjön a virágok közt. Vali kiszállt a kocsiból, nem mintha nem bízott volna férje sok év alatt összeszedett rutinjában, de azért minden eshetőségre készen állt.

Nándi azonnal felismerte a második támadóját, az éttermi pincért, aki már pár órával ezelőtt is igyekezett borsot törni az orra alá. Megborzongott, amikor belényilallt a felismerés:

- Atya Isten! Lehet, hogy ti Gyula bácsikám unokái vagytok? A Gyuszi fiai? Na, poroljátok le egymást, aztán gyertek, ismerkedjünk meg! Nándi bácsi vagyok, nyugodtan tegezzetek, de a bácsi megszólításhoz ragaszkodom!

- Tibor – nyújtotta a kezét a pincér.

- Béla – mutatkozott be a fiatalabb, akinek végre eszébe jutott, hogy behívja a két vendéget. A teraszon kínálták hellyel őket. Nándi legszívesebben be se ment volna, de nem akarta tovább élezni a helyzetet, inkább a nagybátyja és a család többi tagja felől érdeklődött:

- Akkor most már meséljetek, merre találom a bácsikámat és a szüleiteket!

- Lent horgásznak a Nádas-tón.

- Az egész család?

- Igen, a papa, a mama, édesapánk és édesanyánk.

- Ti már nősök vagytok?

- Mindkettőnknek menyasszonya van - mosolygott találkozásuk óta először Béla, és elérkezettnek érezte az alkalmat, hogy megkövesse a hirtelen felbukkant rokonokat:

- Nándi bácsi, nagyon szégyellem magam, és bocsánatot kérek a viselkedésemért.

- Én is elnézést kérek – állt be „meakulpázók” sorába Tibor is.

- Felejtsük el! Azonban mondjátok, miért volt ez a nagy ellenséges magatartás velünk szemben? – tudakolta Nándi, akit a két rokon gyerek válasza teljesen leverte a lábáról.

Béla felelt elsőnek:

- Nem nektek szólt, nem ellenetek volt ez az egész! Azt hittem, hogy valami csóró, nincstelen, ágrólszakadt emberek keveredtek ide a környékünkre. Nézz körül az utcánkban, itt mindenki jómódú. Ezt az utcát nem véletlen hívják Rózsa dombnak. Mi csak a magunkfajtákat tűrjük meg, a tehetőseket. Vannak itt vállalkozók, a község vezetői, diplomások, tehát csupa – mondhatnám – előkelő ember. Képzeld, egy pesti orvosnak volt itt egy eladó telke, és tavalyelőtt meggondolatlanul eladta egy prolinak, aki valami ócska házat akart rá építeni. Gondolhatod, hogy azonnal megoldottuk, hogy az a rongyos itt ne építkezhessen – mesélte élvezettel a most megismert rokon, aki a témába szabályosan belelovalva magát, folytatta: – Tudod, hogy akadályoztuk meg, hogy a tizenötmilliós kuckójával elcsúfítsa ezt a kies környéket? Úgy, kérlek, hogy az önkormányzatnál megszavaztattuk a testülettel, hogy a Szőlőszem utcában építési engedélyt csak nagyméretű, legalább kétszintes épületre lehessen kiadni. Látod, ez ennyire egyszerű. De, ha belegondolok, mit is keresnének köztünk a csórók?

- Miből gondolod, hogy mi nem vagyunk szegények? – kérdezett rá Nándor erre a majomra sikeredett emberi lényre, az ő elég közeli rokonára.

- Először azt hittem, már megbocsáss, a kopott, öreg autótok és a kinézeted miatt, hogy a cselédnépségből keveredtek be az utcánkba, de miután bemutatkoztál, és ahogy benéztem az autó ablakán, és megláttam a sok drága holmit, ruhákat és technikai eszközöket a hátsó ülésen, rögtön rájöttem, hogy nem lehetsz szegény. No, és azt is hallottam, hogy egyetemi végzettséged is van.

- Édes fiam!  És mit változtat a helyzeten, hogy valaki szegény vagy tehetősebb?

- Sok mindent bátyám! Nagyon sok mindent. Ha a felszínen akarsz maradni, akkor arra kell törekedni, hogy gazdag legyél – bölcselkedett az egyébként nagyon buta fiatal.

- Na, de hogy lehet valakiből gazdag? – szegezte a kérdését  előadásába belemerülő unokaöccsének.

- Ügyeskedni kell! – ötletelt az észlény.

- Te, vagyis ti, és itt a családodra gondolok, hogyan lettetek gazdagok?

- Nagyon szorgalmas munkával! Tudod, hogy  az étterem és a panzió mennyi vesződséggel jár? Nem is beszélve a cselédségről! Tudod-e milyen értetlen népség ez? Állandóan sírnak, hogy kevés a fizetés.

- Mennyit keresnek az alkalmazottak nálatok?

- Amennyit általában máshol is, természetesen minimálbért kapnak, de hogy örüljenek, hónap végén lökünk nekik zsebből is valamennyit.

- Hány órát dolgoznak naponta? – kérdezősködött tovább Nándi, a buta gyerek pedig mindenre készségesen válaszolgatott, úgy tűnt, mintha büszke is lenne a fejében lévő sötétségre.

- Általában napi 12 órát.

- Akkor ezután sok lehet az adó és a járulék!

- Azért van ám megoldás mindenre, ugyanis napi 4 órára jelentjük be őket, állam bácsi csak ezen idő után lát pénzt, a többi pedig nagyon jó helyen van a számlánkon.

- Nem is tudtam, hogy van éttermetek és panziótok. Mikor vettétek? – folytatta Nándi az érdeklődést.

- Már jó pár éve.

- Honnan tudtatok ennyi pénzt előteremteni?

Ebben a feleletben van a mai magyarországi tulajdonviszonyok jelenlegi kialakulására és a hirtelen meggazdagodásokra az egyik válasz:

- Apám jól helyezkedett, és a volt tsz-ből ki tudott markolni egy halom pénzt, szántót és erdőt. A miénk lett a Nádas-tó is.

- Értem. És Melinda, a nagynénikétek? Vele mi van?

- Ő itt lakott a családjával a mellettünk lévő öreg házban, amíg el nem adósodtak, és eladták azt a rút viskót, és elköltöztek a szomszéd faluba. Most Pista bácsinál, apu és Melinda néni nagybátyjánál laknak. Egy darabig mindketten a szállodánkban dolgoztak, de otthagytak bennünket, mert kevesellték a fizetést. Tudod, erről beszéltem az előbb!

 Nándi nagy vágyat érzett, hogy eltapossa ezt a két pondrót, unokaöccse gyönyörűséges gyermekeit, de visszatartotta jólneveltsége és a büntetőtörvénykönyv idevágó néhány paragrafusa. Inkább úgy döntött, hogy tovább faggatja őket, annak ellenére, hogy ez a két felfuvalkodott, mások verejtékén meggazdagodott szörnyszülött szeméből szabályosan lövelltek rá a gyűlölet sziporkái.

- Viskónak nevezte dédnagyapám házát a Béla gyerek! Hej, de sokat játszottunk az udvarán, és a pajtában, és hogy örültünk, amikor megszületett egy-egy kisborjú! Még hogy viskó! Melinda és családja még jó ideig abban a házban lakott. Igaz, tömés volt a fala, de kényelmesen lehetett élni benne – emlékezett vissza gondolataiban Nándi.

- Úgy rémlik, Melinda nénikétek felújította a dédpapa házát. Hogy juthatott arra a sorsra, hogy el kellett mégis adnia? – szegezte kérdését az eddig bölcsen hallgató Tibornak, Gyuszi nagyobbik fiának, a szépreményű étterem és panzió tulajdonosnak.

- Nem ő adta el, hanem apánk.

- Én úgy tudtam, hogy a dédapám háza lett Melindáé, a nagyapám háza pedig apátoké. Legalábbis ez volt a dédi végrendeletében – nézett értetlenül Nándor.

- Úgy volt, csak hát ez a bizonyos végrendelet elveszett. Elszállt, mint a füst – mesélte élvezettel Tibor.

- És a közjegyzői példány?

- Olyan nem volt – lelkendezett a Tibi gyerek, és Nándi már össze is rakta a történtek mozaik kockáit: ezek az Istentől elrugaszkodott, kegyetlen emberek, akiket idáig rokonaiként tisztelt, kijátszották apjuk testvérhúgát.   

- Ezek szerint a dédi háza is a nevetekre került? – sziszegett a kérdés Nándiból.

- Sajnos csak a fele.  A másik felét vitte a vénasszony.

- A felében még ellakhattak volna – mondta ki az egyre jobban szörnyülködő nagybácsi a véleményét, és ökölbeszorított kézzel hallgatta végig az ördögfajzat vigyorogva rávágott válaszát.

- Ha itt maradtak volna, akkor nem tudtuk volna egy jó ideig lebontani a kunyhót, és itt rontaná az utcaképet.

- Értem, és titeket pedig blamált volna, hogy az újgazdag, és általad elitnek nevezett, föld felett járó emberkéket ez a régi ház nap mint nap emlékeztette volna a származásotokra. Ismeritek ti valamennyire apátok, nagyapátok és dédnagyapátok életét? Tudjátok ti, hogy honnan származunk mi, akárcsak az országban élő magyar emberek többsége? Akkor most elmondom nektek kedves öcsém, ha más még nem világosított volna fel róla: a dédnagyapátok, vagyis az én nagyapám, de dédi mamátok és mindkettőnek a felmenői zsellérek voltak. Nincstelen parasztok, akik nagy keservesen kuporgatták össze azt a kis házat, amit ti viskóként és kunyhóként emlegettek. A nagyapátok szintén zsellér volt, majd a háború után egy ideig egyéni gazdálkodó a néhány holdnyi földjén, és utolsóként lépett be a tsz-be, amikor már nem bírta az „agitálók” zaklatását. A dédszüleid és a nagyszüleid végigszenvedték a háború előtti keserves életet, majd az ötvenes évek poklát. Becsületesen élték az életüket mindkét igazságtalan világban, és nektek az ő házuk csak úgy egyszerűen viskó.

- Bárhogy is húzod fel magad rajta, de ha összehasonlítom ezzel a remekbeszabott házzal a ledózerolt putrit, azt hiszem, hogy nagy magyarázatra nincs szükség – érvelt Tibor.

- Nem volt az putri, normális épület volt, és volt idő, amikor a falusi lakosság zöme hasonlóban élt – kelt az emlékei védelmére Nándor.

- Na ne ám, hogy csak ilyen házakban laktak a régi időkben az emberek!  Fényképeim vannak édesanyám nagyapjának házáról, hozd ki Béla a dicsőség albumot!

 Odatettek Nándor elé az asztalra egy díszes fotóalbumot a 30-as, 40-es évekből. A beleragasztott képekről jól öltözött, jó módú emberek mosolyogtak a világra.

- Ezt nézd meg! – mutatott az egyik fotóra Tibor -, ez az anyai dédapám, aki nemesi családból származott és vitéz, és azt is nézd meg, hogy milyen házban laktak! Látod? Ez már valami! Nem az, amit az apai dédapám összehozott. Ehhez képest, talán jogosan nevezhetem kunyhónak az öreg kóceráját!

- Gondolom az anyai dédapádtól is örököltetek jócskán? – érdeklődött a bácsi.

- Igaz, ami igaz, pénzt nem láttunk belőle, mert a fia, az anyai nagyapánk volt az örökös, és ő elszórta az egészet. De nem baj, ránk maradt a vitézi cím, és büszke vagyok, hogy nemes ember dédunokája lehetek.

- Ez igen! – felelte Nándi, de a buta gyerek nem észlelte az iróniát.

A reálisan gondolkodó öregnek meg volt a saját véleménye ezekről az emberi hívságok létrehozta cifraságokról. A nemesi címmel nem is lett volna problémája, ha minden esetben jó helyre került volna, és takarta volna minden ember esetében annak jelentését és értelmét. A történelem során egészen más tartalmat kapott ez a szó, egyesek nem nemesen viselték a címet, csak hivalkodásra és a fal dekorálására volt jó a kutyabőr. Voltak persze elkötelezett, hazájukat szerető emberek, akik eleget tettek a nemesekkel szemben támasztott elvárásoknak,  és nemesként is viselkedtek. A vitézségről egészen más volt a véleménye. Akit bátor vagy kiemelkedő cselekedete miatt vitézzé nyilvánítottak, bizonyára rá is szolgált erre a megtisztelő címre és a vele járó adományokra. Biztosan ennek a két furcsán gondolkodó, neveletlen gyereknek a dédapja is megérdemelten lett vitéz, de hogy ez a két „semmi ember” vitéz legyen, mert hát örökölhető, ez ebben az esetben nagyot ront a vitézi cím értékén. Ez olyan, mintha a doktori címet örökölné a szorgalmas, jól felkészült nagyapjától a link unoka.

Nándor nem fejtette ki a véleményét, hadd feszüljön a büszkeségtől – vagy inkább a rátartiságtól – a két semmirekellő márkás pólója. Úgy döntött, hogy inkább szépen elköszön a két szerencsétlentől.

- Fiúk, nekünk tovább kell mennünk, úgy látszik, hogy az öregjeiteknek hosszúra nyúlik a horgászat.

- Lehet, hogy sötétedés után indulnak haza – felelte Béla.

- Köszönjük a „vendéglátást”, - tört ki Nándiból az irónia, a nem létező szíves fogadást említve - mondjátok meg a nagypapának, hogy hívjon fel, ha lesz egy kis ideje – és ott hagyta névkártyáját a két furcsa rokonnak. Már kiértek a faluból, amikor Vali megszólalt:

- Nagyon jól döntöttél, hogy egy percet se maradtunk tovább. Elviselhetetlen ez a két ember, és szörnyű az életről alkotott véleményük. Az a gőg, ami valahogy beléjük szorult, uralja az egész portát.

- De még az egész utcát is! Hallottad? Ez az elit emberek utcája… a volt szőlőhegy, ahová szorgalmas emberek jártak a pincéikhez, a kisebb-nagyobb szőlőültetvényeikhez,  és most ebből lett a tehetős emberek itteni Rózsadombja. Ha egyszer majd valaki elkezdi firtatni, hogy honnan van ezeknek az „elitnek” nevezett embereknek ekkora vagyonuk, nagyon kevesen tudják igazolni a gazdagságuk eredetét. Miért válik a legtöbb vagyonos ember dölyfössé, kapzsivá és egyre jobban harácsolóvá, iriggyé? – tette fel a kérdést Nándor.

- Szerintem erre senki sem tud magyarázattal szolgálni – fűzte hozzá Vali.

