Tartalom:

I. Dudás Károly:

   Kiliti eredetmondák

1. A jódi török templom

2. Hegynek neki bukfenc

3. Betyárvilág

4. Szürke szamár a ködben

5. A Balatonkiliti Jószó híd legendája

6. A hidegvölgyi pásztoremberek

7. Kiliti pásztorok mesélték

8. Darumadár fenn az égen

9. Mátyás deák vizet fakaszt (A kiliti Nagyvíz keletkezésének legendája)

10. A Kilitiek védelmező madara

11. A Csőri oldal története

II. Dudás Károly

    Emlékek, történetek, legendák Kilitiből

Neves emberek, akiket mindenki ismer

1. Vass Lacira emlékezve
2. Könnyes levelek
3. Krémes a katonafiúnak
4. A két kiliti Tiborcz
5. A Kiliti csárdában történt
6. Lujzi néni
7. Csiki Sanyi
8. Horváth Marika néni verses könyvei
9. Hoci bácsi kiflije
10. Langalló a téli éjszakában
11. Bimbó bácsi
12. Nagy Sanyi bácsi és a galamb
13. Kiliti postások
14. Márta és a fecskék

Állati történetek

1. Bodri
2. Fürgenc
3. Macskaszív
4. Marci, a gúnár
5. Bodri, Buksi és a sas
6. Ürgeöntés
7. Kivert kutya

Vidám és tanulságos történetek/legendák/

1. Stadion a Vásártéren
2. Kettes létra-futóverseny és bárányfuttatás a Kiliti Balaton parton
3. Cucuj Lajos bácsi világgá megy…
4. Mikor van Ferenc nap?
5. A palacsintás király
6. A Kiliti Piacon történt
7. Az öregember és az eper
8. Férjhez megy a lányom

Nagyapám mesélte:

1. Lőrinc és a dinnye
2. A rongylabda (1)
3. A rongylabda (2)
4. A misebor
5. A déli harangszó
6. A vadlibák

Legendák a Villányi vendéglőből

1. Sörpótló a Villányi kocsmában
2. Aluról az ibolyát…
3. A sörösüveg
4. Grenadírmars a Villányi vendéglőben

III. Kilitiek írták

Gróf Antal visszaemlékezéseiből

1. A papkutai pacsirta éneke
2. Májusfaállítás a 30-as években
3. Kendernyomó
4. Kukoricafosztás
5. Tollfosztás
6. A falu kultúrája a 30-as évek végén, 40-es évek elején
7. Táncos lábú kiliti fiatalok
8. A Balatonkiliti leventék
9. Hogyan tanította Szigeti József a kiliti gyerekeket
10. Inasságom története
11. Édesapám /Szávocskin Nikita/ halála

Dóczi Imréné - Villányi Mária

Hol van Kiliti?

Bajzik György

A golyóstoll

Dr. Bihary Gyula

A Balatonkiliti Gyógyszertár története

Violáné Gondán Zsuzsanna

1. Az Újsori tűzvész történetek
2. Volt egyszer egy társulat

Nagy Istvánné (Berkes Mária)
Kiliti üzletek, műhelyek

1.A jódi török templom

Kisgyerekkoromtól vonzott a mondák és mesék világa. Lenyűgözött az az őserő, amely előtört a régi történetekből, és megragadott „a megtörtént és a kitalált” mesteri keveredése. Az olyan mesék voltak rám igazán nagy hatással, amelyekről el tudtam képzelni, hogy akár valóban megtörténhettek, kiváltképp, amikor ezeket nagyapámtól hallhattam. Gyakran kísértem el a papát a jódi oldalban lévő szőlőjéhez. Előfordult, hogy a régi jódi úton mentünk, és ilyenkor mesélt nekem. Gyalogosan haladtunk, beletelt egy órába is, mire kiértünk a sok mindent megért gémeskúthoz, ahonnan már látszott az a „300 négyszögöl”, a rajt’ sorjázó otellóval és nohával, a szegény falusi család megélhetésének kiegészítőivel. Visszatérő meséje volt a drága öregnek egy – a múlt ködébe veszett történet - a jódi „törökhagyás” legendája, amelyet ő úgy adott tovább, ahogy azt valamikor a nagyapjától hallotta a régi, hosszú téli estéken, a rakott tűzhely mellett, kukoricamorzsolás vagy diótörés közben. Hogy is szól ez a szomorú történet? Szinte látom magam előtt az öreg mesemondót, amint megpödri picinyke, ősz bajszát, keresi a hatásos szavakat, amelyekkel lassan elindítja az unokát a múltba, a valóság és a fantázia édesen összehangolt, izgalmas világába. Sokat mesélt nekem annak idején a nagyapám. Főként az eredetmeséi hatottak rám: azok a többségében falusi, pusztai szántó-vető és pásztoremberek által terjesztett, a hosszú téli éjszakákon szájról-szájra szálló, régi eseményeket, jelenségeket megelevenítő történetek, amelyekben az emberek azt szerették volna megmagyarázni, hogy honnan jöttünk, hogyan keletkezett a környezetünk, mi volt lakóhelyünkön a múltban, hová tűntek régi építményeink. A múltbéli utazásra mindig ugyanazzal a mondattal indított el: „Valahogy úgy volt, hogy…”- és a kezdetben döcögősen induló, a több évszázadnyit visszautazó szekér egyre nagyobb sebességre kapcsolt,  és máris megérkeztünk az 1500-as évek közepének Magyarországára. Ott álltunk egy kis falu temploma előtt Kiliti és Töreki között. Ennek a kis jobbágyfalunak a neve ugyanaz volt, mint ma ennek a lakatlan, enyhén kiemelkedő, majd völgyben, dombban folytatódó tájnak: Jód. Idézzük fel a jódi templom legendáját, amely „valahogy úgy volt, hogy…”:
Amikor a török szultán százezres seregével rázúdult hazánkra, elfoglalta a Balaton környéki falvakat is. Özönlött a hatalmas ellenséges embertömeg, és mindent elsöpört, ami az útjába került. Mindenkit lekaszaboltak, aki ellenállt nekik, de a békés lakosság körében is kegyetlen mészárlást végeztek. A fiatal fiúkat és lányokat rabszíjra fűzték, és Törökországba hurcolták, az életerős férfiakat pedig dolgoztatták, ameddig erejük el nem hagyta szegény párákat. Bújt a szegény magyar, ahová csak lehetett: barlangokba, erdők sűrűjébe, mocsarak, lápok belsejébe, ahol ideig-óráig lehetett csak elrejtőzni a kegyetlen idegen fegyveresek elől. A Balatontól délre eső területeket az ellenség könnyedén elérte, mert itt nem voltak olyan várak, amelyek megállíthatták volna. Szigetvár eleste után szabaddá vált az út, özönlött a hatalmas had. Kilitin, Törekin és Jódon – a többi kis faluhoz hasonlóan – ellenállás nélkül átvonultak, és közben minden házat felégettek. Hamarosan kiépítették saját helyi közigazgatásukat,  hatalmuk alá hajtották az  életben maradt lakosságot. Szenvedett a nép, az endrédi naihé (közigazgatási központ) adószedői rendre elvitték a termés nagy részét, csak a létfenntartáshoz szükséges mennyiséget hagyták meg a szegény embereknek, azt is csak azért, hogy további adóikból még jobban gazdagodjon az oszmán birodalom. A törökök idővel ugyanúgy másként kezdtek gondolkodni, mint valamikor – Béla király korában - a tatárok. Hamarosan rájöttek, hogy nem kell megölni a legyőzött magyarokat, hanem ha igába hajtják a fiatal, életerős férfiakat és nőket, azok nekik hozzák a hasznot, és tovább fényesedik a padisah birodalma. Hajnaltól napestig dolgoztatták nyomorult ősapáinkat a „kontyosok”, és gyakran megesett, hogy a fáradtabb férfiakat engedetlenség címén megkorbácsolták. A falu templomát, amely a környéken a legtekintélyesebb építmény volt,  nem rombolta le a török. Babonából, félelemből tette-e, hogy megkegyelmezett a keresztény szentélynek, nem tudni. A templom állt a helyén, ami a helybelieknek némi reményt jelentett: egyszer talán eljön a szabadulás az idegen elnyomás alól. Ez azonban 150 évig váratott magára. Addig is  a vad muzulmán nép igyekezett kiirtani a keresztény hitet az emberekből, szerette volna, ha az ő istenüket imádják. Még ha fizikailag sikerült is megtörni a Jézusban hívő magyarokat, a lelküket nem tudta elvenni a török szultán. Ezzel a keresztény lélekkel, és az abba beleacélosodó hittel tudták csak átvészelni azt a kegyetlen másfél évszázadot őseink.

A jódi templom ajtaja zárva volt a magyarok előtt. Ők pedig egyre csak sóvárogtak, hogy leborulhassanak az oltár elé, elmondhassanak egy-egy imát. Történt, hogy egy török főméltóság a faluba látogatott. A helybéliek öreg bírójuk vezetésével kéréssel fordultak hozzá:
- Nagyságos úr, nagy a te hatalmad! Arra kérünk, tedd lehetővé, hogy hetente egy alkalommal – vasárnap – hadd mehessünk be a templomunkba, és engedd meg, hogy ott a mi szent oltárunk előtt mondhassunk imát a mi Istenünkhöz. Meglásd, a népnek jobb kedve támad, ezáltal a dolgukat is serényebben végzik. Ha a hitünket gyakorolhatjuk, visszanyerjük régi munkabírásunkat. Kérünk, gyakorold végtelen jóságodat és emberségedet!

A főúr nagy haragra gerjedt, szitkozódni kezdett, majd az öreg bírót ott nyomban megkorbácsoltatta. Aztán csak megenyhült a hangja, és így szólt a megrémült küldöttséghez:
- Istenetekhez vágyakoztok? Rendben van, megkapjátok. Vasárnap kinyittatom előttetek a templomotok ajtaját, és imádkozhattok a ti Jézusotokhoz. Először az öregek és a betegek a bíró vezetésével, aztán majd a többit meglátjuk. Így döntöttem! – zárta le a török főmufti az amúgy is rövidre szabott beszédet.

A jódi emberek pedig számolgatták, hogy mennyit kell még vasárnapig aludni, hogy végre, sok-sok év kényszerű kihagyás után beléphessenek abba a szentélybe, amelyben valamikor keresztelték őket, ahol áldoztak, gyóntak, misét hallgattak, és együtt imádkoztak szeretett Jézusukhoz. Nagy izgalommal várták a vasárnapot, amely aztán… elérkezett. A török katonák sorfala között haladtak a templomhoz, ahol egy tiszt kiválogatta az öreg férfiakat és asszonyokat, a betegeket, erőtleneket.

- Először ők mehetnek be, aztán ha már úgy érzik, hogy nekik elég volt az imából, s kijöttek, mehetnek a többiek - és rámutatott a külön csoportba állított fiatal férfiakra, nőkre és gyerekekre.

Az idősek bevonultak a templomba, ahol már nem volt a helyén az oltár, nem voltak már bent a padok, azokat a törökök elvitték, csak a puszta falak voltak.
- Nem baj emberek, Jézus urunk előtt úgy sem illene leülnünk, ezért a padok nem fontosak, az oltár, akárcsak Istenünk, pedig itt van a szívünkben. Térdeljünk most le, és engedjétek meg, hogy hadd helyettesítsem mártír papunkat, és imádkozzunk együtt az elesettek és a szenvedők lelki üdvéért! – mondta a bíró, és a bent lévők  halkan mormolni kezdték imájukat.

Ezalatt odakint, a falakon kívül furcsa és ijesztő dolgok voltak készülőben. A fiatalabb magyarokat az időközben megsokasodó török katonák hátrább terelték, a templom ajtaját kívülről lereteszelték, és a közelben lévő, már jó előre odakészített  szalmaboglyákat egészen a templom félig fából készült faláig hordták. A kint sakkban tartott magyarok sikoltozni, jajveszékelni kezdtek, amikor felfogták, hogy mire készül ez a rettenetes, kegyetlen ellenség. A fiatal férfiak közül többen próbáltak kitörni az őket őrző törökök gyűrűjéből, hogy megakadályozzák lelketlen tervük végrehajtását, de a túlerőben lévő szpáhik lekaszabolták őket. Aztán meggyújtották a szalmát… Amikor a bezárt emberek megértették a kinti hangokból, majd a tűz ropogásából, hogy milyen halált szántak nekik, leborultak a földre, és egészen addig imádkoztak, amíg a füst vagy a tűz végzett velük. A templom a bent lévő emberekkel együtt a tűz martaléka lett.

Nagyapám, amint a történet végére ért, tartott egy kis szünetet, majd így folytatta:
- Azt beszélik, hogy itt, a templom maradványai fölött a csillagok fényesebben ragyognak, mint máshol.

 Én már meggyőződtem róla, ezek a csillagok valóban fényesebben ragyognak. Fényük áthatol felhőkön, éjszakákon, nehéz korok sötétjén, és bevilágítja lelkünket.

2.Hegynek neki bukfenc

 A világban gyakran esnek meg csodák, és ha nem csodák, akkor olyan „csodás dolgok”, mint amilyen itt, a Csőri alján, úgy százötven évvel ezelőtt. Na, de mi is történt, mi az a jeles dolog, amire hirtelenjében annyira fontos lett időt szakítani? Állítólag itt nagy versenyt látott az úri és nem annyira úri közönség. Itt folyt, még ha kényszeredetten is, a híres „hegynek neki bukfenc” megmérettetés.

Tyű, az áldóját! Miről is esik szó? Mi is ment itt végbe valójában?
A választ az öreg kanász embertől hallottuk, aki ott legeltette disznait a Sió rét és a Csőri közötti jól megereszkedett gyöpön. Mi, meztélábas kiliti srácok, körül ültük az öreg pásztort, aztán csak hallgattunk, majd ámultunk és bámultunk.
- Mondom, gyerekek, itt valamikor, még az első nagy háború előtti időkben - de annyival, hogy az én dédapám is talán először pamacsolta be azt a pár szál pelyhet az állán - esett meg ez a nagy verseny, de még annak a visszavágója is.

Ekkor az öreg előkotort a tarisznyájából egy jókora nagypocakú csutorát, meglötykölte, először csak balról-jobbra, majd le-föl, aztán a dugót kicuppantva kicsavarta az edény beléből  a beleszorult, stampedlire való otellót.
- Na, ez má’ megin’ telement levegőve” - szaladt ki belőle az elkeseredés.

Fanyar képpel bámulta a jókora kulacsot, de úgy, hogy az arcára - a borvirágok mellé - kiült valami hiányérzet, az epekedés a hegy savanykás leve után.
- Ennek hiányába’ pedig elakad a szó, nem gyün elő a mese - nyomta a csutorát Pisti kezébe, aki már indult is a pincék irányába, de még futtában visszakiabált:
- Aztán amíg vissza nem érek, egy szót se bátyám, mert erről a meséről nem szabad lemaradnom!
- Eredj fiam, de iparkodjá’, mer’ nagyon száradóba’ van a mesélés csatornája - kiáltotta utána. – Na, ennek a gyereknek biztosan kő’ vagy egy félóra, mire visszagyün , addig megnézzük, hogy miket csomagút ide a vénasszony - és komótosan hajtogatta ki a szakajtóruhából először a két kicsi, majd a nagyobb, fokhagymaillatú sült húsokat.

A kisebbeken látszott, hogy valami pici állat egyben megsütve, de nem mertük megkérdezni, hogy mi lett a tepsibe rakva. Valahogy megéreztem, hogy a vén ostorpattogtató nem a nagyobb húst - ami kétségtelen, hogy kacsacomb volt – emeli fel a leterített kockás ruháról, hanem a picikért nyúlt, és a jó háromnapos kenyérrel bedörmögte a két apró jószágot.
- Mi a jó fenét evett az öreg? – foglalkoztatott bennünket a gondolat, de aztán valami más vonta el a figyelmünket. Meglepődve vettük észre, hogy belenyúl a tarisznyájába, kiemel belőle egy kisebb butykost, lekattintja róla a csatos dugót, és már szalad is a vörös lé a sült hús után.
-Igyá’ ürge, igyá’! – indította útjára a „rezervált” nedűt.
- A vén gazember! Hát ennek így aztán sose szárad ki a torka - súgta a fülembe Jancsi -, de azért képes volt elküldeni Pistit, hogy így, meg úgy, kiszáradt szájjal nem lehet mesélni.

Az elmélkedésre nem sok időnk maradt, mert egyszer visszaérkezett a csutora, és az oldalán a friss foltokból látható volt, hogy tele lett löttyentve kiliti vörössel.
- Na, bátyám, halljuk azt a híres versenyt, hogy is volt? - tettük fel a kérdést.
- Akkor, most sorba rakom az eseményeket - somolygott pörge kalapja alól a vén zsivány. - De ha nem egyenes a történés fonala, ne engem okujjatok, hanem az öreg Cucuj Lajos bácsit, akitű’ má’ jómagam is sokadik szájbú’ hallottam. Tudjátok, a Cucuj Lajos, az a pici öregember, aki ott lakott a poletári bó’tköz ajjába’, a Csárdarét és a Kovács Vendelék között, egy kis kalyibába’. Ez a Lajos nagy mesemondó vó’t, de nehogy azt gondujjátok, hogy nem mondott igazat. A mese is lehet igaz. Mint mondom, nagyon pici ember vó’t, ráadásu’ derékba’ előre meghajtva. Vó’tak neki furcsa dó’gai, de jó ember vó’t. Egyszer éjje’ fő’kiabá’ta a feleségét:
„- Ágnes, megnyőttem! Végigérem az ágyat!
- Hát persze, hogy végigéred, te eszetlen öregember, hogy a csudába ne érnéd végig, hiszen keresztben fekszel” - józanította ki az asszony.

Na, hát ettől a Lajos bácsitú’ tudom ezt a Hegynek neki bukfenc históriát.
- Most már halljuk! - szóltunk rá az öregre, ha már a csigagyűjtésből kapott pénzünkön vett bort iszogatja.
- Akkor most figye’jetek! - mondta, és végre elkezdte a történetet, és mi habzsoltuk minden egyes szavát. Fülünket hegyezve hallgattuk a nem mindennapi eseményről szóló  elbeszélését, amely valahogy így hangzott:
 

- Valamikor a szabadságharc utáni történt. Abban az időben még Siófok is falu volt, és semmivel se másabb, mint Kiliti. Nagyon jól megfért egymás mellett a két község. A fokiak főként halászattal foglalkoztak, de földet is műveltek, állatokat is tartottak, a kilitiek pedig – a kevés iparostól eltekintve - szinte kizárólag a földet túrták vagy jószágot tartottak az uradalomnak vagy saját legelőjükön. A Siótól nyugatra éltek a mieink; Somogy megye Tabi járásához tartozott a falu, a túloldali Siófok Veszprém megyéhez. A két falu fiataljai folyton ugratták egymást, versikéket skandáltak át a másik oldalra, amelyek néha pikánsabbra sikerültek. Ilyen esetekben bizony előfordult, hogy úgy, kakasok módjára elégtételt vettek egymáson a harcias legények, ami esetenként egy-két pofon elcsattanásához is vezetett, vagy a legkülönfélébb módszereket találták ki a revánshoz.

Történt egyszer, hogy a két község fiataljai kora hajnaltól egymás mellett húzták a kaszát, persze a Sió két oldalán. A harangok a déli tizenkettőt egyszerre kongatták minden irányból. Azaz csak majdnem egyszerre, mert a foki harang egy-két ütemmel előbb kezdte, mint a szomszédé. Az egyik itteni fiú át is kiabált a Sión:
- Le kőne cseré’netek a harangozót, mer’ siet az órája!
- Az ám, talán a tiétek késik! - kiabálták vissza amonnan. - A harangotok hangját úgy elnyomja a miénk, mint egy orkán, a kis szellőt - élcelődtek tovább.

A replika hamarosan abbamaradt, mert a nap tüze és az éhség itt is, ott is a sióparti nyárfák árnyékába kényszerítette a felpaprikázott embereket. Ezen a napon valamivel több szó esett ebéd közben. A falusi ember, akárcsak a többi magyar, evés közben nem beszél, de most ezt a nagyon régi szabályt megszegték mindkét parton. Szemlátomást nőttek az indulatok. Adódott a kérdés, egy megoldásra váró probléma, ami mindkét félnél ugyanaz volt:
- Még hogy a mi harangozónk órája nem jár jól? Az jól jár, hiszen a tennapi déli harangszóho’ lett igazítva.

Arra most itt senki nem emlékezett, hogy mindegyik harangozó a másik kezdését vette eddig szentírásnak, és a saját óráját a másik templom déli harangszavának a kezdetéhez igazította. Ezek szerint előző nap a Kiliti harang kondult meg egy pillanattal előbb. Mindenki tudta, hogy a dolog nem bír jelentőséggel, nincs semmi tétje, csak a fiatalos virtus eszkábált belőle, faluk közötti élcelődést. Kialakult egy helyzet, amit meg kell oldani, a másik félnek bocsánatot kell kérni, mert sérelem érte a szeretett szülőföldet. Mindkét oldalon szentül meg voltak győződve, hogy „túl a Sión” valamit rosszul tudnak, és ha így van, hát akkor már csak a meggyőzés segíthet. Ha kell, akár kényszerrel is. A déli forróság alatti pihenőt a „két fél” arra használta, hogy elkezdték egymást  a maguk kreált csípős verseikkel heccelni, ugratni. A fokiak kezdték a skandálást:

Pekenócán nyőtté’ ekkorára,
Pedig annak vékonyka a hája.
Ha reggel, este ürge húst esző,
Az asszonyná’ is kövérebb lesző.

Majd a kilitiek válaszoltak:

Feleségem egy igazi sárkány,
De én azér’ mégse vagyok ártány.
Néha, néha a Siót átúszom,
A foki babám meglátogatom.
Egy, kettő, és három, négy,
Foki kislány, hová mégy?
Ne menjél túl messzire,
Csak ide Kilitire.

- Ez már skandalum! A kilitiek kiszámú’tak minket!  Ezér’ má’ megkövetés jár! - mondogatták a Sió keleti oldalán. - Ezt má’ nem hagyhatjuk annyiba’- fordultak a gazdához, de ő csak ennyit fűzött hozzá:
- Hát, akkor számú’játok ki ti is ezeket a nagyszájú kiliti legényeket!

És akkor rázendítettek:
Öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
Örvénylik a Sió víz.
Túrú felű, legel Riska,
Megyek érted kis Mariska.
Kilitirű’ megszöktetlek,
De előbb még megölellek.

- Ezt má’ nem engedhetjük! Miket ó’vasnak a fejünkre ezek a túlpartiak! Skandalum! – hangzott a kilitiek kiáltozása, amire meg is jött a válasz, először csak átkiabálás formájában, majd egy ladikon megérkezett a foki küldöttség, és az innenső parton lévőknek előadták akaratukat:
- Azon nyomba’ szóbeli megkövetés és bocsánatkérés jár a foki legények részére, mivelhogy a lányainkat becstelen szavakkal illették ideátrú’! Mutatnak-e hajlandóságot a bocsánatkérésre a vétkesek? – tette fel a küldöttek vezetője a kérdést.
- Mire fő kőne bocsánatér’ esdekűnünk, a valós dógokér’, azokér, amik megesnek?
- Hát, talán megesnek ezek a förtelmetességek?
- Meg hát, akárcsak a bírótok lánya a mú’t tavaszon.
- Akkor, hát nincs mirű beszéni! Ölégtételi viadalra szólítunk titeket. Fogadjátok a kihívást?- kérdezték a fokiak.
- Fogadjuk, de mibű áll ez a viadal?
- Megmérettetést fundá’tunk ki. Fokrú’ is meg Kilitirű’ is kiáll viadalra nyó’c-nyó’c türű vágott, belevaló legény, ami abbú’ áll, amit mi majd ott e’mondunk. A juti bírót, mint pártatlant, kérjük fő’  a lebonyolításra. Megállapodtunk-e ilyen módon?
- Hát meg, de mikor gyünne el az ideje ennek a megmérettetésnek, meg ami még nagyon fontos, hun lesz annak a helye kigyelűve?
- István királ’ utáni vasárnapon, amikor a foki toronyóra elüti a hármat, akkor mink ott leszünk a ti Csőri o’dalatok aljába’ - szólt az ultimátum.
- Mink is ott leszünk - hangzott a válasz.
A legények – innen is, onnan is – gyorsan kiszámították, hogy mennyit kell még aludni a viadal napjáig, aztán mindenki indult a dolgára, mert feladat az volt bőven.

Aztán elérkezett a nagy izgalommal várt vasárnap. Ennyi kalapos embert és ünneplő ruhás leányzót még nem látott a Csőri egyszerre. Jöttek a fokiak, kilitiek, de még Jutról és Szabadiról is itt volt, aki csak tehette, és aki kíváncsi volt erre a nagy versenyre a két falu fiataljai között. A nap meg csak ontotta forró sugarait a nyugati égboltról. Valaki meg is jegyezte:
-  Má’meg’ valaki nagyon megpakú’ta a kályhát!

A nagy meleg ellenére vidám volt a közönség. Hamarosan egy zenekar is előkerült az éppen a Sió parton táborozó vándor cigányzenészek személyében. Ahol zene van, ott már szólhat a nóta is, és a tánc se maradhat el. Akkora mulatság kerekedett, hogy majdhogynem „elfelejtődött”, hogy mi végből  is jöttek itt össze – ilyen szép számmal – az emberek. A juti bíró, aki a verseny bírája is volt egyben, emlékeztette az egybegyűlteket, hogy most már neki kellene készülődni a nagy összecsapásnak, ami a fokiak és a kilitiek között a mai napon eldönti, hogy „ki a legény a gáton”.

A bíró felsorakoztatta a két csapatot, és ismertette a verseny menetét, a szabályokat.
- Emberek! Nyolc-nyolc legény mérkőzik egymással. Az első megmérettetés abból áll, hogy a versenyzők egymás mellett felsorakoznak a Csőri oldalnak a tetején, a már kijelölt helyeken - mutatott fel a dombra, a kitűzött zászlókra -, és megadott jelre elkezdenek bukfencezni: előre, lefelé. Aki előbb leér a lapra, ide, ahol most állunk, az már győztes. Amelyik csapatból többen érnek le gyorsabban, az a csapat nyer. Ez után következik a második versenyszám, amelynek a feltételeit, annak megkezdése előtt mondom el.

A hegytetőn elhelyezkedő küzdőfeleknek kiadta a vezényszót:
- Felkészülni, kész, rajt, bukfenc!

Elkezdődött a harc a völggyel és egymással. Nagyokat csattantak az izmos hátak a meredek oldal vízmosta gödreiben. Négyen tudták végigbukfencezni az egész távolságot - ketten kilitiek és ketten fokiak -, a többi menetközben feladta a csatát. Az elért időeredmények annyira közeliek voltak, hogy a bíró csak döntetlen eredményt hirdetett ki,
, és rövid pihenőt rendelt el a versenyben résztvevő nyolc-nyolc „harcosnak”. Egy pohárka vörösbort engedélyezett nekik, majd amikor kifújták magukat, felsorakoztatta őket a „hegy” alján egy vonalban, arccal az emelkedőnek, és ezzel meg kezdődött a második versenyszám, amit a bíró így mondott be a közönségnek:
- Most pedig a hegynek neki bukfenc következik.

 A közönség soraiban hirtelenjében fagyos csend támadt, majd suttogás, aztán duruzsolás és mindenki ugyanazt kérdezte:
- Az meg mi fán terem?
- Nem fán, hanem itt a Csőrin - felelt a bíró, és elmagyarázta, hogy mi is az a nagy mutatvány, ami  úgy izgalomba hozta a jelenlévőket. – Abból áll az egész, hogy az előbbi bukfencezés folytatódik, csak most lentről felfelé, a viadalban részt vevőknek a dombra felfelé kell bukfencet vetni, és aki a legmagasabbra tud jutni, az nyeri meg magának is és a falujának is a versenyt.

Elhangzott a vezényszó:
- Felkészülni, vigyázz, kész, rajt!

És máris mindegyik bemutatott egy átfordulást, de a második, a hirtelen meredekebbé váló oldalban egyiknek sem sikerült. Próbálkoztak szegény ördögök egyszer, kétszer, sokszor, de csak erőlködés lett a vége, a „hegynek neki bukfenc verseny” eddig tartott. A bíró, aki nem véletlen volt a juti község feje, mosolygott egyet bajsza alatt, és kihirdette az eredményt.
- Egál, mindegyik versenyző kiesett. Na, most aztán itt volt a verseny, döntetlen eredménnyel, nagy nézőközönséggel, és nincs a viadalnak győztese. Most mi lesz? El kell pedig valahogy dönteni, hogy a fokiak a jobbak vagy a kilitiek. Eddig minden azt mutatta, hogy egyformák.
- Nem hogy cigánykereket hánytak volna a bukfenc helyett - kiabálta be valaki a nézők közül, de soha nem derült ki, hogy ki volt az. A bírónak támadt egy ötlete: ha valaki a Csőri dombjának tetejéről, legalább egy cigánykereket tud vetni, az a falujának megnyeri a versenyt.
- Emberek! Van rá jelentkező? - kérdezte a szép számmal megjelent közönségtől, de egyelőre senki sem jelentkezett. Egyszer csak egy fiatal cigánylegény, akit Gáspárnak ismertek az egybegyűltek, kicsit vonakodva, kicsit félénken, de jelentkezett a feladatra.
- Én elvállalom, tekintetes bíró uram. Mikorra köll a hegy tetejére fölérnem?
- Van rá egy fertály órányi idő - mondta a bíró, és Gáspár elindult körbe a kicsit ugyan kerülő úton, de a kevésbé meredek oldalon a legurulás helyére. Egy rövid időre a domboldal kanyarulata takarásában el is tűnt az őt követő szemek elől.  Nemsokára már újra látták, ott állt a hegy tetején, valami volt a kezében, de hogy mi az, nem látszott a nagy távolság miatt. A bíró elordította magát:
- Felkészülni, kész, indulás!

Ott fent a tetőn olyan valami történt, hogy az emberek nem hittek a szemüknek. Gáspár az eddig a kezében tartott valamit meglódította, ami egyre jobban, egyre gyorsabban közeledett a völgy alján álló közönséghez, és szinte egyszerre kiáltottak fel a nézők soraiból:
- Vigyázz,  egy kocsikerék! - és néhányuknak félre kellett ugrani, hogy elkerüljék a találkozást ezzel a vasalt fakerékkel. A küllős jószág pedig gurult, gurult, majdnem a templom vonaláig jutott.
- Mit művelt ez az ember?- tették fel a kérdést a kilitiek, a fokiak, a máshonnan érkezők egyaránt. Alig várták, hogy a legény leérkezzen és kifaggathassák, hogy mi volt ez a nagyon furcsa bemutató.

-A versenyt már pedig megnyertem. Az én cigánykerekem nem csak egy kört írt le, hanem végig legurult, most mehetek utána, a rét túlsó felére.
- De hát te nem cigánykereket vetettél, hanem legurítottál egy kocsikereket a hegyről - mondta neki a bíró.
- Tekintetes bíró uram, ez egy cigánykerék. Az én cigány lovam mögé fogott cigány kocsim kereke. Én pedig cigánylegény vagyok. Teljesítettem minden elvárást, amit előírtak.

A bíró levette kalapját, megvakarta fejét, hosszasan maga elé nézett, majd meghozta bölcs döntését:
- Úgy van, és ezennel kihirdetem a verseny eredményét: Gáspár nyerte a versenyt falujának. Melyik faluban is laksz fiam, Fokon vagy Kilitin? – kérdezte a döntnök, és az erre kapott válasz volt élete eddigi legnagyobb meglepetése:
- Itt is és ott is, bíró uram.
- Aztán ezt hogy kell érteni?
- Amikor a Rózsinál hálok, akkor foki vagyok, de amikor a Terusnál, akkor meg kiliti.

A bíró egy darabig mosolygott, majd hangos kacagásban tört ki, felemelte jobb kezét és bejelentette az egybegyűlteknek:
- Most pedig kihirdetem a végleges döntést a két falu viadalában. Ezek szerint a győztes címet a két falu felváltva viselheti, mégpedig aszerint, hogy Gáspár, ez a derék legény melyik babájánál vendégeskedik.

A fokiak és a kilitiek pedig azon a napon úgy Istenigazából kimulatták magukat. Olyan jól sikerült ez a vigadalom, hogy szükségét érezték, hogy többször megismételjék. Azóta is békében és megértésben élik egymás mellett a mindennapjaikat. Gáspár pedig, mivel nagyon becsületes ember volt, ugyanannyi éjszakát töltött Rózsinál is, mint Terusnál. Nincs az a pénz, amiért bármelyiket is megcsalná!

Az öreg kanász a mese végére érve megpödörte őszülő bajuszát, megemelte az egyik, csipkebokor árnyékából előszedett csutorát, s légedetten nyugtázta, hogy még nem ad kongó hangot. Belecsúsztatta tarisznyájába, és így búcsúzott tőlünk:
-Ha hó’nap is gyüttök, a Pókáéktú’ hozzatok bort, attú ’még jobbakat tudok mesé’ni! 

Ezután felállt, megigazította a „szerelvényét”, az ostorszíjat megforgatva koptatott egyet a sudáron, majd odaszólt két kutyájának:

- Szultán, Ügyes, kerü’d meg! 

Ezen a napon  - az öreg kanász meséje által - mérhetetlenül nagy kincs birtokosa lettem, amit most szétosztottam köztetek.

3.Betyárvilág

János bácsi, az öreg kanász – „Hegynek neki bukfenc” címen előadott - meséje teljesen izgalomba hozta kis gyerekcsapatunkat. Hazafelé menet Pisti – a borfelelős – meg is jegyezte:
- Ez ám a mese, ez való nekünk, nem a Futrinka utca!

Nem fért hozzá kétség, hogy másnap ott lesz a helyünk az öreg pásztor körül, hátha újra legombolyít egy szálat abból a nagy motringból, ami „feltekeredett” benne az idők folyamán. Annak rendje és módja szerint, amint a délelőtti nap sugarai felhörpintették a harmatot, meg is érkeztünk a legelőre.
- Jó reggelt, János bácsi! - köszöntöttük nagy mesélőnket.
- Az is má’ odébb van - bökte az orrunk alá a napszakkal kapcsolatos tévedésünket, finoman utalva rá, hogy már bizony jócskán benne vagyunk a délelőttben. Ki az a halandó, aki ne látná meg, hogy a Nap már ugyancsak törekszik arra fölfelé, oda föl, egészen a tetőre, hogy onnan égető karmait belemélyessze a mezőn dolgozó ember hátába, aztán majd a megkezdett ívet folytatva, vadságából engedve, előbb megereszkedjen arra nyugat felé, majd pár óra múlva, beleszédüljön a semmibe. Most még foga van a Napnak, most még a délelőtti harapásai elől muszáj bemenekülni a kiserdő lombjai alá. A disznófalka ezen a napon már többször megmártózott az iszapos Nagyvízben.
- Na, mára má’ ölég vót - durrantott egyet ostorával az öreg. – Fürgenc, Csibész, tere’d ki! – adta ki a vezényszót két okos kutyájának, és a jó pulik minden további magyarázat nélkül tudták, hogy a kondának ilyenkor a kiserdő nyárfái alatt van a helye. Legbelül, a fenyves széle felé a göbék és ártányok, középen az éppenhogy csak elválasztott malacok, és a víz felőli szélen az anyakocák. Ezt a rendet János bácsi így alakította ki, és ez így volt jó. Miért volt így jó? Hát, mert így alakította ki János bácsi.
- Na, akkor az én kis jószágaim most ellesznek egy darabig, az ebéd ideje is arrébb van még, akkor hát bökjétek ki, hogy mér’ gyüttetek!

Pisti adott választ a kérdésre:
- Tudja bátyám, arra gondoltunk, hogy a mai napunk nagy részét itt kellene eltölteni, meg hát egy kicsit el is beszélgetnénk itt valakivel, aki szóba áll velünk, és meg is szomjaztunk erre a finom szódára, ami itt lapul a szatyrunkban a málnaszörp mellett. Ebben a nagyobb üvegben is van valami, csak nem tudjuk kitalálni, hogy vajon mi lehet. Na, nézzük csak: van rajta egy címke, és arra meg valami írva. Nézze már meg János bátyám, mert én nem tudom elolvasni, nehogy már a lúgköves üveget hurcoljuk magunkkal a Nagyvíz partjára! – az öreg kézbe vette a nagy, öblös üveget, ami volt vagy 3 literes, rápillantott a rajta lévő címkére, elmosolyodott és kibetűzte az azon lévő szöveget:
- Mesebor … Hogy az anyátok ne sirasson benneteket! Kezet a szívre, ugye semmit se javítgattatok ezen a vinyettán?
- Nyugalom János bácsi, ez Pókáék otellója, a legjobb a környéken, de abban a kisebb üvegben, ott a tarisznya aljában noha van, ha az jobban ízlik, akkor azt is választhatja -  viccelődött Pisti.
- Most akkor döntsétek el, hogy mit akartok! Mesét – a jó kis otellótól, vagy hogy hegyesebben tudjak köpni a nohától?
Hát persze, hogy a mesét akartuk, ami a faragott pipából felszálló füstcsíkkal egy időben kezdett csurdogálni, majd folydogálni, aztán fokozatosan áradt szét térben és időben.
Mi pedig a jóembert körbeülve ismét egy nagy élmény birtokába kerülhettünk, egy olyan kinccsel gyarapodtunk, amit soha az életben el nem vehet tőlünk senki.
- Ha nem bánjátok, akkor ma a betyárokról mesélek, azokról a betyárokról, akik valamikor, úgy száz évvel ezelőtt – de úgy hírlik, hogy még később is – itt élték mindennapjaikat a ságvári és a környéki erdőben. Mielőtt nekiugranánk a mesélésnek egy dolgot azért szögezzünk le: nem mindenki betyár, aki úgy néz ki. Magyarán szólva három fajta számkivetett embert különböztetünk meg . Az egyik a zsivány, aki lop, rabol - és ezt önmagáért teszi -, de lehetőleg nem öl; a másik a haramia, aki saját haszna vagy a bosszúállás miatt már képes ölni is; a harmadik a betyár, aki ugyan megéri a pénzét, mert a lopott és a rabolt holmikból ő sem él rosszul, de ahol csak teheti, segíti az elesett embereket. A betyár szemben áll az igazságtalan, vérszívó világgal, olyan Robin Hood féle. Minden vidéken éltek betyárok a múlt században. Ahol tudták, nyugtalanították a helyi uraságokat, amikor csak tehették, borsot törtek a pandúrok orra alá. Sokszor ez a bors túl csípősre sikeredett. Azokban az időkben tombolt az önkény az országban, a szabadságharcunkat – a cár segítségével – letörő osztrák hiénáknak szabad prédája volt a magyar föld. Az 1849-es vérfürdővel nem elégedtek meg a Habsburg nagyurak és talpnyalóik, törvényeik egy részével a magyarokat tartották kiszolgáltatott helyzetben. Az adók és az urak igazságtalansága elszegényítették a falvak lakóit. Ezzel a hatalmas gépezettel szemben nem lehetett tenni semmit. Itt,  a Balaton környékén sem volt különb a helyzet. Élte a nép a maga sanyarú életét, aztán egy szép napon híre ment, hogy valahonnan messze földről idekeveredett egy testvérpár, olyan betyár félék, és a ságvári erdőben húzták meg magukat. Azt beszélték, hogy valami barlangjuk is van, de annak a bejáratát nem ismeri senki.
- Csak nem a Patkó Jancsi és a testvére?- tettem fel a kérdést a mesélőnek.
- A rosseb, aki tudja a pontos nevüket - vetette oda a mesemondó, aztán folytatta a félbeszakított történetet. – Ezek a legények ritkán avatkoztak be a ságváriak vagy a kilitiek dolgaiba, de ha idegen uraság ment át a területen, az nagyon jól tette, ha „hadsereggel” vonult át. Kemény gyerekek voltak ezek a betyárok, mesterei a karikásnak, fokosnak, késnek, de lőni is tudtak pisztollyal, puskával. Egyszer hírét vették, hogy egy szegény családtól – adótartozás fejében – lefoglalták az összes háziállatot, még a libákat és a tyúkokat is. A szegény asszony hiába kérlelte a végrehajtót és a pandúrokat, azok hajthatatlanok voltak, elszállították az állatkákat.
- Legalább a libákat ne vitték volna el, miből lesz a lányom stafírungja – sírdogált az asszony.

