Dr. Dudás Károly: Fortuna mutató ujja

2017.12.12 08:36

Előszó

Mennyire tudja megváltoztatni egy ember életét egy lottó ötös képében betoppanó szerencse? Hogyan éli meg a hirtelen fellépő sokkal járó változást az életében? Megmarad-e olyan embernek, mint korábban volt, vagy más emberré válik?

Történetünk főhőse egy nyugdíjas öregember, aki elhatározza, hogy ésszerűen használja fel többmilliárdos nyereményét, és nehézségekkel küzdő rokonait, ismerőseit a maga sajátos módján segíti. Eközben, feleségével járva az országot, sorra tapasztalja a magyarok nagy részének elszomorító helyzetét, a mai magyar valóságot.

 

I. A múlt árnyai és fényei

 

A kis családi ház teraszát a fürtökben ráomló lilaakác ernyőként védte a júliusi nap egyre erősödő sugaraitól. Szombat volt, a közeli toronyban megkondították a déli tizenkettőt. Nándor maga elé emelte kezét, rápillantott csuklójára és elmosolyodott:

- Jó ég! Még mindig a karórámat keresem, ha az időre vagyok kíváncsi, pedig már évek óta nem hordom. Minek is aggatnám magamra, itt van a telefonom, amit a fiamtól kaptam a hatvanadik születésnapomra. Van azon minden, ami kell, még annál kicsit több is.

- Gyere papa, kész az ebéd – szólt ki a feleség, Vali a konyhából.

- Te mama, nem ebédelhetnénk inkább a teraszon?

- Azon ne múljon! – és már a kör alakú asztalon koppant a régi, kissé kopottas serpenyő a nagypapa – Vali apja - receptje szerint készült szalonnás lecsóval. Nándornak erről a finomságról mindig a Kőleves című kisiskolás olvasmány jutott eszébe, mert abban is volt minden, ami a levesbe kellett, de a legfontosabb az a kis kődarab volt, ami Isten -

igazából megadta az ízét. Ebben a lecsóban pedig az igazi zamatot a szeretett nagyapa, édesapa emléke jelentette. A házaspár szótlanul ült egymással szemben, hallgatták a kert madarainak csivitelését, gondolatban mindketten valahol egészen máshol jártak, de összepillantásaik arról árulkodtak, hogy ezek az utak nagyon is egy irányba haladnak. Mire is gondolna leggyakrabban egy szülő? Van-e a gyermekeknél nagyobb kincs a világon?

- Szedjek még? – kérdezte mosolyogva az asszony, meglátva az üres tányért a ház öregje előtt.

- Még egy keveset – tolta közelebb az ércedényhez tányérját. Tekintetük a papa tányérjára tévedt, majd a mama előtt lévőre, aztán a késekre, villákra. Az összemosolygásuk felért egy beszélgetéssel, egy nevezetes emlék, egy harminc évvel korábbi esemény felidézésével. Nándin valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt. Először maga se tudta, mi váltotta ki nála ezt a kissé feszült állapotot, de akárhogy is törte a fejét, nem találta a választ. Már a második adagot „kanalazta” ki a szépen díszített keleti porcelánból, amikor egészen váratlanul felgyulladt az emlékezés lámpája.

- Édes jó Istenem! Megvan, miért az esküvői tányérjaink vannak az asztalon!

Elszégyellte magát és izgalmában majdnem szavakba öntötte gondolatait.

– Ma van Vali születésnapja, amiről – most először az életben – megfeledkeztem.

Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy estig mindent bepótolhat, addig még elszaladhat a boltba, szedhet egy csokor virágot, és itt a teraszon egy szál gyertya fényénél megünnepelhetik, hogy egy évvel ismét öregebbek lettek.

- Vállalom a mosogatást – ajánlotta fel asszonykájának, miután a kilöttyent kávéját igyekezett szalvétájával eltüntetni a műanyag poháralátétről –, de előbb el kell szaladnom Pistihez, tudod, mára van megbeszélve, hogy viszem hozzá a régi gép monitorját.

Pistivel kollégák voltak, sok-sok évet húztak le együtt a „cégnél”, ahogy egymás közt emlegették a rendőrséget.

- Jól van Papa, menj csak! – engedte útjára Vali a láthatóan izgatottá vált férjurát.

Az öreg Ford kissé nyekeregve gurult ki az udvarról, olyan fáradt hangot adva, mint amilyen általában egy 25 éves autótól elvárható.

- Nyikorognak az ízületeid barátocskám? – morogta Nándi, amikor a bolthoz vezető élesebb kanyarban kissé bejeleztek a lengéscsillapítók. – Hiába panaszkodsz öreg barátom – becézte az autót –, mostanában nem tudok rád költeni. Ja, hogy hamarosan lejár a műszakid? Akkor beteszlek a garázsba, és előbb-utóbb majd csak lesz valami. Tudod, a nóta is így mondja: „Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Aztán még van itt egy másik komoly probléma is, egy kicsit égetőbb, mint a te műszakid cimbora, lassan az én forgalmim is lejár, tudod, a hatvanöt az nem hazudik. Igaz, ha innen nézem, akkor alig több a hatodik X-nél, de, ha amonnan, akkor már nagyobb a baj. Van ám azonban szép is ebben az egészben: ezt a kort már megértük. Voltak idők, amiket megszenvedtünk, de azért egy nagy csokorra valót könnyedén össze tudnék kötni a szépből is.

A bolt előtti fékezés véget vetett az álmodozásnak. Belépett az üzletbe és kosarába tett egy tetszetős doboz csokoládét, majd a polcra kirakott italokat kezdte nézegetni. Elképedt az üvegekre ragasztott áraktól.

- Úgy látom, ilyent nem veszek, azon egyszerű okból, hogy nincs nálam annyi pénz – füllentett magának, mert bizony nem csak nála nem volt annyi pénz, de talán még otthon az összes szekrény összes fiókjából se tudott volna összekotorni annyit, amennyi elég lett volna egyetlen díszes üveg megvásárlásához. A számláról pedig akkor se emel le egy fillért se, ha ég és föld összeborul, mert a keservesen összegyűjtögetett vagyonkája kell a gyerekeknek. Mindhárman felnőttek, a nagyobbik lány már asszony, a kisebbik is hamarosan férjhez megy, a fiú – aki már nős – lakást szeretne a családjának. A számla pedig szent és sérthetetlen! A rendőrnyugdíjból meg lehet élni, de abból tartalékolni, vagy egy csipetnyi luxust teremteni lehetetlen. Nándor húsz évet volt a rendőrség állományában, amikor megtörtént a baj: egyszerűen kikészült a szíve és, ahogy katonai berkekben mondják „lefüvezték”, ami emberi nyelven azt jelenti, hogy leszázalékolták. Gyengén, betegesen, kevés nyugdíjjal nézett hátralévő élete kilátástalannak tűnő évei elé. Nehéz időszak következett. Amint kissé erősödött, azonnal munkát keresett. Elvállalt mindent, csak egy feltétele volt, hogy törvényes legyen… és talált munkát, mert dolgozni akart, a gyerekeknek kellett a ruha, a tanszer,  és azt szerette volna, hogy ne érezzék hátrányát apjuk tragédiájának. Munkahelyén többször lett rosszul, nem bírta a stresszt, és nehezen vészelte át az igazságtalanságokat, ami sajnos mindennapos a mai világban. Most ott állt a bolt italos polcánál, és a drága italoktól elfordulva a borok közt válogatott. Kiválasztott egy fehér édeset – a mama azt szereti –, és a kosárba tette a csoki mellé. Valaki a háta mögül megszólította:

- Tiszteletem Nándi bátyám! Ne azt az ócska bort vidd, vannak itt márkásabbak is, itt van mindjárt egy 84-es évjáratú – és fejből mondta a bor nevét. – Valami alkalomra viszed? Akkor pedig ezt a görög likőrt javasolnám, vagy nézd csak itt ez a whisky, mondhatnám, hogy mi csak ezt isszuk, borból pedig mindig a franciát.

Nándor hátrafordult és ott állt vele szemben egy régi ismerős az „antik világból”, a rendőri múltból, egy igazi hétpróbás bűnöző, egy strici, aki nemcsak kurvákat futtat, hanem zsebesek is dolgoznak neki a remélt védelemért cserébe. Jó párszor lekapták a tíz körméről ezt a becstelen gazembert. Sokszor napokig figyelték, mire néha sikerült fülön csípni, de mindig megúszta a börtönt.

Milyen érdekes portéka is a memória! Lajosról, a környék legnagyobb stricijéről nem az általa szép számmal elkövetett balhék jutottak a nyugdíjas zsaru eszébe, hanem egy sokkal emlékezetesebb esemény, amely akkor – de talán most évtizedek múltán is – felborzolja a kedélyeket.

 

„Valamikor 1989. decemberében történt, abban az időben, amikor végre valakiknek eszébe jutott, hogy lebontsák a nyugati határunkat elcsúfító vasfüggönyt. Útlevelet válthatott a magyar ember, végre utazhatott az addig tiltott nyugati országokba. Voltak, akik vásárolni, de a legtöbb ember inkább kíváncsiságból, hogy végre saját szemével győződhessen meg róla, hogy mi van odaát. Eleinte a hivatásos katonák és rendőrök nem kaphattak útlevelet, de később enyhült a szigor, és Nándor a feleségével együtt kapta meg a kék színű könyvecskét. Azért volt ennek a nagy engedékenységnek egy szépség hibája: egy belső parancs értelmében – annak ellenére, hogy erre jogosító okmánnyal rendelkeztek – a rendőrök mégsem léphették át a határt.

Ebből egy kis galiba keletkezett, mert még a parancs kihirdetése előtt Nándi és munkatársa Jenő, a feleségeiket karácsonyra egy ausztriai kirándulással szerették volna meglepni. Mindent megszerveztek az utazással kapcsolatban, de hát a parancs közbeszólt, és már azt tervezték, hogy lemondanak az „átruccanásról”, amikor Jenő feltalálta a spanyolviaszt.

- Kinek tilos átmenni a határon? Nekünk, rendőröknek, de nem az asszonyoknak! Legyen a karácsonyi ajándékuk egy csajos buli Ausztriában. Mi elmegyünk velük Sopronig, ők pedig átruccannak világot látni.

- Mikor indulunk? – lelkesedett Nándi.

- Mikor vagy szabadnapos?

- Holnapután.

- Én pedig el tudom intézni, hogy szabad legyek ezen a napon - tett pontot a mondat végére Jenő, és két nappal később már kora délelőtt Sopronban volt a két felszabadult asszony és a két, még félig rab férj, akik mellesleg a Magyar Köztársaság hivatásos rendőrei voltak, útlevéllel rendelkező, büntetlen magyar állampolgárok. A két rendőr egy-egy felszisszenésen kívül – ami a belügyminiszter és családtagjainak jelzőkkel történő felruházásából állt – különösebben nem foglalkozott ezzel a szerencsétlen helyzettel. Tudomásul vették, de nem törődtek bele ebbe a bődületes esztelenségbe, ami akkor – is – uralkodott a testületnél.

- Látod barátom, ezért hívnak minket fakabátnak – súgta oda Nándi Jenőnek, amikor a két asszony visszaintegetett nekik a soproni átkelőt maguk mögött hagyva. Alighogy elnyelte őket az ausztriai kisváros forgalma egy idétlen sötétszínű autóból rájuk kiabált valaki:

- Jöttök fiúk? Látjátok, ezt a napot is megértük, hogy átléphetem a határt! – és elviharzott a kocsiban ülő „munkatársaival”.

- Tudod ki volt ez? – szörnyülködött Jenő.

- Hogy ne tudnám! Szeretett városunk legnagyobb stricije, a Lajos. Nálad van a pisztolyod? – fakadt ki Nándi.

- Dehogy van, ha itt lenne, lehet, hogy tökön lőném magam felindultságomban. Most nézd meg! Komolyam mondom, ezt nem lehet sem vérnyomással, se cukorszinttel bírni! Hogy a jó bárcabitorló kurva életbe! Rögtön bekómálok.

- Gyere barátom, meghívlak egy sörre! – vigasztalgatta Nándi a feldühödött embert, és elindultak az egyik presszó felé.

- Meséljetek, mit láttatok! – kérdezték a késő délután visszaérkező asszonyokat, és ők elmesélték, hogy mit tapasztaltak Eizenstadtban, a határ menti kisvárosban, ahol leparkoltak. Egész hazáig tartott az élménybeszámoló. A két férj pedig csak hallgatta, hogy milyen rendezettek az utcák, a házak és, hogy az üzletek roskadoznak az ízlésesen csomagolt áruktól. Jenő szólalt meg előbb:

- Nándi, szerinted jól van ez?

- Mire gondolsz?

- Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok – húzta össze szemöldökét Jenő.

- Nincs ez jól barátom! – adta meg a rövid választ Nándor, és kibuggyant belőle a keserűség.   - Hogy lenne jól? Eddig is éreztették velünk, hogy másodrangú polgárai vagyunk az országnak, de amit manapság művelnek, túllép minden határon. Figyeld meg komám, még megérjük, hogy mi, rendőrök leszünk a felelősek egyik vagy másik rendszer hibás működéséért, mi leszünk a főbűnösök, hogy leguggolt a népgazdaság, minket állítanak majd pellengére a kulisszák mögött vagy azok előtt zajló piszkos politikai játszmákért.

- Hát igen! Akik eddig is a zavarosban halásztak, és fél téglával verték a mellüket, ezután is meg fogják találni a számításaikat. Figyeld meg, onnan fentről - egészen fentről – lesznek olyanok, akik egy pillanat alatt megvilágosodnak, átbucskáznak a fejükö, és máris egy másik előjelű tábor vezérévé avanzsálnak.

- Hányok ezektől az emberektől! Tudod, Nándi, mindig is utáltam a helyezkedőket, az elvtelen szaralakokat.

- Pedig mennél feljebb tekintünk, annál többel találkozunk.

- Sajnos akad ilyen lejjebb is, például a parancsnokaink között is előfordul néhány.

- Nekünk még nagy szerencsénk van, a közvetlen főnökeink többsége – mondhatnám – rendes ember és jó parancsnok, csak arra leszek kíváncsi, hogy azaz egy-két karrierista őrült, hogy fog viselkedni az első választásokat követően – tette hozzá Nándi.

- Lefogadom, hogy „elmúlt negyven éveznek”.

- Azt már most elkezdték.

- Ez pedig itt a mi testületünkben akkora marhaság! Nézzük csak meg közelebbről, mi is a mi munkánk? – tette fel a kérdést Jenő, mintha nem tudnák mindketten, hogy miből áll a lószartipró, vagyis az egyenruhás  rendőr feladata.

- Futni a köztörvényes bűnözők után,  és szabálysértési ügyekben intézkedni.

- Úgy van! Te foglalkoztál politikával a munkád során? Mert én nem!

- Én sem – vágta rá azonnal Nándi.

- Pedig te tiszt vagy! Mi olyan messze vagyunk az államellenes bűncselekményektől és egyéb politika hókuszpókuszoktól, mint a megbecsülésünk a „nagyjainkétól”.

- Megkockáztatom, hogy még ezt a tróger Lajost is többre nézik, mint bennünket.

- Az ábra pontosan valami hasonlót mutat. A tróger strici, ribancgazda élhet állampolgári jogaival, a rendőr pedig esetleg a lehulló morzsából csipegethet.

- Fiúk, mondjátok már meg, mi bánt benneteket! – szólt bele párjaik beszélgetésébe Vali.

- Semmi különös, csak kicsit felhúztuk magunkat – próbálta megnyugtatni Nándi a hölgyeket.

- Nem az a baj, hogy Ti nem jöhettetek át velünk a határon? – kérdezte Ági, Jenő felesége, és a férje, ahelyett, hogy megnyugtatta volna – szándékán kívül – sikeresen löttyintett egy kis olajat a tűzre:

- De az! Pontosan az, és annyira begurultunk, hogy majd’ szétvet bennünket az ideg.

- Fiúk, ránk ezért ne haragudjatok, nem mentünk volna nélkületek, ha előre tudjuk, hogy ez nektek rosszul esik – szólt közbe Vali. Nándor most értette meg, hogy a „lányok” magukat kezdték okolni a kialakult faramuci helyzetért. Azonnal vigasztalni kezdte őket:

- Ti az égvilágon semmiről se tehettek! Aki ezért a disznóságért és a nyomorúságos életünkért felelős, azt úgy hívják, hogy Országos Rendőr Főkapitányság.

- Mit követett el ellenetek ez a Rendőr Főkapitányság? – könnyebbült meg Vali, hogy nem ők a hunyók embereik rossz hangulatáért, és szörnyülködve hallgatták a stricivel való találkozásuk történetét.

- Ez nem semmi! – vágta rá Ági, amint a mese véget ért. - Ez a hónap vicce! A gazember több joggal rendelkezik, mint a rendőr, aki a hazáját szolgálja. Ekkora megalázást már régen láttam.

Az igazi földbedöngölés azonban a következő napon történt a Rendőrkapitányság vezetőjének irodájában. Nándor az előző nap keserűségének hatása alatt érkezett be reggel irodájába. Jó kedvét az elé tett gőzölgő kávé lett volna hivatott visszahozni, de csak kevergette a pohár tartalmát, és azon kapta magát, hogy teljesen elhűlt.

- Mi van főnök, úgy látom, te a jeges kávét szereted – élcelődött vele Bea, a gépíró kislány, akinek minden egyes szavát hallotta, de a fejében lévő winchester nem volt képes feldogozni az értelmét. Beletemetkezett munkájába, amelyből az asztalán lévő telefon csengőhangja zökkentette ki. A vonal túlsó végén közvetlen főnöke hangja recsegett a kagylóba:

- Főhadnagy úr, azonnal gyere fel hozzám!

- Rögtön ott vagyok! – válaszolta, és meglepte az őrnagy furcsán durva reagálása:

- Nem rögtön, hanem most!

És Nándi azon gondolkodott, hogy mi a különbség a „rögtön” és a „most” között. Elég lett volna talán annyit mondani, hogy megyek, vagy talán azt, hogy értettem. Ezt utálta ennél a derékszíjas cégnél a legjobban, ha valaki kap egy kicsit nagyobb beosztást,  és ezzel egyidejűleg még a vállapját is telerakják nagyobbacska csillagokkal, akkor már elfelejti, hogy ő is koptatta egykor az aszfaltot, ő is végigment azon a sok nehezen elviselhető helyzeten, amit a magyarok úristene rámért a fakabátosokra.

Valamikor jó viszonyban volt a főnökével. Tisztelte, s bár  szakmai szempontból sok mindenben nem értenek egyet, de elvoltak egymás mellett. Hát igen! Akkor még Péter nem volt Nándi főnöke, mindketten végezték munkájukat, ki-ki a saját alosztálya élén, amikor egyszeriben elmérgesedett a helyzet. A korábbi osztályvezető nyugállományba vonult,  és a helyére új vezetőt kellett kinevezni. Ettől a pillanattól szabadult el a pokol. Péter a fejébe vette, hogy Nándor szeretne az „öreg” székébe kerülni. Megkezdődött a fiatal tiszt ellen a lejárató kampány, úton útfélen próbálta kisebbíteni, ahol csak tudott betartott neki. Nándor belépett a főnöke irodájába és megpróbálta nyájasan megszólítani:

- Jelentkezem őrnagy úr!

- Te csak ne jelentkezgessél nálam! – mordult mérgesen a fiatalemberre.

- Mi a gond őrnagy úr? – próbálta kipuhatolni a mérhetetlen harag és düh okát, ami lávamódjára ömlött ki a főnökből.

- Ne játszd az ártatlant, ne tégy úgy, mintha semmi se történt volna!

- De hát mi történt? Mondj már valamit az isten szerelmére! Nekem esel, és nekem fogalmam sincs róla, hogy miért.

 Az őrnagy a válasz helyett kérdést tett fel a csodálkozó tekintetű beosztottjának:

- Tudod mi jár a parancsmegtagadásért?

- Hogyne tudnám! Csak nem valamelyik kollégámmal van valami probléma? – kérdezett vissza, de világos válasz helyett a főnöke csak ennyit mondott:

- Akkor most barátocskám, bemegyünk a kapitányságvezetőhöz, és mindenről szépen beszámolsz neki. Megértetted?

- Csak tudnám, hogy mit kell megértenem!

- Az hamarosan kiderül! – ült ki az őrnagy arcára a gonoszság, a kárörvendés és a diadalittasság egyszerre. - Induljunk! – szólította fel a főhadnagyot.

- Menjünk! – válaszolt a fiatal tiszt, de magában sehogy se tudta rendbe tenni a dolgot.

– Mit akar tőlem ez a barom? … már megint – tette hozzá ezt a két szócskát, mert a kutya itt van elásva, megint van ellene valami koholt vád, amivel le lehet nyomni a víz alá. Hamarosan beléptek a kapitány irodájába. A nagyfőnök egy toleráns, emberséges, jó parancsnok volt. Hellyel kínálta munkatársait. Igen, a munkatársait, mert neki azok voltak, a beosztott elnevezés – talán az egész épületben – csak Péter szótárában létezett. Nándor belesüppedt a puha fotelba, és érdeklődve nézett az alezredesre, várta a kérdéseit, szerette volna megtudni végre, hogy mi ez a cirkusz, amit az osztályvezetője produkál vele. A kapitány kérdése nem sokat váratott magára:

- Merre jártál tegnap Nándi?

A kérdés nem úgy szólt, mint egy kihallgatáson, és nem is úgy, mint amikor egy szülő korholja gyerekét, hanem a kérdésből ki lehetett érezni, hogy a nagy főnök szívesebben foglalkozna mással, mint  főhadnagya  faggatásával.

- Az egész napomat meséljem el?

- Igen!

- Reggeltől-estig? Főnök, gondolom a hálószobában és a fürdőszobában történteket kihagyhatom.

- Nem olyan vicces a helyzeted főhadnagy úr! – válaszolt az osztályvezető a kapitány helyett.

- Milyen helyzetemről beszélsz őrnagy úr? Most itt ebben a pillanatban kérem megmondani, mi ez az egész! Gyanúsítotok-e valamivel, mert ha igen kérem a továbbiakat jegyzőkönyvbe foglalni, és kérem ismertetni velem az eljárás beindításának okát!

- Semmivel nem gyanúsít senki – felelte az alezredes, majd az őrnagynak szegezte a kérdését – nem mondtad el a főhadnagy úrnak, hogy mi miatt vagytok most itt nálam?

- Nem, arra gondoltam, hogy te úgyis elmondod!

- Arról van szó Nándi, hogy gyanú merült fel, hogy te tegnap a hatályos parancs ellenére kint voltál Ausztriában.

- Nemcsak gyanú, bizonyíték is van rá, hogy megtörtént! – vágott közbe diadalmas arccal az osztályvezető.

- Hivatalos vizsgálatot kérek, és mivel bűncselekmény elkövetésével lettem megvádolva, az ügyészségnek is lesz néhány szava a hamis vád elkövetőivel szemben.

- Nem lesz itt semmiféle nyomozás – jelentette ki a kapitány, és miközben az őrnagyot útjára engedte a főhadnagyot még maradásra intette. – Mi a baja veled Péternek?

- Szerintem ezt ő maga se tudja. Időközönként ingert érez, hogy belém rúgjon. Csak tudnám, honnan vette, hogy átléptük a határt. Tegnap Sopronban voltunk Jenővel és a feleségeinkkel, akik az én kocsimmal átmentek Ausztriába, mi pedig kisétáltuk a lelkünket is a behavazott városban. Azóta is forr bennem a méreg.

- Miért? A hóesés miatt? – próbált viccelődni a kapitányságvezető, akinek az arcán egyre jobban látszott a megkönnyebbülés. Megnyugodott, hogy nem kell eljárást indítani. A lelke mélyén a főhadnagynak adott igazat, mert átlátott az őrnagy gonosz mesterkedésein. - Miért mérgelődsz? – ismételte meg kérdését, és Nándi töviről, hegyire elmesélte az előző nap szégyellnivaló eseményeit, kiemelve a stricivel való találkozásukat is. Jól kibeszélgették magukat a kapitánnyal és valamelyest megnyugodva távozott az irodából.”

 

Most pedig sok évvel később ez a gazember tart neki termékbemutatót az üzlet italaiból, és adja  tanácsait a nyugdíjas rendőrnek. Nándi pontosan akkora dühöt érzett, mint akkor, a soproni határátkelőnél, pontosan úgy szorult ökölbe a keze, mint akkor, és pontosan azt a tehetetlenséget érezte, mint akkor. A legszívesebben eltaposta volna ezt a férget, a hozzá hasonló ingyenélőkkel, naplopókkal együtt, de csak kényszeredetten rámosolygott erre a szennyes alakra és csak ennyit mondott:

- Köszönöm, megfogadom a tanácsot.

 Kibotorkált idő nyűtte autójához, beszállt, indulni akart, de a kuplungot sehogy se találta meg a lába. Először csak a kormány lett vizes a rácsöpögő verejtéktől, majd úgy látta, mintha a műszerfal egy nagy tócsában állna. Tétován odanyúlt, és hirtelen elsötétült körülötte minden.

 

II. Találkozás a volt főnökkel

 

Miután magához tért, hosszú percek kellettek, amire rájött, hogy a kórházban van. Egyedüli lakója volt egy kétágyas kórteremnek.

- Hogy kerültem ide? – kérdezte a kórterembe belépő nővérkétől.

- Kicsit rendetlenkedett a szíve, de már minden rendben van – válaszol ta a fehérköpenyes fiatal hölgy.

- Mikor hoztak be?

- Tegnapelőtt. Ezután aludt egy jó nagyot, és úgy látom, hogy már a színe is alakul.

- Megkérdezhetném, hogy mi történt velem? – próbálta kiszedni az ápolónőből rosszulléte okát. Igaz, hogy eddig senki sem mondta, hogy rosszul lett, de az életben már olyan sokszor előfordult vele hasonló, hogy egyértelműnek gondolta, hogy csakis hasonló gondok miatt kerülhetett a kórházba. A nővér elzárkózott a válaszadástól:

- Ezt az orvossal beszélje meg, a betegségével kapcsolatban én nem nyilatkozhatok.

- Rendben van, köszönöm szépen – egyezett bele az ápolónő javaslatába, majd beszélek a doktorral. Hamarosan sor is kerülhetett a beszélgetésre, amelyből megtudta, hogy ismét „anginázott”, ami magyarul annyit tesz, hogy koszorúérgöcs verte le a lábáról.  Ez a kellemetlen betegség végigkíséri életének utóbbi három évtizedét. Ilyenkor szorít a mellkas, veri a víz, és mint vasat a mágnes, úgy húzza le a föld. Mi válthatta ki? Annak idején Péternek, a volt főnökének minden rosszullétéhez köze volt. De hol van már azóta Péter? Több mint tíz éve nem hallott róla, az utolsó hírek szerint ő is nyugállományba vonult.

- De sokszor megkeserítette az életemet – suttogta befelé Nándi, és ismét valami émelygést érzett, majd egyre több vízcsepp jelent meg a homlokán. A nővér ránézett a gyöngyöző homlokú betegre, karjára illesztette a vérnyomásmérő mandzsettáját,  és bármennyire is próbált pókerarcot mutatni, az öreg zsaru számára, aki aktív szolgálata során úgy meg tanult a szemekből olvasni azonnal nyilvánvalóvá vált, itt valami nem passzol.

- Mit mutat a műszer nővérke?

- Felizgatta valami? – kérdezett vissza az ápolónő.

- Nem hiszem! – válaszolt Nándi – hacsak nem a maga csodálatosan szép szemei.

- Kedves beteg, én nagyon is díjazom, hogy szeret viccelődni, de komolyan kérdezem, nem volt olyan körülmény, ami felidegesíthette volna?

- Nem nővérke – válaszolt most már komolyan Nándor.

- Milyen gondolatok foglalkoztatták az elmúlt rövid időben? Persze, az én szép szemeimet leszámítva – kacsintott hosszú szempillái mögül a nagyapja korabeli öregre ez a kedves, fityulás gyereklány. Nándornak ekkor ugrott be, hogy mi nyomhatta fel nála a pumpát.

- Megvan nővérke! Eszembe jutott! A főnököm!

- Mióta nyugdíjas bácsikám?

- Tizenöt éve.

- És még mindig ilyen hatással van magára? Nagyon beletaposhatott a lelkivilágába, ha még ma is rosszullétet vált ki magából.

- Sajnos így van, és most győződtem meg róla isten igazából. De várjon csak! Mielőtt ide behoztak, akkor is a vele kapcsolatos emlékek foglalkoztattak.

- Ezeket feltétlen mondja el a doktor úrnak is! – bíztatta a nővér és még az ajtóból visszaszólt:

- Rossz ember volt a főnöke?

- Ez egy hosszú és bonyolult történet – tért ki a volt mumus minősítése alól a paplant magára húzó sápadt egykori zsaru… és valóban ez egy bonyolult történet, mert bonyolulttá tette az élet, bonyolította néhány ember és sok-sok körülmény.

A nővér magára hagyta a betegét, aki az előbbi eszmefuttatását folytatva, csak úgy magában rebegte:

- Hogy rossz ember volt - e? Nem. Azt nem mondanám. Egy ember volt ő is a maga módján a sok közül. Gyarló, mint bárki más, jó és rossz tulajdonságokkal, erényekkel, gyengeségekkel. Miért tekintett engem ellenfelének, miért váltunk ellenségekké? Egyszerű a magyarázat: konkurenciát látott bennem, és védte tőlem a vadászterületét, védte azt a széket, amelyhez – megítélésem szerint teljesen megérdemelten – hozzájuttatta a sors. Szerencsétlenségemre ekkor kerültem képbe – és az útjába –, és ekkor alakult ki a téves víziója, hogy én veszélyt jelentek az egzisztenciájára. Ettől kezdve egyik kezével folyamatosan az íróasztalát markolta, a másikkal pedig nekem osztotta a pofonokat, kezdetben eléggé eredményesen.

Nándor ezt a monológját másnap a kezelőorvosának is elmondta, aki a saját életéből kiemelt példával igyekezett még eredményesebbé tenni a kialakított gyógymódot:

- Hasonló helyzetbe nekem is sikerült kerülnöm az orvosi tevékenységem során. Ugyanúgy lejátszódott velem is, mint magával, hogy a közvetlen főnököm – akivel korábban jó viszonyban voltunk – pokollá tette az életemet. Nem tudta mire vélni, hogy a nagyobb tudás és a majdani előmenetel érdekében folyton bővítettem az ismereteimet. Önöknél nem fordult ilyen elő?

- Jaj, dehogynem doktor úr! Nekem az egyetemi végzettség lehetett a fő bűnöm, neki pedig főiskolája volt.

- Nézze, Nándi bácsi, ezen a nagyon régi témán már túl kellene lépni! Ez a história nem ér annyit, hogy felizgassa magát miatta.

- Tudom, de a napokban olyan történt, ami nagyon felzaklatott – és az öreg elmesélte töviről hegyire, a stricivel való találkozását, hogy mi módon tolultak elé volt főnökéről a sokkoló emlékek.

- Remélem, kedves beteg, hogy közösen, mindkettőnk részéről történő odafigyeléssel megoldjuk a problémáját. Nincs itt olyan nagy baj, mint amilyennek látszik, inkább csak kellemetlen. Fel a fejjel nagypapa – mondta mosolyogva a doki –, láttam az unokáit a közösségi oldalon. Gyönyörű gyerekek.

- Köszönöm doktor úr! – és Nándor a bent töltött pár napban most először érezte megkönnyebbültebbnek magát.

Délután látogatás volt. Teljesen erőre kapva kanalazta be a Vali által behozott húslevest. Kellemesen elbeszélgettek, és amikor az asszony árnyéka is eltűnt a liftajtóban, akkor vette észre, hogy a születésnapi ajándék ott maradt a sarokban a kórházi stokin.

- Nem baj papa, majd legközelebb elhozom – felelte a feleség az utána küldött telefonhívásra. Estefelé már kimerészkedett a folyosóra is, elcsoszogott a TV-teremig. Nem ment be, csak az ajtóból nézte egy darabig a focimeccset. Élt-halt a labdajátékokért, de még nem érezte magát elég erősnek a TV elé ülni. A hangzavar is idegesítette, ezért visszament a kórterembe, és először keresztrejtvényt fejtett, majd bámulta a plafont és ábrándozott. Bármerre is kalandoztak a gondolatai, minduntalan egy arc jelent meg előtte, egy szakállas, vékonyka, sötétszemüveget viselő emberé, aki az imént ott ült a TV előtt, és hangosan bíztatta az egyik csapatot. Nagyon ismerősnek tűnt neki ez az ember.

- Ezt a fazont már láttam valahol! Ki lehet ez az ember?

Foglalkoztatta a gondolat, de megnyugtatta magát: lehet, hogy csak többször összefuthattunk a buszon vagy valamelyik boltban, esetleg a focipályán. Még egy ideig törte a fejét, aztán szép csendesen elaludt.

A reggeli vizitnél a doki jó hírekkel szolgált:

- Szépen gyógyul, még néhány napot bent fogom megfigyelésen, aztán ismét szabad lesz, mint a madár. Gondolom, a kis unokák már nagyon várják, hogy hazaérjen!

- Azt meghiszem! – villanyozódott fel a tegnap még a kifacsart citromra emlékeztető  nagypapa.

- Ja, még annyit, hogy át kellett csoportosítanunk a betegeinket, és ma kap egy szobatársat, a vissza lévő pár napot legalább lesz kivel végigbeszélgetnie.

- Köszönöm doktor úr, az jó lesz – egyezett bele jókedvűen Nándor. Délelőtt részt vett néhány vizsgálaton, és mire visszaért, a szoba létszáma teljes volt. Egy kis megtört, sovány öregember nyújtotta kezét Nándornak. Sötét szemüvege eltakarta arcának egy részét, a többit gondozatlan szakáll borította.

- Ezt az embert láttam tegnap este a TV előtt, és engem valakire nagyon emlékeztet! Ki lehet ez az ember? – kérdezte magától, és egyre jobban feszítette a gondolat: - Valahonnan ismerem ezt az arcot!

 Az új szobatárs levette a szemüvegét, fáradt szemeivel ránézett Nándira. A nézésében volt valami különleges, valami izgalom, vagy inkább rémület, és olyanok voltak a pillantásai, mintha egyfolytában szégyellni kellene valami miatt magát. Nándi lekezelt a jövevénnyel, és éppen be akart mutatkozni, amikor amaz megszólalt:

- Szervusz, Nándi! Ugye, nem ismersz meg?

- Hát, ami igaz, az igaz, nagyon ismerős vagy, de nem jövök rá, hogy ki vagy!

- Én vagyok az, a Péter!

A kis szobában egy pillanat alatt csonttá fagyott a levegő, de azonnal fel is forrósodott.

- Te vagy az főnök? – buggyant ki Nándiból a kérdés, és a csodálkozás, jó néhány könnycsepp kíséretében. Elengedte volt főnöke kezét, de csak azért, hogy meg tudja ölelni az egykor erős, de ma összeaszalódott, törékeny kis öregembert.

Ebben a rövid összeölelkezésben benne volt három évtized ismeretsége, öröme, bánata, és az a sok fájdalom, amit ez a kis öregember sok éven át okozott Nándornak, de benne volt még valami: az egyelőre ki nem mondott bocsánatkérés egy pokollá tett élet miatt. A szemek azonban beszéltek… nagyon is sokat mondtak a volt beosztott számára.

- Nekem ez bőven elég! – gondolta Nándi, és valami nagy nyugalmat érzett, olyasmit, mint évtizedekkel ezelőtt fiatal tisztként, dagadó izmokkal és lelkesedéssel telve. Mindig is tartott ettől a találkozástól. Sokszor elképzelte ezt a pillanatot, és szinte biztosra vette, hogy nagyon meg fogja viselni, és a közös múlt megbolygatása nagy fájdalmat okoz számára. Most pedig itt áll élete tönkretevőjével szemben, és megmagyarázhatatlan érzések törnek elő belőle. Ahelyett, hogy haragudna és számon kérné a vele szemben elkövetett kegyetlenségeket szánalmat, sajnálatot érez ezzel a megtört öregemberrel szemben, akit még ma is főnöknek szólít.

- Mi van veled? - törte meg a csendet Péter.

- Élem a nyugdíjasok néha vidám, néha sanyarú életét. Hát te? Hogy telnek a napjaid?

- Én is nyugdíjas vagyok, alighogy eljöttél a cégtől, rá egy évre nekem is befejeződött. Rokkant nyugdíjas lettem. Súlyos betegséggel százalékoltak le, azóta kórházból ki, kórházba be, már jobban ismerem az egészségügyi intézményeket, mint a saját lakásomat. Saját lakásomat?! – sóhajtott Péter. – Nincs nekem már saját lakásom, elment a gyógykezelésre. Mondanom sem kell, hogy a feleségem már évekkel ezelőtt elhagyott, amikor megtudta, hogy súlyos a betegségem. Magyarországon nem tudnak meggyógyítani, legfeljebb ideig-óráig a lelket tartják bennem, aztán jöhet a sárgaföld.

- Nem adják azt olyan könnyen! – próbálta vigasztalni Nándi.

- Külföldön van ugyan megoldás a felépülésre, de annyi pénz a világon sincs, amennyibe az kerülne. Így hát figyelem az órát, hogy mikor fejezi be a ketyegését.

Nándi nézte volt főnökét, megpróbálta maga elé képzelni az egykori erős embert, a sokszor haragos tekintetét, felidézni az őt szidalmazó recsegő hangját, de bárhogy is erőlködött, nem sikerült. Helyette itt ült az ágy szélén egy testileg, lelkileg leépült roncs, egy szánalomra és sajnálatra méltó, talán halálosan beteg ember. A beszélgetésüknek az osztályos orvos érkezése vetett véget.

- Hogy vannak bácsikáim? – érdeklődött az öregek közérzete felől.

- Köszönöm doktor úr, a szokásos – felelte Péter. – Hol így, hol úgy.

- És maga Nándi bácsi?

- Köszönöm, ma nem érzek semmi szorongást!

- Ugye mondtam, hogy jót tesz, ha lesz kivel beszélgetni?

- Pontosan így van, jól elütjük Péterrel az időt – tette még hozzá Nándi.

- Így legalább nem töri a fejét a régi rendőrségi dolgokon, és nem idéződik fel egykori kegyetlen parancsnoka emléke! Higgye el, minden bajának oka a múltban gyökerezik. El kellene már felejteni azt az embert!

- Azon leszek doktor úr! – helyeselt Nándor, de olyan halkan, hogy a doki is nehezen értette meg a szavait. Az orvos távozott, a két öreg pedig sokáig szótlanul ült egymással szemben. Péter törte meg a csendet:

- Nagyon sokat ártottam neked, öreg barátom! Tudom, hogy ez mind megbocsájthatatlan, és az bánt, hogy nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. Ha megtehetném, visszavarázsolnám azt az időt, amikor még mindketten alosztályvezetők voltunk.

- Az jó lenne! - értett egyet Nándi.

- Átengedném neked az osztályvezetői széket – folytatta gondolatmenetét Péter.

- Főnök, te még mindig azt hiszed, hogy érdekelt engem az a megátkozott beosztás? Eszembe se jutott sorba állni érte, és most visszagondolva is, a kutyának se hiányozna. Nekem egészen más elképzeléseim voltak a rendőri pályáról.

- Akkor miért kellett az egyetemi végzettség – firtatta tovább a kérdést a volt osztályvezető -, ha nem akartál volna előrébb jutni?

- Természetesen akartam, de jóval később, és nem az iskola befejezése után azonnal. Néhány év gyakorlatra szükségem volt, ahhoz, hogy komolyabb beosztást betölthessek. A jövőmet egész másként képzeltem el, mint ahogy menet közben alakult. Tanítani szerettem volna a főiskolán, szakmai kérdéseket boncolgatni, írni a rendőrök életéről, a felmerült nehézségeikről, mindennapjaikról. Ezért végeztem el az egyetemet, de a körülmények közbeszóltak, és hajszálon múlt, hogy belőlem, a lelkes, életvidám emberből már akkor ne váljon egy besavanyodott, életunt, koravén, kimustrált harcos. Aztán végül mégis erre a sorsra jutottam.

Péter válaszolni akart, de többszöri nekirugaszkodásra se tudott hangokat kipréselni magából. Nándi észrevette erőlködését, és ügyesen másik mederbe terelte a beszélgetést:

- Beszéljünk inkább a nőkről! Neked hány lányunokád van?

- Egy és kettő fiú!

- Nekem pont fordítva, kettő lány és egy fiú. Látogatnak?

- Elég gyakran – mosolygott Péter.

- Az enyémeket tegnapra vártuk, de a betegség miatt nem sikerült találkozni velük. A mama születésnapját tegnap ünnepeltük volna az összes gyerek és unoka részvételével, de borult a program.

- Hamarosan haza mehetsz és együtt lesz a család, megemlékezhettek az elmaradt születésnapról. De sok programunk felborult valamikor a szolgálat vagy a rendkívüli események miatt! Sokszor még hazaszólni se volt lehetőségünk, hogy ne várjanak bennünket, mert éppen valahol kint ázunk és fázunk, vagy éppen hadakozunk valamelyik jó madárral.

- Igen, volt idő, amikor nem kezdtem el hosszú filmet nézni, mert hátha a felénél csöngetnek, hogy be kell menni – egészítette ki Nándor, akinek felbukkant egy régi szilveszter éjszaka rémképe.

 

”A családja körében búcsúztatták az óévet, amikor becsöngettek hozzájuk.

- Ettől tartottam – vetette oda a feleségének, mielőtt kinyitotta az ajtót. –Mi történt? – kérdezte a lépcsőházban álló rendőröket.

- Hadnagy úr, azonnal be kellene vonulnia, mert a Nagy Zsigmond őrmesterrel valami probléma van a lakhelyén.

- Milyen probléma? –próbálta megtudni a részleteket.

- Pontosan nem tudom, de lopáson érték tetten az egyik családi házban, de a tulaj bezárta a kamrába - tájékoztatta a járőrvezető.

- Gyertek be, amíg megkóstoljátok a sült malacunkat, addig felöltözöm – hívta be a két járőrt.

Hamarosan együtt robogtak az egyik távolabbi település felé, a legrosszabbra is felkészülve.

- Ez nagyon hiányzott! Nesze neked fegyelmi helyzet! – zsörtölődött magában.

Nagyon hosszúnak tűnt a félórás út, de egyszer csak megérkeztek a helyszínre. A családi ház kapujában egy zajos társaság várta őket, akik egymás szavába vágva igyekeztek elmondani, hogy mi történt. A bábeli zűrzavarnak Nándi vetett véget:

- Emelje fel a kezét, aki látta, hogy mi történt?

Öt kéz emelkedett a magasba.

– Akkor most csak az tartsa fel a kezét, aki részletesen látta, hogy mi történt!

Egyetlen egy asszony bizonytalan keze maradt fen.

 – Ön mit látott? El tudja mondani?

- Igen – válaszolta kissé bizonytalan hangon a középkorú nő.

- A hölgy itt marad, a többiek pedig kérem, menjenek el messzebbre! – szólította fel Nándor az ott tébláboló embereket, és amikor már csak a nő maradt a helyszínen megkérdezte tőle:

- Hol van a kollégám?

- Ott van a kamrában, bezártuk.

- Kérem, nyissa ki az ajtót! – az ajtó kinyílt,  és a kis helyiségben, ami nem is annyira kamra, mint inkább padlásfeljáró volt, egymásra rakott gabonás zsákokon aludt Nagy Zsigmond rendőrőrmester, a kapitányság egyik legeredményesebben intézkedő járőre. A parancsnoka tisztelte ezt a rendes srácot, viselkedése ellen ez idáig nem érkezett panasz, a munkatársai szerették. Felébresztették az alvó, öltönyt és nyakkendőt viselő embert, beültették a rendőrautóba,  és folytatódott a „mindent látó” hölgy kikérdezése.

- Mit látott, mi történt? – tette fel a  kérdését a parancsnok.

- Kérem, én azt láttam, hogy ez az ember itt botorkál az udvarunkban, a kamra ajtó közelében.

- Nem a kamrában volt a férfi? – tudakolta Nándor.

- Később már ott – magyarázta az asszony.

- Hogy került be oda? – forszírozta tovább a kérdező.

- Úgy, hogy belöktem!

- Értem, ezek szerint ez az ember az udvarból el akart valamit lopni?

- Inkább a kamrából akart ellopni valamit!

- Miből gondolja, hiszen oda be se ment, oda maga lökte be! Miért tette, és hogy tudta belökni nő létére ezt az erős férfiembert? – keverte meg a tudálékos és láthatóan rosszindulatú asszonyt a hadnagy.

- Kérem szépen, ez az ember olyan részeg volt, hogy a lábán alig tudott megállni. Azért löktem be, hogy ne tudjon innen elmenni, amíg a kollégái megérkeznek.

- Hiányzik valami az udvarból vagy a házból?

- Nem hiányzik semmi - felelte a háziasszony, akiről lerítt, hogy jobb szerette volna, ha valamit ellopott volna a részeg haramia.

- Mindent értek - vonta le Nándor a következtetést. – Arra feleljen még, ismerőse magának ez az ember?

- Hát persze, hogy az ismerősöm, hiszen az öcsém.

- Hol lakik az öccse?

- Itt az utcában, tőlünk a második házban – adta meg a felvilágosítást  a haragos testvér. A hadnagy az egyik járőrrel átballagott Zsiga házához. Megálltak a kapuban és elámultak a csodálkozástól. Szakasztott olyan volt a ház, mint a lánytestvéré, amelyiknek az udvarára Zsiga „behatolt”. Nézzük sorjában, mit is követett el ez az ember? Lopás nem történt, rongálás nem történt.

- Akkor most mi van? – tette fel a kérdést Nándor, a fiatal hadnagy saját magának, de a leittasodott rendőr nővéréhez már másképpen szólt:

- Asszonyom, mit követett el önök ellen a testvére, azon kívül, hogy a padlásfeljáróban aludt?

- Tulajdonképpen mást nem, de ez nem elég?

- Ellopott, vagy megpróbált ellopni valamit?

- Még az hiányzott volna, agyon is csapnám! – heveskedett az egyébként is feldúlt asszony.

- Bántott valakit?

- Nem!

- Önöknek keletkezett valamilyen káruk?

- Hát, az nem keletkezett.

- Nagyon haragszik az öccsére?

- Meg tudnám ölni! Ő apánk kedves gyereke, ráíratta a 400 négyszögölt is a hegyben a présházzal, én meg csak ezt a nyamvadt házhelyet kaptam tőle – lendítette meg karját a mellettük lévő üres telek irányába.

- Ezek szerint haragban vannak az öccsével? – folytatta a kérdezgetést a hadnagy.

- Haragban azért nem vagyunk, csak vitáink vannak.

- Mire gondol, miért jöhetett be magukhoz a testvére?

- Azt nem tudom! Talán tőle kellene megkérdezni, miért ide irányította a borgőzös feje! – dörgött a mérges menyecske.

