Dr. Dudás Károly: Fortuna mutató ujja

2017.11.22 14:18

Előszó

Mennyire tudja megváltoztatni egy ember életét egy lottó ötös képében betoppanó szerencse? Hogyan éli meg a hirtelen fellépő sokkal járó változást az életében? Megmarad-e olyan embernek, mint korábban volt, vagy más emberré válik?

Történetünk főhőse egy nyugdíjas rendőr, aki elhatározza, hogy ésszerűen használja fel többmilliárdos nyereményét, és nehézségekkel küzdő rokonait, ismerőseit a maga sajátos módján segíti. Eközben, feleségével járva az országot, sorra tapasztalja a magyarok nagy részének elszomorító helyzetét, a mai magyar valóságot.

I.A múlt árnyai és fényei  

A kis családi ház teraszát a fürtökben ráomló lilaakác ernyőként védte a júliusi nap egyre erősödő sugaraitól. Szombat volt, a közeli toronyban megkondították a déli tizenkettőt. Nándor maga elé emelte kezét, rápillantott csuklójára és elmosolyodott:

- Jó ég! Még mindig a karórámat keresem, ha az időre vagyok kíváncsi, pedig már évek óta nem hordom. Minek is aggatnám magamra, itt van a telefonom, amit a fiamtól kaptam a hatvanadik születésnapomra. Van azon minden, ami kell, még annál kicsit több is.

- Gyere papa, kész az ebéd – szólt ki a feleség, Vali a konyhából.

- Te mama, nem ebédelhetnénk inkább a teraszon?

- Azon ne múljon! – és már a kör alakú asztalon koppant a régi, kissé kopottas serpenyő a nagypapa – Vali apja - receptje szerint készült szalonnás lecsóval. Nándornak erről a finomságról mindig a Kőleves című kisiskolás olvasmány jutott eszébe, mert abban is volt minden, ami a levesbe kellett, de a legfontosabb az a kis kődarab volt, ami Isten igazából megadta az ízét. Ebben a lecsóban pedig az igazi zamatot a szeretett nagyapa, édesapa emléke jelentette. A házaspár szótlanul ült egymással szemben, hallgatták a kert madarainak csivitelését, gondolatban mindketten valahol egészen máshol jártak, de összepillantásaik arról árulkodtak, hogy ezek az utak nagyon is egy irányba haladnak. Mire is gondolna leggyakrabban egy szülő? Van-e a gyermekeknél nagyobb kincs a világon?

- Szedjek még? – kérdezte mosolyogva az asszony, meglátva az üres tányért a ház öregje előtt.

- Még egy keveset – tolta közelebb az ércedényhez tányérját. Tekintetük a papa tányérjára tévedt, majd a mama előtt lévőre, aztán a késekre, villákra. Az összemosolygásuk felért egy beszélgetéssel, egy nevezetes emlék, egy harminc évvel korábbi esemény felidézésével. Nándin valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt. Először maga se tudta, mi váltotta ki nála ezt a kissé feszült állapotot, de akárhogy is törte a fejét, nem találta a választ. Már a második adagot „kanalazta” ki a szépen díszített keleti porcelánból, amikor egészen váratlanul felgyulladt az emlékezés lámpája.

- Édes jó Istenem! Megvan, miért az esküvői tányérjaink vannak az asztalon!

Elszégyellte magát és izgalmában majdnem szavakba öntötte gondolatait.

– Ma van Vali születésnapja, amiről – most először az életben – megfeledkeztem.

Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy estig mindent bepótolhat, addig még elszaladhat a boltba, szedhet egy csokor virágot, és itt a teraszon egy szál gyertya fényénél megünnepelhetik, hogy egy évvel ismét öregebbek lettek.

- Vállalom a mosogatást – ajánlotta fel asszonykájának, miután a kilöttyent kávéját igyekezett szalvétájával eltüntetni a műanyag poháralátétről –, de előbb el kell szaladnom Pistihez, tudod, mára van megbeszélve, hogy viszem hozzá a régi gép monitorját.

Pistivel kollégák voltak, sok-sok évet húztak le együtt a „cégnél”, ahogy egymás közt emlegették a rendőrséget.

- Jól van Papa, menj csak! – engedte útjára Vali a láthatóan izgatottá vált férjurát.