Ez volt az a pillanat, amikor mindketten megfogadták magukban, hogy soha nem lesznek ilyenek, a hirtelen nyakukba zúduló milliárdok ellenére is emberek maradnak.

Hamarosan bekanyarodtak Pista bácsi falujába.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Vali a férjét.

- De igen - válaszolta –,  itt talán már megkínálnak bennünket egy kis vacsoramaradékkal. Nándi ránézett az autó műszerfalára, az óra este kilencet mutatott, de az augusztusi nap még lebukóban is megvilágította a gesztenyefákkal szegélyezett falusi utcát, amelyben Pista bácsi háza előtt állt meg az öreg Ford. Vali éppen meg akarta dicsérni férjét, hogy egyből megtalálta a keresett sátortetős épületet, amikor rájött, hogy el se lehetne téveszteni, hiszen szakasztott olyan, mint az ő hajlékuk. Nándi kiolvasta felesége szeméből annak gondolatait, és mosolyogva magyarázta:

- Ugyanaz a kőművesmester építette mindkettőt annakidején. Pista bácsinak megtetszett a házunk, és addig nem hagyta békén a mesterünket, amíg fel nem kerekedett brigádjával és ide nem kopírozta a mi családi fészkünket.

 

*

 

Nándi egészen az út szélére igyekezett kormányozni autójukat, de egy rossz manőver miatt a lakókocsi jobb kereke belecsúszott a sekély árokba. Felbőgette a Fordot, a nagy tömeg azonban megmakacsolta magát.

- Ne kínozd édes fiam! – szólt rá egy férfihang a kerítés mögül. - Rögtön orvosoljuk a problémát – és bekiáltott a háziaknak:

- Zoli, szólj apádnak is! Gyertek segíteni!

- Mi történt papa? – nézett ki egy idős asszony a ház egyik ablakán.

- Gyertek, Feri bátyám fia van itt,  a Nándi gyerek a feleségével! Ki kellene lökni az árokból a kocsijukat!

Nándor elmosolyodott és megismételte magában az öreg szavait:

- Nándi gyerek!

Jól esett neki újra hallani ezt a megszólítást. Sok évtizede már, hogy ráragasztották ezt a titulust. Apja egész életében egyszerűen gyereknek nevezte, csak elvétve mondta ki a keresztnevét. Bácsikái mondták így: Nándi gyerek. Pista bácsitól, édesapja kisebbik öccsétől meg különösen megtisztelő. Nekik sokáig nem lehetett gyerekük, ezért iskolai szünetekben gyakran vendégeskedett náluk. Akkor még a nagypapa házában laktak Gyula bácsiékkal együtt. Aztán ide kerültek ebbe a gesztenyefás faluba feleségével, a jóságos Matild nénivel.

- Ugorj vissza az autóba fiam! – zökkentette ki álmodozásából Pista bácsi unokaöccsét.

Az udvarból kiérkező három férfi pillanatok alatt kigördítette az árokba tévedt járművet. Elfogyott a munka, elhárult az akadály,  átadhatták magukat az üdvözlésnek, de ekkor már az egész család kint volt az utcán. Nyílott a nagykapu, és a szerelvény begördült a széles udvarba. Hamarosan kiderült, hogy Pista bácsi gyerekei és unokái a közeli városban élnek, az imént segédkező két férfiember pedig Melinda férje Sándor, valamint fiuk Gyuri.

Matild néni azonnal megterítette a konyhában lévő nagy asztalt, Melinda kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, kivett belőle egy műanyagtányért, amelyen pár szelet szalámi árválkodott. Gondterhelt arccal rátette az asztalra és barátságos hangon korholni kezdte a jövevényeket:

- Nándi, szólhattatok volna, hogy jöttök, vágtunk volna egy tyúkot vagy legalább bevásároltunk volna a boltban. Most mivel kínáljunk meg benneteket?

- Semmi baj hugi! – vigasztalta unokahúgát, a nála majd tíz évvel fiatalabb asszonyt. – Mi vagyunk a hibásak, mert túl későn értünk ide.

- De megálltunk egy üzlet előtt, vettünk néhány dolgot, ezért, ha megengeditek, most mi vendégelünk meg benneteket – szólt közbe Vali.

- Azt már nem! – ellenkezett Matild néni. – A mi házunkban csak az lehet a vendég, aki érkezik!

- Rendben van – engedett Nándi a nagynéni akaratának –,  akkor pedig zsíros kenyeret kérünk!

- Úgy, mint gyerekkorunkban a nagypapa házánál – törtek elő Melindából az emlékek. Ugye milyen jó volt bátyó? Emlékszel? Nagyapánk mindig talált nekünk valami különlegeset a kertjében. Hol egy kisnyulat, hol egy régi gombot, volt, mikor három színes ceruzát. Enyém lett a zöld, a tiéd a piros és Gyuszi bátyámé a kék.

- Igen te pedig rákérdeztél, hogy egy füzetet nem tudna találni hozzá?

- Másnap talált három darab irkát, ahogy ő nevezte a füzetet – kapcsolódott a beszélgetésbe Vali.

- Erről még te is tudsz? – csodálkozott Matild néni.

- Hát persze hogy tudok, és még annyi mindenről! Az „uram” nagyon sokat mesélt nekem a nagypapájánál töltött boldog gyermekkoráról. Már annyiszor hallottam a történeteit, hogy magam sem tudom, hogy csak hallottam, vagy valóban részese voltam-e az eseményeknek.

 

Időközben a megkent kenyerek mellé a kertből – elemlámpa fényénél – felhozott paprika és paradicsom került, és egy pohárka bor tette teljessé az utóbbi idők legízletesebb vacsoráját.

Sokáig beszélgettek az udvari szőlőlugas alatt, elsőként Matild néni álmosodott el, majd a többiek.

- Tudod, örülök, hogy nincs több szoba a házban – súgta oda férjének Vali a lakókocsiban, ágyazás közben.

- Én is – súgta vissza Nándi –,legalább kipróbálhatjuk, hogy milyen érzés kempingezni. Még soha sem aludtam lakókocsiban, alig várom, hogy kipróbálhassam.

Korán reggel madárcsicsergésre ébredtek. Nándi az összes madarat megnevezte és mindegyikhez egy kis ismertetőt is fűzött.

- Hogy tudod megkülönböztetni őket az énekeik alapján? – nézett rá kíváncsian a felesége.

- Nagyapám sok mindenre megtanított. Vele többször bejártuk a határt, ismerem a falujuk történetét, ismertem ott minden bokrot, minden egyes fát, tudtam, hogy ki, hol lakik. Megtanított túlélő eszközöket készíteni,  és annyi mesét hallottam tőle, hogy nyugodtan teleírhatnék néhány könyvet belőle. Bárcsak tudnék írni, papírra vetném ezeket a történeteket!

- Gépelni tudsz? – kérdezte Vali.

- Azt igen!

- Na látod, akkor nincs is semmi baj! Mesélni te is tudsz, írd le ezeket a történeteket mindenfajta cifrázás nélkül, mintha szóban mesélnéd el! Úgy gondolom, hogy a cselekmény a legfontosabb, utána majd kitalálunk valamit.

- Nagyon jó ötlet – ujjongott Nándor. – Hasonlóra én is gondoltam, de szívem szerint inkább magnóra mondanám, a saját természetes nyelvemen.

A beszélgetésüket az udvarról beszűrődő kisborjú bőgése szakította félbe. A háziak már javában etetik és itatják a jószágot, feléledt a hátsó udvar apraja-nagyja, kétlábúak, négylábúak, tollasok és bundások. Aki először hallja a baromfiudvar neszeit, annak csak hangzavar, de aki hozzászokott, és erre ébred a friss harmatos hajnalokon, annak egy élettől duzzadó, csodálatos muzsika.

- Jó reggelt! – üdvözölte Pista bácsi a lakókocsiból kilépő vendégeit. – Hogy aludtatok gyerekeim?

- Nagyot aludtunk, ez a jó levegő elnyomott bennünket, és érdekes, a rövid idejű alvással is kipihentük magunkat – újságolta Vali.

- Erről a fenyves tehet, ami itt kezdődik a kertünk végében, a patakon túl – magyarázta a nagybácsi. - Az erdei levegőnek nincs párja, ettől lehet olyan jókat aludni.

- Milyen érdekes, egyik oldalról a gyanta, a másikról a gesztenye illatát érzem! – csodálkozott Vali.

- Amihez még hozzáadódik a réti és a kerti virágok, a friss fű és a széna illata – folytatta a sort a házigazda.

Nándi csak a szeme rezdüléseivel helyeselte az öreg megállapításait, hallgatta a beszélgetést, de nem szólt közbe. Őt most valami egész más foglalkoztatta: hogyan hívja meg vendéglátóit egy finom, kiadós, reggelire. A ház asszonya már az este is kijelentette, hogy az ő házában a vendég az vendég, és ne ő traktálja vacsorával a háziakat. Valahogy pedig asztalhoz kellene ültetni ezeket a kedves embereket, mielőtt még kinyit a helyi bolt, és valamelyikük el nem indul bevásárolni. Vali oldotta meg a nehéznek látszó helyzetet. Határozott hangon megszólította Matild nénit és Pista bácsit:

- Szeretnénk meghívni a családot egy könnyű reggelire. Nagyon örülnénk, ha elfogadnák a meghívást.

A nagybácsi szemében megjelent az ellenkezés néhány szikrája, amit Vali pillanatok alatt kioltott:

- Édesapám receptje szerint készült lecsónkat szeretnénk bemutatni.

- Már teríthetsz is Valikám, hát persze, hogy elfogadjuk! Sokszor eszünkbe jut a te jóságos édesapád, nagyon szerettük!

A lakókocsi hűtőjéből előkerült a nagy lábos, az elkészített, melegítésre váró lecsóval, amelyre csak rá kellett ütni a tojást. A reggeli után Melinda tollal és füzettel a kezében oda ült Vali mellé a kerti padra:

- Légy szíves diktáld le a lecsó receptjét – kérte sógornőjét. A két asszony hosszas beszélgetésbe kezdett.

- Hogy megy a sorotok? – tette fel Vali a kérdést, amire azt a választ kapta, amit eddig is sejtettek:

- Nem a legjobban Valikám.

A munkában megtört, jó ötvenes asszony elpanaszolta kilátástalan helyzetüket, nehéz életüket. Melinda egy ideig fivére éttermében dolgozott. Eleinte normálisan alakultak a dolgok, igaz, hogy sokat kellett dolgozni, ami azonban meglátszott a fizetési borítékon, akkor még rendesen fizetett Gyula. A baj ott kezdődött, amikor maga mellé vette két fiát: Tibort és Bélát. Tiborra bízta az éttermet, a kisebbik gyerekre – Bélára – pedig a szintén a tulajdonában lévő panzió irányítását. Ez a két fiú gyökeresen megváltoztatott mindent. Belekóstoltak a nagyvilági életbe, és hamar elkerülte a szekér a lovat, elkezdett a csőd felé kacsintgatni Gyula vállalkozása. Csökkent a forgalom a rossz üzletpolitika és a vendégekkel tanúsított nyers viselkedés miatt, a két fiatalember azonban tovább költekezett, szórták a pénzt. A vállalkozásnak már megterhelő lett, hogy Tibor és Béla hétvégeken bécsi kaszinókat látogatott, és milliókat játszottak el, az apjukat is kijátszva. Elérkezett az a pont, ahol már tenni kellett valamit, hogy elkerüljék a bukást. Jellemző a két ficsúrra, hogy eszükbe se jutott léha életvitelükön változtatni, ahhoz már annyira hozzászoktak, hogy foggal, körömmel ragaszkodtak hozzá. Egy megoldás maradt, amit a tőkések jó része előszeretettel alkalmaz a „vadkapitalizmusban”, a dolgozókon behozni az elherdált pénzt, lehúzni a bőrt a szerencsétlen alkalmazottakról. Melinda elbeszéléséből sorra derültek ki az „úri huncutságok”, azok a kegyetlen, embertelen módszerek, ahogy a hirtelen felkapaszkodott, lelketlen emberek emberi életeket tesznek tönkre.

Melinda a nagybátyja éttermében naponta 12 órát dolgozott, a munkavállaló szerződésén azonban napi 6 óra szerepelt. A 6 óra különbözet járulékait a kedves rokon minden szívfájdalom nélkül zsebre tette. Ha beteg lett, táppénzt csak a szerződésben foglaltak szerint kapott. A szerződését általában évente meg kellett újítani. Szabadságra nem mehetett, a munkáltatója egyszerűen kiírta szabadságra, olyan napokra, amikor egyébként dolgozott, ha szüksége volt egy-egy szabadnapra, arra az időre nem járt fizetés. Volt eset, amikor a munkaruháját is saját fizetéséből kellett megvennie.

Akkor telt be nála a pohár, amikor Tibor kitette az étteremhez tartozó vegyesboltba, és télen fűtés nélkül kellett kiszolgálni a vevőket. Kesztyűben és télikabátban dolgoztak. Összeszedett egy vesemedence gyulladást. Amikor megemlítette a gondjait munkáltatójának, az csak ennyit válaszolt:

- Nem fűthetünk ész nélkül, nem tudom kigazdálkodni.

Az eladók élete a boltban az ellenőrzésektől való rettegésből állt. Két pénztárszalagot kellett nekik vezetni, az egyiket elszámolásra, a másikat a gyanútlan vevők felé. Azt már fel se vette, hogy folyamatosan konfliktusa volt a vevőkkel, hogy miért csomagolja a felvágottat és más élelmiszert aránytalanul nagy és nehéz papírba, amivel komoly hasznot zsebelt be a kedves tulaj.

Vali figyelmesen végighallgatta sógornője panaszáradatát, közben egyfolytában  az járt a fejében, hogy megbolondult a világ, az emberek nem becsülik egymást. A saját jólétükért még a közeli rokonaikat is képesek eldobni, nem számít nekik a közös gyermekkor, a közös nagyszülők, a szülői ház. Eltűntek az emlékek, amelyek összekapcsolhatnák az egy vérből valókat, mint valamikor. Hol van már a nagycsalád, amely kicsiben magán viselte a nemzet ismérveit? Hogy akarunk mi egy boldog nemzetet építeni, ha már a családok és a nagycsaládok se olyanok, mint amilyennek illene lenni? Gyula és Melinda édestestvérek. Az egyik gazdag a másik szegény. Ez magában is szomorú, de az a legkegyetlenebb ebben a tragikus históriában, hogy az egyik testvér sokat tett azért, hogy a másik még nyomorultabb legyen. Vali tovább érdeklődött és Melinda kiöntötte a szívét:

- Jelenleg dolgozol valahol? – kérdezte bátortalanul Vali.