- Úgy gondolja, hogy annyira részeg volt, hogy maga se tudja, hogy mit tett? Az is lehet, hogy azt hitte, hogy otthon van? Szerintem gondolhatta is, mert a házaik teljesen egyformák, majdnem egymás mellett vannak. Még a kerítés is úgy néz ki, mint a maguké! – adta a választ a zsörtölődő lánytestvér szájába Nándor, aki ki is mondta az ügyet lezárható szöveget:

- Lehet.  Sőt biztos, hiszen olyan részeg volt, mint a szamár. Nézzék meg még most is, hogy alszik a rendőrautóban!

- Akkor mi itt végeztünk is, mert bűncselekmény nem történt, csupán egy rosszul sikerült szilveszter éjszakának, és egy „testvéries” nézeteltérésnek lehettünk tanúi.

 A parancsnok társaival és a leittasodott rendőrrel elrobogott a Rendőrkapitányság irányába. Nagy Zsigát bekísérték az egyik pihenőszobába, ahol rövidesen el is aludt. Hajnalban valaki telefonon értesítette az osztályvezetőt a rendőr éjszakai „produkciójáról”.

- Végre most leszereltethetem ezt a renitens alakot – tapsolt előre Péter, és úgy tervezte, hogy már korán reggel intézkedik is ez ügyben. Nándor is tisztában volt vele, hogy főnöke mindent meg tesz, hogy kicsinálja Zsigát, akit nem csak nem szeretett, de szívből gyűlölt.

Mi volt ennek a mérhetetlen ellenszenvnek az oka? Mi volt a bűne a fiatal rendőrnek, aki egyébként az egyik legjobban intézkedő, egyenes kolléga volt?

Talán csak az, hogy belelépett az osztályvezető lelkivilágába, amikor az hiába próbálta megnyerni, hogy árulkodjon nála Nándorra. Az ezen irányú felkérést így utasította vissza:

- Tudja mit őrnagy úr?  Kémkedjen magának valamelyik ribanc, ott kint a városszéli nagy kanyarból! Először is: én egy becsületes ember vagyok, másodszor: ez az ember nem szolgált rá, hogy bárki is bántsa az alosztályról, minden cselekedetével mellettünk van – erre Zsiga sarkon fordult, és faképnél hagyta a főtisztet.

Péter azóta is leste az alkalmat, hogy mikor vehet elégtételt a szemtelen beosztottján, mert hát őt ez az őrmester vérig sértette.

- Márpedig én mindenképpen megmentem ezt a gyereket – fogadta meg magában Nándor -, és elképzelése is volt a megoldásról. Azonnal írógéphez ült és a fehér papíron hamarosan olvasható volt a szöveg: Nagy Zsiga rendőrőrmestert szigorú megrovásban részesítem. Amikor elkészült a „mű”, korán reggel felébresztette a már kijózanodott kollégát és ismertette vele a fegyelmi határozat tartalmát. Zsiga elolvasta, kicsit még nézegette, majd fogta a tollat és aláírásával tudomásul vette.

- Panasszal, fellebbezéssel kívánsz- e élni? – kérdezett rá a hadnagy.

- Nem, főnök! Lemondok a fellebbezési jogomról – válaszolta az őrmester, és az idevágó részt is aláírta.

- Rendben vagyunk Zsiga? – érdeklődött a parancsnok.

- Rendben hadnagy úr, és tisztában vagyok vele, hogy ezzel a fenyítéssel megmentettél a leszereltetéstől!

Valóban így volt, mert ha az erre illetékes parancsnok kiszabott egy fenyítést, akkor már semmiképpen sem lehetett nagyobb büntetést alkalmazni vele szemben. Egy félrelépésért csak egy „ejnyebejnyét” lehet kiszabni.

- Most már jöhet az őrnagy az összes rosszindulatával együtt, legfeljebb mérgelődni tud, hogy nem rúghat bele az őrmesterbe.

Jött is reggel,  és az első dolga volt, hogy diadalittas arccal letámadta a hadnagyot:

- Hadnagy úr, milyen állapotok uralkodnak nálatok? Tudod, hogy az ehhez hasonló ügyekért téged teszlek felellőssé! Kérem az előállítási jegyzőkönyvet és a jelentést az éjszakai eseményről!

Nándor átadta a keletkezett iratokat, az őrnagy először csak beletette a dossziéjába, de gondolt egyet és belelapozott.

- Miért kellett ezt a fenyítést kiszabni? – dörögte, de Nándi nem esett hasra előtte, és azonnal rávágta:

- Azért, hogy nálunk több ilyen eset ne forduljon elő! Te mondtad, hogy milyen állapotok uralkodnak nálunk, igaz, hogy ezen kívül más még nem történt, de úgy gondoltam, hogy ezzel a fenyítéssel elejét vehetem a további rendetlenségeknek.

- Tudod, most mit csináltál? Elintézted, hogy ne tudjam leszereltetni ezt a balhés fickót!

- Miért lenne balhés az őrmester? Én más fegyelemsértéséről nem tudok! – szállt szembe a parancsnokával a hadnagy.

- Pedig van vaj bőven a füle mögött! – kelt ki magából Péter, és Nándor tovább faggatta:

- Mit tett? Van írásos nyoma,  ahogy mondod,  a balhéinak?

- Olyanról még nem hallottál, hogy vannak olyan cselekmények, amiket nem írunk le? – kelt ki magából az őrnagy.

- Mondjuk olyan esetben, amikor a rendőr nem hajlandó köpködni a parancsnokára a nagyobb főnök kérésére, hanem inkább elküldi a jó édesanyjába az erre rábírni igyekvőt? – a beszélgetésnek itt vége is szakadt, mert az osztályvezető az ajtót maga mögött becsapva elrohant.

Nándi tisztában volt azzal, hogy ezen a napon elkezdődött egy, lehet, hogy egy életre szóló  harc közte és a főnöke között, de számára most sokkal fontosabb volt, hogy megmentette egy ember kenyerét, és nem engedte, hogy egy kétgyermekes család nehéz helyzetbe kerüljön egy embertelen parancsnok bosszúja miatt.”

 

Nándor úgy belemerült a gondolataiba, hogy észre se vette, egyedül van a kórteremben. Rádőlt az ágyra, és elaludt. Arra ébredt, hogy valaki belépett az ajtón. Megdörzsölte a szemét és egy mentő ruhás férfi köszönt rá:

- Szia, főnök! – hallottam, hogy itt bent vagy, erre jártam, gondoltam, nem baj, hogy meglátogatlak!

- Már hogy lenne baj! Szevasz, Gergő! – üdvözölte volt kollégáját, aki időközben „átlépett” a mentőkhöz.

- Mi van veled? – érdeklődött a látogató.

- Semmi különös, csak ledobta a berendezés a láncot – tréfálkozott Nándor.

- Az a lényeg, hogy a fogaskerekeknek ne legyen bajuk, a láncon még lehet szorítani! – nevetett Gergő.

- Szorítottak is rajta, és meg is olajozták, most megint elgurul egy darabig a bicikli – poénkodott az öreg.

A volt kolléga odaült az ágya melletti székre, és máris a múlt került terítékre, átadták magukat a kellemes emlékezésnek. Alighogy elhangzott az „emlékszel” szó kérdőjellel a végén, máris peregni kezdett az emlékezés filmje. Egyik kellemes kocka jött a másik után a közös múltról szóló filmben, és egy sok évvel előbbi nap eseményei világították be a „vásznat”. Mi is történt ezen a bizonyos nyári napon? Gergő és Nándi felváltva, nemegyszer egymás szavába vágva próbálták feleleveníteni. Az időközben visszaérkező Péter, miután Gergővel üdvözölték egymást, érdeklődve hallgatta végig a sztorit.

 

„Úgy húsz évvel korábban egy nyári reggelen a Gergő vezette szolgálati kocsival a megyeszékhelyre indultak. Velük utazott a gépíró kislány és Nándi felesége, Vali is. A két hölgyet kitették az egyik áruház parkolójában, a férfiak pedig folytatni akarták útjukat a főkapitányságra. A parkolóban azonban akadt egy kis bonyodalom. Gergő korábban elindult az autóval, mint kellett volna, és a jobb hátsó kerék átment Vali lábfején. Amikor észrevette, azonnal megállt, de megnyugodott, mert Vali állította, hogy nem sérült meg a lába. Hazafelé sem panaszkodott, mondván, hogy a murvás parkolóban a puha talajrétegbe belesüppedt a cipője, és ez mentette meg a nagyobb bajtól.

Gergőt nem hagyta nyugodni a dolog, és a hazaérkezésüket követően, valamikor estefelé meglátogatta a főnöke feleségét, hogy meggyőződjön róla, valóban nem okozott sérülést. Amikor megérkezett hozzájuk, Vali lába be volt tekerve fáslival, mert érzett egy enyhe fájdalmat,  és vizes borogatással akarta elejét venni a bedagadásának.

Gergő az ijedtségtől majdnem rosszul lett:

- Ettől tartottam! Eltörött a nejed lába? – kérdezte Nándit, de választ se várva folytatta- sérülést okoztam! Súlyos sérülést okoztam! És ez még nem minden, ráadásul a főnököm feleségének a lábát törtem el. Becsuknak, leszerelnek! Ezzel belenyúlt zsebébe és átadott a sántikáló asszonynak egy félig megolvadt Milka csokit. Hiába próbálták megnyugtatni, elrohant.

A java még hátra volt. Másnap a kollégák a pihenőhelyiségben lévő nagy asztalt körül ülve  szomorú arccal, együtt érző tekintettel fogadták Gergőt. Először rájuk nézett, majd az asztal szélén álló két nagyobb kartondobozra, ami mondani sem kell, hogy pontosan az ő székével szemben csúfította el az asztalt.

- Ezek mik? – mutatott a pakkokra – csak nem az én cuccaim?

- De, igen Gergő! Ezek a te cuccaid.

- Kirúgtak? – tört fel belőle a kérdés, de senki sem felelt neki, ezért megismételt:  - Mit tudtok fiúk? Ki vagyok rúgva?

- Miért? Csináltál valamit?

- Hogy csináltam-e? Nagyon nagy marhaságot csináltam. Eltörtem a főnök feleségének a lábát.

- Mit csináltál? – kérdezték tőle szinte kórusban.

- Jól hallottátok, eltörtem Nándi feleségének a lábát.

- És a főnök nem vert össze érte? – érdeklődött Zoli, a tréfamester.

- Ezt a részét - lehet, hogy csak egyelőre - talán megúsztam!

- Mit csináltál? Ggarázdálkodtál? – folytatta Zoli a faggatást.

- Á, dehogy! Autóval mentem rá a lábára.

- Mikor történt? Nem is hallottuk!

- Tegnap délelőtt. Hogy-hogy nem hallottátok? Akkor abban a két dobozban miért vannak összepakolva a ruháim?

- Milyen ruháid? – nézett Zoli értetlenül kollégájára.

- Mi van azokban a dobozokban? Azt mondtátok, hogy az én cuccaim vannak bennük!

- Igen, a te cuccaid – kapcsolódott a beszélgetésbe Pisti az öregebb kolléga – mert neked kell elvinni ma délelőtt Pestre, az egyenruházati boltba. Rossz méretű ingeket küldtek, ki kell cserélni őket.

- Ezért ültök itt ilyen szomorú arccal? Már a frászt hoztátok rám! – sóhajtott fel a megszeppent kolléga. - Még egy kérdésem azért van. Ugye a főnök és a felesége ma nem jönnek velem?”

 

Péter egy ideig hallgatta a volt járőr és parancsnoka beszélgetését, elmosolyodott és megjegyezte:

- Ami igaz, az igaz, nálatok, a ti alosztályotokon volt mindig is a legjobb a hangulat. Ha kellett, tudtatok dolgozni is, de ment a tréfa is. Jó lenne, ha visszatekerhetném az idő kerekét! Hibáztam barátom, nagyot hibáztam. Lehet, hogy a Jó Isten ezért büntet a betegségemmel is. De megérdemlem, mert önző voltam, eleget akartam tenni a feletteseim elvárásainak, ugyanakkor hiú is voltam, és arra törekedtem, hogy magasabb beosztásom legyen.

Gergőnek mennie kellett, és a két öreg újból kettesben maradt. Az eddig csendben kísértő múlt árnyai egyre élesebb kontúrokkal jelentek meg a kórteremben. Egyre sűrűbbé vált a levegő, és egyre jobban marta a szemet és a torkot. Péter könnyeit az ablak felé fordulással leplezte, de a szipogását nem tudta sokáig titkolni. Feltört belőle a zokogás.

- Semmi baj főnök – próbálta nyugtatni Nándor –, spongyát rá!

- Nagyon kegyetlen voltam veled, Nándi!

- Nem voltál te kegyetlen! Mi katonák voltunk, ilyen helyeken pedig keményebb élet folyik, mint máshol – vigasztalta volt főnökét az egykori beosztott. - Tudod mit? Sakkozzunk egyet, ha van kedved!

- Oké - egyezett bele Péter, és pillanatokon belül a sakkfigurák koppanását lehetett hallani. A matt azonban elmaradt, mert a két fáradt öregember hamarosan elaludt.

Nándi ezen az éjszakán álmodott először, amióta bekerült a kórházba; kis unokáival játszott házuk udvarán, majd a folyosóról beszűrődő zajok felébresztették. Sokáig csak forgolódott, és bárhogy is próbálta, nem tudott visszaaludni. A másik ágy felől nyöszörgést hallott és szabályos vacogást. Olyant, mint amikor fázik valaki. A szobában elfogadható volt a hőmérséklet, ennek ellenére Péter szemmel láthatóan didergett. Nándi felkelt, odament a reszkető emberhez, és óvatosan ráterítette a félredobott paplant. Kicsit még várt, és amikor meggyőződött róla, hogy már nem fázik a kis öreg, visszafeküdt az ágyába.

Egyre-másra bukkantak elő emlékei a régmúltból, és hiába próbálkozott, nem tudott tőlük megszabadulni. Álom nem jött a szemére, csak nézte a plafonon megjelenő – kintről beszűrődő – fényeket.

- Istenem, legalább a kellemesebb emlékeim jönnének elő! – fogta könyörgőre a dolgot, de a mindenható úgy döntött, hogy ezen az éjszakán a kellemetlenebb élményeket kell átélnie, azok közül is az olyanokat, amelyeknek Péter a főszereplője.

Nándi mindent megtett, hogy elkerülje a találkozást múltjának kellemetlen részleteivel. Fülhallgatós mp-3 lejátszóját maga mellé tette, és igyekezett belemélyedni a zenehallgatásba. Olasz és magyar slágereket hallgatott a nyolcvanas évekből, csak nagyon sokára nehezültek el a szempillái.

Maga is csodálkozott, hogy nem érzett reggel különösebb fáradtságot.

- Nándi bácsi, jöhet a zárójelentésért a vizit után – örvendeztette meg a doki. – Úgy látom jól összebarátkoztak Péter bácsival, ha másra nem, de erre nagyon jó volt ez gyógykezelés, hogy mindketten szereztek egy újabb barátot.

Péter fejbólintással helyeselt:

- Így van doktor úr, ahogy mondja, van egy új barátom, és van egy sejtésem is, hogy ez a barátság egy életre fog szólni! Ugye Péter, jól mondom?

- Jól mondod Nándi! Bárcsak előbb találkoztunk volna! – villant elő egy mosoly az idős, megtört arc barázdái közül.

A búcsúzás rövid volt és katonás. A két egykori kemény kéz összeszedve, ami még erejéből maradt, szorította egymást, és elköszöntek a közeli viszontlátás reményében. Nándi azonnal észrevette a parkolóba bekanyarodó, felesége vezette Fordot. A kocsiban jutott eszébe, hogy nem cseréltek telefonszámot, és a lakcímét sem tudja „új” barátjának. Feltárcsázta az orvost, aki készségesen megadta Péter lakcímét és mobilszámát, de volt egy kérdése is:

- Mióta ismerik egymást a másik öreggel?

- Harminchat éve doktor úr! – szólt a válasz.

- Ugye ő a volt főnöke? – folytatta a kérdezősködést a doki.

- Igen doktor úr, ő volt valamikor a főnököm, de ma már a barátom, és ez most már így is lesz az idők végezetéig.

- Nagyon örülök neki! Valamikor, kérem, ugorjon fel hozzám, szeretnék önnel beszélgetni a hirtelen megszűnt fóbiájával kapcsolatban.

- Rendben doktor úr, hamarosan megkeresem.

 

A kopott, öreg autó vidáman gurult a városszéli otthonuk felé. Nándi maga mögé nézett, és elégedetten állapította meg, hogy a csoki és az üveg bor, amit napokkal korábban Valinak vett, még mindig a hátsó ülésen van.

- Nagyszerű - gondolta -, hazaérünk és megköszöntöm a mamát!

A Fő úton haladtak, amikor egy fiatal rendőr megállította őket.

- Mi történt törzs úr? – kérdezte a „szervet”.

- Kedves uram, először is, ha a rendfokozatomon szólít, akkor illene kimondani teljes egészében! Én magának nem törzs vagyok, hanem törzsőrmester. A másik pedig, az, hogy miből gondolja, hogy történt valami? A harmadik pedig: kérem a hölgy vezetői engedélyét, személyi igazolványát és a forgalmi engedélyt!

- Tessék - nyújtotta oda okmányait a rendőrnek Vali.

A törzsőrmester hosszasan vizsgálgatta az igazolványokat, leellenőrizte a két gyanúsnak ítélt személyt a nyilvántartóban, és valami arra késztette, hogy egy szabályos kisebbfajta műszaki vizsgát végezzen a lassan felforrósodó autón. Nándi udvariasan megkérdezte a túlbuzgó tiszthelyettest:

- Uram! Nem lehetne ezt a vizsgálódást tíz méterrel arrébb, ott az árnyékos parkolóban végezni?

- Ha melege van a kocsiban, szálljon ki! – közölte vele a meggondolatlan járőr.

Vali már nem tudta megállni és közbeszólt:

- Kedves uram! A férjemet most hozom a kórházból, éppen a mellettünk lévő parkolóból vitte be párnapja rosszullét miatt a mentő. Most haza igyekszünk, neki még nyugalomra van szüksége.

A rendőr ránézett az idős asszonyra, fontoskodóan felemelte mutatóujját, és olyan kijelentést tett, hogy Nándi ez miatt az egész rendőri pályáját szégyellni kezdte:

- Nézze, mama! Amit itt előadott, azt mindenki mondhatja. Maradjanak csak nyugodtan, ha befejezem az intézkedést, elmehetnek! Hacsak nem találok valami nagy problémát.

- Fiatalember, ez már sok, amit maga művel! Ez minden, amit itt maga lefolytat, csak nem rendőri intézkedés! Kérem, fejezze be ezt a cirkuszt, amit elkezdett, mert ennek már semmi értelme – kezdett el türelmetlenkedni Nándor.

- Öregem, honnan tudja maga, hogy milyen egy rendőri intézkedés? – fortyant fel a tudálékos törzsőrmester.

- Az teljesen mindegy – válaszolt az egyre mérgesebbé váló öreg zsaru, akinek a fiatal rendőr elkezdte írni az adatait. Minden egyes adatára külön-külön is rákérdezett, de rendre megkapta mindre a választ, mert Nándor elhatározta, hogy ha lehet, nem húzza fel magát jobban.

- Foglalkozása? – hadarta a kérdést a „közeg”.

- Nyugdíjas vagyok.

- Azt rögtön gondoltam, ahogy elnézem az életkorát, de nekem a kérdésem arra irányult, hogy honnan ment nyugdíjba.

- Nem mindegy? A munkahely nem publikus, ezért az rk. lapon sincs helye! – vágta rá a nap melegétől ájuldozó beteg ember.

- De jól tudja, hogy rk. lapnak hívjuk ezt a cetlit, amire irkálunk – szaporította a szót – feleslegesen – az egyre szemtelenebb rendőr.

Nándornál elszakadt a cérna. Kiszállt az autóból, és szabályosan bemutatkozott: névvel, rendfokozattal, majd határozott hangon tartott egy beszédet a magáról megfeledkezett tiszteletlen fiatal rendőrnek:

- Most pedig kérem ide a kezembe az okmányaimat! Ha folytatni akarja az eszmecserénket, akkor a parancsnoka irodájában erre lesz lehetősége.

A megilletődött, rendőrruhába bújt ember automatikusan átadta az igazolványokat,  és feledve a korábbi magabiztosságát odamotyogta a tisztességben megőszült rendőrtisztnek:

- Miért nem mondta korábban, hogy maga is közülünk való!

- Na, ez már sok, fiatalember! Én nem vagyok az ilyen beképzelt ficsúrok közül való és sohasem voltam. Azt javaslom önnek, hogy gondolkodjon el azon, hogy szabad-e egyáltalán rendőrnek lennie ezzel a primitív viselkedéssel, és ezzel a minimális műveltséggel, és a béka segge alatt lévő IQ szinttel! Érti egyáltalán, amit mondok?

- Igen, értem! - dadogta.

- Induljuk mama! – szólt oda feleségének, aki meg se tudott szólalni annyira sokkolta a rendőr viselkedése. Az autó motorja felbőgött, és alighogy elindultak Vali máris kitette az indexet, és bekanyarodott az üzlet előtti parkolóba.

- Itt, az árnyékban jó hűvös van, hallgasd addig a rádiót, beszaladok a boltba! – szólt vissza férjének, már majdnem az üzlet bejáratától. Nándi úgy döntött, hogy inkább kiszáll, egy kicsit megmozgatja a végtagjait. Nézegette a kirakatot,  és belépett a kisáruház melletti lottó feliratú ajtón.

- Három lottót kérek – szólította meg a pult mögött ülő hölgyet. Komótosan belerakta pénztárcájába az igazoló szelvényeket, és amire asszonya visszaért, már a rádió keresőgombját tekergette a kocsiban. A hazáig tartó rövid úton azon kesergett magában, hogy mi lehet az oka, hogy a gyerekei közül egyik se jött elé. Egyszer mindegyik meglátogatta a kórházban, de valahogy úgy képzelte, hogy most itt várják és üdvözlik.

Van azoknak elég dolguk és gondjuk ezen kívül is. A nagyobbik lány – Rita - munka után szaladgál, a kisebbik – Gabi – most helyezkedett el, közben tanul, a fiú – Berci – munkahelye izeg-mozog, mert valamiben nem értett egyet a főnökével. Nehéz a mai világban megkapaszkodni.

Nándor nagyon szerette a gyerekeit. Sok borsot törtek az orra alá, kisiskolás koruktól gyakran játszottak apjuk türelmével, gyakran kapott meghívást hol az egyik, hol a másik osztályfőnöktől egy kis beszélgetésre. Aztán felnőttek… fizikai értelemben is, és felnőttek a mai kor követelményeihez is. Állják a sarat, néha szülői segítséggel, de az utóbbi időkben inkább anélkül. Miben is segíthetne már egy nyugdíjas öregember? Ereje már nem a régi, pénze kevés, tanácsot pedig nem is mer adni, mert az ő – állítólagos – megkövesedett nézetei nem ebbe a világba valók! Ezzel, az utóbbival nem is mer vitatkozni. Eljárt felette az idő, elsöpörtek mellette az évtizedek, és valóban nem találja helyét ebben a kemény, kegyetlen, igazságtalan, embertelen világban.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor elfordította lakásuk bejárati ajtajában a kulcsot. Benyitott a leeresztett redőnyű előszobába és meglepetésében leült a fal melletti kanapéra. Ott álltak mosolygó arccal a gyerekei: Berci a feleségével, kislányukkal és a kisfiukkal. Mellettük Rita a férjével és kislányukkal, valamint a még hajadon Gabi a barátjával.

- Ez ám az igazi gyógyszer, nem amit a patikában adnak! – szólalt meg visszaköszönés helyett, és úgy helyezkedett a széles kanapén, hogy mindegyik unoka egyformán a közelébe férhessen. A nagyobbakból egy balról, egy jobbról, a legkisebbet pedig beültette egy magával szembefordított fotelba.

Megszűnt körülötte a világ, csak az unokák léteztek számára ezekben a percekben. Gabi, a kisebbik lány meg is jegyezte:

- Hé, papa! Mi is itt vagyunk ám!

- Ti is sorra kerültök kislányom!

- Na, meg kisfiam! – szólalt meg Berci, és pillanatokon belül az összes gyerek az öreg mellé telepedett a kanapéra. Villant a vaku, Vali gondoskodott róla, hogy az utókornak örökre megmaradjon ez a szép és megható emlék, majd letette a fényképezőgépet, magához intette a gyerekeket, és rövid időn belül a teraszon megterített asztal körül ültek.

Nándi már nagyon régen érezte ennyire jól magát. Teljesen felvillanyozta a volt főnökével történt találkozó, hogy végre tiszta vizet önthettek a pohárba. Valami nagyon megváltozott ezekben a napokban. Korábban, ha Péterre gondolt, rögtön rossz lett a hangulata, nyomasztották a múlt árnyai. Most pedig szeretettel gondol rá, és ha tehetné, áldozna rá, hogy meggyógyuljon.

A családjából feléje áradó tisztelet és szeretet pedig teljesen elfeledtette vele a betegségét. Újra van fénye a napnak, és ez a keserves élet is elviselhetőbbnek tűnik. Este elalvás előtt ezt suttogta magában:

- Látod,Péter! Egykor beteggé tettél, és most te gyógyítottál meg! Bárcsak én is tudnék rajtad segíteni!

Nándor ekkor még nem is sejtette, hogy mit hoz a jövő,  és mi minden történik Isten szép ege alatt.

 

III.Telitalálat

 

Nándor másnap délelőtt megcsörgette Péter mobilját. Többszöri kísérletezésre se vette fel, végül a hangposta jelentkezett. Később még néhányszor hívta, de eredménytelenül. Rosszat sejtve felhívta kórházi kezelőorvosát, aki nem jó hírrel szolgált. Péter állapota súlyosbodott és Budapestre, egy jobban felszerelt kórházba kellett szállítani.

- Mi várható doktor úr? – érdeklődött az aggódó öreg.

- Nándi bácsi, csak annyit mondhatok, amennyiben rövid időn belül nem kapja meg a szükséges gyógykezelést, a legrosszabb is bekövetkezhet. Ilyen kezelés, jelen pillanatban csak külföldön lehetséges. Ahogy már korábban is mondtam, nagyon sokba kerül.

- Mennyi az a sok?

- Milliókról van szó. A társadalombiztosítás ebben nem tud segíteni.

- Nagyon elkeseredtem - válaszolt letörten Nándor.

Elköszönt az orvostól és elhatározta, hogy még a föld alól is megpróbálja előteremteni a pénzt. Még ezen a napon összeírta a tehetős embereket, a nagyobb vállalkozókat,  és ezekből kiválogatta azokat, akikkel valamikor jót tett, és akiktől remélhető volt, hogy egy haldoklót segítenek visszahozni az életbe. Tizennyolc ismerős akadt fenn a rostán. Tizennyolc olyan ember, aki hajlandó volt segíteni néhány százezer forinttal. A teljes összeg sehogy se jött össze, az idő pedig ellenük dolgozott.

- Be kell látnom, nem tudok segíteni, meg fog halni ez a szegény ember – kesergett feleségének, aki hiába vigasztalta.

Ebben a tudatban, szomorúan telt a hétvége a kis családi házban. Nándi szeretett volna elmenekülni a világból.

- Még a horgásztóra se mehetek le, mert az orvos egy ideig szobafogságra ítélt, de majd bepótolom, csak tehessem ki a lábam az udvarról! – bíztatta magát, és alig várta, hogy túl legyen ezen a nehéz időszakon. Vasárnap délután keresztrejtvényt fejtett a kertben lévő körtefa alatt, majd a számítógéphez ült és 3 D-s utcaképeket nézegetett. Felesége állt a háta mögé, aki elé tett három lottószelvényt, kérte, hogy vesse össze őket a nyertes számokkal.

Átnézte mindegyiket, de nem volt egyetlen találatuk sem.

- Jól van anyukám, látom te is befizetted a bolondok adóját!

- Most miért mondod? Három hete volt egy hármasom és régebben már több kettes is! – vágott vissza az asszony.

- Látod, én ezért nem költök lottóra, mert ez az egész csak egy szemfényvesztés! – érvelt a papa. Újra elindult világot látni az internet segítségével. Átsétált néhány amerikai városon, aztán azon kapta magát, hogy saját településüket tanulmányozza, és bölcsen megállapította:

- Tudod, mama, a mi városunknál szebbet, ha lehet is találni, de ahol jobb lenne élni, olyant nem!

- Nekünk itt a legjobb, mert ezt szoktuk meg, itt élnek az ismerőseink, a rokonaink többsége. Én innen máshová el nem mennék! – adott hangot a véleményének Vali.

- Bizony én se! – támogatta asszonya véleményét a férj, aki még egy kicsit nézelődött a nagyvilágban, és utána fogta régi, megviselt pénztárcáját, kipakolt belőle mindent az asztalra és majdnem azzal a lendülettel bele is rakta az új „erszényébe”, amit a lányaitól kapott ajándékba.

- Na, ez már kiszolgálja az életemet – viccelődött, és amikor a lottókat pakolta, a fejéhez kapott és odalépett feleségéhez. – Látod, én is leadóztam! Már el is felejtettem, hogy én is vettem lottót.

- Mikor vetted?

- Amikor te bementél a boltba, ez idő alatt vetemedtem ilyen badarságra – nevetett Nándi, és, mint aki jól végezte dolgát, meg se nézte a szelvényeket, visszatette a pénztárcába.

 

Néhány hét elteltével volt csak szüksége az erszényre, amikor már elmerészkedett – egyedül is – a közeli boltba. Azonnal észrevette a papírpénzek mögött megbúvó lottószelvényeket. Hazaérve megnézte az interneten annak a bizonyos hétnek a nyerőszámait, és amikor az ötödiket is leellenőrizte el kezdett csillogni a homloka és hamarosan ömlött róla a verejték. – Ez nem lehet! – sziszegte, és többször is átnézte. Valóban az ő számait húzták ki: az apa, anya és a három gyerek születési évét.

- Most mit csináljak? – töprengett. – Át kell gondolnom, hogy mit célszerű tennem! Azt hiszem, jó darabig senkinek se mondom el, hogy nyertem! Még Valinak se, a gyerekeknek meg főleg nem! Ha egyáltalán nyertem! Az is lehet, hogy elírás történt. Ma már késő van utánajárni, majd holnap kiderül a lottó irodán.

Ha van igazán hosszú, zavaros éjszaka, akkor most Nándi megtapasztalta, hogy milyen is az valójában. Felesége nyugodtan aludt mellette, ő pedig jó darabig fekve, majd felülve a jövőn, a hirtelenjében megváltozott életükön töprengett. Igaz, hogy ebből a változásból egyelőre csak a mérhetetlen izgalmat érzékeli, hajnal felé pedig már a testi-lelki fáradtságot is, amely sötét karikákat varázsolt a szemei köré és mély, kanyargó barázdákat az arcára, homlokára. Azon vette észre magát, hogy a konyhában ül a szüleitől örökölt régi asztalnál és egy füzetbe irkál, számolgat.

- Előre ne igyunk a medve bőrére! – intette magát a túl korai tervezgetésektől – mi van akkor, ha nem is nyertem, hanem csak elírás történt, ráérek a talált pénz helyét keresni, amikor már a kezemben érezhetem! – Nem akarta elhinni, hogy valóságos a nyeremény, még azok után is kételkedett a szerencséjében, hogy több helyen is bizonyságot szerzett, az ő számait „dobta ki a gép”.

- De mi van akkor, ha valami folytán az én szelvényem nem jutott el a megfelelő helyre, és egy keserű álom marad csupán az egész? – nyugtalanította magát negatív, hitetlenkedő gondolataival. Visszabújt ágyába és elszenderült.

Rigófüttyre ébredt, a hideg zuhany kissé felfrissítette, kezébe vette borotváját, de vissza is tette a fürdőszoba vitrinjébe:

- Ma nem borotválkozom! Ma erre képtelen vagyok, még megvágnám magam -, nézett remegő kezeire az újdonsült milliárdos. Gyorsan összekapta magát és odaszólt a feleségének:

- Beszaladok a városba, van egy csomó elintéznivalóm.

- Jobb lenne, ha busszal mennél, gyenge vagy még papa! – aggódott Vali.

- Óvatosan vezetek, a buszmegállóig gyalog még elfáradnék, a kocsiban meg elüldögélek – nyugtatta kedvesét a borostásképű öregember. Mobilját magával vitte, de kikapcsolta, nehogy már az asszonynak eszébe jusson valami és utána szóljon. Most neki egyedül kell az ügyeit intézni, most neki titka van és abba más nem láthat bele. Még a mama se – egyelőre.

A lottóirodán majdnem lebuktatta magát. Már nyújtotta az ott dolgozó hölgynek a három darab lottószelvényt – köztük a lehetséges ötössel – amikor ráeszmélt, hogy hamar híre menne a városban és akkor a Jó Isten se tudná megmenteni a pillanatok alatt születő barátoktól, a távoli ismerősök „szeretetétől” és még sok-sok kellemetlenségtől. Az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét, a nyertes szelvényt a zsebébe tette és csak a kettő eredménytelent adta át a hölgynek.

- Ebben az irodában nem szabad megkérdezni, hogy az enyém-e a telitalálatos szelvény! Valahol pedig meg kell tudnom! De még a mai napon, mert nagyon könnyen előfordulhat, hogy bedilizek! – morfondírozott magában. – Hazamegyek – gondolta, de az útelágazáshoz érve nem ballra, hanem jobbra tette ki az irányjelzőt.

Ahhoz képest, hogy tombolt a nyár, az autópályán nem volt túl nagy a forgalom. Maga is meglepődött, hogy milyen hamar felbukkant előtte a Budapest tábla. A Lottó Igazgatóság parkolójánál fékezett, beállt egy szabad helyre és pár perc múlva az információban dolgozó hölgyhöz intézte a kérdéseit.

- Jó napot kívánok, tudna nekem segíteni? – és elmondta, hogy mi járatban van.

Az illetékes irodába kísérték, ahol végre megnyugodhatott, valóban beérkezett a szelvénye, jogosult a nyereményre. Amit lehetett, már ezen a napon elintézett, mindenben megkapta a szükséges segítséget, hasznos tanácsokkal is ellátták az átutalással, és más teendőkkel kapcsolatban. Már esteledett, amikor kocsija begurult udvarukba.

 

*

 

- Hol voltál ilyen sokáig papa? – szaladt elé Vali,  és erélyesen korholni kezdte a csavargó öreget.

- Ügyeket intéztem Valikám! Voltam erre, jártam arra, kirándultam egyet – most pedig itt vagyok épségben, és örüljünk a találkozásunknak – próbálta elejét venni a további korholásoknak, de Vali nem lenne az asszonyok közül való, ha nem az övé lehetne az utolsó szó, ezért még hozzátette:

- Legalább a telefonodat bekapcsolhattad volna!

Nándi jól ismerte élete párját. Tudta, most érkezett el a pont, amikor nem kell már felelni. Had érezze a mama, hogy ő fejezte be a beszélgetést, hogy ő mondta meg a magáét ennek a felelőtlen vénembernek. Higgye azt, hogy ő varrta el a beszélgetés szálait. Ez így van rendjén: az asszony nyeregben érzi magát, mert úgy gondolja, hogy az ember kifogyott az érvekből, ő pedig örülhet, mert a téma lekerült a napirendről.

- Gyere vacsorázni! – hívta asztalhoz párját Vali.

Nándi keveset evett. A neje először csak fejét csóválva nézegette az éppen csak csipegető emberét:

- Mi van veled Nándi? Nem jól vagy?

- Nincs nekem semmi bajom, sőt egész jól érzem magam – vágta rá a férj.

- Bánt valami, hogy nincs étvágyad?

- Tudod szívem, Pesten bedobtam egy hamburgert, és megittam rá egy nagy gyümölcslevet.  Látod, milyen feledékeny vagyok! Neked is hoztam, csak kint maradt az autóban.

- Mit kerestél te a fővárosban? – ütötte le Vali a labdát.

- Pestet mondtam? Hogy én milyen szórakozott vagyok! Kimegyek, behozom a hamburgeredet .

És már állt is fel.

- Maradj csak, majd én behozom! – nyomta vissza a székre a hitves, aki pillanatok alatt elé tett az asztalra egy zacskót, benne két hamburgerrel. A csomagolásokon egy budai üzletet reklámozó logó díszelgett,  és a zacskó aljában egy – ugyanebben az üzletben kiállított – nyugta lapult.

- Na, papa, akkor most mesélj! – nézett Vali kedvese szemébe. – Mondd el nekem, hogy merre jártál!

- Vali, gyere, ülj le, és két kézzel kapaszkodj a székedbe, mert olyant fogsz hallani, hogy ilyent még soha életedben! De előbb esküdj meg, hogy amit most itt, ebben a házban tőlem hallasz, titokként kezeled, és senkinek nem mondod el!

- Mondd már! Mi történt? – nyugtalankodott mama.

- Előbb esküdj meg arra, ami neked a legkedvesebb! – követelőzött tovább Nándi.

- Esküszöm! – tette szabaddá a történet elmeséléséhez az utat Vali.

- Nyertünk a lottón! – csapott bele a közepébe a családfő.

- Édesem, együtt néztük meg a lottószelvényeket, egyiken se volt találat! – ellenkezett keserű mosollyal az arcán Vali.

- Azt tudom, de nekem volt három darab azon kívül. Amikor jöttünk haza a kórházból, akkor vettem a lottózóban, de egészen megfeledkeztem róluk. Tegnap este jutott eszembe,  és amint megnéztem a nyertes számokat, azt hittem, hogy álmodom.

- Miért nem szóltál, hogy nyertünk?

- Azért, mert nem hittem a dologban, attól tartottam, hogy csak egy elírás. Nem akartalak felesleges izgalmaknak kitenni, féltem a csalódástól. Ma felszaladtam Budapestre,  és mindenről meggyőződtem, és a pénz már a számlánkon is van.

- Azt még nem is mondtad, hogy hányas találat?

Vali arcára volt írva, hogy legfeljebb egy jó négyesig tudja elképzelni a szerencséjüket. Szemeiből egyenesen ki lehetett olvasni, hogy azt a pár milliót, amit egy négyesből lehet bezsebelni, már el is osztotta a gyerekek között.

- Ötösünk volt! – állította meg Nándi egy pillanatra a föld forgását, az egyébként nagyon gyorsan múló idővel együtt. Ezalatt azon gondolkodott, hogy az az egy szem légy, amelyik berepült a lakásba, miért zúg olyan hangosan. Aztán rájött, ez csak a rájuk telepedő mélységesen mély csend okozta érzékvesztés miatt lehetséges.

- Édes Istenem! – tört ki az asszonyból az elcsodálkozás, a sokkhatás okozta rettenet,  valamint a köszönet és a hála a gondviselő felé.

- Föle van a négymilliárdnak, nettóban – mondta ki az összeget a családfő izgalomtól kipirult társának.

Az asszony egy ideig szótlanul meredt maga elé, aztán fogta a telefonját,  és már elkezdte beütögetni a hívni kívánt számot, amikor a férje rászólt:

- Nem azt ígérted, hogy titokként kezeljük – legalábbis jó darabig – a nyereményünket?

- Legalább a gyerekeknek hadd mondjam el! – kérlelte Vali.

- Senkinek nem mondjuk el, egyelőre! Majd eljön annak is az ideje, hogy megtudják a gyerekek. Most még nem lehet, mert az egész életünk a fejetetejére állna. Ha ők megtudják, már nem titok többé, és a mindennapjaink pokollá változnának. Arról nem is beszélve, hogy az életünk is veszélybe kerülhetne.

Az asszony értetlenül nézett a férjére, mert nem értette, hogy milyen veszély leselkedhetne rájuk, de Nándor, a sokat látott zsaru elmesélte, hogy mik azok az okok, amik miatt nem árt óvatosnak lenni.

- Ezekre nem is gondoltam – hallgatta az intelmeket tágra nyitott szemekkel Vali, de azért még megkérdezte:

- Mikor tudunk adni a gyerekeknek a nyereményből?

- Akár már holnap is – bólintott a férj –, de nem mondhatjuk meg, hogy lottónyereményből van a pénz.

- És mégis mit mondunk, honnan van?

- Azt reggelre kitaláljuk – közben Nándi ránézett a faliórára, jócskán bent voltak az éjszakában.

Fogták egymás kezét és terveztek, fejben osztottak, szoroztak, és amikor már legalább az ötödik verziót vázolták fel a „mi legyen a pénzzel” kérdésben, leteperte őket az álom.

Vali előbb ébredt,  és gondolta, meglepi párját a kedvenc reggelijével: a pirítós illata belengte a konyhát, és nagyon halványan a szobába is beszűrődött. Nándi kitámolygott, beleszimatolt a levegőbe,  és teljesen megszédült a fokhagyma finom aromájától.

A teát lassan, szürcsölve itta. Élvezni akarta minden cseppjét. Kollégiumi évei jutottak eszébe, amikor a hónap vége felé az ösztöndíjból már csak sovány reggelire futotta. Sokszor átsegítette a nehézségeken, hogy az iskolára indulás előtt megfogadta édesanyja tanácsát, szavai most is itt csengenek emlékezetében:

- Fiam, a szekrényedben mindig legyen egy üveg zsír, egy zacskó cukor,  néhány konzerv és egy tasak tea!

Pontosan így mondta: zacskó cukor és tasak tea, és sohasem fordítva, és Nándi azóta se tudja, hogy mi a különbség a tasak és a zacskó között. Azt azonban tudja, hogy jól jön a fiókok mélyén egy kis rejtett tartalék, amelyek megkönnyítik a nehéz időkből történő kilábalást. Azokból a kissé éhes időkből maradt meg öreg napjaira is a teaszürcsölés, mint rossz szokás. Amikor már a kockacukor is fogyóban volt, a teaívását úgy lehetett gazdaságossá tenni, hogy egyszerűen a fogak közé kellett venni egy szemet, és azon keresztül szürcsölni a gőzölgő teát.

- Istenem, de szép időszak is volt az a néhány egyetemi év!

Mindennek volt íze, színe, és mindent valami megmagyarázhatatlan aura vett körül. Hogy ne lett volna szép a fiatalság, a nagy tervek, és a szerelmek időszaka! És ennek már vége? Dehogyis van vége, ennek soha nem lehet vége, csupán annyi változás történt, hogy az élet nagy forgószínpadán helyettünk már mások a főszereplők, de még mi is ott vagyunk a színen - amíg élünk.

Reggeli után Nándi megfogta kedvese kezét, és megkérdezte tőle:

- Ugye eljössz velem?

- Hová megyünk? – kérdezett vissza az asszony, de a kérdését már úgy tette fel, hogy abban már ott volt az egyértelmű kódolatlan válasz, a többes szám első személyben kimondott cselekmény.

- Bemegyünk a kórházba.

- Péterhez?

- Sajnos, nem hozzá, de az ő érdekében. Ő már Pesten van kórházban. Az itteni kezelőorvosához megyünk, hátha tudunk segíteni a helyzetén. Most nincs időm részletezni, siessünk!

Félóra se kellett,  és a doki irodájában ültek, aki szívélyesen fogadta volt betegét.

- Hogy érzi magát Nándi bácsi?

- Köszönöm doktor úr, egészen jól, de most nem a magam ügyében vagyunk itt, hanem Péter felől érdeklődöm. A múltkor azt mondta, hogy külföldön gyógyítható a betegsége.

- Igen, gyógyítható.

- Össze tudtam szedni annyi pénzt, ami fedezi a gyógykezelést, és még annál valamivel többet is - újságolta örömmel Nándor.

- Nagyon szép magától, hogy előteremtették a gyógyítás költségét, de már erre a pénzre nem lesz szükség.

- Jaj Istenem! - kapott a szívéhez az öreg. - Mi történt? - kérdezte rémülten.

- Ne ijedjen meg, nincs semmi baj, sőt inkább jó híreim vannak – mosolygott bíztatóan a doki.

- Mondja már doktor úr!

- A családja előteremtette az összeget.

- A fia?

- Igen, az édesanyjával közösen – hadarta a doki.

- Tehát Péter volt felesége segített egykori férjének? Ez csodálatos! – ujjongott Nándi.

- Igen, eladta a szüleitől örökölt családi házát, amelynek ára teljes egészében fedezi a kiadásokat.

- Most hol van Péter? Meg lehet látogatni?

- A külföldi kórházban, már túl van a beavatkozáson. Éppen ma reggel beszéltem az orvosával – egy magyar származású kollégával –, aki arról tájékoztatott, hogy nagyon jók az eredmények, hamarosan fel is épülhet a betegünk.

- Hála a jó Istennek! – sóhajtott Nándi. – Nekem azonban lenne egy kérésem.

- Mondja nyugodtan Nándi bácsi! – adta meg a bíztatást a félénken előadott kéréshez a doki:

- Azt a pénzt, amit Péter gyógyítására szántunk, szeretném a családjának eljuttatni, kérem, segítsen ebben. Azt nem szeretném, ha megtudnák, hogy szerepem van a dologban, ezért, ha adna egy számlaszámot, a mai napon át is utalnám a pénzt. A másik kérésem: megoldható-e, hogy ön külföldön meglátogassa Pétert? Természetesen az ezzel járó költségeket is álljuk.

- Van egy jobb ötletem – gondolkodott hangosan a doktor. – Nálam megvan a feleség számlaszáma, mert szükség volt rá. Azt javasolnám, hogy arra kellene utalni a pénzt -nyújtotta át a leskiccelt számot az orvos.

- Rendben doktor úr! Nagyon szépen köszönöm a segítségét! – búcsúzott el Nándor és felesége a fiatalembertől.

Hazafelé betértek a bankba,  és útba indították Péter feleségének számlájára az eladott lakásának árával megegyező összeget. Rövid kutakodás után megtudták a doki számlaszámát is, és ráutalták a külföldi út bekerülési költségét. Nagyon jó érzéssel érkeztek haza. Egy darabig csendben ültek egymás mellett. Vali szólalt meg elsőként:

- Adja Isten, hogy Péter felépüljön!

- Meg fog gyógyulni, és nagyon boldog öregkora lesz! Tudod, hogy miért vagyok ebben annyira biztos?

- Nem tudom.

- Azért, mert nagyon szeretném! Teljes szívemből szeretném, hogy ez az ember egészséges és boldog legyen!

- Jó ember vagy te, Nándi! - hajtotta fejét hitvese vállára az őszülő hajú nagymama.

Az ebéddel nem sokat foglalkoztak. Vali kivett a mélyhűtőből egy tartaléknak szánt, műanyagdobozba zárt csirkepörköltet.

- Főzök hozzá egy kis rizst, amíg felmelegszik.

- Ne vesződj vele, megesszük kenyérrel, tudod, mint a nászutunkon! Akkor is jó volt köret nélkül, ma is megfelel.

- Hát jól van, ha így gondolod– egyezett bele Vali, de azért megfőzte a rizst, amit Nándi már csak akkor vett észre, amikor az asztalon gőzölgött, de arra sehogy se tudott rájönni, hogy felesége mikor készítette el a finom uborkasalátát. Nem tartott volna semeddig megkérdezni tőle, de Nándi úgy döntött, hogy hadd legyen ez az asszony titka.

Ebéd után végre kiülhettek az árnyas teraszra, elérkezett az ideje, hogy megbeszéljék gyökeresen megváltozni készülő életüket,  és kikukucskáljanak annak a jövőre nyitott ablakán.