Az öreg Ford kissé nyekeregve gurult ki az udvarról, olyan fáradt hangot adva, mint amilyen általában egy 25 éves autótól elvárható.

- Nyikorognak az ízületeid barátocskám? – morogta Nándi, amikor a bolthoz vezető élesebb kanyarban kissé bejeleztek a lengéscsillapítók. – Hiába panaszkodsz öreg barátom – becézte az autót –, mostanában nem tudok rád költeni. Ja, hogy hamarosan lejár a műszakid? Akkor beteszlek a garázsba, és előbb-utóbb majd csak lesz valami. Tudod, a nóta is így mondja: „Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Aztán még van itt egy másik komoly probléma is, egy kicsit égetőbb, mint a te műszakid cimbora, lassan az én forgalmim is lejár, tudod, a hatvanöt az nem hazudik. Igaz, ha innen nézem, akkor alig több a hatodik X-nél, de, ha amonnan, akkor már nagyobb a baj. Van ám azonban szép is ebben az egészben: ezt a kort már megértük. Voltak idők, amiket megszenvedtünk, de azért egy nagy csokorra valót könnyedén össze tudnék kötni a szépből is.

A bolt előtti fékezés véget vetett az álmodozásnak. Belépett az üzletbe és kosarába tett egy tetszetős doboz csokoládét, majd a polcra kirakott italokat kezdte nézegetni. Elképedt az üvegekre ragasztott áraktól.

- Úgy látom, ilyent nem veszek, azon egyszerű okból, hogy nincs nálam annyi pénz – füllentett magának, mert bizony nem csak nála nem volt annyi pénz, de talán még otthon az összes szekrény összes fiókjából se tudott volna összekotorni annyit, amennyi elég lett volna egyetlen díszes üveg megvásárlásához. A számláról pedig akkor se emel le egy fillért se, ha ég és föld összeborul, mert a keservesen összegyűjtögetett vagyonkája kell a gyerekeknek. Mindhárman felnőttek, a nagyobbik lány már asszony, a kisebbik is hamarosan férjhez megy, a fiú – aki már nős – lakást szeretne a családjának. A számla pedig szent és sérthetetlen! A rendőrnyugdíjból meg lehet élni, de abból tartalékolni, vagy egy csipetnyi luxust teremteni lehetetlen. Nándor húsz évet volt a rendőrség állományában, amikor megtörtént a baj: egyszerűen kikészült a szíve és, ahogy katonai berkekben mondják „lefüvezték”, ami emberi nyelven azt jelenti, hogy leszázalékolták. Gyengén, betegesen, kevés nyugdíjjal nézett hátralévő élete kilátástalannak tűnő évei elé. Nehéz időszak következett. Amint kissé erősödött, azonnal munkát keresett. Elvállalt mindent, csak egy feltétele volt, hogy törvényes legyen… és talált munkát, mert dolgozni akart, a gyerekeknek kellett a ruha, a tanszer,  és azt szerette volna, hogy ne érezzék hátrányát apjuk tragédiájának. Munkahelyén többször lett rosszul, nem bírta a stresszt, és nehezen vészelte át az igazságtalanságokat, ami sajnos mindennapos a mai világban. Most ott állt a bolt italos polcánál, és a drága italoktól elfordulva a borok közt válogatott. Kiválasztott egy fehér édeset – a mama azt szereti –, és a kosárba tette a csoki mellé. Valaki a háta mögül megszólította:

- Tiszteletem Nándi bátyám! Ne azt az ócska bort vidd, vannak itt márkásabbak is, itt van mindjárt egy 84-es évjáratú – és fejből mondta a bor nevét. – Valami alkalomra viszed? Akkor pedig ezt a görög likőrt javasolnám, vagy nézd csak itt ez a whisky, mondhatnám, hogy mi csak ezt isszuk, borból pedig mindig a franciát.

Nándor hátrafordult és ott állt vele szemben egy régi ismerős az „antik világból”, a rendőri múltból, egy igazi hétpróbás bűnöző, egy strici, aki nemcsak kurvákat futtat, hanem zsebesek is dolgoznak neki a remélt védelemért cserébe. Jó párszor lekapták a tíz körméről ezt a becstelen gazembert. Sokszor napokig figyelték, mire néha sikerült fülön csípni, de mindig megúszta a börtönt.