A két betyár – álruhában – besomfordált a faluba, és csak annyit mondott a kisemmizett anyának:
- Ne szomorkodjon néném, lesz a maga lányának stafírungja: tollal, angincihával, olyan, ami után még az uraság is a könnyét hullatja. Van lúd bőven a jó Isten óljában - mutatott az égen „V” betűben szálló vadlibákra. - Hát ebből lesz ennek a széplánynak a stafírungja - ezzel a két betyár úgy elillant, mint ahogy érkezett.
Teltek - múltak a napok, hetek. Kemény hideg szorongatta a ságvári erdőt, a gámi és a bögöcsei tetőt, majd néhány napra enyhült az idő, előbb eső esett, ami hamarosan átváltott ónossá, jeges mázt húzva a szép zöld búzavetésre. Ez a természeti jelenség olyan gyorsan ment végbe, hogy az egyik hajnalban, a legelésző vadliba sereg tollazata jegessé vált, és képtelenek voltak felszállni. Van egy régi népdal Elesett a lúd a jégen címmel, aki ezt a dalt alkotta, bizonyára láthatott már ilyent. A lúd nem igen állhatja a jeget, a teletalp nem alkalmas arra, hogy könnyedén közlekedjen a jegessé vált talajon. Hát még ha a szárnyai is lefagytak! Ez a libahad pedig most ott csúszkált, esett-kelt, tehetetlenkedett, szárnyaszegetten.
A parádézó libákat több oldalról legények közelítették meg – szeges csizmákban –, és a kihúzott halászhálóba terelték a lassan mozgó, gágogó madarakat.
- Na, ennyi libája egész Kilitinek nincs - szólalt meg egyikük, aki a fő „ludas” volt a dologban. - Most már tűnjünk el, amíg a csősz észre nem vesz bennünket!

Ezzel egy szánra pakolták az elnémított állatokat, és elhúzták egy megbízható helyre, ahol azon nyomban nekiláttak a kopasztásnak. A kitépett tollat zsákokba tették, és a kitekert nyakú libákkal együtt a következő éjszaka sötétjében becsempészték a szegény asszony udvarába, tudjátok, azéba, akitől a végrehajtó mindent lefoglalt. A szegény asszony a szomszédokkal közösen feldolgozta a libák húsát, jó pár darabot pedig disznóhúsra cserélt. Ezen a télen olyan finom kolbászt töltöttek – jó részt libabögybe –, hogy évekig ezt emlegették. A megtisztított lúdtollból pedig annyi párna és dunyha lett, hogy még az unokáknak is jutott belőle.

János bácsi kortyolt egy keveset az otellóból, aztán nagy gondosan elkezdte tömni a dohányt kívül ragyogó, belül kormos pipájába, majd nagy élvezettel folytatta a betyárokról szóló történetét:
- Abban az időben a szegény emberek, kiváltképpen, akiknek földjük se volt, napszámba jártak dolgozni a gazdagabbakhoz. A jobb érzésű gazdag emberek a napszámot rendesen megfizették, így mindenki elégedett volt. Akadtak azonban olyanok is, akik amikor elérkezett a fizetés ideje, a kialkudott bérnél kevesebbet vagy a fizetségként beígért sonka helyett avas szalonnát adtak. A szegény emberek nem tudtak mit tenni, mert a törvény az urak pártján volt. Elverni nem merték a megállapodást megszegőket, mert könnyen tömlöcbe kerülhettek volna. Nagyon nehéz volt azokban az időkben a szegény ember élete. Ezt látták és érezték a betyárok is, ezért elhatározták, hogy amikor csak módjuk lesz rá, a maguk sajátságos módján igazságot szolgáltatnak. Történt egyszer, hogy az egyik szegény ember nem kapta meg a kialkudott bért a módos gazdától, holott több napon keresztül – két fiával – lekaszálták a füvet a rétjéről, később felgyűjtötték a szénát és behordták az udvarába, ahol több boglyába összerakták. Amikor mindezzel végeztek, kérték a gazdától a járandóságukat, aki jóval kevesebbet akart adni, mint amennyiben megállapodtak.
- Gazduram, nem ebben állapodtunk meg! - próbálta meggyőzni a napszámos a birtokost, de az, maga mögött érezve az igazságtalan rendszer törvényét, hajthatatlan maradt:
- Örülj neki, hogy ennyit is kapsz! Különben is, ki hinne neked, egy koszos parasztnak.
A szegény ember, a koszos paraszt,  az egykori negyvennyolcas nemzetőr nem tehetett mást, beletörődött sorsába.
- Ezt mérte rám a jó Isten, nem tehetek semmit ellene, ez az én keresztem - keseregett betérve a régi zsuppfedeles Kiliti Csárdába az ott ülő atyafiainak. Azok nem mondtak semmit, csak hallgattak és szomorúan néztek maguk elé. A beszélgetést azonban más is hallotta: a mellettük lévő asztalnál két idegen legény.
A szegény ember  másnap hajnalban több társával, köztük a fiaival együtt egy másik módos gazda  földjén  állt munkába. Olyan távoli volt a föld, hogy az elkövetkező éjszakákat is kint töltötték nádból készült kunyhóban, mert nagyon fárasztó lett volna haza- s visszatérni. Ez volt a szerencséje, ugyanis a faluban olyan dolgok történtek, hogy ő lett volna az egyes számú gyanúsított, ha nincs bizonyíthatóan távol.
- Mi történt a faluban? - kérdeztük kíváncsian.
- Hát, ott aztán vörös lett az ég alja, ott valaki vagy valakik felgyújtották a lelketlen gazda összes szénáját. A falusiak tudni vélték, hogy a betyárok voltak, de közelebbit senki nem tudott mondani. Ezt követően a szívtelen, a megállapodásokat felrúgó gazdák birtokain történtek érdekes dolgok. Egy másik gazdának a Sió part közelében felgyűjtött szénája teljes egészében belekerült a vízbe, aminek a nyéki és ozorai emberek örültek, ugyanis egészen odáig úszott a szálastakarmány. Gyakori volt az olyan eset is, hogy egy-egy gazdát korbáccsal vagy karikással irgalmatlanul elvertek. Az okosabb gazdák tanultak belőle, a makacsabbak pedig néha- néha összefutottak egy-egy betyárra. Amint már jó előbb is mondtam, nem csak betyárok éltek itt az erdő rejtekében, hanem velejéig romlott zsiványok, de még haramiák is. Ezeket az emberek nem szerették, de hát hogyan is szerethették volna őket, amikor azok nem becsültek senkit és semmit, se istent, se embert. Volt köztük egy, különösen kegyetlen és könyörtelen gazember, hallottam a nevét, annak idején gyerekkoromban, de már nem biztos, hogy jól emlékszem rá. Talán Pál lehetett, de mindenki csak Róka néven emlegette. Ez az ördögfajzat úgy intézte a rablásait és egyéb gaztetteit, hogy a gyanú a betyárokra terelődjön. Az igazi betyárok már régóta vadásztak rá, de gúnynevéhez híven ravasz volt, és mindig kicsúszott az üldözők kezei közül. Egyszer ez a gazember bent járt a faluban, ahol nagyon megtetszett neki egy lány, aki egy a faluban vendégeskedő fővárosi tűzoltó gyermeke volt. Az öreg tűzvigyázót a helyiek elnevezték „Pörzsebajúszú Flóriánnak”, mivelhogy a bajusza egy tűz oltása során bőrig leégett, de úgy, hogy az a gyönyörűnek tartott pamacs már soha életben nem szolgálhatott  díszként tekintélyes méretű orra alatt. Amikor Pörzsebajúszú Flórián hírét vette, hogy valaki szemet vetett lányára, azonnal megtette a szükséges óvintézkedéseket. Először is szerét ejtette, hogy mielőbb megismerje ezt a bátor embert, aki az ő lánya után sóvárog. A Kiliti Csárdában történt.
- Hol volt a Csárda akkoriban Kilitin? - kérdeztük mesélőnket.
- A mai Csárdaréten állt, a rét ezért őrzi még ma is a Csárda nevet - magyarázta meg a számunkra a név eredetét, majd így folytatta. – Itt, a csárdában a tűzvigyázó már készen állt tervével, amellyel örökre elhessegeti ezt a kellemetlen alakot a lánya közeléből. Persze előtte a nagylánnyal mindent egyeztetett, sőt a tervébe néhány keménykötésű kiliti legényt is beavatott. A terv egyszerű volt, de nem veszélytelen. Azokban a napokban mindenki arról beszélt, hogy elfogtak egy Jóska nevű haramiát valahol Tapolca környékén, és ahogy abban az időben dukált, a nyilvánosság előtt fel is kötötték. Ez a körülmény lett a terv egyik része. Akkor most nézzük sorjában, hogy mi is történt! Pörzsebajúszú Flórián a temetővel szemközti házban szállt meg takaros feleségével és gyönyörű lányával. A sírok a ház előtti földes úttól egy karnyújtásnyira voltak, ha a szél lengedezett, szinte lehetett hallani a sírokon lévő virágok szirmainak susogását. A nagylány látszólag belement, hogy este, sötétedés után, a ház előtt a bokrok takarásában lévő padon randevúzik az elvetemült gonosztevővel, akinek az útja a temető kerítésének vonalában vezetett. A zsiványt nem zavarta a temető közelsége, és az sem, hogy sötét van, mert mint sokszor mondogatta magáról:”neki kőből van a szíve”. Hát az kőből is volt, egészen eddig az estéig, de most történt valami, ami már ennek a hétpróbás gazembernek is megkondította a harangot.
- Mi volt az? - kérdeztük kórusban.
- Hát az egy hang volt a sírok mögül vagy talán máshonnan. Na, ebben nem volt biztos a sátánfajzat sem. A hang pedig kísértetiesen  belehuhogott a táj sötétjébe: „Róka, én vagyok az a Jóska. Eljöttem a lelkedért. Te leszel a következő.”
- Aztán mi történt? - türelmetlenkedtünk.
- Ekkor  Róka jajveszékelni kezdett, majd a rémülettől elnémult, és soha többé nem állt lábra. Soha, senki nem tudta meg, hogy ki játszotta el a kísértet szerepét, de azt se, hogy hová temették a környék legnagyobb gonosztevőjét. Kilitire nem, az biztos.

János bácsi befejezte az erre a napra szánt történetét. Ennyi volt mára elrendelve, ennyit lehet elmesélni. Dél van. A konyharuhát leteríti a fűre, rápakolja ebédjét, és méltósággal falatozni kezd…. a távolból egyszerre halljuk a két harangszót.

4.Szürke szamár a ködben

A nyári iskolai szünet a végéhez közeledett, de az augusztusi forróság még olyan – János bácsi szavaival élve – „istenbizonyvihart” sejtetett. Mi, haverok, a Rákóczi utcai ”kemény mag” a kiserdő Nagyvíz felőli fái alatt, az öreg kanász közelében találtunk menedéket az égető napsugarak elől. János bátyánk kezében szaporán ficánkolt az élesre fent bicska, egyre „flancosabb” lett a bot, ő maga pedig sajátságos módon, a fogai között fütyülte az igazán szép népdalokat.

Körbevettük a pásztorembert, aki mint már olyan sokszor, most is elröpített bennünket Meseországba, ami egy kis fantáziával mindig ott lehet a szemünk előtt.
- Kumjátok be a szemeteket, ha kinyitva nem észlelitek, és máris ott találjátok magatokat a mesék birodalmában!- bíztatott bennünket, és máris kezdődött a nagy utazás.

Egyszerre mindig csak egy helyre utaztunk, a mesékben se lehet csapongani, hátha még összekuszálódnak a szálak,… és akkor nagy baj lesz. A nagy mesemondó soha nem úgy kezdte a mondókáját, hogy  „Most elmondok egy mesét”, hanem úgy alakította a beszélgetést, hogy azon vettük észre magunkat, hogy az események fonalán araszolunk, egyre beljebb és beljebb a mondák és mesék világába. Máris megtudtuk, hogy valamikor, még abban a rettenetes betyárvilágban történt itt, a Kebala völgyben egy furcsa vadászat.
- Ugye tudjátok, hogy merre van ez a völgy? Ha nem, akkor most az is kiviláglik ebből a nem mindennapi históriából - forgatta meg a félig kifaragott botot János bácsi. Kortyolt egyet az eredeti csikóbőrösből, majd látva maga körül a kíváncsi szemeket, így folytatta:

- Élt itt egy magányos ember, ott a Jódi domb alatt. Valamikor más vidéken nagy vadász hírében állt, egyesek szerint erdőkerülő is volt, ám a sorsa ideparancsolta a mi vidékünkre. Ez az atyafi hozta magával az erdő iránti ragaszkodását, vadászszenvedélyét, valamint öreg duplacsövűjét. Ezzel a flintával valamikor végigvadászta Tolnát, Baranyát. Itt már csak ritkán akasztotta le a szegről, akkor is inkább csak libára és kacsára ment, mert a szeme megromlott öregségire. Attól tartott, hogy a tompuló látása miatt eltalálna valakit, ha földi célokra lőne, a liba, meg a réce meg csak röptében lőhető. Ott fönt meg nem röpködnek emberek. A madarakat, amennyiben eltalált egyet-egyet, öreg, de értelmes kutyája megkereste és odavitte a gazdájának.  Egyszer, egy eredményes vadliba vadászat után, a két leszedett lúddal a vállán ballagott haza kis faházába, amikor kissé távolabb vaddisznók csörtetését hallotta. Tisztán kivette, nem csak a zörgésekből, hanem a disznó jellegzetes hörgő hangjából is, hogy az agyaras itt van valahol a völgyben. A kutyájának a fülébe súgta:
- Édes vizslám, most el ne vakkantsd magad, mert a gazdi akkor nem tudja becserkészni a kolbásztölteléket!

A jó vadásztárs pedig szót fogadott, csak lapított az öreg csizmája mellett, és várta a a puska dörrenését és a következő vezényszót.  

- A puska a mezőn: durran, az erdőn, de már a szélén is: dörren, épületben inkább csattan -   fűzte hozzá mesélőnk, csak azt nem tudtuk, hogy honnan szerezte ezeket a fontos ismereteket, amikor katonáéknál szakács volt. Mindegy, mondott valamit, mi pedig úgy voltunk vele, hogy aki nem hiszi, járjon utána. A mesélés folytatódott, és egyre érdekesebbé vált a történet.

– Ott tartottam - nedvesítette meg a torkát néhány kortyocskával mesemondónk -, hogy a vadász várta a vaddisznót az erdőszéli sűrű bokrok mögött, de az egy időre elcsöndesedett.
- Talán észrevehetett, ezért távolodott el tőlem - gondolta, de nem adta fel a reményt, várt és várt, közben már elképzelte, hogy ez egy nagy jószág lehet, mert ez nem más, mint egy hatalmas remete kan. Miért lehet remete kan? Hát azért mert egyedül jár. Miért jár egyedül? Mert már öreg. Ha öreg, akkor pedig már nagyra nőtt, ellenben akkor nem jó pecsenyének, mert már rágós. Az ilyen öreg kan már csak kolbásznak jó egy kis mangalicával vegyesen. Abból pedig van kettő vágnivaló az ólban. Javarészt makkon híztak, ezzel a kilövés előtti kannal együtt annyi kolbász lesz, hogy gerendát kell erősíteni a kamrában, mert a régi már nagyon beroggyant. Töri a fejét a vadász, hogy most mit tegyen. Rágyújtani nem lehet a pipára, mert akkor befellegzett a rejteknek, inkább a lapos bádog flaskát emelgeti a szájához egyre nagyobb szaporasággal, de egyszer csak hasznavehetetlenné válik a belé szorult nagy mennyiségű levegő miatt. A köd kezd leereszkedni,  hamarosan sűrű szövésű fátyol libben a tájra. Törölgeti a szemét, de nem segít:
- Alighanem hamarosan okulárét kell készíttetnem - dünnyögi maga elé amikor zörejeket hall, de most nem az erdő felől, hanem a másik irányból. Tudja, hogy a zörgésre a vadász nem lő, csak a látható célra, ezért még vár. És ekkor csoda történt. A sűrű ködön át is kivehető volt a megjelenő  méretes hím állat, és ráadásul úgy fordult, hogy rögtön az első lövéssel oldalba lehetett kapni. A nagy test azonnal elvágódott. A vadász puskáját maga előtt tartva rohant a zsákmány felé,  készen a kegyelemlövés leadására. Ekkor azonban történt valami, amitől  földbegyökerezett a lába. Egy férfi ordítását hallotta:
- Segítség, megölték Jucit! – hangzott, és azt már nem tudta, hogy ismétlődött-e a keserves kiáltás, vagy csak az elhangzott mondatot visszhangozta az erdő.
- Mit tettem, édes Istenem! Gyilkossá lettem - szakadt ki belőle valahonnan nagyon mélyről a kétségbeesés, és rohant áldozata irányába, miközben egyfolytában ez járt a fejében:
- Ott nem volt ember, lehetett látni az állatot, ember ott nem volt. Ott ember nem is lehetett, mert ahol vaddisznó van, ott nem lehet ember, vagy ahol ember van, ott nem lehet vaddisznó – tépődött  magában, és amikor odaért a fekvő állathoz nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Ott feküdt előtte egy szürke szamár, vérző sebbel. Az egyre jobban leereszkedő ködön át is látszott, hogy a golyó éppen, hogy csak súrolta a testet, ami azonban nagy fájdalmat okozhatott, és a csacsit leterítette.
- Hol van az ember, akit meglőttem? – kérdezte a szamár gazdáját, aki értetlenül bámult a vadászra.
- Hát itt csak egy ember van magán kívül, az én volnék, de hála istennek én nem lettem meglőve.
- Hát a Juci, akinek a nevét kiabálta, ő hol van?
- Itt fekszik maga előtt, ő az én Juci szamaram.
- Én meg már azt hittem, hogy gyilkossá lettem - válaszolt megkönnyebbülve a puskás ember.
A vadász a szamár sebét ellátta, s az másnap már vidáman ficánkolt a Kebala- (a bögöcsei víznyelő gödör) – környékén, a gazdáját pedig a két, idáig cipelt vadlibával kiengesztelte. Hamarosan szemüveget készíttetett magának, és azzal már meg tudta különböztetni a vadkant a szamártól.
János bácsi teljesen beleélte magát a mesélésbe, és olyan érzésem támadt, hogy ez az eset megtörténhetett. Az is előfordulhat, hogy több helyen is, és különböző időkben is megeshetett. Az öreg kanász még mesélt volna tovább, de Endréd felől nagyon sötétedett az égbolt, a jószágot pedig még a vihar előtt haza kellett hajtani.

5. A Balatonkiliti Jószó híd legendája

Az 1848. március 15-én kitört forradalom híre futótűzként terjedt el az országban. Kiliti lakói is nagy lelkesedéssel fogadták a forradalmi eseményeket. Egykori feljegyzés szerint Kiliti népe 1848. márciusában több napon keresztül éjjel-nappal vigadott, nótaszó, zeneszó hallatszott mindenünnen. Népes csapatok járták az utcákat, és hangos szóval éltették a szabadságot.

József napkor a béresek az előző napi ünneplések miatt másnaposan mentek dolgozni a földekre. A Békás-tó közeli Feketevíz két partján szorgoskodó emberek délben egy rövid időre megpihentek, hogy elfogyasszák ebédjüket, amikor a távolból – Fok felől – tompa, ám egyre erősödő dübörgést hallottak. Először arra gondoltak, hogy az ég harangja kondult meg, akárcsak az azt megelőző napon, és egyre csak az eget kémlelték, de nem láttak cikázó villámokat a márciusi égbolton. A hang egyre közelebb ért, és már kivehetővé vált, hogy az bizony lovak patájának dobogása.

- Bizonyára a császár lovasai - vélték többen is, de az egyik öreg béres másként gondolta:

- A német dragonyos lova másfajta muzsikát játszik, ilyen ütemet, ezt a könnyed, fülnek kellemes dallamot csak a mi lovaink hallatják, kiváltképp, ha magyar gyerek üli meg azt a paripát!

A Granárium felől aztán hamarosan látható is volt a három jövevény, és egyre jobban kirajzolódott a színes dolmány, a magyar csákó. Odarúgtattak a parasztokhoz, akik felállva, süvegüket leemelve üdvözölték az érkezőket. Ők mindhárman leugrottak a nyeregből, és barátságosan üdvözölték a helybelieket, majd néhány szóval elmesélték, hogy mik mennek most végbe Pesten. Forradalom van, megunva a Habsburg igát összefogott a magyar, szembeszáll a zsarnokkal.

- Szabadok leszünk emberek! – mondta sugárzó arccal, megemelve az addig a vállán tartott nemzeti színű zászlót a hajdú, és ezekkel a szavakkal folytatta: - Van itt még valami nagyon fontos hír, amit most viszünk a szélrózsa minden irányába. Emberek! Mostantól megszűnt a robot, a kegyes uraságnak nem kell dolgoznotok! 

A béresek első hallásra nem értették meg a jó hírt, ezért a hajdú megismételte, és az emberek csak most fogták fel, hogy mit jelent a számukra a magyar szabadság.

- Isten áldja meg kegyelmeteket, vitéz urak, ezért a nekünk tetsző újságért! – kiáltották a Kaposvár felé elporzó „bandérium” után. A parasztok továbbra sem tudtak mit kezdeni a hihetetlennek tűnő hírrel, nehezen értették meg, hogy valami nagy, történelmi dolog történt a „magyarok országában”, amitől ezután őket is emberszámba veszik. A béresgazda, amikor meghallotta, hogy mi történt a Feketevíz Békás-tóhoz közeli hídjánál, örömtől ujjongva mondta:

- Sok mindent hallottam már életem során a hatalom embereitől, de jót csak keveset. Akárhogyan is nézem, amit ma hallottam, ez nekem nagyon tetszik, mert ez egy nagyon jó szó.

A Feketevíznek azt a hídját elkeresztelték nyomban JÓSZÓ hídnak, amely 1848. márciusától ezt a becses nevet viseli, emlékeztetve az utókort a nagy márciusra.

( A Kiliti Általános Iskola egykori magyar-történelem szakos tanára, Szirovatka Károly nyomán. )

6. A hidegvölgyi pásztoremberek

Kiliti szélén, ott, ahol a juti határ találkozik a ságvárival, van egy nagy terület, amelyet az itt élő emberek Hidegvölgynek neveztek el. Most ne keressük az okát, hogy miért ezt a nevet akasztották Kilitinek erre a mindentől távol eső, enyhén lankás legelőjére, annyi biztos, hogy ide korán kopogtat a tél,  és még a „bűti” szelek is belemarkolnak a pásztorember arcába. Amióta világ a világ ezen a tájon békésen megfért egymás mellett a gulya, a nyáj és a falka.
Valamikor nagyon régen, amikor a Sió még az „ó” medrében kanyargott a Bozót ingoványos rétjei alatt, az akkori kiliti uraság a szürke marháit – éven át – a Hideg-völgyben tartotta. A völgy túlsó részéről folyamatosan idehallatszott a jutiak birkáinak bégetése, az öreg juhász kutyái nyakát díszítő rézcsengettyűk fülbemászó dallama, amelyre – Kiliti felől - a marhakolomp mélyebb zúgása válaszolgatott hol szaporán, hol lomhábban. A déli harangszó

pedig itt, ezen a helyen minden irányból hallatszik – Kilitiről, Szabadiból, Jutról, Marosról –, de ha jó a szélirány, még Ságvár felől is. A völgyben karámokat építettek az északi felükön nádoldallal, valamint nádból összetömörített, tetővel ellátott nyári fészert emeltek, ahol a jószág az eső és szél elől menedéket talált. Miklós napjára aztán nádkévék kerültek a fészer minden oldalára egy keskenyebb bejáratot hagyva az így készült istállón. A nádat a jó Isten ajándékozta az embernek. Sok mindenre használható, de leginkább építőanyagnak. Jól szigetel, ha kell, megőrzi az építmény melegét, levezeti a vizet a tetőről. Amíg lábon áll, a Sió árterében elrejtheti a bujkálót. Őseink sokszor kerestek menedéket a mocsarakban, nádasokban, bozótokban. A kiliti és a juti pásztorember élelmét is kiegészítette a Sió menti nádasból. Költött itt ruca, vadréce, fácán, tanyázott a mocsárvilág szigetein nyúl és őz, de még a vaddisznó sem volt ritka. Volt a pásztornak azonban egy ősi ellensége, a toportyán, amely nem csak a mocsárban lévő fészkeket dézsmálta, hanem gyakran támadott meg juhokat. A juhász egyetlen fegyvere a pásztorbotja volt, ami a settenkedő farkassal szemben hatástalan, kiváltképp, ha az a távolabbi bárányokat veszi célba. Ilyenkor csak egy megoldás létezett: a jó kutya. Kellett olyan kutya, amely tereli a nyájat, erre igazán alkalmas a puli és a pumi, de szükség volt őrző-védő kutyára is, erre a célra a kuvasz és a komondor a legmegfelelőbb. Ahol ilyen kutyákat tartottak, ott esélytelen volt a tolvaj, a rabló - legyen az négy, vagy kétlábú. A gulyások, juhászok, kanászok sokat tudtak mesélni kutyáikról, azok hőstetteiről, amelyek közül néhányat úgy adtak elő, ahogy az a valóságban megtörtént, a többségükbe azonban beleszőtték a mesék világának ezernyi színét. Na, de hát a fantázia szépítette meg azt a szürke, egyhangú életet, amely nap nap után zajlott itt, egy haranghallásnyi távolságra Kilititől, Juttól és Ságvártól. A pásztorok ideiglenes lakóalkalmatossága egy egyszerű földkunyhó volt, amely az eltelt évszázadok alatt semmit sem változott. Ez egy téglalap alakú, simára egyengetett oldalú gödör, amelyre erősebb akácágakból tartószerkezet került, majd egy szigetelő földréteg. A földborításra gyeptéglákat raktak. A kunyhó előtt nádból egy féltetős terasz növelte meg a lakóteret, amely a tél beálltáig a főzés helyéül szolgált. Ha a pásztorok többen összejöttek – és ez gyakori volt -, előbb-utóbb előkerültek a régi történetek, apáik, nagyapáik kalandjai. Ilyenkor a tábortűz mellett, a csillagfényes éjszakákban szárnyalt a képzelet. Miről szóltak ezek a mesék, történetek? Leginkább az elődök hőstetteiről, kedvenc állataikról, leginkább a kutyáikról, legnagyobb kincsükről, szemük fényéről. Mettől jobban nyúlunk vissza a múltba, annál nagyobb a történetek hitelességének sebezhetősége, hiszen a múlt már csak emlékképekben létezik, kiegészítve a fantázia világával, és egyre jobban a képzelet kerül túlsúlyba a valósággal szemben, de hát a pásztorélet is egy mesevilág.

7. Kiliti pásztorok mesélték

A macska és a nyulak

Bármennyire is hihetetlen, de megtörtént. József, az öreg gulyás köpönyegére ülve szemlélte a Hideg-völgy Alsó névre hallgató táját, majd unottan kinyitotta bicskáját, kézbe vette félig kifaragott botját, és nekiállt a mintákat szaporítani készülő alkotásán. A jó kis faragókést apjától kapta, és folyamatos késztetést érzett botok, ostornyelek, kulacsok, pipák faragására. Egyre jobban sikerülnek művei, egyre jobban közelítenek az apja és nagyapja által készített faragásokhoz, de ő egyfolytában elégedetlen volt magával.

- Mikor tudok én úgy faragni, mint  drága jó apám? – tette fel magának a kérdést.

Ezen töprengett, amikor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy nyúl szaladt volna el előtte, egyenesen a domboldal galagonyabokrai mögé. Nincs ebben semmi különös, sok nyúl van errefelé … csakhogy szürke és fehér színű vadnyulat még nem látott. Megdörzsölte a szemét.

- Bizonyára a nap vakított el egy pillanatra – gondolta, és faragott tovább.

Kicsit később ismét megjelent előtte a kép.

- Most már semmi kétség, nem képzelődtem, tényleg itt szaladt az a bizonyos nyúl.

Igen ám, de a nyúlnak nincs hosszú farka, ellenben van két hosszú füle. Azonnal tisztában volt vele, hogy egy eltévedt kölyökmacska van a bokrok mögött.

– Na, ezt megnézzük közelebbről is! - gondolta, és úgy tett, mintha ügyet sem vetne az elbitangolt háziállatra. Kutyáit nyugalomra intette; a fegyelmezett állatok tudták, hogy most ezt a macskát békén kell hagyni. József tette tovább a dolgát, szaporán faragott, közben törte a fejét, hogyan lehetne magához csalogatni a kis csavargót. Hamarosan készen állt a terv. Eddigi figyelőhelyétől kicsit távolabb, de látótávolságnyira, a talajból kezével kikapart egy tenyérnyi földet, amelybe beleterített egy lapulevelet, és az így elkészített tányérba öntött a tarisznyájában lévő üvegből egy kevéske tejet. Messziről figyelte, hogy mi történik. Negyedóra sem kellett, és a macska a lapulevéltányéron maradt csöppnyi tejet kinyalogatta.
- Na, várj csak kiscicám, hamarosan lesz gazdád, és pedig olyan, aki gondoskodik rólad!

A következő naptól folyamatosan ki lett téve egy kis tányér tejjel vagy ételmaradékkal a gulyások kunyhója közelében, és a „kóbor cica” ismét háziállattá vált, odaszokott Józsefékhez. A kutyák is megbarátkoztak vele, együtt aludtak, de az ételük közelébe nem engedték. Elmúlt a nyár, a kismacska nagyra nőtt. Az Óriás nevet adták neki.

- Még soha nem láttam ilyen nagy macskát - mondta József az egyik pásztornak -, akár házőrzőnek is megfelelne. Aztán van itt egér bőven, meg kell tőlük őrizni a kunyhót.

Ez a macska nem tétlenkedett, alaposan rendet vágott az egerek seregében, elüldözte a patkányokat, de a nyestek sem szaladgáltak a marhák között úgy, mint korábban. A tél ebben az évben korábban köszöntött be, és hatalmas havazások zárták el a falut a külvilágtól. József a Hidegvölgyben rekedt, két társával őrizték és gondozták az állatokat, így családja a tél nagy részét nélküle töltötte. A marhákat őrző embereknek fogytán volt az élelmük, hazulról sem hozhattak, mert a kamra gerendájára akasztott kevéske szalonna és sonka a gyerekeknek kellett. Hazamenni csak néha-néha, rövid időre tudtak - ennyit engedélyezett az uraság, mondván, hogy ebben a zord időben a jószágot nem lehet magára hagyni -, és ez kevés volt ahhoz, hogy levágják a karácsonyra dédelgetett disznójukat. A pásztorok lisztből, zsírból, hagymából és néhány szem fagyos krumpliból főzögették soványka leveseiket, hogy azzal vészeljék át a nehéz napokat. Szerencséjükre tüzelőjük akadt bőven, és otthon a családnak is beteremtették a tűzhelybe valót.

- Valahogy csak átvészeljük ezt a néhány napot - nyugtatták magukat, de ez a néhány nap kicsit hosszabbra sikerült.
- Ha lenne puskánk, lőhetnénk nyulat - szólalt meg egyikük, miközben megpiszkálta a tűzhely parazsát.
- Ha szárnyunk lenne, akkor meg repülhetnénk - felelt a társa.

Se puska, se szárny, maradt a korgó nyomor. Egyik reggel arra lettek figyelmesek, hogy Óriás – a macska – furcsán nyávog a kunyhó ajtajában. Nem akartak hinni a szemüknek! Ha a föld nem lett volna a hó alatt fagyos, akkor a lábuk földbe gyökerezett volna. A macska előtt a hóban egy vadnyúl feküdt. Amint Óriás meglátta gazdáját dorombolni kezdett, és úgy hempergett a hóban, mint azt általában a kutyák teszik.
- Mit hoztál cicuskám? - kérdezte József, és azonnal megkapta a választ, amint megtapogatta a nyúl  még meleg testét. - A macskánk fogott egy nyulat! Még ilyent se láttam, de még nem is hallottam - árulta el József a meglepődöttségét.

A nyulat megvizsgálták, megállapították, hogy valóban a macska vadászzsákmánya. Azon nyomban kibújtatták a bőréből, és már fortyogott is a rakott tűzhely platniján az ütött-kopott öntött lábasban az illatos nyúlpaprikás.
- Ha ezt beosztjuk, akár három napig is eltengődünk belőle - mondta a legfiatalabb pásztor -,  úgy, hogy még a macskánknak is jut.

A három pásztorember elfogyasztotta az ízletes paprikást, és a maradékot gondosan, jól elcsomagolták az eljövendő napokra. A következő reggel vidáman kezdődött, fütyörészve, jókedvűen látták el az állatokat. Amint az istállótól a kunyhó felé tartottak, azt hitték, hogy álmodnak, vagy valami csoda történt. Megismétlődtek az előző nap reggelének eseményei. Óriás ismét ott nyávogott egy vadnyúl mellett, és amint meglátta gazdáját – akárcsak előző nap – dorombolni kezdett, majd a hóban hempergett. A marhapásztorok simogatták, dédelgették ezt a nagyra nőtt cicát, ő pedig tűrte, és mintha érezte volna, hogy ez a babusgatás nagyon is megjár neki.

- Akkor ezt most nem főzzük meg - jelentette ki József –, hanem amint megnyúztuk, már János viszi is haza, majd megfőzik az asszonyaink - bízta meg a feladattal a fiatalabb gulyást, és már rántotta is le a bőrt macskájuk újabb szerzeményéről.

Nagy volt az öröm a gyerekek körében. A Hidegvölgy marháinak őrzői úgy érezték, mintha az egész világ a lábuk elé borult volna, pedig csak jól lakhattak ők is és családjuk is. Nem tudták mire vélni a történteket.
- Ez egy szerencsés véletlen – vélekedett János. - A macska éppen arra tévedt, amerre a nyulak fészke van, és tegnap is, meg ma is megfogott egy nyulat. A vadászszenvedélye hajtotta, és a termetét kihasználva meg tudta ölni.
- Azt mivel magyarázod, hogy ide hozta a kunyhónk ajtajába és átadta nekünk? – kérdezett vissza Mátyás.
- Ezt nem tudom megmagyarázni - felelte János.
- Nekem kicsit más a véleményem - szállt be a beszélgetésbe József. - Azt rendben, hogy a macskát hajtotta a vadászszenvedélye, még azt is értem, hogy ide hozta nekünk a zsákmányt, hiszen a macskák, ha megfigyelitek, időnként ajándékot hoznak a gazdáiknak, hol egy verebet, hol egy egeret, de azon érdemes elgondolkodnotok, hogy miért velünk történt meg, és miért pont most, amikor éheztünk, szinte kilátástalanná vált a helyzetünk. Ez már nem csak a macska ajándéka volt a számunkra. Ez annál sokkal nagyobb dolog. Ez annál sokkal nagyobb…

És József a kunyhó földjére térdelt, felpillantott arra a kis feszületre, amely mindig ott lógott a falon, és halkan imádkozni kezdett. A másik kettő pedig követte példáját.
Óriás több nyulat nem vitt a gazdájának, de hát egy macskának nem is ez a feladata. A nagy tél után szép tavasz köszöntött a Sió menti falvakra. A Hidegvölgy is vidám színekbe öltözött. A pásztorok élték tovább megszokott életüket itt ebben a télen zord, tavasszal kies völgyben, ott, ahol egyformán hallatszik Kiliti, Szabadi, Maros és Jut templomainak harangja, de ha jó a szélirány még Ságvár felől is.

8. Darumadár fenn az égen

Darumadár. Már a hangzása is gyönyörködtet a szónak. Ősi madarunk, a magyarság útját a kezdetektől végigkísérte. Címerekben is előfordul ez a kecses, szürke, szemet gyönyörködtető teremtmény: a hűség madara. A Dunántúlról az 1800-as évek végén a mocsarak lecsapolása miatt eltűnt, maga mögött hagyva több érdekes legendát, amelyekből most egyet elmesélek.

Gyerekkoromban nagyapámtól hallottam ezt a történetet, amit még az ő nagyapja, az én ükapám mesélt neki. Ő is már a nagyapjától hallotta, ezért hagyjuk, hogy a valóság és a monda elemei hadd keveredjenek szabadon. Szárnyaljon inkább képzeletünk, szálljunk vissza vagy százötven évet, és ereszkedjünk le a szabadságharc idején Kiliti piciny, nádfedeles házai közé!

1848 őszét írjuk, nem sokkal a pákozdi csata után, amikor Jellasics horvát bán seregét hős magyarjaink elnáspángolták. Azt a gőgös Jellasicsot, aki a csata előtt néhány napig Kiliti lakója volt, a református plébánián szállásoltatta el magát.

Ezen az őszön nekünk állt a zászló, Ozoránál is győztek a mieink.

A darvak abban az évben is, mint mindig, amikor elérkezik az ősz, gyülekeztek és indultak délre, melegebb vidékekre. Irányította őket a természet. A Balaton közelébe érve egy nagy csapatuk leszállt arra a lapos tetejű magaslatra, amelyet a kiliti ember „Darudéllő” néven ismer. Ez a hely a csorda pihenője, delelője, amelyen minden ősszel és tavasszal útjukat megszakítva leszálltak a darvak. Itt csatlakozott a nagy légi sereghez az a néhány darupár, amely a közeli Békás-tó, Kerék-tó, Csépány-tó vagy a Nagyvíz mocsaraiban tanyázott. Abban az időben még előfordult, hogy nálunk költötték ki fiókáikat, itt voltak egész nyáron, és a déllőn csatlakoztak sok ezernyi társukhoz, velük együtt indultak délre áttelelni, és tavasszal újra visszahúzta őket a hűséges szívük.

A daru egy életre választ párt magának, és azt önként el nem hagyja, kitart mellette, amíg él.

Óvja, védi társát. Neve és a hűség szó egyet jelent.