 

- Hatalmas teher van a vállunkon ezzel a nyereménnyel – kezdte a beszélgetést a családfő.

- De kellemes teher – tette hozzá Vali.

- A felellőséget gondolom nagynak – érvelt Nándi –, nagyon sok jót tehetünk a családunknak, barátainknak, a rászorultaknak, ha ésszerűen csináljuk.

- Először is a gyerekeinkkel kell foglalkozni.

- Mindenképpen, de nem mehetünk fejjel a falnak! Egy jó ideig nem szabad megtudniuk, hogy nyertünk.

- Miért nem? – értetlenkedett az asszony.

- Egyszer már elmondtam, de újból elmagyarázom: Ezt a hirtelen sok pénzzel járó sokkot nem minden ember viseli egyformán. A pénz olyan, mint az alkohol vagy a kábítószer. Hozzá lehet szokni,  sajnos a költekezéshez is,  és szenvedéllyé válik. De ahogy már elődeink is megállapították: „Ebül szerzett jószág ebül vész el.” Ettől, és az ezzel járó tragédiától szeretném megkímélni a gyerekeinket. Úgyhogy el kell titkolni előttük a nyereményt.

Nándi, látva felesége csodálkozó arcát, tovább folytatta mondandóját:

- Természetesen kapnak annyi pénzt, amennyire szükségük van, és ami már rövid időn belül is minőségi változást hoz az életükben.

-A fiad albérletben lakik, a nagyobbik lányodéknak félbe kellett szakítani az építkezést, hivatalosan mondva tőkehiány miatt, a kisebbiknek pedig a továbbtanulásához kell a pénz.

- Akkor most elmondanám, hogy mit gondoltam ki. Mivel Berciék Pesten laknak, és ott is akarnak gyökeret ereszteni, vennénk Pesten egy lakást a saját nevünkre, bebútoroznánk a gyerekek ízlése szerint, és hadd higgyék még egy ideig, hogy béreljük. Ritáéknak pedig adnánk annyi pénzt, amennyiből be tudják fejezni a házépítést. Gabival van egyelőre a legkisebb gubanc, mert ő úgyis koleszban lakik.

- És meddig titkolóznánk előttük?

- Nem túl sokáig. Elmondanám a rokonokkal kapcsolatos tervemet, és azonnal megérted, hogy miért nem tudhatják meg még a gyerekeink se, hogy nyertünk a lottón. Gondolom, hogy te is szeretnél segíteni rajtuk, amit csak úgy tudunk lebonyolítani, hogy teljes hírzárlatot rendelünk el magunknak, és ezért nem avathatjuk be a gyerekeket sem. Vannak közelebbi rokonaink és vannak távolabbiak, igaz?

- Hát persze – bólintott rá Vali.

- A távoliak alatt nem a messze lakókat értem, hiszen sok esetben közelebb állnak a szívünkhöz, mint néhány, akivel naponta találkozunk.

- Mondd már, hová akarsz kilyukadni! – sürgette az asszony emberét.

- Oda, hogy vannak olyan rokonaink, akik mindig jók voltak hozzánk, és tudjuk, hogy most is így van, mert gyakran tesznek tanúbizonyságot erről. Vannak azonban olyanok, akik belénk rúgtak, amikor a segítségükre lett volna szükség. Na, látod ebbe a két csoportba tartozó rokonsággal könnyű dolgunk lesz. Akik jók voltak hozzánk, azokkal mi is jók leszünk, akik rosszak, azokat pedig elfelejtjük.

- De vannak olyan – nem túl távoli – rokonaink, akikkel már régen találkoztunk, ezek nem lehettek velünk sem jók, sem rosszak.

- Pontosan így van, de mivel közeli rokonaink – unokatestvérek –, ezért meg kellene győződnünk, hogy mit gondolnak rólunk, segítenének-e bennünket, ha bajba kerülnénk.

- És hogyan akarsz róla meggyőződni? – tette fel a kérdést a feleség, de már annyira átlátott férje tervén, hogy ő maga válaszolt meg a feltett kérdésre. – Tehát velük találkozni kellene, hogy megismerjük őket!

- Igen. Meg kellene látogatni őket, úgy, mint egy szegény rokon, aki bebocsájtást kér egy éjszakára – derült fel Nándi arca, ahogy neje megértette, hogy miről van szó. – Sorba látogatnánk azt a néhány családot, és hamarosan megtudjuk, hogy megérdemlik-e a segítséget vagy sem.

- De mindkettőnknek elég sok rokona van – találta meg a kákán a csomót Vali.

- Azokhoz nem kell menni, akik kapcsolatban vannak velünk, és szemmel láthatóan tisztelnek bennünket. Csak oda, akikkel már régen találkoztunk - mondta ki végül Nándi azt, amiből már az asszony előtt is egyértelművé vált, mit is tervez valójában. Arra is rájött magától, hogy miért kell egy darabig titkolózni a gyerekek előtt.

- Tehát attól tartasz, ha a gyerekek meg tudnák a nyereményt, véletlen is kikotyoghatnák, és a hír a rokonsághoz is eljuthatna?

- Igen, és egészen másként viselkedhetne némelyik velünk tudva, hogy gazdagok lettünk – könnyebbült meg Nándor, hogy felesége teljes egészében megértette a tervét. - Belevágunk?

- Naná! – szólt a tömör válasz.

- Akkor dobjunk be egy kávét, és dolgozzuk ki a részletes tervet – javasolta Nándi, és úgy látszik, a teraszt betöltő kávéillat ihletet adott a forgatókönyv megírásához.

Mindkét családból sorra vették a rokonokat. Először a közelről ismertek kerültek a papírra, balra, akiket feltétel nélkül támogatni kell, és jobbra, akik magukra hagyták őket, amikor bajba kerültek, és szükségük lett volna a segítségükre. Az utóbbiak jóval kevesebben voltak.

A papírlap közepére azokat a rokonokat szedték csokorba, akikről már régen hallottak, akikkel legfeljebb néha-néha váltottak levelet. Mindkettejüknek kettő ilyen rokona akadt.

- Nézzük át ismét szépen sorban! – vette kezébe a lapot Vali – tehát akiket meglátogatunk: a két unokatestvérem és a családjaik. Juli, anyám testvérének a lánya, és Géza, apám öccsének, Marci bácsinak a fia. Ők egy faluban élnek, igaz, az ország másik végében.

- Nekem pedig Gyula bácsi és Pista bácsi, apám két öccse, ők is jó messze laknak tőlünk, mit ad Isten, pontosan az ország másik felében, ráadásul nem is egy községben.

Ezek azok a rokonok, akikről sokat hallottak, akik néha meg is látogatták őket, de amióta a szülők meghaltak, ezek a látogatások elmaradtak.

- Hát igen – jegyezte meg keserűen Nándi -, ahogy egy régi szólás-mondás tartja: „meghalt a gyerek, oda a komaság”. Tudod, Vali, nekem hiányoznak ezek az emberek. Olyan jó volt, amikor ellátogattak hozzánk, vagy mi hozzájuk!

- Igen, azok az éjszakába nyúló beszélgetések! Emlékszel a friss mező illatára a szüleim falujában, Gyula bácsiéknál pedig a hatalmas cseresznyefa alatt milyen finom halászlét főztünk bográcsban!

- Nekem is szép emlékeim vannak mindegyikről, már alig várom, hogy találkozhassunk velük. - Bizony sok éve nem láttuk őket. Az én rokonaim édesanyám temetésén voltak itt utoljára, annak pedig több mint tíz éve. A tieid, pedig apósom temetésén, hét évvel ezelőtt. Megírjuk nekik, hogy érkezünk?

- Dehogy írjuk! – tiltakozott Nándi. – Váratlanul kell mindegyiknél megjelenni, ez az egésznek a lényege. Ha tudják, hogy megyünk, elveszti a látogatás a varázsát, és soha nem tudjuk meg, amire kíváncsiak vagyunk, nevezetesen, hogy örülnek-e nekünk vagy sem.

- Értem – bólintott Vali, és szíve szerint már indult volna a kellemesen izgalmas útra. Mindig lázba hozta, ha hozzájuk utazhatott, de most, hogy segíthet is rajtuk, elmondhatatlanul felemelő érzés volt.

A sok egyéb teendő mellett el kellett dönteni, hogy melyik irányba induljanak először.

- Fej vagy írás? – kérdezte Nándi.

- Írás – válaszolta Vali, és ezzel szentesítette, hogy először Nándi rokonait látogatják meg.

A „mikor indulunk” kérdésre a választ az elkövetkező néhány nap adta meg, ennyi idő kellett ugyanis az öreg Ford rendbetételéhez és egy lakókocsi megvásárlásához. A lakókocsit saját ízlésük szerint be is kellett rendezni, valamint megpakolni ajándékokkal. Nándor próbálta  összeszámolni, hogy a két nagybácsinak hány gyereke, és hány unokája van, de az unokákhoz érve elakadt, a dédunokákról pedig végképp nem tudott semmit.

- Semmi baj – nyugtatta Vali –, ők se tudják, hogy nekünk vannak-e unokáink. Majd a helyszínen minden kiderül.

- Még van egy fontos dolgunk, mielőtt nekivágunk életünk nagy kalandjának. A gyerekeknek át kell utalnunk gyorssegélyként valamennyi pénzt. Előbb telefonon elmondjuk nekik, hogy eladtunk egy telket, és az árát elosztottuk köztük.

Mondani sem kell, hogy a pénzszűkében lévő fiatalok nem győztek hálálkodni a most is, mint mindig a legjobbkor jelentkező szülőknek. Már letették a telefont, amikor Vali a fejéhez kapott:

- Papa, elfelejtettük megmondani nekik, hogy jó ideig nem leszünk itthon, hívjuk csak őket vissza!

Szinte mindegyik ugyanúgy reagált a hírre.

- Végre ti is elmentek nyaralni! Mikor voltatok egyáltalán távol otthonról? – tette fel a kérdést Gabi, a kisebbik.

- Huszonöt éve – felelte Vali –, de mostantól bepótoljuk a lemaradásunkat. Ugye kedvesem? – simogatta meg férje arcát.

 

*

 

IV. Irány a nagyvilág

 

1. Nándi rokonai

 

Visítva, nyekeregve kanyarodott ki az udvarból az öreg Ford és vontatmánya, a kissé kopottas lakókocsi. Nándi az útszélére kormányozta a szerelvényt, és mielőtt bezárta volna a nagykaput az autó alá nézett. Azonnal észrevette, hogy egy nagydarab ág került a sárhányó alá, és az adta a kellemetlen hangot. Megnyugodott, nem a technika packázott vele, és mivel elhárult előlük minden akadály, beírhatta a frissen szerzett GPS-ébe Gyula bácsi faluját.

Lassan haladtak, mert életében először vezetett lakókocsit vontató autót, és többször megálltak hosszabb-rövidebb időre. Volt, ahol csupán a tájban kívántak gyönyörködni, egy helyen azonban – már egészen közel Gyula bácsiék falujához - betértek egy Fő út melletti étterembe.

- Most pedig meghívlak egy különlegesen finom ebédre – invitálta feleségét a „lottómilliárdos”.

- Rendben van uram, elfogadom, de az időt is figyelembe véve, ez már lehet akár vacsora is – viccelődött az asszony, de az elmúlt napokban rátapadt görcsösségétől bárhogy is próbálta, nem volt képes megszabadulni.

Így volt ezzel párja is, de ő a világért se vallotta volna be. Még mit nem! Átkozott férfiúi büszkeség!

A pincér időközben eléjük tette az étlapot, ők pedig elkezdték a válogatást.

- Mivel megígértem, hogy különleges ebédre hívlak, tessék valami nagyon finomat választani! Én már kitaláltam, hogy mit kérek – hencegett Nándor.

- Én is tudom, hogy mit kérek, és már akkor is tudtam, amikor még be se léptünk az ajtón – mosolygott Vali, és már diktálta is a visszaérkező pincérnek: 

– Egy adag krumplistésztát kérek, savanyú uborkával és egy ásványvizet.

Nándi csóválta a fejét és bediktálta ő is a rendelését:

- Nekem is ugyanezt legyen szíves!

Majd a feleségére nézett:

- Ugye elhiszed, hogy pontosan ezt akartam én is kérni?

- Persze hogy elhiszem! – válaszolta Vali, miközben jóízűen elfogyasztották az ételt - mindig is a kedvenced volt a krumplistészta, mégha ez kicsit el is marad az enyémtől.

- Nagyon is elmarad, de…

És a mondat második felét már nem tudta kimondani, mert a hallótávolságban álló pincér rájuk förmedt:

- Nem gondolják, hogy illetlenség kritizálni a menünket?

- Dehogy kritizálom – próbálta Nándor elsimítani a konfliktust. – Ha végighallgatott volna, és nem fojtja belém a szót, akkor egész más tartalmat hallhatott volna.

- Kérem, fizessenek és távozzanak! Ide jönnek valahonnan csóró földjéről, megesznek egy nyamvadt grenadírmarsot, és nekiállnak magyarázni.

Nándor úgy döntött, hogy nem áll le vitatkozni ezzel a fura fickóval, inkább fizetett. Mielőtt felálltak volna az asztalról ránézett a nagyszájú pincérre és így szólt:

- Tudja, uram, az, az igazság, hogy nagyon finom volt a krumplistésztájuk, a savanyú uborka pedig egyenesen mestermű. Nagyon ízléses itt minden, tetszett a nagy rend, ami az étteremben van. Egy helyen kellene még rendet rakni, és ez a maga kis buksi feje. Ha így bánik a vendégekkel elriasztja őket. Először arra gondoltam, hogy idehívom a főnököt, de valahogy nem hiányzik egy felesleges idegeskedés.

- Hívhatta volna a főnököt nyugodtan, mert én vagyok az étterem vezetője – hencegett a pincérkabátos.

- Aha, értem! Minden jót – köszönt el Nándi, a felesége nevében is.

A parkolóban akadt egy kis probléma. Egy nagy fekete autó teljesen ráállt a lakókocsijukra, képtelenség volt kikerülni. Akárhogy is nézte, ő szabályosan állt, mellette még sok hely maradt szabadon. Nem értette, hogy miért kellett eltorlaszolni előle a kijáratot. Visszament az étterembe, és udvariasan így szólt a bent lévőkhöz:

- Elnézést hölgyeim és uraim, a fekete autó vezetőjét keresem, aki rá állt a lakókocsinkra.

- Az enyém a kocsi – tájékoztatta az előbbi, velük vitatkozó pincér.

- Megkérném, hogy legyen szíves kiengedni!

- Amint lesz időm, megyek és elállok – válaszolta a férfi.

Nándi visszaballagott a parkolóba. Eltelt néhány perc, de a fekete autó továbbra is útban állt. Várt még vagy tíz percet, és visszament az étterembe:

- Uram, igaz, hogy nem időre megyünk, de szeretnénk elindulni.

- Mondtam már az előbb is, ha lesz lehetőségem kimegyek, és elállok onnan.

- Uram, most jöjjön ki és most vigye el a kocsiját az útból!

- És ha nem megyek, akkor mi lesz? – ellenkezett a szemmel láthatóan a bajt kereső ember.

- Kénytelen leszek kihívni a rendőröket – vágta rá Nándi, abban a reményben, hogy megenyhül ez a beképzelt alak.

- Csak nyugodtan – kérkedett állítólagos kapcsolataival.

Amíg a két férfi vitatkozott Vali feltárcsázta a rendőrség telefonszámát, elmondta a panaszukat, és hamarosan megérkezett egy járőr kocsi egy idősebb és egy fiatalabb rendőrrel.

- Mi történt? – tette fel a kérdést az idősebb, egy jól megtermett zászlós, aki ránézett Nándorra, aztán tisztelgésre emelte kezét, majd megszólalt:

- Jelentkezem főnök! Ugye nem ismer meg, én vagyok a Kovács Jancsi, az ön egykori beosztottja, az iskoláról.

 A nyugdíjas rendőr jobban szemügyre vette volt tanítványát, és arcának vonalaiból kiolvasta, hogy valóban Kovács Jancsihoz, az örökmozgó kollégához van szerencséje.

- Hát te itt szolgálsz, Jancsikám! Hány éve is találkoztunk utoljára?

- Harminc! Pontosan harminc! Kimondani is sok! – nevette el magát a nagydarab rendőr, akit iskolatársai abban az időben Póznának hívtak.

Időközben a fekete autó úgy eltűnt az útból, mintha ott sem lett volna.

- Főnök! Mi a véleménye? Lenne-e értelme megbírságolni ezt a gőgös pincért? Annyi pénze van, mint a szemét. Röhögve kifizetné.

- Hagyd a fenébe Jancsi! Nagyobb büntetés neki, hogy nem állt mellé a kiérkező rendőr, mint, ahogy ő várta.

- Igen, mert ma nem a puszipajtása dolgozik, ugyanis elcseréltük vele a szolgálatot.

Rövid búcsúzás és névjegykártya csere után Nándorék szerelvénye kigördült a parkolóból.

 

Még világos volt, amikor berobogtak Gyula bácsiék utcájába. Keresték a régi, nyeregtetős falusi házat, amelynek kéményén valamikor, sok évvel ezelőtt gólyafészek díszelgett. Nyoma sem volt az ódon, tömésfalú épületnek, sem az előtte álló még régebbinek, a nagypapa házának, amelyben született Nándor édesapja – Ferenc -, majd később Gyula bácsi, és a sorban harmadikként, sok évre rá, Pista bácsi. Az udvarban egy kétszintes, kisebb kastélyra emlékeztető építmény állt, az utcafelőli oldalán díszes toronnyal.

-A házszám megegyezik, ezek szerint jó helyen járunk. Úgy látszik átépítették az öreg hajlékot – jegyezte meg Vali.

Nándi eközben kiszállt a bejárat előtt az utcán leállított autóból, odament a díszes kerítés kapujához, és kétszer megnyomta a csengő gombját. Egy fiatal nő kinézett a ház egyik ablakán, és odaszólt a jövevényekhez:

- Nem veszünk semmit! – és eltűnt függöny mögött, de a hangja kihallatszott az utcára: – Már megint ezek a tekergők, nem hagyják nyugton az embert! Mennének inkább dolgozni, a fene az éhenkórász formájukat!

Nándi meglepetten hallgatta a hölgy szavait. Először arra gondolt, hogy tovább mennek, de inkább úgy döntött, hogy maradnak. Újra megnyomta a csengőt, és várta a fejleményeket, amelyek nagyon érdekesen alakultak. Egy tagbaszakadt fiatalember kirontott az épületből, megállt a kerítésen belül, és szabályosan leüvöltötte az öreg fejét:

- Első szóra nem lehet megérteni, hogy nem veszünk semmit! Süket maga, vagy elmentek otthonról? Pattanjon be abba az ócska tragacsába az öregasszony mellé, és induljanak meg arra visszafelé!

- Miből gondolja, hogy árusok vagyunk? – kérdezte Nándi a legnagyobb lelki nyugalommal.

Számára ez az egész, ami itt zajlott, egy színdarab volt, amelynek ő írta a szövegét, és ő is rendezte. A szálakat is ő fogja mozgatni, ezek az emberek az ő színpadának szereplői. Aztán, majd a viselkedésük, a velük szemben tanúsított magatartásuk határozza meg, hogy milyen lesz az előadás vége. Ezért vannak itt most Gyula bácsikájánál, hogy szerepeltessék a régen látott és nem igen ismert rokonokat. 

- A francba, hiszen azért jöttünk, mert segíteni akarunk a rászoruló „véreinken” – gondolta a rokonait tisztelő öregember.

- Miből gondolom? Elmagyarázzam? Inkább nézz magadra vénember! Le se tagadhatnád a fajtádat. Ha nem eladni akarsz, akkor lopni! – bömbölte a nagyszájú, aki szemmel láthatóan a kerítés oltalmában nem félt senkitől és semmitől, ilyenkor még tegezni is meri a nála sokkal idősebbeket.

- Gyula bácsit keresem – szerette volna lezárni ezt a kellemetlen beszélgetést Nándor, de az izomagyú fiatalember még ebbe is belekötött:

- De jól tudja, hogy az öreg Gyula is itt lakik! Mit akar attól a vén szenilistől?

- Beszélni szeretnék vele.

- Nincs azzal mit beszélni, tűnjenek el, ne várják meg, hogy kimenjek! – kezdett el fenyegetőzni a férfi, de talán még ő maga sem tudta, miért húzta ennyire fel magát.

- Nekem feltétlen beszélni kell a bácsival – erősködött Nándor.

- Már pedig nem fog! Ilyen koszos senkiházival nincs mit megbeszélni annak a vén majomnak!

Nándi, hallva ennek a beképzelt ficsúrnak a szavait, végignézett a ruházatán, belepillantott az autó visszapillantó tükrébe és hangosan elnevette magát.

- Tehát a kopott pólóm és az agyonmosott farmernadrágom, na és a szakadt edzőcipőm miatt van ez a szívélyes fogadtatás! Talált! – gondolta Nándi -, pontosan ezt akartam: eltitkolni, hogy hirtelen rám szakadt a bank, és úgy rendezni, hogy szegénynek lássanak! Úgy látom, nagyon jól sikerült. A régi időkben soha nem volt baj, hogy milyen ruhában érkeztünk Gyula bácsiékhoz, örült a jó öreg és a felesége, amikor jöttünk hozzá apámmal. Istenem, de szép időszak volt! Gyerekként sokat játszottam Gyula bácsi gyerekeivel: Gyuszival és Melindával. Hol lehet most a két unokatestvérem?

Elhatározta, hogy rákérdez erre a fura, kis háborgó alakra:

- Akkor arra feleljen, hogy Gyulát és Melindát hol találom? Amikor legutóbb itt jártam, akkor még itt laktak.

- Mondtam már, egy ilyen parasztnak semmit nem mondok, tűnjenek el, mert most már tényleg kimegyek! – bátorodott meg, annyira, hogy a kapun is kimert lépni, kezében egy méretes dísznövénykaróval.

- Fiatalember, maga képes lenne nekimenni egy öregembernek azzal a díszesen kifaragott léccel ? – lepte meg kérdésével az izgága embert.

- Be is verem a fejed, ha nem párologtok el ezzel az ócskatelepről összeszedett járművetekkel.

Nándi nem értette, hogy mitől bátorodott meg ez a felpumpált testű, mafla gyerek. Honnan vette azt a nagy merészséget, hogy ütésre emelje a karót?

Vannak dolgok, amiket az emberek elsőre sehogy sem akarnak megérteni, így volt vele a gőgös izomkolosszus is, mert képtelen volt felfogni, hogy került egy pillanat alatt az út menti virágágyásba, a hátára fektetve.

Aztán sorra jöttek a megvilágosodások: Nándor előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a behemót bátorságát egy nagy fekete autó eredményezte, és az abból kiugró, baseball ütővel hadonászó – szintén nagydarab – fiatalember, aki a torkaszakadtából üvöltötte:

- Mit akarsz az öcsémtől te szemét!

Néhány mozdulat kellett csupán, hogy az ütővel hadonászó fiatal is a másik ifjú mellett feküdjön a virágok közt. Vali kiszállt a kocsiból, nem mintha nem bízott volna férje sok év alatt összeszedett rutinjában, de azért minden eshetőségre készen állt.

Nándi azonnal felismerte a második támadóját, az éttermi pincért, aki már pár órával ezelőtt is igyekezett borsot törni az orra alá. Megborzongott, amikor belényilallt a felismerés:

- Atya Isten! Lehet, hogy ti Gyula bácsikám unokái vagytok? A Gyuszi fiai? Na, poroljátok le egymást, aztán gyertek, ismerkedjünk meg! Nándi bácsi vagyok, nyugodtan tegezzetek, de a bácsi megszólításhoz ragaszkodom!

- Tibor – nyújtotta a kezét a pincér.

- Béla – mutatkozott be a fiatalabb.

- Akkor most már meséljetek, merre találom a bácsikámat és a szüleiteket!

- Lent horgásznak a Nádas-tón.

- Az egész család?

- Igen, a papa, a mama, édesapánk és édesanyánk.

- Ti már nősök vagytok?

- Mindkettőnknek menyasszonya van - mosolygott találkozásuk óta először Béla, és elérkezettnek érezte az alkalmat, hogy megkövesse a hirtelen felbukkant rokonokat:

- Nándi bácsi, nagyon szégyellem magam, és bocsánatot kérek a viselkedésemért.

- Én is elnézést kérek – állt be a „meakulpázók” sorába Tibor is.

- Felejtsük el! Azonban mondjátok, miért volt ez a nagy ellenséges magatartás velünk szemben? – tudakolta Nándi, akit a két rokon gyerek válasza teljesen leverte a lábáról.

Béla felelt elsőnek:

- Nem nektek szólt, nem ellenetek volt ez az egész! Azt hittem, hogy valami csóró, nincstelen, ágrólszakadt emberek keveredtek ide a környékünkre. Nézz körül az utcánkban, itt mindenki jómódú. Ezt az utcát nem véletlen hívják Rózsa dombnak. Mi csak a magunkfajtákat tűrjük meg, a tehetőseket. Vannak itt vállalkozók, a község vezetői, diplomások, tehát csupa – mondhatnám – előkelő ember. Képzeld, egy pesti orvosnak volt itt egy eladó telke, és tavalyelőtt meggondolatlanul eladta egy prolinak, aki valami ócska házat akart rá építeni. Gondolhatod, hogy azonnal megoldottuk, hogy az a rongyos itt ne építkezhessen – mesélte élvezettel a most megismert rokon, aki a témába szabályosan belelovalva magát, folytatta: – Tudod, hogy akadályoztuk meg, hogy a tizenötmilliós kuckójával elcsúfítsa ezt a kies környéket? Úgy, kérlek, hogy az önkormányzatnál megszavaztattuk a testülettel, hogy a Szőlőszem utcában építési engedélyt csak nagyméretű, legalább kétszintes épületre lehessen kiadni. Látod, ez ennyire egyszerű. De, ha belegondolok, mit is keresnének köztünk a csórók?

- Miből gondolod, hogy mi nem vagyunk szegények? – kérdezett rá Nándor erre a majomra sikeredett emberi lényre, az ő elég közeli rokonára.

- Először azt hittem, már megbocsáss, a kopott, öreg autótok és a kinézeted miatt, hogy a cselédnépségből keveredtek be az utcánkba, de miután bemutatkoztál, és ahogy benéztem az autó ablakán, és megláttam a sok drága holmit, ruhákat és technikai eszközöket a hátsó ülésen, rögtön rájöttem, hogy nem lehetsz szegény. No, és azt is hallottam, hogy egyetemi végzettséged is van.

- Édes fiam!  És mit változtat a helyzeten, hogy valaki szegény vagy tehetősebb?

- Sok mindent bátyám! Nagyon sok mindent. Ha a felszínen akarsz maradni, akkor arra kell törekedni, hogy gazdag legyél – bölcselkedett az egyébként nagyon buta fiatal.

- Na, de hogy lehet valakiből gazdag? – szegezte a kérdését  előadásába belemerülő unokaöccsének.

- Ügyeskedni kell! – ötletelt az észlény.

- Te, vagyis ti, és itt a családodra gondolok, hogyan lettetek gazdagok?

- Nagyon szorgalmas munkával! Tudod, hogy  az étterem és a panzió mennyi vesződséggel jár? Nem is beszélve a cselédségről! Tudod-e milyen értetlen népség ez? Állandóan sírnak, hogy kevés a fizetés.

- Mennyit keresnek az alkalmazottak nálatok?

- Amennyit általában máshol is, természetesen minimálbért kapnak, de hogy örüljenek, hónap végén lökünk nekik zsebből is valamennyit.

- Hány órát dolgoznak naponta? – kérdezősködött tovább Nándi, a buta gyerek pedig mindenre készségesen válaszolgatott, úgy tűnt, mintha büszke is lenne a fejében lévő sötétségre.

- Általában napi 12 órát.

- Akkor ezután sok lehet az adó és a járulék!

- Azért van ám megoldás mindenre, ugyanis napi 4 órára jelentjük be őket, állam bácsi csak ezen idő után lát pénzt, a többi pedig nagyon jó helyen van a számlánkon.

- Nem is tudtam, hogy van éttermetek és panziótok. Mikor vettétek? – folytatta Nándi az érdeklődést.

- Már jó pár éve.

- Honnan tudtatok ennyi pénzt előteremteni?

Ebben a feleletben van a mai magyarországi tulajdonviszonyok jelenlegi kialakulására és a hirtelen meggazdagodásokra az egyik válasz:

- Apám jól helyezkedett, és a volt tsz-ből ki tudott markolni egy halom pénzt, szántót és erdőt. A miénk lett a Nádas-tó is.

- Értem. És Melinda, a nagynénikétek? Vele mi van?

- Ő itt lakott a családjával a mellettünk lévő öreg házban, amíg el nem adósodtak, és eladták azt a rút viskót, és elköltöztek a szomszéd faluba. Most Pista bácsinál, apu és Melinda néni nagybátyjánál laknak. Egy darabig mindketten a szállodánkban dolgoztak, de otthagytak bennünket, mert kevesellték a fizetést. Tudod, erről beszéltem az előbb!

 Nándi nagy vágyat érzett, hogy eltapossa ezt a két pondrót, unokaöccse gyönyörűséges gyermekeit, de visszatartotta jólneveltsége és a büntetőtörvénykönyv idevágó néhány paragrafusa. Inkább úgy döntött, hogy tovább faggatja őket, annak ellenére, hogy ez a két felfuvalkodott, mások verejtékén meggazdagodott szörnyszülött szeméből szabályosan lövelltek rá a gyűlölet sziporkái.

- Viskónak nevezte nagyapám házát a Béla gyerek! Hej, de sokat játszottunk az udvarán, és a pajtában, és hogy örültünk, amikor megszületett egy-egy kisborjú! Még hogy viskó! Melinda és családja még jó ideig abban a házban lakott. Igaz, tömés volt a fala, de kényelmesen lehetett élni benne – emlékezett vissza gondolataiban Nándi.

- Úgy rémlik, Melinda nénikétek felújította a dédapátok házát. Hogy juthatott arra a sorsra, hogy el kellett mégis adnia? – szegezte kérdését az eddig bölcsen hallgató Tibornak, Gyuszi nagyobbik fiának, a szépreményű étterem és panzió tulajdonosnak.

- Nem ő adta el, hanem apánk.

- Én úgy tudtam, hogy a nagyapám háza lett Melindáé, a nagyapátok háza pedig apátoké. Legalábbis ez volt a dédi végrendeletében – nézett értetlenül Nándor.

- Úgy volt, csak hát ez a bizonyos végrendelet elveszett. Elszállt, mint a füst – mesélte élvezettel Tibor.

- És a közjegyzői példány?

- Olyan nem volt – lelkendezett a Tibi gyerek, és Nándi már össze is rakta a történtek mozaik kockáit: ezek az Istentől elrugaszkodott, kegyetlen emberek, akiket idáig rokonaiként tisztelt, kijátszották apjuk testvérhúgát.   

- Ezek szerint a nagyapám háza is a nevetekre került? – sziszegett a kérdés Nándiból.

- Sajnos csak a fele.  A másik felét vitte a vénasszony.

- A felében még ellakhattak volna – mondta ki az egyre jobban szörnyülködő nagybácsi a véleményét, és ökölbeszorított kézzel hallgatta végig az ördögfajzat vigyorogva rávágott válaszát.

- Ha itt maradtak volna, akkor nem tudtuk volna egy jó ideig lebontani a kunyhót, és itt rontaná az utcaképet.

- Értem, és titeket pedig blamált volna, hogy az újgazdag, és általad elitnek nevezett, föld felett járó emberkéket ez a régi ház nap mint nap emlékeztette volna a származásotokra. Ismeritek ti valamennyire apátok, nagyapátok és dédnagyapátok életét? Tudjátok ti, hogy honnan származunk mi, akárcsak az országban élő magyar emberek többsége? Akkor most elmondom nektek kedves öcsém, ha más még nem világosított volna fel róla: a dédnagyapátok, vagyis az én nagyapám, de dédimamátok és mindkettőnek a felmenői zsellérek voltak. Nincstelen parasztok, akik nagy keservesen kuporgatták össze azt a kis házat, amit ti viskóként és kunyhóként emlegettek. A nagyapátok szintén zsellér volt, majd a háború után egy ideig egyéni gazdálkodó a néhány holdnyi földjén, és utolsóként lépett be a tsz-be, amikor már nem bírta az „agitálók” zaklatását. A dédszüleid és a nagyszüleid végigszenvedték a háború előtti keserves életet, majd az ötvenes évek poklát. Becsületesen élték az életüket mindkét igazságtalan világban, és nektek az ő házuk csak úgy egyszerűen viskó.

- Bárhogy is húzod fel magad rajta, de ha összehasonlítom ezzel a remekbeszabott házzal a ledózerolt putrit, azt hiszem, hogy nagy magyarázatra nincs szükség – érvelt Tibor.

- Nem volt az putri, normális épület volt, és volt idő, amikor a falusi lakosság zöme hasonlóban élt – kelt az emlékei védelmére Nándor.

- Na ne ám, hogy csak ilyen házakban laktak a régi időkben az emberek!  Fényképeim vannak édesanyám nagyapjának házáról, hozd ki Béla a dicsőség albumot!

 Odatettek Nándor elé az asztalra egy díszes fotóalbumot a 30-as, 40-es évekből. A beleragasztott képekről jól öltözött, jó módú emberek mosolyogtak a világra.

- Ezt nézd meg! – mutatott az egyik fotóra Tibor -, ez az anyai dédapám, aki nemesi családból származott és vitéz, és azt is nézd meg, hogy milyen házban laktak! Látod? Ez már valami! Nem az, amit az apai dédapám összehozott. Ehhez képest, talán jogosan nevezhetem kunyhónak az öreg kóceráját!

- Gondolom az anyai dédapádtól is örököltetek jócskán? – érdeklődött a bácsi.

- Igaz, ami igaz, pénzt nem láttunk belőle, mert a fia, az anyai nagyapánk volt az örökös, és ő elszórta az egészet. De nem baj, ránk maradt a vitézi cím, és büszke vagyok, hogy nemes ember dédunokája lehetek.

- Ez igen! – felelte Nándi, de a buta gyerek nem észlelte az iróniát.

A reálisan gondolkodó öregnek meg volt a saját véleménye ezekről az emberi hívságok létrehozta cifraságokról. A nemesi címmel nem is lett volna problémája, ha minden esetben jó helyre került volna, és takarta volna minden ember esetében annak jelentését és értelmét. A történelem során egészen más tartalmat kapott ez a szó, egyesek nem nemesen viselték a címet, csak hivalkodásra és a fal dekorálására volt jó a kutyabőr. Voltak persze elkötelezett, hazájukat szerető emberek, akik eleget tettek a nemesekkel szemben támasztott elvárásoknak,  és nemesként is viselkedtek. A vitézségről egészen más volt a véleménye. Akit bátor vagy kiemelkedő cselekedete miatt vitézzé nyilvánítottak, bizonyára rá is szolgált erre a megtisztelő címre és a vele járó adományokra. Biztosan ennek a két furcsán gondolkodó, neveletlen gyereknek a dédapja is megérdemelten lett vitéz, de hogy ez a két „semmi ember” vitéz legyen, mert hát örökölhető, ez ebben az esetben nagyot ront a vitézi cím értékén. Ez olyan, mintha a doktori címet örökölné a szorgalmas, jól felkészült nagyapjától a link unoka.

Nándor nem fejtette ki a véleményét, hadd feszüljön a büszkeségtől – vagy inkább a rátartiságtól – a két semmirekellő márkás pólója. Úgy döntött, hogy inkább szépen elköszön a két szerencsétlentől.

- Fiúk, nekünk tovább kell mennünk, úgy látszik, hogy az öregjeiteknek hosszúra nyúlik a horgászat.

- Lehet, hogy sötétedés után indulnak haza – felelte Béla.

- Köszönjük a „vendéglátást”-, tört ki Nándiból az irónia, a nem létező szíves fogadtatást említve - mondjátok meg a nagypapátoknak, hogy hívjon fel, ha lesz egy kis ideje – és ott hagyta névkártyáját a két furcsa rokonnak. Már kiértek a faluból, amikor Vali megszólalt:

- Nagyon jól döntöttél, hogy egy percet se maradtunk tovább. Elviselhetetlen ez a két ember, és szörnyű az életről alkotott véleményük. Az a gőg, ami valahogy beléjük szorult, uralja az egész portát.

- De még az egész utcát is! Hallottad? Ez az elit emberek utcája… a volt szőlőhegy, ahová szorgalmas emberek jártak a pincéikhez, a kisebb-nagyobb szőlőültetvényeikhez,  és most ebből lett a tehetős emberek itteni Rózsadombja. Ha egyszer majd valaki elkezdi firtatni, hogy honnan van ezeknek az „elitnek” nevezett embereknek ekkora vagyonuk, nagyon kevesen tudják igazolni a gazdagságuk eredetét. Miért válik a legtöbb vagyonos ember dölyfössé, kapzsivá és egyre jobban harácsolóvá, iriggyé? – tette fel a kérdést Nándor.

- Szerintem erre senki sem tud magyarázattal szolgálni – fűzte hozzá Vali.

Ez volt az a pillanat, amikor mindketten megfogadták magukban, hogy soha nem lesznek ilyenek, a hirtelen nyakukba zúduló milliárdok ellenére is emberek maradnak.

Hamarosan bekanyarodtak Pista bácsi falujába.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Vali a férjét.

- De igen - válaszolta –,  itt talán már megkínálnak bennünket egy kis vacsoramaradékkal. Nándi ránézett az autó műszerfalára, az óra este kilencet mutatott, de az augusztusi nap még lebukóban is megvilágította a gesztenyefákkal szegélyezett falusi utcát, amelyben Pista bácsi háza előtt állt meg az öreg Ford. Vali éppen meg akarta dicsérni férjét, hogy egyből megtalálta a keresett sátortetős épületet, amikor rájött, hogy el se lehetne téveszteni, hiszen szakasztott olyan, mint az ő hajlékuk. Nándi kiolvasta felesége szeméből annak gondolatait, és mosolyogva magyarázta:

- Ugyanaz a kőművesmester építette mindkettőt annakidején. Pista bácsinak megtetszett a házunk, és addig nem hagyta békén a mesterünket, amíg fel nem kerekedett brigádjával és ide nem kopírozta a mi családi fészkünket.

 

 

Nándi egészen az út szélére igyekezett kormányozni autójukat, de egy rossz manőver miatt a lakókocsi jobb kereke belecsúszott a sekély árokba. Felbőgette a Fordot, a nagy tömeg azonban megmakacsolta magát.

- Ne kínozd édes fiam! – szólt rá egy férfihang a kerítés mögül. - Rögtön orvosoljuk a problémát – és bekiáltott a háziaknak:

- Zoli, szólj apádnak is! Gyertek segíteni!

- Mi történt papa? – nézett ki egy idős asszony a ház egyik ablakán.

- Gyertek, Feri bátyám fia van itt,  a Nándi gyerek a feleségével! Ki kellene lökni az árokból a kocsijukat!

Nándor elmosolyodott és megismételte magában az öreg szavait:- Nándi gyerek!

Jól esett neki újra hallani ezt a megszólítást. Sok évtizede már, hogy ráragasztották ezt a titulust. Apja egész életében egyszerűen gyereknek nevezte, csak elvétve mondta ki a keresztnevét. Bácsikái mondták így: Nándi gyerek. Pista bácsitól, édesapja kisebbik öccsétől meg különösen megtisztelő. Nekik sokáig nem lehetett gyerekük, ezért iskolai szünetekben gyakran vendégeskedett náluk. Akkor még a nagypapa házában laktak Gyula bácsiékkal együtt. Aztán ide kerültek ebbe a gesztenyefás faluba feleségével, a jóságos Matild nénivel.

- Ugorj vissza az autóba fiam! – zökkentette ki álmodozásából Pista bácsi unokaöccsét.

Az udvarból kiérkező három férfi pillanatok alatt kigördítette az árokba tévedt járművet. Elfogyott a munka, elhárult az akadály,  átadhatták magukat az üdvözlésnek, de ekkor már az egész család kint volt az utcán. Nyílott a nagykapu, és a szerelvény begördült a széles udvarba. Hamarosan kiderült, hogy Pista bácsi gyerekei és unokái a közeli városban élnek, az imént segédkező két férfiember pedig Melinda férje Sándor, valamint fiuk Gyuri.

Matild néni azonnal megterítette a konyhában lévő nagy asztalt, Melinda kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, kivett belőle egy műanyagtányért, amelyen pár szelet szalámi árválkodott. Gondterhelt arccal rátette az asztalra és barátságos hangon korholni kezdte a jövevényeket:

- Nándi, szólhattatok volna, hogy jöttök, vágtunk volna egy tyúkot vagy legalább bevásároltunk volna a boltban. Most mivel kínáljunk meg benneteket?

- Semmi baj hugi! – vigasztalta unokahúgát, a nála majd tíz évvel fiatalabb asszonyt. – Mi vagyunk a hibásak, mert túl későn értünk ide.

- De megálltunk egy üzlet előtt, vettünk néhány dolgot, ezért, ha megengeditek, most mi vendégelünk meg benneteket – szólt közbe Vali.

- Azt már nem! – ellenkezett Matild néni. – A mi házunkban csak az lehet a vendég, aki érkezik!

- Rendben van – engedett Nándi a nagynéni akaratának –,  akkor pedig zsíros kenyeret kérünk!

- Úgy, mint gyerekkorunkban a nagypapa házánál – törtek elő Melindából az emlékek. Ugye milyen jó volt bátyó? Emlékszel? Nagyapánk mindig talált nekünk valami különlegeset a kertjében. Hol egy kisnyulat, hol egy régi gombot, volt, mikor három színes ceruzát. Enyém lett a zöld, a tiéd a piros és Gyuszi bátyámé a kék.

- Igen te pedig rákérdeztél, hogy egy füzetet nem tudna találni hozzá?

- Másnap talált három darab irkát, ahogy ő nevezte a füzetet – kapcsolódott a beszélgetésbe Vali.

- Erről még te is tudsz? – csodálkozott Matild néni.

- Hát persze hogy tudok, és még annyi mindenről! Az „uram” nagyon sokat mesélt nekem a nagypapájánál töltött boldog gyermekkoráról. Már annyiszor hallottam a történeteit, hogy magam sem tudom, hogy csak hallottam, vagy valóban részese voltam-e az eseményeknek.

 

Időközben a megkent kenyerek mellé a kertből – elemlámpa fényénél – felhozott paprika és paradicsom került, és egy pohárka bor tette teljessé az utóbbi idők legízletesebb vacsoráját.

Sokáig beszélgettek az udvari szőlőlugas alatt, elsőként Matild néni álmosodott el, majd a többiek.

- Tudod, örülök, hogy nincs több szoba a házban – súgta oda férjének Vali a lakókocsiban, ágyazás közben.

- Én is – súgta vissza Nándi –,legalább kipróbálhatjuk, hogy milyen érzés kempingezni. Még soha sem aludtam lakókocsiban, alig várom, hogy kipróbálhassam.

Korán reggel madárcsicsergésre ébredtek. Nándi az összes madarat megnevezte és mindegyikhez egy kis ismertetőt is fűzött.

- Hogy tudod megkülönböztetni őket az énekeik alapján? – nézett rá kíváncsian a felesége.

- Nagyapám sok mindenre megtanított. Vele többször bejártuk a határt, ismerem a falujuk történetét, ismertem ott minden bokrot, minden egyes fát, tudtam, hogy ki, hol lakik. Megtanított túlélő eszközöket készíteni,  és annyi mesét hallottam tőle, hogy nyugodtan teleírhatnék néhány könyvet belőle. Bárcsak tudnék írni, papírra vetném ezeket a történeteket!

- Gépelni tudsz? – kérdezte Vali.

- Azt igen!

- Na látod, akkor nincs is semmi baj! Mesélni te is tudsz, írd le ezeket a történeteket mindenfajta cifrázás nélkül, mintha szóban mesélnéd el! Úgy gondolom, hogy a cselekmény a legfontosabb, utána majd kitalálunk valamit.

- Nagyon jó ötlet – ujjongott Nándor. – Hasonlóra én is gondoltam, de szívem szerint inkább magnóra mondanám, a saját természetes nyelvemen.

A beszélgetésüket az udvarról beszűrődő kisborjú bőgése szakította félbe. A háziak már javában etették és itatták a jószágot, feléledt a hátsó udvar apraja-nagyja, kétlábúak, négylábúak, tollasok és bundások. Aki először hallja a baromfiudvar neszeit, annak csak hangzavar, de aki hozzászokott, és erre ébred a friss harmatos hajnalokon, annak egy élettől duzzadó, csodálatos muzsika.

- Jó reggelt! – üdvözölte Pista bácsi a lakókocsiból kilépő vendégeit. – Hogy aludtatok gyerekeim?

- Nagyot aludtunk, ez a jó levegő elnyomott bennünket, és érdekes, a rövid idejű alvással is kipihentük magunkat – újságolta Vali.

- Erről a fenyves tehet, ami itt kezdődik a kertünk végében, a patakon túl – magyarázta a nagybácsi. - Az erdei levegőnek nincs párja, ettől lehet olyan jókat aludni.

- Milyen érdekes, egyik oldalról a gyanta, a másikról a gesztenye illatát érzem! – csodálkozott Vali.

- Amihez még hozzáadódik a réti és a kerti virágok, a friss fű és a széna illata – folytatta a sort a házigazda.

Nándi csak a szeme rezdüléseivel helyeselte az öreg megállapításait, hallgatta a beszélgetést, de nem szólt közbe. Őt most valami egész más foglalkoztatta: hogyan hívja meg vendéglátóit egy finom, kiadós, reggelire. A ház asszonya már az este is kijelentette, hogy az ő házában a vendég az vendég, és ne ő traktálja vacsorával a háziakat. Valahogy pedig asztalhoz kellene ültetni ezeket a kedves embereket, mielőtt még kinyit a helyi bolt, és valamelyikük el nem indul bevásárolni. Vali oldotta meg a nehéznek látszó helyzetet. Határozott hangon megszólította Matild nénit és Pista bácsit:

- Szeretnénk meghívni a családot egy könnyű reggelire. Nagyon örülnénk, ha elfogadnák a meghívást.

A nagybácsi szemében megjelent az ellenkezés néhány szikrája, amit Vali pillanatok alatt kioltott:

- Édesapám receptje szerint készült lecsónkat szeretnénk bemutatni.

- Már teríthetsz is Valikám, hát persze, hogy elfogadjuk! Sokszor eszünkbe jut a te jóságos édesapád, nagyon szerettük!

A lakókocsi hűtőjéből előkerült a nagy lábos, az elkészített, melegítésre váró lecsóval, amelyre csak rá kellett ütni a tojást. A reggeli után Melinda tollal és füzettel a kezében oda ült Vali mellé a kerti padra:

- Légy szíves diktáld le a lecsó receptjét – kérte sógornőjét. A két asszony hosszas beszélgetésbe kezdett.

- Hogy megy a sorotok? – tette fel Vali a kérdést, amire azt a választ kapta, amit eddig is sejtettek:

- Nem a legjobban Valikám.