Milyen érdekes portéka is a memória! Lajosról, a környék legnagyobb stricijéről nem az általa szép számmal elkövetett balhék jutottak a nyugdíjas zsaru eszébe, hanem egy sokkal emlékezetesebb esemény, amely akkor – de talán most évtizedek múltán is – felborzolja a kedélyeket.

Valamikor 1989-ben decemberében történt, abban az időben, amikor végre valakiknek eszébe jutott, hogy lebontsák a nyugati határunkat elcsúfító vasfüggönyt. Útlevelet válthatott a magyar ember, végre utazhatott az addig tiltott nyugati országokba. Voltak, akik vásárolni, de a legtöbb ember inkább kíváncsiságból, hogy végre saját szemével győződhessen meg róla, hogy mi van odaát. Eleinte a hivatásos katonák és rendőrök nem kaphattak útlevelet, de később enyhült a szigor, és Nándor a feleségével együtt kapta meg a kék színű könyvecskét. Azért volt ennek a nagy engedékenységnek egy szépség hibája: egy belső parancs értelmében – annak ellenére, hogy erre jogosító okmánnyal rendelkeztek – a rendőrök mégsem léphették át a határt. Ebből egy kis galiba keletkezett, mert még a parancs kihirdetése előtt Nándi és munkatársa Jenő, a feleségeiket karácsonyra egy ausztriai kirándulással szerették volna meglepni. Mindent megszerveztek az utazással kapcsolatban, de hát a parancs közbeszólt, és már azt tervezték, hogy lemondanak az „átruccanásról”, amikor Jenő feltalálta a spanyolviaszt.

- Kinek tilos átmenni a határon? Nekünk, rendőröknek, de nem az asszonyoknak! Legyen a karácsonyi ajándékuk egy csajos buli Ausztriában. Mi elmegyünk velük Sopronig, ők pedig átruccannak világot látni.

- Mikor indulunk? – lelkesedett Nándi.

- Mikor vagy szabadnapos?

- Holnapután.

- Én pedig el tudom intézni, hogy szabad legyek ezen a napon - tett pontot a mondat végére Jenő, és két nappal később már kora délelőtt Sopronban volt a két felszabadult asszony és a két, még félig rab férj, akik mellesleg a Magyar Köztársaság hivatásos rendőrei voltak, útlevéllel rendelkező, büntetlen magyar állampolgárok. A két rendőr egy-egy felszisszenésen kívül – ami a belügyminiszter és családtagjainak jelzőkkel történő felruházásából állt – különösebben nem foglalkozott ezzel a szerencsétlen helyzettel. Tudomásul vették, de nem törődtek bele ebbe a bődületes esztelenségbe, ami akkor – is – uralkodott a testületnél.

- Látod barátom, ezért hívnak minket fakabátnak – súgta oda Nándi Jenőnek, amikor a két asszony visszaintegetett nekik a soproni átkelőt maguk mögött hagyva. Alighogy elnyelte őket az ausztriai kisváros forgalma egy idétlen sötétszínű autóból rájuk kiabált valaki:

- Jöttök fiúk? Látjátok, ezt a napot is megértük, hogy átléphetem a határt! – és elviharzott a kocsiban ülő „munkatársaival”.

- Tudod ki volt ez? – szörnyülködött Jenő.

- Hogy ne tudnám! Szeretett városunk legnagyobb stricije, a Lajos. Nálad van a pisztolyod? – fakadt ki Nándi.

- Dehogy van, ha itt lenne, lehet, hogy tökön lőném magam felindultságomban. Most nézd meg! Komolyam mondom, ezt nem lehet sem vérnyomással, se cukorszinttel bírni! Hogy a jó bárcabitorló kurva életbe! Rögtön bekómálok.

- Gyere barátom, meghívlak egy sörre! – vigasztalgatta Nándi a feldühödött embert, és elindultak az egyik presszó felé.

- Meséljetek, mit láttatok! – kérdezték a késő délután visszaérkező asszonyokat, és ők elmesélték, hogy mit tapasztaltak Eizenstadtban, a határ menti kisvárosban, ahol leparkoltak. Egész hazáig tartott az élménybeszámoló. A két férj pedig csak hallgatta, hogy milyen rendezettek az utcák, a házak és, hogy az üzletek roskadoznak az ízlésesen csomagolt áruktól. Jenő szólalt meg előbb:

- Nándi, szerinted jól van ez?