Akkoriban a Kerék-tó mocsaraiban tanyázott néhány daru pár tavasszal kelt nagyra nőtt kicsinyeikkel. A nyár folyamán sokszor látták őket a Darudéllőnél, Papkután, a Nagyvíz mellett, de még a jódi Lápos-völgyben is. Bátran leszálltak a réteken eleségért, az emberektől nem kellett félniük, mert az ember nagyon kedvelte ezt a kedves madarat. Becsülte őt a pandúr, szerette a betyár, és a puskás ember elfordította a mordály csövét, ha égen-földön megjelent ez a szürke tollú gyönyörűség.

A madár ősellensége, a nádi farkas – toportyán - az idő tájt még szép számmal tanyázott a nádasokban, mocsarakban, állandó veszélyt jelentve a tojásokra, fiókákra, de a kifejlett példányokra is. A réten, a szántáson volt esély a menekülésre, de a nádasban a farkas volt az úr. Óvatosan közelítette meg a daru családot. Az anyaállatot vette célba, de a hím magára vonta a figyelmét, és felvette vele a harcot. Csapkodta szárnyával, nagyokat rúgott a támadó fejére, testére. Közben a tojó is csépelte a sakálfajzatot, aki megszégyenülten eloldalgott.

A nehéz harcban a hím súlyosan megsérült, eltört a szárnya, bánatos hangon panaszolta el fájdalmát párjának. A tojó odabújt hű társa mellé, babusgatta, arcával arcát simogatta, de nem tudott rajta segíteni. Időközben a daru sereg a természet parancsát végrehajtva felemelkedett, és  „V” alakot formálva  délnek vették az irányt, elindultak az ősi telelőhelyre. A repülő alakzatban velük repültek a törött szárnyú daru fiókái is. Nekik menniük kellett, őket hívta a messze dél, az anyaállat azonban maradt kedvese mellett. Ahogy csak tudta gondozta, ellátta táplálékkal, fészküket igyekezett kibélelni tollakkal, szalmával, megerősítette ágakkal, arra készülve, hogy együtt igyekeznek átvészelni a zord telet.

Valami miatt háborúk idején a tél sokkal hidegebb, kegyetlenebb, mint általában. Az 1848-as őszt is kemény tél követte. Hős honvédeink folytatták a téli hadjáratot, és váltakozó sikerrel harcoltak a császáriak ellen. Áztak, fáztak, szenvedtek magyar katonáink, sokszor a hó alá menekültek a kegyetlen hidegek elől, akárcsak a két „itt maradt” daru, a Kerék-tó mocsarában.Katonáink a hegyekben és a síkságon éheztek, a két madár pedig itt, nem messze a jóságos kiliti emberektől, akik mit sem tudtak arról, hogy a nádasban sérült „párák” rejtőznek, és egyre jobban fogytán az erejük.

Egy szép napon az egyik faluszéli, csöppnyi nádtetős ház jégvirágos ablakán a hólepte utcára egy kis gyerek tekintgetett kifelé. Örömmel vette észre, hogy elállt a hóesés, ami egyet jelentett azzal, hogy kis társaival együtt elindulhatnak szánkózni.

A gyerekek a kerék-tói úton mentek, és a Darudéllő alatti kis dombról -  amit ma is „Két hegy közt”-nek nevezünk - csúszkáltak le vasszánkójukkal.

Egyikük furcsa hangokat hallott a mocsár felől. Mentek a hangok irányába, és meglátták a két darumadarat a fészekben. Azonnal tudták, hogy haza kell vinni őket, mert a tél hátralévő viszontagságait már nem élnék túl. Megfogták szegénykéket, kabátkájukkal betakargatták a testüket, és félbehagyva a szánkózást, amilyen gyorsan csak lehetett igyekeztek haza a gyámolításra szoruló madarakkal. Szüleik az istállóban szénával kibélelt meleg fészket készítettek a beteg állatoknak. A két jószág tűrte a gondoskodást. Tudhatták, megérezhették, hogy biztonságba kerültek. A gazdaasszony ételt készített számukra, amit azonnal, vonakodás nélkül elfogadtak. Napról napra erősödtek, és egyre jobban hozzászoktak az ember közelségéhez. Az egész telet az istállóban töltötték. Amint kitavaszodott apránként egyre több ideig voltak az udvaron. Úgy tűnt, hogy nem is akarnak elrepülni, míg egy szép napon a háziak szárnysuhogást hallottak a fejük fölött. A két daru tett egy kört az udvar fölött, és elszálltak a Kerék-tó irányába.

Másnap - csodák csodája - visszajöttek, leereszkedtek az udvarba, és saját nyelvükön „magyaráztak” az odasereglett embereknek, aztán felemelkedtek, és most már végképp visszaköltöztek kerék-tói fészkükbe.

A kanász és a csordás naponta látta őket, amint keresik élelmüket: hol Papkuta környékén, hol a Bozót ingoványos rétjén kutatnak rovarok, apró békák után.

Elérkezett a darvak északra költözésének ideje, visszajöttek a mi darvaink fiókái is, és csatlakoztak a „szülőkhöz”. A darusereg tovább szállt, a mieink azonban továbbra is maradtak. A madarak tudnak örülni, a darvak tudnak ragaszkodni egymáshoz. Talán madárnyelven meséltek egymásnak az elmúlt télről, a szenvedésről, a jó emberekről. Afelé hajlok, hogy igen, mert olyan dolgok következtek ezután, ami erre enged következtetni. 

Egy szép tavaszi napon a kis falusi ház kertjéből érdekes madárhangok hallatszottak, hol tartósan, hol rövidebben.

- Gru-gru, gru-gru.

Az emberek csodálkozva nézték, hogy mi történik. Az egyik öreg pásztor magyarázta meg a többieknek, hogy a két daru násztáncát látják, a két meggyógyított madárét.

Hálájukat és ragaszkodásukat kifejezve jótevőik kertjében járták el násztáncukat. A nász befejeztével elszálltak, de utána többször leereszkedtek a kertbe és az udvarba, olyankor a nyelvükön meg-megszólaltak, majd visszatértek természetes környezetükbe.

A násznak hamarosan meg lett az eredménye, szaporodott a daru család. Abbamaradt a kis ház látogatása. A madárszülők minden idejüket a fiókáknak szentelték. Gyógyítóik már arra gondoltak, hogy soha többé nem láthatják őket, amikor egy napon a hátsó udvar szürkébe öltözött. A két öreg madár és a már repülni képes fiókái ott parádéztak a pajta előtt, és valamit nagyon el akartak mesélni.

- Elhozták bemutatni a „gyerekeiket”- mondogatták meghatódva az emberek.

Jött az ősz, ismét vonultak a madarak. „V” alakzatba rendezték soraikat, és amikor a házak fölé értek, az alakzatból kivált két madár, kicsit lejjebb ereszkedtek, megbillentették egyik, majd a másik szárnyukat, és szálltak oda, ahová ősidők óta szállnak a költöző madarak.

Jól megfigyelték az útvonalat, mert ide minden tavasszal vissza kell érkezniük, ide ahol szeretik és várják őket.

9. Mátyás deák vizet fakaszt (A kiliti Nagyvíz keletkezésének legendája)

Valahol a középkorban járunk, valamelyik békeévben, jóval a török megszállás előtt azon a helyen, amelyet ma Balatonkilitinek hívunk. Akkoriban, az itt lévő – néhány házas, de inkább fa- és szalmakunyhós – kis falunak Kelety volt a neve. A kis jobbágyfalu kicsi fatemplomával a Csőrioldal észak-nyugati kiszögellésén, fent a magaslaton helyezkedhetett el, a mai Töltényi Szaniszló utcához közeli területen. A falu lakói több földesúrnak is adóztak az időkfolyamán, így a veszprémi káptalan, a tihanyi apátság, de még a fehérvári püspök is szedett itt tizedet. Sanyarú életük volt a falu jobbágyainak, akkora szegénységben éltek, hogy a napi betevő falathoz sem mindig jutottak hozzá, pedig kora hajnaltól napestig húzták az igát a szántókon és a réteken.

Egyszer az egyik földesúr „nagy kegyesen” egy darabka legelőt biztosított a szegény jobbágyoknak, hogy legalább néhány jószágot tarthassanak, és ezzel könnyítsenek sorsukon. Természetesen nem ajándéknak szánta, hanem kemény robottal kellett fizetni a „jussért”. A legelőt  azon a területen jelöltette ki számukra a nagyságos úr, ahol ma a kiserdő kezdődik, a káptalan legelője közelében. Örültek a szegény emberek, és már előre számolgatták, hogy asszonyaik hány disznót, juhot és kecskét tartanak majd kicsinyke telkükön. Apránként szerezték be az állományt, nagyon lassan gyarapodott a gazdaság. Eleinte fel sem tűnt, hogy hiányzik valami a legelőről  -   mégpedig a hűs vizű kút az itatóvályúval. A jobbágyok nappal a földeken dolgoztak vagy az uraság birtokán robotoltak, így nem volt idejük és lehetőségük kút létrehozására. Egyedül a vasárnap délutánjuk volt szabad, ezért elhatározták, hogy mise után kiássák. Neki is álltak nagy serényen, már a föld felső rétegét leszedték, amikor megérkezett lóháton az uraság küldönce, és fennhangon, csak úgy úri módon tájékoztatta  az embereket, hogy amit „itt, most tesznek, az a törvény betűi ellenében van, amit ha azonnal abba nem hagynak, tömlöcbe csukatnak”. A kútásásnak ezennel befellegzett, az emberek álma szertefoszlott. Mit ér a legelő, ha az állat nem ihat? A közeli patak és a kút a káptalan földjén van, és az uraság nagy árat kér a vízért. Vízlelő nélkül semmire se mennek. Mit volt mit tenni, a  vizet a kicsinyke házaik udvarában ásott merítős kutakból,  favödrökben hordták a távoli legelőre, ami nagyon keserves munka volt. A férfinépnek ideje se igen jutott rá, mert egész nap az uradalom földjein görnyedeztek,  a kapa, kasza súlya alatt vesztették el erejüket estére kelve. Szomorkodtak a szegény emberek, és azon törték a fejüket, honnan lehetne vizet nyerni, de sehogy sem jutottak ötről a hatra. Szerencsének számított, amikor  az eső áztatta  legelő gödreiben napokig maradt víz. Nem találtak megoldást, a szegénynek semmi sem sikerülhet! Próbáltak sorsukba beletörődni, de már azon voltak, hogy levágják állatkáikat, amelyek még annyira aprók voltak, hogy halálos vétek lett volna kést bökni a nyakukba. A kényszer azonban nagyúr, és a következő szombatestén mégis leszúrták az első kis malackát, ott kint a legelőn. Nyársra húzták, és nagy búsan forgatták a parázs fölött. Amikor megsült, a parázsra száraz ágakat dobtak, az lobbot vetett, és lángja messze világított. Gáni földesúr birtokáig látszott a fénye, ahonnan éppen ekkor kerekedett fel egy deák, amolyan garabonciás, aki az uraságtól kért bebocsátást éjszakára. No nem a házába, csak a pajtába vagy a szérű védelmet nyújtó kerítése mögé, de a rátarti gazda megtagadta a magányos utazótól. Ballagott hát a deák, szemét le nem vette az egyre erősödő fényről. Tudta, érezte, hogy a tűz mellett emberek ülnek.

- Vajon jó emberek vagy rablók, akik ilyen késői órán eregetik a zsarátnokot az ég felé? – szőtte a gondolatait, de nyugtatgatta magát: - Ha rablók, nincs mitől félnem, mert szegény vagyok, mint egy koldus, tőlem aztán nem tudnak elvenni semmit. Ha útonálló gyilkosok, akkor eddig tartott a földi életem, ami bármennyire is hozzám nőtt, túlzottan nincs miért sajnálnom, legfeljebb előbb jutok a mennybe. Ott legalább végre boldog lehetek. Ha jó emberek ülik körül azt az egyre jobban malacsült illatúvá váló tüzet, akkor pedig nincs félni valóm.

Ezekkel a gondolatokkal lépett a megvilágított arcú, szomorkás emberekhez, a kemény munkában elnyűtt jobbágyokhoz, akik az urasággal ellentétben szívélyesen fogadták a jövevényt.

- Adjon az Isten szép estét az összes jó embernek! - üdvözölte a helyieket az érkező.

- Az elfáradt vándornak is nem különben - viszonozták a köszöntést. – Mi járatban ilyen késői órán ott, ahol csak a toportyánok járnak?

- Meg hát kegyelmetek, akik ezt a jószagú tüzet körül ülik. Talán a nádi farkasok elijesztésére szolgálnak a lángok? – szólt a válasz és a kérdés egyszerre.

Aztán jött a többi kérdés, hol innen, hol onnan, amiből pedig egyszeriben sok akadt, mert hát az ismeretlent meg kell ismerni. Az ide, a kiliti éjszakába tévedt fiatalember mesélni kezdett magáról:

- Mátyás vagyok, Gergő fia. Apám Hunyadi János nagyúr seregében szolgál valahol a végeken, hadnagyi rangban. Engem külországba küldtek okosodni, így jutottam el Itáliába, ahol kitanultam a várfundáló mesterséget. Úgy hírlik, hogy hamarosan nagy kincs lesz a tudományom. Mozgolódik a török, előbb–utóbb nem elégszik meg a határ menti csetepatékkal, rá fog támadni az országunkra. Meg kell erősíteni régi várainkat, hogy ellent tudjunk állni a vad oszmán hadnak! Adja a jó Isten, hogy újakat is legyen szerencsénk építeni, amire az a hatalmas sereg ideér.

A parasztemberek kíváncsian hallgatták a művelt vándorlegény elbeszélését, és amikor az már minden idekívánkozót elmondott magáról, ő is kérdezett:

- Kegyelmetek mi végből világítják be az ég alját? Vagy talán fáznak ebben a tikkadt éjszakában?

- Nagy oka van annak, hogy most itt virrasztunk legyilkolt aprócska malackánk fölött - indult meg a szóáradat a szegény jobbágyokból.

Töviről hegyire elmondták bánatukat, nyomorúságukat ennek a jólelkű atyafinak. Érezték, hogy valami megváltásnak kell történnie, valami jó következhet csak erre a sok borzalomra, amit a kegyetlen élet kényszerített rájuk. Ha mégsem jelenik meg valami csoda, ennél a sanyarú világnál már rosszabb úgy sem jöhet, de az is ad egyfajta megnyugvást, hogy kiönthetik szívük mélyéről a fájdalmukat. Dőlt belőlük a zokszó, és a deák némán hallgatta a sirámokat. Néha bólogatott, volt mikor a fejét csóválta. Beleélte magát a jobbágyok helyzetébe, hiszen az ő ősei is jobbágykenyéren éltek. Már amikor volt abból a kenyérből. Amint figelmezte az elbeszélők szavait, maga sem tudja, hogy került a kezébe egy darabka az időközben megsült malac húsából. Jóízűen falatozta a finom pecsenyét, majd tarisznyájából egy borral töltött butellát kotort elő, amit még az ozorai vár strázsamestere csúsztatott abba ott-tartózkodásakor. A hozzá legközelebbi kérges tenyérbe adta az ozorai hegy ajándékát. Az üveg körbejárt, és hamarosan elfogyott belőle a Tükörcsös-hegy leve. A jóemberek egy darabig ültek szótlanul, majd a deák törte meg a csendet.

- Atyámfiai! Azt mondták, hogy az uraság a törvény értelmében nem engedi, hogy kutat ássanak a legelőjükre. A törvénybe azonban az nem foglaltatott bele, hogy gödör ásása is tiltva van. Akkor ássunk egy hosszú és széles gödröt! Ide, erre a helyre, ahová a kutat szándékozták megásni. Itt- láthatják - nedvesebb a föld, mint a többi helyen. Itt valami nagy kincs van a földben!

- Mire megyünk a gödörrel? – kérdezték egyszerre több felől  is az emberek. - Milyen kincs lehet ebben a szegényes földben?

 Így  morfondíroztak, de közben ki is ásták a gödröt.

- Mi lehet most itt a legelőn a leges-legnagyobb kincs a szegényember számára? - kérdezett vissza a deák.

- A víz, hogy itatni tudjuk jószágainkat - felelték a fáradt emberek.

- Na, látják! Akkor most vizet varázsolunk! Semmit se kérdezzenek, hanem tegyék azt, amit mondok!Hozzanak ide egy vékára való makkot!

Néhány fiatalabb legény térült-fordult,  és fáklyafény mellett szedett egy vesszővékányi makkot.  A deák elé tették a földre, aki beleborította a kiásott gödörbe, és csak ennyit mondott:

- Egyengessék el, hogy mindenhová jusson belőle, aztán takarják be földdel!

A jobbágyok mindent a vándor útmutatója szerint tettek, aki ekkor megszólalt:

- Most pedig ideje, hogy mindenki pihenni térjen! Ha egy fél hely jutna nekem is valamelyik fészerben, nagyon hálásan megköszönném – mondta, de inkább már ásította Mátyás. Beballagtak a csillagfényes éjszakán a faluba. A deák az egyik csűrben kapott helyet, amely nagyon is megfelelt kívánalmainak. Volt szalma a dereka alatt, védve volt a farkasoktól, haramiáktól. Hamarosan elaludt. Másnap reggel a vasárnapi napsütés fényözönt bocsátott a kis szalmatetős falucskára. Állt a levegő, felhő sehol, a láthatár kitágult, a tihanyi apátság tornya karnyújtásnyira közeledett. A vendég a békák kuruttyolására sem ébredt fel, pedig azok ugyancsak rázendítettek hajnali és reggeli zenebonájukra a Sió partjáról és a csépával telenőtt tóról, amit Békás-tónak is neveznek. Egyfolytában hallatta hangját a békazenekar. Ez a hely, ahol a kis falu elterült, ez a Csőri kiszögelésén szerényen meghúzódó része Kilitinek még évszázadok múltán is a Békaváros nevet viseli. A falusiak –a miséről hazatérve – felébresztették a hétalvót, és első útjuk a legelőre vezetett. Hajtotta őket a kíváncsiság: vajon mi történt az ásott gödör környékén? A környékén semmi különös, de magában a gödörben nagyon érdekes dolgok estek meg. Messziről látszott, hogy a gödör sokkal mélyebb lett, de talán még szélesebb és hosszabb is. Az alja úgy nézett ki, mintha egy életlen ekevassal felszaggatták volna. Közelebb érve pedig már látszott, hogy az aljában tocsog néhány hüvelyknyi víz, ami igazából csak közelről volt megkülönböztethető a cuppogó sártól.

- Tessék a tó! Ez lett egy éjszaka alatt a gödörből - mondta a fundáló mester.

Most már nem deák, mert aki egy gödörből úgy tud tavat varázsolni, hogy hozzá sem ér, az már tényleg építőmester és nem garabonciás deák.

- Hogyan lesz ebben valódi tiszta és mélyebb víz? – kérdezték az emberek.

- Még egy éjszakát kell várni, és itt valódi nagy víz lesz - felelte a mester. - Holnap reggel az asszonyok nyugodtan kihajthatják az állatokat a legelőre, amire a fejük fölé ér a nap a jószág már  saját nagy vízből olthatja szomját, és nem ilyen kis „pocsétából”.

- Árulja el nekünk mester uram, milyen varázslattal vagy fondorlattal tudta elérni, hogy víz fakadjon soványka legelőnkön? - tették fel a kérdést a falusiak.

- Mondhatnám, hogy varázsló vagy csodatévő vagyok, amit nem mondok, mert csodákat tenni egy valaki volt képes. Áldassék a neve Jézus urunknak! Én csak ismerem a föld, a növények, az emberek és az állatok természetét. Tudom azt, hogy ahol makk van a földbe rejtve, az arra ráengedett disznók addig túrnak, amíg a számukra finom csemegét elő nem kotorják. Azt is tudom, hogy a réteken, legelőkön, ha egy-két réteget leásunk, és nedvesebb a föld, mint máshol, akkor ott nem túl mélyen forrásnak kell lennie, ami a megfelelő módon „kiszabadítva” a felszínre „bugyog”. Ez történt itt is, a kegyelmetek legelőjén. A földben lévő forrást az éjszaka leple alatt a makkra ide sereglő vaddisznók a makk után kutatva, azt kitúrva, kiszabadították. A források vize pedig utat tört magának felfelé, és lám, víz lett a gödörben. Először csak egy kicsi pocsolya, majd egyre nagyobb, és végül pedig nagy víz - adta meg a magyarázatot.

A földesúr kénytelen volt beletörődni, hogy saját tavuk van, amelyet nem loptak, hanem szinte magától keletkezett. Ezt csak a várfundáló mester, a szegény jobbágyok, na és a vaddisznók tudták másképpen.

Volt Balatonkilitin a Kiserdő alsó sarkánál egy tó, gyerekkorom álomvilága. Szélessége egy nyíllövésnyi, hosszúsága valamivel több. Eltűnt a tó, a helyét is benőtte a fű. A rét úgy látszik visszavette régi jussát a víztől, elvett tőlünk valamit, ami semmivel sem pótolható. Itt valamikor a NAGYVÍZ csillogó víztükre mosolygott az égre.

A kiliti Nagyvíz

Máshol, más vidékeken az óceánt vagy a tengert hívják nagy víznek, esetleg a tó vagy szélesebb folyó büszkélkedhet ezzel a megtisztelő címmel. Ha ez nálunk Balatonkilitin is így lenne, akkor most a tollamat nem lenne érdemes tintába mártani. Itt, a kiserdő végében egykor, még a hatvanas évek végén, sőt esős időkben még a későbbiekben is létezett egy tó, amelyet kiliti találékonysággal „Nagyvíznek” hívtak.
A Nagyvíz a valóságban egy kisebb fajta tavacska volt. Mi, gyerekek, keresztben át tudtuk lőni a házilag, mogyoró vesszőből készült íjainkkal, de hosszát a „nyersgumis” csúzli sem volt képes leküzdeni, akár sima kavicsot, akár csapágygolyót illesztettünk a „bőrébe”. Volt, létezett a Nagyvíz, aztán egyszer csak eltűnt a semmibe, ahonnan jött. Különböző korok gyermekeinek jelentette a mesék világát ez a víztükör, a partjára hajló kis erdővel, és a belőle kiszélesedő lankás legelővel. „Odalent Délen” pedig a ságvári erdő ezer színével, sejtelmes susogásával adott méltó kiteljesedést ennek az idilli képnek. Gyerekkorunkban, ha tehettük, a Nagyvíz mellett játszottunk nyáron, fürödtünk sekély vízében, tutajt eszkábáltunk, és máris miénk volt a világ. A való világ is, és egy másik dimenzió, a képzelet, a fantázia világa. Így lett a mi kis tavunkból tenger, a tutajunkból pedig sokárbocos vitorlás, hatalmas utasszállító vagy éppen hadihajó. A tó keleti partja enyhe dombban folytatódott, tele szép szál akácfákkal és bokrokkal. Ezektől nem messze állt egy szederfa, amely a szedres allé utolsó fája volt. Ágaiból, lombkoronájából a természet ideális játszó-, pihenő- és búvóhelyet alkotott. Szerettem ezt a helyet. Ide menekültem, ha bántott valami, vagy ha csak úgy, egyedül szerettem volna lenni. Ilyenkor a képzelet szárnyán visszaröppentem a múltba, és beleképzeltem magam a letűnt idők valamelyikébe. El is neveztem kedves szederfámat mesélő fának. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lehetett az élet régen, azon a helyen, ahol most Kiliti áll. Hol volt a falu akkor, amikor már Kiliti volt a neve, és volt-e itt előtte is település? Hogy élhettek itt az emberek, hogyan küzdöttek meg a nehézségekkel és az ellenségeikkel? Hogyan és mikor alakult ki a táj jelenlegi formája, hol volt a Balaton partja, meddig volt mocsaras a terület, és az erdő mikor szorult vissza a mai helyére? Kérdéseimre csak részben kaptam választ, ezért elhatároztam, hogy a magam, vagyis egy tizenkét éves gyerek sajátos módján minden rejtélyre igyekszem megtalálni a feleletet, még pedig a képzelet segítségével. Hajdanában a mondák és a mesék is így keletkeztek. Mesélő fám lombkoronája alatt szabadon szárnyalt a képzeletem. Meglévő vagy egykor létezett helyekre, megtörtént eseményekre építettem az általam kitalált vagy inkább elképzelt történeteket. Még most is hatalmába kerít az a kellemes izgalom, amit itt éltem át egy-egy időutazáson.

Talán jól teszem, ha ezeket a kis „históriákat” közre adom. Lehet keresni, kutatni valóságtartalmukat, még az is lehet, hogy megtörtént eseménnyel is találkozunk olvasásuk során. Lehet…

10. A Kilitiek védelmező madara

Történetem akkoriban játszódik, amikor őseink benyomultak a Kárpát-medencébe, itt véglegesen hont alapítottak, és felosztották egymás között az új haza minden szegletét. Kiliti, a későbbi vármegye keleti bástyája lett. Egyes nézetek szerint nevének hangzása is utalhat földrajzi elhelyezkedésére.

Ez idő tájt a letelepedett magyarokat ellenség nem háborgatta, annál inkább - igen gyakran - őseink törtek rá a tőlünk nyugatra élő nemzetekre. Ilyenkor a férfiak tettek a szákjukba egy kis szárított marhahúst és kumiszt a csutorába, megélezték a kardjaikat, telerakták a tegezt az íjaikhoz faragott vesszővel, lóra pattantak, aztán már nyomták is a sarkantyút a sztyeppéről hozott lovaik oldalába, majd vágtattak  abba az irányba, ahol lenyugszik a nap. Sokáig folytatták kalandos útjaikat, amely a zsákmányszerzést szolgálta.  A háborgatott népek azonban hamarosan megelégeltek a „látogatásaikat”, összefogtak, és véget vetettek a kalandozásoknak. Sok idő telt el, amíg őseink megszokták az új életmódot, mire megtanulták a földművelést, de kitartó munkával és szorgalommal uralmuk alá hajtották a természetet. Egy  idő után a megművelt terültek bőséges ellátták népünket gabonával, szőlővel, egyéb  gyümölccsel. Ellenség nem fenyegette határainkat, jó szomszédai lettünk a körülöttünk élő népeknek. Boldogan élték magyarjaink mindennapi életüket, és itt,  a vármegye keleti oldalán,  az akkor még Bolota (ejtsd. balóta) néven emlegetett mocsaras tó – a későbbi Balaton – adott halat az itt élők asztalára. Egyszer aztán vége szakadt a nyugodt életnek. Egy lanyha széllel a nagy alföldi legelők felől sötét madarak seregei lepték el a mezőket, és amit csak tudtak, felfaltak. Szegény emberek egy darabig ostorpattogtatással, állandó kiabálásokkal próbálták megőrizni amit még lehetett, de nem találtak ellenük hathatós fegyvert. Ahogy abban az időben lenni szokott, az öregek tanácsa meghányta-vetette a helyzetet, de nem jutottak ötről hatra. Egy szép napon odamerészkedett a falu bölcseihez egy fiatal legény, és a kötelező meghajlást követően így szólította meg őket:

- Engedelmet kérek a bátorságomért, de úgy gondolom, hogy van egy megoldás a kártevők távoltartására.

- Halljuk fiam, mit fundáltál ki!

- Érdekes módon a szőlőhegyet elkerülik ezek a szárnyas haramiák. Tudják kegyelmetek, hogy ez mitől van?

- Hát, bíz’ azt nem tudjuk, te legény, de ha neked van róla tudomásod, minél előbb oszd meg velünk is! – biztatták a nagyszakállúak.

- A szőlőhegyet már ősidők óta védi a domboldalba belevágott madárcsőr forma, amit a madarak már messziről igazi ragadozó madárnak néznek, és a környékére se mennek.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy más helyeken is „faragjunk” ilyen sas formákat?

- Igen, pontosan azt szeretném mondani, de elegendőnek gondolnám egy olyan helyre, amit az érkező madarak a falu bármely pontjáról láthatnak.

- Aztán hová gondolod a másik sas fejet a földbe faragni?

- Engedelmükkel, én nem fejet faragnék, hanem a meglévő fejnek a törzsét vésném bele a földbe.

- Ott formáznánk ki a madár testét a fejénél, és akkor máris egy teljes ragadozót látnának ezek a szárnyas tolvajok?

- Nem, a testet a fejtől messzire helyezném el, hadd lássák ezek a faló állatok, hogy elvált a fej a testétől. Ijedjenek csak meg, és gondolkodjanak el azon, hogy rájuk is ez vár, ha idemerészkednek!

Az öregek tanácsa döntött, elfogadták a fiú javaslatát, és még azon a napon ásót, lapátot ragadott Kelethy falu lakossága,  és kiástak egy hatalmas, fejnélküli, kitárt szárnyú madárformát. A madarak ettől kezdve elkerülték még a falu környékét is.

Tudom, most azt gondoljátok, hogy kitaláltam nektek egy mesét. Akkor most figyeljetek! Vegyétek elő Balatonkiliti térképét, és keressétek meg rajta a fejnélküli madarat, ami nem más, mint a mai Csépány- tó, és keressétek meg a madárcsőrt is, ami a mai Csőri oldal része!

11. A Csőrioldal keletkezése (Dr. Nagy István nyomán)

Dr. Nagy István nagytiszteletes csaknem fél évszázadon át szolgálta falunkat, Istent pedig egész életében. A szolgálat volt az élete.

Bármerre ment a kiliti utcákon akár gyalog, akár dongó motoros biciklijével, mindenhol kalapot emeltek az emberek. Szerették, szerettük, attól függetlenül, hogy Krisztushoz, kinek-kinek, misén vagy istentiszteleten keresztül vezetett az út.

Többször járt nálunk is. Mindig mosolyogva jött, és amikor megtudta, hogy a gimnáziumban angolt tanulok, ezután mindig angolul üdvözölt. Emlékszem, egyszer még a házi dolgozatomat is kijavította.

Egy alkalommal, talán ’63-’64 körül lehetett, mi, gyerekek segítettük rendbe tenni a református templom melletti játszóteret. A munka végeztével a templomkertben gesztenyét szedtünk. A tiszteletes úr odajött hozzánk és hosszasan beszélgetett velünk. A téma a teremtés volt. Nagyon érdekelt bennünket minden egyes szava, és nagyon tetszett, hogy meseszerűen, számunkra érthetően beszélt.

Ekkor hallottam tőle egy mesét, amit korábban még senkitől. Arról szólt, hogyan keletkezett a Csőrioldal Balatonkilitin.

- Bizonyára tudjátok, hogy miért hívják így a Csőrioldalt?

- Nem tudjuk - feleltük, de már vártuk is a magyarázatot, ami így szólt:

- Ha észak-keletről egy kicsit magasabb helyről nézünk a Csőri irányába, arra, amit ti úgy hívtok, hogy „két hegy-köz”, akkor egy szabályos madárcsőr forma jelenik meg előttünk. Ezt már jó régen észrevették az emberek, és ezért ragasztották ezt a nevet a ti kedvelt játszó helyetekre. Szerintetek véletlen lehet, hogy pont ilyen alakot formáz meg ez a két, egymással szemközti domb? Hát persze, hogy nem. Most azt mesélem el, hogyan keletkezett a madárcsőr forma. Ugyanis ez a két kiemelkedés nem mindig adta ki a madárcsőr alakját. Nagy oka van annak, hogy ilyen lett.

És ez a kedves ember, szépen sorjában, úgy, hogy mi habzsoltuk minden egyes szavát, elmesélte a teremtésnek ezt a pici kis láncszemét. Még most is elhiszem, hogy így történt.

Miért hiszem el? Mert el akarom hinni!

A tiszteletes úr meséje, ahogy visszaemlékszem rá:

Valamikor nagyon régen, a kiliti „hegyben” történt, ahol már abban az időben is szőlőt termesztettek. A paraszt emberek megművelték szőlőiket, az abból készült borral kereskedtek, egy részüket maguk fogyasztották el. Voltak szűkösebb évek is, amikor a termés elfagyott, elverte a jég, beteg lett a szőlő vagy elpusztították a seregélyek.

Egyszer, amint az egyik ilyen nehéz helyzetben  a hegybíró szőlője melletti réten összejöttek, megjelent köztük egy fiatalember. Messze földről érkezhetett, mert a ruhája, saruja elütött az itteni viselettől.  Most látták először, mégis mindenkinek ismerősnek tűnt. Magas volt, arcát szakáll borította, látszott rajta, hogy jó ember, jó szándékkal jött.

Elmondta, hogy átutazóban van, és szállást kér, de csak egy éjszakára, mert sietős az útja.

Végighallgatta a helyiek elbeszélését, látta, hogy milyen nagy gondban vannak. Csendesen annyit mondott:

- Imádkozzatok Istenünkhöz, tartsátok be tanításait,  és biztosan boldogulni fogtok az életben. A mi Atyánk megvédi ennek a szép hegynek a termését is.

A földművesek megvendégelték, búcsúzóul ételt és bort tettek tarisznyájába.

Az „idegen” távozott, az emberek között sokáig  beszédtéma volt a megjelenése. Mindenkit jó érzés töltött el a rá való visszaemlékezés.

A parasztok tovább dolgoztak a szőlőben, és azt vették észre, hogy a seregélyek elkerülik a „hegyet”, a tavaszi fagy lehúzódik a juti oldalba, oda, amit ma „Hidegvölgynek” hívunk.

Örültek, de nem értették, mitől van ez a nagy változás, mi tartja távol a hatalmas seregély csapatokat, és miért változott meg a táj hőmérséklete. Nem tudták, de érezték, hogy a jövevénynek köze van a dologhoz. Aztán valaki rájött, hogy a szőlőhegy észak-keletre néző partjának bemélyedése az ő távozását követően egy hatalmas madárcsőrhöz kezdett hasonlítani. El is nevezték Csőrioldalnak. Ettől ijedtek meg a szőlőfaló madarak, mert egy nagy madárnak nézték, és elkerülték a hegy környékét is. A szőlőművelők hálával gondoltak jótevőjükre.

Ez így ment hosszú évekig, míg nem az emberek kezdték elbízni magukat, kevélyebbek, fösvényebbek, szívtelenebbek lettek. Úgy gondolták, hogy a jólét, amit a szőlőhegy bora biztosít számukra, örökké tarthat. De újra hét szűk esztendő köszöntött a „hegyet” művelőkre. Ismét elfagyott a szőlő, megint seregélyhadak dézsmálták a tőkéket.

Senki sem vette észre, hogy a hatalmas madárcsőrt benőtték a növények, már más képet mutatott fentről, ezért a madarak nem féltek tőle, és a rajok ismét rácsaptak a termésre.

Egy szép napon új lakó érkezett a faluba. Vett egy kis darabka „birtokot” a szőlőhegyben. Azon a részen, ahol most Sebestyén János bácsi szőlője van, pontosan a csőr formájú bemélyedés alsó felén. Szorgalmas ember volt,  és azonnal nekilátott a felesleges bokrokat, csihatagot, líciumot kitisztítani földjéről, de még a „csőr” mindkét feléről is. Nap mint nap dolgozott, nem győzte élezni fejszéjét.  Egyszer azonban beteg lett,  és nem tudta folytatni a munkát. A szőlőszomszédok a segítségére siettek. Közös erővel elvégezték, amit a „jóember” félbehagyott. Jó érzéssel töltötte el őket, hogy jót tehettek embertársuknak. Kis földjét együttesen megművelték. Megmetszették, megkapálták a szőlőjét. A „szomszéd”, amikor  felépült, megköszönte a segítségüket,  és azt mondta nekik:

- Ti nagyon jó emberek vagytok, örülök, hogy erre a tájra vetődtem. A mi Urunk biztosan szívesen fogadja imátokat. Áldjon meg benneteket!

Ebben az évben újra jobb termés mutatkozott, nem fagyott el a szőlő, nem támadtak a seregélyek. Védte a termést a hatalmas madár csőr,  összefogta az embereket a hit és a szeretet, amely beleacélosodott a hegyet művelő parasztember szívébe.

Azt beszélik, hogy azt a jóságos arcú, szakállat viselő fiatalembert néha látni vélték a mi szőlőhegyünkben, amint éppen ballag a Csőrioldal irányába.

II. Emlékek, történetek, legendák Kilitiből

1.Neves emberek, akiket mindenki ismer

 Vass Lacira emlékezve

Gyakran eszembe jut Vass Laci. Ilyenkor magam előtt látom mosolygós arcát, és szinte hallom a fék nyikorgását, amint megáll előttem kis fehér furgon­jával… azzal a pici­nyke autóval, ame­lyikkel a szódát vitte a boltokba és a házakhoz. Megáll, és a letekert abla­kon át, mielőtt köszönne, felteszi a kérdést:

- Előbb a vic­cet vagy a szódát parancsolja az úr?

- Hát persze, hogy a viccet, Lacikám! Hát persze, hogy a viccet, amit csak Te tudtál úgy előadni… amit már soha nem hallunk Tőled, már soha nem áll meg mellettünk az a kis­autó… valami megszakadt, Laci!

Valamikor 1950–ben, Kiliti poros utcájának, sz­erény kis parasztházában született egy kisgyerek. Olyan volt, mint általában a fiúk azokban a nehéz időkben,… olyan, mint a többi falusi srác az öt­venes évek matt sötét korszakában,… klott gatyás, mezítlábas kiliti gyerek, akinek kis játékait hamar felváltották a falusi udvar szerszámai. Laci már gyerekkorában hozzászokott a kemény, dolgos élethez. Másként nem is történhetett volna, hiszen ezt tapasztalta környezetében,  ezt látta szorgal­mas szüleitől.

Apjától a munka, a föld és a növények szeretetét, a „jószághoz” való ragaszkodást, az emberek tisz­teletét, édesanyjától pedig a jóságot tanulta, ame­lyek szentírásként kísérték végig rövid életét.

Keresztyén – református – hite -, amely átsegítette a nehézségeken - adott számára erkölcsi tartást egész életében. A kilitiek kisgyerek korától szerették Lacit, aki tisz­telettudó, előzékeny volt a felnőttekkel, de a gyer­ekekkel is. A Balatonkiliti Általános Iskolában, az osztályában tekintélyt vívott ki, társai hallgattak rá, adtak sza­vára. A nyolcadik osztályt befejezve elvégez­te a siófoki sza­kmunkásképzőt, és autószerelő képesítést szer­zett. Gyakran ja­vította – szaba­didejében – mások motorját, autóját, kerékpárját, csak úgy szívességből. Ahogy ő mondta: „a barátokért mindent”. Lacinak pedig szinte mind­enki a barátja volt. Szerették, szerettük ezt a csupa szív embert.

Aztán jött a katonaság,  a szerelem, a boldog há­zasság, a szerető feleség. És a gyerekek, a két lány, Laci szeme fénye, akiknek apjuk volt a mindenük.

Laci egész életében szorgalmasan dolgozott. Vál­lalkozó lett, igyekezett lányainak gondtalan életet teremteni.

Az általa készített szódával elismerést vívott ki. Egyszer megkérdezték tőle, hogy mitől ilyen finom ez a szóda. Azonnal készen volt a válasz: „Azért, mert ebben vas van… ebben benne van Vass Laci lelke is”. Valóban így volt, de ezt a lelket, sajnos, el­vette tőlünk a sors.