A munkában megtört, jó ötvenes asszony elpanaszolta kilátástalan helyzetüket, nehéz életüket. Melinda egy ideig fivére éttermében dolgozott. Eleinte normálisan alakultak a dolgok, igaz, hogy sokat kellett dolgozni, ami azonban meglátszott a fizetési borítékon, akkor még rendesen fizetett Gyula. A baj ott kezdődött, amikor maga mellé vette két fiát: Tibort és Bélát. Tiborra bízta az éttermet, a kisebbik gyerekre – Bélára – pedig a szintén a tulajdonában lévő panzió irányítását. Ez a két fiú gyökeresen megváltoztatott mindent. Belekóstoltak a nagyvilági életbe, és hamar elkerülte a szekér a lovat, elkezdett a csőd felé kacsintgatni Gyula vállalkozása. Csökkent a forgalom a rossz üzletpolitika és a vendégekkel tanúsított nyers viselkedés miatt, a két fiatalember azonban tovább költekezett, szórták a pénzt. A vállalkozásnak már megterhelő lett, hogy Tibor és Béla hétvégeken bécsi kaszinókat látogatott, és milliókat játszottak el, az apjukat is kijátszva. Elérkezett az a pont, ahol már tenni kellett valamit, hogy elkerüljék a bukást. Jellemző a két ficsúrra, hogy eszükbe se jutott léha életvitelükön változtatni, ahhoz már annyira hozzászoktak, hogy foggal, körömmel ragaszkodtak hozzá. Egy megoldás maradt, amit a munkáltatók jó része előszeretettel alkalmaz, a dolgozókon behozni az elherdált pénzt, lehúzni a bőrt a szerencsétlen alkalmazottakról. Melinda elbeszéléséből sorra derültek ki azok a kegyetlen, embertelen módszerek, ahogy a hirtelen felkapaszkodott, lelketlen emberek emberi életeket tesznek tönkre.

Melinda a nagybátyja éttermében naponta 12 órát dolgozott, a munkavállalói szerződésén azonban napi 6 óra szerepelt. A 6 óra különbözet járulékait a kedves rokon minden szívfájdalom nélkül zsebre tette. Ha beteg lett, táppénzt csak a szerződésben foglaltak szerint kapott. A szerződését általában évente meg kellett újítani. Szabadságra nem mehetett, a munkáltatója egyszerűen kiírta szabadságra, olyan napokra, amikor egyébként dolgozott, ha szüksége volt egy-egy szabadnapra, arra az időre nem járt fizetés. Volt eset, amikor a munkaruháját is saját fizetéséből kellett megvennie.

Akkor telt be nála a pohár, amikor Tibor kitette az étteremhez tartozó vegyesboltba, és télen fűtés nélkül kellett kiszolgálni a vevőket. Kesztyűben és télikabátban dolgoztak. Összeszedett egy vesemedence gyulladást. Amikor megemlítette a gondjait munkáltatójának, az csak ennyit válaszolt:

- Nem fűthetünk ész nélkül, nem tudom kigazdálkodni.

Az eladók élete a boltban az ellenőrzésektől való rettegésből állt. Két pénztárszalagot kellett nekik vezetni, az egyiket elszámolásra, a másikat a gyanútlan vevők felé. Azt már fel se vette, hogy folyamatosan konfliktusa volt a vevőkkel, hogy miért csomagolja a felvágottat és más élelmiszert aránytalanul nagy és nehéz papírba, amivel komoly hasznot zsebelt be a kedves tulaj.

Vali figyelmesen végighallgatta sógornője panaszáradatát, közben egyfolytában  az járt a fejében, hogy megbolondult a világ, az emberek nem becsülik egymást. A saját jólétükért még a közeli rokonaikat is képesek eldobni, nem számít nekik a közös gyermekkor, a közös nagyszülők, a szülői ház. Eltűntek az emlékek, amelyek összekapcsolhatnák az egy vérből valókat, mint valamikor. Hol van már a nagycsalád, amely kicsiben magán viselte a nemzet ismérveit? Hogy akarunk mi egy boldog nemzetet építeni, ha már a családok és a nagycsaládok se olyanok, mint amilyennek illene lenni? Gyula és Melinda édestestvérek. Az egyik gazdag a másik szegény. Ez magában is szomorú, de az a legkegyetlenebb ebben a tragikus históriában, hogy az egyik testvér sokat tett azért, hogy a másik még nyomorultabb legyen. Vali tovább érdeklődött és Melinda kiöntötte a szívét:

- Jelenleg dolgozol valahol? – kérdezte bátortalanul Vali.

- Sajnos nem találok munkát az egész környéken– sütötte le szemét az idősödő asszony.

- Jól tudom, hogy közgazdasági szakközépiskolát végeztél?

- Igen, de elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakközépiskolát is.

- Gondolom, egy ilyen panziót és éttermet el tudnál vezetni.

- Minden további nélkül, persze jó munkatársakkal. Nekem az is megfelelne, ha újra pultosként dolgozhatnék. Erre akkor lesz esélyem, ha Gyula eladja az épületet, és új üzemeltetője lesz a panziónak és az étteremnek.

- Van rá esély, hogy eladja? – kérdezett közbe Vali.

- Igen, úgy hallottam, hogy nagyon meg vannak szorulva,  és kell a panzió ára, hogy kimásszanak a nehézségekből. Látod, milyen rossz testvér vagyok én is? Azt várom, hogy a bátyám helyébe valaki más legyen a tulaj – nézett magába Melinda.

- Nincs ebben semmi bűnös gondolat – nyugtatta Vali –, nem így szeretnéd, ha rendesen viselkedne veled a két unokaöcséd.

- Az igaz, de Gyula a testvérem, és nem akarhatok neki rosszat – pityeredett el az asszony. Letörölte könnyeit, felállt a padról, kézen fogta Valit és elindultak a lakás bejárata felé:

- Gyere, mutatok valamit!

Bementek a nappaliba. Egy nagy fényképalbumot és egy kisebb bőröndöt tett az asztalra. Az album csupa családi képeket tartalmazott.

- Ez a mappa a nagyapánkról, az ő gyerekeiről és unokáiról szól, és természetesen a családjaikról – vezette be a fényképnézegetés izgalmába vendégét Melinda. Megsárgult, megkopott fotók borították az oldalakat. Több mint száz év történelme volt beleszorítva a bőrkötések közé. Vali néhány nagyon régi, gyerekkorukban készült képen felismerte Nándit és unokatestvéreit.

- Ez volt a nagyszüleink háza – mutatta az egyik nagyobb méretű fotográfiát Melinda –, ez pedig az udvar, itt meg a kert – szedegette sorba a nagyiéktól maradt emlékeket.

- Nagyon szerethetted őket – jegyezte meg Vali.

- Őket nem lehetett nem szeretni! Igazi szülők voltak. Nagyon hiányoznak, és nagyon hiányzik a házuk, a kertjük. Haláluk után úgy éreztem, hogy ott élnek velem továbbra is az ódon falak között. Minden vágyam volt, hogy abban a házban maradhassak, de látod, nem teljesült a kívánságom. Egyszer nagypapa leült velünk – apámmal, Gyuszi bátyámmal és velem – beszélgetni, és akkor kijelentette, hogy rám hagyja a házát, és ha valami oknál fogva nem lenne lehetősége írásba foglalni, akkor ezt tekintsük szóbeli végrendeletnek. Ezt akkor apám és a fivérem is helyeselte. Úgy mondta, hogy Gyuszinak nem tartozik, mert neki régebben már épített egy házat. Tudod, azt a régit, aminek a helyére ők már újat építettek.

- Írásos végrendelet nem készült? – érdeklődött tovább Vali.

- De készült, egyszer nagyapa nekem meg is mutatta. Abban is engem jelölt meg örökösnek, ez a papír azonban eltűnt. Amikor meghalt Gyulával felforgattuk érte az egész házat, sőt a két gyerek – Tibor és Béla – még éjszaka is keresték. Azt mondták, hogy ők se találták meg.

- De volt egy érvényes végrendelet, amelyben nagyapád téged jelölt meg örökösnek, és ezt – amint mondtad – több személy előtt tette.

- Igen, csakhogy egyedül maradtam, letagadta a bátyám is és a két unokaöcsém is. Nem volt mit tenni, beletörődtem. A feketeleves akkor következett, amikor elüldöztek a házból, átadták nekem a szerintük megállapított érték felét, és ha nem fogad be Pista bátyám bennünket, földönfutók lehettünk volna. Ledöntötték a régi házat, hogy a helyére parkot építhessenek.

- Kinek a nevére került az ingatlan?

- Gyula gyerekei nevére.

- Nagyon szomorú történet – fűzte hozzá Vali, miközben a nagypapa frontról írt leveleit nézegette.

Egyáltalán nem tartotta indiszkrétnek a közel hetvenéves levelezőlapok és a borítékba hajtogatott, tintaceruzával teleírt, megsárgult papírlapok elolvasását. A sok évtized már felmentést adott a „kopertába” zárt titkok sérhetetlensége alól. Kíváncsian böngészte a szépírással megírt oldalakat. Elhatározta, amennyit csak tud, elolvas ezekből a nagymamának küldött üzenetekből, ami kicsit talán nekik, az utókornak is szólt. Kezébe vette a következő borítékot, ami a többitől eltérően sok lapot tartalmazott. A legfelsőben a frontkatona leírta, hogy mennyire hiányzik neki a felesége és a három gyereke, majd a remélt békéről írt, amit már nagyon várnak a lövészárkok poklában. A következő papírlap, ami ugyanebben a borítékban lapult, teljesen eltért az előzőtől.

- Biztosan egy másik borítékból való – gondolta Vali, amint megtapintotta a másfajta papírt. Széthajtotta és azonnal szembeötlött, hogy golyóstollal írták, nem tintaceruzával, mint azt a másikat.

– Ez nem háborús levél – gondolkodott tovább,  és elkezdte olvasni. Már az első oldal tetejére írt - végrendelet - szó felkeltette az érdeklődését. Alatta pedig folytatódott a végrendelet szövege, amelyet a nagyapa nem sokkal a halála előtt írt, amelyben unokájára, Melindára hagyja összes ingó és ingatlan vagyonát, amely magában foglalja a házát, a hozzá tartozó telekkel és a kert végén lévő, a kárpótlás során visszakapott kéthektárnyi tóval.

A sajátkézzel írt végrendeletet a nagypapa és két tanú írta alá.

- Ezt nézd meg! – adta a sógornője kezébe a megtalált kincset Vali.

Melinda elolvasta. Először kipirosodott, majd elsápadt. Újra elolvasta, és csak bámult maga elé a semmibe. Vali kiszólt az udvaron beszélgető férjének:

- Nándi, gyertek be mindannyian! Találtunk valamit.

Hamarosan mindenki betódult a nappaliba.

- Mit találtatok? – kérdezte Pista bácsi.

- Megtaláltuk nagyapám végrendeletét – ujjongott Melinda.

Egyszerre többen is olvasták az előkerült testamentumot. Nándi azonnal leszűrte, hogy ez bizony szabályos végrendelet. Igaz, hogy nem látta ügyvéd vagy közjegyző, ennek ellenére szabályos.

- Hol találtátok? – érdeklődött Nándi.

- Ebben a levélben – emelte fel a borítékot Vali. – De várjatok csak! Még van itt valami! – azzal előhúzott egy félbevágott levélpapírt és hangosan felolvasta a ráírt szöveget, a nagypapa írását: „Drága kislányom, Melinda. Amint ígértem, halálom esetén rád hagyom minden vagyonomat, ami nem sok, de talán hasznosan fel tudod használni. Szerettem volna közjegyző előtt elkészíteni a végrendeletemet, de Gyula unokám gyerekei ezt foggal, körömmel ellenzik és akadályozzák. Röviddel ezelőtt írtam egy hasonlót, azt, amit neked is megmutattam, és Gyula unokámnak hagytam megőrzésre. Tisztában voltam vele, hogy  ezt el fogja tüntetni, ezért írtam ezt a másikat, amit ide rejtettem a régi leveleim közé, tudva, hogy előbb-utóbb megtalálod, és fel tudod használni. Attól nem féltem, hogy a kezükbe kerül, mert őket az én régi leveleim, emlékeim soha nem érdekelték. Hosszú, boldog életet kívánok neked és családod minden tagjának!

Szerető nagyapád. „

A szobában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Percekig szótlanul ültek és néztek egymásra. Pista bácsi törte meg a csendet. Talán káromkodni akart, de mondatának csak a szalonképesebb részéig jutott el:

- Hogy az a …!

- Ne mérgelődj bácsi! – próbálta mérsékelni Nándi a kitörni készülő indulatot, de azért hozzáfűzte: – Ezt nem hagyhatjuk annyiban!

- Mit tudunk tenni? – csóválta fejét lemondóan Melinda. - Ez már megtörtént. Becsaptak, legyenek boldogok! Lehet, hogy Gyula és a gyerekei nem is tehetnek semmiről. Előfordulhat, hogy ők sem tudtak a végrendeletről.

- Lehet, de az is lehet, hogy tudtak róla,  és annak is fennáll a lehetősége, hogy megsemmisítették. Nem sok jót nézek ki ebből a két gyerekből! – fejtette ki a véleményét Nándor. - Meg kell győződnünk az igazságról!

- Van valami elképzelésed? – kérdezte férjét Vali, aki jól tudott a szeméből olvasni, és ezek a szemek most arról árulkodtak, hogy Nándinak kész terve van.

- Van – felelte röviden, majd Pista bácsihoz szólva folytatta: - Bácsikám, nagy gondot okozna, ha mi ketten, a mai napon átugranánk Gyuláékhoz?

- Dehogy lenne baj – felelte az öreg.  – Délután mehetünk.

- Rendben, addig beszéljük meg a tervemet!

- Jól van fiam – értett egyet unokaöccsével a nagybácsi, és töviről, hegyire átgondolták, hogyan győződnek meg rokonaik bűnösségéről vagy ártatlanságáról.

„Ember tervez, Isten végez” szokták mondani, és hogy ez néha mennyire igaz, erre bizonyíték ez a szép nyárvégi nap is. Gyuláék meglátogatása elmaradt, mert helyette ők tették tiszteletüket nagybátyjuk házánál. A két gyerek, Tibor és Béla elmesélték apjuknak a Nándiékkal való találkozásukat. A konfliktusukról nem akartak szót ejteni, de nagyapjuk, Gyula bácsi észrevette, hogy sántít az előadott történet, és ragaszkodott a személyes találkozáshoz. Örök rejtély marad, honnan tudták meg, hogy a szomszéd faluban utolérik a rokonaikat. Gyula bácsi ráparancsolt unokáira és fiára:

- Irány Pista bátyátok háza.

Negyed óra se kellett és ott álltak a gesztenyefákkal szegélyezett utcában. A két öreg testvér szívélyesen köszöntötte egymást. Mindkettőből érződött a másik iránti megbecsülés és szeretet. Mindig is megértették egymást, az ilyenekre szokták mondani, hogy jó testvérek. Pista bácsi sokszor feltette magában, de testvérének is a kérdést: „Kire ütött ez a Gyula gyerek? Formára tiszta apja, de a természetét, a viselkedését valaki mástól örökölte. A két gyerek pedig még az apjukon is túltesz. Azok már igazi gazemberek!”

- Gyertek be, bátyám! – invitálta a négy férfit a házigazda.

- Gondoltuk, nálatok találjuk Nándit és Valit – dünnyögte magában Gyula bácsi.

- A kisöregen alig látszik a 75 év – gondolta Nándi, miközben üdvözölte nagybátyját. Ő apja idősebb öccse. Teljesen más típusú ember, mint a fia Gyuszi. A Gyula gyerek valahogy másként gondolkodik a világról, mint az édesapja és annak fivérei. Önző volt már gyerekkorában is, sokat veszekedtek húgával, Melindával, de a 10 évvel idősebb unokabátyjával, Nándival is.

– Milyen érdekes, még soha nem tűnt fel, hogy pontosan annyival vagyok idősebb Gyulánál, mint  az apja Gyula bácsi tőlem– villant át Nándi agyán.

Pista bácsi a lugas alatti teraszon kínálta hellyel vendégeit, teljesen körülülték a nagy asztalt. Érezhetően vibrált a levegő a két család tagjai között. Azonnal észre lehetett venni, hogy indulatok és érzelmek feszülnek egymásnak: egyfelől a megbántott és kisemmizett testvér, Melinda, a másik oldalról a vele kegyetlenül elbánó bátyja és annak két lelketlen fia. Az öreg Gyula bácsi tudott a legkevesebbet a dolgok állásáról. Ő a mai napig úgy tudta, hogy lánya, Melinda mindenképpen el akart költözni – az akkor még álló – öreg házból, mert ő nem tudott kijönni Gyuszival, a testvérével. A kapcsolatukat nem szakították meg ugyan, de ritkán találkoztak, nagyobb ünnepekkor látogatták csak egymást. Ez a mai nap – ezek szerint ünnepnek számít -, mert tiszteletüket tették Pista bácsi házánál.

- Hogy vagytok kislányom? – kérdezte édesapja, az 50 év körüli asszonyt.

- Köszönjük apukám, jól vagyunk. Laci fiamék a múlt hónapban költöztek új lakásba a városban, hamarosan hazalátogatnak a két gyerekkel. Éva pedig nemrég államvizsgázott a Vendéglátó Ipari Főiskolán. Egyik évfolyamtársa megkérte a kezét. Jóravaló embernek nézem. Gyuri fiam, pedig itt lakik velünk, tavaly végezte el a főiskolát, logisztika szakon. Most éppen bement a városba Laciékhoz. Ebédre hazaér.

- Az még nem is annyira biztos – szólt közbe Sándor, Melinda férje.

- De biztosan hazaér, mert azt ígérte – erősködött az asszony.

- Ha hazaér, hát hazaér. Bárcsak mindegyik gyerekem itt lenne a közelemben! – álmodozott Sándor, és még hozzátette: - Tudod papa, mennyire szeretem a gyerekeimet?

- Én is szeretem mindegyiket – szólt vissza Gyula bácsi – és nagyon fáj, hogy ott hagytatok, és átjöttetek az öcsémhez. Sokat szomorkodok, de Gyula fiam is bánkódik miatta.

- Bonyolult ügy ez papa! Egyszer talán sikerül mindent tisztáznunk! Egyet azonban már most elárulhatok, nem mi tehetünk erről az egész felfordulásról – szólt hozzá Sándor.

- Édes fiam, ti hagytatok ott egyik napról a másikra,  kigondoltátok és elköltöztetek.

- Tőled nem haraggal váltunk el – nyugtatta apósát a vő.

- Nekem az is fáj, ha a gyerekeim haragszanak egymásra.

- Egyszer majd megtudod az igazságot – harapta el az utolsó szót Sándor. Nem akarta a napot elrontani a sebek felszaggatásával, inkább töltött az asztalon lévő vörösborból.

- Egészségetekre! – emelte koccintásra poharát Gyuszi.

- A családunkra és a békességre – tette hozzá Nándi, és belekortyolt a poharába, és feltette az egész délelőtt dédelgetett kérdését Gyuszinak:

- Tesókám, hallottam, hogy el akarjátok adni a panziót!

- Igen, erre az elhatározásra jutottunk. Csökkent a forgalmunk és nem jövedelmez olyan jól, mint korábban. Tudod, ha az ember megszokott egy életszínvonalat, abból már nem szívesen enged.

- Nem tudom, öcsém, mert az én életszínvonalamat egészen más mércével mérték amióta az  eszemet tudom. Megkaptam a havi fizetésemet, és úgy kellett mindig beosztani, hogy a hónap utolsó napjaiban is tudjunk enni, vagy a gyerekeknek megvenni azt, ami szükséges.

- Na látod, azokban a körökben, ahol én mozgok, egészen másként megy – buggyant ki a gőg Gyulából.

Nándi, azonnal leszűrte: volt kitől tanulni ennek a két felfuvalkodott, buta gyereknek, hiszen az apjuk se sokkal különb náluk. Nándor enyhe undort érzett ettől a három hímnemű embertől, Gyula bácsi leszármazottaitól. Annak a Gyula bácsinak a fiától és unokáitól, akit egyenes, becsületes embernek ismert meg. Hogy tudott ez a Gyuszi gyerek eltévelyedni a családban kitaposott egyenes útról! Megvan! – jutott eszébe. Talán amikor fiatalkorában felkerült Pestre, és ott rossz társaságba keveredhetett.

- Mennyit kértek az egészért?

- Csak nem akarod megvenni? – tört elő a gúny Gyusziból.

- Lehet, hogy tudok rá vevőt. Az egyik ismerősömet érdekelheti. Mennyiből lehet alkudni.

- Mond meg az ismerősödnek, hogy hatvanötért viheti.

Melinda előbb csak hallgatózott, majd megszólalt:

- A jelenlegi állapotában az ötvenötöt se kapod meg érte!

- Miért gondolod? Nagyon jó helyen van, nagy a forgalmunk, felfuttattuk a boltot is és a panziót is. Az étteremben pedig állandóan telt ház van.

- Az előbb mondtad, hogy a gyér forgalom miatt akarod eladni – emlékeztette Nándi, rokonát az egyik elszólt mondatára.

- Azt csak nektek mondtam, a vevőnek nem kell mindenről tudni - próbált jó pofizni Gyula, és még hozzátette - remélem, nem mondod el a vevőjelöltnek, hogy most éppen szorongatott helyzetben van a panziónk. Való igaz, ha hatvan millát megkapnék érte, akkor már a pénzemnél lennék.

- Utána mihez kezdesz? – tudakolta Nándi.

- Vannak részvényeim Bécsben, és ugyanott egy komoly lakásom, amit bérbe adtam. Jó kis summa üti havonta a markom. Van tíz darab nagy értékű telkem, azokból minden évben tervezek eladni egyet. Busásan megélek ebből a vagyonból. A panzióért kapott pénz, ezekhez képest csak borravaló. Azért akarom inkább eladni, hogy ne kelljen már vesződni vele, azt a néhány milliónyit pedig elutazgatjuk ezzel a két gézengúzzal – mutatott gyerekeire – úgy érzem, hogy ennyit megérdemlünk az élettől.

Gyula bácsi eddig csak hallgatta fia előadását, majd ránézett gyermekére és kifejtette véleményét:

- Nagy gané vagy te édes fiam a két semmirekellő gyerekeddel együtt. Mindig is sejtettem, hogy te egy nyomorult, bitang ember vagy. Elhappoltad a húgod elől apánk házát, holott nagyon jól tudtad, hogy szóbeli végrendeletében ráhagyta.

- Tudja ezt valaki tanúsítani? Csak mi voltunk ott a Melindával és a két gyerekem. Hárman vagyunk egy ellen!

- És ha azt mondom, hogy előkerült nagyapa végrendelete, ahhoz mit szóltok? – bökte ki Melinda.

Tibor szemrehányóan ránézett a vörösborból szorgalmasan kortyolgató és kissé kapatos öccsére, aki a jelenlévők legnagyobb csodálkozására magyarázkodni kezdett bátyjának:

- Most mit nézel? Nem találhatott meg semmit a vénasszony, elégettem azt a rohadt végrendeletet– szerette volna visszaszívni, de már kimondatott a bűnös cselekedet.

- Miért tetted te gazember? – förmedt rá Gyula bácsi.

- Persze most mentek a bíróságra, mi? Mehettek, úgy is letagadom, hogy elismertem előttetek. Úgy is meg tudom magyarázni, hogy rosszul értettétek, amit mondtam. Magyarul: elmehettek a fenébe, ahányan vagytok.

Egy dologra nem számított a Béla gyerek, mégpedig arra, hogy Nándi fogja a telefonját és arról – kihangosítva - visszajátssza az iménti beismerő vallomást. Riadt szemei azonnal árulkodtak, rájött, hogy megbukott. Nándi a hangfelvétel lejátszása után zsebébe tette a telefont, és nagy nyugalommal intézte  Gyulához a szavait:

- Kedves öcsém, van a számodra egy javaslatom.

- Mi lenne az? – tört ki az idegesség Gyulából.

- Melindának utólag kifizetitek a neki okozott kárt. A papa házának fele értékét, amit elvettetek tőle, ugyanígy a telek árát is, valamint a halastavat átíratjátok a nevére, vagy annak az árát is megfizetitek.

- Nincs ilyen sok elérhető készpénzünk – sziszegte Gyula, és fejben már össze is adta, hogy szerinte mekkora összegről van szó. Nándi kivette telefonját a zsebéből,  és határozott hangon rászólt Gyulára:

- Máris megkérdezem az ingatlanos ismerőseimtől, hogy mennek itt a házak, a telkek, és mennyit érhet a tó a kert végén .

Közben letette a telefont az asztalra. A vele szemben ülő Tibor egy gyors mozdulattal elkapta a készüléket, és nagy rutinnal kitörölte a memóriájában tárolt hangfelvételt.

- Így ni! Most már nincs bizonyítékotok,  nagyokosok! A szó pedig elszáll!

- De az írás megmarad, ugyanis itt van nálunk nagyapa végrendelete.

Azzal odatette az asztalra, hogy nézze már meg ez a három gazember, valóban létezik a papa végakarata. Gyula elolvasta, majd a két gyerek is. Béla, amikor végigböngészte, elegáns mozdulattal felpattant, elszaladt vele a kapuig, és ez az idő elég is volt arra, hogy elégjen a papír. Eközben Tibor folytatta a szitkozódást:

- Így jártatok! Ezt érdemlitek! A mi vagyonunkból nem esztek!

Gyula bácsi már nem tudta tovább hallgatni unokája háborgását, megpróbálta szép szóval meggyőzni, hogy nagyon rossz irányba halad:

- Fiam! Itt az én apám, a ti dédnagyapátok örökségéről van szó, amit ti jogtalanul bitoroltok. Először is szégyelljétek magatokat, és mivel most már bebizonyosodott, hogy becsaptátok a lányomat, tessék kiadni a részére a jussát!

- Mi bizonyosodott be? Van nekik bizonyítékuk? Nincs! Akkor nincs miről beszélni – hencegett Tibor.

- És a testvéri szeretet? Olyant ti nem éreztek? Te, Gyula fiam mit tudsz hozzászólni? – szegezte a kérdést fiának a kisöreg, aki nagyon meglepődött a válaszon:

- Nekem a saját és a gyerekeim boldogulása a legfontosabb!

- Na látod, nekem is. Mindig is ti voltatok a legfontosabbak az életemben, te és Melinda húgod, de te zsivány vagy, ezért ettől kezdve, teljes egészében a lányom pártjára állok. Ha kell, tanúskodok a javára a bíróságon, mert ma nagyon sok mindent hallottam. Lehet, hogy öreg vagyok, de bolond nem, és átlátok a szitán. Ebben az ügyben száz százalékig Melindának van igaza. Bárcsak előbb rájöttem volna! – kesergett Gyula bácsi.

- Mehettek nyugodtan a bíróságra, nincs bizonyíték a kezetekben – hőzöngött tovább Tibor.

- Tévedtek! – szólt bele a családi vitába Nándi. – Többen tanúsíthatjuk az itt tett kijelentéseiteket, és ez akár beismerő vallomásként is értékelhető.

- Akár, de mi hárman letagadjuk, meg hát nem is úgy mondtuk, ahogy ti értettétek, de még vallhatjuk azt is, hogy most csak tréfálkoztunk, hogy hülyítsünk benneteket – röhögött bele a képükbe Béla.

Nándi jókat mosolygott a magukat okosnak hitt rokonain. Gondolta, megtréfálja őket, és bekapcsolta a zsebében lévő telefont, amelyről tisztán hallatszott a Béla gyerek beszéde, amelyen beismerte, hogy megsemmisítette dédnagyapja – számukra előnytelen – végrendeletét.

- Hogy törölted le okos tojás?! – förmedt bátyjára Béla.

- Pedig én letöröltem! – ordított vissza öccsére Tibor.

- Tényleg letörölted. Erről a telefonról - mutatta fel a másik zsebből előhúzott telefont, amely pontosan olyan volt, mint amaz. - Az enyémről törölted le, de Valién rajt maradt.

Az igazi pofon ezután csattant, amikor Melinda bement a házba, és az ablak üvegén keresztül megmutatta nekik az igazi végrendeletet.

Innentől az események felgyorsultak. Hamarosan megállt a ház előtt egy autó, amelyből egy fiatal hölgy szállt ki, aki bemutatkozott a jelenlévőknek:

- Dr. Kiss Orsolya ügyvéd vagyok. Önök értesítettek egy megoldásra váró üggyel kapcsolatban?

- Igen, mi voltunk – lépett elő Melinda fia, Gyuri. - Pontosabban én voltam, s remélem, hogy nem csináltam rosszat – nézett kérdőn a szüleire  a fiatalember.

- Dehogyis! – adta meg a megnyugtató választ a szülők helyett az öreg Gyula papa. - Itt az ideje, hogy pontot tegyünk ennek az ügynek a végére

 - Ma megkaptam önöktől faxon a végrendeletet, beszereztem a tulajdoni lapokat, javaslom, hogy álljunk is neki, és végezzük el a munkánkból, amit ma lehetséges – mondta az ügyvédnő.

- Lenne itt még egy másik ügy is – vette át a szót Nándi.

- Tessék mondani! – biztatta a jogász.

- Kellene egy adásvételi szerződést is írni, mert unokaöcsém szeretné eladni a tulajdonát képező panziót, éttermet és vegyesboltot.

- Semmi akadálya, megoldjuk. Ki lenne a vevő? – mosolygott az ügyvéd.

- Én – nézett körül Nándor a csodálkozó, a meglepett és a meghökkent arcokon, majd folytatta – és Melinda, ha ő is egyetért velem.

- Bátyó, hogy tudnám én megvenni? – ámuldozott Melinda.

- Akkor számoljunk! – javasolta Nándi. - A telek és a ház ára, amivel becsaptak kishúgom, fedezi a bolt árát, tehát ezt már az elbitangolt testvérednek kifizetted. Én pedig megveszem tőlük – tisztességes és elfogadható áron – a panziót és az éttermet, amelybe azonnal szükségem lesz vezetőkre. Bízom benne, hogy vannak ötleteid, hogy kire lehetne rábízni ezeket a fontos feladatokat. Csak vendéglátós vagy közgazdasági ismeretekkel rendelkező, ja,  és megbízható embereket tudnék elképzelni.

- Istenem, lesz munkájuk a gyerekeimnek! – adta meg a választ a még mindig csodálkozó asszony.

- Gyuszi, majd elfelejtettem, itt van még a kert végi tó. Mivel annak Melinda az örököse, a nevére kell íratni! Elfogadható a javaslatom? – tette unokaöccse vállára kezét Nándi.

A férfi rövid ideig gondolkodott, legyintett egyet, majd belecsapott unokatestvére markába. Zavartan rámosolygott az ügyvédnőre, és beletörődéssel hangjában, szabaddá tette az utat a dolgok normális folyása előtt:

- A felkínált javaslatokat elfogadom, készítheti a szerződéseket doktornő.

Már lebukóban volt a nap a nyugati égbolton, amikor az utolsó aláírás rákerült a kész szerződésekre. Gyula bácsi öccse kérésére úgy döntött, hogy néhány napot náluk marad, tékozló fia és unokái nélküle mentek haza. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy rájuk esteledett.

- Édes Istenem, megfeledkeztünk az ebédről! – perdült a társaság elé Matild néni, és valóban a nagy izgalom, a felkavart emlékek, majd a hirtelen rájuk zúduló örömteli megoldás miatt elmaradt az ebéd. Ott kavargott a levegőben Matild mama babgulyásának ínycsiklandozó illata, ami – szégyen ide, szégyen oda – délidőben senkit sem ültetett asztalhoz.

- Azt hiszem ez bocsánatos bűn a mai napon nénikém – adott hangot véleményének Melinda. – Végül-is nem túl gyakran lesz az ember bolttulajdonos.

- És horgásztó gazdája – toldotta meg az egész napot végigujjongó Vali, azzal felpattant és Melindával közösen megterítette – most már vacsorához – az udvari terasz nagyasztalát.

- Milyen jó, megspóroltunk egy ebédet! – tréfálkozott Pista bácsi, amihez az első szóra velük maradó ügyvédnő hozzáfűzte:

- Annál jobban esik a vacsora! – és tekintete már ki tudja hányadszor, összeakadt Melinda kisebbik fia, Gyuri tekintetével.

- Úgy nézem, hamarosan lesz egy ügyvéd is a családban – könyvelte el magában Nándi.

 

Derült, ragyogó égbolttal köszöntött rájuk a következő nap. Szombat volt, de a kis faluban a hétvégi reggel nem sokban különbözött a hétköznapokétól. Az emberek – akárcsak Pista bácsi és családja – hajnalban keltek, elvégezték a ház körüli munkát, és volt már vagy nyolc óra, hogy „elköltsék” a reggelit, ahogy ezen a vidéken mondják. A nap további része azonban sok mindenben eltért a „dolgos napokétól”, így pedig a hétköznapokat nevezték. Az igazi pihenőnap a vasárnap volt, de a megfáradt embereknek jólesett a szombati kikapcsolódás is. Ez afféle félig dolog, félig ejtőző nap, egyszóval jut egy kis idő a kedvtelésekre is. Pista bácsi valamikor nagyon szeretett horgászni. Addig, amíg otthon lakott a szülői háznál, a kert végében lévő kis tavukban teljes egészében tudott hódolni szenvedélyének. Apja kapta ezt a kis – korábban rétnek minősített – területet a földosztáskor ’45-ben. Valamelyik évben feltört a belvíz, elöntötte az egész rétet, amelyből ez a néhány hektárnyi víz alatt maradt. Egy vagy két forrás táplálja, és még a legaszályosabb években is lehetett csónakázni rajta. Pista bácsi, amióta Gyuszi gyerekei elmarták Melindát, nem járt a tó környékén. Most talán lesz alkalma újra bedobni a horgot, és elnosztalgiázni a partján. Az egész családban ő értett egyedül a halakhoz, és nem csak a horgászathoz, hanem a halászathoz is, és mindenhez, ami ehhez tartozik. Végtére is ez a mestersége, halászmester volt egy gazdaságban, és ezt a szakmát tanulta fia, Ákos is, aki a vasútnál tudott elhelyezkedni, kalauznak szegődött. Felesége óvodai dajka. Két felnőtt fiuk van.  Ákos húga, Erzsi, a bátyja szomszédságában lakik, a férje művezető egy üzemben, nincs gyerekük.

- Helyre tudnám hozni ezt a tavat! – gondolkodott hangosan – borítanék bele néhány véka ivadékot, előtte persze rendbe szedném az életterüket és gondoskodnék táplálékról is. Főleg természetes táplálékról, mert az az igazi, meg hát olcsóbb is. Na, de miket beszélek, nem nekem kell kitalálni, hogy mi lesz vele!

- Dehogyisnem bácsikám! – kacsintott a nagybátyjára Melinda. – A te útmutatód szerint fog minden történni.

- Honnan lehet beszerezni az ivadékot?- kérdezte Nándi.

- Vannak jó kapcsolataim itt a környéken is, és távolabb is – válaszolt a nagybácsi.

- Mikor lehet telepíteni? – folytatta Nándi a faggatózást.

- Ősszel fiam, de előtte a tóban is van még teendő. Ha lenne pénzem,  és ha rám lenne bízva, már hétfőn nekiállnék a munkának.

- Ha Melinda is egyetért, akkor én fizetném a munkálatokat, a telepítést és a fenntartást is beleértve. Csinálnánk belőle egy helyi horgászparadicsomot, a szálloda vendégeit pedig a földes úton ide lehetne kocsikáztatni, pecázni. Tudom, hogy ehhez lovak és kocsik is kellenek, és olyan emberek is, akik értenek hozzá, de úgy gondolom, hogy a faluban még találunk ilyeneket.

- Itt vagyok egynek én – ajánlkozott Sándor. – Én még olyan agronómus voltam, aki nemcsak az íróasztali munkát ismeri, hanem a gyakorlatban is eligazodik. Sok mindent tudok a lovakról és a kocsikról. Kezdetben elég lenne egy kocsi, a hajtói feladatokat és a lovak gondozását el tudnám látni. Istálló van, kocsi van, lószerszám is akad, már csak lovakat kell hozni a portára!

- A tó feletti felügyeletet ellátnánk mi ketten Pista öcsémmel – élénkült meg Gyula bácsi, aki eddig úgy érezte, hogy neki kell szégyenkezni Gyuszi fia és unokái miatt.

- Nagyszerű! Akkor nézzük meg tételesen, mit is tudnánk összehozni! – kezdte el mondandóját Nándor, Vali azonban közbeszólt:

- Azt javaslom, hogy csak ebéd után. Matild néni engedélyével a mai ebédet mi készítjük Nándival, pontosabban: megmelegítjük a hazulról hozott cukorborsólevest és töltött paprikát.

- Mekkora hűtőszekrény van a lakókocsiban, hogy ennyi minden elfér benne? – kérdezte Gyula bácsi.

- 120 liter, de ennek egyharmada mélyhűtő – mutatta készségesen Vali a lakókocsi legújabb tartozékát.

- Mivel magyar ember evésközben nem beszél, ezért a megbeszélést utána folytassuk! – javasolta Pista bácsi.

Amikor az utolsó kávéscsésze is lekerült az asztalról, Nándi maga elé vett egy papírlapot és felvázolta elképzeléseit.

- A panzió és étterem működése teljes egészében Melinda irányításéval történik. Bérleti díjat és részt a bevételből nem kérek. Látom, van felelőse a horgásztónak is, és a lovak is jó kezekbe kerülnek. Ja, persze a lovak. A lovakat Melinda fizeti.

- Te, bátyám, jövő ilyenkor már biztosan meg tudnám oldani, de most nincs egy fillérem se – siránkozott az unokahúg.

- Nézd meg az üzeneteket a telefonodon, légy szíves! – súgta a fülébe Nándi.

Az asszony felsikított a legutolsó SMS láttán, amelyben a bank arról tájékoztatja, hogy a számlájára utaltak egy nagyobb összeget.

– Ezt nem értem! Mi ez? - vonta kérdőre, de szeretettel unokabátyját.

- Ne törődj vele hugi, a lényeg, hogy mindent jól csináljatok! Gondolom, a gyerekeidet bevonod a vállalkozásba.

- Mindegyiket. Holnapra haza is hívtam őket, nektek is alkalmatok lesz találkozni velük.

- Amennyiben délelőtt hazaérnek, mert mi holnap reggel tíz óra körül továbbmegyünk.

- Nem maradhatnátok még pár napot? – kérlelte Melinda.

- Sajnos nem. Nagyon sok feladat vár ránk az elkövetkező napokban – vágta ki magát Nándor, aki közben kinyitotta a Ford hátsó ajtaját, az ülésről kivett több dobozt és a terasz asztalára pakolta. – Erre a technikára majd szükség lesz a munkák során. Néhány laptop. Oszd szét a panzió, az étterem és a bolt vezetői között, egyet pedig tarts magadnál! Vannak már elképzeléseid az egységek vezetését illetően?

- Én viszem a boltot, a fiam a panziót, a lányom pedig az éttermet. Mindkettő szakember és már dolgoztak is étteremben és szállodában.

- Néha meglátogatunk benneteket, és szeretnénk, ha ti is gyakoribb vendégek lennétek nálunk, mint eddig voltatok – jegyezte meg Vali a másnap reggeli búcsúzáskor.

Nándi könnyű szívvel állította be városuk koordinátáit a GPS-be, és szemben a felkelő nap egyre erősödő fényével megindult velük az öreg Ford. Másfél óra sétagalopp után feltűnt a településük nevét jelző tábla, és hamarosan az udvarban állt a lakókocsis szerelvény. Kiszellőztették a lakást, és egy csésze kávé mellett megbeszélték a továbbiakat. Úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg fordul a nap, és délután indulnak tovább Vali rokonaihoz keletre.

 

2. Vali rokonai

 

Meglepően gyorsan érték el a fővárost, és könnyedén át is jutottak rajta.

- Úgy látszik jó időpontot fogtunk ki, kikerültük a nagy forgalmat – állapította meg Nándor, amikor már a túlsó oldalon, a Budapest végét jelző tábla tükrözte vissza a nyugati napsugarakat.

- Ugye tudod, hogy hová megyünk? – kérdezett rá férjére Vali.

- Igen, tudom! – válaszolta kissé bizonytalanul Nándi.

- Julikáékhoz megyünk, valamint Gézáékhoz. Mindketten unokatestvéreim. Julika anyai, Géza pedig apai ágról. Tudod, voltunk náluk – sok évvel ezelőtt. Gyerekkoromban pedig sok nyarat töltöttem, hol az egyik, hol a másik nagyapám házánál. Mondhatnám, hogy úgy szerettük egymást, mint az édestestvérek. Ők maradtak a szülői házban, a többi gyerek kiröppent hazulról – az én szüleimmel együtt -, és szerencsére mindegyik a közelünkben lakik. Julika és Géza nem tudtak megválni a szülői háztól, inkább vállalták a kemény életet, és ott alapítottak családot szüleim földjén, ott, ahol küzdeni kell a silány termőfölddel, sokszor a belvízzel, máskor pedig az aszályos nyarakkal. Ők azonban maradtak.

- Mesélj a nagyszüleidről! – kérte Nándi kedvesét, aki olyan történetekbe kezdett, amelyeket a férje ez idáig senkitől sem hallott. Valamikor nagyon régen, még a házasságuk legelején volt alkalma találkozni felesége anyai nagyanyjával, de a másik nagymama és a két nagypapa már nem éltek, amikor ők megismerkedtek. Vali csöppnyi lányként került el – apjával és anyjával – abból a falucskából, ahová most tartanak. A családjuknak nyújtandó könnyebb élet reményében kerekedtek fel évtizedekkel korábban Vali rokonai, és telepedtek le a biztos megélhetést nyújtó – egymás közelében lévő – dunántúli falvakban. Nándi érdeklődve hallgatta a felesége felmenőiről szóló történetet.

-  Anyai nagyszüleim – Vili papa és Juli mama – szlovákiai magyarok, és mindketten tanárok voltak. A nagymama magyar nyelvet és irodalmat tanított, a nagypapa pedig történelmet, és mindegyik még valami más tantárgyat is. Az ő szüleik kertészemberek voltak, és úgy mondták, hogy azok közül is a legjobb fajtából valók. Olyan paprikát termesztettek, hogy csodájára járt az egész felvidék. Saját nemesítésű paradicsomfájuk abban az időben a határon innen és túl ritkaságnak számított. Aztán a háború után egy kegyetlen agy szüleménye miatt el kellett hagyni az otthonukat, kitelepítették őket a falujukból, és jöttek, mint kisemmizett menekültek Magyarba, ahogy ők mondták. Soha nem tudták feldolgozni és megbocsájtani azt a becstelenséget, amelyet akkor elkövettek ellenünk. Egy rettenetes hajnalon szabályosan kiterelték őket a vasútállomásra, és egy kicsi batyuval indulhattak útnak át a határon. Itt is otthon voltak, mert Magyarországra érkeztek, de nem a falujukban, ahol születtek, ahol felnőttek, ahol örültek és bánkódtak, ahol szerették volna leélni az életüket, és a koporsóig beszélni a nekik annyira kedves, ízes felvidéki tájszólást. Nagyon nehezen eresztettek gyökeret a csonka Magyarországon. Két gyerekük volt, egyik Vali édesanyja, a másik pedig Juli édesapja, Vili bácsi. A dédszülők hamarosan belehaltak az elviselhetetlen borzalmakba, és a nagyapa is meghalt a hatvanas évek végén. A nagymama dacolt egyedül a múlt árnyaival, ő kereken 20 évvel élte túl a férjét. Juli, nagyanyjuk tanári hívatását tartotta követendő példának. A szomszédos kisváros középiskolájában magyart és történelmet tanít. Néhány éve van vissza a nyugdíjig. Férje Jenő, már nyugdíjas.

Nándi kérésére Vali mesélt apai nagyszüleiről is, akik egész életüket abban a faluban élték le, ahová most ők igyekeznek.

- Apai nagyapám sokgyermekes zsellér családból származott, nagyanyám pedig varrónő volt. Származásuk különbözősége miatt nagy port kavart az ő házasságuk a húszas években. Abban az időben ritkaságszámba ment, hogy egy jó módú iparos család varrónő lányát feleségül kéri egy szegény paraszt legény. Az apa első gondolata az volt, hogy a kérőnek csak a lánya hozománya kell, hiába nyugtatta a fiatalember:

 

- Dehogy kell nekem a lánya hozománya! Nekem a maga lánya kell! Megélünk mi a hozomány nélkül is!

- Aztán mit adsz enni majd a gyerekeidnek, te nagyszájú?

- Engem is felnevelt az apám a sok testvéremmel együtt, majd mi is elboldogulunk, ahogy a többiek – feleselt a fiatal legény, és egy nyári hajnalon megszöktette szerelmét. Elmentek jó messzire, és az egyik uradalomban próbáltak elszegődni. Az intéző már az első napon szemet vetett a fiatal asszonyra, akit csak az mentett meg a gyalázattól, hogy segítségért kiáltását meghallotta élete párja, és úgy elverte az intéző urat, hogy az napokig nem mert haza menni a feleségéhez.

- Nem lett következménye a verésnek?

- De igen. Az intéző annyira félt, hogy a felesége megtudja a disznóságát, hogy nagyapámnál könyörgőre fogta a dolgot, nehogy elárulja valakinek.

- Nagyapád mit tett?

- Gondolt egy merészet, és megszabta a titkolózás árát.

- Pénzt kért az intézőtől?

- Nem! Annál jobbat talált ki. A gazdaságban volt több gép is. Olyanok is, amelyikek a földeken dolgoztak és másfajta gépek is. Biztosan hallottál a gőzgépről, akkoriban még ritkaságnak számított a traktor, helyettük az ekét a földek szélére állított gőzgépek húzták drótkötélen, csörlővel. Ezek hajtották a cséplőgépeket is.

- Azt mondd már, hogy a nagyapád hogyan fizettette meg a hallgatása árát a gazemberrel! – türelmetlenkedett Nándor.

- Azt mesélem éppen! Az volt nagyapa kívánsága, hogy kapjon segédgépészként egy „éves állást” az uradalomban. De ez még nem minden, mert azt is követelte, hogy az intéző tegye lehetővé, hogy a főgépésztől megtanulhassa a szakma csínjátbínját. Ettől kezdve a papának volt elfogadható fizetése, érdekes munkája, és kitanult egy, azokban az időkben divatos szakmát. Amikor már mindent tudott a mesterségről, odaállt az intéző elé, hogy vizsgát akar tenni. A tekintetes úr eleinte próbált ellenkezni, de nagypapa emlékeztette arra a bizonyos régi eseményre, amitől úgy megijedt, hogy még a vizsgadíjat is befizette helyette.

- Sikerült a vizsga? – tudakolta Nándor.

- Elsőre. Meg is dicsérték a vizsgáztató mesterek.

- Gondolom, hogy segédgépészből előlépett gépésszé a gazdaságban.

- Arra már nem került sor – mesélte tovább a történetet Vali. – A papa életében hamarosan véget ért egy fejezet, ugyanis az intéző felesége valamilyen betegségben meghalt, és már nem kellett félnie a tekintetes úrnak, hogy kiderülnek a disznóságai. Úgy kipenderítette nagyapámat az uradalomból, hogy meg se álltak szülőfalujukig. Ekkor már papának volt két lova, egy kocsija, mindenféle munkagéphez szerszámai, és egy kitűnőre osztályozott gépészi bizonyítványa, az egyik legismertebb mester ajánlásával.