- Sajnos nem találok munkát az egész környéken– sütötte le szemét az idősödő asszony.

- Jól tudom, hogy közgazdasági szakközépiskolát végeztél?

- Igen, de elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakközépiskolát is.

- Gondolom, egy ilyen panziót és éttermet el tudnál vezetni.

- Minden további nélkül, persze jó munkatársakkal. Nekem az is megfelelne, ha újra pultosként dolgozhatnék. Erre akkor lesz esélyem, ha Gyula eladja az épületet, és új üzemeltetője lesz a panziónak és az étteremnek.

- Van rá esély, hogy eladja? – kérdezett közbe Vali.

- Igen, úgy hallottam, hogy nagyon meg vannak szorulva,  és kell a panzió ára, hogy kimásszanak a nehézségekből. Látod, milyen rossz testvér vagyok én is? Azt várom, hogy a bátyám helyébe valaki más legyen a tulaj – nézett magába Melinda.

- Nincs ebben semmi bűnös gondolat – nyugtatta Vali –, nem így szeretnéd, ha rendesen viselkedne veled a két unokaöcséd.

- Az igaz, de Gyula a testvérem, és nem akarhatok neki rosszat – pityeredett el az asszony. Letörölte könnyeit, felállt a padról, kézen fogta Valit és elindultak a lakás bejárata felé:

*

- Gyere, mutatok valamit!

Bementek a nappaliba. Egy nagy fényképalbumot és egy kisebb bőröndöt tett az asztalra. Az album csupa családi képeket tartalmazott.

- Ez a mappa a nagyapánkról, az ő gyerekeiről és unokáiról szól, és természetesen a családjaikról – vezette be a fényképnézegetés izgalmába vendégét Melinda. Megsárgult, megkopott fotók borították az oldalakat. Több mint száz év történelme volt beleszorítva a bőrkötések közé. Vali néhány nagyon régi, gyerekkorukban készült képen felismerte Nándit és testvéreit.

- Ez volt a nagyszüleink háza – mutatta az egyik nagyobb méretű fotográfiát Melinda –, ez pedig az udvar, itt meg a kert – szedegette sorba a nagyiéktól maradt emlékeket.

- Nagyon szerethetted őket – jegyezte meg Vali.

- Őket nem lehetett nem szeretni! Igazi szülők voltak. Nagyon hiányoznak, és nagyon hiányzik a házuk, a kertjük. Haláluk után úgy éreztem, hogy ott élnek velem továbbra is az ódon falak között. Minden vágyam volt, hogy abban a házban maradhassak, de látod, nem teljesült a kívánságom. Egyszer nagypapa leült velünk – apámmal, Gyuszi bátyámmal és velem – beszélgetni, és akkor kijelentette, hogy rám hagyja a házát, és ha valami oknál fogva nem lenne lehetősége írásba foglalni, akkor ezt tekintsük szóbeli végrendeletnek. Ezt akkor apám és a fivérem is helyeselte. Úgy mondta, hogy Gyuszinak nem tartozik, mert neki régebben már épített egy házat. Tudod, azt a régit, aminek a helyére ők már újat építettek.

- Írásos végrendelet nem készült? – érdeklődött tovább Vali.

- De készült, egyszer nagyapa nekem meg is mutatta. Abban is engem jelölt meg örökösnek, ez a papír azonban eltűnt. Amikor meghalt Gyulával felforgattuk érte az egész házat, sőt a két gyerek – Tibor és Béla – még éjszaka is keresték. Azt mondták, hogy ők se találták meg.

- De volt egy érvényes végrendelet, amelyben nagyapád téged jelölt meg örökösnek, és ezt – amint mondtad – több személy előtt tette.

- Igen, csakhogy egyedül maradtam, letagadta a bátyám is és a két unokaöcsém is. Nem volt mit tenni, beletörődtem. A feketeleves akkor következett, amikor elüldöztek a házból, átadták nekem a szerintük megállapított érték felét, és ha nem fogad be Pista bátyám bennünket, földönfutók lehettünk volna. Ledöntötték a régi házat, hogy a helyére parkot építhessenek.

- Kinek a nevére került az ingatlan?

- Gyula gyerekei nevére.

- Nagyon szomorú történet – fűzte hozzá Vali, miközben a nagypapa frontról írt leveleit nézegette.

Egyáltalán nem tartotta indiszkrétnek a közel hetvenéves levelezőlapok és a borítékba hajtogatott, tintaceruzával teleírt, megsárgult papírlapok elolvasását. A sok évtized már felmentést adott a „kopertába” zárt titkok sérhetetlensége alól. Kíváncsian böngészte a szépírással megírt oldalakat. Elhatározta, amennyit csak tud, elolvas ezekből a nagymamának küldött üzenetekből, ami kicsit talán nekik, az utókornak is szólt. Kezébe vette a következő borítékot, ami a többitől eltérően sok lapot tartalmazott. A legfelsőben a frontkatona leírta, hogy mennyire hiányzik neki a felesége és a három gyereke, majd a remélt békéről írt, amit már nagyon várnak a lövészárkok poklában. A következő papírlap, ami ugyanebben a borítékban lapult, teljesen eltért az előzőtől.

- Biztosan egy másik borítékból való – gondolta Vali, amint megtapintotta a másfajta papírt. Széthajtotta és azonnal szembeötlött, hogy golyóstollal írták, nem tintaceruzával, mint azt a másikat.

– Ez nem háborús levél – gondolkodott tovább,  és elkezdte olvasni. Már az első oldal tetejére írt - végrendelet - szó felkeltette az érdeklődését. Alatta pedig folytatódott a végrendelet szövege, amelyet a nagyapa nem sokkal a halála előtt írt, amelyben unokájára, Melindára hagyja összes ingó és ingatlan vagyonát, amely magában foglalja a házát, a hozzá tartozó telekkel és a kert végén lévő, a kárpótlás során visszakapott kéthektárnyi tóval.

A sajátkézzel írt végrendeletet a nagypapa és két tanú írta alá.

- Ezt nézd meg! – adta a sógornője kezébe a megtalált kincset Vali.

Melinda elolvasta. Először kipirosodott, majd elsápadt. Újra elolvasta, és csak bámult maga elé a semmibe. Vali kiszólt az udvaron beszélgető férjének:

- Nándi, gyertek be mindannyian! Találtunk valamit.

Hamarosan mindenki betódult a nappaliba.

- Mit találtatok? – kérdezte Pista bácsi.

- Megtaláltuk nagyapám végrendeletét – ujjongott Melinda.

Egyszerre többen is olvasták az előkerült testamentumot. Nándi azonnal leszűrte, hogy ez bizony szabályos végrendelet. Igaz, hogy nem látta ügyvéd vagy közjegyző, ennek ellenére szabályos.

- Hol találtátok? – érdeklődött Nándi.

- Ebben a levélben – emelte fel a borítékot Vali. – De várjatok csak! Még van itt valami! – azzal előhúzott egy félbevágott levélpapírt és hangosan felolvasta a ráírt szöveget, a nagypapa írását: „Drága kislányom, Melinda. Amint ígértem, halálom esetén rád hagyom minden vagyonomat, ami nem sok, de talán hasznosan fel tudod használni. Szerettem volna közjegyző előtt elkészíteni a végrendeletemet, de Gyula unokám gyerekei ezt foggal, körömmel ellenzik és akadályozzák. Röviddel ezelőtt írtam egy hasonlót, azt, amit neked is megmutattam, és Gyula unokámnak hagytam megőrzésre. Tisztában voltam vele, hogy  ezt el fogja tüntetni, ezért írtam ezt a másikat, amit ide rejtettem a régi leveleim közé, tudva, hogy előbb-utóbb megtalálod, és fel tudod használni. Attól nem féltem, hogy a kezükbe kerül, mert őket az én régi leveleim, emlékeim soha nem érdekelték. Hosszú, boldog életet kívánok neked és családod minden tagjának!

Szerető nagyapád. „

 

A szobában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Percekig szótlanul ültek és néztek egymásra. Pista bácsi törte meg a csendet. Talán káromkodni akart, de mondatának csak a szalonképesebb részéig jutott el:

- Hogy az a …!

- Ne mérgelődj bácsi! – próbálta mérsékelni Nándi a kitörni készülő indulatot, de azért hozzáfűzte: – Ezt nem hagyhatjuk annyiban!

- Mit tudunk tenni? – csóválta fejét lemondóan Melinda. - Ez már megtörtént. Becsaptak, legyenek boldogok! Lehet, hogy Gyula és a gyerekei nem is tehetnek semmiről. Előfordulhat, hogy ők sem tudtak a végrendeletről.

- Lehet, de az is lehet, hogy tudtak róla,  és annak is fennáll a lehetősége, hogy megsemmisítették. Nem sok jót nézek ki ebből a két gyerekből! – fejtette ki a véleményét Nándor. - Meg kell győződnünk az igazságról!

- Van valami elképzelésed? – kérdezte férjét Vali, aki jól tudott a szeméből olvasni, és ezek a szemek most arról árulkodtak, hogy Nándinak kész terve van.

- Van – felelte röviden, majd Pista bácsihoz szólva folytatta: - Bácsikám, nagy gondot okozna, ha mi ketten, a mai napon átugranánk Gyuláékhoz?

- Dehogy lenne baj – felelte az öreg.  – Délután mehetünk.

- Rendben, addig beszéljük meg a tervemet!

- Jól van fiam – értett egyet unokaöccsével a nagybácsi, és töviről, hegyire átgondolták, hogyan győződnek meg rokonaik bűnösségéről vagy ártatlanságáról.

„Ember tervez, Isten végez” szokták mondani, és hogy ez néha mennyire igaz, erre bizonyíték ez a szép nyárvégi nap is. Gyuláék meglátogatása elmaradt, mert helyette ők tették tiszteletüket nagybátyjuk házánál. A két gyerek, Tibor és Béla elmesélték apjuknak a Nándiékkal való találkozásukat. A konfliktusukról nem akartak szót ejteni, de nagyapjuk, Gyula bácsi észrevette, hogy sántít az előadott történet, és ragaszkodott a személyes találkozáshoz. Örök rejtély marad, honnan tudták meg, hogy a szomszéd faluban utolérik a rokonaikat. Gyula bácsi ráparancsolt unokáira és fiára:

- Irány Pista bátyátok háza.

Negyed óra se kellett és ott álltak a gesztenyefákkal szegélyezett utcában. A két öreg testvér szívélyesen köszöntötték egymást. Mindkettőből érződött a másik iránti megbecsülés és szeretet. Mindig is megértették egymást, az ilyenekre szokták mondani, hogy jó testvérek. Pista bácsi sokszor feltette magában, de testvérének is a kérdést: „Kire ütött ez a Gyula gyerek? Formára tiszta apja, de a természetét, a viselkedését valaki mástól örökölte. A két gyerek pedig még az apjukon is túltesz. Azok már igazi gazemberek!”

- Gyertek be, bátyám! – invitálta a négy férfit a házigazda.

- Gondoltuk, nálatok találjuk Nándit és Valit – dünnyögte magában Gyula bácsi.

- A kisöregen alig látszik a 75 év – gondolta Nándi, miközben üdvözölte nagybátyját. Ő apja idősebb öccse. Teljesen más típusú ember, mint a fia Gyuszi. A Gyula gyerek valahogy másként gondolkodik a világról, mint az édesapja és annak fivérei. Önző volt már gyerekkorában is, sokat veszekedtek húgával, Melindával, de a 10 évvel idősebb unokabátyjával, Nándival is.

– Milyen érdekes, még soha nem tűnt fel, hogy pontosan annyival vagyok idősebb Gyulánál, mint  az apja Gyula bácsi – villant át Nándi agyán.

Pista bácsi a lugas alatti teraszon kínálta hellyel vendégeit, teljesen körülülték a nagy asztalt. Érezhetően vibrált a levegő a két család tagjai között. Azonnal észre lehetett venni, hogy indulatok és érzelmek feszülnek egymásnak: egyfelől a megbántott és kisemmizett testvér, Melinda, a másik oldalról a vele kegyetlenül elbánó bátyja és annak két lelketlen fia. Az öreg Gyula bácsi tudott a legkevesebbet a dolgok állásáról. Ő a mai napig úgy tudta, hogy lánya, Melinda mindenképpen el akart költözni – az akkor még álló – öreg házból, mert ő nem tudott kijönni Gyuszival, a testvérével. A kapcsolatukat nem szakították meg ugyan, de ritkán találkoztak, nagyobb ünnepekkor látogatták csak egymást. Ez a mai nap – ezek szerint ünnepnek számít -, mert tiszteletüket tették Pista bácsi házánál.

- Hogy vagytok kislányom? – kérdezte édesapja, az 50 év körüli asszonyt.

- Köszönjük apukám, jól vagyunk. Laci fiamék a múlt hónapban költöztek új lakásba a városban, hamarosan hazalátogatnak a két gyerekkel. Éva pedig nemrég államvizsgázott a Vendéglátó Ipari Főiskolán. Egyik évfolyamtársa megkérte a kezét. Jóravaló embernek nézem. Gyuri fiam, pedig itt lakik velünk, tavaly végezte el a főiskolát, logisztika szakon. Most éppen bement a városba Laciékhoz. Ebédre hazaér.

- Az még nem is annyira biztos – szólt közbe Sándor, Melinda férje.

- De biztosan hazaér, mert azt ígérte – erősködött az asszony.

- Ha hazaér, hát hazaér. Bárcsak mindegyik gyerekem itt lenne a közelemben! – álmodozott Sándor, és még hozzátette: - Tudod papa, mennyire szeretem a gyerekeimet?

- Én is szeretem mindegyiket – szólt vissza Gyula bácsi – és nagyon fáj, hogy ott hagytatok, és átjöttetek az öcsémhez. Sokat szomorkodok, de Gyula fiam is bánkódik miatta.

- Bonyolult ügy ez papa! Egyszer talán sikerül mindent tisztáznunk! Egyet azonban már most elárulhatok, nem mi tehetünk erről az egész felfordulásról – szólt hozzá Sándor.

- Édes fiam, ti hagytatok ott egyik napról a másikra,  kigondoltátok és elköltöztetek.

- Tőled nem haraggal váltunk el – nyugtatta apósát a vő.

- Nekem az is fáj, ha a gyerekeim haragszanak egymásra.

- Egyszer majd megtudod az igazságot – harapta el az utolsó szót Sándor. Nem akarta a napot elrontani a sebek felszaggatásával, inkább töltött az asztalon lévő vörösborból.

- Egészségetekre! – emelte koccintásra poharát Gyuszi.