Laci szabadidejét gyakran töltötte a barátaival. Összejöttek egy-egy jeles évforduló megünneplésére vagy éppen egy főzőversenyre azért, hogy együtt legyenek. A barátok sokat jelen­tettek Laci számára, akárcsak a család.

Laci örökre elment. A fehér kisautó már nem kanyarodik be az utcánkba,  a letekert ablakon át többé nem mosolyog ránk ez a nagyszerű ember.

Isten áldjon Laci barátunk!

 Könnyes levelek

Kis visszaemlékezésem címét olvasva bizonyára sok embernek a hasonló című sláger jut eszébe, azonban én most más levelekről szeretnék írni. Azokról a levelekről, amelyek valamikor, sok-sok évtizeddel ezelőtt csaltak könnyeket a Balatonkiliti Rákóczi utcában lakó emberek szemébe. Akkoriban még jobban összejártak a szomszédok, és egy-egy lakókörzet olyan volt, mint egy nagycsalád. Akkor még együtt örült és együtt szomorkodott a kiliti ember. Ha valaki bajba került, a többiek igyekeztek átsegíteni a nehézségeken. Tiszteltük és szerettük egymást. Hozzánk a jóisten különösen kegyes volt, mert a világ legjobb, legnagyszerűbb szomszédaival áldott meg. Velünk szemben laktak Baksa Józsefék. A vidám természetű Jóska bácsi, felesége, a jóságos Margit néni és gyerekeik, Irénke és Józsi. Amit velük kapcsolatban szeretnék elmesélni, valamikor az ötvenes évek végén történt.
A Rákóczi utcában bokáig érő porban gázolva jött a postás, és mint ahogy abban az időben ilyenkor szokás volt, minden házból valaki kiment a kiskapuba, és akinek írtak, az átvette a neki szóló levelet. Azon a napon is megérkezett a kézbesítő, és Irénkének, az akkor tizenéves nagylánynak is a kezébe nyomott egy levelet, de megjegyzést is fűzött hozzá:
- Ez valami nagyon értékes levél lehet kislány, mert ilyen szép bélyeget és borítékot nem minden nap láthat az ember.

A postás még mondott valamit, de Irénke azt már talán nem is hallotta, mert rohant be szüleihez, és már messziről kiáltotta:
- Anyu! Anyu! Írt a Baksa Sanyi! – és bentről a nyitott ablakon át egy egész család keserves sírását lehetett hallani. Sírt a kemény, frontot, fogságot megjárt kőművesmester, sírt az édesanya és a két gyerek, de nekem akkor úgy tűnt, hogy a ház is zokog, de még a kiskert virágai és fái is. Hatévesen nem értettem, hogy mi történt, és azt sem értettem, hogy miért könnyes édesapám és édesanyám szeme is. Hat évesen ezt nem is lehet még megérteni! Ahogy telt-múlt az idő, a postás – hol gyakrabban, hol ritkábban – hozott Baksáéknak levelet szép borítékban, szép bélyeggel, és szép képeslapokat, amelyeket Józsi, a nálam három évvel idősebb „nagyfiú” mindig megmutatott, és a többi gyerekkel együtt gyönyörködtünk a rajtuk n lévő szép tájakban. Józsi őrizgette őket, és amikor már sok volt belőlük, akkor is többször nézegettük. Üdvözlő lapok voltak, így nem tartottuk tapintatlanságnak mindkét oldalát megnézni. Az írott oldalakon - szinte mindegyiken – jó néhány betű elmosódott. Úgy, mint amikor víz csöppen a tintával írott szövegre. Igen, víz csöppent ezekre a képeslapokra, mint ahogy víz csöppenhetett a borítékokra és az abban lévő levelekre is. Egy egész család könnye! Ezek a könnyek egy egész falu fájdalmát fejezték ki azokban a nehéz időkben, de inkább talán egy országét. Sok idő kellett, amíg megvilágosodott előttem, hogy mi volt az a nagy fájdalom, ami kicsalta ezt a sok könnyet, amíg megtudtam, hogy miért siratják Baksa Sándort.
A balatonkiliti Rákóczi utca vége felé egy takaros kis falusi házban éldegélt egy kis család. Baksa Sándor, az édesapa, Mariska néni, az édesanya és két gyerekük: Sanyi és Marika. Élték a Kilitiek megszokott életét. Jött a kegyetlen háború, és az édesapa hősi halált halt a keleti fronton. Itt maradt az édesanya a két kisgyerekkel, akik lassan felnőttek. Kegyetlen, embertelen korszak következett, az ötvenes évek pokla, majd a forradalom, amelynek leverése után sok magyar felkerekedett, és a jobb, emberibb élet reményében elhagyta az országot. Ezt az utat választotta Baksa Sándor is, az akkor 21 éves fiatalember. Kanadában telepedett le, itt alapított családot. Elhagyta az országot, de hazáját soha! Ő és családja – tudom és érzem – kanadai is és magyar is. A napokban én is kaptam levelet Kanadából, nem szép bélyeggel és nem szép borítékban, hanem a mai kornak megfelelően: email-t. Feladó ifjabb Baksa Sándor, Sanyi bácsi fia, aki már Kanadában született. Küldött két fényképet. Az egyik 1940-ben készült a balatonkiliti Rákóczi utcai háznál, amelyen egy boldog család látható: idős Baksa Sándor, Baksa Sándorné, ifjabb Baksa Sándor ás Baksa Mária. A másik kép valamikor a világháború elején készült, és idős Baksa Sándor szakaszvezető, a hősi halált halt frontkatona, látható rajta.
Élt Balatonkilitin egy fiatalember, Baksa Sándor, de nekem olyan érzésem van, hogy most is itt él köztünk.

Krémes a katonafiúnak

A hatvanas évek valamelyik húsvétja előtti napokban történt. Kiliti egyik üzletébe betért egy öreg néni. Hosszasan válogatott az egyik gondolán. Levett a polcról egy tasak sütőport és ugyanennyi vaníliás cukrot, majd kis tanakodás után mindegyiket visszarakta a helyére.

Köténye zsebéből kivett egy összecsomózott zsebkendőt, kibontotta, és a benne lévő néhány forintot és fillért számolgatni kezdte. Egyik remegő kezéből „megolvasva” rakta át a másikba az alumínium pénzdarabokat. Fejét csóválta, de úgy, hogy szinte azt maga sem vette észre, csak mozdult a fejkendő, az alatta lévő ősz hajjal és a ráncos, falusi arccal, hol balra, hol jobbra. Elrakta a zsebkendőt a benne lévő vagyonkájával, körülnézett, és a sütőport, amilyen gyorsan csak tudta, fájós kezével, becsúsztatta köténye zsebébe.

- Lesz, ami lesz, szégyen ide, szégyen oda, a gyerek haza jön a katonaságtól húsvétra, mit szól szegénykém, ha nem lesz sütemény az asztalon. De hát a pénz erre a zacskóra már nem elegendő. A villanyszámlát is fel kellett adni, a papa temetése is sokba került. Van otthon egy kis porcukrom, az helyettesítheti a vaníliáscukrot, de a sütőport semmi sem pótolja. Ha már itthon lesz a gyerek, és keres, kifizetem a boltosnak azt a néhány fillért. Ha itt lenne az öreg boltos, adna hitelben is, de ezt az eladó fiút nem ismerem.

Amint ezen gondolkodott már a pénztárnál is volt.

- Tetszett valamit venni? - kérdezte a boltos segéd, aki ma, az öreg boltos távollétében, egyedül látta el a teendőket.

- Nem, semmit sem vettem - mondta a néni, de riadt arca, és a szeme elárulta, hogy valami nincs rendjén. Forgott vele a világ. Ilyet még ’52-ben, a legnagyobb nyomor idején sem tett. De a gyereknek süteményt kellene sütni. Krémest, azt nagyon szereti. Olyan jó gyerek, nem iszik, nem dohányzik, és most az apja halála miatt is nagyon el van keseredve. De hát nincs pénz, nincs, aki megkeresse.

- Tegye ki a zsebéből, amit elrejtett! - förmedt rá a boltos segéd, aki most az egyszer nagyon igyekezett betölteni hivatását. Ezt a mondatot a néni nem értette, mert éppen ekkor érkezett a bolt elé egy dongó motoros bicikli, amelynek erősen ciripelő hangja elnyomta a diadalittas „kereskedő segéd” hangját. Az asszony a motor hangjára kinézett a bolt ablakán, és majdhogynem elállt a szívverése, amint meglátta, hogy ki érkezett az üzlethez.

- Édes Istenem, most segíts! – kívánkozott ki a felkiáltás az öregasszonyból, de a torkán csak suttogó hangok jöttek ki. - Most segíts Istenem!

A boltba ekkorra már belépett a dongó motor utasa, tekintélyt parancsoló megjelenésével a falu református lelkésze: dr. Nagy István tiszteletes úr, aki akaratlanul is tanúja lett ennek a szívszorító beszélgetésnek. Ha valaki, akkor ő kétszeresen is elítélte a tolvajokat.

Tolvaj ez a szegény öregasszony? Tolvaj, mert lopott. De inkább áldozat, mert kénytelen volt ezt a bűnt „megcselekedni”. Itt maradt egyedül, a férje meghalt, a fiát pedig behívták katonának. Talán ilyen gondolatai lehettek a tiszteletes úrnak, amikor odafordult a fiatal boltos jelölthöz és a következőket mondta:

- Mennyibe kerül ez a  zacskó sütőpor, amit Rozi néni tévedésből a zsebébe tett?

A boltos fiú megmondta az árát, ami fél kiló kenyér értékénél is kevesebb volt.

- Tessék, itt van a pénz, és még egy liter tejet és vaníliás cukrot is kérek, a krémeshez az is kell. Fiatalember! Bizonyára olvasta Victor Hugo Nyomorultak című nagyszerű regényét. Ha eddig még nem került a kezébe, minél előbb pótolja.

A pult belső oldalán álló fiatalember egyre zavartabb lett, egyre jobban megértette, hogy itt többről van szó, mint egy bolti tolvaj tetten éréséről. Itt az anyai szeretet és a szegénység hatalmas csatája zajlik. És még valami, ami egyre világosodott benne, még valami, amit mi emberek nem, vagy csak nagyon nehezen értünk meg. Azt a megfoghatatlant, ami mindig felettünk van térben és lélekben. Ezt értette a tiszteletes úr, és értette ez a hívő öregasszony, akit most nehéz körülményei megbotlásra kényszerítettek.

Rozi néni nagy lelki teherrel elindult haza. Vitte a sütéshez szükséges kellékeket. Hazaérve azonnal nekilátott a tészta készítésének, ami hamarosan a sütőbe került, megsütötte, s alig várta, hogy kihűljön, már öntötte is rá a finom krémet, amelyet mindig édesanyja régi receptje szerint főzött. A krémes illata betöltötte a konyhát, aztán a spájzot. Ide  került  a sütemény egészen a katona fiú hazaérkezéséig. A „gyerek” rohant édesanyjához. A következő fél nap meséléssel telt, közben az ebéd fő fogása, a krémes is az asztalra került.

- Édesanyám, mindig nagyon finom krémest szokott sütni, de ez mindegyiken túltesz, ennek mennyei íze van.

- Igen kisfiam, ennek tényleg mennyei íze van – felelt az édesanya, akinek lelkében – legalábbis egy rövidke időre – elnyomta a szégyenérzetet az öröm, amelyet a krémessel varázsolt elő katona fiának.

A két kiliti Tiborcz

Amit most elmesélek, még a múlt század hatvanas éveiben játszódott, abban az időben, amikor Kilitire Katona József drámaírónk méltán irigykedhetett volna. Nekünk, ennek a kis poros falu lakóinak, egyszerre kettő Tiborczunk is volt, a Bánk bánba pedig csak egy adatott meg. Nekünk jutott az Új sorra: Tiborcz Dezső bácsi, aki naphosszat mérte öreg kocsmájában a Balatoni és Kinizsi sört a szomjas vendégeknek, és a másik: doktor Tiborcz István legendás orvosunk, aki gyógyító tudománya mellett szókimondásáról volt híres. Tehát – foglalkozásukat tekintve – mindketten a falu jó közérzetén munkálkodtak.

Abban az időben gyakran lehetett ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket hallani a kiliti portákon:

- Hová öltözködsz apjuk?

- Be kell ugranom a Tiborczhoz, nagyon sajog a fogam, kérek rá valamit.

Hát persze, hogy a Csepel vagy a Toldi bicikli ilyenkor az Új sor felé, Dezső bácsi hangulatjavítójának vette az irányt.

Ódon épület volt a korábbi Tollár vendéglő, sok eseményt látott. Egyike volt a falu kettő kocsmájának. Az utcáról a söntésbe lépett a vendég, ahol a pulton előre elkészített korsókban ülepedett a hab. Volt ott a tálcán néhány darab söröspohár is, de azt igazából senki sem tudta megmondani, hogy utoljára mikor ittak belőlük sört. A kiliti férfiember a féllitereshez nyúlt, ha szomjazott.

A söntésből nyílott a bálterem, amelyben olyan fergeteges táncos mulatságokat rendeztek, hogy a muzsikaszó gyakran még Ságvárig is elhallatszott. A régi időkben e falak között még színdarabokat is játszottak lelkes műkedvelők. A bálterem nappal a rexezők és a kártyások tanyája volt, ahol tízfilléres vagy forintos alapon folytak a nagy csaták. A legények vagy  családapák idejük egy részét itt töltötték. Tehát, amikor az „apjuk” otthon azt mondta az „anyjuknak”, hogy sajog a foga, be kell menni a Tiborchoz, nem füllentett, mert valóban oda igyekezett, csak nem a doktorhoz, hanem a kocsmároshoz.

Egyszer azonban az történt, hogy az egyik férfinak valóban rendetlenkedett a foga. Először csak sajgott, aztán szurkálást érzett, végül pedig elkezdett – kis szünetekkel – fájni. Elindult Tiborcz doktor rendelője felé, de amint meglátta az épület falán a vöröskeresztet, egyszeriben meggyógyult.

- Hát én már ide be nem megyek, ha egyszer kiállt a fájás a fogamból, Isten őrizz, hogy hozzányúljon az öreg! – gondolta, és  a bicikli elejét máris hazafelé fordította. Kilitin nagyon jó helyekre építették a kocsmákat, akarva-akaratlan a szegény halandó vagy a Villányiék, vagy a Tiborczék vendéglőjébe volt „kénytelen” belebotlani. Igaz, ehhez a véletlenhez azért néha jó pár utcát el kellett térni az eredeti útiránytól. Ez történt szegény, a fogával nyüglődő emberrel is, akinek ugyan megszűnt a fogfájása, de hát valamivel azért fertőtleníteni kellene, ezért betért Tiborcz Dezső kocsmájába. Bátran ment be, mert a vendéglő falán nem volt vöröskeresztes tábla, és ebben az intézményben az őt fogadó fehérköpenyes ,Tiborcz névre hallgató úr nem fogóval várja, hanem egészen más dolgokkal. Emberünk, amint betért a söntésbe, máris leadta a rendelést:

- Dezső bácsi, fél szilvát kérek, az erősebbikből, mert egy kicsit meg kellene ijeszteni a fogamat. Most voltam a névrokonánál, de a halál vize is kivert, amint a rendelőhöz értem, nem mertem bemenni… most meg újra kezd fájni.

- A foggal nem szabad játszani, forduljon inkább a doktor úrhoz, erre a problémára csak ő tud megoldást, a pálinka csak rövid ideig segít a baján - felelte a vendéglős, és telelöttyintette a féldecis poharat, amit a fogfájós vendég két kortyintással eltüntetett a  svájcisapka alatt.

- Borítsa meg még egyszer! - mutatott a pohárra, és amikor teljesült kívánsága, máris engedte lefelé, a másik után. Egy jó darabig csökkentette is fájdalmát a szesz zsibbasztó hatása, de aztán az első belenyilallást követte a többi, és most jött el az idő, hogy elátkozza magát, amiért nem a másik Tiborczhoz tért be inkább. Belépett a nagyterembe, ráborult az ajtóval szembeni asztalra, arcát tenyerébe temette, és néha felnyögött fájdalmában. Nem láthatta, de talán nem is hallhatta, hogy a kocsma előtt fékezett egy autó, és a megálló 407-es Moszkvicsból annak vezetője egyenesen a kocsmároshoz ment.  Üdvözölték egymást, kicsit elbeszélgettek, majd a jövevény kicserélte üres szódásüvegeit töltöttekre. Máskor is megesett, hogy Tiborcz doktor meglátogatta a névrokonát, ha éppen útba esett a „hivatal”. Már éppen indulni készült, amikor a nagyterembe bepillantva meglátta az asztalra boruló, fájdalomtól nyöszörgő férfit. Odalépett hozzá és megkérdezte:

- Mi történt fiatalember?

A férfi felemelte a fejét, és a kíntól elcsukló hangon szakadt ki belőle a panasz:

- Doktor úr, nagyon fáj a fogam- és a fájdalomtól ömlött szeméből a könny.

- Na, várj csak, mindjárt megvizsgálom, csak előbb behozom a táskámat - mondta a doki. Térült-fordult, és máris az asztalon volt a táska.

- Mutasd azt a fogat! – mondta az orvos. A férfi hátrahajtotta fejét, a száját nagyra nyitotta.

- Ez fáj? – kérdezte az orvos a bűnös fogat megkocogtatva. A  szerencsétlen ember agyán a kérdés és a válasz közötti rövid időben valami olyasmi villant át, hogy:

- Akkor én most hol is vagyok, Tiborcz István rendelőjében vagy Tiborcz Dezső vendéglőjében?

Amint ezen gondolkodott, egy nagy reccsenést hallott, és egy fogót látott a szeme előtt, egy irdatlanul nagy, gyökerestől kitépett foggal. Kérdezte volna, de nem tudta, mert már az orvos nyomta is a kihúzott fog helyére a gézt, közben további útmutatást adott a gyötrődéstől megszabadított „páciensnek”:

- Tíz perc múlva kiköpheted a tampont, aztán Dezső bácsinál bedobhatsz egy felest, majd hazamész és fekszel egy-két órát, utána kutya bajod lesz, csak egy darabig még fáj majd a helye! Most ne vegyél be fájdalomcsillapítót, mert a sok szeszre nem szabad! Holnap pedig bejössz a rendelésemre, megnézzük a fogad helyét! Megértetted?

A beteg a szemével jelezte, hogy igen. Nagyon kifárasztotta ez az érzéstelenítő nélküli foghúzás, és még mindig nem tudta felfogni, hogy mi történt vele:

- De, hát én nem mentem be a rendelőbe, leléptem onnan, mint egy gyáva nyúl. Akkor most mi a fene történt? Itt vagyok a Tiborcz kocsmában, ahol Tiborcz doktor éppen most húzta ki a fogamat, úgy hogy az érzéstelenítést és fertőtlenítést az öreg vendéglős intézte, kisüstivel. Ebbe bele kell bolondulni! – szálltak a kapatos, sajgó arcú ember gondolatai. A körülötte lévő haverok pedig nyugtatni akarták, mondták a magukét, de sehogy se állt össze a kép.

Otthon az asszony már kezdett izgulni, hogy férjeura hosszú ideje távol van.

- Mi történhetett vele, csak nem esett valami baja az orvoshoz menet? – morfondírozott magában, és elindult a férje után az orvosi rendelő felé. Az úton találkozott egy ismerőssel, aki – jóindulatúan – felvilágosította, hogy a Tiborcz Dezső kocsmájában kell keresni az „eltévedt” férjet. A fiatalasszony korábbi aggódása indulattá, aztán haraggá változott, és ebben a felbőszült állapotban lépett be a kocsma ajtaján.

- Hol van? – kérdezte a söntésben üldögélő emberektől.

- Ott üldögél a nagyteremben, de már jól van - felelte az egyik.

- Miért, mi történt vele?

- Te nem is tudod Juliska?  Most húzta ki a fogát a Tiborcz - és egymás szavába vágva próbálták elmesélni a feleségnek, hogy ott, annál az asztalnál, amelyiknél üldögél, a Tiborcz kihúzta a fogát a férjének.

- Elmentek a jó fenébe - adta meg a választ az asszonyka, ezzel azt is elárulva, hogy semmit sem értett meg az elmondottakból. - A Dezső bácsi húzta ki az emberem fogát?

- Dehogy a Dezső bácsi! A doktor úr.

- Na, ez még nagyobb mese!

De ekkor már „ura” kinyitott szájába kémlelve megállapította, hogy valóban egy frissen kihúzott fog helye tátong az italtól bűzlő szájüregben. Jobbnak látta Dezső bácsihoz fordulni, aki tüzetesen elmondta, hogy mi történt.

 A beteg fogtól megszabadult fiatalember feleségével hazaballagott, az egyik vendég pedig javasolta a kocsmárosnak, hogy a következő naptól az orvosi rendelő egyik sarkában mérjen szeszesitalt. Mondván, ha már Tiborcz doktor rendelhet a vendéglőben, akkor ő miért nem szolgálhatja ki az embereket a rendelőben?

A Kiliti csárdában történt

Kövezzetek meg, de nem emlékszem, hogy a hatvanas évek végének melyikében történt, amit szeretnék elmesélni. Megnyílt a Kiliti csárda, amit nagyon vártak a Kilitiek. A korábbi Tollár, majd Tiborc kocsma helyén egy, az akkori kornak megfelelő korszerű étterem kezdett működni. A nyitás napján mindenki vendég akart lenni a szép abroszos asztalok mellett, akárcsak mi a négy jóbarát: Hencz Jancsi, Czvik Jancsi, Iszli Jancsi és Dudás Karcsi.

- Bejutottunk! – állapította meg Hencz Jancsi, kompániánk tréfamestere. Ebben a bejutásban nagy szerepe volt Gelencsér Gyurinak, a csárda fiatal pincérének, akire mind a négyen felnéztünk a Kék Csillag együttesben megcsillogtatott zenei múltja, közvetlen, barátságos és tekintélyt parancsoló magatartása miatt. Nagyon tiszteltük és szerettük a nálunk négy évvel idősebb – akkor már felnőtt - komoly srácot. Gyuri, amikor meglátta, hogy a sorban állunk, beintett bennünket a terembe.

- Fiúk! Tudnátok nekem segíteni?

- Hát persze! Mit kell tennünk? – kérdezte Hencz Jancsi.

- Az udvarról be kellene hozni néhány asztalt és széket, úgy látom szükség lesz rájuk, és hely is van még.

Hamarosan több vendégnek volt helye az étteremben.

- Ti leülhettek az egyikhez – mosolygott ránk. Megköszöntük és helyet foglaltunk.

- Valamit rendelni is kellene gyerekek! – jegyezte meg Iszli Jancsi.

- Bedobunk egy nagymálnát, elbeszélgetünk egy jó órahosszát, aztán szépen elballagunk – fűzte hozzá Hencz.

- Tudjátok, hogy ez mekkora illetlenség lenne? Idejövünk, elüldögélünk, aztán fogyasztás nélkül távozunk – fejezte ki az előbbi tervvel szembeni nemtetszését Czvik Jancsi.

- Akkor mit rendeljünk? – néztünk össze. Kézbe vettük a finomabbnál finomabb ételeket felsoroló étlapot .

- Tréfáljuk meg Gyurit! – állt elő ötletével Czvik Jancsi.

- Hogyan? – kérdeztük egyszerre.

- Rendeljünk valami olyan dolgot, ami nincs az étlapon! – felelte, és mi meg voltunk győződve, hogy Gyurit zavarba tudjuk hozni. Hencz Jancsi elegáns mozdulattal intett Gyurinak, és arcára komolyságot erőltetve megkérdezte:

- Zsíros kenyér van? – Gyuri teljes lelki nyugalommal, a legtökéletesebb pókerarccal válaszolt:

- Igen,  van!

- Akkor kérünk szépen négy adagot! – felelte Jancsi.

- Rendben! Még valamit? – kérdezte Gyuri.

- Ja, még négy sört! – egészítettem ki a rendelést. Pár pillanattal később már hallottuk is a szakácsoknak szóló kérést:

- Négy zsíros kenyér rendel!

Hamarosan megérkezett Gyuri a négy tányérral, amelyeken ott sorakoztak a jókora, zsírral megkent, jófajta, Hochberger bácsi féle kenyérszeletek. A tányérokat lerakta elénk, hozzájuk kést és villát is mellékelve. Mi ügyet se vetettünk az „ekcájgra”, kézbe vettük a szeleteket,  és úgy, mint otthon, készültünk beleharapni.

- Álljon meg a menet barátocskáim! Nem úgy van ám! Ez egy étterem, itt nem esünk neki hűbelebalázs módjára a finom ételnek. Itt tudni illik, hogy mi illik! – utalt Feleki Kamill híres, TV-s népművelő műsorára. – Tessék megfogni a kést a jobb, a villát a bal kezetekbe! Jó étvágyat,  kedves vendégek! A sör helyett pedig ajánlom a nagyon finom málna vagy narancsszörpünket.

Komoly arccal eltávozott, de bármerre is járt a teremben, a szeme sarkából figyelt bennünket. Mit volt mit tenni, nekiálltunk elegánsan falatozni a kenyeret, ami nem is volt olyan könnyű, mivel Gyuri szándékosan kisebb tányéron hozta ki a rendelést, ami folyton elbillent, akárhányszor próbáltunk a darabolással.

A tréfa sikerült, csak nem mi tréfáltuk meg a nálunk sokkal tapasztaltabb Gyurit, hanem ő minket. A végén bocsánatot kértünk tőle, amire ő csak ennyit reagált:

- Nem tesz semmit, mindent a kedves vendégért! – és mosolygott, ugyanúgy, mint 50 éves pályafutása alatt mindenkor.

Köszönjük!

Az öregember és az eper

Higgyétek el, a dolgok állását egyáltalán nem az a körülmény befolyásolja, hogy epernek nevezzük-e a szamócát vagy burgonyának a krumplit, mert itt a baj valami más természetű, valami nagyobb mélységekben gyökeredzik.

Éldegélt valahol egy magyar faluban egy kis öregember, egy olyan magába savanyodott, az élet galádságai miatt megkeseredett koravén emberke a maga megrajzolt, de a sors által átfestett valóságában. A hatodik X-én átdöccent vén obsitos ledarált éveinek nagy részét azzal töltötte, hogy embertársain segítsen, örült, ha mosolyt tudott varázsolni mások arcára.

Kicsinyke kertjében nagyon finom eper termett, nem sok, talán egy kisebb kosárra való, amit jó szívvel osztogatott szét a felé néző és a ráköszönő emberek között. A kis területen termő gyümölcs gondozása kevés munkával járt, de abból a kosárnyiból nem juthatott mindenkinek, pedig az öreg azt szerette volna, ha mindannyian megkóstolhatnák kertje méz ízű termését. Elhatározta, hogy több palántát ültet, és ebből már több embernek is jut. Úgy is lett, az emberek mosolyogva kóstolgatták az édesebbnél édesebb szemeket, és az öregember nagyon örült, hogy jót tehetett. Büszkén nézett végig a kertjén, és boldogan állapította meg:

- Volt értelme a munkámnak, mert örömöt szereztem az embereknek, és én is jobban érzem magam ezáltal, mert jót tenni jó!

Érezte környezete háláját, úgy érezte, hogy ismét jó élni, szinte megfiatalodott, erősebbnek, boldogabbnak érezte magát. A következő évben egész kertjében eperpalánták sorakoztak, melynek gondozása már több és alaposabb munkát igényelt, és a kisöregnek kölcsönt is kellett felvennie, hogy gondját tudja viselni növényeinek. Pénzbe került a sok palánta, fizetni kellett a kert felszántásáért, növényvédőszereket is kellett vásárolni.

Elérkezett az érés ideje. Minden ismerősnek nagyon ízlett az új termés, amely szinte egyszerre érett be. Az öreg nekiállt leszedni a pirosló bogyókat, de egymaga nem tudott megbirkózni a nagy feladattal. Elhatározta, hogy segítséget hív, és  az ajándéknak szánt mennyiség felettit eladja a piacon. Hívta a szomszédait, hívta a rokonait, az arra járókat, mindazokat az embereket, akiket eddig olyan nagy örömmel ajándékozott meg kertje gyümölcséből. Azok az emberek, akiket szeretett, akiknek eddig mindig jót akart, egyedül hagyták a gondjával. Nekiállt, és amennyit csak tudott, leszüretelt a bő termésből. Kis kézikocsijával húzta el a piacig a pirosló eperrel telt ládákat, kosarakat. Kipakolta szemet gyönyörködtető portékáját, és körülnézett a piacon, ahol két asztalnál is ugyancsak epret árultak. Megelégedve állapította meg, hogy egyik sem különb az ő árujánál, így már a legnagyobb lelki nyugalommal ki merte írni az árat.

- Szép az eprem, ízletes is, és talán van egy előnyöm a vidéki árusokkal szemben, hogy a falubeli vásárlók bizonyára tőlem is vásárolnak, hiszen mindig is jó voltam hozzájuk. A vér nem válik vízzé! – mondogatta magában.

Hamarosan megjelentek az első vásárlók.  Az egyik, a harmadik szomszéd,  megállt a bácsika standjánál, és nézegette a szinte magát kínáló gyümölcsöt.

- Vegyen szomszéd! Előbb kóstolja meg! Olcsón adom és jól meg is mérem, nem bánja meg! – szólította meg az utcabelit.

A jóember – mert hát jó ember – megkóstolta az egyik szemet, majd bekapta a másodikat, aztán a harmadikat, és egy köszönöm mormolása közben elballagott. Az öreg, amint kilépett asztala mögül, hogy az epret visszaigazítsa a ládába, oldalra pillantott, és látta, hogy az előbbi szomszéd éppen fizeti a szomszédos eperárusnál. Hasonlóan járt ismerősei többségével.  Nézegették, dicsérgették a portékáját, de annál a másiknál, az idegennél vásároltak.

- Miért van ez így? – kérdezte magától, amint este rakta vissza kis kocsijára a tele ládákat és kosarakat. Miért nem vették tőlem az epret a rokonaim, az ismerőseim, a barátaim? A barátaim? - visszhangzott fejében az eddigi szent megnevezés, mert eddig azt hitte, hogy vannak barátai, eddig azt hitte, hogy nemcsak a vállát fogják veregetni a szebbnél szebb eperszemek létrehozásáért azok kóstolgatása közepette. Fel sem merült korábban benne, hogy amikor neki lenne szüksége  másokra, magára hagyják.

Szomorúan húzta haza kis kocsiját, amelynek súlya méterről-méterre növekedett. Nem tudja, hogy mit tegyen a gyümölccsel, amelyet szeretettel gondozott, amelyre sok pénzt áldozott. Talán a következő reggelre kitalálja,…ha lesz még következő reggel!

Férjhez megy a lányom

Kora ősz volt, a szeptemberi szellő enyhe fodrokat varázsolt a folyócskára. Az innenső parton egy kis öregember üldögélt, horgászbotjának zsinórját teljesen figyelmen kívül hagyva egykedvűen bámulta a saját, néha felbukkanó, néha a vízbe vesző tükörképét. Valami nagy, nagy szomorúság facsarta a szívét, bánata mellett a világ összes fájdalma eltörpült. Még azt sem vette észre, hogy egy hal rángatja a horgászzsinórt.

A folyó túloldalán, vele szemben is a vizet bámulta egy öregember, és mintha az ő kedvét is elvitte volna a víz. Gyakran üldögélt így, egymással szemben a két kis öreg, a leendő nászok, kiknek gyerekei e hónapra tervezik a menyegzőjüket. Korábban mindig átbeszélgettek a folyón, tréfálkoztak, megbeszélték a világ dolgait, de most nem nagyon akart megmozdulni a nyelvük. A folyó túlsó partján ülő szólalt meg először:

- Mért búsulsz úgy barátom? Meglátod, hogy a fiamnál jó sora lesz a lányodnak!

- Tudom azt barátom, de ezentúl kevesebb gyermekem lesz, mert elviszi magához a fiad.

- Na, látod, én meg azon búslakodom, hogy a lányod viszi el a fiamat, ezért nekem is kevesebb gyermekem lesz eggyel.

A két öreg abban a fájdalmas tudatban, hogy nekik bizony ettől kezdve kevesebb gyermekük marad, tovább búslakodtak.

Amint szomorúan lógatják a fejüket, megjelenik a falu bírája, aki egyben a környék legbölcsebb embere. Hát persze, hogy felteszi a kérdést a két búvalbélelt öregnek:

- Valami nagy szomorúságot látok az arcotokon. Mi az oka ennek a nagy búnak-bánatnak?

A két „örömapa” közül az innen lévő próbálta elmagyarázni rossz kedvük okát. A bölcs bíró figyelmesen végighallgatta őket, megpödörte tekintélyt parancsoló bajszát, és így felelt:

- Hát akkor most figyelmesen hallgassátok végig a mondandómat!

A vőlegény apjához fordulva megkérdezte tőle: - Neked hány gyermeked van?

- Kettő - felelte a jóember –, egy fiam és egy lányom.

- És neked? – tette fel a kérdést a menyasszony apjának.

- Nekem is kettő, szintén egy fiam és egy lányom.

- Akkor most vegyük csak sorba a dolgokat!

És külön-külön feltette az újabb kérdést a bánatos arcú embereknek: - A gyermekeitek hitvese talán nem lesz a gyermeketek?

- De igen! – felelték egyszerre.

A két – idáig – szomorkodó ember máris másként látta a helyzetet, a bíró segítségével megértették, hogy a lányuk vagy a fiúk házasságával nem kevesebben, hanem eggyel többen lesznek a családban…és ami a legszebb, mindkettőben.

Ennek az örömére rendezik a lakodalmakat!

Lujzi néni

A Kilitiek Lujzi nénije 1952-ben, özvegyasszonyként került falunkba hétéves kislányával, Irénkével. Szinte nincs olyan család, aki közvetlen vagy közvetve ne került volna kapcsolatba ezzel a kedves, csallóközi tájszólással beszélő asszonnyal. Sokunk számára ő volt az első ember, akivel életünkben találkoztunk: ő volt ugyanis sok-sok éven át a falunk bábaasszonya.

Fekete Alojzia 1926-ban született  a ma Szlovákiához tartozó Naszvadon. 1947-ben az akkori kegyetlen politikai döntés értelmében  a többi magyarral együtt  el kellett hagyni szülőföldjét, és az „anyaországba” költöztek. 1952 tavaszán került Balatonkilitire, ahol a falu elismert és megbecsült lakója lett. Kinevezték körzeti bábaasszonynak, ahogy akkoriban a szülésznőket nevezték. Hozzá tartozott Kiliti, Papkuta és Töreki. Abban az időben sok anya otthon szülte meg gyermekét. Ahogy mondani szokták: „amikor megérett a baba körme, eljön a szülés ideje”. És ekkor - lehetett akár éjszaka, nappal, hóvihar, szakadó eső – a szülésznő fogta táskáját, rohant a kismamához, és együtt örültek, amikor felhangzott Kiliti legújabb polgárának sírása. Az utat gyalog tette meg vagy biciklivel, néha lovas kocsival szállították a szülő anya házához, autóval csak azokban az esetekben, amikor Tiborcz doktor úr is vele tartott. Komplikáltabb esetekben mentőt kellett hívni. Ilyenkor ő maga is elkísérte a kismamát a kórházba, ami abban az időben legközelebb Székesfehérváron volt. Több anya és kisgyerek életét mentette meg  gyors döntéseivel, szakszerű beavatkozásával.

1952 szeptemberében történt. Egy fiatalasszonyhoz hívták, akihez azonnal kirendelte a mentőket, mert az otthoni szülés során veszélybe került volna az anyuka és a kisbaba élete. A jármű nem tudott bemenni a szakadó eső miatt a felázott Rákóczi utcába, ezért az Új sorra – a Vásártéri kereszthez – lovas kocsival vitték ki a „szülő félben” lévő anyát. Lujzi néni saját esőkabátját is a kismama fölé tartotta, nem törődve azzal, hogy ő bőrig ázik.

- Nem számít, majd megszáradok a mentőben – mondta.

Amikor a mentős kijelentette, hogy őt nem vihetik el Székesfehérvárra, így reagált:

- Azt szeretném én látni!

Tudta, hogy rá az úton nagy szükség van. És Lujzi néni három napig, a kisgyerek megszületéséig ott volt a kórházban. Ha azon a szeptemberi napon nem kíséri el a mentősöket, a kisbaba nem marad életben… és most nem lenne, aki ezt a visszaemlékezést leírná.

Később Lujzi néni a Siófoki Szülőotthonban dolgozott, majd 1969-től 1983–ig a Siófoki Kórház szülészetén. Többször kapott elismerést, többek között 2001-ben Siófok Város Polgármestere oklevelét. A nyolcvanas években hat évig Bírósági Ülnöki teendőket is ellátott.

Egyszer elmesélt egy érdekes esetet. Válóperes tárgyaláson vett részt, és amint meglátta a két válni készülő fiatalt, azonnal rájött, hogy mindkettő „gyerek” születésénél ő segédkezett, szüleikkel ezt követően is jó kapcsolatban voltak. Így emlékezett vissza arra a keserű napra:  

- Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és hajszálon múlott, hogy nem kezdtem el hangosan zokogni ott, a termben. Minden általam világra segített emberkét valamennyire a saját gyerekemnek is tekintettem. Nagyon fájt, hogy elváltak.

 Ez a nagyszerű asszony nem csak kiváló szülésznő, hanem példás családanya, nagymama is volt. 1953-ban kötött házasságot Ábrahám Józseffel, aki ettől az évtől 1973-ig körzeti megbízott rendőrként teljesített szolgálatot szintén Balatonkilitin. 1989-ben hunyt el. Házasságukból 1955-ben ikerlányok születtek: Edit és Judit. Judit fodrász, Edit azonban az édesanyja foglalkozását követve szülésznő lett, igaz később pályát módosított. Nagyobbik lánya, Irénke  Németországba ment férjhez, Berlinben él. Nagy ünnep a családban, amikor egyszerre látogatja meg a három lány, az öt unoka és a négy dédunoka.

 Edit féltve őriz egy megsárgult lapokból álló, öreg füzetet, egy igazi kortörténeti dokumentumot, egy nagy kincset. Ebben a füzetben a Lujzi néni által világra segített gyerekek neve és születésük időpontja van feljegyezve. A mi lelki füzetünkben pedig – örökre bejegyezve – egy név: Ábrahám Józsefné, Lujzi néni, akinek egy kicsit mi is a gyermekei vagyunk.

Csiki Sanyi

Ritkán panaszkodott. Tette a dolgát, teljesítette a vállalt kötelezettségeit, mások útját egyengette. Az ő széles válla volt az a hely, ahol jól kipanaszkodhattuk magunkat, és amikor türelmesen végighallgatta sirámunkat, mindig megtalálta azokat a bíztató szavakat, amelyek orvosolták bánatunkat. Nekünk, gyarló embereknek két dolog nem jutott eszünkbe egészen a mai napig: az egyik, hogy legalább egyszer az életben megkérdezzük tőle, hogy: - Sanyikám, Téged bánt-e valami? A másik, ami soha nem jutott eszünkbe, hogy  mi lesz, ha már nem lesz ez a vigaszt nyújtó váll. Látva  mosolygós arcát,  huncutkás, de bölcsességet sugárzó szemeit, hallgatva kedves, de határozott, lényegre törő beszédét hogy is gondolhattunk volna erre?