- Hány évet töltött az uradalomban az öreg? – kíváncsiskodott Nándi.

- Pontosan nem tudom, ötöt vagy hatot – felelte Vali.

- Megérkeztek a falujukba, és itt mi történt? – sürgette tovább Nándi.

- A nagyapám édesapjának házában húzták meg magukat. Először csak a szomszéd masináját javította meg, aztán egy másikat, majd amikor híre ment, hogy ért a gépekhez, egyre többen hívták megigazítani, javítani, később már felújítani a gépeiket.

- És a dédnagyapád mit szólt ehhez?

- Először csak figyelte a kialakult helyzetet, majd amikor látta, hogy több megrendelése van a vejének, félretette büszkesége egy részét, és meglátogatta a pajtában berendezett műhelyében.

- Adjon Isten! – köszöntötte a vőt.

- Magának is apámuram! – hallatszott a válasz. Az öreg először meglepetten majd bambán bámult bele a világba.

Már majdnem kicsúszott a száján a meggondolatlan válasz, ami valahogy így szólt volna: - Tudod, ki a te apádurad! – de elharapta a nyelvét, és más irányt vett kettejük beszélgetése. Körbenézett a pajta-műhely falán, meglátta a míves szerszámokat, és azonnal a szakember szólt belőle:

- Honnan értesz te a gépészmesterséghez?

- Kitanultam és vizsgát tettem – majd hozzátette – apámuram!

- És az a két szép ló melyik gazdáé? – mutatott a jó kiállású jószágokra az após.

- A miénk. Az enyém és a feleségemé – válaszolta büszkén.

- Hát az a kocsi, ott a fal mellett? Az kié?

- Az is a miénk – felelte ragyogó szemekkel.

- Nagyon ügyesen alakítottad át műhelykocsivá – dicsérte meg életében először az apósa a fiatal iparost. - Sok jót hallottam rólad fiam, már az uradalomból is, és nem szégyellem bevallani, büszke vagyok, hogy a lányomnak ilyen ura van. Lenne egy elképzelésem! – bökte ki az öreg.

- Mi lenne az? – kérdezte nagyapám.

- Társulnunk kellene! Rád iratom a műhelyemet az iparral együtt. Ketten jobban elboldogulnánk.

- Előbb meg kellene beszélni a feleségemmel. Tudja, mi mindent megbeszélünk.

- Ha döntöttetek, szóljatok, mindig nyitva áll előttetek az ajtó! – válaszolt a dédipapa,  és haza ballagott.

- Nagyapám és nagyanyám meghányták vetették az ajánlatot, és néhány napos töprengés után a két mester belecsapott egymás tenyerébe. Így lett a környék egyik legelismertebb gépésze a nagyapám, és varrónője nagyanyám. Házasságukból hat gyerek született. Négyet jól ismertél közülük, hiszen ott éltek a mi váro-sunkban, az ötödik volt az édesapám, és a legkisebb Géza apja, a Marci bácsi. Remélem, még jó egészségben találjuk a bácsikámat. Amikor legutóbb – apám temetésén – nálunk járt, jó bőrben volt a kis öreg. Géza felesége, Erzsi varrónő, akárcsak nagyanyánk volt, a falu varrodájában dolgozott, még van néhány éve a nyugdíjig. Géza pedig asztalos, és olyan ezermester féle, kitanulta a varrógép műszerészi mesterséget is. Két lányuk van: Zsófi és Kriszti, akik anyjukhoz hasonlóan a varrógépet koptatták kislánykoruktól. Marci bácsi volt a helyi tsz elnöke. Fiatal korában szeretett volna szakmát tanulni, de mint sok más fiatalnak, a háború neki is megakadályozta a tervei valóra váltását. Vasútépítőként tudott elhelyezkedni, és 1949-ben behívták katonának. Alakulatát levezényelték a déli határra, ahol robbanásig feszült volt a helyzet, de fegyveres konfliktus az ő határszakaszukon nem fordult elő. Egy napon azonban bekövetkezett a baj. Néhány katona, köztük Marci bácsi is, egy légvédelmi ágyú hűvösében elfogyasztották ebédjüket, majd beszélgettek és kártyáztak. Valahonnan egy aknagránát csapódott a közelükbe. Egyetlenegy gránát! Soha, senki nem tudta megállapítani, hogy célzott, vagy vétlenlövés volt-e, de még azt se sikerült tisztázni, hogy egyáltalán a túloldalról érkezett, vagy a mi katonáinktól. Két katona azonnal meghalt, kettőt – az egyik Marci bácsi volt – kórházba szállítottak. Az a másik szerencsétlen fiú, másnap reggelre meghalt, a nagybátyám pedig súlyos sérüléseiből lassacskán lábadozni kezdett. Sokáig nagyon gyengén látott, mindkét kezén és lábán törések voltak, törött bordája átszúrta a tüdejét. Egy évig feküdt kórházban, majd leszerelték. Ott állt szakma nélkül, betegen, erőtlenül. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Régi munkahelyére nem mehetett vissza, mert a fizikai munkát nem bírta. Örült, hogy egyáltalán el tudta látni magát. A ház körüli munkát sem tudta elvégezni, hamar elfáradt, ilyenkor kénytelen volt leülni és pihenni. A körzeti orvos könnyebb munkát javasolt neki, ami abban az időben talán nem is létezett. Nagyapánk valakitől megtudta, hogy a közelükben indítanak egy tanfolyamot, amelyen a tsz-ek számára brigádvezetőket képeznek. Jelentkezett, annak ellenére, hogy egész más beállítottságú volt, vajmi keveset értett a mezőgazdasághoz. A tanfolyamot elvégezte, és hamarosan brigádvezető lett a szövetkezetben. Idegesítette a betegsége, de még jobban az, hogy egy általa ismeretlen szakmába csöppent. Egy volt katonatársa szerzett neki szakkönyveket, és sok-sok átolvasott éjszaka és az öreg parasztemberekkel való beszélgetések meghozták a várt eredményt, hamarosan eligazodott a földművelés és az állattartás tudományában. Egy dologgal nem tudott megbékélni, és ez arra a korra nagyon is jellemző népbetegség, a politizálás volt. Ujjongott magában 1953-ban, amikor Nagy Imre elítélte az erőszakos tsz-szervezéseket. Ki nem állhatta a Rákosi rendszert, de irtózott a háború előtti igazságtalan világtól is. Tette a dolgát, és egyre jobban erősödött, egyre ritkábban esett össze, ha nagyobb fizikai megterhelés érte. A sérülései okozta betegségeiből soha nem épült fel igazából, de már tudott együtt élni a nyomorúságával. Jött az 1956-os ősz. Egy teherautót megraktak élelemmel, és felküldték Pestre, a főváros kiürült éléskamrájába. Akkor már nős volt. Feleségével – Géza édesanyjával – egyik este, a konyhájukban a falon lévő telepes rádióból a pesti eseményeket hallgatták, amikor a szoba ablak nagyot csörrent. Beszaladtak a szobába. A padlón üvegtörmelék és egy tégladarab. Kint az utcán néhány részegen dülöngélő ember, köztük az a jómadár is, aki előző este el akarta lopni biciklijét az udvarból, de nem számolt a házőrző kutyával.  Torkaszakadtából ordította:

- Hamarosan akasszuk a kolhoz vezetőket is!

 Marci bácsi kiment hozzájuk és csak annyit mondott nekik:

- Itt vagyok, ne várjatok, megbírtok velem, nyugodtan megölhettek, ha ennyi eszetek van! – a részegek szó nélkül hazamentek.

Ez a szerencsétlen közjáték mély nyomot hagyott Marci bácsiban. Soha életében senkit nem bántott, inkább mindenkinek segített, akinek csak tudott, és most ezt művelik vele.

- Ne törődj velük! – nyugtatta a felesége – az emberek többsége nem ilyen. Ezek lumpenek, akik mindennel szemben hőbörögnek, a munkájuk és az életük nem ér egy fabatkát sem.

Ezek járhattak a fejében akkor is, amikor 1957-ben elnökké választották. Sokáig meditált, hogy elfogadja-e a felelősebb beosztást, de aztán ismerősei és barátai rábeszélésének engedve vállalta a megmérettetést. Hárman szavaztak ellene, egy tartózkodott, az emberek nagy többsége rá szavazott. Elnök lett. Sokszor kellett szembemennie a hatalommal, sokszor kellett megnyugtatni az embereket, amikor egy-egy gyengébbre sikerült évben kevesebb jutott a kamrába.

- Legalább most már nem söprik le a padlást! – mondta néha megnyugtatásképpen.

Volt egyszer, még valamikor 1960 előtt, talán két évvel a forradalom után egy olyan esemény a faluban, ami majdnem a „fejébe” került. Az általános iskolában tanított egy házaspár, akik valamikor Székelyföldről költöztek ide. Nagyon jó tanárok voltak, és ami egy tanártól elvárható, rendes emberek is. A férj – talán Gergely bácsi volt a neve – számtant és mértant tanított a felsősöknek, a felesége – Elvira néni – pedig alsóbb osztályokat tanított. Gergely bácsi szeretett mulatni, énekelni gyönyörű baritonján. A háború előtt ő volt a kántor is a templomban. Az egyik alkalommal összejött egy baráti társaság a pék pincéjénél, és a férfinép, ahogy az lenni szokott, borozgatás közben énekelgetett. Valaki kitalálta, hogy mindenki énekelje el a saját nótáját. Volt, aki kevésbé szépen, de akadtak páran, akik énekeseket zavarba ejtő hangon. Ez hétvégén történt, hétfőn már az iskola igazgatót berendelték a művelődési és oktatási osztályra, ahol nekiszegezték az akkoriban fontosnak ítélt kérdést:

- Milyen tanár tanít a maguk iskolájában? Miért nem figyel a beosztottjaira?

- Miért, mi történt? – kérdezett vissza az igazgató.

- Ez jellemző! Még azt sem tudja, hogy mit csinálnak a pedagógusai! Van maguknál egy olyan tanár, aki képes lenne a hazáját is eladni, és maga nem tud róla? – az igazgató legszívesebben valami hasonlót felelt volna:

„Mi pedagógusok vagyunk, nekünk az a dolgunk, hogy tanítsunk, és mi nem tartunk fenn besúgóhálózatot, mint önök”, de helyette így felelt:

- Osztályvezető úr, az ég szerelmére, mondja már, hogy mi történt!

- Szóval nem hallott róla, hogy a Sass Gergely tanár irredenta dalokat énekelt szombat délután egy pincénél?

- Nem hallottam. És mit énekelt a Gergely?

- Többek között azt a betiltott dalt, hogy „Székely asszony az én anyám”.

- Úr Isten – szörnyülködött el az igazgató, de a megbotránkozás tárgya nem a dal eléneklése volt, hanem az a mérhetetlen sötétség és alattomosság, ami elítél egy székely embert azért, mert elénekli a saját nótáját, amely az édesanyjáról és szeretett szülőföldjéről szól. Csak annyit mondott a hatóság emberének:

- Hát, ez nagy baj! Nagyon nagy baj!

- Igazgató úr, kérem, intézkedjen, hogy szerda – tehát holnapután – délután az általam a moziba összehívott falugyűlésen ott legyen a község minden lakója!

Az igazgató maga se tudta, hogyan támolygott ki az előjáróság irodájából, és hogy ért haza. A szerdai falugyűlésen valóban megjelent mindenki. Akkor már híre ment, hogy mivel vádolják Gergely bácsit. Sokan be se fértek a moziba, ezért egy hangszórót állítottak fel az utcán rekedt embereknek, hadd hallják ők is, hogy milyen kulturális élet zajlik a huszadik század közepének Magyarországán. A mozivászon előtti színpadon egy hosszú asztal mögött ültek a mindenható járási vezetők, és ott szerénykedett a legszélén az iskola igazgatója.

- Megnyitom a gyűlést – dörögte egy komortekintetű, zakóra hajtott inggallért viselő hatalmasság. – Az önök falujában a múlt hét végén egy sajnálatos esemény történt – és itt ismertette azt a „hatalmas bűnt”, amelyet már-már az államunk megdöntésére irányuló cselekedettel emlegetett egy lapon. Elmondta, hogy mit követett el a tanár, aki ezzel elárulta a hazáját… mert énekelt. Rettenetes dolgokat énekelt! A nagyhatalmú járás küldötte nem volt képes felfogni – vagy csak nem akarta -, hogy ebben a dalban nincs semmi osztályellenes, társadalom vagy államellenes. Miért lehetett ez a nóta betiltva? Talán csak a román vezetés előtti gazsulálásból. Miután a szónok kihevült arccal ismertette a Gergely bácsi elleni vádakat, felállt egy kis öregember:

- Ha megengedik, hozzá kívánok szólni a súlyos cselekményhez! – a hatalom emberének tetszettek ezek a szavak: no lám csak, az emberek megértették, hogy ezt a hazaárulást, amit ez a tanár tett, el kell ítélni, meg kell torolni. Az öregember hozzászólása folytatódott:

- A vád a tanár úr ellen az, hogy elárulta a hazáját. Gondolom, az ehhez passzoló cselekedetet még ezután olvassa fel a tisztelt elvtárs, mert eddig még ilyen nem hangzott itt el, kérem. Mondja meg, de kerek perec, hogy mit követett el a gyermekeink tanítója! Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a nóta miatt tereltek bennünket össze? Kérem, mondja meg, hogy mi a bűne ennek az embernek!

- Miért, ez nem elég? – horkant fel a járás embere. – Tudunk mi más dolgokról is, nagyon sok gyerek és szülő nem szereti a tanár urat.

- Nem! Nekünk ez nem elég! – replikázott a kis öreg – mi szeretnénk tudni, hogy mit követett el a tanár úr, vagy elkövetett-e valamit egyáltalán!

Közben többen is jelentkeztek hozzászólásra, köztük Marci bácsi, a tsz-elnök is, aki hamarosan szót is kapott.

- Tisztelt jelenlévők – kezdte a beszédét. – Itt áll előttünk egy ember, aki már húsz éve a falunk lakója. Sokunk köszönheti neki és a feleségének, hogy meg tanult írni, olvasni, számolni és énekelni. Gergely bácsi és Elvira néni Székelyföldről érkeztek hozzánk, befogadta őket a falu. Az előbb az hangzott el, hogy sokan nem szeretik Gergely bácsit. Én még ilyent nem hallottam. Felteszem a kérdést, hogy megsiratják-e a tanulói vagy azok szülei azt a tanárt, akit nem szeretnek? Nézzenek körül, ebben a teremben mindenkinek könnyes a szeme! Egy rossz emberért,  egy rossz pedagógusért aggódna-e ennyire egy egész falu? Meg akarják büntetni a község egyik legjobb tanárát? Ez ellen teljes szívünkből tiltakozunk! Kérjük, hogy ne büntessék meg Sass tanár urat.

Gergely bácsi beszédét hatalmas taps fogadta. Az ítélet azonban a falu kiállása ellenére megszületett, és a járás nem elégedett meg egy fegyelmi büntetés kiszabásával, hanem elérték, hogy száműzzék a tanár házaspárt az ország egy másik városába. A falu a következő napokban küldöttséget menesztett a Művelődési miniszterhez kedves tanáraik védelmére megírt beadványukkal, de hiába.

Az egyik kora őszi hajnalon egy teherautó állt meg Marci bácsiék háza előtt, és hamarosan kopogtak. Ott állt az ajtó előtt két megtört, méltóságában megalázott ember.

- Jöjjenek be tanár úr! – kérlelte őket a házigazda.

- Mennünk kell Marcikám, csak búcsúzni jöttünk – válaszolt a tanár.

- És nagyon köszönjük, hogy kiálltál mellettünk! – tette hozzá a tanító néni.

A szoba ablakon könnyes szemmel kukucskáló hat éves Gézát ennek a fájdalmas búcsúzásnak az emléke élete végéig elkísérte.

 

Nándit nagyon megérintette a szomorú történet. Ő is hallott hasonlókat a szüleitől, ők is gyakran felemlegették az ötvenes évek kegyetlen világát, akárcsak a háborút megelőző évtizedek szegénységét.

- Nagyon szerencsés emberek vagyunk mi – szólalt meg Nándi, aki eddig csendben hallgatta feleségét. – Szerencsések és boldogok lehetünk, hogy abból az embertelen társadalomból csak néhány gyerekkori emlékünk lehet.

- Arra pedig azért kell emlékezni, hogy ne ismétlődhessen meg az a pokol, amit diktatúrának hívnak.

- Így van kedvesem – fűzte hozzá Nándi. - Arra kérem a jó Istent, hogy ne legyen soha diktatúra, se bal, se jobboldalról.

- És ne legyen szegénység – egészítette ki Vali.

- Olyan már talán nem lesz, mint a háború utáni években. Akkor fel kellett építeni az elpusztított országot, helyre kellett állítani városokat, utakat, hidakat, gyárakat. Ezt a roppant nagy munkát nagyapáink, apáink elvégezték, most már csak okosan kell az ország vezetésének gondolkodni, és megtenni mindent, hogy mindenki emberhez méltón élhessen.

- Ezt kellene! – replikázott Vali, aki cseppet se bízott a jelenkor országlóiban.

- De legalább ma már jut kenyér minden ember asztalára, nem úgy, mint 1930-ban vagy 1950-ben – próbált Nándi bölcs lenni, de felesége másképpen látta a való világ helyzetét:

- Mi még csak eléldegélünk valahogy a nyugdíjunkból, de nap mint nap látom a boltban a csirke farhátat keresgélő embereket és a hentes grimaszolását, amikor ki kell mérnie az öt vagy hat deka szalámit. Te ezt nem tudod kedvesem, mert én járok a boltba!

- Hát, igen – felelt Nándi. – Éreztem, sőt tudom is, hogy ilyen a helyzet. Most már töredelmesen bevallom, hogy pontosan ezért nem járok boltba. Csak néha-néha térek be, de akkor is igyekszem, hogy minél kevesebbet lássak abból, amit említettél. Egyszer a pénztárnál előttem fizetett egy nénike. Néhány apróságot vett, és amikor fizetni akart egy fémpénzt elejtett, ami begurult a pénztáros asztala alá. Egyszerre hárman ugrottunk, hogy megkeressük a pénzt.

- És megtaláltátok?

- Igen, mind a hárman. Mindhárman nyújtottuk a néni felé a „megtalált” pénzt. Három darab 200 forintost. Ő ránk nézett és csak ennyit mondott:

- Köszönöm kedveskéim, de én csak egy darab ötvenest ejtettem le.

- Erre a pénztáros hölgy is lehajolt, ő is „felvett” egy 200 Ft-ost, és nyújtotta az asszonynak:

- Nénikém, nem jól emlékszik, tessék, itt van a leejtett pénze, ez bizony kétszázas.

Az öregasszony fejét csóválva nyújtotta remegő kezét a pénzért.

Nándi nagyon szomorúan hallgatott. Az előbb Vali múltat idéző valós meséi, majd a mai kor nyomorúságának felemlegetése lehangolttá tette.

- Valikám, megállunk a következő benzinkútnál. Löttyentünk egy kis benzint az autóba, és kellene inni egy jó tejszínhabos kávét is!

Az asszony elnevette magát.

- Rendben van, löttyentsünk benzint az autóba! – ismételte a férjét.

Ennek a benzinlöttyentés kifejezésnek története van. Idestova három évtizedes története. Valamikor a nyolcvanas évek derekán volt egy olyan év, amikor a kis család annyi jót kapott az élettől, mint addig soha. Nándi megkapta az első tiszti csillagot, parancsnoki beosztást és megvették életük első autóját, a felejthetetlen piros Skodát. Teletankolták, és mint ilyenkor bárki más, meglátogatták a kedves rokonokat. Már majdnem hazaértek, amikor villogni kezdett az üzemanyag jelzője. Nándi, talán akkor mondta ki utoljára ezt a mondatot:

- Megállunk a következő benzinkútnál és megtankolunk.

Vali, a fiatalasszony elnevette magát,  és halkan megjegyezte:

- Hát az nagyon érdekes lesz Nándi! Annyi pénz van csak nálunk, hogy valamennyit talán tudunk bele löttyenteni, de hogy tankolni annyiból nem tudunk, az biztos.

- Akkor löttyentünk bele – ismételte meg a fiatal férj. – Majd ha hazaérünk elszaladok tankolni.

Erre Vali ismét tett egy megjegyzést:

- Berci kinőtte cipőjét, a nadrágjait, az ingecskéit. Egyezzünk meg Nándi! Néha löttyentünk abba a fránya tankba, de jó darabig teletankolásról nem is álmodozhatunk.

Nándinak is ez a régi „tankolás” jutott eszébe. Besorolt a benzinkúthoz, és három évtized óta először mondta ki ezt a mondatot:

- Tele kérem!

És mégse a mostani - a milliárdos - bőrében érezte jól magát, hanem amikor fiatalemberként, mindig csak annyi benzint tudott venni autójába, amennyitől már bemozdult a mutató. Betértek a töltőállomás melletti elegáns presszóba. A kávé és a jó hideg üdítő felfrissítette őket. Még elég távolt voltak „szerelvényüktől”, de már Nándi észlelte, hogy valami baj történt: a lakókocsi egyik oldala megereszkedett.

- Ez bizony defekt! – állapította meg keserűen.

Visszaballagott a benzinkúthoz, ahol a kezelők megnyugtatták: van egy gumijavító a következő faluban, amint letérnek az autópályáról.  Jól felpumpálta a lyukas gumit, de már az abroncson csattogó vontatmánnyal ért a mester műhelyéhez.

- Még szerencse, hogy a falu elején van a szerviz – gondolta.

A szakember gyorsan gumit cserélt a keréken, és mehettek tovább. Amit ebben a faluban, majd az utána következőkben láttak, ezerszer lehangolóbb volt, mint Vali múltról szóló meséje. Aztán az elkövetkező egy-két órában látottak és tapasztaltak sokként érték őket. Megjelent előttük, az eddig csak hírből hallott 21-ik századi magyar valóság: a szegénység, a nyomor. Lassan mentek, beláttak az udvarokba, néhol a nyitott ajtókon a házakba is.

- Itt megállt az idő! – állapította meg Nándi.

- Nem az idő állt meg, mert gyerekkoromban többször mentünk keresztül ezen a falun, amikor a keresztapám autóval vitt bennünket a rokonokhoz. Akkor minden másként nézett ki.

 

Elhagyták a települést, következett a másik, a harmadik, de mindenhol azt érezték, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Az egyik faluban gyerekek szaladtak eléjük az útra. Megálltak és beszédbe elegyedtek velük. Egy, a futballpályának is helyet adó térre húzódtak le , és azon vették észre magukat, hogy már nem csak gyerekek, hanem felnőttek is vannak a beszélgetőpartnereik között.

- Honnan jöttek? – kérdezte egy tíz év körüli kisfiú.

- Az ország másik végéből – tért ki Nándi a lakhelyük pontos megnevezése elől.

- Nincs valami ennivalójuk bácsi? – kérdezte egy másik gyerek. Nándit úgy szíven ütötte a kérdés, hogy nem volt képes válaszolni. Vali hamarabb feltalálta magát:

- De van gyerekek! Álljatok itt a lakókocsi ajtaja előtt sorba, és mindenkinek tudunk adni valamennyi ennivalót!

A gyerekek hangoskodva, lármázva, de sorba álltak, és máris bontogathatták a Vali rokonságának szánt finomságokat. Egy autó fékezett mellettük, kiszállt egy idősebb férfi, odament a jövevényekhez. Barátságosan köszöntötte őket:

- Jó napot kívánok! A község polgármestere vagyok. Mondták, hogy valakik adományt osztanak a gyerekeknek, gondoltam megnézem, és szeretném megköszönni  a jólelkű embereknek. Sajnos a mi önkormányzatunk nagyon szegény, a falu lakóinak nagy többsége munkanélküli. A közelben nincs munkahely, de még távolabb sem.

- Ide nem messze vannak üzemek, azokban sincs munkalehetőség? – érdeklődött Vali.

- Nem csak munka nincs, de már az üzemeket is bezárták – felelte maga elé legyintve a polgármester.

- Pedig még nem is olyan régen láttuk füstölni a kéményeket – emlékezett a régi időkre Vali.

- Már nem működnek a gyárak – komorult el a falu vezetője.

- Polgármester úr, van a lakókocsiban egy kondérra való pörkölt lehűtve. Engedélyezné, hogy megmelegítsük ezeknek a jóembereknek?

- Még szép! – adta meg az engedélyt a község első embere.

- Egy gond van csak, hogy a kenyerünk kevés – sopánkodott Nándi.

- Semmi probléma, pár perc, és itt vagyok a kenyérrel – pattant öreg autójába, és valóban nagyon hamar visszatért.

Időközben valaki kerített egy bográcsot, és Nándi a lakókocsiban tárolt tartalék palackkal már melegítette is az edény alját.

- De jó, hogy idetettem az összes papírtányért, és nem kell mosogatni! Egyszerűen mehet a szemétbe – jelentette ki Vali nagy bölcsen.

- Isten őrizzen! – felelt rá az egyik helybéli asszony. - Adják nekem, elteszem télre tüzelőnek!

Ez a mondat, ez a néhány szó prózai módon, egyszerűen, de a szívek mélyébe vágva fejezi ki az ezen a tájon uralkodó állapotokat. Ezt csak az érzi, akinek el kell viselni, csak az látja, aki elmegy erre a kisemmizett nép lakta területre és onnan fentről… nagyon fentről, csak az látja meg, aki meg akarja látni. Pedig ide, erre a letarolt vidékre gyakrabban kellene járni a magyar haza politikusainak, akár jobbról, akár balról, és nem csak a választások előtti időszakban ígéretekkel és hangzatos lózungokkal bombázni ezt a megnyomorított népet. Egykor itt – akárcsak az ország több pontján – üzemek működtek, a munkásember reggel felkelt és bement a gyárba dolgozni, ahol keresett annyit, hogy el tudta belőle tartani a családját. Abban az időben nem szédültek ki a padból a reggeli nélkül iskolába engedett kisiskolások. Mi történt Hunniában? Az emberek munkahelyet követelnek, mert dolgozni akarnak, és élni úgy, mint évtizedekkel ezelőtt.

Nándit nagyon lesújtotta ennek az eddig csak a szülei elbeszéléseiből hallott szegénységnek a rémképe. Az ő lakókörnyezetükben sem rózsás az élet, sőt az utóbbi néhány évben érezhetően sokat romlott az életszínvonal, de nincs az a nagy nyomor, mint ezen a tőlük távoli területen. Itt valami nagy baj van! Félelmetesen nagy baj. Teljesen elmerült komor gondolataiban. Talán az emberek az arcára kiült riadtságot a sorsukról feltett kérdésnek vették, és elindult az a panaszáradat, amelynek végighallgatása még jobban letaglózta a két átutazót.

Elmondták, hogy már régóta nincs munkahelyük, a segélyekből legfeljebb életben lehet maradni. Többen vettek fel – még jóval korábban – házépítésre kölcsönöket, amit a munkahelyek megszünése miatt képtelenek törleszteni, a végrehajtó pedig elvitte a házat a fejük fölül. A hónap második felére elfogy a kevéske segély. Éheznek, vagy uzsorások hálójába kerülnek, majd ez által még nagyobb bajba.

Valinak feltűnt, hogy egy asszony nem ette meg a papírtányérjára merített pörköltet. Pedig nagyon éhes lehetett, mert dupla adagot kért – persze csak halkan suttogva:

- Kedveském, lehetne még egy keveset?

Most ez az asszony a tányérjával, több szelet kenyérrel és a korábban megkapott édességcsomaggal elindult a házuk felé. Vali és a polgármester egymás mellett állva néztek a távolodó után.

- Viszi a gyerekeinek. Egyedül neveli a csöppségeket, egy ötéves kislányt és a hároméves kisfiút - súgta Valinak a polgármester.

- Nincs férje? – kérdezte Nándi.

- Meghalt tavaly télen. Felakasztotta magát. Nem bírta tovább a nehézségeket. Megszűnt a munkahelye, alkalmi munkát vállalt egy vállalkozónál, aki nem fizette ki a munkabérét, és amikor erélyesen követelte, a vállalkozó a pribékjeivel összeverette. Nem tudták fizetni a lakáskölcsönük részletét, a végrehajtó pedig végezte kegyetlen dolgát, utcára kerültek. Még azon a napon felkötötte magát a szerencsétlen ember. Az asszony a gyerekeivel szülei házában húzza meg magát. Kicsi ház, ott szemben, a léckerítés mögött.

Közben folyt a panaszáradat. Az emberek úgy érezték, hogy meg kell nyílni a jövevények előtt, és hallatták keserveiket. Minden szavukból a kilátástalanság és a keserűség érződött. Egy autó kanyarodott a lakókocsi mellé, két nagybajszú, csizmát, csizmanadrágot és nagykarimájú kalapot viselő emberrel, akik kiszálltak, köszönés nélkül szemügyre vették az ételosztást éppen befejező házaspárt. Az egyik belenézett a kondérba, beleszimatolt, és szemrehányóan megjegyezte:

- Már megint kimaradtunk! – majd Nándira nézve folytatta:

- Mi jót hoztak, adományokat? Nem gondolja kedves uram, hogy ilyenkor illene az egész falut értesíteni, és nem csak néhány embernek sebtében kiosztani? Kérem szépen, ez nem tisztességes eljárás!

- Kedves uram, nem adományokat hoztunk, hanem csak megálltunk itt egy röpke időre, és ezekkel a jóemberekkel – mutatott a közel harmincfős társaságra – elfogyasztottuk a hűtőszekrényünkben lévő pörköltet. Most pedig közösen megisszuk ezt a néhány üveg bort és üdítőt - kezdte el kirakni a lakókocsiból a palackokat.

A nagybajszúak, látva, hogy itt nem terem babér a számukra, beültek autójukba és elhajtottak.

- A környék hiénái, a szegénység vámszedői. Ők azok, akik uzsorakamatra adnak kölcsönöket, de eddig még nem indult ellenük semmilyen eljárás, mert félnek tőlük az emberek – dünnyögte a polgármester.

- Polgármester úr, megengedné, hogy itt éjszakázzunk a futballpálya melletti téren? Megittam én is egy pohár bort, így nem vezethetek.

- Természetesen! Kényelmes helyük van a lakókocsiban?

- Igen, nagyon kényelmes. Vannak bent ágyak, és minden, ami szükséges. Külön vizesblokk is van, fürödni is tudunk - mutatta be guruló lakásukat Nándi.

Későn aludtak el, és már a nap felragyogott, amikor reggel az indítókulcs elfordult a gyújtáskapcsolóban. Szótlanul mentek át a falun, velük szemben hamarosan egy kisváros vonalai mutatkoztak, az út jobb és baloldalán pedig nagy, színes falú, kockaformájú áruházak. Nándi kitette jobbra az irányjelzőt és beállt az egyik szupermarket elé. Gondolata találkozott Valiéval, aki megjegyezte:

- Éppen akartam mondani, hogy fel kellene tölteni a hűtőt, és a rokonainknak is illene ajándékokat venni.

- És még tudod mit szeretnék venni? – kérdezte Nándi.

- Nem tudom, de elmondom, hogy én mit szeretnék – válaszolta Vali.

- Mit?

- Annak a szegény asszonynak, aki hazavitte a pörköltet… neki szeretnék egy jó kis csomagot összeállítani.

- Akkor én már nem is mondom, hogy mit szeretnék, mert helyettem is válaszoltál – mosolygott Nándor.

- Te is erre gondoltál?

- Igen, erre.

Gyakran megesett a több évtizedes együttélésük során, hogy egy rugóra jártak a gondolataik. Sokszor mondták ki egyszerre ugyanazokat a szavakat, sokszor jutott eszükbe ugyanaz a dolog. Nem is késlekedtek, megkezdték a vásárlást. Többször fordultak az üzlet és az autójuk között. Először élelmiszerrel pakolták meg a szabad helyeket: rizst, lisztet, cukrot, sokáig elálló hústermékeket, édességet és nagyobb mennyiségű készételkonzervet hordtak a kocsiba. A ruházati részlegben a gyerekek életkorának megfelelő méretű ruhákat vásároltak, téli és nyári holmikat vegyesen. Egy eladó hölgy készségesen segített a válogatásban. A gyerekek anyjának is választottak nyári és téli lábbelit, és ruhákat. Az eladó garantálta, amennyiben gond lenne a méretekkel, az üzlet bármelyiket kicseréli. Több mint két órát vett igénybe a bevásárlás, aztán visszamentek a faluba. Szegény teremtés ijedten rohant ki a házuk előtt megálló járműhöz.

- Miben segíthetek? – kérdezte remegő hangon.

- Van a háznál valamilyen kézikocsi? – érdeklődött Nándi.

- Igen van, a férjem használta, amíg… - és itt elharapta a mondatot.

- Ki tudnánk húzni ide az utcára?

- Hát, ha segít, akkor igen. El akarják vinni a kiskocsit? - nézett ijedten Nándira, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy ettől a szegény családtól az utóbbi időkben mindig csak elvittek valamit. Olyant el se tudott képzelni, hogy valakitől kapjanak is. Csak állt földbegyökerezett lábbal, amíg Vali és Nándi pakolták a kétkerekűt. Még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy nekik hozták a legalább félévre elegendő élelmiszert és a sok évre elegendő ruhákat. Nándi udvariasan rászólt:

- Asszonyom, megkérem, hogy segítsen, úgy hamarabb indulhatunk tovább.

A bejárati ajtóig húzták a kocsit, és a csomagokat berakták róla a lakás előszobájába.

- Foglaljanak helyet! – kérte a munkavégeztével vendégeit az asszony. – Minek köszönhetem ezeket a holmikat? – kérdezte megrendülten.

- Használják egészséggel! – hárította el Vali a hálálkodást. A szobából előmerészkedett a két gyerek. Egy egészen csöpp kisfiú és egy nála kissé nagyobb lányka. Tágra nyílt szemekkel nézték az asztalra tett műanyag szatyrokat, amelyekből kikandikált egy-egy csoki, cukorka.

- Szabad? – kérdezte az édesanyát Vali, és kivett egy bonbonos dobozt az egyikből. Az anya bólintott, ő pedig odanyújtotta a gyerekeknek. A kislány kibontotta és sorban mindenkit megkínált belőle. Természetesen Nándi és Vali is elfogadták tőle, de azt már a csöppség nem látta, hogy a két öreg óvatosan visszacsempészte a felnyitott dobozba.

Jócskán elmúlt dél, amikor elbúcsúztak a családtól. Nem gondoltak az ebédre, mindkettőjük fejében csak egy valami kavargott, amelynek Vali hangot is adott:

- Mit követtek el ezek az emberek, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe kerültek, és mit követett el ez a nép, hogy ide jutott? Soha nem volt gazdag az egyszerű magyar ember, de a hetvenes évek-től egyre nagyobb darab kenyér került az asztalra, házak épültek szerte az országban. Csinosan öltöztünk, kirándulhattunk, üdülni lehetett a legszebb helyeken.

- De akkor nem mehettünk külföldre, most pedig itt van a zsebünkben az útlevél, és bárhová mehetünk – ellenkezett Nándi.

- Sokra mennek a világútlevéllel a szegény emberek! Itt napi megélhetési gondok vannak, örülnek, ha minden nap étel kerül a gyerekeiknek. Ami itt, ma hazánkban megy, nem más, mint bűncselekmény a nép ellen. Ezt kimondom annak ellenére, hogy nem tudom, a BTK-ban van-e erre paragrafus – dühöngött Vali.

- Ha erre konkrétan nincs is, de azok részéről, akik ezt okozták, biztosan lehet találni a tetteikben jó néhány társadalomra veszélyes cselekményt. A legjobb bíró velük szemben maga a nép. Az olyan vezetést, amely nem képes elfogadható életet biztosítani a polgárainak, egyszerűen le kell váltani! Nem forradalommal és nem puccsal, hanem a választáson nem kell rájuk szavazni. Természetesen a mindenkori kormányra gondolok, teljesen mindegy, hogy melyik szekértábor emblémáját viseli a kabátján. Itt több bűnös van! Bűnösök  a kormányok, bűnös az ellenzék, akik sajnos eléggé távol kerültek a néptől.

- Néha elgondolkodtam, hogy mennyivel másabb lenne itt minden, ha a gazdagok – akik között megszámlálhatatlan „igazi hazafi” is van, hiszen úton, útfélen a haza iránti elkötelezettségüket hirdetik – a könnyen szerzett milliárdjaikból néhány csipetnyit átengednének a szegényeknek. Itt nem a lumpenekre gondolok, hanem az önző kormányok által megnyomorítottakra. Tudod, hogy ma Magyarországon 300 ezer gyermek éhezik? – kérdezte Vali.

- Igen, tudom – válaszolta Nándi. – Ennek a megszüntetésére évi 200 milliárd forint elég lenne. Ebből már mindegyik gyereknek lenne ebédje és vacsorája. Hol van az öntudat, a hazafiság a gazdag „ magyarokból”, a milliárdosokból, vagy a tehetősekből, vagy akár a jómódúakból, de azokból is, akik csak úgy, egyszerűen jól élnek?

- Az is megoldás lenne, ha minden vállalkozó becsületesen befizetné az adóját, mindegyik bejelentené – és nem minimálbérre, hanem a ténylegesen ledolgozott időre – az alkalmazottait. Magyarul: nem lopná meg az államot – fejtette ki Vali a véleményét.

- Hát igen! Teljesen igazad van, de ehhez kellene egy, a polgárairól gondoskodó állam, olyan vezetéssel, amely jól gazdálkodik, és nem csak egy szűk körben”jótékonykodik”.

Még ragyogott a nap, amikor beértek Géza és Juli falujába. Tábla már jelezte a települést, de a házak jóval beljebb kezdődtek. Túl a futballpályán állt egy öreg, nagy fa, hatalmas lombkoronával. Vali már messziről bámulta a ritkaságszámba menő, széles árnyat adó hatalmas növényt.

- Állj meg egy pillanatra! – kérte férjét, amikor a közelébe értek. Kiszállt az autóból, átsétált a pályán, és körbejárta a hatalmas eperfát. Nándi szederfaként ismeri ezt a lilás-kék gyümölcsöt termő szépséget, amely valamikor az ő szülőföldjén ugyanolyan gyakorisággal fordult elő, mint Valién. Gyerekkorukban az eperfa /szederfa/ határozta meg a magyar táj arculatát kelettől nyugatig, északtól délig. Levelével táplálták a selyemhernyókat, aztán a műselyem és a nejlon elterjedésével elkoptak az utak széléről, akárcsak a kiöregedett magasra nőtt jegenyék.

– Lennék csak fiatalabb, felmásznék rá, ha nem is a tetejéig, mint tízéves koromban, de legalább az alsó ágra!

- És mi akadálya van? – lepte meg kérdésével Nándi a nejét.

- A kor, kedvesem.

- A kor… a kor… akkor most pedig segítek felmászni – játszadozott Nándi a szavakkal. - Mi az a hat évtized? Egyre kell vigyázni, hogy le ne ess! A többi már gyerekjáték – nevetett, és már neki is támasztotta a hátát a széles fatörzsnek. Vali ráhelyezte egyik lábát férje maga előtt összekulcsolt kezeire. Megmarkolta a vállát, még néhány mozdulat és máris fent volt az alsó ágon.

- Fogadjunk, hogy én magasabbra is feljutok, mint te! – incselkedett az asszonnyal a férj.

- Azt nem hiszem – nevetett az asszony.

- Miben fogadunk?

- Na jó! Ha magasabbra fel tudsz mászni, mint én, akkor én készítem a holnapi reggelit, ha nem, akkor pedig te.

- Rendben van – egyezett bele Nándi, aki odakocogott az autójukhoz, és keresztül-kasul átgázolt a járműszerelvényükkel a futballpályán, odahúzta a lakókocsit közvetlen a fa mellé. A hátuljára szerelt létrán felmászott a tetejére és onnan áttornázta magát a fa egyik magasan lévő ágára.

- Csalás! Így nem ér! – tiltakozott Vali és ugyanúgy kacagott, mint valamikor húszévesen. Sikerült Nándi terve: feledtetni feleségével a délelőtt és az előző nap látott keserűségeket. Az volt a célja, hogy jókedvűen érkezzenek apósa és anyósa szülőfalujába. Ő maga csak néhányszor fordult meg ezen a barátságos emberek lakta helyen, de nejétől sokat hallott róla. Vali itt született, de még egyéves se volt, amikor elköltöztek arra a helyre, ahol jelenleg is élnek. A szülők már fentről vigyáznak rájuk, akárcsak Nándi szülei.

Leereszkedtek a fáról, és leültek a fűben. Vali mesélni kezdett, és mi sem természetesebb, hogy a gyerekkoráról, amelynek néhány nyarát itt töltötte a nagyszüleinél. Mesélt unokatestvéreiről, akik közül már csak ketten élnek itt  a faluban. Nándi figyelmesen hallgatta a lelkes előadást, és úgy elmerültek a múlt elővarázsolásában, hogy észre se vették a feléjük közeledő 30 – 35 év körüli fiatalembert.

- Jó napot kívánok! – köszönt rájuk. – Ne haragudjanak, de úgy látom, hogy letaposták a pálya füvét. Igaz, hogy a talaj nem sérült meg, de a gyep igen. Nehezebb lesz lekaszálni.

- Elnézést kérünk uram, természetesen megtérítjük a kárt. Mondja meg kérem, hogy mennyivel tartozunk, és hol kell befizetni?!

- Ennek a kárnak nincs pénzben kifejezhető értéke, csak annak az embernek okoz gondot, aki kaszálja.

- Hol találjuk ezt az embert? – tudakolta Nándor.

- Ott lakik az utca végétől vissza a második házban. Úgy hívják, hogy Kovács Géza.

Juli elnevette magát,  és az elkövetkező kérdésével meglepte a fiatalembert:

- Te pedig a Nagy Rózsa fia vagy, ugye?

- Igen, Horváth József vagyok, de honnan ismeri édesanyámat? – kérdezte a férfi.

- Édesanyád gyerekkori játszótársa vagyok, ő Pál Valiként emlékszik rám.

- Akkor maga a Géza bácsi unokatestvére?

- Igen – felelt Vali . – Ezek szerint Gézának okoztunk  elsősorban gondot  ezzel a fára mászással.

És mivel a fiatalember értetlenkedve nézett rájuk, elmesélték neki, hogy arra az eperfára nagyon fontos volt felmászni.

– Te, Jó Isten! – kapott a homlokához Vali .– Gyerekkorunkban a te anyukáddal szoktunk ezen a fán játszani. Hogy van édesanyád?

- Köszönöm, hála istennek jó egészségnek örvend, otthon munkálkodik, pár perce még a virágait rendezte a ház előtt.

- Kisgyerekkorodban láttalak utoljára, de azonnal megismertelek, anyukád vonásait örökölted.

- Igen, már többen mondták.

- És te mivel foglalkozol?

- Én vagyok a község polgármestere, egyébként faipari technikus a szakmám. Abban a nagy műhelyben dolgoztam, amíg meg nem választottak polgármesternek – mutatott egy nagy istállószerű épületre. Ott volt egy nagyon jó asztalos üzem, de a vállalkozó éppen a közelmúltban vonult ki a faluból.

- Miért, nem érte meg neki? – kapcsolódott Nándi is a beszélgetésbe.

- Nagyon is jól keresett, de más elképzelése lett időközben, és az újabb terveit ezen a helyen már nem tudja megvalósítani.

- Máshol még nagyobb haszna lehet?

- Valahogy úgy – fejeződött be a beszélgetés a polgármester mondatával, akit telefonon hívtak a hivatalból, és amilyen hirtelen érkezett, ugyanúgy távozott is.

 

3. Marci bácsiéknál

 

Néhány perccel később Marci bácsi háza előtt állt meg a négy öreg: Nándi, Vali, a lakókocsi és az árát már rég megszolgált Ford.

- Édes Istenem! – szisszent fel Vali, amikor meglátta az eléjük siető, idős, ősz hajú embert. - Mintha az apámat látnám! Minden vonása, a testalkata, a mozgása, akárcsak édesapámé!

- Isten hozott benneteket gyermekeim! Nagyon jó szél fújt azon a tengeren, amelyik a hajótokat a mi partunkra vetette! – fogadta őket tréfálkozva és láthatóan szeretettel Marci bácsi. - Megszántátok öreg bácsikátokat, hogy elmerészkedtetek hozzánk?

- Magunkat szántuk meg, hisz’ nekünk is jó látni benneteket – kedveskedett Vali.

- Na, de gyertek beljebb, ne hagyjuk az utcán ezt a kerekekre szerelt kócerájt! – becézte el a lakókocsit. – Nem a régi időket éljük, még valaki bekopog az ablakán!

És még hozzátette:

– Egy kalapáccsal.

A vontató és vontatmánya begurult a széles udvarra, egészen a nagy diófa árnyékáig. Időközben a ház összes, otthon lévő lakója kivonult a ház elé az érkező rokonok üdvözlésére: Marci bácsi felesége, Aranka néni, a fiuk Géza. Marci bácsi és Aranka néni már jóval túl vannak a nyolcvanon, a fiuk hatvankét éves. Egyszerűen, de ízlésesen berendezett előszobában ültették asztalhoz a vendégeket.

- Gyerekek, borunk, sörünk nincs itthon, de, ha gondoljátok, elszaladok a boltba és hozok néhány üveggel – mentegetőzött a házigazda.

- Köszönjük Marci bácsi, mi mindketten vizet, esetleg üdítőt iszunk, de nekünk van a lakókocsiban sör is és bor is, máris hozom – felelte Nándi, és pár perc múlva egy nagy szatyor üveggel tért vissza. Kirakta az asztalra a sörösüvegeket és a gyümölcslevet, Géza már pattant is a poharakért.

- Tesó! A nejed, Erzsi dolgozik? – érdeklődött unokafivérétől Vali.

- Nem dolgozik, sajnos már több mint egy éve munkanélküli, akárcsak mindkét lányom. Együtt vannak a városban, most már hamarosan hazaérnek.

- És veled mi van? – faggatózott tovább Vali.

- Szerencsére én már nyugdíjas vagyok, én már betöltöttem azt a kort, hogy nem rúghatnak ki a munkahelyemről, most már szabadon megmondhatom a véleményem bárkinek. Erzsók még csak 51 éves, neki még sok évet le kell – le kellene – dolgozni. Nagy bajban lennénk, ha mi a papával nem lennénk nyugdíjasok.

- Nem számít! Szegények vagyunk, de jól élünk! – mondta ki Marci bácsi azt a mondatot, amit valamikor az édesapja, Vali nagyapja is előszeretettel mondogatott. Ez a rövid kis mondat valójában azt jelenti, hogy: enné meg a fene ezt az idétlen színű világot, azokkal együtt, akik ilyenre festették. Majd csak túléljük valahogy! Voltak ennél nehezebb idők is a háború előtti és utáni években. Most úgy vagyunk, mint a szegényháznál, ahol ez sincs, és az sincs, az igazi nagy baj akkor van, amikor már semmi sincs.

- Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna! – kívánkozott ki Nándiból egy megmondó nóta ideillő sora.

- Jól mondod Nándi fiam! Elmesélek nektek egy megható történetet. Édesapámtól hallottam, valamikor 1945 tavaszán, a béke első napjaiban játszódott. Apámnak volt két ismerőse, az Ignác és a Kálmán. Testvérek voltak, valahol a Nagyalföldön éltek. Kálmán egy takaros kis tanyán, Náci – így becézték az Ignácot – városban. És, hogy miért mesélem el ezt a szívet, lelket megrengető esetet? Azért, mert ebben a történetben igazolást nyer, hogy a rossz után, jöhet mindig egy jobb, és ne adjuk fel, bármilyen nehéz idők is járnak.

- Meséld már Marci bácsi! – sürgette Vali bácsikáját.

- Az úgy volt, gyerekeim, hogy Náci kiballagott bátyjához a tanyára, és elmondta neki, hogy mit hallott a szomszédjaitól. Azt hallotta, hogy Pesten lehet élelmet ruhára cserélni, meg egyéb dolgokra, amiből kifogyott a falusi ember a háború alatt.

- Ha Pestre kell menni, hát oda megyünk! – egyezett meg a két testvér.

Nácinak nem volt gazdasága, ő a városban fodrászként dolgozott. Megtakarított pénzéből élelmet vett, felpakolta Kálmán lovas kocsijára, az idősebb testvér portékái mellé. Elköszöntek szeretteiktől, és elindultak a két ló vontatta parasztszekérrel a főváros irányába. Igyekeztek, de kímélték is a két szép lovat. Kálmánnak ezek a jószágok jelentették a földjén való boldogulást, ezek az állatok vitték be a tanyáról a gyerekeit a falusi iskolába. Nélkülük nagyon nehézzé vált volna a már eddig is keserves élet. Már majdnem eljutottak Szolnokig, amikor két orosz katona állította meg őket. Puskájukat rájuk fogva, letessékelték a két ijedt parasztembert a szekérről, kifogták a lovaikat, majd a sajátjaik helyére, rozzant kocsijukba fogták. Átrakatták velük a Pestre szánt holmi nagy részét saját járművükre, felpattantak a bakra és elhajtottak. Egy darabig még látszottak az országúton, aztán elnyelte őket a végtelen.

- Mindenünket elvették, mi lesz velünk bátyám? – kérdezte zokogva Náci.

- Majd csak lesz valahogy öcsém! Eddig is volt valahogy, ezután is lesz valahogy! – válaszolta Kálmán, aki megpróbálta álcázni keservét. Mit volt, mit tenni, az orosz lovakat befogták az árujuktól megszabadított szekerük elé, és a kocsirudat a lakóhelyük felé fordították. Hazakocogtak a „cserelovakkal”, és mint két űzött vad, úgy álltak meg Kálmán istállója előtt. A szekér zörgését meghallották a gyerekek és rohantak édesapjuk elé.

- Hol vannak a lovaink édesapám? – kérdezte a nagyobbik gyerek.

- Azok bizony elvesztek kisfiam – felelte az apa. - Ne bánkódj, most ezek lesznek helyettük– próbálta nyugtatni gyerekét és saját magát is a dolgos parasztember.

Akkor ért oda a tanya melletti kertből a felesége, és egyből megértette, hogy itt valami nagy baj történt. Azzal is tisztában volt, hogy azt a nagy bajt nem az ő ura idézte elő, sőt ez a nagy baj őt viselhette meg a legjobban, ezért most mellé kell állni, és megértőnek kell lenni vele szemben, segíteni kell, hogy ismét talajt érezzen a lába alatt.

- Nektek ugye nem esett bajotok? – szólította meg a magukba roskadt férfiakat.

Kálmán ránézett hitvesére,  és egyszeriben visszatért az ereje és a jövőbevetett hite. Tudta, hogy a világ minden nehézségét le tudja győzni hites felesége segítségével.

- Nem, kedvesem, nekünk nem esett bajunk – válaszolta Kálmán. Magához ölelte asszonyát, és kérges kezével megsimogatta őszülő haját.

Az idő elég későre járt, Ignác az éjszakát bátyja tanyáján töltötte. Nem tudott elaludni. Hajnalban felkelt, kiment az épületből. Az istállóból kerített egy darab kötelet, amelyet nagy szomorúan felerősített az egyik fa ágára. Felállt egy odacipelt székre, nyakát a hurokba dugta, és elbúcsúzott a világtól. Ebben a pillanatban megszólalt a fülemüle,  és olyan csodálatosan énekelt, amilyent eddig még nem hallott az elkeseredett ember. Egy darabig állt – a nyakára hurkolt kötéllel –, és hallgatta a gyönyörű madárdalt. A szomorúság és a kilátástalanság barázdái egymás után simultak ki arcán, homlokán. Fogta a kötelet, leemelte nyakáról, és jó messzire hajította. Lelépett a székről, ráült, és körülnézett Isten szép világában.

- Dehogy fogom megölni magam egy ilyen szép tavaszi reggelen, amikor éled a természet, és olyan szépen énekel a fülemüle, mint még soha az életben!

- Látjátok gyerekeim, minden helyzetből lehet kiút? Még ebből a nagyon nehéz mostaniból is. Csak akarni kell, és jobbá válik minden! – fűzte hozzá a tanulságos történethez Marci bácsi.

- Igazad van bácsikám, jobb mederbe is terelődhetnek a dolgok, ha akarják lent és fent egyaránt. Bizakodjunk, hogy előbb, utóbb szebb és jobb lesz minden - tette hozzá Vali, amit még Nándi is kiegészített:

- És mindenkinek!

- Na, ezt jól megbeszéltétek! Aztán a politikáról ma már egy szót sem! – adta ki a parancsot Aranka néni. - Arra válaszoljatok Valikám, hogy mit készítsünk vacsorára!

- Van itthon egy kis libazsír nénikém? – kérdezte válasz helyett Vali.

- Van, kislányom, de van még egy kis kacsazsír is.

- Hát paprika és paradicsom?

- Hogyne lenne falusi ember kertjében!

- Kenyér pedig van az autónkban, és már készülhet is ez a felejthetetlen, történelmi vacsora – bölcselkedett Vali.

Csak ők tudták Nándival, hogy ez a vacsora miért történelmi. Marci bácsi családjának fogalma sem volt, hogy miért érdemelte ki ez a néhány szelet zsíros kenyér a történelmi vacsora nevet. Talán jobb is így! Tudják meg csak kicsit később, hogy ettől a naptól változott meg az életük, Fortuna ezen az estén kopogtatott be hozzájuk. Most azonban még előttük van a mai este, és még a holnapi nap, teljes egészében.

Hamarosan Erzsi is hazaérkezett két lányával, a 25 éves Zsófival és a nála két évvel fiatalabb húgával, Krisztivel.

- Végre elmerészkedtetek hozzánk! – toldotta meg kedves élcelődésével a köszönését Erzsók.

- Azért jöttünk világosban, mert valóban félősek vagyunk, de csak a sötétben! – tréfálkozott Nándi.

- Az a lényeg, hogy itt vagytok! – telepedett anya és két lánya a vendégek mellé. - Most látom, ti zsíros kenyeret esztek? – nézett szemrehányóan.

- Gondolkodtunk, hogy lekváros kenyeret kérjünk vagy zsírosat, de most e mellett döntöttünk - válaszolt Vali, akinek egy gyerekkori kép jutott eszébe.

Egy nagyon régi – az emlékekből kitörölhetetlen – kép. Nagyanyját látta maga előtt, aki vacsorázni hívta unokáit: Valit, Gézát, és még másik kettő unokát:

- Kiscsibéim, merre vagytok? Gyertek, vacsoraidő van!

Ők nagy zsivajjal beszaladtak a kis földes konyhába, leültek az asztalhoz és várták a vacsorát, mit a nagymama nem tett elébük.

- Ma nem kapunk vacsorát? – kérdezte Géza.

- De, igen, sőt még választhattok is, de még nem láttam, hogy megmostátok volna a kezeteket.

Kiszaladtak az udvarra, és a kút melletti fadézsából merített vízzel bepótolták a mulasztásukat. Visszaültek helyükre, és Vali azonnal elkezdte faggatni a mamát, hogy mik közül lehet választani.

- Zsíros kenyeret ennétek paprikával, paradicsommal, vagy lekváros kenyeret? Esetleg cukros kenyeret?

Géza, aki nagyon eszes fiúcska volt, azonnal rávágta:

- Zsíros kenyeret, cukorral – közben nézte a nagymama arcát és várta a hatást.

A mama mindegyiknek leheletnyi vékonyan kacsazsírral megkent egy szelet kenyeret, és a tetejére kevéske cukrot szórt. Az unokák jóízűen falatozták az előttük eddig ismeretlen ételt. Amikor az első szelet elfogyott, Géza még kért, de kicsit újítani szeretett volna az elkészítés módján:

- Nagymama, most olyant szeretnék, amelyikre előbb a cukrot szórod, majd arra kened a kacsazsírt!

- Ezt csak a manók képesek így megkenni kisfiam, én nem! – felelte a nagyi.

Vali most, évtizedekkel később, ezen a régi emléken gondolkodott, amikor önkéntelenül kikívánkozott belőle a kérdés:

- Géza, kenhetek neked még egy szeletet?

- Igen, Tesókám, de csak, ha magadnak is.

Vali megkent egy-egy szeletet zsírral, az asztalon lévő cukros edényből mindkettőnek megszórta a tetejét, és az egyiket átnyújtotta unokafivérének. A két öreg jóízűen – mint annak idején a messze gyerekkorban – elfogyasztotta a nagymamára emlékeztető finomságot.

- A tejbegrízre is emlékszel? – kérdezte unokanővérét Géza.

- Hogyne emlékeznék! – törölte le arcáról Vali a néhány legördülő könnycseppet.

- Várjál csak hugi, holnap reggel főzök nektek reggelire!

- Az jó lesz! – bólogatott az asszony, de a válasza inkább csak befelé hallatszott. Sokáig nem tudott megszólalni, minduntalan nagyszülei képét látta maga előtt.

Ezen az éjszakán senkinek sem akaródzott lefeküdni. Hamarosan kiderült, hogy másnap reggel sietnivalója sincs senkinek sehová. Az egész család vagy nyugdíjas, vagy munkanélküli. Erzsi és lányai a helyi varrodában dolgoztak, amíg be nem zárták az üzemet. Az anya szalagvezető volt, a lányok pedig varrónők. Nándinak kérdései voltak ezzel kapcsolatban. Miért szűnt meg a varroda, hány főt foglalkoztatott, volt-e folyamatosan munkájuk a bezárás előtt?

Erzsi készségesen válaszolgatott:

- Komoly üzem volt a miénk, harminc fő dolgozott a falai között, és voltak bedolgozók is, legalább ilyen szép számmal. Még a szomszéd faluból és a városból is jöttek bedolgozók. Női ruhákat varrtunk hazai megrendelésre és külföldre. Sajnos úgy alakult, hogy a külföldi tulajdonos áruba bocsátotta mindkét itteni üzemét: a varrodát is és a vele majdnem összeérő másik épületben lévő asztalos üzemet is. Máshol akar újakat indítani.

- Az asztalos üzemben szintén harminc ember dolgozott: asztalosok, betanított munkások, anyagbeszerzők, szállítók.  Képzelheted, milyen jó volt, szinte mindenkinek volt munkája. A két üzemnek volt egy konyhája, étkezdével és egy büfé kis bolttal, hogy még a bevásárlást is meg tudjuk helyben oldani.

- Honnan vettek ilyen sok szakembert?

- A környező településekről is jártak ide asztalosok.

- El is adta már az üzemeket a tulaj? – kérdezte Nándi.

- Még nem.

- Gondolom, az önkormányzat továbbra is valami ipari üzemben gondolkodik.

- Elsősorban igen, de minden megoldásra vevők. Úgy tudom, még a környék egyik diszkója is szívesen idetelepülne – adta a Nándi számára meghökkentő választ Géza.

- A diszkó idehozná a poklok poklát a faluba. Egy ilyen „intézménybe” nem csak táncolni akaró, rendes gyerekek járnak, hanem jönne vele együtt a sok idegen is, aminek kísérő jelensége lehet az italozás, de még a narkó is. A hangos, zenének nem nevezhető zajról nem is beszélve. Ilyenbe nem szabad belemenni! – véleményezte Nándi az üzem körüli helyzetet, és tovább folytatta a kérdezgetést: - Akik itt dolgoztak eddig, el tudtak helyezkedni?

- Dehogy tudtak! Nincs munkahely a közelben, de még olyan távolságban sincs, ahová érdemes lenne naponta vagy hetente utazgatni. Nem is tudom, hogy mi lesz a gyerekeinkkel. Kettőnk nyugdíjából élünk. Édes sógikám, nem panasz, de éppen, hogy csak éldegélünk. Még jó, hogy van ez a kis veteményeskertünk, de ha szárazság van, akkor már ez sincs. Az idén szerencsénk volt, tudtunk egy kevés zöldséget termeszteni. Az egyik jó barátom kamionos, és amikor üres nagy pótkocsikkal jött haza, két alkalommal is hozott valahonnan termőföldet. Ebből csináltunk faterral és a lányok vőlegényeivel egy kis kertészetet. Majd holnap megmutatom. Nagyobbacska, téglalap alakú keretek közé belapátoltuk a termőföldet, és, mint nagy, aljnélküli ládákban, ott termesztjük a paradicsomot, paprikát és más zöldségeket. Hadat üzentünk a repedezett, cserepes földnek!  Csodájára járt a falu, már jó páran követték is a példánkat.

- Kinek az ötlete volt ez a leleményes dolog?

- Apámé. Ő volt mindig, aki az eszét használta, én inkább a kezemet, és persze az asztalos szerszámokat.

- El tudnál vezetni egy asztalos üzemet? – hökkentette meg újabb kérdésével sógorát Nándi.

- Én már ilyent nem vállalnék, de anyósod húgának, Julinak az egyik fia faipari technikus.

- Akárcsak te! – érvelt Nándor.

- Csakhogy én már hatvankettő éves vagyok. Ebben a korban az ember lépjen vissza a második vonalba, legfeljebb onnan segít a tanácsaival, ha megkérik rá. Juli mindkét fia az üzemben dolgozott, a nagyobbik az egyik műszak vezetője, a kisebbik gyerek pedig ugyanott asztalos volt.

- Erzsók, te el tudnál vezetni egy ilyen varrodát, mint amilyen a tiétek volt? - szólt az újabb kérdés.

Az asszony előbb gondolkodott, és rávágta:

- Minden további nélkül!

- Még én is - szólalt meg a nagyobbik lány.

Bármennyire is folydogált a beszéd és passzolt a szó, azért a szempillák előbb-utóbb elnehezültek. Hiáva ajánlották a vendégszobát, a jövevények a már megszokott lakókocsiban aludtak, de inkább csak üldögéltek, és kettesben folytatták az este megkezdett beszélgetést.

- Mit szólnál, ha megvennénk a két üzemet? – állt elő Nándi a merész gondolattal.

- És… mit kezdenénk vele? – reagált a kérdésre Vali.

- Mi megvennénk, és a szakemberek vezetnék, dolgoznának bennük, és megélnének belőlük!

- Én benne vagyok! Biztosan mosolyog nagyapám és nagyanyám a mennyországban, hogy az unokái nem hagyják bajban egymást!

- Biztosan – gondolta Nándi, és legyőzte a fáradtság.

A kései lefekvés ellenére keveset aludtak. Korán kiszólította őket ágyukból a hangos madárdal, a kutyák csaholása, az a nesz, amely minden reggel ébreszti a falut. Már, akit kell ébreszteni, mert a parasztember hajnalban kel, az első dolga ellátni a jószágot, és amikor már az etetés nyomait is eltünteti, akkor ül le reggelijéhez. Géza és Erzsi már bent foglalatoskodtak az istállóban, amikor Vali és Nándi, hogy gyönyörködhessenek az állományban, utánuk mentek. A házigazdák úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem vették észre a közeledő rokonaikat. Minden szót nem hallottak, de eleget ahhoz, hogy képet kapjanak nehéz helyzetükről. A behajtott ajtón keresztül Erzsók szavai hallatszottak:

- Ha nem veszik meg tőlünk a hízóbikát, nagy bajba kerülünk. Annyi pénzünk sincs, hogy befizessük a számláinkat.

- A múlt héten érdeklődött egy ember, neki kellett volna adni, az általa megjelölt árért – felelte rá Géza.

- De papa, az az ember nagyon keveset ígért érte!

- És ha nem tudjuk eladni, akkor mit csinálunk vele? Talán levágjuk?

- Hidd el, már erre is gondoltam. Kimérnénk a húsát az érdeklődőknek.

- Én is számításba vettem ezt a lehetőséget is, ki is számítottam, hogy mennyit buknánk rajta.

- És mennyit? – nézett feleségére Géza.

- Nagyon sokat! Tudod mit? Adjuk el a tehénkét! – szólt az asszony, a férj pedig egy pillanat alatt felemelte hangját:

- Ezt aztán verd ki a fejedből! Szegfűt nem adjuk el! Kell az a pár liter tej, és a szívem szakadna meg, ha el kellene adni. Nézd meg! – simogatta meg a jószág homlokát.– Megértette, hogy róla beszélünk! Ne is gondolj ekkora butaságot, inkább elmegyek dolgozni!

- Hová mennél már ennyi idősen?

- A Lovasi Pisti felvenne vagyonőrnek éjszakára, hogy nappal el tudjam végezni az itthoni munkát is.

- Nem engedem, papa! Megoldódik majd a gondunk, talán a lányok is találnak munkát, és akkor meglátod, minden rendben lesz!

Próbált lelket önteni Erzsi a férjébe, de ő csak azt hajtogatta, hogy elmegy vagyonőrnek. Nándi mindent hallott az utolsó mondatokból. Azonnal világossá vált előtte, hogy itt ebben a kis faluban, felesége nagyszüleinek házában is, a 21-ik század második évtizedének Magyarországán van. Abban az országban, amelyért életüket áldozták őseink, amelyet a második nagy háború után újjáépítettek nagyapáink, apáink. Abban az országban, amely 1990-től önként választotta a demokratikus fejlődés útját, amelyen többé-kevésbé jól is haladt, de most, az utóbbi néhány évben valami nagyon nagy baj történt itt a Duna-Tisza táján. Valami, rettenetesen nagy baj!

Nándor megpróbált úgy tenni, mintha most érkezett volna az istállóhoz. Hangosan szólt a mellette álló feleségéhez:

- Gyere Valikám, nézzük meg, mivel foglalatoskodnak vendéglátóink az istállóban!

Nagy zajjal léptek be a tágas, boci illatú helyiségbe, ahol egy szép tehén volt a borjával, és arrébb egy szép, fejlett, vágásra érett bika. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy először a kisborjúban kezdtek el gyönyörködni.

– Mikor lesz leadó korban a bika? – kérdezte Nándi.

- Már el kellett volna vinni, csak nem jött létre az üzlet – mondta szomorúan Géza.

- Tudok egy embert, akinek pedig kellene néhány bika, ha gondolod, felhívhatom telefonon – csillantott meg egy reménysugarat sógora előtt Nándor.

- Kereskedő az illető? – érdeklődött a rokon.

- Valami hasonló. Foglalkozik sok mindennel, de bika vagy ökör feltétlen kellene neki – erre fogta mobilját és felhívott egy számot.

Kissé arrébb ment, így nem hallották a közelében lévők, hogy mit beszélnek. Nándi még beszélgetett egy kicsit, majd eltette a telefonját és örömmel jelentette be:

- Elment a bika. Megveszi az ismerősöm.

- Látatlanban? – csóválta fejét Géza.

- Igen! Nagyon jó barátom, teljesen megbízik bennem, engem kért fel, hogy bonyolítsam le az üzletet. Mennyit kérsz érte?

- Egy fillérrel se többet, mint a tisztességes forgalmi értéke – és Géza megmondta az állat árát.

- Rendben, megegyeztünk a barátom nevében. Ha nem baj, a szerződést később írjuk meg, most várja a visszahívásom, hogy mekkora összeget utaljon a számlámra, amit ha megérkezik, készpénzben adok át neked.

Nándor mobiljába beütögette a számokat, a füléhez emelte és belebeszélt a készülékbe:

- Szia, János, már itt is vagyok – és bemondta a „kialkudott” árat. – Jó, köszi, szerintem jó lesz úgy is – fejezte be a telefonálást az állatkereskedővé változott vendég, és kéréssel fordult Gézához:

- Egyetlen kis gond van csupán, hogy még kb. egy hónapig itt kellene tartani az istállóban a bikát, de a pénzt máris utalja, és természetesen a továbbtartás költségeit is, felszámolva abrakot, takarmányt, vesződséget, és mindent, ami még ezzel együtt jár. Hol lehet itt pénzt felvenni? – fordította a lényegre a szót.

- A faluban egy helyen, de a városban nagyon sok helyen – adta meg Erzsi a választ.

- Jól van gyerekek, akkor ez sikerült. Géza! El tudnál jönni velem a bankba? – invitálta rokonát Nándi.

- Hát persze!

- Hamarosan itt vagyunk - integetett vissza a kocsiból a két férfi.

Megegyeztek, hogy a városban veszik ki a pénzt. Fél óra se kellett, és az egyik bank pultjánál számolta Nándi Géza kezébe a kialkudott összeget, aki igencsak meglepődött , amikor az állat gondozásáért járó forintok is sorra kerültek.

- Ez nagyon sok! Ez legalább a négyszerese annak, amit megeszik ez a szerencsétlen állat.

- A barátom ezek szerint jobban tudja, hogy mennyibe kerül egy bika tartása. Úgy gondolom, hogy jó helyre kerül ez a pénz. Megdolgoztatok érte.

A sógorok, ahelyett, hogy betértek volna egy presszóba egy jó hideg sörre, amint tudtak hazatértek. Meg kellett mutatni Erzsóknak a pénzt, és minél előbb. Meg kellett beszélni ezt a hirtelen jött jót, ezt a nagy szerencsét, ami megkönnyebbülést jelent egy család életében. Ajándékként értékelték az élettől azt a bevételt, amiért ők már egyszer nagyon is megdolgoztak. Úgy érezték, hogy ezért hálával tartoznak valakinek, pedig csak ki lett fizetve a munkájuk, a hosszú időn át tartó gürcölésük, a hajnali ébredéseik, a keserves munka kint a földön, és a sok izgalom, amíg a takarmány az udvarba került.

- A vegyes bolt előtt azért megállhatnál – kérte Nándort a hirtelenjében mosolygóssá vált ember .– Vinnénk haza néhány üveg sört.

- Ennek nem tudok ellenállni – kuncogott a sofőr.

Két nagy, csörömpölő üvegekkel tele szatyorral álltak be az udvarba, ahol az asszonyok, lányok terített asztallal várták őket. A falióra mindkét mutatója már ugyancsak közelítette a 12-est.

- Sikerrel jártatok? – kíváncsiskodott Vali, mintha neki is meglepetés lenne az állatvásárlás és a körülötte kialakult helyzet.

- Sikerrel bizony! – sugárzott Géza az örömtől.

- Most azonban üljetek asztalhoz! Nagyon finom ebédet készítettek a lányok – utalt a család hölgy tagjaira Marci bácsi.

Nándi meg akarta kérdezni, hogy mit főzött az asszonynép, de visszaszívta a szót. Csak magát blamálta volna: a paprikás krumpli illatát nagyon kevés ételével lehet összetéveszteni.

- Ez valami mennyei finom! – dicsérte meg az egyszerű ételt, ami nagyon érdekesen készült. A lányok különleges ízesítőket használtak, került bele jócskán a magukkal hozott füstölt kolbászból, és a legmegfelelőbb pillanatban Aranka néni löttyentett bele egy kevéske vörös bort is. Erzsók falusi erős paprikája pedig – ahogy ő mondta – megvadította, és a végére nem is annyira egyszerű ebéd lett belőle.

 

4. Juliéknál

 

Délután Vali és Nándi a lakókocsit az udvarban hagyva autóval átmentek a két utcával arrébb lakó Julikáékhoz, Vali anyai unokatestvéréhez.

- Ezt hogy csináljátok? Semmit sem öregedtetek – hízelgett Juli vendégeinek a köszönéssel járó formaságok, és az előszobában történt elhelyezkedés után.

- Ti sem – viszonozták a bókot az elébük siető rokonoknak. Julin valóban nem látszott meg a maga mögött hagyott 58 év, de úgy tűnt, hogy Jenő, a férje is eléggé mozgékony volt a 65 éves kora, túlsúlya és a már évek óta kínzó szívbetegség ellenére is.

- Remélem nem csak rövid időre jöttetek! – fejezte ki óhaját Jenő.

- Ha megtűrtök bennünket, közösen Gézáékkal, akkor lehet, hogy néhány napra sátrat verünk.

- Van itt hely bőven az udvarban, de ha romantikára vágytok, akkor a kert végén, a patak partján is – sorolta mosolyogva a letáborozási lehetőségeket Juli.

- Köszi, de a derékaljunk már megvan, hoztunk lakókocsit is, ott hagytuk Marci bácsi udvarában – válaszolt Nándi. – Most már nem bontunk „sátrat”, hanem majd egy kicsit itt is leszünk, egy kicsit ott is, meg majd máshol is.

- Ti tudjátok – nyugtázta Juli, miközben az előszoba asztalra tette a gőzölgő kávékiöntőt, a maga készítette süteménnyel.

- Hogy, hogy rászántátok magatokat a látogatásra? – faggatózott Jenő.

Nándi egy minutumra rápillantott Valira, és mintha tekintetével azt kérdezte volna:

- Most, mit mondjak? Azt mégse mondhatom, hogy nyertünk a lottón, és nektek akarunk pénzt adni, legalábbis nem azonnal. A vége úgyis az lesz, de ne rohanjunk ajtóstól a házba!  Vali oldotta meg a helyzetet, és így szólt:

- Már régen láttunk benneteket, és úgy gondoltuk, hogy eljövünk, amíg megtehetjük.

- Minek hoztátok a lakókocsit? Van felesleges szobánk nekünk is, és Gézáéknak is, aludhattatok volna bármelyik helyen.

- Ez így kényelmes megoldás, meg aztán máshol is voltunk, nagy utat bejártunk, amíg ide értünk – adott megnyugtató választ Nándi. - Meséljetek magatokról! Hogy vagytok?

- Köszönjük kérdésed, jól! – felelte Juli, de a „jól” nagyon bizonytalanra sikerült. Juli eleinte elbeszélt a lényeg mellett, minduntalan azt igyekezett kihallatni beszédéből, hogy minden rendben van, a Kánaánban élnek, és úgy általában is, nagyon jól mennek a dolgok. Nándi elhatározta, hogy tesz egy próbát, kiugratja a nyulat a bokorból. Olyan kérdést tett fel, amitől Vali is meglepődött:

- Ha most szeretnék tőletek kérni kölcsönbe 100 ezer forintot, tudnátok adni?

- Százezret nem, de negyven ezret – esetleg két hónapra – tudunk, és már indult is a szobába, hogy hozza a pénzt. Nem kérdezett vissza, hogy mire kell a pénz, nem gondolkodott, csak mozdult, mert Valiék bizonyára bajban lehetnek, és szükségük van pénzre. Ők is odaadták az utolsó fillérjüket is, amikor a rokonokat segíteni kellett. Igaz, hogy százezer nincs, de majd csak kipótolják azt a rongyos negyvenest. Vali visszahúzta unokahúgát, és kedvesen a fülébe súgta:

- Ne menj sehová, nem akar Nándi pénzt kérni, hála Isten most egy kicsit jobban kezdett menni a sorunk. Ő csak arra volt kíváncsi, hogy valóban olyan jó-e a lapjárás nálatok, mint ahogy kitűnt az elbeszélésedből.

- Na, jó, most nem jól pörög az a bizonyos kártya – kezdett kitárulkozni Juli.

Először csak finoman: nem akarta panaszkodásával terhelni vendégeit, de aztán mind jobban és jobban belelendült, és a beszélgetésből az lett, amit nem akart, panaszdélután. A városi gimnáziumban tanított magyart és történelmet, és a leglazább számításai szerint is még jó néhány évet dolgoznia kell.

- Nem is a munkával van a gondom, hiszen egész életemben csak hajtottam és hajtottam, hanem a megváltozott és rossz irányba fordult feltételek keserítenek el.

- A diákok változtak meg? – kérdezett sógornője szavaiba Nándi, akinek volt fogalma a fiatalok viselkedéséről. Ő is foglalkozott fiatalokkal a munkahelyén, voltak munkatársai szinte minden korosztályból. Ő is észrevette, hogy a mai ifjúság – de legalább egy része – elmarad az öregebbektől, akár viselkedésüket, akár a munkamoráljukat tekintve. A másik nagy kör, pedig azok a fiatalok, akik a nagyon sok munkát adták neki és munkatársainak, főként azok, akik bűnözésre adták a fejüket, vagy csak úgy – mert miért ne – magatartásukkal keserítették a körülöttük élők életét. Valami hasonlók világlottak ki Juli szavaiból is:

- Nap, mint nap harcot kell vívnom a gyakori jogszabály módosításokból eredő nehézségekkel. Állandóan olvasni, tanulni kell. Ami még ma jó, lehet, hogy már holnap nem lesz alkalmazható. Régen a tanár tanított, a diák tanult, és a szülő – többé - kevésbé – együttműködött velünk. Ma már a fejetetejére állt a világ. A legtöbb tanuló szemtelen velünk, és ha erélyesebben rászólunk, vagy ha a tudása szerinti jegyet kapja, esetleg más módon lesz elmarasztalva, bejön a szülő, és elvtelenül a gyerekét védi. Sokszor kapunk hideget, meleget. Higgyétek el, nagyon várom már a nyugdíjat! Nekem szerencsém van, hogy elég nagy a szám, és nem hagyom magam, sem a szülőknek, sem gyermekeiknek, de van egy munkatársunk, akit már majdnem az őrületbe kergettek a tanítványai.

- Férfi vagy nő a tanár? – érdeklődött Vali.

- Férfi. Egy éve van még a nyugdíjazásáig, és szurkolunk neki, hogy meg is érje.

- Miért hagyja magát? – értetlenkedett Nándi.

- Ő egy beteg ember. A szívével van probléma, de már az idegeivel is.

- Nem tudna nyugdíjba menni? Nem lehetne leszázalékolni? – kérdezte Vali.

- Ezt már én pontosan nem tudom. Ez az ember teljesen a padlón van: először csak kisebb tréfákat követtek el az óráin. Ez még nem is olyan nagy dolog, mert nálam is próbálkoztak, kezdetben csak apróbb beszólásokkal, csak én – a  tanárárok többségéhez hasonlóan – csirájában elfojtottam a kísérletezgetésüket. Ez a kollégám, akiről szó van, a Vígh tanár úr, már az elején elrontotta a dolgot. Hiába mondták neki a többiek, hogy ne engedje hosszúra a gyeplőt, nem hallgatott az intő szóra, és az lett a vége, hogy már teljesen uralják szegényt.

- Miket csinálnak? – kíváncsiskodott Nándi.

- Most már – az utóbbi időben - nagyon durva dolgok is előfordultak. Már nagyon messzire kerültünk a kis turpisságnak számító cselekedetektől. Azt hiszem, a kisöreg visszasírja azt az időt, amikor még csak a köpenye zsebét öntötték tele vöröshangyával, amikor éppen a táblára rajzolt. Már az is a szépnek tűnő múlt, amikor a táblára író tanár, hátrafordulva átesett az időközben a lábáig előre hozott padon.

- Odavitték az első padot a háta mögé? – szörnyülködött Vali.

- Nem csak az elsőt, hanem az egész padsort, szép csöndben, és beesett az ott ülő és vihogó két diák közé. Itt már lépni kellett volna, de nem tette. Még aznap elvitte a mentő és két hétig nyomta a kórházi ágyat. Ez a disznóság is csak jóval később derült ki, amikor már leérettségiztek az átokfajzatok. Az érettségi banketten röhögve mesélte el az egyik az osztályfőnöknek, aki annyira berágott, hogy lehúzott egy hatalmas pofont a fiatalúrnak. Amikor már nagyon élessé vált a helyzet, a tanár úr csak az első és második osztályokban tanított.

- Legalább megoldódott a helyzet – ujjongott Vali, de Juli a fejét csóválta:

- Dehogyis oldódott meg! Ezek az ördögök megtalálták a módját a tanár úr további bosszantásának. De, gondolom, benneteket sokkal jobban érdekel a mi életünk. Az bizony nem a legrózsásabb. Jenő elég korán nyugdíjba ment a bányából. Amíg dolgozott szépen eléldegéltünk, akkor több mindenre jutott, ma azonban már eléggé szűkösek a napjaink. Kettőnknek elég lenne a havi keresetünk, de sokan vagyunk erre a kis pénzre.

- A gyerekek nem keresnek? – kérdezte Nándi.

Jenő arca elkomorodott. Látszott a tekintetén, hogy beszélne is erről a témáról, nem is. Úgy döntött, hogy belekezd:

- Az első házasságomból származó két fiamnak van munkahelye, de olyan keveset keresnek, hogy abból épphogy csak élni lehet, egyik napról a másikra. Erről nagyrészt ők is tehetnek, mert bármennyire is szerettem volna, hogy tanuljanak tovább, ők megelégedtek a nyolc osztályukkal.

- Szakmájuk sincs? – hüledezett Nándi.

- Sajnos nincs. A nagyobbik – Lali, aki most 37 éves – két iskolának is nekiugrott, de mindegyiket otthagyta. Később, már felnőttként, rá tudtam beszélni, hogy iratkozzon be a középiskolába. Járt vagy fél évet, és azt is otthagyta. Gábor – a kisebbik, most 34 éves – ugyanezt eljátszotta. Bárhogy is erőlködtem, nem tudtam hatni rájuk, nem vehettem részt a nevelésükben. Segítettem nekik, ahogy tudtam. A kisebbiknek építettük ezt a házat – mutatott az udvarban álló takaros, modern épületre – azzal a feltétellel, hogy az anyjukkal közös tulajdonban lévő lakásból a nevén lévő részt átíratja a bátyja nevére. Így kívántam elérni, hogy mindegyik gyereknek legyen fedél a feje felett.

- Na, és átíratta? – kérdezte Nándi.

- Igen, a rendje, módja szerint. Mi fizettük helyette az átírási illetéket.

- Ez legalább rendben van – helyeselt Vali.

- Nem egészen – szomorodott el Jenő. – Szép is lenne, ha itt megállt volna a dolog.

- Mi történt? – sürgette sógorát Nándi.

- Egyszer a kezembe került a lakásuk tulajdoni lapja, és azt hittem, menten ott halok meg. A teljes lakás a két gyerekem édesanyja nevére van bejegyezve.

- Ez hogy lehet? Nem nézted meg a lapot az átírás után?

- Dehogynem! Rendesen a nagyobbik fiam nevére került a lakásrész.

- Később átíratták az anyuka nevére? – szörnyülködött Vali.

- Igen. Az édesanyjuk meggyőzte Lalit, hogy az ő nevén nagyobb biztonságban lesz a lakás, ugyanis Lalinak volt valamennyi tartozása, és az anyjuk azzal ijesztette meg a gyereket, hogy a végrehajtó elviszi tőlük.

- Sok volt ez az adósság?

- Később tudtam meg, hogy nem volt akkora, hogy meg lehessen tőle ijedni. Arra azonban elegendő, hogy átverje saját gyerekét ez a… - és elharapta a szót. - Azt akarta elérni, hogy az egész lakás a másik házasságából származó gyerekére maradjon majd, ha ő meghal.

- Azzal nem törődik, hogy Lalinak nem lesz utána hol laknia? – háborodott fel Nándi.

- Gábornak van háza, jó nagy épület, arra gondolt, hogy elfér majd ebben a nagyobbik gyerek is, sőt az is kitudódott, hogy már a mai napokra is megpendítette ezt a lehetőséget. Számító, jellemtelen perszóna.

- Hogy tudtál élni vele több évig? – fejezte ki értetlenségét Vali.

- Abban az időben, főleg az elején nem tűnt fel, hogy egy boszorkánnyal élek együtt, mert évekig katona voltam, majd iskolán, és utána ismét iskolán. Ez alatt az idő alatt bújt ki a szeg a zsákból. Pontosan akkor, amikor Lengyelországban tanultam. Összejött a szomszéd úrral, aztán meg egy másikkal.

- Akkor váltak el – szólt közbe az eddig szótlan Juli.

- Bárcsak ne is találkoztam volna vele, de a sors idehozta az utamba, azért, hogy megkeserítse az életemet – folytatta elbeszélését Jenő. Tudjátok, hogy mi az egészben a legérdekesebb?

- Mi? – kérdezték szinte egyszerre a vendégek.

- A gyerekeim rám neheztelnek, mert szóvá tettem az anyjuknak az aljasságát. A kisebbikkel még csak elvagyunk, a nagyobbik pedig azóta, az eset óta ritkán jár hozzánk.

- Neked tiszta lehet a lelkiismereted, mert te mindent megtettél, hogy minden irányba jól menjenek a dolgok. Az exednek pedig majd egyszer el kell számolni a disznóságaiért. A kisebbik gyerekeitek merre vannak? – terelte másik témára Nándi a beszélgetést, és Juli el kezdett mesélni a közös gyerekeiről:

- Sanyi bent lakik a városban, faipari mérnök. Idén múlt 30 éves. Van egy helyes felesége,  egy nyolcéves fia és egy hatéves kislánya. Roland fiam 28 éves, asztalos, még nőtlen, most tervezik a menyasszonyával a házasságkötésüket. Ő itthon lakik velünk, de ma munkaügyben Budapestre utazott. Már egy éve nem találnak a közelben munkát. Alkalmanként besegítenek egy asztalosmester ismerősüknek, de egyre jobban ritkul a munka. Itt dolgoztak a helyi műhelyben mindketten. Jó kis üzem volt ez, elfogadható fizetéssel.

- Igen, hallottam róla, megszűnt a cég, kivonult a vállalkozó a területről. Azt is tudom, hogy más munkalehetőség nincs a környéken. Gézától hallottam, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük, mivel ők is munka nélkül vannak – sajnálkozott Nándi a rokonain. – Mi lenne a megoldás? – kérdezte.

- Itt csak egy megoldás segítene, ha ismét üzemelne az asztalos műhely és a varroda – hallatszott egy hang a bejárati ajtó felől, és a következő pillanatban már Vali nénit ölelgette az éppen hazaérkező Sanyi.

- Semmit sem változtál nénikém! – simogatta meg az apró ráncokat az arcán.

- Te azonban nagyon sokat változtál, Sanyikám! Megemberesedtél!

- Felettem is jár ám az idő!

- Hogy megy sorotok? – érdeklődött a nagynéni.

Sanyi ismerte nénikéjét, sokat volt náluk vendégségben, és tudta, hogy neki mindig az igazat kell mondani, mert úgyis észreveszi, ha füllent, és ami a rosszabb, szóvá is teszi.

- Nénikém, nagyon rosszul! Ha nem találunk munkát ötven kilométeren belül, akkor sajnos fel kell kerekednünk öcsémmel, Rolanddal együtt, és kimegyünk külföldre.

- Ez az, amit nem szeretnék! – szólt közbe Jenő, az apa.

- Apukám, nem minden nő olyan, mint a te első feleséged, az én nejem és Roland menyasszonya kitart mellettünk. Ők igazi asszonynak termett nők, de még az is előfordulhat, hogy ők is kijönnek velünk, vagy valamivel később, utánunk.

- Azért ezt a lehetőséget hagyjuk a végére! – erősködött az apa.

 

5. A két műhely

 

- Eldőlt már, hogy mi lesz az üzem helyén? – kérdezte Nándi.

- Még nem. Azt mondta a régi tulaj, hogy annak adja el, aki faipari tevékenységet folytat benne, és elfogadható árat is ad érte. Ha ilyen jelentkező nem lesz, akkor kiszereli a gépeket és az épületet akár a diszkósnak is eladja. Azt hiszem, már itt többé nem lesz asztalos üzem. – szomorodott el Sanyi.

- Miért? Még jelentkezhet valaki, aki a faipart akarja tovább vinni – próbálta vigasztalni Nándi a fiatalembert.

- Ma van a végső határidő, ha ma nem jelentkezik a megmentőnk, akkor kezdhetünk csomagolni, és megyünk Németországba dolgozni.

- Hány óra van? – kérdezte Nándi mellette ülő feleségétől.

- Három – felelte az asszony.

- Akkor még van időnk! Beszélgessünk egy kicsit erről a műhelyről - fordult Nándi Sanyi felé.

- Mit akarsz tudni?

- Először is azt, hogy, amennyiben valaki megvenné az üzemet, és téged akarna megtenni a vezetőjének, elfogadnád-e?

- Naná, főleg, ha az öcsém is velem dolgozhatna.

- Szíved szerint miket készítenél a műhelyben?

- Alapvetően hasonlókat, mint a régi tulajdonos, de nekem saját termékeim is lennének.

- Mire gondolsz?

- Az egyik szalagon népi motívumos konyhabútorokat gyártanék, valamint népi játékokat fából. Vannak saját tervrajzaim a bútorokról is és a játékokról is – lelkesült be Sanyi.

- El tudnád adni ezeket a termékeket? – faggatózott tovább Nándi.

- Biztosan! Belföldön is és külföldön is.

- Főleg a magyarlakta területeken? – indult be Nándi fantáziája is.

- Igen, de szerintem nem csak magyarok vásárolnának belőle. A világban mindenhol szeretik a mi motívumainkat, és úgy általában a magyar népi iparművészetet. A másik gondolatom, hogy a ma sláger modern játékokat legyártanám fából, természetesen minden jogi és egyéb előírást betartva, a szükséges engedélyeket beszerezve.

- Tehát, ha újra beindulna az üzem, elvállalnád a vezetését? – tette fel Nándi újra a kérdést, várva a korábbi válasz megerősítését.

- Abban a pillanatban elfogadnám! – felelte Sanyi.

Nándi a fiatalember vállára tette a kezét, úgy kérdezte:

- Meg van nálad a tulajdonos telefonszáma?

- Igen! Miért kell neked?

- Szeretnék vele beszélni, lehet, hogy tudok vevőt az üzemre – mosolygott Nándi.

Sanyi és szülei nem tudták mire vélni a dolgot, de a rokon még nem látta elérkezettnek az időt, hogy beavassa őket a tervébe. Sanyi megadta a telefonszámot, Nándi tárcsázott és a kihangosított mobiltelefonból egy német akcentussal beszélő férfihang hallatszott:

- Tessék, Günther Budai, az asztalos üzem jelenlegi tulajdonosa beszél. Miben segíthetek? – kérdezte.

- Kedves uram, az üzem megvételéről szeretnék kérdezni.

- Kérem, ha van lehetősége, akkor jobb lenne személyesen, jelenleg itt vagyok az irodában, ha megoldható, keressen fel!

- Rendben van, máris indulok! – válaszolta Nándi. – Milyen ember a tulaj? – kérdezte a rokon fiút.

- Nagyon rendes. Ő nem csak tulajdonos, hanem igazi szakmabeli. Ismeri a famegmunkálás minden csínjátbínját.

- Légy szíves öcsém, vedd magadhoz a személyi igazolványodat, az adókártyádat és gyere el velem a műhelyhez! Pontosabban a szüleiddel együtt gyertek el velem a tulajdonos úrhoz – módosította előbbi kérését.

 A rokonok kíváncsi tekintettel, de szó nélkül eltették okmányaikat, és néhány perc múlva már az asztalos üzem irodájának ajtaján kopogtattak. Az üzem tulajdonosa egy komoly megjelenésű német úr volt, aki hellyel kínálta őket, és azonnal a lényegre tért.

- A mai napon jár le az a határidő, ameddig csak asztalos üzem céljára lehet megvenni a műhelyemet. Sanyi, te jól ismersz, hiszen dolgoztunk együtt, amit egyszer kimondok, abból nem tágítok. Ezért megkérdezem, itt van–e önök között az, aki asztalosipari tevékenységet kíván folytatni e falak között.

- Igen itt van, itt ül önnel szemben, én lennék az - válaszolta Nándi.

A jelenlévő rokonok igyekeztek leplezni meglepődésüket, és megpróbáltak pókerarcot ölteni a számukra megfoghatatlan események folyamatában.

- Megvenném az üzemét, amennyiben ön is így gondolja.

- Ismerik az álláspontomat: asztalos tevékenységet folytasson az új tulaj, és egy összegben, azonnal ki tudja fizetni a korábban megállapított vételárat. Elfogadható az ajánlatom?

- Sanyi, szerinted reális ez az ár, amit az úr megállapított? – érdeklődött Nándi.

- Ebben az árban benne van az iroda, és annak berendezése is? – utalt Sanyi az asztalos üzem és a varroda közötti épületre, amit irodaként használt a főnök mindkét üzeméhez, amelyben jelen pillanatban tárgyaltak.

- Az a varrodához tartozik, csak itt intézem az asztalos műhely ügyeit is. Az új tulajnak kell majd egy irodát kialakítani a műhelyben.

- A varrodára jelentkezett már vevő? – kérdezte Nándi.

- Olyan jelentkező nincs, aki folytatni akarná a varrást. Mindkét épületet – persze kiürítve - egy diszkós akarja megvenni. Sajnos ez a helyzet: amennyiben a mai napig nem érkezik a szakmát folytatni kívánó vevő, holnap már kénytelen leszek bárkinek eladni.

- Megenged egy telefont? – vette kezébe mobilját Nándi.

- Természetesen! - felelte készségesen a két üzem tulajdonosa.

- Nándi vagyok – szólt bele a kagylóba. - Géza, ott vannak a közeledben a nejed és a lányaid?

- Igen, itt vannak mellettem! Csak nincs valami baj? – tudakolta ijedten a sógor.

- Nincs semmi baj. Ide tudnád őket hozni a varroda irodájához?

- Hát persze!

- Személyi okmányok legyenek mindenkinél – fejezte be Nándi a beszélgetést. – Kedves uram - szólt a tulajhoz. - Vételi ajánlatunk van a varrodára is.

- Ugyanazt tudom mondani ebben az esetben is, mint a korábbiban. Azonnali fizetés, és a szakipari tevékenység folytatása.

- Rendben van – bólintott Nándi. - Ma mindenképpen letesszük a foglalót mindkét üzemre, a fennmaradó részt pedig a szerződés aláírásakor egy összegben fizetjük.

- Én erre is készültem, minden papírmunkáról itt van az anyag a gépemben, csak be kell helyettesíteni az adatokat. Ezt az ügyvédem állította össze, aki a városban lakik. Azt mondta, hogy a késő esti és éjszakai órákat leszámítva bármikor hívhatjuk, és nyélbe tudjuk ütni az üzletet.

- Nagyszerű – fűzte hozzá Vali. - Indulhat is az ügyvéd!

Időközben megérkezett Géza családja. Fogalmuk se volt róla, hogy miért rángatták őket ide Nándiék, de jöttek, mert hívták őket. Ez valahogy így alakult ki ebben a családban, ha jött a telefon, akkor menni kellett, nem számított a sok száz kilométeres távolság sem. Akkor is mentek, amikor még füstöltek a mozdonyok, és akkor is, amikor többször át kellett szállni egy utazás során, amelynek a végén lovas kocsival folytatódott az út abba a faluba, amely Vali emlékezetében a mesék világaként jelenik meg.