- A családunkra és a békességre – tette hozzá Nándi, és belekortyolt a poharába, és feltette az egész délelőtt dédelgetett kérdését Gyuszinak:

- Tesókám, hallottam, hogy el akarjátok adni a panziót!

- Igen, erre az elhatározásra jutottunk. Csökkent a forgalmunk és nem jövedelmez olyan jól, mint korábban. Tudod, ha az ember megszokott egy életszínvonalat, abból már nem szívesen enged.

- Nem tudom, öcsém, mert az én életszínvonalamat egészen más mércével mérték amióta az  eszemet tudom. Megkaptam a havi fizetésemet, és úgy kellett mindig beosztani, hogy a hónap utolsó napjaiban is tudjunk enni, vagy a gyerekeknek megvenni azt, ami szükséges.

- Na látod, azokban a körökben, ahol én mozgok, egészen másként megy – buggyant ki a gőg Gyulából.

Nándi, azonnal leszűrte: volt kitől tanulni ennek a két felfuvalkodott, buta gyereknek, hiszen az apjuk se sokkal különb náluk. Nándor enyhe undort érzett ettől a három hímnemű embertől, Gyula bácsi leszármazottaitól. Annak a Gyula bácsinak a fiától és unokáitól, akit egyenes, becsületes embernek ismert meg. Hogy tudott ez a Gyuszi gyerek eltévelyedni a családban kitaposott egyenes útról! Megvan! – jutott eszébe. Talán amikor fiatalkorában felkerült Pestre, és ott rossz társaságba keveredhetett.

- Mennyit kértek az egészért?

- Csak nem akarod megvenni? – tört elő a gúny Gyusziból.

- Lehet, hogy tudok rá vevőt. Az egyik ismerősömet érdekelheti. Mennyiből lehet alkudni.

- Mond meg az ismerősödnek, hogy hatvanötért viheti.

Melinda előbb csak hallgatózott, majd megszólalt:

- A jelenlegi állapotában az ötvenötöt se kapod meg érte!

- Miért gondold? Nagyon jó helyen van, nagy a forgalmunk, felfuttattuk a boltot is és a panziót is. Az étteremben pedig állandóan telt ház van.

- Az előbb mondtad, hogy a gyér forgalom miatt akarod eladni – emlékeztette Nándi, rokonát az egyik elszólt mondatára.

- Azt csak nektek mondtam, a vevőnek nem kell mindenről tudni – próbált jó pofizni Gyula, és még hozzátette - remélem, nem mondod el a vevőjelöltnek, hogy most éppen szorongatott helyzetben van a panziónk. Való igaz, ha hatvan millát megkapnék érte, akkor már a pénzemnél lennék.

- Utána mihez kezdesz? – tudakolta Nándi.

- Vannak részvényeim Bécsben, és ugyanott egy komoly lakásom, amit bérbe adtam. Jó kis summa üti havonta a markom. Van tíz darab nagy értékű telkem, azokból minden évben tervezek eladni egyet. Busásan megélek ebből a vagyonból. A panzióért kapott pénz, ezekhez képest csak borravaló. Azért akarom inkább eladni, hogy ne kelljen már vesződni vele, azt a néhány milliónyit pedig elutazgatjuk ezzel a két gézengúzzal – mutatott gyerekeire – úgy érzem, hogy ennyit megérdemlünk az élettől.

Gyula bácsi eddig csak hallgatta fia előadását, majd ránézett gyermekére és kifejtette véleményét:

- Nagy gané vagy te édes fiam a két semmirekellő gyerekeddel együtt. Mindig is sejtettem, hogy te egy nyomorult, bitang ember vagy. Elhappoltad a húgod elől apánk házát, holott nagyon jól tudtad, hogy szóbeli végrendeletében ráhagyta.

- Tudja ezt valaki tanúsítani? Csak mi voltunk ott a Melindával és a két gyerekem. Hárman vagyunk egy ellen!

- És ha azt mondom, hogy előkerült nagyapa végrendelete, ahhoz mit szóltok? – bökte ki Melinda.

Tibor szemrehányóan ránézett a vörösborból szorgalmasan kortyolgató és kissé kapatos öccsére, aki a jelenlévők legnagyobb csodálkozására magyarázkodni kezdett bátyjának:

- Most mit nézel? Nem találhatott meg semmit a vénasszony, elégettem azt a rohadt végrendeletet– szerette volna visszaszívni, de már kimondatott a bűnös cselekedet.

- Miért tetted te gazember? – förmedt rá Gyula bácsi.

- Persze most mentek a bíróságra, mi? Mehettek, úgy is letagadom, hogy elismertem előttetek. Úgy is meg tudom magyarázni, hogy rosszul értettétek, amit mondtam. Magyarul: elmehettek a fenébe, ahányan vagytok.

Egy dologra nem számított a Béla gyerek, mégpedig arra, hogy Nándi fogja a telefonját és arról – kihangosítva - visszajátssza az iménti beismerő vallomást. Riadt szemei azonnal árulkodtak, rájött, hogy megbukott. Nándi a hangfelvétel lejátszása után zsebébe tette a telefont, és nagy nyugalommal intézte  Gyulához a szavait:

- Kedves öcsém, van a számodra egy javaslatom.

- Mi lenne az? – tört ki az idegesség Gyulából.

- Melindának utólag kifizetitek a neki okozott kárt. A papa házának fele értékét, amit elvettetek tőle, ugyanígy a telek árát is, valamint a halastavat átíratjátok a nevére, vagy annak az árát is megfizetitek.

- Nincs ilyen sok elérhető készpénzünk – sziszegte Gyula, és fejben már össze is adta, hogy szerinte mekkora összegről van szó. Nándi kivette telefonját a zsebéből,  és határozott hangon rászólt Gyulára:

- Máris megkérdezem az ingatlanos ismerőseimtől, hogy mennek itt a házak, a telkek, és mennyit érhet a tó a kert végén .

Közben letette a telefont az asztalra. A vele szemben ülő Tibor egy gyors mozdulattal elkapta a készüléket, és nagy rutinnal kitörölte a memóriájában tárolt hangfelvételt.

- Így ni! Most már nincs bizonyítékotok,  nagyokosok! A szó pedig elszáll!

- De az írás megmarad, ugyanis itt van nálunk nagyapa végrendelete.

Azzal odatette az asztalra, hogy nézze már meg ez a három gazember, valóban létezik a papa végakarata. Gyula elolvasta, majd a két gyerek is. Béla, amikor végigböngészte, elegáns mozdulattal felpattant, elszaladt vele a kapuig, és ez az idő elég is volt arra, hogy elégjen a papír. Eközben Tibor folytatta a szitkozódást:

- Így jártatok! Ezt érdemlitek! A mi vagyonunkból nem esztek!

Gyula bácsi már nem tudta tovább hallgatni unokája háborgását, megpróbálta szép szóval meggyőzni, hogy nagyon rossz irányba halad:

- Fiam! Itt az én apám, a ti dédnagyapátok örökségéről van szó, amit ti jogtalanul bitoroltok. Először is szégyelljétek magatokat, és mivel most már bebizonyosodott, hogy becsaptátok a lányomat, tessék kiadni a részére a jussát!

- Mi bizonyosodott be? Van nekik bizonyítékuk? Nincs! Akkor nincs miről beszélni – hencegett Tibor.

- És a testvéri szeretet? Olyant ti nem éreztek? Te, Gyula fiam mit tudsz hozzászólni? – szegezte a kérdést fiának a kisöreg, aki nagyon meglepődött a válaszon:

- Nekem a saját és a gyerekeim boldogulása a legfontosabb!

- Na látod, nekem is. Mindig is ti voltatok a legfontosabbak az életemben, te és Melinda húgod, de te zsivány vagy, ezért ettől kezdve, teljes egészében a lányom pártjára állok. Ha kell, tanúskodok a javára a bíróságon, mert ma nagyon sok mindent hallottam. Lehet, hogy öreg vagyok, de bolond nem, és átlátok a szitán. Ebben az ügyben száz százalékig Melindának van igaza. Bárcsak előbb rájöttem volna! – kesergett Gyula bácsi.

- Mehettek nyugodtan a bíróságra, nincs bizonyíték a kezetekben – hőzöngött tovább Tibor.

- Tévedtek! – szólt bele a családi vitába Nándi. – Többen tanúsíthatjuk az itt tett kijelentéseiteket, és ez akár beismerő vallomásként is értékelhető.

- Akár, de mi hárman letagadjuk, meg hát nem is úgy mondtuk, ahogy ti értettétek, de még vallhatjuk azt is, hogy most csak tréfálkoztunk, hogy hülyítsünk benneteket – röhögött bele a képükbe Béla.

Nándi jókat mosolygott a magukat okosnak hitt rokonain. Gondolta, megtréfálja őket, és bekapcsolta a zsebében lévő telefont, amelyről tisztán hallatszott a Béla gyerek beszéde, amelyen beismerte, hogy megsemmisítette dédnagyapja – számukra előnytelen – végrendeletét.

- Hogy törölted le okos tojás?! – förmedt bátyjára Béla.

- Pedig én letöröltem! – ordított vissza öccsére Tibor.

- Tényleg letörölted. Erről a telefonról - mutatta fel a másik zsebből előhúzott telefont, amely pontosan olyan volt, mint amaz. - Az enyémről törölted le, de Valién rajt maradt.

Az igazi pofon ezután csattant, amikor Melinda bement a házba, és az ablak üvegén keresztül megmutatta nekik az igazi végrendeletet.

Innentől az események felgyorsultak. Hamarosan megállt a ház előtt egy autó, amelyből egy fiatal hölgy szállt ki, aki bemutatkozott a jelenlévőknek:

- Dr. Kiss Orsolya ügyvéd vagyok. Önök értesítettek egy megoldásra váró üggyel kapcsolatban?

- Igen, mi voltunk – lépett elő Melinda fia, Gyuri. - Pontosabban én voltam, s remélem, hogy nem csináltam rosszat – nézett kérdőn a szüleire  a fiatalember.

- Dehogyis! – adta meg a megnyugtató választ a szülők helyett az öreg Gyula papa. - Itt az ideje, hogy pontot tegyünk ennek az ügynek a végére

 - Ma megkaptam önöktől faxon a végrendeletet, beszereztem a tulajdoni lapokat, javaslom, hogy álljunk is neki, és végezzük el a munkánkból, amit ma lehetséges – mondta az ügyvédnő.

- Lenne itt még egy másik ügy is – vette át a szót Nándi.

- Tessék mondani! – biztatta a jogász.

- Kellene egy adásvételi szerződést is írni, mert unokaöcsém szeretné eladni a tulajdonát képező panziót, éttermet és vegyesboltot.

- Semmi akadálya, megoldjuk. Ki lenne a vevő? – mosolygott az ügyvéd.

- Én – nézett körül Nándor a csodálkozó, a meglepett és a meghökkent arcokon, majd folytatta – és Melinda, ha ő is egyetért velem.

- Bátyó, hogy tudnám én megvenni? – ámuldozott Melinda.

- Akkor számoljunk! – javasolta Nándi. - A telek és a ház ára, amivel becsaptak kishúgom, fedezi a bolt árát, tehát ezt már az elbitangolt testvérednek kifizetted. Én pedig megveszem tőlük – tisztességes és elfogadható áron – a panziót és az éttermet, amelybe azonnal szükségem lesz vezetőkre. Bízom benne, hogy vannak ötleteid, hogy kire lehetne rábízni ezeket a fontos feladatokat. Csak vendéglátós vagy közgazdasági ismeretekkel rendelkező, ja,  és megbízható embereket tudnék elképzelni.

- Istenem, lesz munkájuk a gyerekeimnek! – adta meg a választ a még mindig csodálkozó asszony.

- Gyuszi, majd elfelejtettem, itt van még a kert végi tó. Mivel annak Melinda az örököse, a nevére kell íratni! Elfogadható a javaslatom? – tette unokaöccse vállára kezét Nándi.

A férfi rövid ideig gondolkodott, legyintett egyet, majd belecsapott unokatestvére markába. Zavartan rámosolygott az ügyvédnőre, és beletörődéssel hangjában, szabaddá tette az utat a dolgok normális folyása előtt:

- A felkínált javaslatokat elfogadom, készítheti a szerződéseket doktornő.

Már lebukóban volt a nap a nyugati égbolton, amikor az utolsó aláírás rákerült a kész szerződésekre. Gyula bácsi öccse kérésére úgy döntött, hogy néhány napot náluk marad, tékozló fia és unokái nélküle mentek haza. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy rájuk esteledett.

- Édes Istenem, megfeledkeztünk az ebédről! – perdült a társaság elé Matild néni, és valóban a nagy izgalom, a felkavart emlékek, majd a hirtelen rájuk zúduló örömteli megoldás miatt elmaradt az ebéd. Ott kavargott a levegőben Matild mama babgulyásának ínycsiklandozó illata, ami – szégyen ide, szégyen oda – délidőben senkit sem ültetett asztalhoz.

- Azt hiszem ez bocsánatos bűn a mai napon nénikém – adott hangot véleményének Melinda. – Végül-is nem túl gyakran lesz az ember bolttulajdonos.

- És horgásztó gazdája – toldotta meg az egész napot végigujjongó Vali, azzal felpattant és Melindával közösen megterítette – most már vacsorához – az udvari terasz nagyasztalát.

- Milyen jó, megspóroltunk egy ebédet! – tréfálkozott Pista bácsi, amihez az első szóra velük maradó ügyvédnő hozzáfűzte:

- Annál jobban esik a vacsora! – és tekintete már ki tudja hányadszor, összeakadt Melinda kisebbik fia, Gyuri tekintetével.

- Úgy nézem, hamarosan lesz egy ügyvéd is a családban – könyvelte el magában Nándi.