Ő nem halhat meg, ő nem hagyhat itt bennünket! Suttogjuk, majd egyre hangosabban ismételjük, de tehetetlenül tudomásul vesszük, hogy nincs többé.

Marad a fájdalom és a beletörődés, a megrázó valóság elfogadása és az emlékezés.

Máris elém libben egy – Sanyival kapcsolatos - régi emlék, amelynek a felidézése talán valamelyest könnyít a ránk nehezedő fájdalom mérhetetlen súlyán.

1979-ben, egy hűvös korareggelen történt. Fiatalok sétáltak a Sió partján lévő kitaposott gyalogúton, majd közülük az egyik lemerészkedett egészen a csatorna széléig, és belecsúszott a hömpölygő vízbe. A többiek próbálták kihúzni, de annyira eltávolodott a parttól, hogy ágakkal és rögtönzött kötelekkel sem érték el. A szerencsétlen ember egyre jobban sodródott az árral, és mind jobban közelítette a „folyó” közepét.

- Ha azt eléri, akkor menthetetlen!  - kiáltotta valaki kissé lentebbről, a víz folyásának irányából, de már vetette is bele magát - ruhástól - a hideg és veszélyesen fodrozó Sióba.

Kemény harc folyt az elemekkel és a másodpercekkel, és a két izmos kar az utolsó pillanatban ragadta meg a szerencsétlen embert. Az időközben odaérkező rendőrök segítségével kivonszolta a partra, ahol az erejét visszanyert fuldokló – és társai – úgy összebarátkoztak az életmentővel, hogy fel sem tűnt egyiküknek sem, hogy a nap egyre jobban látszott már a keleti égbolton, és a megmentő az órájára pillantva, már szinte menet közben ennyit mondott:

- Viszlát fiúk, lányok, de nekem időben be kell érnem a munkahelyemre - és olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan érkezett.

- Még a nevét se kérdeztük meg ennek a rendes embernek - szólalt meg a vízből kimentett fiatal -, pedig illett volna, értem kockáztatta az életét.

 Ezt az embert úgy hívták, hogy Csiki Sándor. A Székelyföldről érkezett Csiki József gyermeke, a Balaton és a tánc szerelmese. Büszkék vagyunk, hogy a barátai lehettünk.

Isten nyugosztaljon Sanyi barátunk!

Horváth Marika néni verses könyvei

Ötödikesek voltunk, amikor matekot tanított nekünk. Később már kémiát is. Sokszor elgondolkodtam, hogy lehet ezzel a mosolygós arccal, ezekkel a jóságos szemekkel matekot, kémiát tanítani. Lehetett! Úgy magyarázta el a száraz anyagokat, hogy már az órán megtanultuk. Van egy régi történetem vele kapcsolatban, abból az időből, amikor még első osztályos voltam. Akkor még nem ismertem.

1959. karácsonya előtt lehetett. Mi, a környék gyerekei a Szabadság út lejtőjét kihasználva szánkóztunk. Kolozsék kertje vonalától a Csárda rétig is lecsúsztunk. Nekem nem volt szánkóm, néha megszánt valamelyik gyerek, és akkor leszáguldhattam én is a többiek után. Ennek azonban ára volt. Felfelé olyankor mindig nekem kellett a szánkót húzni, sokszor még kettőt is, abban bízva, hogy a következő alkalommal felülhetek rá. Amint egyszer erőlködtem két szánkóval felfelé, elhalad mellettem egy nagyon kedves hölgy és egy férfi.

- Pattanj fel az egyikre! Biztosan elfáradhattál, hiszen mindig te húzod a szánkókat a „hegyre”. Most majd mi húzunk  fel!

Hiába szabadkoztam, az ismeretlen bácsi erős kezeivel megragadott és felültetett az egyik szánkóra, és az ismeretlen nénivel közösen felhúztak az út tetejére, de még előbb útközben az egyik ház udvaráról kihoztak egy ródlit. Amint felértünk a tetőre, maguk közé ültettek a szánjukra, ami három személlyel siklott, messzebb, mint a többi gyereké. Néhányszor lecsúsztak velem, aztán elköszöntünk egymástól. Nem győztem hálálkodni jótevőimnek. Amint hazaértem azonnal elmeséltem édesanyámnak a történetemet a két jó tündérről, és elkezdtünk tanakodni, hogy kik lehettek. Érdekes módon anyám rövid gondolkodás után megfejtette a rejtélyt:

- A Pintér Marika és a Horváth Imre lehetett.

Ők voltak. Horváth Imre, Horváth József, Kiliti első tanácselnökének a fia, akit az idősebbek csak úgy szólítottak, hogy RUNEK. A POMA, PIE és FÜLÜ testvére. Ezek olyan becenevek, amelyek legendásak voltak fociberkekben, és elismerést vívtak ki Balatonkilitin. Apám mindig szeretettel beszélt róluk. A Pintér Marika néven említett barátságos néni pedig nem más, mint az én későbbi matek és kémia tanárom. És azé a több száz kiliti gyereké, aki velem együtt hálával gondol rá. Arra emlékszem, hogy nem osztogatta az ötöst. Az én négyesem azonban négyes volt. Most már tudom, hogy a négyes a jó, az ötös az csak jeles. Az csak cifraság. Marika néni már több éve nyugdíjban van. Ideje nagy részét írással tölti. Sokan most arra gondolnának, hogy a kémia tanár az atomok, molekulák és a vegyületek világában él, és talán az általa alkotott művek is hasonló dolgokról szólnak. De nem! Horváth Imréné Marika néni gyermekverseket ír, a legkisebbeknek és a kicsit nagyobbaknak. A közelmúltban jelent meg harmadik verses könyve: Összecsengő címmel, amit hamarosan követett a negyedik, amely  a gyerekeket a környezetvédelemre neveli.  A korábbiak , a Meséld tovább, és a Mondd utánam is nagyon értékes könyvecskék, amelyek a szerző, kedves tanárom dedikálásával a polcomon sorakoznak.

Hoci bácsi kiflije

Azt a friss, ropogós, forró kiflit nem tudom elfelejteni, amíg élek, de azt az embert se, akitől kaptam 1959 telének egyik zimankós reggelén.

Akkoriban a tél gyakran változtatta Északi-sarkká a kiliti tájat. Amerre a szem ellátott, mindent beborított a nyikorgó, vakítóan fehér hó. A falu lakói házaikba menekültek. A hosszú, téli estéket a falusiak igyekeztek kellemessé, emlékezetessé tenni. Gyakori volt a kukoricafosztás, a tollfosztás és minden olyan tevékenység, ami közös asztalhoz ültette az embereket. Ilyenkor folyt a mesélés, régi történetek felidézése. Az utcára itt-ott kiszűrődött a 20-as és 40-es villanyégők akkoriban hatalmas fényözönnek számító pislákolása. Volt már villany a faluban, de a falakra akasztott petróleumlámpákban még a kormos végű, eredeti lámpabél ázott a megsárgult üvegben. Aztán, amikor az utolsó mese is elhangzott, kialudtak a sápadt fények a kis falusi házakban, és a jóemberek hazatértek. Reggel, mikor felébredtek az udvarok, és sorra jöttek a jelzések az állatoktól, a dolgos parasztemberek tették a dolgukat az istállók, ólak környékén Az édesanyák pedig útnak indították gyerekeiket az iskolába. Az első osztályt 1959 telén az Alsó Iskolában jártam. Lakásunkról a legegyszerűbb útvonal a suliig a mai Csalogány utcán át vezetett, de a Tiszttartó közön át is meg lehetett közelíteni – elég nagy kerülővel. Ezt a kerülő utat – főleg – tanítás után, hazafelé menet választottuk, mint azon az emlékezetes napon is. Amikor az utolsó óráról is kicsöngettek, az udvaron sorakoztunk és elindultunk haza. Ezúttal néhányan az Újsoron és az Új telepen lakó gyerekek közül a másik irányt választottuk. Az addig – nekem – ismeretlen világra, a falu központjára, a volt Nagy utcára voltam kíváncsi. Alig haladtunk pár métert, valakinek eszébe jutott, hogy hóembert kellene építeni. Gurítottuk a havat, ahogy a nagyobbaktól láttuk, de csak egy szabálytalan formát tudtunk összehengergetni. Csicseregtünk, mint a madarak, hógolyóztunk egy darabig, és folytattuk utunkat – néhányan – a Tiszttartóköz irányába. Ekkor már nagyon fázott a kezem, zsebre tenni nem tudtam, mert a hógolyózás közben hátitáskám szíja leszakadt, és azt kénytelen voltam kézben cipelni, kötött kesztyűm meg úgy átázott, hogy semmit sem értem vele. Kis társaimnak először nem mertem beismerni, hogy fázik a kezem, talán attól tartottam, hogy kicsúfolnak, ballagtam hát mellettük, aztán már csak  mögöttük, egyre jobban lemaradva a többiektől. Odaérkeztem egy épülethez,  amit felirat nélkül is megismertem volna, mert az a semmi máshoz nem hasonlítható csodálatos illat, a friss kenyér illata itt, ezen a helyen emberivé varázsolta a téli tájat. A pékség előtt  kékké fagyott kezem már nagyon fájt és – szégyen ide, szégyen oda - eltörött a mécses. Ujjaim annyira meggémberedtek, hogy már táskám leszakadt szíját is csak kínnal tudtam megfogni, ezért azt letettem magam mellé a járda hótól letakarított részére, és kabátom oldalzsebeibe tettem a kezeimet. A fájdalom nem szűnt meg. Hangosan zokogtam. Nem vettem észre, hogy a pékség udvaráról kijött egy ismeretlen ember, mögötte egy nálam egy-két évvel idősebb gyereklánnyal.
- Mi a baj kisfiam?- kérdezte a bácsi, és én sírva, vacogva panaszoltam el szenvedésemet. A bácsi bekísért a pékség egy helyiségébe, és odaszólt a kislánynak:
- Ilikém, hozz be légy szíves egy lavórban hideg vizet!
- Már hozom is - mondta a kislány -,  és valóban a lavór víz máris ott volt egy hokedlin.
- Vesd le a kabátodat! - hangzott a bácsi utasítása.
- Nem tudom kigombolni - válaszoltam, és mutattam elgémberedett ujjaimat.

Levetették rólam a kabátot, és a bácsi belemártotta a kezeimet a hideg vízbe. Érdekes, hogy a víz hőmérsékletét nem éreztem, ezek szerint a kezem hidegebb volt a friss kútvíznél. Eltelt egy kis idő, és a fájdalmam lassacskán megszűnt, a kesztyűm is megszáradt a kemence mellett. Ideje volt indulni.
- Köszönöm szépen, hogy segítettek - mondtam, és egy olyan érzéssel indultam utamra, mintha nem csak a kezem lett volna felmelegítve, hanem ebből a melegségből jutott jócskán a lelkem minden zugába is. Kiléptem az ajtón, már az utcán jártam, amikor a kislány utánam szaladt, és két forró kiflit nyomott kezembe.
- Édesapám küldi, tedd zsebre, és ha útközben újra fázna a kezed, melegítsd meg a kiflikkel! -hadarta, és már szaladt is vissza.
Azt a napot és azt a forró kiflit nem tudom elfelejteni, amíg élek. Nagyné Hochberger Ili bizonyára nem emlékszik erre a nekem fontos kis eseményre, meg is értem, hogy nem tud rá visszaemlékezni, hiszen édesapja is és ő is olyan sok emberen segítettek, olyan sok forró kiflit nyomtak a rászorulók kezébe, hogy mindegyikre lehetetlen lenne visszaemlékezni. Köszönöm Jóska bácsi, köszönöm Ilike!

Langalló a téli éjszakában

Januárban általában csípősek voltak a hajnalok. Még talán a havat sápadtan megvilágító holdsugár is nyikorgott a ránehezedő hidegtől. A rendőrautó óvatosan fékezett a csonttá fagyott Asztalos utcán, és megállt Hoci bácsi péksége előtt. Amint nyílott a sütöde ajtaja, kilépett rajta Nagy Sanyi, csak úgy, a benti nyárhoz öltözötten, üdvözölte a kocsiból kikászálódó rendőröket.

- Jó látni benneteket! Nyugodtabban virrasztom át a nagy téli éjszakákat a kemence mellett, ha ti őrködtök felettünk – mondta mosolyogva. – Na, ne álljatok ott a hidegben, hanem gyertek beljebb! – invitálta a jövevényeket. A két rendőr szemérmesen lépett a meleg előtérbe.

- Meséljetek, merre jártatok! – érdeklődött Sanyi, és a rend őrei beszámoltak a néhány órával korábban történt jó cselekedetükről, amely két szőlőhegyi pince betörőjének elfogásáról szólt, mindenféle szépítés, hozzátoldás nélkül.

– Nem álltak ellen? – kérdezte aggódva.

- De, igen – felelt az egyik rendőr. - Sokat vesződtünk velük, amíg a kalitkába kerültek.

- A jómadarak! – tette hozzá Sanyi, majd így folytatta: - Mit szólnátok egy kis langallóhoz?

- Olyanhoz, mint amilyent Hoci bácsi is szokott sütni? – kérdezte az egyik rendőr.

- Csakis olyanhoz! Csakis a Papa receptje szerint sütöm a langallót! – és már kanyarította is a tésztát, és pillanatok alatt egy kereket formált belőle, majd egy másikat. Egy szatyorból kivett egy darab házikolbászt, karikákra vágta, rárakta az egyik tésztakorongra, majd letakarta a másikkal, és a sütőlapát máris a kemencébe csúsztatta a meglepett rendőröknek készülő szokatlan langallót.

- Ezt is Papától tanultam, és mindent, amit csak lehetséges a mesterségből – szólt elismerően nagy tanítójáról, Kiliti és a környék szaktekintélyéről, Hochberger Józsefről, Hoci bácsiról.

A nagy előd neve fogalom volt a szakmában, de még azon túl is.

Sanyit minden érdekelte, a rendőrök pedig meséltek a munkájukról, ő pedig közben megállás nélkül tette a dolgát, mert abból van bőven egy sütödében. Időközben megsült a langalló, ami egy nagyobb tálcán az asztalra került.

- Jó étvágyat fiúk! – mutatott a remekműre. – Fogyasszátok egészséggel! Megérdemlitek, ma éjjel jól dolgoztatok. Egyet még mondanék. Ha meg meritek kérdezni, hogy mivel tartoztok, akkor ráültetlek benneteket a sütőlapátra!

Nagyon szeretnék még egyszer az életben olyan langallót enni! Olyant, mint amilyent akkor Nagy Sanyi nekem és munkatársamnak sütött. Áldja meg a jóisten!

Bimbó bácsi

 Az SZK-3-as kombájnok még egyet fordultak a Huszár dűlőben aranyló búzában, aztán besorjáztak egymás mögé az erdősáv nyárfáinak árnyékába. Délelőtt volt, de már elfáradt az ember, a kocsik elé fogott ló és a gép.

- Régen volt már hajnal! – szólalt meg Horváth Jóska bácsi, amint lekászálódott  stráfkocsija egyre forróbb üléséről.

- Bizony sógor! Az is lehet, hogy talán nem is máma volt! Úgy kiszívta belőlem az erőt ez a nagy tűzgolyó, hogy vagy odaérek, vagy nem érek oda, mármint a fák árnyékába – mutatott a perzselő napra tréfálkozva Hencz Lajos bácsi, a nagy tréfacsináló. A fáradt emberek először csak ültek a hűsnek vélt árnyékban, ahol szintén megvolt vagy harmincöt fok, és ahogy jött vissza valamennyi a jó néhány óra alatt elvesztett erőből, úgy elevenedett meg az ember, úgy jött vissza a mosoly a nap barnította, szél cserzette arcra, és következett a viccmesélés, egymás ugratása – persze csak úgy félfinoman, ahogy felénk szokás. A keskeny jódi úton, nem túl messze az aratók pihenőhelyétől, előbukkant az aprócska domb mögül egy kicsi fogat, a rúd jobbján jó kiállású pejjel,  az ülésdeszkán egy kalapos öreg bácsival és fejkendős nénivel. Lajos bácsi megpödörte huszáros bajszát, és odalépett egy –magát éppen akácággal legyező – nagylányhoz.

- Te, Mariskám! Akar még édesapád tehenet venni?

- A mai akaratát nem tudom, de tegnap nagyon azon volt, hogy kellene egy az istállóba, ha már meg lett építve, de tegnapelőtt hallani se akart róla. Attól függ az akarata, hogy milyen és mennyi bort iszik. Ha talál egy megfelelőt, biztosan megveszi – felelte a lány.

- Annak az öregnek, ott a lovas kocsin, azt hiszem, van egy tehene. Kérdezd meg tőle, hogy eladja-e, de arra is kérdezz rá, hogy szelíd-e!

- Mi a neve? – kérdezte Mariska.

- Bimbó – szólt utána a tréfamester, és a lány máris ott termett a megállított kis szekér előtt. Udvariasan megszólította a hajtót:

- Csókolom Bimbó bácsi! Szeretném megkérdezni, hogy eladó-e a tehenük, és nem vad-e?

Az öreg összébb húzta két szemöldökét, az ép szemével ránézett a lányra – aki ekkor vette észre, hogy a másik szeme hiányzik a bácsinak – és megszólalt:

- Szerbusz, kislányom! Mondd meg a Hencz Lajosnak, hogy nincs eladó tehenem! Azt pedig neked mondom angyalom, hogy én nem Bimbó vagyok  – felelte mosolyogva az idős, túlsúlyos, de erőt sugárzó ember.

- Hát én nem is Bimbónak szólítottam! Én azt mondtam, hogy Bimbó bácsi – felelt Mariska. Ekkor már nevetett a kocsi két utasa, a két öreg: Kovács Imre és Kovács Imréné, akik már megszokták a valamikor Imre bácsira akasztották Bimbó becenevet. – Én Imre bácsi vagyok – felelt a meglepett hajadonnak.

- Bocsásson meg, bácsi! Én nem tudtam!

- Semmi baj, kedvesem! Most pedig közelebb megyek én azokhoz a fák alatt nevetgélő jóemberekhez – mondta és már indult is az erdősáv felé.

- Jó napot adjon mindenkinek az én istenem! – köszöntötte a társaságot.

- Magának is! – hangzott a viszont jókívánság.

- Úgy látom, megadta, és azt is látom, hogy ki is használtátok, mert egyre csak fogy a vágatlan terület. Hej, gyerekeim, nagyon jó dolog ez a kombájn, valamikor még kaszával húztuk a káptalan földjén. Régen volt. Sok kaszakövet elkoptattam annak idején, de most már hetvenfelé nem kívánom azt a nagy hajtást. Inkább teszek-veszek otthon, vesződök a kis tehénkéimmel, annyit dolgozom, amennyivel megbírok.

- Volt idő, amikor nagyon erős ember hírében állt – folytatta az öreg gondolatsorát Hencz Lajos.

- Akkoriban mindenki erős volt azok közül, akik kaszanyéllel a kezükben születtek, akárcsak te, Lajos. Úgy látom, te még bírod, igaz, jóval fiatalabb is vagy nálam. Most pedig elmondom, hogy miért ültem ide közétek. Az egyik, hogy megkérdezzem, hogy van-e a ballonotokban szóda.

- Van még bőven, nemrégen hozta ki az elnök Trabanttal. Még jó hideg.

- Akkor tudtok nekem adni belőle?

- Hogy ne tudnánk – felelte Horváth Jóska bácsi, és már oda is penderítette a csappal ellátott alumínium edényt a beszélgetők elé. Imre bácsi odacammogott a kocsijához, a kocsiderékból elővett egy háromliteres fonott demizsont, leemelt egy pokrócot az ülésdeszkáról, és visszalépett vendéglátóihoz. A lószőrtakarót leterítette a fűbe, és anyókáját kézen fogva, leültette a gondosan elrendezett alkalmatosságra.

- Poharakat gyerekek! Vagy talán nem szeretitek a töreki hegy levét? Otelló ám ez a javából! De inkább ítéljétek meg ti! Egészségetekre! – mondta, megvárva, hogy mindenkinek gyöngyöző fröccs legyen a poharában. – Igaz, hogy felénk azt mondják, hogy a vörös csak tisztán jó, de most a szükség törvényt bont. Ez van, ezt kell szeretni!

- Mifelénk is azt mondják, hogy a vörös csak tisztán jó, de tudja fene, én a feketét is tisztán szeretem! – tette hozzá valaki az árnyékból.

- De még a barnát és a szőkét is! – toldotta meg a mosolygós Györfi Jancsi, aki firtatni kezdte, hogy mi az a másik ok, ami miatt Imre bácsi el kíván időzni a pihenő emberek között.

- A másik ok, hogy meséljek nektek - adta meg a választ a töreki öregember. – Tartsa fel a kezét, aki tudja, hogy mi az én nevem!

 Néhányan feltartották.

– Maga szerint hogy hívnak engem? – kérdezte az egyik fiatalasszonyt.

- Bimbó bácsinak! – vágta rá az asszonyka.

- Na, látjátok, ezért álltam meg, hogy most itt ünnepélyesen, poharazgatás közben bemutatkozzam. Kovács Imre vagyok, Törekin lakunk a családommal.

- Akkor mért hívják Bimbónak? – kérdezte Fa Feri.

- Engem nem hívnak Bimbónak, legfeljebb így szólítanak, és ennek is – mint mindennek – megvan az oka. Valamikor régen volt egy tehenünk? Na, látjátok, annak Bimbó volt a neve. Mivel így hívták azt a szegény jószágot, ezen a néven kellett és illett is szólítgatni. Ha elszaladt előlem azért, ha tereltem azért, ha etettem, itattam, akkor meg azért szólítottam a nevén azt a becses állatot. Nagyon szerettem, szép és jól tejelő volt. Aztán lett egy nagyon nagy bűne, de még így se tudtam, és a mai napig sem tudok rá haragudni.

- Mit követett el? – érdeklődött Jancsi.

- Egyszer a szarvával belekapott a szemembe, azóta kissé keskenyebbnek látom a világot – ütötte el tréfával  bármennyire is tagadni próbált keserűségét.

- Imre bácsi, úgy tudjuk, hogy egyszer, még valamikor a háború előtt egy embert, birkózás közben agyonroppantott – próbálta előidézni az öreg takargatott emlékét az egyik ember.

- Na, azért ez nem így történt! Akkor most elmondom, hogyan zajlott az a dolog. Bárcsak ne történt volna meg! Arattunk valahol Siófok és Kiliti között. Elérkezett az ebédidő, és ahogy most ti, mi is beültünk a fák hűvösébe. Volt ott jó néhány, messziről érkezett vendégmunkás, köztük egy nagydarab izmos fiatalember, aki mindenáron birkózni akart valakivel. Valamelyik társam elfogadta a kihívását, és nagyon pórul járt, mert a földhöz csapkodta ez a nem éppen finomkodó „harcos”. A következő ellenfelét is összecsomagolta. Ekkor kezdtek el kérlelni a társaim, hogy birkózzak egyet a beképzelt fickóval. Abban a nagy melegben a hátam közepére se kívántam esni-kelni a poros fűben, de addig könyörögtek, amíg kötélnek álltam. Összeakaszkodtunk. Éreztem a hatalmas erőt a szorításából. Elhatároztam, hogy nem kezdeményezek, mindig csak védekeztem. Ha szorított, visszaszorítottam, tekerni vagy feszíteni akarta a kezeimet, ellenfeszítettem. Egyszer új fogást próbált keresni rajtam, és nagy erővel ugrott rám; a hátamon összekulcsolt karjaival embertelen nagy erővel szorította a mellkasomat. Kénytelen voltam viszonozni. Egy darabig álltunk egymással szemben, és arra gondoltam, hogy rögtön megfulladok. Jeleztem neki, hogy baj van, de ő mindenáron győzni akart, és préselte ki belőlem a levegőt. Éppen elhatároztam, hogy bele adok én is minden apait-anyait, amikor éreztem, hogy lazul a szorítása, és csak azért nem esett a földre, mert tartottam. Akkor már sejtettem, hogy nagy baj történt. Lefektettük az alélt embert a földre, aztán jött az orvos, de már nem tudott segíteni. Jöttek a csendőrök, a nyomozók, és bizonyítást nyert, hogy az a szegény ember saját magát roppantotta agyon. Ezeket azért meséltem el, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, és végre megtudjátok, hogy ki vagyok én.

Közben felsegítette a mamát a kocsira, feltelepedett mellé az ülésdeszkára, és kezével kissé megbiccentve kalapjának karimáját elköszönt vendéglátóitól. Ők pedig, mivel tudták az illemet, visszaköszöntek, ki-ki életkorához passzítva a köszöntést:

- Viszlát, Bimbó bácsi!

- Csókolom Bimbó bácsi!

Az öreg pedig mosolyogva hajtotta az egyest a jódi úton.

Nagy Sanyi bácsi és a galamb

Papkuta alatt, a téglaégető fölött volt a Kilitiek barackosa. Ontották a fák a finomabbnál finomabb kajszit, már messziről látszott a sárgába borult domboldal, és hallatszott a gyerekzsivaj, jelezve, hogy nyár van, és az iskolások a szünet nagy részét itt, ezen a negyven holdon töltik. Jó iskola volt a gyümölcsösben töltött munka, rendet, fegyelmet tanultunk az itt dolgozó felnőttektől. Egy életre emlékezetes marad az a hatvanas évek eleji, forró, kiliti nyár. Van egy kedves kis emlékem ebből az időből, amit most megosztok veletek.

Egyik alkalommal éppen a hazulról hozott ebédünket fogyasztottuk, amikor Kiliti felől motorberregés hallatszott, majd hamarosan láttuk, hogy egy piros-fehér színű Panni moped közeledik, nyergében a főagronómussal, Nagy Sanyi bácsival. Balassa Feri bácsi – a brigádvezető – gyorsan végignézett a munkaterületen, megigazított néhány rendetlenebbül lerakott ládát, és éppen köszönteni készült a motorról leszálló főnököt, azonban ő megelőzte:

- Mindenkinek jó napot és jó étvágyat kívánok!

- Része legyen benne! Mármint a jó napban és a jó étvágyban is! – felelt rá Feri bácsi, és már mozdult is, hogy lekanyarítson a sült csirkecombból egy darabot.

- Köszönöm Ferikém, de már ebédeltem, a feleségem nagyon finom cukorborsólevest főzött, meg tejfölös csirkét.

- Akkor legalább a pozsonyi kiflimet kóstolja meg Sanyi bácsi! – kérlelte az egyik asszony, aki jóval idősebb volt, mint a nagyfőnök, ennek ellenére bácsinak szólította. Miért? Mert ő volt a Sanyi bácsi – gyereknek, felnőttnek, fiatalnak, idősnek. A bácsi megtisztelő cím, nem életkort fejez ki, nem az évek múlása szerinti megszólítást takar, hanem egy nem titkolt tiszteletet, szeretetet, amit a mi kis falunk lakói éreztek a mosolygós, ugyanakkor tekintélyparancsoló katonás ember iránt.

- Meggyőzött Kati néni! Ennek nem tudok ellenállni! – felelt a főnök, és kivett egy darabot a felé nyújtott papírzacskóból. Elbeszélgetett az emberekkel, és hamarosan a közelgő viharra terelődött a szó. Felhő ugyan még csak itt-ott látszott az égen, és szél se lebbent, de az időjárás-jelentés szerint két-három napon belül vihar és jégeső is várható.

- Hogy tudnánk megmenteni ezt a szép termést a jégtől? – kérdezte az egyik asszony.

- A legjobb az lenne, ha mindet le tudnánk szedni a fákról, de nincs annyi kéz, amely ilyen rövid idő alatt el tudná végezni ezt a nagy munkát. Hacsak - nézett ránk, gyerekekre – nem szaporodik meg a létszámotok holnapra!

- Nem lehetne letakarni valamivel a fákat a jég ellen? – kérdezte naivan az egyik nagyobbacska gyerek, és Sanyi bácsi türelmesen elmagyarázta, hogy miért nem jó a gyerekfejjel kigondolt megoldás.

- Tudjátok, a fa a levelei segítségével valamennyire védi a termését a külső behatások ellen. A zöld lomb igyekszik útját állni a szélnek és a jégesőnek, amennyire tőle telik. Ha sűrűbbek a levelek, nagyobb védelmet nyújtanak a termésnek, mert a jégszemek nehezebben találják el a gyümölcsöt.  Pisti! – szólította meg az egyik fiút .– Fogj egy marék súlyosabb hantot a kezedbe, és hajítsd el úgy, hogy arra a gyümölccsel teli fára hulljon, kissé oldalirányból!

A hantok néhány barackot megütöttek, de láthatóan a többit megóvták a levelek.

- Most úgy hajítsd fel a hantokat, hogy fentről essenek lefelé!

Pisti jó magasra dobta a marék súlyos hantot, hogy megközelítőleg a jégeső kártékonyságával potyogjanak a fára. A levelek ezek közül is többnek útját állták. És ekkor valami rendkívüli történt. A fára hulló hantokkal szinte egy időben egy szép nagy szürke vadgalamb is lepottyant, egyenesen Sanyi bácsi lába elé, aki felemelte a szegény kis állatot, meghallgatta a szívdobogását, és odaszólt az asszonyoknak:

- Kérek szépen vizet, egy kispohárban!

Érkezett a víz, és a gondoskodó ember hamarosan életet varázsolt az egyik hant által eltalált madárba. Amikor már a kis apró szív szaporábban kezdett verni, és a madár pislogása is elevenebb lett, a gyógyító a tenyeréből röptette fel az ég felé. Néztem ezt a boldog arcot, és azonnal megértettem, hogy Sanyi bácsinak a lételeme segíteni a bajbajutottakon. A piros-fehér Panni egy rúgásra indult, és a főnök elporzott a kiliti határ más területeire, mert ott is, mindenütt munka folyt,és örömmel fogadták az emberek ezt a kedves bácsit.

Alighogy eltűnt a motor és utasa a szérűskert irányába, érkezett egy másik, egy öblösebb hangú, nagyobb motor, amely oldalkocsit cipelt az egyik oldalán. Egyenesen a fák közé, a pihenőjüket töltő emberekhez hajtott.

- Jé, a fagylaltos! – hallatszott gyerek és felnőtt ajakról.

- Igen kérem, a fagylaltos – felelte a kanalát kezében tartó fiatalember .– Jó helyen járok?

- Azt nem tudjuk, hogy hová igyekszik, de hogy itt nagyon jó helyen jár, az biztos! – felelte Feri bácsi, és összekacsintott a finom, jégbehűtött portékát idefuvarozó cukrásszal, akit, ha nem csal az emlékezetem, talán Tóninak szólítottak. Ők ketten korábban is tudták, amit mi gyerekek csak sejtettünk, hogy a fagyit Sanyi bácsi rendelte meg a számunkra. Biztosra veszem, hogy az ő személyes varázsának köszönhető, hogy másnapra megduplázódott a barackot szedők létszáma. A két nap múlva megérkezett jégeső már csak a leszüretelt fák leveleit tudta megtépázni.

Sokszor eszembe jutnak ezek a szép, hatvanas évekbeli napok, és ez a nagyszerű ember: Nagy Sanyi bácsi.

Kiliti postások

Mindig tiszteltem a postásokat, nagyra tartottam és tartom a munkájukat. Ők azok az emberek, akik eljuttatják hozzánk a küldeményeket – táviratot, levelet, csomagot, újságot. Így megy ez már néhány évszázada, természetesen változó eszközökkel és változó módszerekkel, de a cél ugyanaz: kézbesíteni a küldeményt. A postás pedig végzi a dolgát, megy az utcán, becsönget, bekiált a házakhoz, és átadja a várva várt csomagot, a kedvestől érkezett levelet vagy éppen a katonai behívó parancsot. Előbbieket örömmel, utóbbit szomorúan, együtt érezve a címzettel.

Ahogy minden ember, így a postások is különbözők. Vannak, akik jobban belopóznak az emberek szívébe, megszereti őket az egész falu, szinte már-már családtagnak tekintik őket. Az elmúlt évtizedekben Kilitin több postás szolgált, mindegyik kiváló ember volt, példamutatóan végezték munkájukat, de én most kettőről szeretnék mesélni, két olyanról, akik még a többiek közül is kiemelkedtek.

Szőke Ferenc valamikor az ötvenes évek legelejétől járta a postások göröngyös útját, és ezt végig Kilitin, javarészt a „faluban”, és amikor szükséges volt, a „Proletárban”. Mi, kilitiek tudjuk, hogy a „falu” elnevezés alatt az Új sort (mai Honvéd utca) és a Nagy utcát, valamint azok környékét kell érteni. A „Proletár” pedig hozzávetőlegesen a Csárdaréttől nyugatra eső rész, amelyből valójában ezzel az elnevezéssel a Rákóczi utca déli részét illették, Györééktől  Keresztesékig. Feri bácsihoz tartozott az egész falu, amikor postás lett. A küldemények időben történő kézbesítésében nagy segítség volt a felesége, Rozika néni, aki ugyan nem volt a posta alkalmazottja, de naponta több utcába ő hordta ki a leveleket. Gyerekkoromban sokáig nem tudtam a keresztnevüket, mert mindenki csak úgy szólította őket, hogy Szőke postásék, illetve Szőke postás bácsi és Szőke postás néni. Neves, szeretetre méltó emberek voltak.  Feri bácsi a 4 éves orosz fogságból 1948-ban tért haza. A Tejüzemben talált munkát, amelyet a fogságban összeszedett betegségei és legyengült állapota miatt nem tudott ellátni. Valaki a postát ajánlotta számára, amelyet kis vonakodás után elfogadott, és ettől kezdve, nyugdíjazásáig rótta az utcákat, vitte a házakhoz a jó vagy a rossz hírt. Olyan ember volt, aki mindenkihez az adott helyzetnek megfelelően tudott szólni.  Van róla egy személyes emlékem is. Nagyapámmal kint álltunk a kiskapuban, mert egy fontos levelet vártunk. A kerékpárját tolva jött a postás bácsi, a kormány egyik fele az újságos szatyor súlya alatt hajladozott, a másik pedig a csomagoktól rogyadozott. Már messziről üdvözölte nagyapámat:

- Adjon a jóisten jó napot,  Jóska bátyám! Muszka földön lassan jár a posta… de a mi jó magyar postánk ellenkezőleg. Ímhol a levél, amit annyira vár! – és mosolyogva átnyújtotta a kis öregnek a pesti unokától annyira várt, gyöngybetűkkel teleírt képeslapot, majd valahogy így folytatta:

- A levél sokszor olyan, mint egy falat kenyér vagy egy korty víz. Ha nem kapja meg az ember, akár még bele is pusztulhat. Ott kint, a Kaukázusban, a drótkerítésen belül, ha néha-néha kaphattam volna a családomról valami hírt, csak egy kis pici levélkét! Egy ideig volt ott levél, a csaláné, de az is elfogyott előbb utóbb. Megfőzték nekünk levesnek, mert enni valónk aztán nem igen akadt. De még annak a szegény orosz muzsiknak se, aki a kerítésen kívül éppúgy rabja volt ennek a nyomornak, mint mi - mesélt a postás. Elpanaszolta a fogságba töltött éveket nagyapámnak, a másik volt hadifogolynak. Természetesen nem emlékszem a beszélgetés részleteire, mert több évtized telt el az óta.

Pár évvel ezelőtt azonban az interneten véletlen rábukkantam egy honlapra, a címe: Hadifoglyok írták. Érdeklődéssel olvastam az oda feltett visszaemlékezéseket, az egyik alatt annak írójaként Szőke Ferenc balatonkiliti lakos van megnevezve. Most itt idézem Feri bácsi fogságban töltött éveiről szóló visszaemlékezését:

„Négy éven át egy szép nevű lágerben

Jó tizenöt napig tartott, amíg szerelvényünk elért az Azovi-tenger partjára. A nyílt pályán megállt a vonat, kinyitották az ajtókat,  és kihirdették: fél órát állunk, aki akar megfürödhet. Június eleje volt, jó meleg, így le sem vetkőztünk, ruhástul ugrottunk a vízbe. (Jól csináltuk, mert aki levetkőzött, elvitték a holmiját.)

Még két napig utaztunk Grozníjba. Körülöttünk szép, füves térség pompázott, a levegő olyan dús volt, hogy szinte beleszédültünk.

A számlálás után elindultunk szállásunk felé. Ahol elhaladtunk, a lakosság részéről barátságtalan magatartást tapasztaltunk, a közelebb állók leköptek, a távolabbiak tégladarabokkal megdobáltak bennünket. A tábor neve viszont szép volt: Andreszkája Dolina. Amikor a kapu elé értünk, akkor terelték ki az előttünk ott lakókat, állítólag románok voltak. Megnyílt előttünk a lágerkapu, ami négy éven keresztül csak akkor ismétlődött meg, ha dolgozni mentünk.

Az időjárás nem volt elviselhetetlen. Legtöbbször a sár okozott gondot, mert jó lábbelink helyett olyat kaptunk, amelyen ki-bejárt a sár. Ez különösen azoknak volt nagyon kellemetlen, akik 10-15 kilométerre jártak dolgozni. Havat csak tiszta időben láttunk, de azt is csak az Elbrusz, a Kazbek vagy az Ararát tetején.

Sokan a kevés élelmet sem fogyasztották el, le akartak gyengülni, hogy minél előbb hazakerüljenek. Egy idő után ellenőrök álltak az étkezde ajtajában, hogy meggátolják az élelmiszer kivitelét, amit aztán dohányra cseréltek. Ők ügyeltek arra is, hogy mindenki maga fogyassza el saját porcióját.

Rendszeressé váltak a kihallgatások. A GPU-sokat az érdekelte, ki volt csendőr, nyilas vagy keretlegény.

Szőke Ferenc - Siófok-Kiliti

HH 1995/4.”

A másik ismert postásunk Görcsönyi János volt, aki a hatvanas években viselte a postások kék színű egyenruháját. Talán ő volt a faluban az utolsó kézbesítő, aki még a Bocskaira emlékeztető sapkát viselte. János bácsi szolgált a Proletárban is, de a későbbi éveiben a „faluban” látta el feladatát. Jó kiállású, jó humorú ember volt, akárcsak Feri bácsi. Szeretett az emberekkel beszélgetni, és együtt örült velük, ha jó hírt vihetett, és együtt szomorkodott, ha rosszat. Lakott az utcánkban egy Misi nevű fiatalember, aki légpuskával vadgalambokra és verebekre lődözött, nap mint nap. Sok embert zavart ez a tisztességtelen és embertelen vadászat, de a szomszédok és az utca távolabbi lakói hiába figyelmeztették többször is az izgága fiatalembert, nem fogadott szót. A postást azonban naponta kérdezgette:

- Nekem nem hozott levelet, János bátyám?

- Kitől vársz te levelet Misi? Van egyáltalán barátnőd, aki írna neked? A te leveledet a verebek fogalmazzák, meglátod, előbb utóbb megkapod tőlük. Mért bántod mindig ezeket a szegény kis jószágokat?

- Tudja, milyen finom levest meg pörköltet főz anyám a galambokból és a verebekből? – feleselt vissza az orvvadász. 

- Képes vagy megenni azt a szerencsétlen, csöppnyi állatot?