Az üzem tulajdonosa ismerősként üdvözölte Erzsiéket.

- Csak nem indul újra a varroda főnök úr? – kérdezte Erzsi.

Tréfának szánta a kérdést, és nagyon meglepődött volt főnöke válaszán:

- De igen, hamarosan. Új tulajdonosa lesz a varrodának is – felelte Günther.

Csak így hívták a leköszönő tulajdonost egymás között az itt-dolgozók. A vezetéknevét ritkán említették, pedig nagyon egyszerű magyar neve volt: Budainak hívták, azon egyszerű oknál fogva, hogy dédnagyapja egy magyar mesterember, Németországba került valamikor az első világháború idején, ahol beleszeretett egy szép drezdai lányba, és kint ragadt német honban.  A dédunoka nem felejtette el magyar gyökereit, igaz, hogy akcentussal, de folyékonyan beszéli nyelvünket, és magyarnak is vallja magát.

- Már kezdem sejteni, hogy miért kellett bejönnünk. Beindul az üzem, és újból varrni kell. Lehet már tudni, hogy ki lesz az új tulaj? – hadarta el Erzsi a kérdését.

Kissé meglepődött, hogy nem Günthertől hallja a választ, hanem Nánditól.

- Jól gondolod Erzsók, varrni kell, és már ismert az új tulajdonos.

- Ki az? Ismerem?

- Igen! A feleségem, Vali. Azt szeretnénk, ha te lennél a varroda vezetője. Természetesen a lányaiddal közösen.

- Na ne viccelj sógor! Ez igaz?

- Ez nem vicc, rögtön érkezik az ügyvéd, és máris írjuk a szerződést, de szeretnénk tudni, hogy lehet-e rátok számítani, vállaljátok-e a feladatot?

- Mennyi gondolkodási időt kapunk? – kérdezte Erzsi, akinek arcáról egyre jobban olvashatóvá vált az igen válasz.

- Mennyi gondolkodási időt kértek? – incselkedett Nándi.

- Legalább néhány másodpercet – nevetett Erzsók, de szája széle láthatóan remegett a hirtelen támadt izgalomtól.

Hamarosan megérkezett az ügyvéd. Amikor meghallotta, hogy milyen feladat vár rá, először kicsit gondolkodott, majd megkérdezte:

- Most, azonnal készítsek el mindent, vagy több időt is kapok rá?

- A legfontosabb, hogy foglalót tudjunk adni, utána pedig amint lehet, a többit. Minél előbb, persze ahogy lehetséges – adta meg a kezdőlökést Nándi.

- Jól van. Ma megcsináljuk, amit ön javasolt, és ha egyetértenek velem, holnap folytathatjuk is a többivel.

Odaült a Budai úr által bekapcsolt számítógéphez. Elég gyorsan elkészültek az iratok, és a foglaló összege is megérkezett a régi tulajdonos számlájára.

- Még gyerek az idő! Össze kellene ülnünk egy kicsit megbeszélgetni közös dolgainkat – indítványozta Géza a többieknek, amikor maguk mögött hagyták régi-új munkahelyük épületét. - Menjünk hozzánk, a nagy diófa alatt elférünk mindannyian.

Hazafelé mindkét kocsiban csak az öreg – múzeumba illő – autók motorjának fáradt hangját lehetett hallani. Mindenkit az elmúlt egy-két óra eseményei foglalkoztattak. Gyorsan történt minden. Az arcokról valami olyasmit lehetett leolvasni, hogy: csak fel ne ébredjek Istenem! Gyönyörű, nyárvégi este volt, a telehold bevilágította az udvart, a két összetolt asztalra csupán a szúnyogok elriasztására helyeztek gyertyákat.

- Gyertek kis unokáim, segítsetek gyorsan megteríteni, jobban esik majd a szó, ha vacsora is van az asztalon, nagyanyátok finom gulyáslevest főzött – kérte a két nagylányt Marci bácsi. Nándi eközben kivett a lakókocsi hűtőjéből néhány üveg bort és üdítőt. Erzsi fehér abroszt terített az asztalra.

- Ez dukál a mai naphoz!

- Miért, milyen nap van ma? – nézett csodálkozva Aranka néni, a nagymama.

- Drága mamikám, ma nagyon jeles nap van! Mától van munkánk, nekem is és a lányaimnak is, és Sanyinak és Rolandnak is.

- Meséljetek gyermekeim! Hol kaptatok munkát? – kapta fel fejét a hírre Marci bácsi.

- Mi – a három „lány” – a varrodában, Sanyiék pedig az asztalos műhelyben.

- Újra indul az üzem? – örvendezett Aranka néni.

- Igen, indul mindkettő! – sugárzott Erzsi a boldogságtól.

- Ismét szalagvezető leszel? – faggatta tovább a nagymama.

- Drága édes nagymami, én leszek ott a főnök! Az asztalos üzem vezetője pedig Sanyi lesz.

- Mégsem adják el az üzemet? – érdeklődött Aranka néni.

- De igen! Már el is adták! Tudod ki vette meg?

- Ha elmondod, megtudom – válaszolt az ősz hajú nénike, de kiült arcára a kíváncsiság, és szemeivel valósággal sürgette a választ.

- Nándiék vették meg mindkét üzemet – mondta ki a kellemes valóságot Erzsi.

Ragyogott az örömtől az egész család. Marci bácsiból kikívánkozott a kérdés:

- Honnan tudtál ennyi pénzt előkeríteni Nándi fiam?

- Nyugodtak lehettek, becsületes úton jutottunk hozzá, de ha megengeditek, csak egy kicsit később meséljük el – zárta rövidre a témát Nándi.  – Inkább beszélgessünk az üzemekről. Mennyi időn belül lehetne megkezdeni a munkát az asztalos műhelyben? – kérdezte Nándi, és olyan választ kapott Sanyitól, amelyből meggyőződhetett, hogy jó kezekbe kerül a faipari cég:

- Az csak a megrendeléseken múlik. Van egy nagy kincs a tarsolyunkban, amit most meg tudnánk valósítani. Roland öcsém menyasszonya külkereskedő, és sokat jár külföldön. Néhány útjára Roland is elkísérte, és konkrét helyeket ismernek, ahol nagyobb mennyiségben vásárolnának magyaros konyhabútorokat.

- Álljatok meg egy pillanatra! – szólt közbe Erzsi. – Konyhabútorokat vennének, vagy egész konyhákat?

- Mi a kettő között a különbség? – kérdezte Vali.

- Az egész konyha elnevezés azt takarja, hogy a bútorok más konyhai eszközökkel és a szükséges textíliákkal is ki vannak egészítve. Ide tartozik a függöny, asztalterítő, a székek párnái és még sok minden.

- Erzsi néni, ennek hamarosan utána tudunk nézni, Roland néhány nap alatt hazaér a fővárosból, és ő többet tud erről mondani.

- Mi járatban van Budapesten az öcséd? – érdeklődött Zsófi, Erzsi nagyobbik lánya.

- Munkát keres, talán sikerrel jár! – válaszolt Sanyi.

- Te Sanyi, álláshalmozó lesz a te kedves öcsikéd? – tréfálkozott Kriszti, Erzsi kisebbik lánya.

- Úgy ám! – kiáltott fel Jenő. – Hát nem most szegődött el – a távollétében – az asztalos üzembe? Hol a telefonom? – nyúlt mobiljáért az ujjongó apa, és már hívta is kisebbik fiát, aki már az első csengetésre belehallózott.

- Szia apa! Csak nincs valami baj otthon? – hallatszott Roland rémült hangja.

- Nincs kisfiam, csak érdeklődök, hogy mi van veled?

- Jól vagyunk apa, mindketten! Kati is itt van velem. Munkahelyet még nem találtam.

- Hála istennek! – csúszott ki Jenő száján a gyermeke számára furcsának tűnő kijelentés.

- Te azért szurkoltál, hogy ne találjak munkát, apa?

- Dehogyis fiam! Itthon lenne munka, ha érdekel, amint tudtok, haza kellene jönnötök!

- Hol lenne a meló? – kérdezte Roland.

- Az asztalos üzemben.

- Még sem adja el Günther a céget? Jaj de jó, még ma este hazaindulunk. Bármilyen munkát elvállalok.

- Várunk benneteket!

- Repülünk! – örvendezett a fiú.

Jenő letette a telefont, óvatosan a zsebébe nyúlt, és abban bízva, hogy a többiek nem veszik észre, egy apró tablettát illesztett a nyelve alá. Juli, a felesége észlelve a mozdulatot javasolta a jelenlévőknek, tekintve, hogy az idő is előrehaladt, beszélgetésüket másnap folytassák, amikor már a kisebbik fia is hazaérkezik.

Elérkezett a reggel, és vele együtt Roland is megérkezett menyasszonyával, Katival, valamint a városból Sanyi a feleségét is hozta magával. A nagyra nőtt társaság már nem fért el az udvaron felállított asztal mögött, ezért még a nappaliból is ki kellett vinni a régi, magyaros motívumokkal díszített bútordarabot.

- Hadd nézzem ezt a szép mívű portékát, mielőtt még ráterítenéd az abroszt! – szólalt meg Sanyi. Ez pontosan olyan termék, mint amilyenekről az este beszéltünk.

- Ez magában is szép, de képzeljétek el egy népies hímzésű futóval! – jegyezte meg Erzsi és pillanatokon belül előkerített egy gyönyörű, magyaros asztalra való textíliát.

- Ilyen asztalt és hozzávaló székeket szeretnétek? Szóljatok, és már neki is állok. Szívem szerint egyfolytában ilyeneket csinálnék! – fűzte hozzá Roland. - De előbb meséljetek, hol kell dolgoznom, mit kell dolgoznom?  Még sem adta el az üzemet Günther? – ismételte meg az előző esti kérdését.

 Bátyja, töviről hegyire mindenről tájékoztatta testvérét.

- Te vagy az új főnök Nándi bácsi? – ujjongott Roland.

- Én csak az üzem tulajdonosa vagyok, a főnök a bátyád, és ha elfogadod, te pedig a helyettese. A belső dolgokon és a titulusokon majd elosztoztok. Hanem van itt egy nagyon fontos dolog, ami feltétlen kell az induláshoz. De ezt a bátyád fogja elmondani, mert én ehhez nem értek.

- El kell adni a termékeinket külföldön! – vette át a szót Sanyi.

- Milyen termékekre gondolsz bátyó?

- Olyanokra, mint amiket veled együtt lerajzoltunk, ott vannak a te gépeden is. Jó lenne, ha itt lenne a laptopod!

- Itt van, kint az autóban, ha kell, már hozom is! – ajánlotta fel a szolgálatait Roland.

- Légy szíves hozd be – kérte tesóját a nagyobbik fiú.

Egy idegen is azonnal megállapíthatná erről a két fiatalemberről, hogy szinte mindenben egy húron pendülnek, és láthatóan szeretik egymást. A laptop kis idő múlva a kívánt rajzoknál megnyitva feküdt az asztalon. Nándi ránézett a monitorra, és nem tudta eltitkolni csodálkozását:

- Gyerekek, őszintén bevallom, hogy én valamiféle skiccekre gondoltam, de ezek, ahogy elnézem, szabályos műszaki rajzok, amelyek alapján azonnal neki lehetne állni a gyártásnak.

- Hát persze - ha lehet szerényen dicsekedni, akkor most azt tette Sanyi. –Jól mondod Nándi bácsi, ezt akár holnap lehetne gyártani.

- Most már csak az a kérdés, hogy kellene-e valakinek a magyaros konyha.

- Minden bizonnyal! Néhány kész bútorról fényképeket mutattam egy német üzletlánc vezetőjének – felelte Kati –, ő máris rendelne belőle, akár nagyobb mennyiséget is.

- Nagyszerű! – nyugtázta Nándi. – Most az egyik legfontosabb dolgunk, hogy a tevékenységünkhöz szükséges engedélyek és egyéb okmányok elkészüljenek, addig, amíg rendeződnek a jogi kérdések, csak a falakon belül tevékenykedhetünk. Ettől a pillanattól az üzemben – illetve az üzemekben – minden a ti elképzelésetek szerint működjön. A varrodában Erzsi a főnök, az asztalos üzemben pedig Sanyi. Ezen belül mindennek úgy kell működni, ahogy ti meghatározzátok. Nekem csak az az elvárásom, hogy a dolgozókkal tisztességesen bánjatok, és a munkájukhoz mért, emberi bért kérek megállapítani a számukra. Még eddig nem említettem, van egy panziónk az ország egy távoli, szép részén, amelyben egy lakrészt a két üzem dolgozóinak tartunk fenn. De vannak nálam fotók a panzióról és a hozzá tartozó, mellette lévő étteremről.

Az asztalra rakott fényképeken lévő épület megnyerte mindenki tetszését.

– Még annyit szeretnék mondani – folytatta Nándi -,  hogy én lennék az első megrendelő, egyben referencia - bemutatóhely, ugyanis a panziót és az éttermet is be kellene rendezni népi motívumos bútorokkal, és fel kellene szerelni ehhez passzoló függönyökkel, asztalterítőkkel, székpárnákkal, meg még ami fontos az étterembe, beleértve a konyhát is, és a szállodát is.

- Hány szoba van a panzióban? – kérdezte Sanyi.

- Tíz! Mikor tudunk nekiállni a munkának?

- Ma már nem, de holnap elkezdhetjük összeírni az anyagszükségleteket, és amint elkészülnek a szükséges engedélyek, létszámkérdésben is léphetünk – mondta magabiztosan Sanyi.

Eközben Kati a fülén telefonnal kissé félrevonult tőlük, valakivel nagyon tárgyalt, németül. Mosolyogva ment vissza az asztalhoz.

- Beszéltem a német cég vezetőjével, érdekelnék azok a bútorok, amelyeket már egyszer mutattatok neki. Azt kéri, hogy amint lehet, le kellene gyártani mindegyikből egyet, és valakit elküldene megnézni, itt a helyszínen. Azt feleltem neki, hogy az illetékes visszahívja.

- Mikor kell visszahívni? – kérdezte Nándi.

- Minél előbb!

És Kati Nándi felé nyújtotta telefont, aki Sanyira mutatott:

- Ahogy mondtam, az asztalos üzemet te irányítod, tehát mindenben a tied a pálya!

- Köszönöm a bizalmat bácsikám! Igyekszem jól gazdálkodni az üzemmel, és jól bánni az összes leendő munkatársammal. Igaz, hogy még hivatalosan nem alakultunk meg, mégis meghozom leendő cégvezetőként az első intézkedésemet, egyelőre szóban: a vállalkozásunk üzletkötője és reklámszakembere a mai naptól Kati, őt szakmai tanácsadóként és döntésre jogosult személyként külföldi útjaira elkíséri közvetlen helyettesem, Roland, az öcsém. Tehát a kapcsolatot az előbbi úrral is ti ketten tartsátok, és már ma az öcsém tárgyaljon vele. Úgy gondolom, hogy az engedélyek két héten belül a kezünkben lesznek. Tehát erre az időre kész bemutatódarabokat kell gyártanunk.

- Meg lesz főnök! – válaszolt az örömtől ragyogó arccal Roland.

A telefon végül is Katinál maradt, aki megbeszélte a leendő megrendelővel, hogy hamarosan elküldi egy szakemberét, hogy megbeszéljék a továbbiakat.

- Fiúk, amíg a levegőben lóg a cég, addig is lehet készíteni a terveket, felmérni a terepet, és ha ez megvan, akár gyárthatjuk is a berendezéseket - javasolta Nándi.

- Van valamilyen elképzelésed? – érdeklődött Sanyi.

- Van, kettő is. Az egyik, hogy szolidan magyaros legyen, a másik pedig az elsőből következik is, hogy szép legyen.

- No, de közelebbi elképzelés, hogy milyenek legyenek az asztalok, a székek?

- Na és a textiltermékek? – szólalt meg Erzsi.

- Ti vagytok a szakemberek, tervezzetek, rendeljétek meg az anyagokat, mondjátok meg, hogy mennyi pénz kell forgótőkének. Semmibe nem fogok beleszólni! Egy kérésem van, hogy ma még ne álljatok neki, utána úgy osztjátok be az időtöket, ahogy jónak látjátok. A ti feladatotok lesz a személyzeti, munkaügyi és bérrel kapcsolatos ügyek intézése is. Gondolom van könyvelő az ismerőseitek között. Amire teljesen beindul a két cég, biztosra veszem, hogy minden a helyén lesz.

- Részemről minden rendben lesz – válaszolt Sanyi.

- A részemről sem lesz gond – felelt Erzsók is.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, az egész nap a tervezgetéssel telt, az elkövetkező napok pedig az üzemekhez szükséges engedélyekre való várakozással. Nándi és Vali azon tanakodtak, hogy haza kellene menni arra az időre, amíg készülnek az okmányok.

- Gyerekek, gondoljátok meg ezt a hazaruccanást! Fél nap oda, fél nap vissza, a ti korotokban nem lehet már csak úgy szaladgálni. Okosabban tennétek, ha kivárnátok azt a néhány napot nálunk! – térítette jobb belátásra őket Géza. Addig bejárjuk a környéket, lemegyünk a tóra, meglátjátok, milyen komoly vízi paradicsom van a faluszélén,

- Én eddig csak a falutok határában lévő tóról hallottam, de még egyszer sem voltam a közelében – válaszolt Nándi, aki Vali nagy örömére hagyta magát meggyőzni, hogy ne bontsanak tábort.

- Ez egy nagy tó, Vali is sokszor fürdött benne gyerekkorában. Akkor még csak egy nagyobbacska vízfelület volt, valamikor a nyolcvanas években kezdte el fejleszteni a két szomszédos település, mivel egyik része a mi falunk, a másik része, a város területén van. A kilencvenes években létrehoztak egy KFT- t, amely azóta is a tó használója. Van a tónak egy csónakázó, egy strand és egy horgászásra kijelölt része. Sokáig nagyon jól mentek a dolgok, jöttek a vendégek, és hoztak egy kis pénzt a község kasszájába is. Ebből lett felújítva az iskola és az orvosi rendelő.

- Már nem jönnek a vendégek? – kérdezte Nándi.

- Az utóbbi két évben minden megváltozott. A városi polgármester asszony, Alsó Elemérné elérte, hogy leváltsák a KFT vezetőjét és a helyére tettek egy operett katonát, aki ezt megelőzően már két cég vezetője volt. Persze mindegyiké csak addig, amíg tönkre nem tette a cégeket.

- Én ezt most nem értem. Mi abban a fantázia, ha minden céget hagynak valakinek tönkretenni? – ámuldozott Nándi.

- Volt idő, hogy én sem értettem, de most már tisztán látom – és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy mi folyik itt. Először egy régi, bejáratott cég szaktekintély vezetője helyett tették be ezt a jóembert, amit szépen, módszeresen leépített, szinte lepusztított. Nagy kincs ám manapság a romjaiban mutatkozó eladható üzem, vállalkozás stb.

- Értem - szólt közbe Nándi. – A lepukkant céget el lehetett adni olcsón. Na de mégsem értem! Mi abban a pláne, ha az önkormányzati vállalkozást sokkal az ára alatt adják el?

- Gondolkozz egy kicsit!

- Megvan! Hát persze: haveroknak adták el, a sógornak, komának, jó barátnak!

- Rákoppintottál a lényegre sógor – szólt elismerően Géza.

- Feltételezem, hogy ez a jóember a következő céget is azért tette tönkre, mint az elsőt!

- Úgy van.

- Most pedig a harmadikat! Ugye? – állapította meg Nándi, de Géza csak a fejét csóválta.

- Mi van, nem talált?

- Nem kedves rokon, ebben az esetben nem egészen erről van szó. Ez is egy nagy ganéság, csak kissé másként történik a kivitelezése. Ami jelenleg itt folyik az nagyon jó példája annak, amikor a becstelenség éles elmével párosul. Hamarosan lesznek a választások, és a polgármester asszony már nem bízik újraválasztásában, de szükségét érzi, hogy valamilyen formában a felszínen maradjon, és egy jól jövedelmező vállalkozásból továbbra is tömhesse a zsebeit.

- De akkor mi értelme volt jóval a választás előtt leváltani a régi vezetőt? – kérdezett bele Géza előadásába Nándi.

- Nem kapiskálod?

- Csak egyre tudok gondolni, aki jelenleg lett a KFT vezetője, csak egy báb, akit azért tartanak, hogy ideig-óráig betöltsön egy-egy beosztást.

- Beletrafáltál! Egyébként hamarosan megtudjuk, majd kiderül a vallatásnál, ahogy nagyapám szokta mondani. Kezdetben még egész szerény volt a polgármester asszony, de később egyre jobban elszemtelenedett.

- Biztosan belevitte a környezete. Ismerős a téma, sok ilyen emberrel találkoztam a rendőri munkám során. Eleinte mindent szabályosan csináltak, minden idegszálukkal vigyáztak, nehogy törvényt sértsenek, aztán egy jó környezet lassacskán rátérítette őket a bűn és erkölcstelenség útjára – fejtette ki Nándi a véleményét.

- A mi polgármesterünk ugyanolyan becsületes, mint amilyen a megválasztása előtt volt – jellemezte Géza a falu első emberét.

- Ő, mint nagyon sok másik - tisztséget betöltő – ember meg tudta őrizni a tisztaságát, és felemelt fejjel indulhat a következő választásnak. Ugye újra indul?

- Azt mondta, hogy igen, de nagy küzdelem lesz, mert a városi polgármester asszony fia, Alsó Gáspár is indulni fog – válaszolta egykedvűen Géza.

- Ő hol lakik?

- Már két éve itt lakik a faluban, és már elkezdte magához édesgetni az embereket, de ami még rosszabb, minden energiájával Horváth Jóskát, a mi polgármesterünket ócsárolja a pribékjein keresztül. Erős a gyanúm, hogy a német vállalkozó nem véletlen vonult ki a faluból.

- Mi a jelentősége annak, hogy kivonult?

- Valamikor, jó pár évvel ezelőtt Jóska hozta Günthert és két üzemét a faluba. Németországban ismerkedtek meg, amikor Jóska kint volt iskolán. Azt beszélik az emberek, hogy Alsó Gáspárnak furcsa kapcsolatai vannak, akik óvatosan Günther fülébe súgták, hogy jobban tenné, ha pakolná a cuccát – adta meg a magyarázatot a kialakult helyzetre Géza.

- Miért fontos Gáspárnak, hogy Günther távozzon? – értetlenkedett Nándi.

- Nagyon egyszerű – válaszolta Géza – az egyik, hogy az így munka nélkül maradt emberek nem szavaznának Jóskára, mert a látszat az lenne, hogy az ő barátja, és rajta keresztül ő, cserbenhagyta a falut. Őt lehet okolni, hogy kenyér nélkül maradt sok ember. A másik, amit sejteni lehet, hogy Gáspár szeretne a két épületben egy diszkót üzemeltetni.

- Miért? Nincs elég diszkó a városban?

- Van ott bőven, hogy a jó fene enné meg még a kitalálóját is! Éjszakánként még a város szélén lakók sem tudnak pihenni tőlük. Kérdezd meg Sanyitól, hogy mi a véleményük erről a zenének nem nevezhető hangzavarról.

- Akkor mi most áthúztuk a számítását, mert rátenyereltünk az épületekre? – kérdezte mosolyogva Nándi.

- Azt hiszem ezzel nem csak a diszkót akadályoztuk meg, hanem Jóskát is megerősítettük a székében. Lesz ismét munka a településen, és az elégedett embereknek meg sem fordul a fejükben másik polgármestert választani, főleg egy olyan asszony gyerekét, aki már bizonyságát adta korruptságának – fejezte ki Géza az elégedettségét.

A délelőtt egy nagy családi beszélgetéssel folytatódott. Volt mit megbeszélni, előjöttek a gyerekkor emlékei, megemlékeztek a nagyszülőkről, és Marci bácsinak jutott eszébe egy nagyon fontos dolog, amelyre azonnal felhívta a fiatalok figyelmét:

- Az illendőség és a tisztelet is azt kívánja, hogy beszélnetek kellene Horváth Jóskával. Egy polgármesternek tudnia kell, hogy milyen fontos események történnek a falujában! Jól mondom?

- Jól mondod Marci bácsi! Mindenképpen terveztem én is, hogy felkeressük.

- Hívjuk át ide hozzánk, hiszen minden érintettek vagyunk a kérdésben, ennyien azonban mégsem látogathatjuk meg – javasolta Sanyi.

- Hívjátok vele együtt Rózsát, az édesanyját is! – tette hozzá Vali.

Anya és fia riadt képpel léptek be a kiskapun.

- Miért hívtatok? – kérdezte Rózsa, aki Valit meglátva, hatalmas puszit cuppantott az arcára. Jóska, a fia, bocsánatkérően nézett rá:

- Jaj, édesanyám, elfelejtettem mondani, hogy mi már találkoztunk Vali nénivel és Nándi bácsival. Tudjátok, mindenfelé szaladgálok, hogy találjunk egy megbízható iparost, aki elfoglalná a megüresedő épületeket.

- No, és sikerült? – tudakolta Erzsók.

Jóska csak a fejét csóválta.

- Hála Istennek! – szólalt meg Nándi.

- Maga ellenünk szurkol, Nándi bácsi? – nézett rá meglepetten a polgármester.

- Dehogyis, Jóska! Én nektek, vagyis magunknak szurkolok!

- Itt megakadtam! – felelte Jóska.

- A tegnapi napon eladásra, de úgy is mondhatom, hogy megvételre került mindkét üzem.

- Ki vette meg? Csak nem a diszkósok?

- Mi vettük meg Vali nénéddel a varrodát is és az asztalos üzemet is. Ezért is kértük, hogy gyertek át, mert erről szerettünk volna tájékoztatni. Mindkét műhelyben – elsősorban – helybelieket szeretnénk foglalkoztatni.

- A profil marad a régi, vagy vannak újabb elképzelések? – érdeklődött kipirult arccal a község fiatal vezetője.

- Alapvetően marad, de vannak újabb elképzelések is. Menetközben mindenről tájékoztatni fognak az üzemek vezetői. A varroda részéről Erzsi néni, az asztalos műhelyből pedig Sanyi. Most az átírási és egyéb okmányok elkészítése van soron, és ha beindulunk, várjuk a te javaslataidat is.

- Ha szükséges a papírok elkészítését meg tudom sürgetni, sőt az ügyvédünk mindenben a rendelkezésükre áll.

- Ezt szívesen fogadjuk – bólintott Nándi a felajánlásra.

- A mai napomat, de még az ezután következő időszakot is boldoggá tették. Ennél nagyobb örömöt, hogy lesz munkájuk az embereknek, manapság el se tudnék képzelni. Újra mosolygós arcokat látok magam körül. Mindenkinek köszönöm, akinek része volt ebben a jó cselekedetben – érzékenyült el a polgármester.

- Mikor tudunk az ügyvédetekkel beszélni? – terelte hivatalosra a szót Nándi.

- Telefonon akár most is. Felhívjam?

- Igen -  egyezett bele Nándi, aki még aznap délutánra beszélte meg a találkát a hivatal jogászával.

- Nagyszerű! Délutánig még van egy kis idő. Hadd marasztaljunk benneteket ebédre! – kérlelte Aranka néni Rózsát és polgármester fiát. Az anyja kérdőn nézett fiára, ő pedig összecsapta két tenyerét, és hangos szóval fogadta el a meghívást:

- Naná, hogy elfogadjuk! Aranka néni húslevesét, hogy is hagyhatnánk ki! Nincs annak párja, az egész környéken!

Délután megérkezett az ügyvéd, aki vállalta, hogy felveszi a kapcsolatot az eladó ügyvédjével, és igyekeznek minél előbb megoldani az átírással, valamint a cégbejegyzéssel kapcsolatos feladatokat. Eseménytelennek látszó időszak következett. Nándi abban bízott, hogy pár napon belül megtörténhet a tulajdonváltozási bejegyzés, és utána már rájuk nem lesz szükség, és mehetnek haza. Géza gondoskodott róla, hogy vendégeik ezidő alatt jól érezzék magukat, ahová csak lehetett magával vitte a rokonokat. Másnap, korán reggel a rétre mentek felgyűjteni a lekaszált lucernát.

- Egészen jól áll a kezedben a vasvilla – dicsérte meg Marci bácsi, a városinak gondolt obsitos rendőrt.

- Elvégre falusi gyerek vagyok én is! – hencegett Nándi, de azért óvatosan hozzátette – eredetileg.

Igyekeztek a munkával, mert a száraz lucernának lepereg a levele, a jószág pedig azt jobban szereti, mint a csupasz szárát. Éppen hogy hazaértek, mikor megjelent a kapujukban egy férfi, akiről már messziről lerítt, hogy valamilyen kereskedő féle. Udvariasan köszöntötte az udvaron tevékenykedő Marci bácsit:

- Jó napot bátyám! Érdeklődnék, hogy meg van-e még a bikájuk? A múltkorában én voltam itt alkudozni, de nem tudtunk megegyezni az árban. Ha még megvan, megadom érte, amit akkor ajánlottak.

Marci bácsi éppen el akarta utasítani a jóembert, amikor Nándi megelőzte:

- Igen, eladó.

Az öreg kíváncsi tekintettel nézett rokonára. Nézéséből valami olyasmit lehetett kiolvasni, hogy nem érti ezt az egészet. A bikát már eladták, egy hónapig még tartják is új tulajdonosának, amit ő busásan meg is fizet. Akkor most, miért mondja Nándi a kupecnek, hogy eladó?

 – Várjon egy kicsit, hívom a bika tulajdonosát – mondta Nándi, és hátrament az istállóban söprögető Gézához.

– Gyere sógor, itt van egy kereskedő a bikáért!

- Elkésett, előbb kellett volna elfogadni a normális árat, meg már nincs is miről beszélni, már nem a miénk a bika.

- Dehogynem! - felelte Nándi.

- Hogy lenne a miénk, amikor eladtuk. Még az árát is megkaptuk! – érvelt Géza.

- Ezzel a dologgal ne foglalkozz, a bika nem lett eladva, de most add oda ennek a marhakereskedőnek!

Géza még mindig nem értette, hogy miről van szó, de szót fogadott Nándinak, és a kupeccel hamarosan nyélbe ütötték az üzletet. Azt már nem voltak képesek végignézni, hogy rakták fel a teherautóra új gazdái. Apa és fia elmentek a kert legtávolabbi végébe, hogy ne is hallják a panaszos bőgést. Amikor az autó hangját elnyelte a távolság Géza kérdéseket tett fel Nándinak:

- Kedves sógikám, hogy van ez? Kétszer adtunk el egy jószágot?

- Mindent megmagyarázok! Nem gondoltam, hogy jelentkezik vevő az „eladott” állatra!

- Pontosabban, az általad megvett állatra! Miért csináltad Nándi?

- Előbb hadd kérdezzek én tőled valamit Géza. Te miért adtad el annak idején a két szép disznódat, és hoztad el az árát nekünk vonattal, több száz kilométer távolságra?

- Mert azt akkor úgy kellett!

- Ezt pedig most így kellett! Kielégítő a válaszom testvér? Azt a pénzt, amit én adtam fel a címedre, pedig használjátok egészséggel!

- Nem fogadhatom el! Légy szíves tedd el a bika árát! – erősködött Géza.

- Nekem nincs szükségem arra a pénzre, nektek pedig igen.

- Hát, ami azt illeti, könnyebbé teszi az életünket.

- Mennyi kölcsönötök van? – tette fel az indiszkrét kérdést Nándi, amelyre Géza őszinte választ adott:

- Még három millió forint. Ha ez nem lenne, pontosabban a havi törlesztő részlet, jobb lenne a helyzet.

- Megoldódik ez is, hidd el! – vigasztalta Nándi a sógorát, majd megkérte Krisztit, Géza kisebbik lányát, hogy egy rövid időre engedje a számítógépéhez. Megnézte az email-jeit, végrehajtott még néhány műveletet, majd néhány helyre levelet írt, és mint aki jól végezte a dolgát visszaballagott a teraszon üldögélő sógorához.

Hosszasan elbeszélgettek. Géza nem értette, miből tudják őket támogatni Nándiék. Arra gondolt, hogy rokona sikeres vállalkozó, aki nem felejtette el azt az időszakot, amikor ő szorult segítségre.

Elérkezett a várva várt nap. A hivatalok munkatársai – hála a község polgármesterének, Jóskának, rekordidő alatt végezték munkájukat. Nándi tulajdonába kerültek az ingatlanok, és az üzem működéséhez szükséges cégalapításon is túljutottak. A cég új irányítói birtokba vették a műhelyeket, és elfoglalták helyüket az irodában. El tudták kezdeni a dolgozók felvételét, amihez semmiféle toborzásra nem volt szükség, mert a volt dolgozókat könnyedén elérték, s ők örömmel vállalták, hogy visszamennek gépeikhez. Mindkét üzemet eredeti formájában, a teljes berendezésével együtt vette át az új tulajdonos. Nándi nagyon meglepődött, amikor Günther egy komoly teherautót és egy furgont is átadott, mondván, azok is a géppark részei. Azonnal felvették a kapcsolatot a beszállítókkal, és megrendelték a munkák beindításához szükséges anyagokat.

- Mára kérik az árut vagy holnapra is megfelel? – fogadta a megrendelést az egyik fatelep.

- Holnapra jobb lenne – nyugtázta Sanyi a visszaigazolást.

Alighogy leadta a rendelést, felhívta telefonon Lalit, az idősebb féltestvérét:

- Bratyó, meló lenne! Tudnátok vállalni Gáborral?

- Hol? Az üzemben? Hallottam Gábortól, hogy hamarosan indultok.

- Igen,  már el is indultunk.

- Mi a feladat?

- Biztonsági szolgálat, de még kellene egy fő mellétek, hogy szabadnapotok is lehessen!

- Mikor kellene kezdeni?

- Ma este. Igaz, hogy holnap érkezik az áru, de őrzés nélkül már most sem maradhatnak a műhelyek. Nagy értékű technikai berendezések vannak  az épületekben.

- Oké, tesó! Ma este már tudok is kezdeni. Hála Istennek nem ittam meg a sörömet, hiába szemezett velem a hűtőből. Kapóra is jött ez a meló, mert éppen utcára kerültem, Gáborral együtt.

- Mikor rúgtak ki benneteket?

- Engem tegnap, Gábort pedig ma. Nem mondta?

- Nem találkoztunk, mert az üzemmel voltunk elfoglalva az utóbbi napokban. De mi történt?

- Másik biztonsági cég vette át a telephely őrzését, és hozta magával a saját dolgozóit, mi pedig mehetünk Isten hírével.

- Ne bánkódj, itt jobb helyetek lesz!

- Azt nem is kétlem! Hány órára menjek?

- Este hatra.

- Rendben – köszönt el Lali.

Nándi önkéntelenül végighallgatta a két testvér beszélgetését.

- Tehát manapság így mennek a dolgok. Ma még van munkahely, holnap már nincs. Hol van itt a sokat emlegetett anyagi és szociális biztonság?

- Tudom mi ez, bácsikám – reagált Sanyi az öreg rokon kérdésére. – Átéltem ezt a borzalmat, sajnos, nem is egyszer. Tudod, milyen rossz érzés, amikor odalép eléd a munkahelyi kiskirály, és szemrebbenés nélkül kijelenti: ott kint tágasabb.

- Valamint, azt is hozzáteszik, hogy százan állnak helyetted az ajtó előtt sorban.

- De jól tudod, pedig te nyugdíjas vagy.

- Igen, nyugdíjas vagyok. Valamikor az ötvenedik életévem környékén kerültem nyugdíjba, a volt főnököm folyamatos gáncsoskodásának köszönhetően. Később, betegesen is, kénytelen voltam munkát találni. Egy vállalkozáshoz kerültem, ahol kezdetben nem is volt különösebb gond, mert a céget vezető idősebb ember normálisan viszonyult a dolgozókhoz. A problémák akkor kezdődtek, amikor egyre nagyobb teret kaptak a gyerekei a cégen belül. Úgy elszálltak maguktól, mint a héliummal töltött lufi.

- Tudás meg nem sok, ahogy ilyenkor lenni szokott – szólt közbe Sanyi.

- Úgy van! Szakmai, irányítási ismeretek és emberség nélkül görgették maguk előtt a vállalkozásukat.  Tudod, mi az érdekes? Az, hogy a vállalkozásuk még most is működik, azzal együtt, hogy folyamatosan cserélődik az állományuk, és nagyon rossz hírük van a környéken. Nap mint nap megalázták a dolgozókat. Hol kicsit, hol nagyobbat martak szerencsétlen, minimálbérért foglalkoztatott emberekbe. Ahhoz persze volt esze a vezető úrnak, hogy két jelenléti ívet használjon: egyiket a dolgozók felé, a másikat a hatóságoknak esetleges bemutatásra. Előre el volt készítve nekik egy boríték, ha netán megbuknának valamelyik ellenőrzésen, legyen mit a megfelelő zsebbe csúsztatni.

- Veled nem variáltak?

- Talán visszatartotta őket a rendőri múltam. Habár a főnök egyik gyereke próbált kóstolgatni. Egyszer valahová mentünk vele, kocsival. Én vezettem, beültem a volán mögé, a fiatalúr pedig az anyós ülésre. Indulni akartam, amikor megszólalt a húsz év körüli fiatalember:

- Nándi, ugorj vissza az irodába a táskámért! Ott felejtettem az asztalon.

- Mit tettél erre?

- Ültem nyugodtan a kocsiban, és vártam, mit lép a „gyerek”. Abban bíztam, hogy stornózza bugyuta megszólalását, ám nem ez történt. Megismételte, sőt, még nyomatékosította is előbbi szövegét:

- Nándi, nem hallottad? Ugorj vissza a táskámért!

- Ránéztem, és megkérdeztem tőle:

- Édes kis fiam, te hozzám beszélsz? 

Erre visszakérdezett:

- Miért, van rajtunk kívül más is az autóban?

Legszívesebben szájon vertem volna, de úgy döntöttem, hogy inkább elbeszélgetek vele.

- Úgy látom, hogy igen. Hárman vagyunk, te, én és egy nagy adag gőg és neveletlenség, ami annyira túltengett már benned, hogy kiszökött belőled és lassan betölti az autót. Honnan vetted ezt az ötletet, hogy rábírj arra a nagy marhaságra, hogy utánad hozzam a táskádat?

- Egyet vegyél tudomásul, én vagyok a főnök egyik helyettese, tehát az utasításaimat végre kell hajtanod!

- Akkor, most kapaszkodj bele abba a jó süppedős ülésbe, nehogy kirepülj azokon a hatalmas szárnyakon, amit beképzeltségnek hívnak! Először is, neked nem Nándi vagyok, hanem Nándi bácsi. Másodszor, keressetek helyettem valakit ettől a pillanattól, mert nekem erre a bohóckodásra nincs szükségem!

- Ott hagytad őket?

- Azonnali hatállyal. Utána sok éven át dolgoztam egy önkormányzati cégnél. Már az elején észrevettem, spicli van a csapatban.

- Rád árulkodott?

- Rám is. A szomorú az a dologban, hogy néhány helyen igénylik az ilyen semmi emberek szolgáltatásait, akik a helyzetükből adódóan saját pecsenyéjüket sütögetik. Elkezdenek trükközni. A saját hasznukra kozmetikázzák a kért adatokat. Legtöbbször azok az emberek csinálják, akiknek a legtöbbet segítettünk.

- Értem, Nándi bácsi. Ezt jelzésnek is veszem, hogy ne higgyek az árulkodóknak.

- A közeledbe se engedd őket! Volt egy kis kollégám a rendőrségen, aki úgy akart érvényesülni, hogy egy másikra szeretett volna árulkodni. Először meghallgattam a másikat eláztató beszédét, majd behívtam az irodába azt a kollégát is.

- Most mond a társad szemébe azt, amit az előbb nekem mondtál!

- Az árulkodós legény még csak ránézni sem mert a másikra. Még aznap összehívtam a csapatot, és mindenkinek a tudtára adtam, hogy nálam a munkatársakról csak azok jelenlétében lehet „panaszkodni”.

- Megértették?

- Igen – felelte Nándi és más témára terelte a szót.

Az iránt kezdett érdeklődni, hogy milyen szórakozási és kulturális lehetőségek vannak a városban. Sanyi készségesen beszélt városáról.

- A fiatalok megtalálják, amit keresnek. Talán valamivel több diszkó működik, mint amennyire szükség lenne, a középkorúakra és az idősebbekre azonban mintha nem gondoltak volna. Hiányzik az éttermekből a nekik való zene. A diszkók zaja pedig elviselhetetlen, főként nyáron, amikor éjszakánként nyitva vannak a házak ablakai. Nagyon jó színházunk és könyvtárunk van. Több egyesület működik a városban, a legtöbbjük eredményesen. Nekem nincs szerencsém, mert egy olyanba léptem be, amelyiknek a vezetőinek furcsa elképzelésük volt a világról. A neve: Városrészünk Felemelkedéséért Egyesület. Hamarosan rájöttem, hogy a felemelkedéshez és a városrész fejlődéséhez csak minimális köze van ennek az egyesületnek.

- Mi volt velük a gond? – érdeklődött Nándi.

- Az egyesület tagsága jóhiszemű és rendes emberekből áll. A vezetőjükkel volt bajom, akiről ordít, hogy csak annyira viseli szívén a kerület sorsát, amennyiből profitálhat. Neki az a legfontosabb, hogy egy jócselekedete ezzel ki van pipálva, és az önkormányzati választáson nagyon jól jönnek az ilyen „dokumentált” erények. Az egyesület vezetőségébe bekerülés feltétele – kimondatlanul is -, hogy beletartozz abba a haveri körbe, ami a helyi újgazda-gokból állt össze. Általában a tagok végeznek el helyettük minden munkát, mégis olyanokat pózolnak egy - egy műsor végén, mint egy főszereplő a függöny előtt. Minden évben megrendezik a Pünkösdi Királyság című – el kell ismernem – nagyon érdekes és szép műsort. Minden résztvevő belead apait, anyait, és egyre nagyobb a sikerük. Addig minden szépen, kulturáltan megy, amíg meg nem érkezik a polgármester asszony, innentől, azonban némelyik úgy viselkedik, mint egy gyerek. Szabályosan körbedongják a hízelgést szívesen fogadó jóasszonyt. Fényképezkednek a szerepelni nagyon szerető hölggyel. Az egyik úri ember erről így nyilatkozott:

- Nagyon sokat hoz a konyhára, ha látnak a polgármester asszony mellett. A városban ezután többen megismernek, és nő a népszerűségem.

- Van olyan ember, aki ezt komolyan is gondolja? – hüledezett Nándi.

- Érdekes emberek mindig is voltak és lesznek is. Emlékszem, ez az ember a régi rendszerben is szeretett fényképezkedni az akkori vezetőkkel. Az ember már csak ilyen – rázkódott meg Sanyi.

- Már amelyik! A jellemtelenség és a nyelv szoros kapcsolatban állnak egymással – állapította meg Nándi.

- Azt hiszem, eladjuk a lakásunkat a városban, és hazaköltözünk apámékhoz. Ragasztunk az öreg házhoz néhány szobát, és kényelmesen elférünk. Legalább kivonjuk magunkat a polgármester asszony fennhatósága alól. A faluban Horváth Jóska polgármesterként is rendes ember maradt.

- Úgy hallottam, hogy az Alsó Gáspár is indul a következő választáson. Nem fogja veszélyeztetni Jóska sikerét?

- Így, hogy ismét van munka a faluban, Jóska mellé állnak az emberek. A mi feladatunk is, hogy népszerűsítsük. Az ő irányítása alatt gyarapodni fog a falu – fejtette ki véleményét Sanyi.

- Bevétele is lesz a községnek, az általatok befizetett adókból – tette hozzá Nándi.

Még egy darabig elbeszélgettek, terveztek, pakoltak, készülődtek az elkövetkező időszak feladataira, és azt vették észre, hogy a templom toronyórája megkondította a délután hat órát. Valaki kívülről megkopogtatta az iroda ajtaját.

- Szabad! – kiáltott ki Sanyi.

- Szevasztok! – lépett be a helyiségbe Lali, aki még nem is találkozott ittlétük alatt Nándiékkal.

- De megemberesedtél! – üdvözölte Jenő nagyobbik fiát Nándi.

- Jár ám az idő Nándi bácsi! Úgy látom, te nem öregszel! – bókolt a rokon fiú. - Meséljetek nekem, milyen változások mentek végbe a műhelyek életében az utóbbi időben!

- Sanyi, mint az üzem vezetője, mindenről tájékoztat – hárította át Nándi, az új főnökre a válaszadás jogát.

 Sanyi töviről – hegyire elmesélte a tulajdonos csere körülményeit, és amikor úgy gondolta, hogy Lali kellőképpen ismeri már leendő családi vállalkozásukat, megkérdezte tőle:

- Vállalod-e a biztonsági szakember munkakört?

- Tehát nem csak őrködnöm kell, hanem…?

- Hanem rendészeti feladatokat is el kell látni. Addig éjjeli őrként szerepeltek, amíg el nem végzitek a rendészeti munkához előírt iskolát, azt követően rendész munkakörben lesztek. Addig a ren-dész édesapánk lesz.

- Elfogadja? – nézett hitetlenkedő arccal Lali.

- Igen, tegnap már megbeszéltük vele. Azon kell lennetek, neked is és Gábornak is, hogy mielőbb bizonyítvány legyen a kezetekben. A tandíjat a cég fizeti.

- Rendben! Mielőbb utánanézek, hol indul fejtágító – felelte jókedvűen Lali. - A mai éjszakán mit kell megőriznem?

- Varrodát, asztalos műhelyt, meg mindent, ami a kerítésen belül van. Látom kutyát is hoztál.

- Igen, egy rendőr ismerősömtől kaptam, kiképzett, de kiöregedett járőrkutya.

- Abban a keskeny, hosszú zsákban mi van, amit hoztál magaddal? – érdeklődött Nándi.

- Ebben egy honfoglalás kori nomád íj van. Persze csak a reprója. Hasonlókat használtak honfoglaló őseink. Gondoltam behozom magammal, itt az éjszaka, kint az udvaron tudok gyakorolni, a jövő héten bemutatót tart a hagyományőrző egyesületünk.

- Igen – vette át a szót Sanyi –, van egy nagyon jó hagyományőrző egyesületünk, Lali a vezetője, amelynek tagja vagyok én is, valamint a két öcsém, és Géza bácsi lányai, Zsófi és Kriszti. Rajtuk kívül még nyolc másik fiatal. Megtanultuk a honfoglalás kori fegyverek kezelését: tudunk vívni, kézi tusában se vagyunk utolsók, és jól lövünk íjjal.

- Ez igen! – ámuldozott Nándi. – A biztonsági szolgálatnál pedig egyenesen előnyösek ezek az ismeretek.

Már javában sötétedett, amikor magára hagyták Lalit a telephelyen, aki, mielőtt elköszöntek egymástól, beírta telefonja gyorshívójába a cég vezérkarának telefonszámait.