*

Derült, ragyogó égbolttal köszöntött rájuk a következő nap. Szombat volt, de a kis faluban a hétvégi reggel nem sokban különbözött a hétköznapokétól. Az emberek – akárcsak Pista bácsi és családja – hajnalban keltek, elvégezték a ház körüli munkát, és volt már vagy nyolc óra, hogy „elköltsék” a reggelit, ahogy ezen a vidéken mondják. A nap további része azonban sok mindenben eltért a „dolgos napokétól”, így pedig a hétköznapokat nevezték. Az igazi pihenőnap a vasárnap volt, de a megfáradt embereknek jólesett a szombati kikapcsolódás is. Ez afféle félig dolog, félig ejtőző nap, egyszóval jut egy kis idő a kedvtelésekre is. Pista bácsi valamikor nagyon szeretett horgászni. Addig, amíg otthon lakott a szülői háznál, a kert végében lévő kis tavukban teljes egészében tudott hódolni szenvedélyének. Apja kapta ezt a kis – korábban rétnek minősített – területet a földosztáskor ’45-ben. Valamelyik évben feltört a belvíz, elöntötte az egész rétet, amelyből ez a néhány hektárnyi víz alatt maradt. Egy vagy két forrás táplálja, és még a legaszályosabb években is lehetett csónakázni rajta. Pista bácsi, amióta Gyuszi gyerekei elmarták Melindát, nem járt a tó környékén. Most talán lesz alkalma újra bedobni a horgot, és elnosztalgiázni a partján. Az egész családban ő értett egyedül a halakhoz, és nem csak a horgászathoz, hanem a halászathoz is, és mindenhez, ami ehhez tartozik. Végtére is ez a mestersége, halászmester volt egy gazdaságban, és ezt a szakmát tanulta fia, Ákos is, aki a vasútnál tudott elhelyezkedni, kalauznak szegődött. Felesége óvodai dajka. Két felnőtt fiuk van.  Ákos húga, Erzsi, a bátyja szomszédságában lakik, a férje művezető egy üzemben, nincs gyerekük.

- Helyre tudnám hozni ezt a tavat! – gondolkodott hangosan – borítanék bele néhány véka ivadékot, előtte persze rendbe szedném az életterüket és gondoskodnék táplálékról is. Főleg természetes táplálékról, mert az az igazi, meg hát olcsóbb is. Na, de miket beszélek, nem nekem kell kitalálni, hogy mi lesz vele!

- Dehogyisnem bácsikám! – kacsintott a nagybátyjára Melinda. – A te útmutatód szerint fog minden történni.

- Honnan lehet beszerezni az ivadékot?- kérdezte Nándi.

- Vannak jó kapcsolataim itt a környéken is, és távolabb is – válaszolt a nagybácsi.

- Mikor lehet telepíteni? – folytatta Nándi a faggatózást.

- Ősszel fiam, de előtte a tóban is van még teendő. Ha lenne pénzem,  és ha rám lenne bízva, már hétfőn nekiállnék a munkának.

- Ha Melinda is egyetért, akkor én fizetném a munkálatokat, a telepítést és a fenntartást is beleértve. Csinálnánk belőle egy helyi horgászparadicsomot, a szálloda vendégeit pedig a földes úton ide lehetne kocsikáztatni, pecázni. Tudom, hogy ehhez lovak és kocsik is kellenek, és olyan emberek is, akik értenek hozzá, de úgy gondolom, hogy a faluban még találunk ilyeneket.

- Itt vagyok egynek én – ajánlkozott Sándor. – Én még olyan agronómus voltam, aki nemcsak az íróasztali munkát ismeri, hanem a gyakorlatban is eligazodik. Sok mindent tudok a lovakról és a kocsikról. Kezdetben elég lenne egy kocsi, a hajtói feladatokat és a lovak gondozását el tudnám látni. Istálló van, kocsi van, lószerszám is akad, már csak lovakat kell hozni a portára!

- A tó feletti felügyeletet ellátnánk mi ketten Pista öcsémmel – élénkült meg Gyula bácsi, aki eddig úgy érezte, hogy neki kell szégyenkezni Gyuszi fia és unokái miatt.

- Nagyszerű! Akkor nézzük meg tételesen, mit is tudnánk összehozni! – kezdte el mondandóját Nándor, Vali azonban közbeszólt:

- Azt javaslom, hogy csak ebéd után. Matild néni engedélyével a mai ebédet mi készítjük Nándival, pontosabban: megmelegítjük a hazulról hozott cukorborsólevest és töltött paprikát.

- Mekkora hűtőszekrény van a lakókocsiban, hogy ennyi minden elfér benne? – kérdezte Gyula bácsi.

- 120 liter, de ennek egyharmada mélyhűtő – mutatta készségesen Vali a lakókocsi legújabb tartozékát.

- Mivel magyar ember evésközben nem beszél, ezért a megbeszélést utána folytassuk! – javasolta Pista bácsi.

Amikor az utolsó kávéscsésze is lekerült az asztalról, Nándi maga elé vett egy papírlapot és felvázolta elképzeléseit.

- A panzió és étterem működése teljes egészében Melinda irányításéval történik. Bérleti díjat és részt a bevételből nem kérek. Látom, van felelőse a horgásztónak is, és a lovak is jó kezekbe kerülnek. Ja, persze a lovak. A lovakat Melinda fizeti.

- Te, bátyám, jövő ilyenkor már biztosan meg tudnám oldani, de most nincs egy fillérem se – siránkozott az unokahúg.

- Nézd meg az üzeneteket a telefonodon, légy szíves! – súgta a fülébe Nándi.

Az asszony felsikított a legutolsó SMS láttán, amelyben a bank arról tájékoztatja, hogy a számlájára utaltak egy nagyobb összeget.

– Ezt nem értem! Mi ez? - vonta kérdőre,de szeretettel unokabátyját.

- Ne törődj vele hugi, a lényeg, hogy mindent jól csináljatok! Gondolom, a gyerekeidet bevonod a vállalkozásba.

- Mindegyiket. Holnapra haza is hívtam őket, nektek is alkalmatok lesz találkozni velük.

- Amennyiben délelőtt hazaérnek, mert mi holnap reggel tíz óra körül továbbmegyünk.

- Nem maradhatnátok még pár napot? – kérlelte Melinda.

- Sajnos nem. Nagyon sok feladat vár ránk az elkövetkező napokban – vágta ki magát Nándor, aki közben kinyitotta a Ford hátsó ajtaját, az ülésről kivett több dobozt és a terasz asztalára pakolta. – Erre a technikára majd szükség lesz a munkák során. Néhány laptop. Oszd szét a panzió, az étterem és a bolt vezetői között, egyet pedig tarts magadnál! Vannak már elképzeléseid az egységek vezetését illetően?

- Én viszem a boltot, a fiam a panziót, a lányom pedig az éttermet. Mindkettő szakember és már dolgoztak is étteremben és szállodában.

- Néha meglátogatunk benneteket, és szeretnénk, ha ti is gyakoribb vendégek lennétek nálunk, mint eddig voltatok – jegyezte meg Vali a másnap reggeli búcsúzáskor.

Nándi könnyű szívvel állította be városuk koordinátáit a GPS-be, és szemben a felkelő nap egyre erősödő fényével megindult velük az öreg Ford. Másfél óra sétagalopp után feltűnt a településük nevét jelző tábla, és hamarosan az udvarban állt a lakókocsis szerelvény. Kiszellőztették a lakást, és egy csésze kávé mellett megbeszélték a továbbiakat. Úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg fordul a nap, és délután indulnak tovább Vali rokonaihoz keletre.

 

2. Vali rokonai

 

Meglepően gyorsan érték el a fővárost, és könnyedén át is jutottak rajta.

- Úgy látszik jó időpontot fogtunk ki, kikerültük a nagy forgalma – állapította meg Nándor, amikor már a túlsó oldalon, a Budapest végét jelző tábla tükrözte vissza a nyugati napsugarakat.

- Ugye tudod, hogy hová megyünk? – kérdezett rá férjére Vali.

- Igen, tudom! – válaszolta kissé bizonytalanul Nándi.

- Julikáékhoz megyünk, valamint Gézáékhoz. Mindketten unokatestvéreim. Julika anyai, Géza pedig apai ágról. Tudod, voltunk náluk – sok évvel ezelőtt. Gyerekkoromban pedig sok nyarat töltöttem, hol az egyik, hol a másik nagyapám házánál. Mondhatnám, hogy úgy szerettük egymást, mint az édestestvérek. Ők maradtak a szülői házban, a többi gyerek kiröppent hazulról – az én szüleimmel együtt -, és szerencsére mindegyik a közelünkben lakik. Julika és Géza nem tudtak megválni a szülői háztól, inkább vállalták a kemény életet, és ott alapítottak családot szüleim földjén, ott, ahol küzdeni kell a silány termőfölddel, sokszor a belvízzel, máskor pedig az aszályos nyarakkal. Ők azonban maradtak.

- Mesélj a nagyszüleidről! – kérte Nándi kedvesét, aki olyan történetekbe kezdett, amelyeket a férje ez idáig senkitől sem hallott. Valamikor nagyon régen, még a házasságuk legelején volt alkalma találkozni felesége anyai nagyanyjával, de a másik nagymama és a két nagypapa már nem éltek, amikor ők megismerkedtek. Vali csöppnyi lányként került el – apjával és anyjával – abból a falucskából, ahová most tartanak. A családjuknak nyújtandó könnyebb élet reményében kerekedtek fel évtizedekkel korábban Vali rokonai, és telepedtek le a biztos megélhetést nyújtó – egymás közelében lévő – dunántúli falvakban. Nándi érdeklődve hallgatta a felesége felmenőiről szóló történetet.

-  Anyai nagyszüleim – Vili papa és Juli mama –felvidéki magyarok, és mindketten tanárok voltak. A nagymama magyar nyelvet és irodalmat tanított, a nagypapa pedig történelmet, és mindegyik még valami más tantárgyat is. Az ő szüleik kertészemberek voltak, és úgy mondták, hogy azok közül is a legjobb fajtából valók. Olyan paprikát termesztettek, hogy csodájára járt az egész felvidék. Saját nemesítésű paradicsomfájuk abban az időben a határon innen és túl ritkaságnak számított. Aztán a háború után egy kegyetlen agy szüleménye miatt el kellett hagyni az otthonukat, kitelepítették őket a falujukból, és jöttek, mint kisemmizett menekültek Magyarba, ahogy ők mondták. Soha nem tudták feldolgozni és megbocsájtani azt a becstelenséget, amelyet akkor elkövettek ellenünk. Egy rettenetes hajnalon szabályosan kiterelték őket a vasútállomásra, és egy kicsi batyuval indulhattak útnak át a határon. Itt is otthon voltak, mert Magyarországra érkeztek, de nem a falujukban, ahol születtek, ahol felnőttek, ahol örültek és bánkódtak, ahol szerették volna leélni az életüket, és a koporsóig beszélni a nekik annyira kedves, ízes felvidéki tájszólást. Nagyon nehezen eresztettek gyökeret a csonka Magyarországon. Két gyerekük volt, egyik Vali édesanyja, a másik pedig Juli édesapja, Vili bácsi. A dédszülők hamarosan belehaltak az elviselhetetlen borzalmakba, és a nagyapa is meghalt a hatvanas évek végén. A nagymama dacolt egyedül a múlt árnyaival, ő kereken 20 évvel élte túl a férjét. Juli, nagyanyjuk tanári hívatását tartotta követendő példának. A szomszédos kisváros középiskolájában magyart és történelmet tanít. Néhány éve van vissza a nyugdíjig. Férje Jenő, már nyugdíjas.

Nándi kérésére Vali mesélt apai nagyszüleiről is, egész életüket abban a faluban élték le, ahová most ők igyekeznek.

- Apai nagyapám sokgyermekes zsellér családból származott, nagyanyám pedig varrónő volt. Származásuk különbözősége miatt nagy port kavart az ő házasságuk a húszas években, abban az időben ritkaságszámba ment, hogy egy jó módú iparos család varrónő lányát feleségül kéri egy szegény paraszt legény. Az apa első gondolata az volt, hogy a kérőnek csak a lánya hozománya kell, hiába nyugtatta a fiatalember:

- Dehogy kell nekem a lánya hozománya! Nekem a maga lánya kell! Megélünk mi a hozomány nélkül is!

- Aztán mit adsz enni majd a gyerekeidnek, te nagyszájú?

- Engem is felnevelt az apám a sok testvéremmel együtt, majd mi is elboldogulunk, ahogy a többiek – feleselt a fiatal legény, és egy nyári hajnalon megszöktette szerelmét. Elmentek jó messzire, és az egyik uradalomban próbáltak elszegődni. Az intéző már az első napon szemet vetett a fiatal asszonyra, akit csak az mentett meg a gyalázattól, hogy segítségért kiáltását meghallotta élete párja, és úgy elverte az intéző urat, hogy az napokig nem mert haza menni a feleségéhez.

- Nem lett következménye a verésnek?

- De igen. Az intéző annyira félt, hogy a felesége megtudja a disznóságát, hogy nagyapámnál könyörgőre fogta a dolgot, nehogy elárulja valakinek.

- Nagyapád mit tett?

- Gondolt egy merészet, és megszabta a titkolózás árát.

- Pénzt kért az intézőtől?

- Nem! Annál jobbat talált ki. A gazdaságban volt több gép is. Olyanok is, amelyikek a földeken dolgoztak és másfajta gépek is. Biztosan hallottál a gőzgépről, akkoriban még ritkaságnak számított a traktor, helyettük az ekét a földek szélére állított gőzgépek húzták drótkötélen, csörlővel. Ezek hajtották a cséplőgépeket is.

- Azt mondd már, hogy a nagyapád hogyan fizettette meg a hallgatása árát a gazemberrel! – türelmetlenkedett Nándor.

- Azt mesélem éppen! Az volt nagyapa kívánsága, hogy kapjon segédgépészként egy „éves állást” az uradalomban. De ez még nem minden, mert azt is követelte, hogy az intéző tegye lehetővé, hogy a főgépésztől megtanulhassa a szakma csínjátbínját. Ettől kezdve a papának volt elfogadható fizetése, érdekes munkája, és kitanult egy, azokban az időkben divatos szakmát. Amikor már mindent tudott a mesterségről, odaállt az intéző elé, hogy vizsgát akar tenni. A tekintetes úr eleinte próbált ellenkezni, de nagypapa emlékeztette arra a bizonyos régi eseményre, amitől úgy megijedt, hogy még a vizsgadíjat is befizette helyette.

- Sikerült a vizsga? – tudakolta Nándor.

- Elsőre. Meg is dicsérték a vizsgáztató mesterek.

- Gondolom, hogy segédgépészből előlépett gépésszé a gazdaságban.

- Arra már nem került sor – mesélte tovább a történetet Vali. – A papa életében hamarosan véget ért egy fejezet, ugyanis az intéző felesége valamilyen betegségben meghalt, és már nem kellett félnie a tekintetes úrnak, hogy kiderülnek a disznóságai. Úgy kipenderítette nagyapámat az uradalomból, hogy meg se álltak szülőfalujukig. Ekkor már papának volt két lova, egy kocsija, mindenféle munkagéphez szerszámai, és egy kitűnőre osztályozott gépészi bizonyítványa, az egyik legismertebb mester ajánlásával.

- Hány évet töltött az uradalomban az öreg? – kíváncsiskodott Nándi.

- Pontosan nem tudom, ötöt vagy hatot – felelte Vali.