- Még szép! – szólt a legény János bácsi után, akinek láthatóan nem tetszett Miska fizimiskája, és főleg az nem, amit művelt a puskájával, ezért igyekezett minél távolabb kerülni ettől a kellemetlen embertől. Ezen a napon végképp’ elhatározta, hogy tesz valamit ez ellen a mészárlás ellen.

 – Na, de mit lehet tenni anélkül, hogy a hatóság tudomására hoznák? Megvan! Mégis csak kell a hatóság…de csak úgy félfinoman! - mosolygott a nem létező bajsza alatt, és azonnal megkereste Karcsi bácsit, a hivatalsegédet, vagy ahogy mi hívtuk, a kisbírót.

- Te Karcsikám, mutass nekem egy olyan levelet, amilyent a tanács szabálysértés elkövetése esetén küld ki az ügyfélnek!

- Minek kell az neked? - kérdezte a kisbíró, és a postás egy kis habozás után elmondta, hogy azt a galád, verebekre és galambokra lövöldöző embert szeretné eltéríteni – de a hatóság kihagyásával – undorító cselekedetétől. A két jó ember azonnal nekilátott egy hivatalosnak látszó levél megírásának, amelyben felszólították Mihályt, hogy azonnal hagyja abba szabálysértő tevékenységét, mert ha nem…akkor… és itt következett a hathatós szankció megemlítése. A levél elkészült, és mivel mindketten jártasak voltak a hivatalos ügyekben, úgy írták meg az felszólítást, hogy még véletlen se szerepeljen benne olyan szó, kifejezés, elnevezés, ami miatt okirat-hamísítás vádja érhetné őket. A levél, a nem létező „Apró-madárvédő Hivatal” nevében készült, az alján elnagyolt aláírással, amelyből nagy keservesen a Madár szó volt kibetűzhető, vezetéknévként. Bélyegző, természetesen nem került az „iratra”. A következő napon az orvvadász megkapta János bácsitól a levelet, és ott előtte azonnal feltépte a borítékot. Elolvasta a bent talált irományt, elsápadt, majd odaadta a postásnak is, hogy legyen szíves segítsen értelmezni, mert abban valami nagyon komoly dolgot írtak, egyenesen neki, és ő úgy látja, hogy amennyiben azt nem tartja be, akkor nagyon nagy bajba kerül. János bácsi hangosan, lassan olvasta el a levelet, komolyságot erőltetett magára, és ennyit mondott:

- Misikém, az igazat megvallva, te most nagyon nagy slamasztikában vagy. Ahogy én most elolvastam ezt a levelet, ebből az pirgálható ki, hogy amennyiben továbbra is esz’ a fene azzal a rohadt puskával, akkor néhány évig csak csíkosra tudod lebarnítani a hátadat.

- Becsuknak?

- Be, Misi! – felelte János bácsi, és már ment is tovább, attól tartva, hogy nevetés nélkül nem tudja végigjátszani ezt a színdarabot. A Misinek írott levél, pedig – micsoda véletlen – már ott zizegett a zsebében. Elégedetten, ballagott tovább a Rákóczi utcán. Balassáékhoz vitt levelet, Jancsi a katonafiú írt szüleinek. Margit nénivel váltottak néhány szót, aki megkérdezte a postást:

- János, hallottam, hogy valami miatt nagyon eligazítottad Misit. Mit követett el?

- Nagy a bűne ennek az embernek - felelte a postás, - hiszen már mindenki tudja, magukhoz még nem jutott el a híre?

- Mit csinált?

 – Nem harapta ki fecskefarokra a palacsintát.

- Aztán használt- e neki a leckéztetés?

- Meghiszem azt! Többé soha életben nem fogja bántani a madarakat – mosolygott az öreg postás.

János bácsi még jó pár évig járta a kiliti utcákat, vitte a levelet és az újságot a házakhoz. Örök időkre beírta nevét a falu történetébe.

Márta és a fecskék

Egy édes titkot őriztem szívemben a mai napig. A titoktartási fogadalom egy életre szólt, a kegyetlen sors azonban feloldott esküben vállalt kötelezettségem alól, és most könnyekkel küszködve – két embert gyászolva – felfedem titkomat.
1961-ben is Margit napkor köszöntött be az igazi kánikula. A legtöbb évben erre a napra esett az évzáró a kiliti általános iskolában, aztán jött a gondtalan szünidő a környék srácaival, lányaival – és még valakivel: elmaradhatatlan, kedves pesti unokahúgommal, Mártával, aki nélkül el sem kezdődhetett a kiliti nyár. Márta több volt, mint unokatestvér. Ő a testvérnél is több volt. Ez a 8 éves kis pesti lány, a maga fehér masnis hajával, nyafogó, kényeskedő természetével és mérhetetlen szeretetigényével… egyszerűen csak: a Márta volt. Talán egyedül Berki Józsefné – Teruka néni, nagyapámék szomszédságából – szólította Mártinak. Nekem úgy tűnt, hogy nem csak mi, a rokonok, hanem a szomszédok is várják ezt a cserfes, talpraesett kislányt. Amint megérkezett, megsimogatta Bodrit, ölbe kapta Cirmit, a kedvenc macskát, és máris sorba látogatta a tavaszi iskolai szünet óta nem látott szomszédokat. Róluk még felnőttként is így vélekedett:                        
- Nagyon örülnék, ha Pesten ilyen szomszédaim lehetnének, mint amilyenek itt a Baksáék, Nagyék, Horváthék, Iszliék - sorolta ezeket a csodálatos családokat.

Márta, a pesti lány, amint megérkezett Kilitire, azonnal stílust is váltott: azon nyomban falusivá lett, etette a tyúkokat, kacsákat, fára mászott, focizott a fiúkkal, velünk együtt fürdött a Nagyvíz iszapos, zavaros vizében. Nagyon szerettük ezt a tőlünk látszatra eltérő, de valójában velünk teljesen megegyező gyereklányt.

Sajátságos kapcsolatot épített ki az állatokkal. Soha nem értettem, hogy miért nem menekülnek előle a lepkék, és nekem néha úgy tűnt, hogy még az apró madarak is közelebb szálltak hozzá. Sokszor órákig is képes volt nézegetni a kis fecskéket, amint építik fészküket az eresz alá. Az élet úgy hozta, hogy saját kisfecskéje is lehetett. Egy saját, jól láthatóan megjelölt kis fecske, és ez a kis villás farkú képezte a mai napig - több évtizedes – titkomat, amit ma megosztok másokkal is.

Egyszer a kis fekete-fehér madarak cikázva szálltak a nyári forróságtól megrekedt levegőben, amikor valami miatt az egyik nekicsapódott a villanyvezetéknek és leesett a kiskert rózsái közé. Márta az utolsó pillanatban kapta fel az odaugró macska elől a kis jószágot, és elkezdte simogatni, majd egy üres madárkalitkába tette. Gondoskodott a számára ivóvízről, és segítségünkkel annyi légyről, hogy ne éhezzen szegényke. A kisfecske sérült szárnya, ami szerencsére nem volt eltörve, hamarosan rendbejött. Elérkezett a búcsú pillanata, a madárkát el kellett engedni, de mielőtt ez bekövetkezett volna, Márta a picinyke fecskelábra egy sárgaszínű cérnából gyűrűt erősített azért, hogy teljesen ne szakadjon el kedves madarától, lássa, hogy merre repdes a kis csicsergő. De a gyűrű arra is alkalmas volt, hogy a következő tavasszal megmutassa, hogy a kedves kis madár visszaérkezett-e Afrikából a fecskesereggel.  Az 1962-es tavasznak egy nagyon kemény tél állta útját, havat, fagyot, ordító szelet hozva az évszázad egyik legzordabb februárjába. Aztán csak kibújt a hóvirág, a tőzike, majd az ibolya a Kilitit beszegő zöld réteken, lankák alján. Éledt a természet, és hamarosan újra fecskék hangja töltötte be az utcát, teret, udvart és kertet. Cikáztak, villództak a picinyke madarak, szaporán forgolódtak az eresz irányába, és a régi fészkek mellé építgették az újakat. Az iskolában tavaszi szünet volt, unokahúgom ismét nálunk vendégeskedett. Izgatottan néztük a gyors madarakat, lenyűgözött bennünket szorgalmuk, kecsességük. Márta sóvárogva nézte a fecskéket, és megszólalt:
- Tudod, most mire gondolok?
- Tudom – feleltem -, a te kis sárgagyűrűs madárkádra.
- Hol lehet, mi lehet vele? - kérdezte, és valami megnyugtató választ várt, de csak annyit tudtam mondani:
- Talán még nem érkezett ide, vagy talán másik ház ereszére építgeti kis fészkét. Az is lehet, hogy másik faluba tévedt.
- Ugye nem pusztulhatott el a hosszú úton?

A szeméből egyértelműen kiolvastam, hogy milyen választ szeretne, ezért így feleltem:
- Ez a kisfecske nem pusztulhat el, meglátod, hogy vissza fog jönni.

Meggyőző lehettem, mert teljesen megnyugodott. Egy jó ideig nem beszéltünk a sárgacérnás kisfecskéről, csak a tavaszi szünet végén, a vasútállomáson, a kiinduló vonat ablakából kiáltotta felém a peronra:
- Ígérd meg, hogy megírod, ha megérkezik!
- Megígérem! – kiáltottam a távolodó gőzös után.
Attól a naptól kezdve gyakrabban kémleltem az eget, mint korábban. Ilyenkor szemem a kis sárgagyűrűs fecskét kereste az áprilisi, majd a májusi égbolton, de hasztalan, a várva-várt fehérbegyű nem érkezett meg. Eljött azonban ismét a nyár és a zsúfolt vonattal Márta, aki köszöntésemet valahogy így viszonozta:
- Ugye megérkezett a kisfecském?

Én hirtelen ötlettől vezérelve – most már tudom, hogy helyesen – így feleltem:
- Hát persze, hogy megjött, már többször láttam a többiek között – füllentettem. - Igaz, hogy nem mindig lehet felfedezni. Tudod, a madarak gyakran változtatják a helyüket.

Ez a válasz nagyon jó volt a kislány megnyugtatására, időhúzásra. Hátha kitalálok még valamit, hogy „igazzá” váljon valótlan kijelentésem. Az állomásról hazaérve azonnal keresgélni kezdte megmentett kismadarát, de nem találta a villanyvezetéken ülők között, nem látta az eresz alatt csicsergők között, és nem fedezte fel repkedők között sem. Másnap és az elkövetkező napokon is kereste, kutatta, kémlelte az eget, de a kisfecske nem mutatkozott. Teltek a napok és a hetek, Márta csak szomorkodott. Bánatát megosztotta a szomszédokkal is. Ő egyébként is az átlagnál érzékenyebb gyerek volt, nagyon tudott örülni, de sok esetben napokig is képes volt szomorkodni. Már-már úgy nézett ki, hogy minden elveszett, amikor Horváth Laci, a nálam két évvel idősebb szomszéd gyerek áthívott hozzájuk, és a kezembe nyomott egy cipős dobozt, előbb azonban figyelmeztetett:
- Vigyázz, le ne vedd a tetejét, csak a kis lyukakon nézz be a dobozba!

Hogy jobban lássuk a bent lévő „valamit”, egy elemlámpával belevilágított. Szinte felkiáltottam:
- Hol vetted ezt a fecskét?
- Tegnap fogtam. Már nem tudom elnézni ennek a kis pesti lánynak a szenvedését a madara után. Tegnap egész nap ezzel voltam elfoglalva.
- Hogyan sikerült megfogni?
- A fészek elé tettem egy hálót, és belerepült. Van még abból a tavalyi cérnából, amit a másik fecske lábára kötöttetek?
- Azt hiszem van, már megyek is és megkeresem - mondtam, de majdnem előbb megfordultam a cérnával, mint ahogy a választ megadtam. A cérnából gyűrűformát kötöztünk az apró lábacskára, és Laci útjára engedte ezt a riadt kis jószágot.
- Melyik fészeknél fogtad meg? - kérdeztem.

- Annál, amelyikben a tavalyi is lakott - mondta, és látszott rajta, hogy tudja, mit csinál. A szabadon engedett kis szárnyas először alacsonyan, majd egyre magasabban szálldosott, és egyszer csak beröppent a fészkébe, pontosan oda, ahová Laci mondta.
Mielőtt felhívtuk volna Márta figyelmét az ”előkerült” kisfecskére, fogadalmat kellett tennem Laci előtt, hogy soha életben nem árulom el Mártának a mi jótékony kis csalásunkat, majd amikor láttuk kiröppenni a fészekből a meggyűrűzött madárkát, odahívtuk unokahúgomat, aki a meglepetéstől és meghatottságtól nem tudott megszólalni.

Közel fél évszázadig őriztem ezt a titkot, de a kegyetlen sors feloldozott fogadalmam alól. Márta és Laci, gyakran eszembe juttok, nyugodjatok békében!

2. Dudás Károly:

Állati történetek

Bodri

Négy éves voltam, amikor egy forró nyári nap estéjén drága jó apám úgy jött haza a kiliti határból, hogy a bőrtarisznyájában lapuló madárlátta kenyérkén kívül valami mást is hozott nekem. Ez a valami és ez a nevezetes nap teljesen megváltoztatta azt az ezután következő pár évet, ami a gyermekkorom.

A bicikli kormányára akasztott csumaszatyorból egy szürke kis szőrcsomó jelezte kezdetleges kutyanyelven:
- Hé, én is itt vagyok, nagyon szűk nekem ez a hely!

Kiszabadulva a szatyorból azonnal szimatolni kezdte környezetét. Picinyke farkát csóválta, így adta tudtára a jelenlévőknek, hogy mostantól új lakója van csöppnyi házikónknak, ott a „Bolt köz” aljában, Kovács Vendel bácsiék mellett. Vendel bácsi, akinek nem csak a vezetékneve, hanem a mestersége is kovács volt, amint meghallotta a kiskutya dallamos, hangosra sikeredett ismerkedését új birodalmával, ledobta bőrkötényét, és feleségével, Bözsi nénivel átballagtak hozzánk.
- Mutassátok be az új szomszédomat! – mondta mosolyogva, és megsimogatta a kiskutya kobakját. – Aztán nevet adtatok-e már ennek a kis aranyosnak?

A válasz nem  volt, így aztán számításba vették a környék kutyájának a nevét, de nem azért, hogy ezekből válasszanak, hanem nehogy ismétlődjön, amelyikből már van egy is a közelben.
- Mégsem lehet két Bodrija ennek a rövidke utcának! – szólt közbe Lajos, a nagyobbacska szomszédgyerek, utalva ezzel arra a picinyke kis közre, a maga összesen húsz házával, amely élte a poros mindennapjait, Schaffhauser Feri bácsi boltjától Vendel bácsi kovács műhelyéig.
- Bodrit mondtál? – kapta fel a tekintetét Vendel bácsi. – A probléma megoldódott. Ilyen néven még nem őriznek házat a „Bolt közben”. Írjátok ide gyorsan az utca porába nagy betűkkel: BODRI!

Erre felkapta a kis - tele pofával „nevető” - kutyust, összevissza nyaggatta, és amikor már minden felnőtt „kiörömködte” magát, végre az enyém lett, ami nekem rendeltetett; és óvott, vigyázott rám tíz éven át az én kis kutyám.

Az első nap ismerkedéssel telt. Körbejárkálta, birtokba vette az udvart. Édesanyám éjszakára a kis ház téglapadlózatú pitarjára vetette meg a kutyaágyat. A legszívesebben bevittem volna a szobába kicsi kutyusomat, de apám lebeszélt róla:
-A falusi kutyának az udvaron a helye, neki feladata van, illetve lesz: a házőrzés.

Nem volt mit tenni - a dolgok faluhelyen így vannak elrendelve -, Bodri maradt az udvaron, nekem pedig sehogy se jött álom a szememre. Aztán egyszer csak legyőzött az éjszaka. Életem addigi legnagyobb élményével aludtam el. Nem emlékszem, hogy álmodtam-e valamit, de nem is volt rá szükségem, mert igazi álmom ezen a napon már valósággá vált: van egy kiskutyám!
Hajnaltájt nagy hangzavarra ébredtem. Kiabálást hallottam és Bodri jajveszékelését. Sírt, nyüszített a kiskutya, kis vékonyka hangja egyre erősebben hallatszott.
- Mi történt? – kérdeztem anyámtól, de nem kaptam választ. Rohantam a hangok irányába, egyenesen az udvarra, ahol apám viaskodott egy idegen emberrel, aki valamitől aztán elesett. Később tudtam meg, hogy édesapám jobbegyenese terítette le. Az az áldott kéz a rátetovált Kossuth címerrel, az a kéz, amelyikkel kereste a kenyeret kis családjának, az a kéz, amellyel sokszor megsimogatta fejemet. Most ezzel az izmos, dolgos kezével leterítette a kiskutyám által megzavart tolvajt, aki, amikor rajtakapták, szembeszállt vele. Az idegen férfi az udvar porában feküdt, s apám egy pillanatra vette csak le róla a szemét, de ez elég volt ahhoz, hogy újra támadjon. Amint felugrott a földről, a pici kutya ismét jajgatni kezdett, ezzel jelezte a veszélyt gazdájának, és a támadásból menekülés lett a kertvége gledécia tüskéin keresztül a Csárda rétre, ahol a lábdobogás egyre halkult, majd elnyelte a messzeség. Édesapám felkapta a kiskutyát, óvatosan megveregette az oldalát, s így dicsérte:
- Okos kis házőrzőnk, megmentetted a gazdi biciklijét.

Úgy tűnt, mintha a kutyus   megértette volna a szavait, fülelt, aztán csóválni kezdte picinyke farkát. Bodri már az első napon a család hőse lett. Hamar híre ment az esetnek, de aztán „minden csoda három napig tart”, és a faluban azért mindig történik valami, Bodri első kalandja is beleveszett a közelgő ősz szürke ködébe.
Apám a kemény télre tekintettel engedett szigorán, és kiskutyám a hideg éjszakákat a lakásban tölthette, nappal pedig ott szaladgált az udvaron, hempergett a hóban, kergetőzött velem és a többi gyerekkel. Gyorsan megbarátkozott Kovács Vendel bácsiék szép, fehér, Tisza nevű  kutyájával. Az egész úgy festett, mintha ettől az értelmes felnőtt házőrzőtől tanulni akarna, azaz bizonyára tanult is tőle, mert a nagy kutya sok-sok szokását átvette ez a kis négylábú gyerek. És Tiszától lehetett is tanulni. Amelyik házőrző hazánk második legnagyobb folyójának nevét viseli, attól illik is tanulni. Valóban a Tiszáról lett elnevezve. Ez úgy történt, hogy Kovácsék veje, Zarándok János ennek  a folyónak a partján találta, elhagyottan, mikor arra járt teherautójával.  Hazahozta, és ezt a jó hangzású, komoly nevet adták ennek az értelmes állatnak. Tisza, mintha tudta volna, hogy mit jelent a neve, úgy ment, ahogy a Tisza, amikor csendesen andalog végig az Alföldön, és úgy szaladt, úgy rohant, mint a zabolátlan, megáradt folyó. Még most is beleremegek, amikor kimondom ezt a csodálatos magyar szót: Tisza. Később, sok évtizeddel később egy barátomtól kaptam egy kiskutyát, amely megszólalásig emlékeztetett erre a fehér csodára. Azt hiszem mondanom sem kell, de ennek a gyönyörűségnek más nevet el sem tudtam volna képzelni, mint: Tisza.

Most térjünk vissza Bodrihoz, aki a következő tavaszra már szépen kinőtte magát.
Eljött az ideje, és már valóban ő vigyázott ránk. Mellette biztonságban éreztem magam. Minden porcikájával, figyelmével kísérte lépteimet, és ha veszélyt érzett, máris jelzett.

 

 Fürgenc

Valamikor, annak idején, ha egy gyerek nem akart tanulni, vagy ha a földművelés tudományát se akarta elsajátítani, a szüleitől megkapta a szigorú intelmet: „jó lesző majd kanásznak”. Ugye milyen érdekes? Tehenésznek, lovásznak vagy juhásznak már nem lett volna jó?  Hát persze, hogy nem! Azok a mesterségek már magasan járnak a disznópásztoréhoz képest. Pedig, ha tudnák az emberek, hogy mekkora tudománnyal bírt egy jó kanász! Vegyük csak sorra, mi mindenhez kellett értenie annak az embernek, aki kondásnak adta a fejét!

A kanász naphosszat kint tartózkodott a legelőn, ami általában a falu határában volt, és szántók, rétek vagy erdők övezték. A természetben, a természettel élt, előre jelezte az időjárás változásait, ismerte az évszakok, napszakok sajátosságait. Mindent tudott a háziállatokról, vadon élő állatokról, növényekről – gyógynövényekről, ehetőekről és nem fogyaszthatóakról, nagy szakértője volt a gombáknak; felismerte az állatok betegségeit, kitűnő idomár volt, a kutyáit sok mindenre meg tudta tanítani. A legtöbbjük szeretett énekelni, de volt, aki furulyán is játszott. Ügyes fafaragók voltak, díszes botokat, ostornyeleket, doboztetőket faragtak, kanász- és karikás ostorokat fontak. János az életét csak kanászként tudta elképzelni, nem állatgondozóként az ólak fogságában, hanem kondásként. Olyan pásztoremberként, aki kora reggel maga mögött hagyja a poros legszélső utcát, és a néhány száz koca és süldő mögött ostorát pattogtatva, időnként marhaszarv kürtjébe belefújva megérkezik a Kiserdő és a Nagyvíz között elterülő legelőre, a kettes kút mögé. Aztán ha rövidülni kezdenek az árnyékok, a „fóka” áttelepül a kiserdő szélső fái közé, és a délutáni órákban irány a Nagyvíz, ahol először a disznók dagonyázhatnak a kis tó szélében, aztán óvatosan kezdődhet a  mangalicák, kesék,  malacok, süldők és kocák, ártányok, göbék a lubickolása. A „fóka” nem ritkán több száz disznót jelentett. Ezt a nagy tömeget mozgatni kellett. A kanásznak a bojtára volt ebben a segítségére, aki általában egy fiatal fiú, aki, ha kell, elállja a szöget a vonuló disznók előtt, megadja a helyes irányt –  az ostorával – a fegyelmezetlen disznóknak. A jó kanásznak nem csak jó bojtára, hanem jó kutyája is volt. Ilyen volt Fürgenc is, János büszkesége, a terelőpuli. Ez a nemes jószág egyévesen került hozzá egy juhásztól, valamikor az ötvenes évek elején. Annyira hozzászokott a birkák tereléséhez, hogy eleinte a disznókat is mindig egy helyre igazgatta, időbe telt, amíg hozzászokott a röfögő, dagonyázó társasághoz. Egy dologról nem tudott és nem is akart leszokni: egyik szemével egyfolytában a gazdit figyelte, leste minden mozdulatát. Úgy viselkedett, mint egy testőr: hiszen az volt a javából, minden pillanatban készen állt megmenteni gazdáját, ha netán bajba kerülne. Egyszer aztán János élete tényleg veszélybe forgott, és elérkezett Fürgenc pillanata, amikor bebizonyíthatta határtalan „kutyahűségét”.

A Kiserdő melletti terület abban az időben nem csak legelő volt, hanem alkalmasint a gyerekek kirándulóhelye. A Bögöcse felőli részre disznókat nem hajtottak, és ide vitte az iskola a tanulókat akadályversenyekre, ahol gyakorlati és elméleti kérdéseket kellett megoldani a gyerekeknek sok-sok játékkal körítve. Azon a bizonyos napon is iskolásoktól volt népes a táj, gyerekdalok hallatszottak minden irányból. János, a Nagyvíz mellett deleltetett, és jókedvűen hallgatta a felé szűrődő kellemes hangokat, eszébe jutott saját gyerekkora, ami az akkori nehéz, háborús körülmények között nem ilyen vidáman zajlott.

- Az akkor volt, de nagyon is igaz volt - gondolta -, de most gyönyörködjünk a gyerekzsivajban!  - engedte szárnyára gondolatait.

Talán ebben a pillanatban emelte tekintetét a Huszár tanya irányába, ahonnan egész más hangok ütötték meg a fülét. Két ismeretlen ember viaskodott egy megtermett bikával. Orrkarika nélkül vezethették a jószágot, ami valamitől megvadult, és kitépte magát a vezetői kezei közül, és rohant egyenesen a disznókra vigyázó kanászok felé. Jánosék felkapták „furkósbotjaikat”, hogy azzal állják útját a fergeteggé változott kérődzőnek.  A kutyák, élükön Fürgenccel, mindent megtettek, hogy megállítsák, a toporzékoló, fújtató állatot. Jánosban ekkor mint égiháború dörrent a felismerés.

- Jóisten, mi lesz, ha ez a szörnyeteg a gyerekek felé rohan? – ordította, és hogy a nagy tragédiát megakadályozza, somfabotjával rávágott egy hatalmasat a három kutyával is hadakozó bika orrára. Az állat egy pillanatra visszahőkölt, de már újra támadott, ezúttal Jánost vette célba, akit egyetlen ökleléssel egyszerűen arrébbdobott. Szegény ember még fel sem tudott kelni a földről, amikor a fújtató „vadállat” ismét rárontott. Ekkor azonban valami történt. A három kutya egyszerre fordult a támadó ellen. Hárman, három irányból vették fel a véres, könyörtelen harcot. Talán tudták a négylábú pásztorok, hogy ez a küzdelem életre-halálra szól, itt és most valakinek a porba kell hullani. Szultán, a legerősebb kutya a bika gőzölgő orrára támadott; a cimpájába kapaszkodott, szorította, el nem engedte, amíg csak tehette, éles fogait mélyen belevésve a nedves testrészbe. Egyszer aztán messzire repült a rángatózó bikafejről. Ugyanígy járt a toporzékoló szörny torkát szorongató másik kutya, Betyár is. Aztán egyszer csak megroggyant a nagy monstrum, és fájdalmas bőgésbe kezdett. Az időközben odaérkező terelőemberek és a kanászok előtt azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy mi terítette le az előbb még bőszen hadakozó izomtömeget.

- Fogd, Fürgenc, el ne engedd! – kiáltotta János, és a jó kutya szót fogadott, fogta szorította a bika zacskóját, satuba szorítva heréit. Az előbb még büszke, indulatos kétszarvú most ott sírt, hörögve könyörgött a hozzá képest csöppnyi pulinak; az a jó kutya pedig addig markolta, szorította, amíg a gazdi meg nem szólalt:

- Kicsi kutyám, most már elengedheted!

Ekkorra már a bika orrában volt a karika, a vezetőrúd is ott feszül a feje előtt. Elmúlt a veszély, a három kutya, de legfőképpen Fürgenc, megmentette a gyerekeket és a gazdit a dühöngő bikától.

 Macskaszív

A macskák általában május elején születnek. Kérdezzük csak meg kiscicánkat, hogy is nevezik születése hónapját, és ő készségesen felel, ha van kedve, azonnal, ha akkor nincs, akkor később, valahogy így:

- Miájú.

A kacskaringós „s”-t már csak oda kell képzelnünk a végére, és – ha állattani ismereteinkből nem is – ebből megtudhatjuk, hogy bizony a szerelem hónapjában született házikedvencünk.

Kislányom, Dóri féltve őriz egy naplót, ami egyben kimutatás is szeretett kutyáiról és cicáiról. A naplót 16 éve, 7 éves korától írja, és pontosan feljegyezte a lassan sárguló lapokra kis négylábú barátai adatait: nevüket, születésük körülményeit, és sok-sok emléket, érdekességet, amelyek ezekhez a csodálatos társakhoz fűződnek. A minap – ebből a nem mindennapi naplóból – felidéztünk egy nem mindennapi eseményt, ami 1998. május elsején történt. Ezen a ragyogóan szép napon a család autóval kirándult. Indulás előtt az akkor tízéves kislányom még egyszer megsimogatta Tigi mamit, a vemhes cicát, megnézte, hogy edénykéjében van-e víz, és a gyereklányok bölcsességével megállapította:

- Meglátjátok, mire hazaérünk, megszületnek Tigi mami cicái.

- Miből állapítottad meg? - kérdezte a feleségem.

- Hát abból, hogy eléggé lóg a hasa, és kissé bágyadtabb is, mint szokott.

 Mi összenéztünk és elismerően bólogattunk lányunk megállapításaira.

- Ha így van, akkor okvetlen csukjuk be az ablakokat, nehogy bemenjen a lakásba – mondtam, és közben már indítottam is az öreg autót, s nem sokára a Balaton partján etettük és fényképeztük a hattyúkat. Pici lányom egy ideig nem tudott betelni a hosszúnyakú, elegáns madarakkal, majd odasomfordált hozzám és megkérdezte:

- Apa, miért mondtad, hogy csukjuk be az ablakokat Tigi mama előtt? Eddig mindig bemehetett, és pont most, amikor kiscicái lesznek, nem mehet be?

- Pontosan ezért. Elmesélek egy régi történetet, amely gyerekkorom egyik meghatározó emléke. Gyertek ide mellém! - mutattam a part szinte paddá magasodó szegélyére, és fellapoztam magamban a gyerekkorom általam alkotott, de még le nem írt könyvet. A lapok szaporán pörögtek, és egyszer csak ott volt lelki szemeim előtt 1963 májusa. A naptár éppen az első napok valamelyikét mutatta. Lányom, aki a mai napig nagyon szereti, ha mesélek neki, akkor is alig várta, hogy feltáruljon a múltnak az a kis szelete, ezért kicsit sürgetett is:

- Mesélj apa!

Én pedig visszaszálltam kis hallgatóságommal a hatvanas évek elejének gyönyörű májusába, arra a helyre, ahová már csak az emlékeimbe juthatok el, a nagyapámék kis parasztházába, Szentiványiba. A ragyogó napsütésben az almafa alatt egy, a nagyapánk által nekünk kirakott kis asztalkán rongybabákat készítettünk unokahúgommal, Mártával, majd ugróiskolát rajzoltunk a földre, ugráltunk egy keveset, aztán félbehagytuk, mert nagyanyánk kedves macskája odajött hozzánk, és inkább vele foglalkoztunk.

- Gyerekek, ne vegyétek ölbe! Ilyenkor már nem tesz jót neki, hamarosan megszül az a szegény jószág - figyelmeztetett bennünket nagyanyánk. Mi szófogadó gyerekek voltunk, és a cicust, ettől kezdve csak simogattuk. Azon a napon is elérkezett az este, de most egy kicsit eltért a megszokottól. Mama elkezdte vetni az ágyakat. Mártáé maradt a legvégére. Leemelte az ágyterítőt, összehajtotta, és a megszokott mozdulattal felhajtotta dunyhát, de azonnal távolabb lépett az ágytól, és mivel bátor asszony volt, ezért nem sikított.

- Mi történt apa? – türelmetlenkedett a kislányom.

- Olyan dolog történt, amilyent még nem láttam életemben. Az ágyban ott feküdt az öreg macska, és ott csüngött a hasán egy szakajtókosárra való kiscica. Önfeledten szoptak a kis drágák, az anyjuk pedig azt se tudta, hogyan igazgassa magát, hogy láthassuk összes újszülöttjét. Nagyapánk csak mosolygott bajusza alatt, és nem állhatta meg, hogy ne tréfálkozzon:

- Na, kis unokám - fordult Mártához -, úgy látom, helyet kellene cserélned a macskával. Ő elfoglalta a te helyedet, neked már csak az övé maradt.

Azon az estén nagyon későn aludtunk el. Az öreg Culi kikerült a saját helyére picinyeivel, unokahúgom pedig új ágyneműt kapott. Másnap feltette mamának azt a kérdést, amely egész éjjel – talán még álmában is – foglalkoztatta:

- Vajon miért az én ágyamat választotta Culi?

- Azért, mert téged szeret a legjobban. Ezzel is a ragaszkodását, szeretetét fejezte ki. Az állatok, mivel nem tudnak beszélni, ezért más módot választanak, hogy tudassák érzéseiket.

Kedves kis pesti unokahúgom, ezen a napon szinte együtt szálldosott az virágoskertben röpködő lepkékkel, na és velem, mert az ő öröme az enyém is volt.

- Apa, ez valóban megtörtént, nem csak jó napot akartál nekünk szerezni?- kérdezte lányom.

- Valóban jó napot akartam szerezni nektek, ezért jöttünk el kirándulni, és azzal is jót akartam, hogy elmondtam ezt a valóban megtörtént esetet. Van ilyen. A macska sok esetben – ha teheti – kedves gazdájának a ruháján, bármilyen más holmiján vagy éppen az ágyában hozza világra kis „csemetéit”. Ezért is mondtam, hogy csukjátok be az ablakokat - válaszoltam.

Még benéztünk a majálisra, kicsit sétálgattunk a mólón, és késő délután gurult velünk haza öreg, de megkímélt autónk. Az udvarra belépve kislányom azonnal elkezdte szólítgatni Tigi mamit, de a mi öreg macskánk nem jött elő.

- Bizonyára felment a padlásra, lehet, hogy már meg is születtek a kiscicák - jegyezte meg lányunk -, de már fent is volt a lépcső tetején, átkutatott minden kis helyet, de nem találta kedvencét. Az esti tv nézés ezen a napon elmaradt. A kirándulás annyira kimerítette a családot, hogy mindenkit vonzott a jó puha ágy. Dóri is korán bement a szobájába, lefekvéshez készülődött, ám egyszer csak kirohant és bedörömbölt hozzánk:

- Gyertek gyorsan, ilyent még nem láttatok! Azaz te már láttál ilyent apa – mondta izgatottan.

Tigi mami ott feküdt Dóri lányunk ágyában, azt se tudta, hogyan helyezkedjen, hogy azokat a kis pinduri cicákat bemutassa, amelyek ott csüngtek a hasán.

- Hát nem csuktátok be az ablakokat? – kérdeztem, de nem szemrehányóan, hanem inkább megértéssel, és az élet keletkezésének gyönyörű látványától elérzékenyülve.

- Becsuktam az összeset, legalábbis azt hiszem - felelte Dóri.

Soha nem tudtuk meg, hogyan jutott be szeretett cicánk kis gazdijának szobájába, de azt mindannyin tudtuk, hogy miért az ő ágyát választotta. Az állatok megérzik, hogy ki szereti őket őszintén, és ezt a szeretetet a saját „nyelvükön” igyekeznek viszonozni.

 Marci, a gúnár

A ’63-as tanévnek is „kicsengettek” Margit nap táján. Ezen a nyáron, mint a felső tagozat felé kacsingató „nagyfiú”, libapásztorságra adtam a fejem. Nagyanyám lúdjainak, szám szerint huszonnégynek voltam a „pesztonkája”. A feladat egyszerűnek tűnt, meg hát nagyanyám szavaival élve: „a dolgom felől belefért a napomba”.
Reggelente, amikor az utca végén, a Keresztes saroknál elvonult a legelő irányába az összes kijáró disznó, nagy mozgolódás kezdődött a baromfiudvarokban. A libák előrenyújtott nyakkal, éktelen lármázással közelítették meg a kiskaput. Keservesen vészelték át azt a kis időt, amíg szabaddá vált az út előttük. Az utcára érve aztán lenyugodott a zajos társaság. Rendezték libasoraikat, és elindultak a Széki rét irányába a kis patakhoz, amit Márta, kedves pesti unokahúgom nagyvárosi találékonysággal „libastrandnak” nevezett. Márta természetesen jött velem és a tollas totyogókkal nap mint nap a rétre, a kis folyóhoz, de csak kisegítőként, a felelősséget én cipeltem a vállamon az állatállományért, hiszen én voltam a „számadó lúdász”. Komolyan is vettem a megbízatásomat. Minden reggel nagyanyámmal „megolvastuk” a csapatot, tudnom kellett, hogy hány fehér és hány tarka van köztük. Amikor hazaértünk velük újra számolás következett. Ez volt a rend, ettől nem tágított mama. Kár érte volna a családot, ha egy is elveszik közülük, de ennél nagyobb baj lett volna, ha többet hajtunk haza, mert ezt a szégyent nem élte volna túl, hogy más állatát zárja az ólba. Az egyszerű, falusi ember valahogy így gondolkodik: „ami a miénk, arra vigyázunk, de a másé  szent dolog”.  Nap mint nap végeztük Mártával fontos megbízatásunkat, ami a világ legkönnyebb munkája volt. A libasor reggelente lehullámzott a legelőre, majd a „strandolást” befejezve hazazötykölődött. Érdekes látványt nyújtott ilyenkor az utca, olyan volt, mint egy lassan hömpölygő fehér áradat. Imádtam ezeket a szép formájú tollasokat. Lehet, hogy sok mindenben jogos a „buta liba” megállapítás szegény párákra, de azt, amit tudni kell nekik, nagyon betanulják. Illedelmesen közlekednek az utcán. Lesorolnak az út szélére, és nyugodtan döcögnek egymás mögött. Hangosabbak a többi szárnyasnál? Na és?!  Főleg akkor kiabálnak, ha új vagy szokatlan dologgal találkoznak. Hangosabban gágognak, amikor másik liba csapat közeledik vagy ha kutyát látnak. A réten arra kellett jobban odafigyelnünk, nehogy a zsibák kimenjenek a napra, és utána ugorjanak a vízbe, egyébként magukra hagyhattuk lúdjainkat, és játszhattunk a többi libapásztor gyerekkel. Mondanom se kell, hogy szép számmal voltunk. Azon a nyáron az egyik kis barátom által terelgetett libaseregben volt egy nagyra nőtt fehér színű gúnár. Fél libanyakkal magasodott ki a többiek közül, a viselkedése azonban jámborabb volt, mint a rét többi vízi szárnyasáé. Ha tehette, a gyerekek körül sündörgött, úgy bújt hozzájuk, mint egy cica. Valósággal kikövetelte, hogy simogassák, babusgassák. A környék kutyáival is barátságban élt, egyet leszámítva, a szomszédék csahos, rókára emlékeztető házőrzőjét. Ha ez az eb ugatni kezdett, akkor Marci kikelt magából, és csapott olyan vircsaftot, hogy még a tízedik baromfiudvar lakóinak is felállt a toll a hátán. Na, de ha Marci rezegtette kicsit jobban a gigáját, akkor pedig Morzsival nem lehetett bírni; azonnal szűknek érezte egyébként nagyra méretezett udvarukat. Így élték mindennapjaikat, s minden jel arra vallott, hogy ez a két, külön - külön nemes jószág nagyon nehezen viseli a másik közelségét.

Egy szép napon Marci a többi libával együtt úszkált a patakban, de amikor a tollas nyájak indultak haza, azonnal feltűnt, hogy egy kimagasló fejjel kevesebben vannak. Volt is izgalom és riadalom a ludakat terelő gyerekek között:
- Most mi lesz? - tettük fel egymásnak és magunknak a kérdést.