- Mire gondolsz?

- Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok – húzta össze szemöldökét Jenő.

- Nincs ez jól barátom! – adta meg a rövid választ Nándor, és kibuggyant belőle a keserűség.   - Hogy lenne jól? Eddig is éreztették velünk, hogy másodrangú polgárai vagyunk az országnak, de amit manapság művelnek, túllép minden határon. Figyeld meg komám, még megérjük, hogy mi, rendőrök leszünk a felelősek egyik vagy másik rendszer hibás működéséért, mi leszünk a főbűnösök, hogy leguggolt a népgazdaság, minket állítanak majd pellengére a kulisszák mögött vagy azok előtt zajló piszkos politikai játszmákért.

- Hát igen! Akik eddig is a zavarosban halásztak, és fél téglával verték a mellüket, ezután is meg fogják találni a számításaikat. Figyeld meg, onnan fentről - egészen fentről – lesznek olyanok, akik egy pillanat alatt megvilágosodnak, átbucskáznak a fejükö, és máris egy másik előjelű tábor vezérévé avanzsálnak.

- Hányok ezektől az emberektől! Tudod, Nándi, mindig is utáltam a helyezkedőket, az elvtelen szaralakokat.

- Pedig mennél feljebb tekintünk, annál többel találkozunk.

- Sajnos akad ilyen lejjebb is, például a parancsnokaink között is előfordul néhány.

- Nekünk még nagy szerencsénk van, a közvetlen főnökeink többsége – mondhatnám – rendes ember és jó parancsnok, csak arra leszek kíváncsi, hogy azaz egy-két karrierista őrült, hogy fog viselkedni az első választásokat követően – tette hozzá Nándi.

- Lefogadom, hogy „elmúlt negyven éveznek”.

- Azt már most elkezdték.

- Ez pedig itt a mi testületünkben akkora marhaság! Nézzük csak meg közelebbről, mi is a mi munkánk? – tette fel a kérdést Jenő, mintha nem tudnák mindketten, hogy miből áll a lószartipró, vagyis az egyenruhás  rendőr feladata.

- Futni a köztörvényes bűnözők után,  és szabálysértési ügyekben intézkedni.

- Úgy van! Te foglalkoztál politikával a munkád során? Mert én nem!

- Én sem – vágta rá azonnal Nándi.

- Pedig te tiszt vagy! Mi olyan messze vagyunk az államellenes bűncselekményektől és egyéb politika hókuszpókuszoktól, mint a megbecsülésünk a „nagyjainkétól”.

- Megkockáztatom, hogy még ezt a tróger Lajost is többre nézik, mint bennünket.

- Az ábra pontosan valami hasonlót mutat. A tróger strici, ribancgazda élhet állampolgári jogaival, a rendőr pedig esetleg a lehulló morzsából csipegethet.

- Fiúk, mondjátok már meg, mi bánt benneteket! – szólt bele párjaik beszélgetésébe Vali.

- Semmi különös, csak kicsit felhúztuk magunkat – próbálta megnyugtatni Nándi a hölgyeket.

- Nem az a baj, hogy Ti nem jöhettetek át velünk a határon? – kérdezte Ági, Jenő felesége, és a férje, ahelyett, hogy megnyugtatta volna – szándékán kívül – sikeresen löttyintett egy kis olajat a tűzre:

- De az! Pontosan az, és annyira begurultunk, hogy majd’ szétvet bennünket az ideg.

- Fiúk, ránk ezért ne haragudjatok, nem mentünk volna nélkületek, ha előre tudjuk, hogy ez nektek rosszul esik – szólt közbe Vali. Nándor most értette meg, hogy a „lányok” magukat kezdték okolni a kialakult faramuci helyzetért. Azonnal vigasztalni kezdte őket:

- Ti az égvilágon semmiről se tehettek! Aki ezért a disznóságért és a nyomorúságos életünkért felelős, azt úgy hívják, hogy Országos Rendőr Főkapitányság.

- Mit követett el ellenetek ez a Rendőr Főkapitányság? – könnyebbült meg Vali, hogy nem ők a hunyók embereik rossz hangulatáért, és szörnyülködve hallgatták a stricivel való találkozásuk történetét.

- Ez nem semmi! – vágta rá Ági, amint a mese véget ért. - Ez a hónap vicce! A gazember több joggal rendelkezik, mint a rendőr, aki a hazáját szolgálja. Ekkora megalázást már régen láttam.