- Megérkeztek a falujukba, és itt mi történt? – sürgette tovább Nándi.

- A nagyapám édesapjának házában húzták meg magukat. Először csak a szomszéd masináját javította meg, aztán egy másikat, majd amikor híre ment, hogy ért a gépekhez, egyre többen hívták megigazítani, javítani, később már felújítani a gépeiket.

- És a dédnagyapád mit szólt ehhez?

- Először csak figyelte a kialakult helyzetet, majd amikor látta, hogy több megrendelése van a vejének, félretette büszkesége egy részét, és meglátogatta a pajtában berendezett műhelyében.

- Adjon Isten! – köszöntötte a vőt.

- Magának is apámuram! – hallatszott a válasz. Az öreg először meglepetten majd bambán bámult bele a világba.

Már majdnem kicsúszott a száján a meggondolatlan válasz, ami valahogy így szólt volna: - Tudod, ki a te apádurad! – de elharapta a nyelvét, és más irányt vett kettejük beszélgetése. Körbenézett a pajta-műhely falán, meglátta a míves szerszámokat, és azonnal a szakember szólt belőle:

- Honnan értesz te a gépészmesterséghez?

- Kitanultam és vizsgát tettem – majd hozzátette – apámuram!

- És az a két szép ló melyik gazdáé? – mutatott a jó kiállású jószágokra az após.

- A miénk. Az enyém és a feleségemé – válaszolta büszkén.

- Hát az a kocsi, ott a fal mellett? Az kié?

- Az is a miénk – felelte ragyogó szemekkel.

- Nagyon ügyesen alakítottad át műhelykocsivá – dicsérte meg életében először az apósa a fiatal iparost. - Sok jót hallottam rólad fiam, már az uradalomból is, és nem szégyellem bevallani, büszke vagyok, hogy a lányomnak ilyen ura van. Lenne egy elképzelésem! – bökte ki az öreg.

- Mi lenne az? – kérdezte nagyapám.

- Társulnunk kellene! Rád iratom a műhelyemet az iparral együtt. Ketten jobban elboldogulnánk.

- Előbb meg kellene beszélni a feleségemmel. Tudja, mi mindent megbeszélünk.

- Ha döntöttetek, szóljatok, mindig nyitva áll előttetek az ajtó! – válaszolt a dédi papa,  és haza ballagott.

- Nagyapám és nagyanyám meghányták vetették az ajánlatot, és néhány napos töprengés után a két mester belecsapott egymás tenyerébe. Így lett a környék egyik legelismertebb gépésze a nagyapám, és varrónője nagyanyám. Házasságukból hat gyerek született. Négyet jól ismertél közülük, hiszen ott éltek a mi városunkban, az ötödik volt az édesapám, és a legkisebb Géza apja, a Marci bácsi. Remélem, még jó egészségben találjuk a bácsikámat. Amikor legutóbb – apám temetésén – nálunk járt, jó bőrben volt a kis öreg. Géza felesége, Erzsi varrónő, akárcsak nagyanyánk volt, a falu varrodájában dolgozott, még van néhány éve a nyugdíjig. Géza pedig asztalos, és olyan ezermester féle, kitanulta a varrógép műszerészi mesterséget is. Két lányuk van: Zsófi és Kriszti, akik anyjukhoz hasonlóan a varrógépet koptatták kislánykoruktól. Marci bácsi volt a helyi tsz elnöke. Fiatal korában szeretett volna szakmát tanulni, de mint olyan sok fiatalnak, a háború neki is megakadályozta a tervei valóra váltását. Vasútépítőként tudott elhelyezkedni, és 1949-ben behívták katonának. Alakulatát levezényelték a déli határra, ahol robbanásig feszült volt a helyzet, de fegyveres konfliktus az ő határszakaszukon nem volt. Egy napon azonban bekövetkezett a baj. Néhány katona, köztük Marci bácsi is, egy légvédelmi ágyú hűvösében elfogyasztották ebédjüket, majd beszélgettek és kártyáztak. Valahonnan egy aknagránát csapódott a közelükbe. Egyetlenegy gránát! Soha, senki nem tudta megállapítani, hogy célzott, vagy vétlenlövés volt-e, de még azt se sikerült tisztázni, hogy egyáltalán a túloldalról érkezett, vagy a mi katonáinktól. Két katona azonnal meghalt, kettőt – az egyik Marci bácsi volt – kórházba szállítottak. Az a másik szerencsétlen fiú, másnap reggelre meghalt, a nagybátyám pedig súlyos sérüléseiből lassacskán lábadozni kezdett. Sokáig nagyon gyengén látott, mindkét kezén és lábán törések voltak, törött bordája átszúrta a tüdejét. Egy évig feküdt kórházban, majd leszerelték. Ott állt szakma nélkül, betegen, erőtlenül. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Régi munkahelyére nem mehetett vissza, mert a fizikai munkát nem bírta. Örült, hogy egyáltalán el tudta látni magát. A ház körüli munkát sem tudta elvégezni, hamar elfáradt, ilyenkor kénytelen volt leülni és pihenni. A körzeti orvos könnyebb munkát javasolt neki, ami abban az időben talán nem is létezett. Nagyapánk valakitől megtudta, hogy a közelükben indítanak egy tanfolyamot, amelyen a tsz-ek számára brigádvezetőket képeznek. Jelentkezett, annak ellenére, hogy egész más beállítottságú volt, vajmi keveset értett a mezőgazdasághoz. A tanfolyamot elvégezte, és hamarosan brigádvezető lett a szövetkezetben. Idegesítette a betegsége, de még jobban az, hogy egy általa ismeretlen szakmába csöppent. Egy volt katonatársa szerzett neki szakkönyveket, és sok-sok átolvasott éjszaka és az öreg parasztemberekkel való beszélgetések meghozták a várt eredményt, hamarosan eligazodott a földművelés és az állattartás tudományában. Egy dologgal nem tudott megbékélni, és ez arra a korra nagyon is jellemző népbetegség, a politizálás volt. Ujjongott magában 1953-ban, amikor Nagy Imre elítélte az erőszakos tsz-szervezéseket. Ki nem állhatta a Rákosi rendszert, de irtózott a háború előtti igazságtalan világtól is. Tette a dolgát, és egyre jobban erősödött, egyre ritkábban esett össze, ha nagyobb fizikai megterhelés érte. A sérülései okozta betegségeiből soha nem épült fel igazából, de már tudott együtt élni a nyomorúságával. Jött az 1956-os ősz. Egy teherautót megraktak élelemmel, és felküldték Pestre, a főváros kiürült éléskamrájába. Akkor már nős volt. Feleségével – Géza édesanyjával – egyik este, a konyhájukban a falon lévő telepes rádióból a pesti eseményeket hallgatták, amikor a szoba ablak nagyot csörrent. Beszaladtak a szobába. A padlón üvegtörmelék és egy tégladarab. Kint az utcán néhány részegen dülöngélő ember, köztük az a jómadár is, aki előző este el akarta lopni biciklijét az udvarból, de nem számolt a házőrző kutyával.  Torkaszakadtából ordította:

- Hamarosan akasszuk a kolhoz vezetőket is!

 Marci bácsi kiment hozzájuk és csak annyit mondott nekik:

- Itt vagyok, ne várjatok, megbírtok velem, nyugodtan megölhettek, ha ennyi eszetek van! – a részegek szó nélkül hazamentek.

Ez a szerencsétlen közjáték mély nyomot hagyott Marci bácsiban. Soha életében senkit nem bántott, inkább mindenkinek segített, akinek csak tudott, és most ezt művelik vele.

- Ne törődj velük! – nyugtatta a felesége – az emberek többsége nem ilyen. Ezek lumpenek, akik mindennel szemben hőbörögnek, a munkájuk és az életük nem ér egy fabatkát sem.

Ezek járhattak a fejében akkor is, amikor 1957-ben elnökké választották. Sokáig meditált, hogy elfogadja-e a felelősebb beosztást, de aztán ismerősei és barátai rábeszélésének engedve vállalta a megmérettetést. Hárman szavaztak ellene, egy tartózkodott, az emberek nagy többsége rá szavazott. Elnök lett. Sokszor kellett szembemennie a hatalommal, sokszor kellett megnyugtatni az embereket, amikor egy-egy gyengébbre sikerült évben kevesebb jutott a kamrába.

- Legalább most már nem söprik le a padlást! – mondta néha megnyugtatásképpen.

Volt egyszer, még valamikor 1960 előtt, talán két évvel a forradalom után egy olyan esemény a faluban, ami majdnem a „fejébe” került. Az általános iskolában tanított egy házaspár, akik valamikor Székelyföldről költöztek ide. Nagyon jó tanárok voltak, és ami egy tanártól elvárható, rendes emberek is. A férj – talán Gergely bácsi volt a neve – számtant és mértant tanított a felsősöknek, a felesége – Elvira néni – pedig alsóbb osztályokat tanított. Gergely bácsi szeretett mulatni, énekelni gyönyörű baritonján. A háború előtt ő volt a kántor is a templomban. Az egyik alkalommal összejött egy baráti társaság a pék pincéjénél, és a férfinép, ahogy az lenni szokott, borozgatás közben énekelgetett. Valaki kitalálta, hogy mindenki énekelje el a saját nótáját. Volt, aki kevésbé szépen, de akadtak páran, akik énekeseket zavarba ejtő hangon. Ez hétvégén történt, hétfőn már az iskola igazgatót berendelték a művelődési és oktatási osztályra, ahol nekiszegezték az akkoriban fontosnak ítélt kérdést:

- Milyen tanár tanít a maguk iskolájában? Miért nem figyel a beosztottjaira?

- Miért, mi történt? – kérdezett vissza az igazgató.

- Ez jellemző! Még azt sem tudja, hogy mit csinálnak a pedagógusai! Van maguknál egy olyan tanár, aki képes lenne a hazáját is eladni, és maga nem tud róla? – az igazgató legszívesebben valami hasonlót felelt volna:

„Mi pedagógusok vagyunk, nekünk az a dolgunk, hogy tanítsunk, és mi nem tartunk fenn besúgóhálózatot, mint önök”, de helyette így felelt:

- Osztályvezető úr, az ég szerelmére, mondja már, hogy mi történt!

- Szóval nem hallott róla, hogy a Sass Gergely tanár irredenta dalokat énekelt szombat délután egy pincénél?

- Nem hallottam. És mit énekelt a Gergely?

- Többek között azt a betiltott dalt, hogy „Székely asszony az én anyám”.

- Úr Isten – szörnyülködött el az igazgató, de a megbotránkozás tárgya nem a dal eléneklése volt, hanem az a mérhetetlen sötétség és alattomosság, ami elítél egy székely embert azért, mert elénekli a saját nótáját, amely az édesanyjáról és szeretett szülőföldjéről szól. Csak annyit mondott a hatóság emberének:

- Hát, ez nagy baj! Nagyon nagy baj!

- Igazgató úr, kérem, intézkedjen, hogy szerda – tehát holnapután – délután az általam a moziba összehívott falugyűlésen ott legyen a község minden lakója!

Az igazgató maga se tudta, hogyan támolygott ki az előjáróság irodájából, és hogy ért haza. A szerdai falugyűlésen valóban megjelent mindenki. Akkor már híre ment, hogy mivel vádolják Gergely bácsit. Sokan be se fértek a moziba, ezért egy hangszórót állítottak fel az utcán rekedt embereknek, hadd hallják ők is, hogy milyen kulturális élet zajlik a huszadik század közepének Magyarországán. A mozivászon előtti színpadon egy hosszú asztal mögött ültek a mindenható járási vezetők, és ott szerénykedett a legszélén az iskola igazgatója.

- Megnyitom a gyűlést – dörögte egy komortekintetű, zakóra hajtott inggallért viselő hatalmasság. – Az önök falujában a múlt hét végén egy sajnálatos esemény történt – és itt ismertette azt a „hatalmas bűnt”, amelyet már-már az államunk megdöntésére irányuló cselekedettel emlegetett egy lapon. Elmondta, hogy mit követett el a tanár, aki ezzel elárulta a hazáját… mert énekelt. Rettenetes dolgokat énekelt! A nagyhatalmú járás küldötte nem volt képes felfogni – vagy csak nem akarta -, hogy ebben a dalban nincs semmi osztályellenes, társadalom vagy államellenes. Miért lehetett ez a nóta betiltva? Talán csak a román vezetés előtti gazsulálásból. Miután a szónok kihevült arccal ismertette a Gergely bácsi elleni vádakat, felállt egy kis öregember:

- Ha megengedik, hozzá kívánok szólni a súlyos cselekményhez! – a hatalom emberének tetszettek ezek a szavak: no lám csak, az emberek megértették, hogy ezt a hazaárulást, amit ez a tanár tett, el kell ítélni, meg kell torolni. Az öregember hozzászólása folytatódott:

- A vád a tanár úr ellen az, hogy elárulta a hazáját. Gondolom, az ehhez passzoló cselekedetet még ezután olvassa fel a tisztelt elvtárs, mert eddig még ilyen nem hangzott itt el, kérem. Mondja meg, de kerek perec, hogy mit követett el a gyermekeink tanítója! Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a nóta miatt tereltek bennünket össze? Kérem, mondja meg, hogy mi a bűne ennek az embernek!

- Miért, ez nem elég? – horkant fel a járás embere. – Tudunk mi más dolgokról is, nagyon sok gyerek és szülő nem szereti a tanár urat.

- Nem! Nekünk ez nem elég! – replikázott a kis öreg – mi szeretnénk tudni, hogy mit követett el a tanár úr, vagy elkövetett-e valamit egyáltalán!

Közben többen is jelentkeztek hozzászólásra, köztük Marci bácsi, a tsz-elnök is, aki hamarosan szót is kapott.

- Tisztelt jelenlévők – kezdte a beszédét. – Itt áll előttünk egy ember, aki már húsz éve a falunk lakója. Sokunk köszönheti neki és a feleségének, hogy meg tanult írni, olvasni, számolni és énekelni. Gergely bácsi és Elvira néni Székelyföldről érkeztek hozzánk, befogadta őket a falu. Az előbb az hangzott el, hogy sokan nem szeretik Gergely bácsit. Én még ilyent nem hallottam. Felteszem a kérdést, hogy megsiratják-e a tanulói vagy azok szülei azt a tanárt, akit nem szeretnek? Nézzenek körül, ebben a teremben mindenkinek könnyes a szeme! Egy rossz emberért,  egy rossz pedagógusért aggódna-e ennyire egy egész falu? Meg akarják büntetni a község egyik legjobb tanárát? Ez ellen teljes szívünkből tiltakozunk! Kérjük, hogy ne büntessék meg Sass tanár urat.