Azonnal elkezdtük keresni. Természetesen nem „hűbelebalázs” módjára, hanem elindítottuk haza a libasorokat, és Marci gazdájának irányításával azonnal megkezdődött a kutatás. A felnőttek és a gyerekek csatárláncot alkottak a rét melletti földeken, tüzetesen átnéztek minden bokrot, a nádast, a kukoricást, de hosszadalmas keresgélés után sem sikerült az elveszett jószágnak a nyomára bukkanni. Néhányan hoztak magukkal kutyát is, így Morzsi is ott lépkedett gazdája mellett. Az emberek arra számítottak, hogy valamelyik kutya szagot fog, elmegy a gúnár nyomán, de a házőrzőknek fogalmuk sem volt róla, hogy mit kell keresni.  Már-már arra készültek, hogy feladják, amikor az egyik kukoricatábla melletti kis dűlő úton egy kis nyúl szaladt el Morzsi közelében. A kutya azonnal utána vetette magát, de a nyúl bebújt előle üregébe. Morzsi elkezdte a bejáratot kotorni, szélesíteni, közben hangos csaholásba kezdett, és ekkor történt valami, ami fontosabbá vált egy üregi nyúlnál. A távolból emberi füllel alig érzékelhető furcsa nesz hallatszott. Nagyon messziről jöttek a hangok, de Morzsi érdeklődését annyira felkeltették, hogy ott hagyott üreget, nyulat, és elporzott a zajok irányába. Az emberek nem tudták mire vélni a dolgot, a gazdi és még néhányan a kutya után eredtek: „mert valami oka biztosan van, hogy a négylábú így eliramodott”. Az irányt el se tudták volna téveszteni, mert a házőrző végig csaholta az utat, ez segítette a követést. Egy idő után a kutyaugatás mellett valami más is hallatszott a lassan szürkülő kiliti határban, amelyről egyre nagyobb valószínűséggel meg lehetett állapítani, hogy az bizony libagágogás. A kutatókban azonnal tudatosult, hogy Morzsi megtalálta Marcit, és most perlekednek. De mi lesz, ha a veszekedésüket tettek követik! Még rágondolni is rossz! Megszaporázták lépteiket, és hamarosan az egyik kukoricatáblán keresztül haladva egy nagy gödröt pillantottak meg, amely valamikor vályogvetéshez való agyag kinyerésére szolgált. A széléhez érve olyan látvány tárult szemük eléjük, amilyent egy életben talán ha egyszer lát az ember: a széles és aránylag mély gödör aljában birkózott egymással a két szomszéd, a gúnár és a kutya. Birkóztak. Nem verekedtek, nem tépték egymást, nem veszekedtek, a haragnak nyoma sem volt. A lúd bújt a kutyához, ugyanúgy, mint a gyerekekhez, kiterjesztett szárnyaival szinte simogatta Morzsi kobakját.
- Hát ezt nem értem! Tegnap neszeztek egymással, a liba fújt, a kutya acsarkodott, most pedig teljes a barátság! – állapította meg Morzsi gazdája, amikor már meg tudott szólalni a meghatódottságtól.
- Ezek szerint nem is egymásra haragudtak, hanem a kerítésre, ami megakadályozta, hogy közel kerüljenek egymáshoz! - tette hozzá a megtalált gúnár gazdája.
A következő naptól Morzsi kutya mint újdonsült libapásztor ott szaladgált a Széki rét zöld pázsitján, ha kedve szottyant lubickolt a kis patakban a ludakkal, és jókat hancúroztak barátjával Marcival, a gúnárral.

 Bodri, Buksi és a sas

Baksáék fekete Csöpi kutyája a kerítés mellett szaladgálva az udvarukból szurkolta végig az utca porában folyó örök rangadót: Horváth Laci Buksija és az én Bodrim vívta egymással az éppen soron következő mérkőzését. A két nagy kutya úgy harcolt, mint farkas rokonaik a vadonban, tépték, vágták, teperték egymást. Mi, a két gazdi hiába próbáltuk meg szétválasztani őket, nem jártunk eredménnyel, egészen addig, amíg Baksa Józsi el nem durrantott felettük egy felfújt papírzacskót. A lövésnek tűnő dörrenésre a két hűséges házőrző azonnal hazaszaladt. Porzott az utca, a július ebben az évben is kitett magáért. 1961 - et írtunk.

Hiába lett vége a kutyacsatának, a meccs a szurkolótábor részéről tovább folytatódott a „pálya”- vagyis inkább az út – szélén. A gyereksereg behúzódott az árok mellé ültetett nagylevelű juharfák árnyékába, és mint ilyenkor mindig, most is megvitattuk a nagy mérkőzést.

- Gyerekek, minden elfogultság nélkül mondom, de az én Buksim jobb volt, mint Bodri – állapította meg Laci.

- Azért sokszor volt alul a te kutyád is! – replikáztam.

- Igen ám, de végig fogta a te kutyád nyakát! – tette le Laci a 20 fillért kutyája mellett. Kis ideig elvitatkozgattunk, és mint már annyiszor, kiegyeztünk egy döntetlenben. Éppen a legjobbkor fejeztük be a taccspartit, mert a tornyokban rázendítettek a levesnótára.

Ebéd után elszéledt a társaság, én pedig a szilvafa árnyékában találtam meg a legmegfelelőbb helyet, hogy elviseljem a perzselő hőséget. Márta unokahúgom sóvárogva nézte a kezemben formálódó, majdnem kész – Danuvia belsőből készített – csúzlit. Még egy- két mozdulat és elkészült a mű.

- Tetszik? – kérdeztem.

- Nem rossz, én is elfogadnék egy hasonlót! – fejezte ki óhaját Márta.

- Tessék, a tiéd – adtam át neki a „fegyvert”. Ő megforgatta, megnézegette, egy kavicsot helyezett a cipőnyelvből készült bőrébe, és célba vett egy tököt a kertben. Nagyot huppant a lövedék a tízméternyire lévő növényen.

- Köszönöm! – felelte.

Ezalatt, tőlünk nem messze kapirgált a kotlós, egy szakajtóra való kiscsibéjével. Körülötte szaladgáltak a csöppnyi pihések, és amikor kissé jobban eltávolodtak tőle, magához kotyogta őket. Ilyenkor futott az aprónép, be, egyenesen a „mami” szárnyai alá.

- Miért fordítja olyan gyakran a kotlós a bal vagy a jobb orcáját az ég felé? – kérdezte unokahúgom.

- Ilyenkor az eget kémleli, hogy nincs-e a közelben ragadozó madár – feleltem és ösztönösen felnéztem a felhők irányába. Nem túl magasságban a kertünk fölött keringett egy nagy madár, ami lehetett héja, ölyv vagy akár vércse is, de mi itt Kilitin, abban az időben minden nagyobb ragadozó madarat sasnak hívtunk. Tyúkanyó magához hívta és a szárnyai alá terelte kicsinyeit, de néhány kis pelyhes kint maradt a kertben, ahová egy nagyobbacska nyíláson szöktek ki. Hiába volt a kétségbeesett hívó szó, a csibék nem találtak vissza a védelmet jelentő szárnyak alá. Ekkor már a héja nagyon alacsonyra ereszkedett, éppen lecsapni készült a zöldségek alá behúzódott csibékre, amikor a kotlós egyetlen nekirugaszkodással átrepült a kerítésen és szembeszállt vele. Szabályos harc bontakozott ki a két állat között. Vérzett a tyúk, de nem hagyta magát.

Bodri kutyánk egyetlen mozdulattal átugrott a kerítésen, és a kotlós segítségére sietett. Az ember azt gondolná, hogy a ragadozó a kutyától megijed és elmenekül, de nem ez történt. Karmaival beleszántott a kutyánk oldalába, amire az hangosan felvonyított, és olyan dolog történt, amit addig el se tudtam képzelni: Horváthék Buksi kutyája éktelen ugatással a mi Bodrink mellett termett, és együttesen zavarták el a csibehúsra vágyakozó sasfélét. Úgy látszik, Buksi meghallotta, hogy bajban van a szomszéd kutya, és félretéve minden eddigi torzsalkodást átrohant, hogy megvédje.

Nagyon szépek és okosak voltak a kutyáink: Iszliék és Dudásék Bodrija, Horváthék Buksija, és Baksáék picinyke Csöpi kutyája.

Ürgeöntés

Van az évnek egy hónapja, amikor a gyerekembernek esze ágában sincs a kalendáriumra tekinteni. Minden iskolás tudja, hogy miről beszélek, minden diák tisztában van vele, hogy melyik évszak melyik szeletéről van szó. Úgy bizony, csakis a július lehet, mert ez az a hónap, amelyik már kellőképpen távol van az előző tanévtől, de az előttünk lévő augusztus útját állja a majdan eljövendő becsengetésnek. Mi, a hatvanas évek kiliti gyerekei minden egyes percét élveztük a nyári szünidőnek, nem ismertük azt a szót, hogy unalom. Mindig volt valami, ami forgatta a történések kerekét, mindig találtunk valami érdekeset, ami bearanyozta napjainkat.

- Fiúk! Van egy ötletem – szólalt meg egy szép napon Józsi, amint a Csárdaréten rövid időre pihenni hagytuk a bőrfocit. Érdeklődéssel fordultunk felé, mert tudtuk, hogy ha ő ötletel, akkor érdekes és izgalmas eseményeknek nézhetünk elébe.

- Halljuk! – jöttek a hangok innen is, onnan is.

- Holnap ürgét kellene önteni – állt elő a javaslattal.

- Hűha! – szakadt ki Laciból a rövidke vélemény, de kis torokköszörülés után szavakba öntötte mondandóját. – Aztán, nehogy úgy járjunk, mint a rókakifüstöléssel!

- Miért, azzal hogy jártatok? – érdeklődött Pityu, aki a nyár addigi legnagyobb kalandjáról kései bárányhimlője miatt lemaradt.

- Na, az volt egy igazi vadászat! – kezdte elbeszélését Laci. – Mindent úgy csináltunk, ahogy öregapámtól hallottam. Odamentünk a rókalyukhoz az összegyűjtött száraz és nedves fűcsomókkal, ágakkal. Odahelyeztük a lyuk szájához a gyújtóst, amikor rájöttünk, hogy nincs gyufánk. Próbáltunk tüzet csiholni kövekkel, fadarabok összedörzsölésével, szemüveg lencséjével, de Prométeusz könnyesre röhögte volna magát, ha látott volna bennünket.

- Nem tudtatok tüzet gyújtani? – kérdezte csodálkozva Pityu.

- De, a végére sikerült.

- Hogyan?

- Már vagy másfél órát kínlódtunk a csiholással, amikor Jancsi a fejéhez kapott, benyúlt a zsebébe, elővett egy ezüstösen csillogó öngyújtót, és meggyújtotta vele a gyújtósnak odakészített száraz füvet.

- Na és azután? – kíváncsiskodott tovább Pityu.

 - Azután elkezdett zuhogni az eső, aminek a lába már addig is a levegőben lógott.

- És a róka?

- Ja, a rókával nem találkoztunk – zárta le szégyenteljes vadászélményünk elmesélését Laci, aztán Józsi vette át a szót.

- Gyerekek! Az ürge az egészen más – kezdte mondókáját, amibe Imre azonnal bele is szólt:

- Hát persze, hogy más, mert sokkal kisebb, és a picinyke lyukból könnyebben kipiszkáljuk.

- Az nem is olyan biztos – feleselt Imivel Pityu.– Én már voltam ürgeöntésen, és láttam, hogyan csinálják.

- Akkor meséld el nekünk is, mert holnap hadat üzenünk a rágcsálóknak – bíztatta Józsi az ezen ismeretekkel felruházott Pityut, aki elmondta, hogy mit látott, amikor végignézte az öreg cigányember, András bácsi és családja ürgevadászatát.

- Először is kellenek vödrök, kell drót, amire felfűzik a kiöntött állatot, kell bicska, amivel megölik.

- Úgy gondolom, hogy a legfontosabbat nem mondtad – szólt közbe Józsi -, hogy honnan veszünk vizet.

- Viszünk hazulról a vödrökben, van egy kétkerekű kézikocsink, arra feltehetjük a vödröket – bátorított bennünket Imi.

- Akkor már ennél jobbat tudok – csillant fel Józsi szeme. – Döntsük el, hogy hol akarunk önteni, és nézzük meg, hogy van-e a közelében kút vagy patak, odáig vihetnénk üresen az edényeket, ott megtöltjük, és már lehet is lotyikolni a lyukakba. A kiserdő mellett, a legelőn láttam sok ürgelyukat, oda kellene mennünk, holnap már korán reggel.

A következő nap kora reggelén el is indultunk a nagy kalandra. Bárhogy is igyekeztünk csendben végigvonulni az utcán, a kocsi kereke és az egymáshoz ütődő bádogvödrök zajára megmozdultak a z utcára néző szobák függönyei.

Az Erdő úton már jobban zajonghattunk, ott legfeljebb a madarak hajnali csiripelését zavarhattuk meg, de ők úgy tettek, mintha ott se lennénk. A Nagyvíz tompán-szürke vízében megmerítettük a nyolc vödröt, és odacipeltük az ürgebirodalom területére. Lyukak lyuk hátán. Kétségünk sem volt, hogy ne lennének lakóik, ugyanis néhányan meg is mutatták magukat a rájuk vadászó társaságnak. Annyian voltunk, ahány vödör. Fejben már elkönyveltük, hogy egy edénnyel elegendő lesz a kiöntéshez, ezért már szinte menetben mindenki kinézett egy lyukat, és beleöntöttük a vödör tartalmát. Vártunk a lyuk fölé guggolva, de egyetlen kis szürke állat sem dugta ki a fejét.

- Talán kevés volt nekik a víz - próbálta kikövetkeztetni a hibát Józsi, és már indultunk is az újabb merítésért, amit belelöttyentettünk a már vizes szájú üregekbe. Ismét vártunk egy kicsit, de az ürgéknek nyoma sem volt.

- Mi lehet a hiba? Mit csinálunk rosszul? – égetett bennünket a kérdés, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a következő fordulóban hozott nyolc vödörből csak egyetlen lyukba öntjük a vizet, egészen addig, amíg elő nem jön az ürge.

- Ennek már sikerülnie kell! – állapította meg Laci, és kiosztotta az elkövetkező feladatokat, amelyben nekem az elkapó szerepe jutott, nekem kellett nyakon csípni az üregből menekülő aprólábút. Már vagy az ötödik vödör vizet borították a lyukba a fiúk, amikor észrevettem, hogy emelkedik ki az ürge feje. Egy gyors mozdulattal  a nyaka irányába kaptam, és máris a markomban volt a rémült jószág. Fogtam a nyakát, és közben arra gondoltam, hogy ez már innen nem menekülhet. És akkor becsapott a mennykő hatalmas csattanással és nagy fájdalommal a kezemben. Eltelt egy kis idő, mire megértettem, hogy mi történt. Hát bizony hiába szervezte meg Laci az egész kiöntés, elkapás folyamatát, hiba csúszott a vadászat gépezetébe. Amint elkaptam az ürge nyakát, Pityu egy nagy bottal célba vette a szerencsétlen állatot, és lesújtott. Ha úgy vesszük jól is célzott, mert a célkeresztben volt a remegő állat, de megúszta, mert a nyaka köré tekert kezem megvédte az ütéstől. Egy darabig csak ültem, kezemben az ürgével, amit nem voltam képes a fájdalom miatt elengedni. Józsi fejtette le az ujjaimat a szürke állatról, amely apró lábait szaporán kapkodva egy darabig még látszott a legelő gyér füvében, aztán elnyelte a föld.

Kivert kutya

Fátyolos szemekkel ballagott a szekér után. Ha kicsit lassított, a nyakára kötött kötél megfeszült, és nagyokat rántott vele a két kocsioldalt összetartó sarogján. Az egész olyan volt, mint egy rémálom.

„Mi történt? A gazdi – az istenként tisztelt gazdi – miért kötözte a kocsi hátuljához? És hova viszi, vonszolja, miért alázza meg a többi kutya előtt? „

Különösen a gazdit körbeugráló új kutya idegesítette. 

Bezzeg az új eb elemében van, képes lenne még a csizmás talpát is megnyalni kenyéradójának.

„De hát hová vonszolják őt most, ezen a dicstelen napon? Mi történt, miért dőlt össze a világ? „

Az öreg házőrző semmit sem értett a körülötte zajló kegyetlen eseményekből, nem tudhatta, hogy ítélkeztek felette: kidobják az utcára, ebek harmincadjára kerül, ő, aki több mint tíz évig nyalta a gazda és háza népének talpát…és kezét. Valamit azért megérzett ebből az igazságtalan helyzetből: a világvégét, az ordas sötétséget…azt a sötétséget, amelytől egész életében irtózott.

„Most már értem - gondolta a kivert, az évtized viszontagságaitól megviselt egykori őrző-védő –, nem kellek már. Talán a gazdinak – a szeretett gazdinak – igaza van: mit kezdjenek már velem, hiszen mire vagyok még jó?  Egyik szememre nem látok, egyik fülemmel nem hallok, menni is nehéz már. Meg az a kínzó szédülés! Bezzeg amikor még „rendőrkutyaként szolgáltam”!  Rend is volt a „placcon”, nem ám, mint most. Ezek a mostani járőr-  és nyomozókutyák már úri népek. Ha esik az eső azért, ha nagyon süt a nap, akkor meg azért nem akarnak kimenni az utcára. A mi időnkben, ha törött, ha szakadt, ha esett, ha fújt, a rendőrkutyának kint volt a helye. Akkoriban minden más volt, akkor a zsivány egyszerűen csak zsivány volt. Most meg: különbségek vannak a zsiványok között, aszerint, hogy kinek a zsiványa. A fene érti meg ezt a mai helyzetet, még azt is meg kell válogatni, hogy a szegény rendőrkutya melyik garázdába haraphat bele. Ó, azok a régi szép és kemény rendőrkutyaévek! Aztán azoknak is vége szakadt. Először jött a kitaszítottság, kóválygás a semmiben, identitás zavar, a kutya sem tudta eldönteni, hogy rossz eb volt-e, vagy egy érdemei elismerése mellett nyugállományba lökött, kimustrált rendőrkutya. Ja, ez akkor volt, amikor a színtévesztés kezdődött, ami aztán tovább folytatódott: nem vagyok képes eligazodni a színek kavalkádjában. A jó múltkoriban a kutya-szemorvosnál hosszú kígyózó sorban üldögélő páciensek – érdekes módon – mind erről panaszkodtak. Nem az én hibám, itt valami baj lehet a festékkel is. Na, tessék, azt sem tudom, hogy mi vár rám és mégis humorizálok. Annyi biztos, hogy hosszú utat tettem meg, amíg eljutottam eddig, a megalázott állapotig, amíg kötél került a nyakamra. Most akkor felakasztanak, agyoncsapnak vagy egyszerűen kidobnak szégyenszemre a szemétdombra? Inkább akkor az előző kettő valamelyike!  A gazdi, amikor befogadott, teljesen más volt hozzám, de a többi kutyájához is. Aztán – szégyen ide, szégyen oda - jöttek jobb, alkalmazkodóbb ebek, amelyekkel az egykori rendőrkutya már nem tudta tartani a tempót. Összegezzük csak, mi is történt valójában? Egyszerű a képlet, itt a kocsi mögött, kenderpórázon cibálva volt időm rájönni: öreg kutya már nem jó semmire. Még jó, hogy szalonnának se, mert így legalább nem vágnak le, mint egy disznót. Dobot se készítenek a bőrömből, mert ahhoz fiatalabb „egyed” szükséges. Tehát, ha kinyírnak, akkor marad a dögkút, mert a szegény kivénhedt rendőrkutyának még egy gödröt se ásnak. Beleborzongok!

A gazdi csak ül a bakon, és jókedvűen füttyöget az új kutyának, aki nem győzi körbeszaladgálni, körbehízelegni azt az áldott jó embert, a gazdámat, az én gazdámat – az én volt gazdámat. Engem pedig most visznek a vesztőhelyre. Lelőnek, mint egy kutyát, vagy felkötnek, mint egy kiszuperált ebet, de ha ezt nem teszik, akkor szégyenemben halok meg, mert az én hűséges kutya szívem ezt a nagy megaláztatást már nem bírja ki.”

A kocsi megállt egy helyen, a gazda lekászálódott a bakról, ásót vett elő a kocsiderékból, és lassan, komótosan, valami vidám dalt dúdolva kiásott egy jókora gödröt. A kocsi mögé kötött öreg kutya – mivel nem tudott emberi nyelven – ezért csak magában gondolta:  

„Legalább nem velem ásattad meg a síromat … édes gazdám. „

A szeretett gazdi az ülésdeszka alól elővette duplacsövűjét, szenvtelen arccal odalépett az öreg kimustrált rendőrkutyához, a kiszolgált őrző-védőhöz, és egyenesen a szeme közé lőtt. Az öreg rendőrkutya nem ebben a pillanatban halt meg először. Egyszer már elpusztult a lelke, amikor annak idején lecsatolták a nyakáról a rendőrkutyanyakörvet.

Az új kutya ott szaladgál a gazdi körül, lesi minden szavát, nyalogatja lőpor szagú kezét.. A kutya már csak ilyen. A gazdi - az a jóságos gazdi – a szeme előtt végzett hűséges öreg kutyájával  (így köszönve meg annak az évtizedes odaadó szolgálatot). Az új négylábú tudatáig ez nem jutott el, ő azt még nem tudja, hogy a számára is lesz annak idején egy kötél, egy gödör, és akkor őt is körbeszaladgálja egy újabb kutya, aki majd azt nézi, hogy a jóságos gazdinak a bal vagy a jobb kezét nyalja-e előbb.

3. Dudás Károly

    Vidám Kiliti történetek/legendák/

Stadion a Vásártéren

Mielőtt papírra vetném ezt a régi históriát, szeretném tájékoztatni a kedves olvasókat, hogy amit itt most leírok vagy igaz, vagy nem, megtörténhetett, de az is lehet, hogy nem. A hitelesség tekintetében az az öreg mesélő keresendő, aki már nem is él. Miről is van itt szó valójában? Már megint valamikor, valahol megrezgette a szél a harasztot, és kikerekedett belőle egy viharos történet. Akkor most nézzük sorjában: mi is történt ebben a bizonyos faluban - amely ezennel lehet, hogy beírja nevét a sporttörténelem aranybetűs könyvébe, és amely ugyanúgy élte mindennapjait, mint a többi kis poros település a múlt század ötvenes éveinek végén. A futballpálya volt a helyi sport központja lelkes játékosokkal és még lelkesebb szurkolókkal. Az örök ellenfél az egyik távoli falu csapata, amellyel váltakozó sikerrel vívták rangadóikat. Ezek a meccsek az esetek többségében nem csak a fehér vonalakon belül folytak, hanem – köszönhető a vehemens szurkolóknak – azon kívül is.

Azon a szép április végi napon, a kora délutáni órákban érkezett a vendégcsapat a faluba. Vonattal jöttek, mert a teherautójuk lerobbant. A restiben egy kicsit elidőztek, benyakaltak néhány korsó sört, amitől kissé kapatossá válva értek a meccs helyszínére. Az előző mérkőzést egy-nullra nyerték az örök riválissal, jelenlegi vendéglátóikkal szemben. Ezt értékelték ki a pálya szélén álldogáló hazai szurkolók, miközben gyakran pillantgattak óráikra. Már csak néhány perc hibádzott a kezdéshez.

- Hát az se volt egy akármilyen meccs! Komolyan mondom gyerekek, észbontó, amik ott történtek. Ilyent csak ritkán lát az ember - emlékezett vissza Pista bácsi, aki a leghűségesebb szurkolóként a világ végére is elkísérte a focistákat.

- Miért, mi történt? - kérdezett rá az öregre Jenő, aki ugyanúgy ismerte, sőt át is élte a történteket, de hát Pista bácsi meséje jelenti a sót és a borsot ehhez a nem mindennapi históriához. Az öreg megköszörülte a torkát, és láthatóan nagy élvezettel elevenítette fel az elmúlt vasárnap történéseit:

- Megmondom úgy, ahogyan van, gyerekeim: nekem az a meccs már az elejétől fogva nem tetszett. Már akkor fonni kezdtem a szemöldököm, amikor valamelyik marha a pálya közelében lévő lótrágyát meggyújtotta.

- Csak nem volt egy kicsit rossz az illata, Pista bá’? – kérdezett rá élcelődve egy fiatalabb drukker, aki éppen a búcsúban vásárolt törökmézzel bajlódott.

- Nem, édes öcsém, hozzá vagyok én szokva a lószarhoz is, és annak a füstjéhez is, hiszen volt idő, amikor azzal tüzeltünk, nem úgy, mint ti, akik mindenféle kutyaszart tesztek a tűzre. Avval volt nekem a bajom, hogy a füstöt a szél, majd’ egy félidőn át belevitte a kapusunk szemébe. Hogy a rohadt életbe lehet így védeni, de egyáltalán futballozni is? Meg az a rohadék bíró, hogy nőne bele a sípja a szájába, ellenünk ítélt mindent.

- Meg is nyerték a „meccset- szólt közbe valaki -, igaz, hogy csak egy góllal.

- A végén aztán, hogy meghajtottak bennünket ezek a moslékok! - mutatott Pista bácsi a dülöngélő vendégszurkolók irányába, akik éppen ebben a pillanatban foglalták el állóhelyeiket a pálya szélén. - Ha nem érjük el a teherautónkat, és ha nem tudunk időben felugrálni, meg ha Jancsi, a sofőr nem járatja a motort, akkor talán a kivégzésünket se kerülhettük volna el.

- Csak nem? – kérdezte valaki, aki nem volt ott azon a meccsen.

- Dehogyisnem! A ponyva védett meg bennünket az utánunk hajított tárgyaktól. A hátsó oldaldeszkába belevágtak egy kaszát, amit itthon vettünk észre, egész úton ágaskodott az autó hátulján. Ezen kívül két vasvilla repült be, mielőtt leeresztettük a hátsó ponyvát, és egy vadonatúj futball labda. Komolyan mondom, egy olyan foci, amelyikkel még nem is játszottak!

- A nagy marhák! Azt még megértem, hogy megdobálnak ezzel - azzal, de hogy a focit is utánunk lódítják, ez már magáért beszél - fűzte hozzá valaki a kispad irányából, majd hozzátette: - Tudjátok, hogy ezzel a focival játsszák a fiúk a mai meccset?

- Akkor kész haszon volt ez a menekülés - állapították meg mosolyogva a hazai drukkerek. Eközben a pályán felsorakozott a két csapat, a vendégek lila gatyában, a hazaiak pirosban, a felső mez mindegyik csapatnál fehér atlétatrikó volt, mert hát itt is, ott is ennyire tellett. Stoplis focicsukát elvétve lehetett látni, de már mezítláb nem focizott senki ezen a mérkőzésen, dorkó  azért került mindenki lábára. A bíró sípjára megkezdődött a játék, amely mint a méz a darazsakat, úgy vonzotta ide a vásártéri „stadionba” a búcsúból a „népeket”. A vurstliban délelőtt már kiosztották a kötelezően előirt néhány pofont, a színes feliratos fakanalakkal elfenekeltek már minden szemrevaló lányt, a céllövöldében már minden legény legalább háromszor mellélőtt. Itt már – tehát – keresnivalója senkinek nem volt, irány az örök rangadó! Az első félidő aránylag rendben zajlott. Az az egy szem tizenegyes, és a kiállítás, amelyet a vendégek ellen ítélt a játékvezető, nem okozott különösebb megrendülést se a pályán kívül, se azon belül, annak jogosságát nem firtatta senki. A világ minden bírója hasonlóan döntene olyan esetben, amikor egy játékos ököllel leüti ellenfelét. Így a vendégek eggyel kevesebben voltak kénytelenek folytatni a játékot. A tizenegyest a hazaiak csatára, naná, hogy nem hagyta ki. Ettől kezdve a vendégek mindent elkövettek, hogy egyenlítsenek. Nekik a döntetlen eredmény már elegendő lett volna a továbbjutáshoz, a náluk vívott egy- nullás eredmény miatt jobbak voltak a kilátásaik. De itt, most, hogy megkapták a góljukat, ismét kétségessé vált a helyzet. A csendes első félidőben sehogy se tudtak egyenlíteni, a második negyvenöt perc első felében szédült iramot diktáltak, és egyszer csak be tudtak csavarni egy gólt. Az eredmény 1:1 lett, összesítettben tehát vezettek. Innentől kezdve szabadult el a pokol. A kemény védekezés mellett bevetettek minden szabályos és szabálytalan eszközt, hogy ezt az eredményt meg tudják tartani a mérkőzés végéig. Az egyik taktikájuk az volt, hogy minél több ellenfelet harcképtelenné tegyenek, ezért talpaltak, gáncsoltak, felvágták a hazai játékosokat. Egy újabb vendégjátékost állított ki a játékvezető, és így már csak kilencen lehettek a pályán.

- A megfogyatkozott ellenféllel szemben talán össze tudunk hozni egy kis gólocskát – sóhajtotta Pista bácsi -, hiszen minden emberünket nem tudnak fogni.

- Ide figyeljetek, ezek mindenre képesek - fűzte hozzá egy drukker. - De hogy a jó fenében tudnak minden játékosunkat fogni? Ott vannak mindenhol, elől, hátul, a széleken.

Ennek már fele se tréfa, itt valami nagyon nagy disznóság van! Már hallatszik is a kiabálás a bíró felé minden irányból:

- Bíró! Vegye már észre! Visszaszivárogtak a pályára a kiállított játékosok!

A bíró azonnal leállította a mérkőzést. Sorakozó, létszámellenőrzés következett, és egyértelművé vált, hogy valóban – a két kiállítás ellenére – teljes létszámmal focizik a vendégcsapat. Igaz, hogy nem a kiállított játékosok, hanem helyettük másik kettő somfordált a pályára. A rend helyreállítása után a meccs folytatódott, szabadrúgás szabadrúgást követett. A hazaiak arra taktikáztak, hogy csökkent létszámmal ellenfeleik előbb kifáradnak, és valahogy majd csak be lehet kotorni a labdát a hálójukba. A fáradtság jelei azonban csak a meccs vége felé jelentkeztek. Megkezdték a tervszerű időhúzást, amelynek érdekében felsorakoztatták csaknem teljes eszköztárukat. Valamelyik nagyokos bezavart a pályára egy macskát, amelynek a farkára előzőleg egy konzervdobozt kötött. A dobozban lévő néhány szem kavics zörgésétől és a sok embertől az állat megijedt, és össze – visszaszaladgált a pályán. Értékes percek teltek el emiatt a mérkőzésből. A bíró pedig tanácstalan volt, mert nem látta senki, hogy kinek a keze van a dologban. Nagy nehezen lenyugodtak a kedélyek, a játék folytatódott, a hazaiak végig támadtak, mert nekik nyerni kellett a továbbjutáshoz, a másik csapat védekezett, szó szerint foggal-körömmel, és mindennel, ami elősegítette ennek az állásnak a konzerválását. Úgy tűnt, hogy sikerül is, amikor történt valami, ami elszabadította az indulatokat a pályán. A vendégek bal hátvédje hazaadta a labdát. Bár csak ne adta volna! Ez a hazagurítás megkeserítette a vasárnap délutánját minden földi halandónak pályán belül és pályán kívül. A gyanútlan hátvéd erőtlen labdát küldött kapusa felé, aki várta is, már talán gurult is felfelé a foci a földre tett tenyerén át a melle irányába, amikor váratlanul hanyatt vágta magát. A bőrgömb pedig még véletlen se a kapu mellé gurult, hanem egyenesen át a gólvonalon. A bíró sípja szentesítette a gólt.  A kapus odaszaladt a játékvezetőhöz, ordítozott vele, amiért is megkapta a sárga lapját. Azt bizonygatta a huncut portás, hogy ő egy állati ürüléken csúszott meg, és ezért született az öngól. Szakértői szemek vizsgálták meg a talajt, és kénytelenek voltak megállapítani, hogy valóban állati eredetű, híg, folyékony halmazállapotú salakanyag van a fűben.

- Sporttársak, most már csak azt kell megállapítani, hogy friss anyaggal van–e dolgunk vagy korábbival.

A vélemény ismét egyöntetű volt, és megegyezett a meccset néző állatorvos véleményével: a sikamlós, furcsa színű és elviselhetetlen szagú nyákos anyag nem más, mint macskaszar, azaz annak a hígabb változata, amelyet faluhelyen, de még sportkörökben is macskafosnak hívnak, amely rövid idővel ezelőtt került a pályára, a vendégszurkolók jóvoltából, amikor behajtották a szerencsétlen állatot a játéktérre. Időt akartak húzni vele, de ez az időhúzás most a hazaiaknak kedvezett. A bíró jelezte, hogy a gól érvényes, és folytatódott a nagy meccs. A pálya fenntartói nem hibáztak, a mérkőzés kezdetekor tiszta volt a pálya, a macskát pedig a vendégek kergették a zöld pázsitra. 

A 2:1–es eredmény miatt a vendégek óriási hajrát diktáltak, egyfolytában támadtak, és arra játszottak, hogy a hazaiak hibázzanak, ennek érdekében hatalmas műeséseket láthattak a nézők, de a bírót nem tudták megtéveszteni, igazságosan vezette a játékot. Egyszer azonban, valamikor a 80-ik perc tájékán az egyik műesést tizenegyes követett, amelynek érvényesítése az idegen csapatot juttatta jobb pozícióba. Újra az időhúzás taktikáját vetették be. Nekik a döntetlen eredmény is a továbbjutást jelentette volna. Az egyik összecsapásnál a csatáruk elkezdett szimulálni, ordított állítólagos lábfájdalmai miatt. A gyúró azonnal beszaladt a pályára, és nagy bölcsen megállapította, hogy ide bizony orvos kell. Ki kellene vinni szegény sérültet a pálya szélére, de hordágy nem állt rendelkezésre.

- Nem tesz semmit - mondta a pályával szemben lakó gazda -, hozok én mindjárt egy szállító eszközt.

És hamarosan ott állt a sérült mellett egy lábakra szerelt saroglya, amelyen általában trágyát, szalmát szállítottak. A tulaj, mivel adott a formaságokra, dobott a saroglyára egy vasvilla szalmát, és terített rá egy pokrócot. A szenvedőt néhány társa felemelte, és lassan – láthatóan nagyon lassan – felfektették az alkalmi hordágyra. Az értékes percek pedig fogytak, és vészjóslón közeledett a mérkőzés vége. Időközben megérkezett a falu neves, öreg orvosa, aki korábban a honvédségnél gyakorolta gyógyító tudományát. A doki, amikor meglátta a focistát, azonnal tudta, hogy szimuláns, de ezt nem foghatta rá, ezért inkább odaszólt a focistáknak:

- Gyerekek, már megint az öreg koporsós Szent Mihály lovára  fektettétek a sérültet? Megmondtam már a múltkor is, hogy ilyent ne csináljatok, mert ebből nagy bajok lehetnek. Az állítólagos sérült szempillantás alatt pattant le a saroglyáról, és nyulat meghazudtoló gyorsasággal elszaladt. Kutyabaja volt.

A játékvezető az időhúzást beszámította, a meccs folytatódott. Félve mondom meg, hogy mekkorát hibáztam: nem emlékszem a végeredményre. De hát van-e ennek jelentősége ötven év távlatából?

Ketteslétra-futóverseny és bárányfuttatás a Kiliti Balaton-parton

Aki megkérdőjelezi ennek a nevezetes viadalnak a valóságtartalmát az egyszerűen nem hisz a mendemondákban. Ki tudja már a sok-sok év távlatából, hogy mik eshettek meg a nagyvilágban. Előfordulhattak ennél cifrább események is, mert ahol emberek élnek, ott mindig történik valami „irkába” való.

Éveken át beszédtéma volt a környező falvakban ez a nagy sikerű versengés, ami akkora vihart kavart, hogy láthatóan a szele idáig is elért. Abban a Kilitiben zajlottak az események, amelynek még volt Balaton-partja, és a kiliti embernek elég volt csak átnyúlnia a község határán, ha az otthon tartózkodó zamárdi emberrel akart kezet fogni. Valahol itt, az Újhelyi part közelében, az egyik homokos utcában összejöttek a környék fiataljai, hogy a nyár vagy talán az egész év legfontosabb munkájának, az aratásnak a sikeres befejezését megünnepeljék. A szomszédos falvakból is invitáltak a nagy eseményre, amely a táncon, mulatozáson kívül versenyeket, vetélkedőket kínált. A legnagyobb sikert az úszóverseny, a vízen járás, a falóverseny, a bárányfuttatás, valamint a  kettőslétra-futóverseny aratta.

Szemmel láthatóan nagy érdeklődés kísérte ezt az önfeledt szórakozásra szánt nyári napot. A megmérettetésre eljöttek a környék majorjaiból a fiatalok: a foki iparosok, halászok, Kilitiből az Alsó és Felső majorok, Papkuta fiataljai, a ságvári, ádándi, zamárdi, szántódi majorok és iparos testületek legjobbjai. Nagy taps kísérte a füredi, fűzfői, akarattyai, kenesei, aligai halászok hajóit, amelyek feldíszítve, zeneszóval sorjáztak be egymás mellé a ragyogó víztükörre, és a kissé beljebb horgonyt vető vízi járművekről csónakokon közelítették meg a partot. A Tisztviselőtelep és a Vilma-telep üdülővendégei is képviseltették magula: az itt nyaraló művészek közül néhány színész és énekes szórakoztatta a nagyszámú egybegyűltet.

Az embereket leginkább a falóverseny és a bárányfuttatás foglalkoztatta. Egyre többször kérdezgették egymástól és a műsor szervezőitől:

- Hol vannak a bárányok, amelyek futtatva lesznek?

- Egy falovat se látunk! És egyáltalán miből áll a falóverseny? – tették fel a kérdést mások.

- Majd mindennek eljön az ideje, és akkor meglátjátok - szólt a megnyugtatásukra szánt válasz. A kíváncsiság azonban csak fokozódott, egyre jobban tekingettek minden irányba – még a víz felé is –, de bárányt terelő juhászt se láttak közeledni, és kerekeken guruló falovat sem. Sokan pedig pontosan emiatt vannak itt a homokos fövenyen, ahogy errefelé hívják: a lídón. Azért ők is feltalálták magukat, hallgatták a szép muzsikaszót, amelyet a helybeli és a hajókkal érkezett zenekarok felváltva húztak, és amit a szélcsendes időben a Balaton vize átvezetett a túlsó partra. Többen meg is jegyezték a füredi mólón:

- Nagy a vigadalom a fokiak és kilitiek háza táján, úgy néz ki, ma ott nagykanállal esznek!

Jól gondolták odaát, itt, ezen a napsütötte déli oldalon, valóban van mibe meríteni a kanalat, de a csapra ütött hordók is szép számmal sorakoznak a fűzfák hűvösében. A kármentőket pedig teljesen feleslegesen hozták ki az akonák alá, itt ma egyetlen csepp nedű sem éri el a földet. Ahogy a papkutai pusztagazda mondja: nincs érkezése.

Na, de most már lássuk a küzdelmeket. Elsőként a vízen járás tudományában mérték össze tudásukat a fiatal legények, ami imígyen zajlott: mindkét lábukkal beleléptek egy-egy vízre helyezett, fából vájt dagasztó vagy mosóteknőbe, és egy  hosszú nyelű evezőlapát segítségével kellett a kijelölt célba érni, de legalábbis minél nagyobb távolságot megtenni.