Az igazi földbedöngölés azonban a következő napon történt a Rendőrkapitányság vezetőjének irodájában. Nándor az előző nap keserűségének hatása alatt érkezett be reggel irodájába. Jó kedvét az elé tett gőzölgő kávé lett volna hivatott visszahozni, de csak kevergette a pohár tartalmát, és azon kapta magát, hogy teljesen elhűlt.

- Mi van főnök, úgy látom, te a jeges kávét szereted – élcelődött vele Bea, a gépíró kislány, akinek minden egyes szavát hallotta, de a fejében lévő winchester nem volt képes feldogozni az értelmét. Beletemetkezett munkájába, amelyből az asztalán lévő telefon csengőhangja zökkentette ki. A vonal túlsó végén közvetlen főnöke hangja recsegett a kagylóba:

- Főhadnagy úr, azonnal gyere fel hozzám!

- Rögtön ott vagyok! – válaszolta, és meglepte az őrnagy furcsán durva reagálása:

- Nem rögtön, hanem most!

És Nándi azon gondolkodott, hogy mi a különbség a „rögtön” és a „most” között. Elég lett volna talán annyit mondani, hogy megyek, vagy talán azt, hogy értettem. Ezt utálta ennél a derékszíjas cégnél a legjobban, ha valaki kap egy kicsit nagyobb beosztást,  és ezzel egyidejűleg még a vállapját is telerakják nagyobbacska csillagokkal, akkor már elfelejti, hogy ő is koptatta egykor az aszfaltot, ő is végigment azon a sok nehezen elviselhető helyzeten, amit a magyarok úristene rámért a fakabátosokra.

Valamikor jó viszonyban volt a főnökével. Tisztelte, s bár  szakmai szempontból sok mindenben nem értenek egyet, de elvoltak egymás mellett. Hát igen! Akkor még Péter nem volt Nándi főnöke, mindketten végezték munkájukat, ki-ki a saját alosztálya élén, amikor egyszeriben elmérgesedett a helyzet. A korábbi osztályvezető nyugállományba vonult,  és a helyére új vezetőt kellett kinevezni. Ettől a pillanattól szabadult el a pokol. Péter a fejébe vette, hogy Nándor szeretne az „öreg” székébe kerülni. Megkezdődött a fiatal tiszt ellen a lejárató kampány, úton útfélen próbálta kisebbíteni, ahol csak tudott betartott neki. Nándor belépett a főnöke irodájába és megpróbálta nyájasan megszólítani:

- Jelentkezem őrnagy úr!

- Te csak ne jelentkezgessél nálam! – mordult mérgesen a fiatalemberre.

- Mi a gond őrnagy úr? – próbálta kipuhatolni a mérhetetlen harag és düh okát, ami lávamódjára ömlött ki a főnökből.

- Ne játszd az ártatlant, ne tégy úgy, mintha semmi se történt volna!

- De hát mi történt? Mondj már valamit az isten szerelmére! Nekem esel, és nekem fogalmam sincs róla, hogy miért.

 Az őrnagy a válasz helyett kérdést tett fel a csodálkozó tekintetű beosztottjának:

- Tudod mi jár a parancsmegtagadásért?

- Hogyne tudnám! Csak nem valamelyik kollégámmal van valami probléma? – kérdezett vissza, de világos válasz helyett a főnöke csak ennyit mondott:

- Akkor most barátocskám, bemegyünk a kapitányságvezetőhöz, és mindenről szépen beszámolsz neki. Megértetted?

- Csak tudnám, hogy mit kell megértenem!

- Az hamarosan kiderül! – ült ki az őrnagy arcára a gonoszság, a kárörvendés és a diadalittasság egyszerre. - Induljunk! – szólította fel a főhadnagyot.

- Menjünk! – válaszolt a fiatal tiszt, de magában sehogy se tudta rendbe tenni a dolgot.