Gergely bácsi beszédét hatalmas taps fogadta. Az ítélet azonban a falu kiállása ellenére megszületett, és a járás nem elégedett meg egy fegyelmi büntetés kiszabásával, hanem elérték, hogy száműzzék a tanár házaspárt az ország egy másik városába. A falu a következő napokban küldöttséget menesztett a Művelődési miniszterhez kedves tanáraik védelmére megírt beadványukkal, de hiába.

Az egyik kora őszi hajnalon egy teherautó állt meg Marci bácsiék háza előtt, és hamarosan kopogtak. Ott állt az ajtó előtt két megtört, méltóságában megalázott ember.

- Jöjjenek be tanár úr! – kérlelte őket a házigazda.

- Mennünk kell Marcikám, csak búcsúzni jöttünk – válaszolt a tanár.

- És nagyon köszönjük, hogy kiálltál mellettünk! – tette hozzá a tanító néni.

A szoba ablakon könnyes szemmel kukucskáló hat éves Gézát ennek a fájdalmas búcsúzásnak az emléke élete végéig elkísérte.

 

Nándit nagyon megérintette a szomorú történet. Ő is hallott hasonlókat a szüleitől, ők is gyakran felemlegették az ötvenes évek kegyetlen világát, akárcsak a háborút megelőző évtizedek szegénységét.

- Nagyon szerencsés emberek vagyunk mi – szólalt meg Nándi, aki eddig csendben hallgatta feleségét. – Szerencsések és boldogok lehetünk, hogy abból az embertelen társadalomból csak néhány gyerekkori emlékünk lehet.

- Arra pedig azért kell emlékezni, hogy ne ismétlődhessen meg az a pokol, amit diktatúrának hívnak.

- Így van kedvesem – fűzte hozzá Nándi. - Arra kérem a jó Istent, hogy ne legyen soha diktatúra, se bal, se jobboldalról.

- És ne legyen szegénység – egészítette ki Vali.

- Olyan már talán nem lesz, mint a háború utáni években. Akkor fel kellett építeni az elpusztított országot, helyre kellett állítani városokat, utakat, hidakat, gyárakat. Ezt a roppant nagy munkát nagyapáink, apáink elvégezték, most már csak okosan kell az ország vezetésének gondolkodni, és megtenni mindent, hogy mindenki emberhez méltón élhessen.

- Ezt kellene! – replikázott Vali, aki cseppet se bízott a jelenkor országlóiban.

- De legalább ma már jut kenyér minden ember asztalára, nem úgy, mint 1930-ban vagy 1950-ben – próbált Nándi bölcs lenni, de felesége másképpen látta a való világ helyzetét:

- Mi még csak eléldegélünk valahogy a nyugdíjunkból, de nap, mint nap látom a boltban a csirke farhátat keresgélő embereket és a hentes grimaszolását, amikor ki kell mérnie az öt vagy hat deka szalámit. Te ezt nem tudod kedvesem, mert én járok a boltba!

- Hát, igen – felelt Nándi. – Éreztem, sőt tudom is, hogy ilyen a helyzet. Most már töredelmesen bevallom, hogy pontosan ezért nem járok boltba. Csak néha-néha térek be, de akkor is igyekszem, hogy minél kevesebbet lássak abból, amit említettél. Egyszer a pénztárnál előttem fizetett egy nénike. Néhány apróságot vett, és amikor fizetni akart egy fémpénzt elejtett, ami begurult a pénztáros asztala alá. Egyszerre hárman ugrottunk, hogy megkeressük a pénzt.

- És megtaláltátok?

- Igen, mind a hárman. Mindhárman nyújtottuk a néni felé a „megtalált” pénzt. Három darab 200 forintost. Ő ránk nézett és csak ennyit mondott:

- Köszönöm kedveskéim, de én csak egy darab ötvenest ejtettem le.

- Erre a pénztáros hölgy is lehajolt, ő is „felvett” egy 200 Ft-ost, és nyújtotta az asszonynak:

- Nénikém, nem jól emlékszik, tessék, itt van a leejtett pénze, ez bizony kétszázas.

Az öregasszony fejét csóválva nyújtotta remegő kezét a pénzért.

Nándi nagyon szomorúan hallgatott. Az előbb Vali múltat idéző valós meséi, majd a mai kor nyomorúságának felemlegetése lehangolttá tette.

- Valikám, megállunk a következő benzinkútnál. Löttyentünk egy kis benzint az autóba, és kellene inni egy jó tejszínhabos kávét is!

Az asszony elnevette magát.

- Rendben van, löttyentsünk benzint az autóba! – ismételte a férjét.

Ennek a benzinlöttyentés kifejezésnek története van. Idestova három évtizedes története. Valamikor a nyolcvanas évek derekán volt egy olyan év, amikor a kis család annyi jót kapott az élettől, mint addig soha. Nándi megkapta az első tiszti csillagot, parancsnoki beosztást és megvették életük első autóját, a felejthetetlen piros Skodát. Teletankolták, és mint ilyenkor bárki más, meglátogatták a kedves rokonokat. Már majdnem hazaértek, amikor villogni kezdett az üzemanyag jelzője. Nándi, talán akkor mondta ki utoljára ezt a mondatot:

- Megállunk a következő benzinkútnál és megtankolunk.

Vali, a fiatalasszony elnevette magát, és halkan megjegyezte:

- Hát az nagyon érdekes lesz Nándi! Annyi pénz van csak nálunk, hogy valamennyit talán tudunk bele löttyenteni, de hogy tankolni annyiból nem tudunk, az biztos.

- Akkor löttyentünk bele – ismételte meg a fiatal férj. – Majd ha hazaérünk elszaladok tankolni.

Erre Vali ismét tett egy megjegyzést:

- Berci kinőtte cipőjét, a nadrágjait, az ingecskéit. Egyezzünk meg Nándi! Néha löttyentünk abba a fránya tankba, de jó darabig teletankolásról nem is álmodozhatunk.

Nándinak is ez a régi „tankolás” jutott eszébe. Besorolt a benzinkúthoz, és három évtized óta először mondta ki ezt a mondatot:

- Tele kérem!

És mégse a mostani - a milliárdos - bőrében érezte jól magát, hanem amikor fiatalemberként, mindig csak annyi benzint tudott venni autójába, amennyitől már bemozdult a mutató. Betértek a töltőállomás melletti elegáns presszóba. A kávé és a jó hideg üdítő felfrissítette őket. Még elég távolt voltak „szerelvényüktől”, de már Nándi észlelte, hogy valami baj történt: a lakókocsi egyik oldala megereszkedett.

- Ez bizony defekt! – állapította meg keserűen.

Visszaballagott a benzinkúthoz, ahol a kezelők megnyugtatták: van egy gumijavító a következő faluban, amint letérnek az autópályáról.  Jól felpumpálta a lyukas gumit, de már az abroncson csattogó vontatmánnyal ért a mester műhelyéhez.

- Még szerencse, hogy a falu elején van a szerviz – gondolta.

A szakember gyorsan gumit cserélt a keréken, és mehettek tovább. Amit ebben a faluban, majd az utána következőkben láttak, ezerszer lehangolóbb volt, mint Vali múltról szóló meséje. Aztán az elkövetkező egy-két órában látottak és tapasztaltak sokként érték őket. Megjelent előttük a 21-ik századi magyar valóság: a szegénység, a nyomor. Lassan mentek, beláttak az udvarokba, néhol a nyitott ajtókon a házakba is.

- Itt megállt az idő! – állapította meg Nándi.

- Nem az idő állt meg, mert gyerekkoromban többször mentünk keresztül ezen a falun, amikor a keresztapám autóval vitt bennünket a rokonokhoz. Akkor minden másként nézett ki.

Elhagyták a települést, következett a másik, a harmadik, de mindenhol azt érezték, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Az egyik faluban gyerekek szaladtak eléjük az útra. Megálltak és beszédbe elegyedett vele. Egy, a futballpályának is helyet adó térre húzódtak le , és azon vették észre magukat, hogy már nem csak gyerekek, hanem felnőttek is vannak a beszélgetőpartnereik között.

- Honnan jöttek? – kérdezte egy tíz év körüli kisfiú.

- Az ország másik végéből – tért ki Nándi a lakhelyük pontos megnevezése elől.

- Nincs valami ennivalójuk bácsi? – kérdezte egy másik gyerek. Nándit úgy szíven ütötte a kérdés, hogy nem volt képes válaszolni. Vali hamarabb feltalálta magát:

- De van gyerekek! Álljatok itt a lakókocsi ajtaja előtt sorba, és mindenkinek tudunk adni valamennyi ennivalót!

A gyerekek hangoskodva, lármázva, de sorba álltak, és máris bontogathatták a Vali rokonságának szánt finomságokat. Egy autó fékezett mellettük, kiszállt egy idősebb férfi, odament a jövevényekhez. Barátságosan köszöntötte őket:

- Jó napot kívánok! A község polgármestere vagyok. Mondták, hogy valakik adományt osztanak a gyerekeknek, gondoltam megnézem, és szeretném megköszönni a jólelkű embereknek. Sajnos a mi önkormányzatunk nagyon szegény, a falu lakóinak nagy többsége munkanélküli. A közelben nincs munkahely, de még távolabb sem.

- Ide nem messze vannak üzemek, azokban sincs munkalehetőség? – érdeklődött Vali.

- Nem csak munka nincs, de már az üzemeket is bezárták – felelte maga elé legyintve a polgármester.

- Pedig még nem is olyan régen láttuk füstölni a kéményeket – emlékezett a régi időkre Vali.

- Már nem működnek a gyárak – komorult el a falu vezetője.

- Polgármester úr, van a lakókocsiban egy kondérra való pörkölt lehűtve. Engedélyezné, hogy megmelegítsük ezeknek a jóembereknek?

- Még szép! – adta meg az engedélyt a község első embere.

- Egy gond van csak, hogy a kenyerünk kevés – sopánkodott Nándi.

- Semmi probléma, pár perc, és itt vagyok a kenyérrel – pattant öreg autójába, és valóban nagyon hamar visszatért.

Időközben valaki kerített egy bográcsot, és Nándi a lakókocsiban tárolt tartalék palackkal már melegítette is az edény alját.

- De jó, hogy idetettem az összes papírtányért, és nem kell mosogatni! Egyszerűen mehet a szemétbe – jelentette ki Vali nagy bölcsen.

- Isten őrizzen! – felelt rá az egyik helybéli asszony. - Adják nekem, elteszem télre tüzelőnek!

Ez a mondat, ez a néhány szó prózai módon, egyszerűen, de a szívek mélyébe vágva fejezi ki a mai magyar állapotokat. Ezt csak az érzi, akinek el kell viselni, csak az látja, aki elmegy erre a kisemmizett nép lakta területre és ott fent… nagyon fent, csak az látja meg, aki meg akarja látni. Pedig ide, erre a letarolt vidékre gyakrabban kellene járni a magyar haza irányítóinak, és nem csak a választások előtti időszakban ígéretekkel és hangzatos lózungokkal bombázni ezt a megnyomorított népet. Egykor itt – akárcsak az ország több pontján – üzemek működtek, a munkásember reggel felkelt és bement a gyárba dolgozni, ahol keresett annyit, hogy el tudta belőle tartani a családját. Abban az időben nem szédültek ki a padból a reggeli nélkül iskolába engedett kisiskolások. Mi történt Hunniában? Miért gondolják egyesek, hogy a zászlók és egyéb szimbólumok lobogtatása elég az élethez? Az emberek munkahelyet követelnek, mert dolgozni akarnak, és élni úgy, mint évtizedekkel ezelőtt.

Nándit nagyon lesújtotta ennek az eddig csak a szülei elbeszéléseiből hallott szegénységnek a rémképe. Az ő lakókörnyezetükben sem rózsás az élet, sőt az utóbbi néhány évben érezhetően sokat romlott az életszínvonal, de nincs az a nagy nyomor, mint ezen a tőlük távoli területen. Itt valami nagy baj van! Félelmetesen nagy baj. Teljesen elmerült komor gondolataiban. Talán az emberek az arcára kiült riadtságot a sorsukról feltett kérdésnek vették, és elindult az a panaszáradat, amelynek végighallgatása még jobban letaglózta a két átutazót.

Elmondták, hogy már régóta nincs munkahelyük, a segélyekből legfeljebb életben lehet maradni. Többen vettek fel – még jóval korábban – házépítésre kölcsönöket, amit képtelenek törleszteni, a végrehajtó pedig elvitte a házat a fejük fölül. A hónap második felére elfogy a kevéske segély. Éheznek, vagy uzsorások hálójába kerülnek, majd ez által még nagyobb bajba.

Valinak feltűnt, hogy egy asszony nem ette meg a papírtányérjára merített pörköltet. Pedig nagyon éhes lehetett, mert dupla adagot kért – persze csak halkan suttogva:

- Kedveském, lehetne még egy keveset?

Most ez az asszony a tányérjával, több szelet kenyérrel és a korábban megkapott édességcsomaggal elindult a házuk felé. Vali és a polgármester egymás mellett állva néztek a távolodó után.

- Viszi a gyerekeinek. Egyedül neveli a csöppségeket, egy ötéves kislányt és a hároméves kisfiút - súgta Valinak a polgármester.

- Nincs férje? – kérdezte Nándi.

- Meghalt tavaly télen. Felakasztotta magát. Nem bírta tovább a nehézségeket. Megszűnt a munkahelye, alkalmi munkát vállalt egy vállalkozónál, aki nem fizette ki a munkabérét, és amikor erélyesen követelte, a vállalkozó a pribékjeivel összeverette. Nem tudták fizetni a lakáskölcsönük részletét, a végrehajtó pedig végezte kegyetlen dolgát, utcára kerültek. Még azon a napon felkötötte magát a szerencsétlen ember. Az asszony a gyerekeivel szülei házában húzza meg magát. Kicsi ház, ott szemben, a léckerítés mögött.

Közben folyt a panaszáradat. Az emberek úgy érezték, hogy meg kell nyílni a jövevények előtt, és hallatták keserveiket. Minden szavukból a kilátástalanság és a keserűség érződött. Egy autó kanyarodott a lakókocsi mellé, két nagybajszú, csizmát, csizmanadrágot és nagykarimájú kalapot viselő emberrel, akik kiszálltak, köszönés nélkül szemügyre vették az ételosztást éppen befejező házaspárt. Az egyik belenézett a kondérba, beleszimatolt, és szemrehányóan megjegyezte:

- Már megint kimaradtunk! – majd Nándira nézve folytatta:

- Mi jót hoztak, adományokat? Nem gondolja kedves uram, hogy ilyenkor illene az egész falut értesíteni, és nem csak néhány embernek sebtében kiosztani? Kérem szépen, ez nem tisztességes eljárás!