Az elmúlt napok izgalmaitól fáradt emberek nyugovóra tértek. Nándi és Vali is csak rövid ideig beszélgettek, az álom erősebbnek bizonyult, elaludtak. Éjfél után, egy óra körül lehetett, amikor megszólalt Nándi mobiljának csengője.

- Lali vagyok. Idegenek akarnak behatolni a területre. Sokan vannak, néhány autóval. Úgy nézem, valamilyen eszközök is vannak náluk.

- Indulunk! - lépett ki Nándi a lakókocsiból, miután nagyon gyorsan magára kapta melegítőjét.

Géza már az autóját indította. Nándi odakiáltott nekik:

- Zsófi, te gyere, ülj be mellém!

A lány szót fogadott, és két autó, mindkettőben két fővel elindult a műhelyek felé. Menetközben telefonon beszélték meg egymással, hogy két irányból közelítik meg az épületeket. Ezalatt Jenő két fiával - Gáborral és Rolanddal - is elindult, valamint Sanyi a városból. Velük is telefonkapcsolatba léptek, és így már több irányból érkeztek az objektumhoz. Azonnal észrevették a három, kerítésre néző autót, amelyek a műhelyekre reflektoroztak. Mellettük vagy tíz nagydarab izomagyú. Ők is észlelték az érkezőket, bepattantak a kocsikba, hogy eltűnjenek, de azok szorosan mögéjük álltak, elvágva a menekülés lehetőségét, elől pedig a kerítés fogta meg őket.

- A vezér kiszáll, a többi a kocsikban marad! – adta ki nekik az utasítást Nándi.

Rövid tanakodás után egy tagbaszakadt férfi odakullogott a nyugdíjas rendőrhöz, aki egy pillanatra körbenézett, és ekkor értette meg, mitől lettek ezek a nagydarab feketeruhás, bakancsos ördögök ilyen kezes bárányok. Öt íj nyilai meredtek rájuk, pontosabban hat, mert a kerítésen belülről Lali is maga elé emelte az 50 fontosát.

- Maga ennek a nyájnak a kolomposa? – kérdezte Nándi olyan megvetéssel, amilyent csak ki tudott hozni magából.

A drabális nem szólt semmit.

– Még egyszer megkérdezem, de többet már nem, maga a vezér?

- Igen, én! – felelt a széles hátú.

- Ki a megbízójuk? 

A verőlegény csak nézett, látszott rajta, hogy mondaná is, nem is. Nándi nagyon jól tudta, hogy akkor fog felelni a jómadár a kérdésre, ha tőle jobban fél, mint a megbízójától. Ilyenkor el kell érni, hogy jobban féljen. Ne csak megijedjen, hanem féljen a következménytől, ami itt lebeg a feje fölött, és rá fog zuhanni, ha nem mondja el az igazat. Elkezdett a gazember lelkére beszélni:

- Ugye tudja, hogy mit követtek el itt maguk?

- Mi csak rá akartunk ijeszteni az őrre! – felelte ártatlan arccal.

- Hát igen, ezt más néven úgy emlegetik a BTK-ban, hogy csoportos garázdaság. Ehhez, ahogy elnézem a sok baseball ütőt, még hozzá jön az a csúnya minősítő körülmény is, hogy felfegyverkezve. Ezért, ha most magukat feljelentjük, hosszú évekre nem lesz gondjuk az ébresztőóra felhúzására. Egyszóval, ha hallom a megbízó nevét, nem teszünk feljelentést.

- Alsó Gáspár – nyögte ki a bandavezér.

- Mi volt Alsó Gáspár célja ezzel a díszes felvonulással? De az igazat mondja, mert nagy bajba kerül!

- Nyugtalanítani kellett volna magukat, hogy minél előbb szabaduljanak meg az üzemtől, és ő vehesse meg az épületeket a diszkójához.

- Köszönjük szépen, természetesen ezt a beszélgetést rögzítettük. Még egy feladata van: adja át az üzenetünket ennek az Alsónak, ha bármit elkövet ezután, nem csak ellenünk, hanem bárki más ellen is, ezt a felvételt átadjuk a megfelelő hatóságnak. Megértette? – emelte fel a hangját Nándi.

- Igen, uram, megértettem! – préselte ki magából a választ az aránytalanul alacsonyhomlokú ember.

- Tűnjenek el! A környékről is! – indította útnak őket a volt rendőrtiszt.

Géza örömmel állapította meg:

- Ezekre többé nem lesz gondunk! Nyugodtan dolgozhatunk, már alig várom, hogy beinduljanak a varrógépek.

- Hamarosan eljön annak is az ideje! – nyugtatta Sanyi az öreg ezermestert.

Néhány nap múlva mindkét üzemben elfoglalták a dolgozók helyüket gépeik mellett, és megkezdődött a termelés. Sanyi és Roland tervei alapján készültek a népi motívumokkal díszített bútorok Nándiék panziójához és étterméhez, valamint a varroda gyártotta a függönyöket, abroszokat és egyéb textil termékeket. Mi sem természetesebb, minthogy a panziót referenciának szánták, ahová majd a későbbiekben nem csak szórakozni és pihenni járnak az emberek, hanem gyönyörködni, és hírét vinni az ott bemutatott magyaros bútorok szépségének.

 

V. Újra otthon

 

Eljött a búcsúzás napja is. Nándi és Vali nyugodt szívvel indultak haza, mosolygós arcokat hagytak maguk mögött.

- Majd telefonon és az interneten tartjuk a kapcsolatot! – szólt ki Vali az autó letekert ablakán át az integető rokonoknak.

Már majdnem a falu határában jártak, amikor Géza utánuk szólt telefonon.

- Gyerekek, itt hagytátok a lakókocsit!

- Semmi baj, legyen a fiataloké, a benne lévő holmikat pedig használjátok egészséggel! Nekünk már nincs rá szükségünk, teljesítette a küldetését.

A Ford, a guruló házikó nélkül könnyedén szaladt hazafelé. Vali betett egy lemezt a CD lejátszóba. Egy jó darabig hallgatták az ízlésük szerint összeválogatott melódiákat, amelyek között akadt jócskán régi dal, de mai modern szám is. Hallgatták a zenét, eközben mindketten végiggondolták az elmúlt napok eseményeit.

- Bárhonnan is nézem, nagy baj van a mi országunkban! – szólalt meg Vali.

- A nagy elszegényedésre gondolsz?

- Igen, arra, és arra a társadalmi igazságtalanságra, ami ide vezetett.

Bármerre jártunk, mindenhol láttunk elkeseredett, szomorú arcú embereket. Olyanokat, akik mindenből kiábrándultak, akik mindenbe beletörődtek. Hatalmas területek vannak, ahol egyáltalán nincs munka, mert nincsenek üzemek, nincs mezőgazdasági termelés. Már az ókorban is tudták, hogy ott kell növénytermesztéssel foglalkozni, ahol erre alkalmas a termőföld, van csapadék vagy öntözési lehetőség. Ott kell állatokat tenyészteni, ahol van takarmány és ivóvíz. Vannak olyan területek, amelyek nem alkalmasak mezőgazdasági termelésre, ide kellene gyárakat, de legalább kisebb üzemeket vagy műhelyeket telepíteni. A nyersanyag és a késztermék szállítását ide is meg lehetne oldani. Rögtön lennének munkahelyek. Valakik ezt nem akarják, tehát nem viselik a szívükön az emberek sorsát, pedig nagyon sok embert érint ez a probléma.

- Nagyon sok összetevője van ennek a kérdésnek. Nem kellene adókkal agyonvágni a vállalkozókat. Kedvezővé kellene tenni a számukra, hogy a nyugati határtól és a fővárostól távolabb is szívesen hozzanak létre munkahelyeket. Nekem az is szúrja a szemem, hogy bármerre mentünk, nem igen találkoztunk zöldenergiát megtestesítő ültetvényekkel. Ha már nincsenek vízierőműveink, híján vagyunk hőerőműveknek, és állítólag költséges a szélturbinák építése is, akkor miért nem ültetik be energiahordozó növényekkel a gabonatermesztésre alkalmatlan földeket? Egyre jobban az a meggyőződésem, hogy azok, akiknek ezzel a kérdéssel kellene foglalkozniuk, csak a saját kis pecsenyéjüket sütögetik – dohogott Nándi.

- Én már régen ezt mondom! – értett egyet Vali a férjével.

- Sajnos ez ellen nagyon keveset tehetünk.

- De legalább néhány embernek mosolyt csaltunk az arcára.

- Jó lenne, ha többen is követnék a példánkat! – sóhajtott fel Nándi.

Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy valósággal meglepődtek, amikor meglátták a Budapest táblát.

- Gyorsan ideértünk, meg kellene állni egy étteremnél – javasolta Vali.

A parkolóban Nándi fogta a mobilját és felhívta a fővárosban lakó Berci fiukat.

- Merre vagy kisfiam?

- Itthon vagyunk apukám, ma mindketten szabadok vagyunk. Ti mit csináltok?

- Ülünk az autóban.

- Hol vagytok?

- Nem messze tőletek, a Búzavirág étterem előtt. Elmegyünk hozzátok is, de azt szeretnénk, ha előtte ti jönnétek ide hozzánk, meghívunk benneteket egy ebédre!

- Finom ebédet főzött a feleségem, azt kellene elfogyasztanunk inkább! – ellenkezett a fiú.

- Jó lesz az holnapra, vagy megesszük vacsorára, mielőtt hazaindulnánk – erősködött az apa.

- Na jól van! Hamarosan ott leszünk – ígérte meg Berci,  eleget téve az „öreg” kérésének.

A szülők már foglaltak asztalt, mire Berci és felesége megérkeztek.

- Sziasztok! A gyerekeket miért nem hoztátok? – kérdezte Vali a fiatalokat.

- Azért anyukám, mert így biztosabb, hogy eljöttök hozzánk! – nevetett Berci.

- Naná, hogy elmegyünk! – felelte Nándi, miközben intett a pincérnek, aki felvette a rendelésüket.

- Nagyon örülünk, hogy itt vagytok. Otthon minden rendben van? – érdeklődött Berci.

- Rendben kisfiam - felelt Nándi helyett Vali, aki eddig menyével beszélgetett. Elfogyasztották az időközben felszolgált ebédet. Nándi fizetni akart, de fia megelőzte, hamarabb nyújtotta a papírpénzt a pincér felé.

- Köszönjük az ebédet! Igaz, hogy mi hívtunk meg benneteket, de te fizetted ki? Ez így nem helyes fiam! Nektek jobban szükségetek van a pénzre, mint nekünk, öregeknek.

- Annyi nekünk is van, amennyi nagyon szükséges – hárította el apja szabadkozását a fiú.

- A munkahelyed rendben van? – kérdezte rosszat sejtve Nándi.

Fia lesütött szemeiből azonnal érezte, hogy baj van.

– Nem vagy már a cégnél? – faggatta a fiát.

- Múlt hét óta. Leépítés volt, sajnos beleestem, de legalább fizettek végkielégítést. Valami megoldást majd csak találok! – vigasztalta magát és szüleit Berci. – Ha lenne autóm, akkor máris lenne egy munkahely, de nincs autóm, ide is busszal jöttünk.

- Látod, nekem is ez az öreg járgányom van.

- Nekem ez is megfelelne, attól, hogy öreg, lehet azzal közlekedni.

- Ha sok pénzed lenne, milyen autót választanál? – kérdezte apja a fiát.

- A típussal nem foglalkoznék, egy középkategóriás, benzines járgányt.

- És ha milliárdos lennél?

- Akkor is egy középkategóriásat.

- Lakást, milyent választanál?

- Ha nagyon gazdag lennék, akkor egy családi házat, négy szobával. Nem kellene nagyobb. Lenne egy szép udvara virágoskerttel. Vennék bele kényelmes bútorokat. Tudod, rád hasonlítok, én sem szeretem a hivalkodást.

- Biztosra veszem, hogy hamarosan találsz munkahelyet, és lesz lakásod is. Most azonban megkérnélek, hogy gyere el velem az egyik üzletbe, az asszonyaink ketten is hazatalálnak hozzátok.

- Rendben, szólok a nejemnek, és indulhatunk is!

- Vezess te! – kérte Bercit az apja -, te jobban ismered az itteni forgalmat, mint én.

- Milyen üzletbe megyünk? – tudakolta a fiú.

- Oda, ahol autókat árulnak.

- Az öreg autóhoz akarsz valami tartozékot venni? – kérdezte Berci, még semmit sem sejtve apja szándékából.

- Igen, de ahol autókat is lehet venni. A szomszédom megkért, hogy nézzek körül, ha erre járok, mennyivel van nagyobb választék a fővárosban, mint otthon – füllentette az apa, és belepirult a lódításba.

- Milyen autót szeretne a szomszéd? – érdeklődött Berci.

- Ő is úgy gondolja, mint te. Közepes kategóriást akar, de újat. Megbízható legyen, kényelmes, szép. Valami ilyeneket mondott.

- Akkor már tudom, hová megyünk! – mondta a fiú, és indított.

Az autó majdnem kiugrott alóla.

- Fater, milyen motor van ebben az autóban? Ez úgy gyorsul, mint egy új gép! Állati erő van benne.

- Még bírja egy darabig. Engem már kiszolgál.

Berci nem győzte dicsérgetni az öreg verdát. Közben megérkeztek egy nagy autószalonhoz, ahol szebbnél szebb autók sorakoztak.

- Válassz ki egy olyant a szomszédnak, mint amilyent te is szívesen elfogadnál! – kérte Nándi a fiát.

- Ha nekem kellene, akkor azt a szép piros Skodát választanám. Melyik szomszédodnak kell? – kérdezte Berci.

- A Kristóf bácsi fiának, hasonló korban van, mint te.

- Ezt a piros Skodát javaslom neki. Otthon egyik szalonban sincs?

- Nem tudom, de majd körülnéznek otthon is. Te csak nézelődj, én bemegyek az irodába, kérdezni akarok valamit a kereskedőtől – azzal az apa eltűnt az ajtó mögött.

Eltelt egy kis idő, mire kilépett az irodából. Odaintett fiának:

- Gyere, légy szíves, mutatok valamit!

A srác követte az irodába visszalépő apját. A kereskedő mindkettőjüket hellyel kínálta, és odatett Berci elé egy halom papírt.

- Mi ez? – kérdezte.

- Olvasd el, tüzetesen! – kérte az apa.

A gyerek elkezdte böngészni a papírokat, és amikor megpillantotta saját nevét a vevő rovatban, kitisztult előtte a kép:

- Öreg! Te nekem veszel egy autót? Mégis csak eladtad a telket? – szólt a kérdés, de a fiú a nagy izgalomtól és az örömtől meg se várva a választ, beszállt az autóba, és gondolataiban máris valamelyik autópályán száguldott.

- Biztosan ez a típus tetszik? – kérdezte a válasz helyett az apa.

- Ezer közül is, a típus is és a színe is! Apukám, nekem ez a csúcs: a piros Skoda. Igaz, hogy három évtizeddel fiatalabb, mint a tiéd volt, de nézd a színét, az pontosan olyan szép, mint az öreg 120-asé.

Nándinak jól estek a fia szavai. Valami hasonló választásra számított, érezte, hogy Berci nem a nagy autók között válogat majd.

- Tiszta apja! – csúszott ki száján a megállapítás.

A gyerek meghallotta és elnevette magát:

- Ugye azért nem baj, ha rád hasonlítok egy-két dologban?

- Ha neked ez nem okoz gondot! – csapott a fia hátára.

Egy óra múlva begördültek a két autóval a Berciék háza előtti parkolóba. A fiú felszólt feleségének telefonon:

- Édesem, nézz ki az ablakon!

- Kié ez a szép kocsi, amelyikben feszítesz? – kérdezte az asszonyka.

- A miénk! A többit majd fent elmesélem.

- Tiéd a szó! – fogadta a lakásba toppanó férjet, aki már az előszobában belekezdett mondókájába.

Töviről hegyire elmesélte az autó vásárlásának történetét, a nagyszülők pedig eközben unokáikkal foglalkoztak. A lakhelyeik közti nagy távolság miatt ritkán láthatták őket.

- Talán majd ezután megváltozhat ez a helyzet is – ábrándozott a két öreg.

- Le tudnátok holnap jönni hozzánk? Kéne egy kis segítség – szegezte a kérdést a fiataloknak Nándi.

- Mit kell csinálni? – érdeklődött Berci.

Nándinak nagyon imponált, hogy a fia – mint eddig mindig – úgy tette fel a kérdést, hogy mit kell csinálni, és nem úgy, hogy mit kellene. A kérdése tulajdonképpen már maga a válasz. Azt jelenti:  megyünk, repülünk édesapám! A te hívó szavad nekünk annyi, mint Baradlaynéé ’48-ban, amikor üzent a fiaiért.

- Van egy kis tennivaló a ház körül. Ebédre várunk benneteket, de most mennünk kell, majd holnap otthon beszélgetünk – adta meg Vali a választ Nándi helyett.

- Ott leszünk! – ígérték a gyerekek.

Még mielőtt elindultak volna Vali már a parkolóból felhívta a   lányait.  Rita, a nagyobbik, az első csengetésre felvette a telefont.

- Szia, mami!

- Hogy vagytok kislányom?

- Köszi, anyukám jól, a  bajokat leszámítva.

- Mi a baj? – kérdezte az aggódó szülő.

- Sok minden összejött, de a legégetőbb, hogy Emilnek, a férjemnek nincs munkája.

- Mi történt?

- Leépítés van a munkahelyén, ő is beleesett. Nem is tudom, mi lenne velünk, ha nem kaptunk volna tőletek pénzt a múltkor! – panaszkodott a fiatalasszony.

- Van még belőle? – érdeklődött az anya.

- Még van egy kevés, amikor megkaptuk tőletek, nagy részét befizettük a bankkölcsönünkre, nem számítottunk arra, hogy hamarosan fizetés nélkül maradunk. Fogalmam sincs, hogy mi lesz velünk! – kesergett a nagylány. 

- Holnap el tudnátok jönni hozzánk? Keresünk megoldást a problémára! – próbálta vigasztalni Vali a lányát.

- Azt hiszem, ez nem fog menni mami!

- Miért?

- Nincs annyi pénzünk, hogy jegyeket vegyünk a vonatra. Azért ne ijedj meg, a mélyhűtőben még vannak tartalékaink. Ez csak egy átmeneti állapot. Bízom benne, hogy Emil hamarosan talál munkát. Ma is egész nap álláskeresőben voltunk, igaz, eredménytelenül.

- Megpróbálunk segíteni, amint tudunk, küldünk egy kis gyorssegélyt – nyugtatta Ritát az édesanya.

Pár perc múlva az egyik bankban egy komolyabb összeget utaltak a segítségre szoruló gyermekük számlájára. Már közel voltak a lakásukhoz, amikor megcsörrent Vali telefonja, lánya ámuldozó hangja hallatszott a készülékből:

- Anyukám, már a számlámon van a pénz, amit küldtetek, de ez nagyon sok! Ebből az egész banktartozásunkat ki tudjuk fizetni, és még marad annyi, amiből kihúzzuk egy darabig… ameddig nem találunk munkát.

- Jól van kicsim, holnap ebédre várunk benneteket! – emlékeztette az anya a gyermekét, a korábban megbeszéltekre.

- Ott leszünk! - hallatszott Rita felszabadult hangja a mobilból.

Vali, kezében a telefonnal, elégedetten dőlt hátra az ülésben. Újabb számokat ütögetett be.

- Szia Anya, Gabi vagyok! – szólt bele a kisebbik lány.

- Hol vagy most, kislányom? – kérdezte Vali.

- Pécsen vagyunk Szilárddal.

- Szilárd szüleinél?

- Igen!

- Mivel mentetek? – érdeklődött az anya.

- Az öreg Trabanttal. Még mindig gyorsabb, mint vonattal, és nem vagyunk időhöz kötve. Reggel indulunk vissza.

- Ha nem gond, gyertek el holnap hozzánk – invitálta a fiatalokat Vali.

Gabi, úgy látszik nem jól fogta be a telefon mikrofonját a barátjának feltett kérdéskor, és édesanyja beszélgetésük minden szavát hallotta:

- Szilárd, tudunk annyit tankolni, hogy beleférjen egy hazaruccanás anyáékhoz?

- Várj szívem, rögtön megnézem! Igen, maradt annyi – hallatszott, ha halkan is, a lefogott telefonból. A további szöveg már erősebben hallatszott:

- Megyünk anyukám, délre odaérünk.

- Várunk benneteket – fejezte be a beszélgetést Vali.

Még szinte világos volt, amint beálltak az öreg, kopott Forddal a garázsba.

- Végre itthon! – fejezte ki örömét Nándi, miközben szélesre tárta felesége előtt az előszobaajtót.

- Készítsek vacsorát? – kérdezte Vali.

- Köszönöm, egyáltalán nem vagyok éhes, nagyon kiadós volt az ebéd – szabadkozott Nándi.

- Én se tudnék enni – értett egyet férjével az asszony.

Az esti TV-nézés elmaradt, a beszélgetésük is rövidre sikerült, mert hamarosan elaludtak.

A reggeli nap sugarai szinte szétfeszítették a redőny keskenyre hagyott réseit, és fényes csíkokat vetítettek a szoba falára. Nándi óvatosan felült az ágyban, vigyázva, nehogy feleségét felébressze. Ránézett a faliórára.

- Jó ég – gondolta –, mindjárt nyolc óra.

Ebben a pillanatban lépett be Vali az ajtón, a kezében lévő tálcán kávé gőzölgött.

- Azt hittem, hogy még alszol – jegyezte meg Nándi a szokásos reggeli köszöntés mellé.

- Már régóta fent vagyok.

- Ugye izgulsz?

- Te nem?

- Dehogynem! Ma tudják meg a gyerekeink, hogy vége a szegénységnek. Ügyesen kell nekik előadni, mert mi már tudjuk, hogy mekkora sokkal jár. Ha megengeded, akkor majd én könyörületesen elmondom nekik – kérte Nándi a feleségét.

- Rendben van –  mosolygott a neje. – Addig is van egy fontos feladatunk.

- Mi?

- Ebédet kell főzni! Mit javasolsz, mit készítsünk? – tette fel a nem elhanyagolható kérdést Vali.

- Tudod mit? Megrendeljük az egyik étteremből, mégpedig házhozszállítással. Ki sem kell mozdulnunk, csak az interneten megnézzük az étlapot és rendelünk. Ők pedig a helyünkbe hozzák.

- Tényleg? – csodálkozott az asszony.

Ez a kis rábeszélés elég volt a meggyőzéséhez. Pontosan 12 órára kérték az ebédet.

- Ezt is megértük, hogy nem neked kell a tűzhely mellet állni, és mégis készül az ebéd – jegyezte meg jókedvűen a családfő.

A délelőtt gyorsan elszaladt, egész idő alatt az asztalt díszítették, igazgatták rajta a terítőt, tányérokat, evőeszközt. Nagyobb lázban égtek, mint mikor annak idején az esküvőjükhöz készülődtek.

Fél tizenegyre megérkeztek Berciék, utánuk pár percre Rita és családja, majd 12 óra előtt néhány perccel Gabiék.

- Milyen ünnep van ma? – kívánkozott ki a kérdés Gabiból, amikor meglátta az ízlésesen megterített asztalt és  a csinosan felöltözött szülőket.

- Azt ünnepeljük, hogy együtt a család – elégítette ki a nagypapa a kérdező és a hallgatóság kíváncsiságát. - Már elég régen ültük körül egyszerre mindannyian ezt az asztalt. Gondoltuk, hazahívunk benneteket és készítünk egy családi fotót.

Közben megérkezett az ebéd, szemet gyönyörködtető tálalásban, finomabbnál finomabb fogásokkal. A gyerekek a csodálkozástól meg sem tudtak szólalni. Sehogy sem értették, hogy mi történt a „fateréknál”, soha nem volt jellemző rájuk az ilyenfajta teríték. Csendben fogyasztották el az ebédet, mindegyikük arca azonban árulkodott, még a szemeik is azt kérdezték: mi történt? Gabi volt a bátrabb, és nekiszegezte kérdését a két öregnek:

- Rátok dőlt a bank, kedves szüleim?

- Ti nem szoktatok étterembe járni? – kérdezett vissza az édesanya.

- De, igen! Ha van egy jeles alkalom. Idén kétszer voltunk, tavaly háromszor – válaszolt Gabi.

- Na, látjátok, mi az elmúlt három évben ki se mozdultunk a házból. Most bepótoltuk az elmaradásunkat! – adta meg a frappáns választ Vali.

Kezdetét vette egy tartalmas beszélgetés: először csak a kellemesebb dolgokról, de egyre jobban terelődött a téma a nehézségekre, és Rita kimondta azt, amit a többiek csak kerülgettek:

- A gondjaink egyik legfőbb okozója, hogy még a legszükségesebb dolgokra sem elég a fizetésünk.

- Miért? Nektek van fizetésetek? – szólt közbe Gabi.

Keserűen állapították meg, hogy az asztalnál ülő összes fiatal munkanélküli. A másik nagy megállapítás, hogy egyiknek sincs nagy esélye arra, hogy rövid időn belül munkát találjon.

- Kellene közösen egy vállalkozást alapítani – tört elő a javaslat Gabiból.

- Milyenre gondolsz? – vitte tovább Berci a fonalat.

- Sajnos nem tudom – ismerte be tehetetlenségét a legkisebb. - Habár, ha lenne pénzem a kezdésre, tudnám, hogy mit tegyek.

- Mit? – kérdezte Rita.

- Először is összeházasodnánk. Ugye kicsim? – nézett Szilárdra, akinek arcáról Berci azonnal leolvasta, hogy ennek a fiúnak esze ágában sincs feleségül venni Gabit, aki tovább folytatta álmai felvázolását: - Ha lenne pénzem, csinálnék egy vállalkozást, és megalkotnám a magyar népmesék szereplőit fából. Egyik változatát mozgatható figurákkal, a másik változatát pedig statikus kivitelben.

- Tehát olyanokban, amelyikeknek nem lehet mozgatni a kezüket, lábukat, fejüket?

- Igen. Már a legtöbb meseszereplőről el is készítettem a terveket, és néhányat már ki is faragtam – mutatta büszkén a szatyrából előhúzott Barbie baba méretű bábukat.

- Ez nagyszerű! – ujjongott az édesapa. - Mennyi pénz kellene, hogy megvalósítsd az álmodat?

- A kert végében lévő telek ára – felelte szégyenlősen Gabi.

- Van egy ötletem – válaszolt az apa. - Látom, itt van veled a laptopod, fent vannak ezek a kis emberkék és valami leírás róluk?

- Minden fent van, a tervrajzok, fotók, precíz leírások. Az égvilágon minden.

- Lenne nekem egy ötletem. Édesanyád unokatestvérének a gyerekei egy komoly asztalos üzemet vezetnek, be lehetne társulni hozzájuk, talán még örülnének is egy izgalmas profilbővítésnek.

- Nem tartják tolakodásnak, hogy ilyennel zavarjuk őket?

- Egészen biztosan, nem! Felhívjam őket előbb telefonon?

- Próbáljuk meg! – bólintott rá Gabi.

Nándi, Sanyi számát hívta.

- Szia, bácsikám, szerencsésen hazaértetek? – érdeklődött a fiatalember.

- Igen, minden rendben van! Ha számítógép közelében vagy, akkor nyisd meg légy szíves a leveleidet, hamarosan küldünk valamit, amire várjuk a véleményedet. Őszintén írd le, hogy van-e fantázia a dologban és, hogy tudnátok-e gyártani!

- Rendben Nándi bácsi, máris nyitom.

 A küldemény átment és hamarosan jött a válasz:

- Elsőre merem mondani, hogy ez egy nagyon érdekes, egyedi elgondolás. Ki csinálta ezeket a terveket és rajzokat?

- A lányom! – húzta ki magát Nándi.

- Amelyikekről vannak rajzok, akár már a napokban elkezdhetnénk gyártani. Lenne rá kereslet? – vágott Sanyi a dolgok sűrűjébe.

- Szia, Sanyi! Gabi vagyok.– vette ki a telefont apja kezéből Gabi.

- Szia Hugica! Gratulálok, remekek a terveid! Mennyit lehetne eladni a figurákból? – szólalt meg az üzletember Sanyiból.

- Több ezret. Vannak külföldi ismerőseim, akiknek említettem, és meg tudják teremteni hozzá a piacot.

- Gabi! Tudod mi a következő feladatod? Bejegyeztetni a Szabadalmi Hivatalban. Ha ez rendben van, készíthetjük a figurákat. Ugye fel is kell öltöztetni a „babáidat”.

- Igen, de ehhez már nem tudok hozzászólni!

- Nem számít! Kriszti, Géza bátyád lánya megoldja. Küldj át nekem minden dokumentációt, amit csak készítettél. Látom a rajzok tökéletesen méretarányosak. Mikor tudsz mindent átküldeni?

- Máris! Itt van minden a gépemen.

- Ha megengeded, már addig is foglalkoznék a témával, amíg a szabadalmi hókuszpókusz elkészül. Közben látom a gépen, hogy minden megérkezett.

- Oké Sanyi! Nem is zavarlak tovább, a tiéd a pálya!

- Szia, Gabi, mindent átnézek, és hamarosan megkereslek, hogy beszéljünk az anyagiakról – köszönt el a rokonfiú.

Gabi megsimogatta az apja arcát és a fülébe súgta:

- Fater, te csúcs vagy!

Az apja elnevette magát, és a következő kérdéseit Ritához intézte:

- Te mihez kezdenél, ha sok pénzed lenne?

- Egyelőre elvégeznék egy egyetemet, aztán a tanult szakterületen dolgoznék.

- Milyen szakot választanál?

- Politikai pályára mennék, és a szegény emberek érdekét képviselném – adta meg a választ a jelenlévők nem kis csodálkozására a nagyobbik lány.

Vali csak nézte a lányát, és egy nagy puszit nyomott az arcára. Nándinak is tetszett Rita válasza, megsimogatta a haját, és Bercit kezdte el faggatni:

- Te mibe vágnál bele, ha hirtelen meggazdagodnál?

- Saját céget hoznék létre a tanult szakterületemnek megfelelően. Már így is gondolkodtam rajta, hogy belevágok. Hitelfelvételre gondoltam, de hogy megszűnt a munkaviszonyom, már szóba sem jöhet.

- Mi van akkor, ha minden itt elhangzott problémára találunk megoldást? – szegezte a kérdést gyerekeinek Nándi.

- Úgy érted, hogy befizetsz bennünket az iskolára vagy finanszírozod a cégalapítást? – nézett csodálkozva apjára Berci.

- Igen, úgy!

- Honnan vennél erre pénzt? – kérdezte kissé bátortalanul Gabi. - Arra gondolsz, hogy eladjuk a telket?

- Nem. A telekre építeni szeretnénk, ha beleegyeztek.

- Lassíts apa, mert még mi is kisodródunk a kanyarban! – viccelődött Rita. – Építesz is, finanszírozod az iskoláinkat, miegymást – ez borzasztóan sok pénzbe kerülne. Nem mondom, jó eljátszani a gondolattal, de ez csak egy álmodozás.

- Jól van gyerekeim, fordítsuk komolyra a szót. Ez a beszélgetés nagyon fontos volt, mert megtudtuk – édesanyátokkal együtt -, hogy milyen elképzeléseitek lennének, ha nagyobb pénzösszeghez jutnátok. Egyikőtök sem beszélt világlátásról, mindenféle hülyeség megvételéről, de még drága autóvásárlásról sem. Nagyon sok ember, amikor hirtelen sok pénzhez jut, céltalanul nekiáll költekezni. Ti nem ilyenek vagytok, látom, nálatok jó helyre kerül a pénz.

- Milyen pénz apa? – kérdezte Berci.

- Az, amit kaptok tőlünk, az előbb felvázolt terveitek megvalósításához – felelte higgadtan Nándi, majd folytatta: - Berci, hozd létre a cégedet, Rita kezdd el a tanulmányaidat az egyetemen, Gabi te ugyan iskolát nem emlegettél, de nem bánnám, ha a bábjátékaid mellett tanulnál is. Van akadálya a kérésemnek?

- Nincs – felelték egymás után.

Nándi kortyolt az asztalon lévő pohárból és folytatta:

- Döntsétek el, hol akartok letelepedni! Itthon, vagy az iskolák, munkahelyek közelében?

- Az iskolák és a munkahelyek közelében – válaszolt meg testvérei helyett is Berci.

- Honnan van ilyen sok pénzetek? – érdeklődött Rita.

Nándi már várta a kérdést, tudta, hogy egyszer válaszolni kell a pénz eredetét illetően. Nem véletlen hagyták a végére a gyerekek tájékoztatását, nagy nehezen, de összeállt egy elfogadható magyarázat, ami talán kielégíti a kíváncsi utódokat. Úgy kell előadni a kialakult helyzetet, hogy a gyerekek előtt titok maradjon a négymilliárdos ötös találat, azonban a pénz eredetéről kell valamit mondani. Valamit, csak ne legyen hazugság. Nándi belekezdett a kissé lecsupaszított történetbe:

- Nyertünk a lottón – nyögte ki a rövidke mondatot.

Körbenézett, és csodálkozó arcokat látott maga körül.

- Mikor? – tudakolta Berci. - Ti nyertétek meg a két héttel ezelőtti 140 milliót?

- Ez nem semmi! – szólt közbe Rita, pont a legjobbkor. A továbbiakban már nem volt szükség magyarázkodásra, minden gyerek szentül meg volt győződve, hogy a szülők a 140 milliós nyereménybe trafáltak bele, és nem a hetekkel azelőtti miliárdosba.

- Ezt megúsztuk - gondolta Nándi, miközben Valira kacsintott.

- Ennél jobban nem is sikerülhetett volna! – tükrözte vissza a választ a feleség arca.

- Úgy gondoltuk – kezdte el tervének ismertetését a lottónyertes családapa -, hogy megoldjuk belőle a lakásgondjaitokat, a többi pedig elég lesz a tanulmányaitokra.

- És nektek? – kérdezte megilletődötten Rita.

- Igen! Magatokra már megint nem gondoltok? – folytatta Gabi is az aggódást, de az édesapa megnyugtatta őket:

- Nekünk van még pénzünk, értünk ne aggódjatok!

- Lesz saját lakásunk! – ujjongott Gabi.

- És végre vehetünk egy menő autót a Trabant helyett. Már régóta szeretnék egy Audit – álmodozott Szilárd.

- Az sok millió forint, ennél fontosabb, hogy lakásunk legyen, és hogy megvalósíthassam az álmaimat – ellenkezett Gabi.

Nándi észrevette, hogy Szilárd, akit kissé piperkőcnek tartott, szemrehányóan néz lányára. Gabi életfilozófiája azonban megnyerte tetszését.

- Az én lányom! Tudja, hogy mit akar – ujjongott az apa lánya karakánságán.

A Szilárd gyerek pedig összehúzta két szemöldökét, és eléggé illetlen módon felállt az asztaltól és kiment a virágoskertbe. Kis idő múlva, Gabi követte párját. Az asztalnál maradt társaság egy darabig tervezgetett, aztán rátértek a család más fontos kérdésére, és végül – mint általában – a gyerekeknél kötöttek ki. A három unoka ezalatt önfeledten játszott a hátsó udvarban lévő diófa alatt, valamint fent az ágakon. Vali elindult a gyerekekhez, útja a díszbokrok mögött beszélgető Gabi és Szilárd mellett vezetett. A fiatalok nem észlelték a nagymamát, és ő akaratlanul is hallotta beszélgetésük egy részét. Gabi korholta vőlegényét:

- Nemhogy örülnél, hogy lesz saját lakásunk, hanem neked a drága autó a fontos?

- Igen, fontos! Már minden barátom márkás vasakkal jár, csak nekem kell ezzel a rozzant tragaccsal – adta elő nagy bánatát a fiú.

- Ők meg is dolgoztak érte, de te még semmit sem produkáltál az életben – állította szembe léha életvitelével a kocsira áhítozó társát Gabi.

- De most lenne egy jó lehetőség, ami az életben csak egyszer fordul elő, hogy vehetnénk egy autót. Egy igazi márkás autót, és megmutathatnám a haveroknak, hogy én is vagyok valaki. Albérletben is lakhatunk, de ahogy összeszámoltam, az autó mellett még lakásra is kerülne.

- Igen, de akkor nem tudnék továbbtanulni.

- Csak azt nem tudom, hogy egy nőnek miért fontos annyira tanulni? Szülsz két-három gyereket, azzal is meglesz a dolgod. A többit bízd rám! Még annyit akarok mondani, ha a vén sóher faterod nem adja oda egy összegben a ránk eső részt, azonnal szakítok veled.

- Akkor fogd a cókmókodat és azonnal tűnj el ebből az udvarból, és az életemből is! – állt Gabi a sarkára.

- Megyek is.

- Takarodj! – búcsúzott tömören a hirtelenjében kiismert – volt – szerelmétől a nagylány.

A jegygyűrűt bedobta a már berregő autó letekert ablakán. Visszament a teraszra, bort töltött egy pohárba, a szájához emelte, de édesanyja megfogta a kezét:

- Inkább üdítőt innék a helyedben. Ezért a fiúért pedig ne bánkódj, nem érdemli meg! Mindent hallottam.

- Nem is szeretem a bort- nézett könnyes szemmel anyjára a csalódott lány.

Vali, miközben az udvaron játszó unokáihoz ballagott, az előbb hallottakat megbeszélgette magában:

- Milyen igaza volt az én férjemnek, amikor felvetette, hogy ne mondjuk meg a gyerekeknek, hogy milyen sok pénzhez jutottak! Ha ez a szerencsevadász Szilárd gyerek tisztában lett volna vele, hogy milliárdos lett a menyasszonya, akkor biztosan itt marad a nyakán, és eltapsolja a rengeteg pénzt. Okos ember az én férjem – gondolta Vali.

Berci, észlelve az elporzó Trabantot megkérdezte húgát:

- Hová ment a sógorjelöltem?

- Elrobogott az életemből – válaszolta a lány.

- Mi történt? – érdeklődött tovább Berci, és Gabi elmesélte furcsára sikerült beszélgetésüket.

- Ne bánkódj, hugi! Aki így viselkedik, nem kell sajnálni. Neki a márkás autó a legfőbb. Én is szeretem a kocsikat, de vannak sokkal fontosabb dolgok az életben. A munkahely, a lakás…és valahol hátrébb, már nem a dobogós helyen következik az autó.

-  Azért te is elfogadnál egy helyes autót kislányom? – szólalt meg az eddig hallgató édesapa.

- Hát persze!

- Milyen tetszene?

- Olyan, mint amivel Berciék jöttek.

- Ugyanilyen színben?

- Nekem kékben tetszene – bökte ki Gabi.

- És neked kislányom? – kérdezte Ritától az apja.

- Nekem is tetszene egy hasonló, bármilyen világos színben.

- Ha megkéritek Berci bátyátokat, elmegy veletek holnap az autószalonba, és mindkettőtök vehet egy autót.

- De apa, nekem nincs is jogosítványom! – jegyezte meg Rita.

- Emilnek, a férjednek azonban van – mosolygott a nagypapa.

Örült, mert titokban tarthatták gyerekeik előtt a négymilliárdos lottónyereményt, és mégis jólétet tudnak biztosítani a számukra. Rossz rágondolni, mi lenne, ha megtudnák, hogy milyen sok pénz felett rendelkezhetnek. Az emberek egy részét megzavarja a hirtelen rájuk hulló nagy gazdagság. Némelyek elkezdik szórni a pénzt ész nélkül, adakoznak meggondolatlanul, és általában olyanokhoz jut a könnyen jött vagyon, akik méltatlanok rá. Nándi örült, hogy sikerült egy ősi indián mondás útmutatását követniük: „Ne halat adj az éhezőnek, inkább tanítsd meg halászni!” Erre szolgálnak az általuk beindított vállalkozások, amelyekkel nem csak kedves rokonaikat segítik, hanem még sok-sok embert, akiknek a létrehozott vagy újraindított cégek munkahelyet, megélhetést jelentenek.

Amint a következő napon a gyerekek magukra hagyták őket, máris újra munkához láttak.  Hátra volt még egy nehéz feladat, az általuk tisztelt azon rokonoknak a megsegítése, akikkel közeli kapcsolatban vannak, valamint néhány jóbarát. Huszonöt főt számoltak össze.

- Segíts, kedvesem, mert most aztán nem tudom, hogyan tovább! – ismerte be Nándi felesége előtt, hogy kifogyott az ötletekből.

- Nekem van egy elképzelésem, amellyel el tudjuk juttatni a segítséget a nekünk kedves emberekhez, és mégis a háttérben maradhatunk.

- Mi lenne az? – sürgette Nándi.

- Egyszerűen, különböző postákról feladjuk a címükre a nekik szánt pénzt, egy nem létező távoli rokon nevében. Természetesen magunknak is küldenénk, ezzel kizárva, hogy ránk gyanakodjanak, mint jótevőre.

- Nagyszerű! – ismerte el Nándi.

Még azon a napon kocsiba ültek, és sorra látogatták Budapest postáit, és egyenként feladták a barátaik megsegítésére szánt összegeket. A pénz feladás folyamata jó ideig eltartott, de néhány nap múlva minden címzetthez, így saját magukhoz is eljutott a küldemény. Nándi ment felvenni a pénzt, ahol összetalálkozott egyik kedves unokabátyjával, Zolival, aki félrehívta és mutatta neki a felvett milliókat.

- Képzeld Nándi, valaki a nevemre küldte ezt a pénzt. Jó lenne tudni, hogy ki volt az, legalább megköszönhetném neki. Képzeld, akkora összeg, hogy tudunk a gyerekeknek egy családi házat építeni a mellettünk lévő telekre.

- Hát ez érdekes! Nekem is küldött a jótevőnk, válaszolta Nándi. Váltottak néhány szót, majd elsietett. Beült az autójába, hátradőlt az ülésben és átadta magát az emlékezésnek. Két kisgyerek képe jelent meg előtte: Zoli és ő maga. Zolival nőttek fel, egymás közelében is laktak, aki apja húgának a fia. Tisztelte, szerette ezt az egyenes, önzetlen, egyszerű srácot. Az életben mindig segítették egymást, amennyire csak lehetett, de Nándi úgy érezte, hogy nagyon sokkal tartozik unokatestvérének. Ő volt az, aki, ha szükséges volt, megjavította a motorját, később az autóját, kijavította a ház körül meghibásodott berendezéseket. Zoli ezermester, bármit el tud készíteni és meg tud javítani, és mindezt általában szívességből teszi. Nándinak nagy örömöt jelentett, hogy segíthetett ezen az igazán jó emberen. Tudta, tisztában volt vele, hogy nagyon jó helyre került a postán feladott pénz. Elfordította a slusszkulcsot, és az öreg Ford hazarepítette. Vali ebéddel várta.

- Kitalálod-e, hogy mit főztem? – kérdezte a lakásba belépő férjét.

- Remélem, hogy lecsót sütöttél, és olyan finomat, mint a múltkor!

- Hogy találtad ki? – nevetett Vali, és nagyot szippantott a konyha sülthagyma illatú levegőjéből.

- Végre leguríthatok egy üveg sört – vett ki egy lehűtött palackot Nándi a hűtőből.

- Közben még meg kellene beszélnünk valamit – szólalt meg Vali.

- Mit beszéljünk meg? – kérdezte a férje.

- Azt, hogy milyenné tegyük a környezetünket.

- Mire gondolsz?

- Mondjuk arra, hogy mennyire csinosítsuk a házunkat, vegyünk-e új autót…

- Nekem van egy elképzelésem mindenre, de előbb szeretném a tiédet hallani – hagyta meg a kezdeményező szerepet feleségének Nándi.

- Én a házat megtartanám így, ahogy van. Természetesen végrehajtva egy külső-belső korszerűsítést, új cserepet tennék a tetejére, külső szigetelést, új nyílászárókat, új padlózatot, és ízlésesen tapétázott falakat. Kényelmes, új bútort a két szobába, és a konyhát is átrendezném.

- Tudod, kedvesem, nekem is hasonlók jártak az eszemben. Amit tervezel, nem hivalkodó, mégis szép és kényelmes lesz. Megmarad az öreg szülői ház, ami nekem egy szoros kapocs a szüleimhez, egyúttal szuper modern otthonná változik. Máshová nem vágyok, és nem akarok tornyokat építeni a sarkaira, és méregdrága szélkakast se akarok a tornyok tetejére. Az autóval kapcsolatban milyen elképzeléseid vannak? – kérdezett vissza Nándi.

- Arra gondoltam, hogy kellene neked egy új autó.

- Ebben úgy látom, egy kicsit eltér a véleményünk. Azt terveztem, hogy elviszem egy mesterhez az öreg Fordot, és amit csak lehet kicseréltetek rajta. Magyarán, a régi autóból szinte csak néhány alapvető dolog marad meg, a többi teljesen megújul. Új kaszni, új motor, alváz rendbetétele, meg még ami szükséges. Utána jöhet az új festés. Máris van egy új autóm, ami ezzel együtt mégis a régi Ford. Neked vegyünk egy autót, olyant, amilyent szeretnél! Rendben van?

- Rendben, de csak akkor, ha néha te is vezeted!

- Naná, hogy vezetem! De azért a régi autónkat is! – kötötte az ebet a karóhoz Nándi.

- Mikor kezdjük a ház átalakítását? – tette fel Vali a számára egyik legfontosabb kérdést.

- Mit szólnál a jövő héthez? Addigra meg tudjuk beszélni a mesterekkel a feladatokat. Az építkezés idejére pedig meglátogatnánk Melindáékat a panzióban.

- Már elfelejtetted, hogy a panzióban és az étteremben most készítik az új berendezést Sanyiék?

- Valóban! Látod, teljesen kiment a fejemből. Akkor pedig elmegyünk egy szép helyre, és szállodában fogunk lakni – vágta ki magát Nándi. - Azonban van egy javaslatom, a te új autóddal menjünk, és te vezetsz, én nem tehetem.

- Miért? – kérdezte megilletődve Vali.

- Azért, mert van egy szlogen, amelyet kénytelen vagyok betartani.

- Mi az?

- Iszik vagy vezet? Én ebben az esetben az elsőt választom, mégha módjával is – ölelte meg őszülő hajú feleségét Nándi.

 

Utószó

 

Az egyik hegyvidéki szállodában foglaltak szobát. Menetközben meglátogatták Nándi volt főnökét Pétert, aki hála a sikeres külföldi műtétnek, teljesen felépült. Feleségével is rendbejöttek a dolgaik.

- Jól nézel ki főnök! – üdvözölte a volt kolléga.

- Nagy szerencsém volt, mert nagyon jó kezekbe kerültem. Egyet azonban nem értek: kinek vagyok én annyira fontos, hogy ilyen nagy anyagi áldozatot hozzon értem, hogy kifizesse a gyógykezelésemet? Vajon ki lehet ez a jóakaró?

Nándi nagyot hallgatott, és igyekezett elkerülni Péter tekintetét. Még egy kicsit beszélgettek, majd elérkezett a búcsú pillanata.

- Nekünk mennünk kell, gyógyulást kívánok Péter! – búcsúzott Nándi.

- Isten áldjon, drága barátom! – köszönt el az öreg nyugdíjas parancsnok volt beosztottjától, magához szorítva és a fülébe súgva:

 – Mindent köszönök!

 

Siófok, 2014.