– Mit akar tőlem ez a jóember? … már megint – tette hozzá ezt a két szócskát, mert a kutya itt van elásva, megint van ellene valami koholt vád, amivel le lehet nyomni a víz alá. Hamarosan beléptek a kapitány irodájába. A nagyfőnök egy toleráns, emberséges, jó parancsnok volt. Hellyel kínálta munkatársait. Igen, a munkatársait, mert neki azok voltak, a beosztott elnevezés – talán az egész épületben – csak Péter szótárában létezett. Nándor belesüppedt a puha fotelba, és érdeklődve nézett az alezredesre, várta a kérdéseit, szerette volna megtudni végre, hogy mi ez a cirkusz, amit az osztályvezetője produkál vele. A kapitány kérdése nem sokat váratott magára:

- Merre jártál tegnap Nándi?

A kérdés nem úgy szólt, mint egy kihallgatáson, és nem is úgy, mint amikor egy szülő korholja gyerekét, hanem a kérdésből ki lehetett érezni, hogy a nagy főnök szívesebben foglalkozna mással, mint  főhadnagya  faggatásával.

- Az egész napomat meséljem el?

- Igen!

- Reggeltől-estig? Főnök, gondolom a hálószobában és a fürdőszobában történteket kihagyhatom.

- Nem olyan vicces a helyzeted főhadnagy úr! – válaszolt az osztályvezető a kapitány helyett.

- Milyen helyzetemről beszélsz őrnagy úr? Most itt ebben a pillanatban kérem megmondani, mi ez az egész! Gyanúsítotok-e valamivel, mert ha igen kérem a továbbiakat jegyzőkönyvbe foglalni, és kérem ismertetni velem az eljárás beindításának okát!

- Semmivel nem gyanúsít senki – felelte az alezredes, majd az őrnagynak szegezte a kérdését – nem mondtad el a főhadnagy úrnak, hogy mi miatt vagytok most itt nálam?

- Nem, arra gondoltam, hogy te úgyis elmondod!

- Arról van szó Nándi, hogy gyanú merült fel, hogy te tegnap a hatályos parancs ellenére kint voltál Ausztriában.

- Nemcsak gyanú, bizonyíték is van rá, hogy megtörtént! – vágott közbe diadalmas arccal az osztályvezető.

- Hivatalos vizsgálatot kérek, és mivel bűncselekmény elkövetésével lettem megvádolva, az ügyészségnek is lesz néhány szava a hamis vád elkövetőivel szemben.

- Nem lesz itt semmiféle nyomozás – jelentette ki a kapitány, és miközben az őrnagyot útjára engedte a főhadnagyot még maradásra intette. – Mi a baja veled Péternek?

- Szerintem ezt ő maga se tudja. Időközönként ingert érez, hogy belém rúgjon. Csak tudnám, honnan vette, hogy átléptük a határt. Tegnap Sopronban voltunk Jenővel és a feleségeinkkel, akik az én kocsimmal átmentek Ausztriába, mi pedig kisétáltuk a lelkünket is a behavazott városban. Azóta is forr bennem a méreg.

- Miért? A hóesés miatt? – próbált viccelődni a kapitányságvezető, akinek az arcán egyre jobban látszott a megkönnyebbülés. Megnyugodott, hogy nem kell eljárást indítani. A lelke mélyén a főhadnagynak adott igazat, mert átlátott az őrnagy gonosz mesterkedésein. - Miért mérgelődsz? – ismételte meg kérdését, és Nándi töviről, hegyire elmesélte az előző nap szégyellnivaló eseményeit, kiemelve a stricivel való találkozásukat is. Jól kibeszélgették magukat a kapitánnyal és valamelyest megnyugodva távozott az irodából.

Most pedig sok évvel később ez a gazember tart neki termékbemutatót az üzlet italaiból, és adja  tanácsait a nyugdíjas rendőrnek. Nándi pontosan akkora dühöt érzett, mint akkor, a soproni határátkelőnél, pontosan úgy szorult ökölbe a keze, mint akkor, és pontosan azt a tehetetlenséget érezte, mint akkor. A legszívesebben eltaposta volna ezt a férget, a hozzá hasonló ingyenélőkkel, naplopókkal együtt, de csak kényszeredetten rámosolygott erre a szennyes alakra és csak ennyit mondott:

- Köszönöm, megfogadom a tanácsot.

 Kibotorkált idő nyűtte autójához, beszállt, indulni akart, de a kuplungot sehogy se találta meg a lába. Először csak a kormány lett vizes a rácsöpögő verejtéktől, majd úgy látta, mintha a műszerfal egy nagy tócsában állna. Tétován odanyúlt, és hirtelen elsötétült körülötte minden.

...folytatása következik...