- Kedves uram, nem adományokat hoztunk, hanem csak megálltunk itt egy röpke időre, és ezekkel a jóemberekkel – mutatott a közel harmincfős társaságra – elfogyasztottuk a hűtőszekrényünkben lévő pörköltet. Most pedig közösen megisszuk ezt a néhány üveg bort és üdítőt - kezdte el kirakni a lakókocsiból a palackokat.

A nagybajszúak, látva, hogy itt nem terem babér a számukra, beültek autójukba és elhajtottak.

- A környék hiénái, a szegénység vámszedői. Ők azok, akik uzsorakamatra adnak kölcsönöket, de eddig még nem indult ellenük semmilyen eljárás, mert félnek tőlük az emberek – dünnyögte a polgármester.

- Polgármester úr, megengedné, hogy itt éjszakázzunk a futballpálya melletti téren? Megittam én is egy pohár bort, így nem vezethetek.

- Természetesen! Kényelmes helyük van a lakókocsiban?

- Igen, nagyon kényelmes. Vannak bent ágyak, és minden, ami szükséges. Külön vizesblokk is van, fürödni is tudunk - mutatta be guruló lakásukat Nándi.

Későn aludtak el, és már a nap felragyogott, amikor reggel az indítókulcs elfordult a gyújtáskapcsolóban. Szótlanul mentek át a falun, velük szemben hamarosan egy kisváros vonalai mutatkoztak, az út jobb és baloldalán pedig nagy, színes falú, kockaformájú áruházak. Nándi kitette jobbra az irányjelzőt és beállt az egyik szupermarket elé. Gondolata találkozott Valiéval, aki megjegyezte:

- Éppen akartam mondani, hogy fel kellene tölteni a hűtőt, és a rokonainknak is illene ajándékokat venni.

- És még tudod, mit szeretnék venni? – kérdezte Nándi.

- Nem tudom, de elmondom, hogy én mit szeretnék – válaszolta Vali.

- Mit?

- Annak a szegény asszonynak, aki hazavitte a pörköltet… neki szeretnék egy jó kis csomagot összeállítani.

- Akkor én már nem is mondom, hogy mit szeretnék, mert helyettem is válaszoltál – mosolygott Nándor.

- Te is erre gondoltál?

- Igen, erre.

Gyakran megesett a több évtizedes együttélésük során, hogy egy rugóra jártak a gondolataik. Sokszor mondták ki egyszerre ugyanazokat a szavakat, sokszor jutott eszükbe ugyanaz a dolog. Nem is késlekedtek, megkezdték a vásárlást. Többször fordultak az üzlet és az autójuk között. Először élelmiszerrel pakolták meg a szabad helyeket: rizst, lisztet, cukrot, sokáig elálló hústermékeket, édességet és nagyobb mennyiségű készételkonzervet hordtak a kocsiba. A ruházati részlegben a gyerekek életkorának megfelelő méretű ruhákat vásároltak, téli és nyári holmikat vegyesen. Egy eladó hölgy készségesen segített a válogatásban. A gyerekek anyjának is választottak nyári és téli lábbelit, és ruhákat. Az eladó garantálta, amennyiben gond lenne a méretekkel, az üzlet bármelyiket kicseréli. Több mint két órát vett igénybe a bevásárlás, aztán visszamentek a faluba. Szegény teremtés ijedten rohant ki a házuk előtt megálló járműhöz.

- Miben segíthetek? – kérdezte remegő hangon.

- Van a háznál valamilyen kézikocsi? – érdeklődött Nándi.

- Igen van, a férjem használta, amíg… - és itt elharapta a mondatot.

- Ki tudnánk húzni ide az utcára?

- Hát, ha segít, akkor igen. El akarják vinni a kiskocsit? - nézett ijedten Nándira, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy ettől a szegény családtól az utóbbi időkben mindig csak elvittek valamit. Olyant el se tudott képzelni, hogy valakitől kapjanak is valamit. Csak állt földbegyökerezett lábbal, amíg Vali és Nándi pakolták a kétkerekűt. Még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy nekik hozták a legalább félévre elegendő élelmiszert és a sok évre elegendő ruhákat. Nándi udvariasan rászólt:

- Asszonyom, megkérem, hogy segítsen, úgy hamarabb indulhatunk tovább.

A bejárati ajtóig húzták a kocsit, onnan berakták a lakás előszobájába.

- Foglaljanak helyet! – kérte a munkavégeztével vendégeit az asszony. – Minek köszönhetem ezeket a holmikat? – kérdezte megrendülten.

- Használják egészséggel! – hárította el Vali a hálálkodást. A szobából előmerészkedett a két gyerek. Egy egészen csöpp kisfiú és egy nála kissé nagyobb lányka. Tágra nyílt szemekkel nézték az asztalra tett műanyag szatyrokat, amelyekből kikandikált egy-egy csoki, cukorka.

- Szabad? – kérdezte az édesanyát Vali, és kivett egy bonbonos dobozt az egyikből. Az anya bólintott, ő pedig odanyújtotta a gyerekeknek. A kislány kibontotta és sorban mindenkit megkínált belőle. Természetesen Nándi és Vali is elfogadták tőle, de azt már a csöppség nem látta, hogy a két öreg óvatosan visszacsempészte a felnyitott dobozba.

Jócskán elmúlt dél, amikor elbúcsúztak a családtól. Nem gondoltak az ebédre, mindkettőjük fejében csak egy valami kavargott, amelynek Vali hangot is adott:

- Mit követtek el ezek az emberek, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe kerültek, és mit követett el ez a nép, hogy ide jutott? Soha nem volt gazdag az egyszerű magyar ember, de a hatvanas évek közepétől egyre nagyobb darab kenyér került az asztalra, házak épültek szerte az országban. Csinosan öltöztünk, kirándulhattunk, üdülni lehetett a legszebb helyeken.

- De akkor nem mehettünk külföldre, most pedig itt van a zsebünkben az útlevél, és bárhová mehetünk – ellenkezett Nándi.

- Sokra mennek a világútlevéllel a szegény emberek! Itt napi megélhetési gondok vannak, örülnek, ha minden nap étel kerül a gyerekeiknek. Ami itt, ma hazánkban megy, nem más, mint bűncselekmény a nép ellen. Ezt kimondom annak ellenére, hogy nem tudom, a BTK-ban van-e erre paragrafus – dühöngött Vali.

- Ha erre konkrétan nincs is, de azok részéről, akik ezt okozták, biztosan lehet találni a tetteikben jó néhány társadalomra veszélyes cselekményt. A legjobb bíró velük szemben maga a nép. Az olyan vezetést, amely nem képes elfogadható életet biztosítani a polgárainak, egyszerűen le kell váltani! Nem forradalommal és nem puccsal, hanem a választáson nem kell rájuk szavazni.

- Néha elgondolkodtam, hogy mennyivel másabb lenne itt minden, ha a gazdagok – akik között megszámlálhatatlan „igazi hazafi” is van, hiszen úton, útfélen a haza iránti elkötelezettségüket hirdetik – a könnyen szerzett milliárdjaikból néhány csipetnyit átengednének a szegényeknek. Itt nem a lumpenekre gondolok, hanem az önző kormányzás miatt megnyomorítottakra. Tudod, hogy ma Magyarországon 500 ezer gyermek éhezik? – kérdezte Vali.

- Igen, tudom – válaszolta Nándi. – Ennek a megszüntetésére évi 100 milliárd forint elég lenne. Ebből már mindegyik gyereknek lenne ebédje és vacsorája. Hol van az öntudat, a hazafiság a gazdag „nagy magyarokból”, a milliárdosokból, vagy a tehetősekből, vagy akár a jómódúakból, de azokból is, akik csak úgy, egyszerűen jól élnek?

- Az is megoldás lenne, ha minden vállalkozó becsületesen befizetné az adóját, mindegyik bejelentené – és nem minimálbérre, hanem a ténylegesen ledolgozott időre – az alkalmazottait. Magyarul: nem lopná meg az államot – fejtette ki Vali a véleményét.

- Hát igen! Teljesen igazad van, de ehhez kellene egy, a polgárairól gondoskodó állam, egy olyan vezetéssel, amely jól gazdálkodik, és nem csak egy szűk körben”jótékonykodik”. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Marci bácsiék falujában kinek jutott a közelmúltban osztogatott földekből.

Még ragyogott a nap, amikor beértek Géza és Juli falujába. Tábla már jelezte a települést, de a házak jóval beljebb kezdődtek. Túl a futballpályán állt egy öreg, nagy fa, hatalmas lombkoronával. Vali már messziről bámulta a ritkaságszámba menő, széles árnyat adó hatalmas növényt.

- Állj meg egy pillanatra! – kérte férjét, amikor a közelébe értek. Kiszállt az autóból, átsétált a pályán, és körbejárta a hatalmas eperfát. Nándi szederfaként ismeri ezt a lilás-kék gyümölcsöt termő szépséget, amely valamikor az ő szülőföldjén ugyanolyan gyakorisággal fordult elő, mint Valién. Gyerekkorukban az eperfa /szederfa/ határozta meg a magyar táj arculatát kelettől nyugatig, északtól délig. Levelével táplálták a selyemhernyókat, aztán a műselyem és a nejlon elterjedésével elkoptak az utak széléről, akárcsak a kiöregedett magasra nőtt jegenyék.

– Lennék csak fiatalabb, felmásznék rá, ha nem is a tetejéig, mint tízéves koromban, de legalább az alsó ágra!

- És mi akadálya van? – lepte meg kérdésével Nándi a nejét.

- A kor, kedvesem.

- A kor… a kor… akkor most pedig segítek felmászni – játszadozott Nándi a szavakkal. - Mi az a hat évtized? Egyre kell vigyázni, hogy le ne ess! A többi már gyerekjáték – nevetett, és már neki is támasztotta a hátát a széles fatörzsnek. Vali ráhelyezte egyik lábát férje maga előtt összekulcsolt kezeire. Megmarkolta a vállát, még néhány mozdulat és máris fent volt az alsó ágon.

- Fogadjunk, hogy én magasabbra is feljutok, mint te! – incselkedett az asszonnyal a férj.

- Azt nem hiszem – nevetett az asszony.

- Miben fogadunk?

- Na jó! Ha magasabbra fel tudsz mászni, mint én, akkor én készítem a holnapi reggelit, ha nem, akkor pedig te.

- Rendben van – egyezett bele Nándi, aki odakocogott az autójukhoz, és keresztül-kasul átgázolt a járműszerelvényükkel a futballpályán, odahúzta a lakókocsit közvetlen a fa mellé. A hátuljára szerelt létrán felmászott a tetejére és onnan áttornázta magát a fa egyik magasan lévő ágára.

- Csalás! Így nem ér! – tiltakozott Vali és ugyanúgy kacagott, mint valamikor húszévesen. Sikerült Nándi terve: feledtetni feleségével a délelőtt és az előző nap látott keserűségeket. Az volt a célja, hogy jókedvűen érkezzenek apósa és anyósa szülőfalujába. Ő maga csak néhányszor fordult meg ezen a barátságos emberek lakta helyen, de nejétől sokat hallott róla. Vali itt született, de még egyéves se volt, amikor elköltöztek arra a helyre, ahol jelenleg is élnek. A szülők már fentről vigyáznak rájuk, akárcsak Nándi szülei.

Leereszkedtek a fáról, és leültek a fűben. Vali mesélni kezdett, és mi sem természetesebb, hogy a gyerekkoráról, amelynek néhány nyarát itt töltötte a nagyszüleinél. Mesélt unokatestvéreiről, akik közül már csak ketten élnek itt  a faluban. Nándi figyelmesen hallgatta a lelkes előadást, és úgy elmerültek a múlt elővarázsolásában, hogy észre se vették a feléjük közeledő 30 – 35 év körüli fiatalembert.

- Jó napot kívánok! – köszönt rájuk. – Ne haragudjanak, de úgy látom, hogy letaposták a pálya füvét. Igaz, hogy a talaj nem sérült meg, de a gyep igen. Nehezebb lesz lekaszálni.

- Elnézést kérünk uram, természetesen megtérítjük a kárt. Mondja meg kérem, hogy mennyivel tartozunk, és hol kell befizetni?!

- Ennek a kárnak nincs pénzben kifejezhető értéke, csak annak az embernek okoz gondot, aki kaszálja.

- Hol találjuk ezt az embert? – tudakolta Nándor.

- Ott lakik az utca végétől vissza a második házban. Úgy hívják, hogy Kovács Géza.

Juli elnevette magát,  és az elkövetkező kérdésével meglepte a fiatalembert:

- Te pedig a Nagy Rózsa fia vagy, ugye?

- Igen, Horváth József vagyok, de honnan ismeri édesanyámat? – kérdezte a férfi.

- Édesanyád gyerekkori játszótársa vagyok, ő Pál Valiként emlékszik rám.

- Akkor maga a Géza bácsi unokatestvére?

- Igen – felelt Vali. – Ezek szerint Gézának okoztunk elsősorban gondot  ezzel a fára mászással.

És mivel a fiatalember értetlenkedve nézett rájuk, elmesélték neki, hogy arra az eperfára nagyon fontos volt felmászni.

– Te, Jó Isten! – kapott a homlokához Vali.– Gyerekkorunkban a te anyukáddal szoktunk ezen a fán játszani. Hogy van édesanyád?

- Köszönöm, hála istennek jó egészségnek örvend, otthon munkálkodik, pár perce még a virágait rendezte a ház előtt.

- Kisgyerekkorodban láttalak utoljára, de azonnal megismertelek, anyukád vonásait örökölted.

- Igen, már többen mondták.

- És te mivel foglalkozol?

- Én vagyok a község polgármestere, egyébként faipari technikus a szakmám. Abban a nagy műhelyben dolgoztam, amíg meg nem választottak polgármesternek – mutatott egy nagy istállószerű épületre. Ott volt egy nagyon jó asztalos üzem, de a vállalkozó éppen a közelmúltban vonult ki a faluból.

- Miért, nem érte meg neki? – kapcsolódott Nándi is a beszélgetésbe.

- Nagyon is jól keresett, de más elképzelése lett időközben, és az újabb terveit ezen a helyen már nem tudja megvalósítani.

- Máshol még nagyobb haszna lehet?

- Valahogy úgy – fejeződött be a beszélgetés a polgármester mondatával, akit telefonon hívtak a hivatalból, és amilyen hirtelen érkezett, ugyanúgy távozott is.

Dudás Károly

Folytatása következik...