A füredi halászok nyerték a versenyszámot. Mindenki beért a célba, de hatszeles bő gatya nem maradt szárazon, estek keltek a vízen járók. A nézőközönség pedig jól szórakozott a mutatványon, közben kortyolta a badacsonyi és kőröshegyi borokat, véleményezve azok ízét, zamatát. Valaki egy rögtönzött vetélkedővel egészítette ki a verseny forgatókönyvét. Kért néhány önként jelentkezőt, akik vállalták, hogy bekötött szemmel kiválasztják az eléjük tett poharak tartalmát megkóstolva, hogy azok a Balaton felvidékről vagy a már előbb említett déli part közelében lévő falvak hegyéből származnak-e. Többen is megválaszoltak a kérdésre, helyesen nevezték meg a termés helyét. A jelenlévő kőröshegyi hegygazda pedig elmondta az érdeklődőkkel, hogy mi okozza aranyat érő nedűjük különlegesen finom zamatát:

-A mandula, gyerekeim. Az a mandulás, ami ott virít tavasszal a szőlőinkkel szemközti oldalban, de még a tőkék között is van belőlük jócskán. Ez adja azt az utánozhatatlan ízt, amely különlegessé teszi borunkat.

A verseny pedig az úszással folytatódott. Nagy halászladikokon vitték be a Balaton közepe felé a parttól vagy kétezer méterre a versenyzőket, és ezt a hosszú távot kellett úszva  megtenni. A fokiak egyik halászlegénye nyert, majd nem sokkal később a többiek is célba értek.

A közönség egyre türelmetlenebbül várta a két különleges  versenyszámot, a falóversenyt és a bárányfuttatást. Az emberek keresték a falovat, de sehol nem látták. Fel is tették a kérdést a főszervezőnek:

- Egyetlen egy falovat se látunk, akkor mivel lesz a verseny?

- Csak nyugodtan emberek, én már több falót is látok itt a parton, vannak itt kisebbek, nagyobbak - vágta rá a verseny gazdája.

- Talán falovat akart mondani - javította ki egy magyartanár a kiliti iskolából -, ugyanis a faló tárgyesetben nem „falót”, hanem „falovat”.

- Higgyen nekem, kedves tanár úr, helyesen nem „falovat”, hanem „falót” - szállt szembe a tanáremberrel a vetélkedő egyszerű, vendéglős irányítója. – Majd meg tetszik látni a végén!

A magyar nyelv neves tudora, a helyes beszéd nagy tekintélyű ismerője először csak nézte ezt a vidám, magabiztos, fehér kötényes, éttermet üzemeltető embert, és közben azon gondolkodott, hogy biztosan jól tanítják-e Arany és Petőfi nyelvét minden iskolában?

- Mivé lesz ez a világ, ha a magyartanár tudása megkérdőjeleztetik? – emelgette a gondolat megviselt szalmakalapját, amely alá betuszkolt még két decit a vendéglős által eléje tett vörösből, és azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha elhagyná a nyelvművelő pályát, és beállna igazgatni a Fővárosi Nagycirkuszt vagy a Magyar Állam Vasutakat. Először elmosolyodott, majd egyre hangosabban tört ki belőle a nevetés:

- Még hogy falót? Maga szerint hogy kell helyesen mondani: trójai falovat vagy trójai falót? – kérdezte a mosolygós étteremvezetőt, aki azonnal rávágta:

- Trójai falovat.

- Na látja! Akkor miért úgy mondta, hogy a parton falót lát és nem falovat?

- Mert ott csak falót látok, nem is egyet, hanem többet is, falovat viszont egyetlen egyet se. Ott eszegetnek a jóemberek, akik egy kicsit bemelegítenek a faló versenyre. Tudja mit, tanár úr! Segítsen nekem ennek a versenyszámnak a lebonyolításában!

- Örömmel - válaszolt a nyelvész -, szíves örömmel! Nagy kópé maga főpohárnok úr! Akkor hajrá!

A falóverseny a következőképpen festett: a résztvevőknek bekötött szemmel kellett elfogyasztani az eléjük fejmagasságban felfüggesztett, madzagon lógó langallót, amely több helyen lekvárral volt megkenve. Az nyer, aki előbb elfogyasztja a kemence talicskakeréknyi ajándékát. Fogyott a guriga, színesedtek az arcok a kellemesen édeskés barackíztől. A győztes pedig a tanár úr egyik korábbi tanítványa lett, akit a műsorvezető megkérdezett:

- Minek köszönheti a győzelmét?

- Hát, kérem szépen, kellett hozzá jó erős derék, meg nyak - és közben rápillantott kedves öreg tanárára -, és nyelv, mert nyelv nélkül – a jó magyar nyelv nélkül – az ember csak félember. Ugye tanár úr?

- Úgy van édes fiam! Vigyázzátok is ezt a nem mindennapi, gyönyörű magyar nyelvet, ez a miénk, nagyon jók lehettek őseink, hogy Isten ilyen értékes ajándékot adott számukra.

- És a mi számunkra!- tette hozzá a volt diák.

- Akkor most folytassuk egy kis nyelvpörgetővel! - töltötte tele a poharakat a vendéglős, és valóban, ezután még könnyebben álltak össze a szavak mondatokká, és a tanár úr egyre gyakrabban alkalmazta az utcai, ahogy ő mondta: pongyola stílust, amely hallatán –odafent – Kazinczy bizonyára zavartan nézhetett össze Kölcseyvel. Az elmélkedést az újabb versenyszám bekonferálása szakította félbe:

-A kettőslétra-futóverseny következik! – harsogta a műsorszám vezetője, akihez odasomfordált egy fiatalember és a következőket súgta a fülébe:

- Azt hiszem, az a kockás nadrágos, vigéc kinézetű ember a jó előbb odament az egyik földre fektetett létrához, és valamivel bekente alul a szárait.

- Mutasd meg, melyik létrához!

- Ehhez - mutatott a legény a legesélyesebbnek számító foki festőlegény létrájára.

- Jó, hogy észrevetted! Ki ez az ember?

- Annyit tudunk róla, hogy pesti, itt üdül a Vilma-telepen, és kinológusnak mondja magát.

- Mi az a kinológus?

- Nem tudom, de alighanem mozigépész, mert az intéző úr szerint a kino mozit jelent francia nyelven. Ebből gondolom, hogy mozigépész.

- Most itt ne gépészkedjen! Biztosan valami nagy oka van, hogy manipulált valamit a festőlegény létráján. Egyértelmű, hogy olyasmit tett vele, hogy azzal ne lehessen nyerni. Akkor most elébe megyünk a dolgoknak! – és rajthoz állította a létrásokat az eszközeikkel együtt, majd ismertette a szabályokat:

- Emberek! Tízen jelentkeztek erre a versenyre. A rajtvonaltól kell indulni, a létra tetején átvetett lábakkal, lépegetve kell megtenni az távot a jelzésig, majd onnan vissza. Az nyer, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti a feladatot. Most pedig a versenyszabályzat értelmében létrákat kell cserélni - és úgy intézte, hogy a kockásnadrágos ficsúrnak jusson a festőlegény létrája. Az a szegény piktor alig akarta átengedni a megszokott munkaeszközét, amelynek már minden porcikáját ismerte, és arra alapozta a győzelmét.

- Most ne sajnáld ezt a cserét!  - súgta fülébe a játék vezetője. - Jobban jársz, ha megszabadulsz tőle - tette még hozzá, de akárhogy nézegette a létrát, nem látott rajta semmi elváltozást.

- Pedig valaminek kell lenni rajta, a mozigépész megbütykölt valamit. Majd elválik a végén - gondolta, és kiadta a vezényszót:

- Vigyázz, kész, rajt!

És elindult a tíz darab kerék nélküli közlekedési eszköz. Lassabban, mint egy bicikli, de valamivel gyorsabban, mint a gyalogmenet. Csattogtak a poros úton a „falábak”. Egyszer csak a környék összes kutyája a versenyzők felé szaladt, körbevették a vigéc kinézetű, mozigépésznek gondolt ember alatt lévő létrát, és a száraira, valamint az alsó fokaira ugrálva megakadályozták a haladást. Az ebek nem tágítottak a lajtorja alól, ezért a pesti ezennel befejezte a versenyt. Fent üldögélt a létra tetején, a kutyák pedig el nem mentek volna alóla.

- Mi a jó fene történt itt? – kérdezgették a nézők, akik természetesen jót szórakoztak a vasárnapi újságba kívánkozó mutatványon. - Mit akarnak ezek a kutyák ettől a szerencsétlentől?

A foki állatorvos is figyelemmel kísérte az egész műsort, és amikor megtudta, hogy a pesti fiatalember foglalkozása kinológus, először percekig csak nevetett, majd így szólt a rendezőkhöz:

- Maguk mozigépésznek gondolták ezt a jóembert?

- Nem jó embert, rossz embert - vágta rá a főszervező. - Majdnem meghiúsította ezt az érdekes versenyt!

- Dehogy is! - szólt az állatok gyógyítója. - Még izgalmasabbá vált a vetélkedő a kutyák megjelenésével, és milyen jópofa dolog, hogy ez a megszeppent ember nem mer lejönni a létra tetejéről. Nézzék, most is ott reszket, és azt várja, hogy a kutyák elmenjenek alóla. Pedig azt várhatja! Ez mind kan kutya, a létrán pedig a szuka kutyák szagát érzik, amit korábban a kinológus úr kent rá. Most ő került a bajba, és nem a festőlegény.

- És miért a festő létráját kente be?

- Mert egyedül őt gondolta vetélytársnak, ugyanis a festők tudnak a leggyorsabban a kettőslétrával közlekedni – mondta a doki, majd  odafordult a felsőfokon vacogó „illetőhöz”:

- Mi volt a foglalkozása, mielőtt kinológusnak kezdett tanulni?

- Szobafestő és mázoló - válaszolta a reszkető „létrabűvölő”.

- Most már minden világos? - tette fel a kérdést az állatorvos a többieknek. - Van itt egy fiatalember, szobafestő és mázoló volt, majd tanulásra adta a fejét, és kinológiát tanult, ami kutyákkal foglalkozó tudományágat jelent. A mozigépésztől olyan távol van, mint a gyógyszerész a kazánkovácstól. Ez az alak a tudományt csalásra akarta itt, a mi kis Balaton- partunkon felhasználni. Rosszat akart, de cselekedetének eredménye egy vidám jelenet lett, mármint ránk, a közönségre nézve. Neki pedig most adjunk egy kis időt, hogy zsibbadó lábakkal, ott, a magasban ülve előszedjen valami jó ötletet állattani ismereteiből, hogyan is szabaduljon meg a kutyák szeretetétől!

Egy rövid ideig még hagyták a kutyaszakértőt kényszerű kakasülőjén, aztán megszánták, és kimenekítették fogságából.

A nap egyre feljebb kúszott az égbolton, a fák árnyékai pedig csak rövidültek, egyre kevesebb menedéket adtak a rekkenő hőségben. Mindenki a vendéglő hatalmas teraszára és az udvaron álló szőlőlugas hűvösébe húzódott.

- Ebben a kegyetlen forróságban biztosan elmarad a bárányfuttatás! – aggódtak néhányan ennek az ismeretlen tartalommal bíró versenynek a sorsáért. Amikor már mindenki széket húzott maga alá és rákönyökölhetett egy-egy asztalra, megjelent a műsor főrendezője, és így szólt a jelenlévőkhöz:

- Hölgyeim, uraim, kedves vendégeink! Most pedig a várva várt bárányfuttatás következik. Bizonyára most arra gondolnak, hogy ez a déli idő nem alkalmas erre a műsorszámra, kiváltképp azért nem, mert ebben az égdörgés előtti elviselhetetlen melegben önsanyargatás lenne felállni kényelmes ülőhelyünkről. Kérem, mindenki legyen nyugodt, nem is kell felállni, mindenki a saját székéből kísérheti figyelemmel a nap fénypontját, amelyhez a bárányokat a környező majorok biztosították számunkra, amelyeket néhány percen belül bemutatunk, és mindenkit szeretettel meghívunk a futtatásukra.

- Most már nagyon kíváncsi vagyok - szólalt meg egy ismert színésznő, aki a nyarak egy részét rendszeresen az egyik foki szállodában töltötte. - De hol futnak majd a bárányok, és miért kell őket egyáltalán hajkurászni?

Ebben a pillanatban fehér kötényes férfiak és asszonyok sorjáztak a konyha irányából a vendégek felé, kezükben tálcák, amelyek ínycsiklandó báránysültek alatt roskadoztak.

- Kedves vendégeink! Megérkeztek a bárányok, amelyekhez mindenkinek jó étvágyat kívánunk!. Itt vannak a bárányok, a futtatásukra pedig a környék boros gazdáinak finomabbnál finomabb borait ajánlom, a nem érett korúaknak pedig ízletes málnánkat, szódavízzel!

Ez volt tehát a nevezetes bárányfuttatás Kiliti Balaton-partján, valamikor a huszadik század elején, és ez volt az a híres – hét falura szóló – versengés, amit itt rendeztek meg a jó emberek.

Ott voltam, ahol mesélték! Kitől hallottam? – Lajos bácsitól.

 Cucuj Lajos bácsi világgá megy

A falu érdekes jelensége volt annak idején egy hajtott hátú, apró termetű emberke, akit mindenki csak Cucuj Lajos néven emlegetett. Igazi neve Horváth Lajos volt. Most már rejtély, hogy mikor, hol és miért nyomták rá a Cucuj „billogot”.

Nagy mesemondó volt öregkorában Cucuj Lajos. A közelünkben lakott, gyakran volt szerencsém hallgatni sokszor éjszakába nyúló, múltbéli visszatekintéseit kalandos életéről. Ilyenkor a mese középpontjában egy daliás, erőteljes magyar legény, vagyis ő jelent meg. Nehéz volt ugyan elhinni az alig több mint másfél méteres, kettéhajtott öregemberről, hogy valamikor pontosan az ellenkezője volt aggkori valójának, de ez a csekélység igazán nem tehetett kárt a mese zamatában. Szentül meg voltunk győződve, hogy ő maga is hisz a történeteiben, és egyfolytában azon mesterkedett, hogy velünk is elhitesse azokat, de legalábbis egy részüket. Akár hittünk neki, akár nem, azért mindig körbeültük, ő pedig mesélt…és mesélt.

Annyi biztos, hogy ifjúkorában nagy tekergő hírében állt. Bejárta Tolnát, Baranyát, többször lépte át az országhatárt. Egyik meséjéből pedig megtudtuk, hogy a tengert, de még az óceánt is átszelte csónakjával.

- Ezt már nem hisszük el - dörgöltük az orra alá, de ő türelmesen, szépen sorjában rázendített arra a hihetetlennek tűnő történetre, amely arról szólt, hogy hogyan győzte le aprócska csónakjával az Adriai-tengert és az Atlanti-óceánt. Valahogy így szólt a mese, amelynek Hemingway nyomán  még címet is adtunk: „Az öreg Cucuj és a tenger”.

- Tudjátok, gyerekeim, valamikor úgy ’20 tájékán egy barátommal felkerekedtünk, és hosszas tanakodás után délnek, az Adria felé vettük az irányt. Csak úgy gyalogosan. Száraz volt a nyár, bokáig porban gázoltunk. Néha felkéredzkedtünk egy-egy szekérre, de olyan nem akadt, amelyiken hosszabb távon utazhattunk volna. A hazulról hozott szalonna és kenyér hamarosan elfogyott, kevéske megtakarított pénzünket pedig úgy féltettük, hogy még magunk elől is rejtegettük a ruhánk bélésében. Elhatároztuk, hogy ételre – ha nem muszáj – nem költünk, azt inkább megszerezzük: alkalmi munkákat vállalunk vagy más módon pótoljuk a hiányzó falatokat. Egy ideig a gondjaink megoldottnak látszottak, a parasztgazdaságokban mindig akadt munka, olyan sok élelmet gyűjtöttünk, hogy a cipelése komoly nehézséget jelentett. Két nagy pakkunkkal, fáradtan értük el a Drávát. Letelepedtünk a parton a fűzfák árnyékában, jól belakmároztunk a tarisznyáinkban lévő finomságokból, és ott azon nyomban el is aludtunk. Arra ébredtem, hogy a fejem alól valaki ráncigálja a fejpárnaként használt  batyumat. Kaptam a keservesen megszerzett élelem után, de a tolvaj gyorsabb volt, és egyenesen a folyó felé futott. Utána iramodtam, ő irányt változtatott,  és hátrahagyva a partra húzott csónakját, elmenekült a sűrű bokrok között, de magával vitte a sok napra elegendő „megélhetésemet”.

- Akkor most egy tarisznya elemózsiával kell beérnünk- mondtam társamnak, aki a másik tolvajt kergette, de ugyanúgy eredménytelenül, mint jó magam.

- Sajnos tarisznya nélkül maradtunk mindketten. Az enyémet is ellopták. Itt vagyunk újra szegényen, kezdhetjük elölről a gyűjtögetést.

- Hát, akinek csónakja van, az már nem is annyira szegény - mutattam a kis lélekvesztőre, amelyre csak ezt követően fordítottuk figyelmünket. Egypárevezős, kicsi, könnyű vízi alkalmatosság volt, az evezők annak  rendje és módja szerint az aljában hevertek.

– Akkor ezt most birtokba vesszük - jelentette ki határozottan barátom -, legalább lesz mivel átkelni a Dráván.

 - Te értesz a csónakhoz, hiszen tengerjáró hajón is szolgáltál - mondtam neki,  de ő bamba arckifejezéssel magyarázta:

- Az igaz, hogy szolgáltam egy teherhajón, de ott egész nap a konyhán dolgoztam, csónakkal annyi dolgom volt, hogy néha napján a matrózoknak segítettem festegetni a kopott ladikokat.

- Valahogy majd csak átevickélünk a túlsó partra, amivel ne is nagyon késlekedjünk, mert ki tudja, hogy az elmenekült tolvajok nem egy egész hadsereggel térnek-e vissza.

Alighogy ezt kimondtam, egyre erősebben lehetett hallani a bokrok zörgését, tehát nem várhattunk. Azonnal a vízre toltuk a „ránk maradt” csónakot, és már lötyköltük is a vizet a két evezőlapáttal, és apró hajónk csak úgy hasította a lanyha hullámokat a horvát part felé. Mögöttünk a partról egy ideig hallottuk üldözőink kiabálását, de a folyó zúgása és az egyre növekvő távolság meggyőzte őket, hogy semmi értelme ordítozni. A Dráva déli partja semmiben sem különbözött az északitól. Itt is mindenütt fűzfa és különféle bokrok borították árnyékba a tájat. A bokrok között keskeny ösvények futottak, még véletlen se lehetett egyenes vonalút találni, egyik kacskaringósabb volt, mint a másik. Jótékony rejteket nyújtottak az orvhalászoknak, csempészeknek és más, nem egyenes úton járóknak, mint ebben az esetben nekünk, ennek a két ágrólszakadt magyar gyereknek, akiknek egyetlen vágya volt, hogy elérjék a tengert. Most azonban még itt voltunk a Dráva-parton, és azon tanakodtunk, hogy jó lenne valakinek eladni a csónakot, amikor egy pillanat alatt megváltozott az elképzelésünk. A bokrok között egész véletlen megpillantottunk egy kis csónakszállító eszközt. Ez tulajdonképpen egy kézikocsi, felpumpálható gumikerekekkel, amelyikre pontosan passzolt csöppnyi hajónk. Hogyne passzolt volna, hiszen a két jármű együvé tartozott, ami jól látszott az egymásra kenődött festéknyomokból.

- Tolvajoktól lopni nem bűn - jelentette ki barátom, de arra nem tudott választ adni, hogy melyik bibliából olvasta ki bölcs megállapítását. Először én bűnnek éreztem, hogy elvettük a másét, de megnyugtatott az a tudat, hogy mi csak a tőlünk ellopott élelem ellenértékét vettük el. Egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy jogosan. Felpakoltuk tehát a csónakot a kerekes micsodára, és azt magunk előtt tolva folytattuk utunkat arra, amerre a tengert sejtettük. Hamarosan egy kisvároshoz érkeztünk, ahol éppen vásár volt. Kínálgatták az árusok szebbnél szebb és finomabbnál finomabb portékáikat. Mi már nagyon éhesek voltunk, ezért vettünk egy-egy cipót a péklegénytől, és elkezdtük belőle csipegetni a foszlós belsejét, ezáltal egyre nagyobb üreg keletkezett, és az egész már egy tálkára hasonlított. A vásárban sétálva egy kövér asszony mellett haladtunk el, aki tejfölt árult egy nagy kannából. A vásárlók egymást figyelmeztették, hogy vigyázzanak a kofával, mert mindenkit becsap: vagy kevesebb a kimért tejföl a kelleténél, vagy nagyobb pénzzel fizetés esetén kevesebbet ad vissza, mint amennyi járna.

- Na, komám - mondtam barátomnak -, minket nem tudna átverni ez a némber, mi nem tudnánk nagy pénzzel fizetni neki.

- Pedig nagyon jól esne egy kis tejföl - sóhajtotta a cimborám, és már lépett is a jóasszonyhoz. - Fél litert kérek!

- Mibe öntsem? – kérdezte az árus, de Jóska – így hívták a barátomat – már tartotta is a félliteres merítő edény elé a kezében szorongatott kivájt cipót. Nekem is megtetszett az ötlet és én is odaléptem a ”cipóedényemmel” az asszonysághoz.

- Ezt is borítsa meg nénémasszony!

A cipók csak úgy dagadtak a tej finom fölétől, mi pedig fizetéshez készülődtünk, de a zsebünk teljesen üres volt, csak néztünk – bűnbánóan – a kofára, Jóska szólalt meg előbb:

- Bocsássa meg a kedves ténsasszony, de a pénzem a másik ruhámban maradt.

- Az enyém is - toldottam meg barátom esdeklését. - Sajnos nincs mit tenni, mi tudjuk az illendőséget, természetesen visszaadjuk a tejfölt - és már öntöttük is mindketten az árus által elénk rakott kannába. Még vetettünk rá egy sajnálkozó és bocsánatkérő pillantást, aztán kimentünk a vásár melletti ligetbe, ahová kerekes csónakunkat rejtettük, leültünk a fűbe, és megettük a tejföltől átivódott cipót. Ránk esteledett, és a felborított csónak alatt „ágyaztunk” meg magunknak. Madárcsicsergésre ébredtünk, visszabillentettük a ladikot a két kerékre, és folytattuk utunkat abba az irányba, ahonnan előbb-utóbb a tenger mormolását kell majd meghallanunk. Mentünk pusztaságon, falvakon, városokon, hegyeken, völgyeken át, amikor egyszer csak elénk tárult a tenger, Fiume kikötőjével. Ott voltunk álmaink partján, a kikötőben meg csak úgy sorakoztak a szebbnél szebb hajók. Csodálattal néztük ezeket a remekműveket: a kecses vitorlásokat, öreg gőzösöket, teher- és személyszállítókat.

- Talán valamelyik gőzhajón befogadnak bennünket fűtőnek vagy a szakács mellé konyhai segédnek - ábrándoztam hangosan, és Jóska barátom tovább szőtte a gondolataimat:

- Ezt a rébuszt csak úgy tudjuk megfejteni, ha rákérdezünk - mondta, és már indultunk is az első kormos kéményű hatalmas „teknő” felé. Az első néhány hajón nem jártunk sikerrel, ám ekkor  megláttunk egy kopott, elhanyagolt külsejű teherhajót a csillogó, villogó utasszállítók mögött. Azért bámultuk meg ezt a csúfságot, mert annyira elütött a többitől, hogy a mérhetetlen kontraszt mágnesként vonzotta a tekinteteket.

- Te, Lajos, nekünk ez is megtenné, ugyanúgy úszik a vízen, és elvinne bennünket oda, ahová készülünk.

- Igaz, de hát arról még nem is beszéltünk, hogy hová készülünk - tettem hozzá barátom lelkesedéséhez, aki nagy bölcsen megadta a „helyes” irányt:

- Hát a tengerre! Nem erről álmodoztunk? – mutatott az előttünk lüktető víztükörre.

- Előbb utóbb kiköt a hajó, legalább azt döntsük el, hogy melyik országba szeretnénk eljutni – adtam fel a labdát.

- Párizsba! - felelte nagy lelkesen Jóska, és a nyomaték kedvéért megismételte: - Párizsba!

- De hiszen ott nincs is tenger - magyaráztam barátomnak.

- Akkor egy Párizshoz közeli kikötőbe, onnan pedig majd valahogy eljutunk Párizsba – pontosított.

Bámultuk a kopott teherhajót, és gondolatban már ringattak is bennünket a hullámok, amikor valaki németül ránk kiabált a fedélzetről, de mi nem sokat értettünk belőle, így hát magyarul visszakiáltottam:

- Nem tudunk németül, csak magyarul.

És ekkor  legnagyobb meglepetésünkre ő is a világ legszebb nyelvén folytatta:

- Lenne kedvetek elszegődni tróger munkára egy útra?

- Attól függ, hogy merre tartanak?

- Marseille- be, és két óra múlva indulunk, ha érdekel benneteket, akkora legyetek itt - invitált bennünket a jóember.

Az üzlet megköttetett, bár kicsit furcsa módon, és nekünk volt két óránk, hogy valakire rásózzuk a csónakot. Arra számítottunk, hogy annak árából megtesszük első lépésünket  vagyonosodásunk irányába. Vevőt nem találtunk ladikunkra, csak néhány érdeklődő somfordált a közelünkbe, amikor Jóska megszólalt:

- Tudod mit? Tartsuk meg ezt a kis lélekvesztőt, jó lesz ez még valamire!

Mit volt mit tenni, a csónak maradt, mi pedig továbbra is a szegények táborát gyarapítottuk. Éppen készülődtünk új munkahelyünkre, a lepusztult hajóra, amikor egy velünk szembejövő társaság, akikről már messziről lerítt, hogy kupeckedésből „tengetik” az életüket, megállt mellettünk, és a legnagyobb hangú, olyan Gábor-cigány féle, gúnyolódva megkérdezte:

- Csak nem ezzel az „óceánjáróval” akartok tengerre szállni?

- De bizony!- feleltem. - Ezzel megyünk az Isztriára, meg is nézheted, ha holnapután ott lesztek a kikötőben. Ott találkozunk! - feleltem Jóska legnagyobb megrökönyödésére.

Ő még nem tudta, hogy mit eszeltem ki ezekkel a pénzeszsákokkal szemben. Tervem megvalósulását ők maguk segítették elő, amikor a nagyhangú vezetőjük előállt egy fogadási ajánlattal:

- Na, akkor idefigyeljetek! - dörögte ellentmondást nem tűrő hangján, miközben ki is húzta magát. ( Mifelénk ez úgy mondják, hogy: tette magát, mint két szem krumpli három zsákban.)  - Mi is oda tartunk, és ha valóban a csónakkal jöttök át az Isztriára innen a fiumei kikötőből, adok nektek annyi pénzt, hogy egy vadonatúj, nagyobb ladikot vehettek rajta, de ha nem a csónakkal, akkor egy hónapig terelitek az eladásra szánt marháimat. Áll az alku?

- Áll – feleltem, és kezet adtunk rá. A kupec társaság meg volt győződve, hogy csónakkal ezt a nagy távot nem lehet megtenni. Jóska is ijedten nézett, de én már tudtam, hogy mi ezzel a csónakkal megyünk át a szemben lévő félszigetre. Ezzel a tudattal, na és a csónakunkkal indultunk álmaink hajójára. Az éppen kijózanodóban lévő kapitány engedélyt adott, hogy kis ladikunkat is utaztassuk rozsdamarta és festékhiányos tengerjáróján.

- Most már értem! - esett le Jóskának a fél krajcár. - Most már értem, hogy miért mertél fogadni a Gáborokkal! Végtére is a csónakkal megyünk át a tengeren, nem nélküle. A fogadásban nem az állt, hogy a csónakban, hanem a csónakkal. Hát, jön a csónak is velünk együtt, de úgy is mondhatjuk, hogy mi megyünk a csónakkal - fejtegette barátom, én pedig megnyugodtam, hogy nem is olyan buta gyerek ez a Józsi.

Minden útnak előbb utóbb vége szokott lenni, és mi a hajón végzett kulimunkától megfáradtan hagytuk el a gőzőst Lovranban, Isztria kikötőjében. Szentül meg voltunk győződve, hogy a kupecekkel többé soha az életben nem találkozunk, ezért nem is őkörülöttük forogtak gondolataink. Képzelhetitek, hogy mekkora volt a meglepetésünk, amikor beléjük botlottunk a kikötő egyik dokkjánál. De ők hogy elcsodálkoztak, amikor meglátták a két emberke mellett a csónakot. Azonnal leellenőrizték, hogy ez volt-e velünk a fiumei kikötőben, és amikor látták, hogy kívül, belül vizes (hála a hülye hajóinasnak, aki a hajó több csónakjához hasonlóan beáztatta) meggyőzte őket róla, hogy a fogadást elvesztették. A nagyhangú kereskedő óriási, pocakos erszényéből előcsettentette egy új csónak árát, francia frankban megszámolva. Ez akkora pénz volt, hogy akár Marseille-be is hajózhattunk volna belőle, de én inkább mást találtam ki. Erről azonban majd legközelebb!

Mikor van Ferenc nap?

Valamikor a hatvanas évek Kilitijében a férfiember egészen másként töltötte szabadidejét, mint az utána következő bonyolult évtizedekben. Vasárnap, aki valamennyire értett a focihoz, vagy azt hitte, hogy egy fikarcnyit konyít hozzá, a vásártéri focipályán bíztatta a falu csapatát, és együtt örült a győzelemnek vagy együtt szomorkodott a vereség miatt. Történhetett akár az egyik, akár a másik eset, a hazafelé vezető út kötelezően megszakadt a Tiborcz kocsmánál. Ide előírás szerint betért a lelkes szurkolói tábor. Így tett azon a májusi napon is a csapatuk győzelmi mámorában osztozó és közben megszomjazó futballnak hódoló kiliti - fiatal és éltesebb korú férfiú - legény, családapa és nagyapa. Iszogattak, majd gyufaszálra ultiztak, de egyszer csak véget ért a délután és bárhogy próbálták lelassítani az időt, az este is.

Egy kisebb társaság tagjai, édesapám, Hochberger József, Baksa József, Buczkó György és még páran, biciklijük első kerekét a hazafelé vezető irányba állították, amikor az öreg Buczkó megszólalt:

- Gyerekek, akkor jövő vasárnap a pályán találkozunk! - A többiek már majdnem helyeseltek, amikor Baksa bácsi közbeszólt:

- Találkozhatunk a pályán, ha gondoljátok, de akkor labdát is hozzatok, mert ekkor meccs nem lesz!

- Akkor most mi van? – kérdezte, Hoci bácsi. - Ide, Dezső bácsi hivatalába azért el tudunk jönni néhány ulticsörtére!

- Valamit meg kellene ünnepelni! – vetette fel Buczkó Gyuri bácsi – esetleg valakinek a névnapját, és akkor otthon az asszonyok is könnyebben beletörődnek a kiruccanásunkba, mintha csak azt mondanánk nekik, hogy elszaladunk a „Tiborczhoz”.

- Józsefből van köztünk több is, tartsunk József napot! – szólt közbe naivan édesapám.

- Nem jó, mert a fehérnépek tudják, hogy annak márciusban van az ideje.

- Tartsunk Ferenc napot! – indítványozta Hoci bácsi. - És mielőtt megkérdeznétek, hogy miért erre a névre gondoltam, el is mondom: ma Szőke Ferit,  a postásunkat nem láttam a meccsen.

- Tényleg, az ám, a Ferit én se láttam! Mi lehet vele, csak nincs valami baj, hogy nem volt ott a pályán? – aggódott a kis társaság minden egyes tagja, de megegyeztek, hogy a következő vasárnap a Tiborcz vendéglőben Ferenc napot tartanak, és Feri bácsit erről apám fogja értesíteni. Az öreg kiértesítése meg is történt, de adódott egy előre nem látott bökkenő. Feri bácsi a feleségének nem mondhatta, hogy Ferenc napot megy ünnepelni, mert Rozika néni nagyon furcsán nézett volna rá, így, hát kénytelen volt mást kitalálni az ünneplés okaként.

Elérkezett a „Ferenc nap”, ami annyira jól sikerült, hogy elhatározták, minden hónap első vasárnapján megismétlik, de már nem a Tiborczéknál, hanem Hoci bácsi pincéjénél.

Hosszú évekig Kilitin folyamatosan minden hónapban volt egy Ferenc nap, de olyan is előfordult, hogy Hoci bácsi szándékosan összekeverte a naptárt, olyankor sűrűbben köszöntötték meg Szőke Feri bácsit.

 A palacsintás király

Már előre mosom kezeimet, és semminemű felelősséget nem vállalok a most itt, akár nagy, akár apró betűvel leírtakért.  Arról pedig sejtésem sincs, hogy Lajos bácsi, aki valahol, valamikor, valakitől – állítólag – hallotta ezt a nevezetes történetet, oda merne –e állni szívére tett kézzel az igazságra áhítozók elé. Valaminek lenni kellett, mert a históriában előforduló dolgok fele nagyon is valós:

- Kiliti létezik?

- Igen.

- A palacsinta létezik?

- Igen.

- A palacsintát megsütik és megeszik?

- De még mennyire, hogy igen!

Az események másik felét pedig „odaemlékezzük”, vagy ha abból a bizonyos valóságtartalomból hibádzik valamennyi, odaképzeljük a múlt század elejére, úgy anno domini 1913 nyarára.

A kiliti parasztember ebben az esztendőben már megkaszálta a magáét. A nagy takarót leakasztotta a kaszanyél bal oldaláról, és elrakta a következő évre, a takarmánynak való zöld lecsapkodását már a’ nélkül is elgyőzi.

- Padláson a gabona, kazalban a széna, a krumpli és a bor is hamarosan a pincébe kerül, aztán meg a kukorica is bemegy a góréba. Most azonban eljött az ideje egy kis ünneplésnek, vigalomnak, amikor együtt a nép - szólt a falu bírója atyafiaihoz vasárnap, a templomból hazafelé tartva.

- Semmi jónak nem vagyok elrontója – helyeselt József, amint a Tollár kocsma előtt csatlakozott az istentiszteletről éppen odaérkezőkhöz.

A bíró egy darabig nézte a fiatalembert, majd ráförmedt.

- Téged én ma nem láttalak a templomban! De én téged a múlt vasárnap se láttalak a templomban! Akkor meg minek öltöztél ki úgy, mint aki esküvőre készül?

Jóska hosszú magyarázkodásba kezdett – vesztére – mert belekavarodott a mondókájába, mint macska a házicérnába.

- Szóval egy komám, te már vagy fél éve nem jársz templomba! A falun azonban velünk mindig végigvonulsz. Meséld el szépen, mi ez az egész! Nagyon ajánlom, hogy mellébeszélj, mert bekötöm a koszorúdat a kedves feleséged előtt, meglátod, elárulnak neki! – váltott erélyesebbre a falu feje.

- Na, jól van bíró uram, elmondok mindent, az elejétől a végéig– érzett késztetést az igazság elmondására – a fenyegetés hatására – József, és valahogy így folytatódott beismerő vallomása: - A baj ott kezdődött, hogy én ide járok, az asszony meg amoda.

- Ebből én most nem sokat értettem! – szólt közbe a bíró.

- Hát tudja, bíró úr, én a mi templomunkba járok, a feleségem meg amoda a fölsőbe!

- Így már értem! De mit szólnál, ha a jó asszony meg a fölső kocsmáig menne el, és neked azt füllentené, hogy a misén volt. Hogy esne az neked Józsi? – nyújtotta meg a megszeppent ember keresztnevének utolsó szótagját a község előjárója. – A kedves nejed nem szokta megkérdezni, hogy miről beszélt a nagytiszteletes úr az istentiszteleten?

- Jaj, dehogyisnem bíró úr! Azért szoktam hallgatózni a hazafelé tartó emberek között, mert ők – hála istennek – töviről-hegyire mindent megbeszélnek – válaszolta a bűnös lélek.

- Akkor most jól figyelj rám!  A jövő vasárnaptól figyelemmel kísérlek, és ha hiányzol egyszer is, bemártalak az asszonyod előtt! Megértetted?

- Megértettem! – felelt a templomkerülő.

- Van még itt valami – folytatta az előjáró. – Mához két hétre a vásártéren megrendezésre kerülő Palacsintás királyt választó megmérettetésben te leszel az egyik legfőbb segítségem!

- A legnagyobb tisztelettel! – vágta rá a fiatalember, akinek akkor még fogalma sem volt róla, hogy mekkora fába hasította a fejszéjét.

Ez a bizonyos fa az elején nem engedett, nem akart repedni, majd ahogy közeledett a nagy nap, a falu vigasságának napja, alakult minden,  simultak a ráncok az augusztusi forró napok fizimiskáján. Tájékozatlan és tudatlan ember az, aki arra gondol, hogy egy falusi „Palacsintás király” elnevezésű verseny csak abból áll, hogy beledöntjük a lisztet a tálba, összekutyuljuk, egy kanállal rálöttyentünk a serpenyőben sistergő zsírra, megpördítjük a levegőben, majd kibéleljük egy kis finomsággal, és már eshet is neki a  versenyzők serege. Másképpen van az kedves barátaim! Megvan annak a maga sora, a maga rendje. Minden mozzanata egymásba kapaszkodik, mint nagyapám zsebórájának a lánca. Itt van például a töltelékek szakszerű megválasztása, mert hát nem mindegy, hogy mit bugyolálunk bele ebbe a lepényszerű valamibe, amit palacsintának ismer a világ, meg úgy általában annyi, de annyi dolog nem mindegy egy ekkora horderejű megmérettetésen. Ennek fényében ült össze a közelgő verseny rendezői gárdája, természetesen a bíró elnökletével.

- Tisztelt hölgyeim és uraim! – szólította meg a falu feje a versenyen irányító pozíciókat betöltő és a községházán tartandó gyűlésre behívottakat, az öt asszonyt és a nyolc férfit. Meg is jegyezte az egyik jelenlévő, az asztal szélén helyet foglaló, egyfolytában tüsténkedő kisbíró:

- Kilencen vagyunk, mint a gonoszok! – A bíró előretolta szemüvegét, végigmérte a hórihorgas, cérnavékony embert, vett egy nagyobb lélegzetnyi levegőt, és rádörrentett a jobb kezének titulált emberre:

- Te szerinted hányan vannak a gonoszok, Ferkó?

- Kilencen!

- A  nagy fenéket vannak kilencen! Hát nem heten vannak? – kérdezte vigyorogva a bíró az értelmesen maga elé révedő hivatalszolgát. - Egyébként mi pedig pontosan tizennégyen vagyunk, velem együtt – próbálta lezárni a „számháborút” az előjáró, de azért még rákérdezett a kisbíróra:

- Na, akkor hányan vannak a gonoszok?

- Pontosan tizennégyen - vágta rá a jóember, mert hát arra gondolt szerencsétlen, hogy most annyit kell mondani. Őt se ebben a pillanatban, se máskor nem érdekelte az igazság, teljesen mindegy volt neki, hogy mi van a történések és dolgok mögött, neki a nap minden egyes percében arra mozdultak a reflexei, hogy a tekintetes úrnak tetszőt, az ő véleményével egyezőt mondjon. Ebből általában nagy baklövések és hatalmas ribilliók kerekedtek.

A gyűlés folytatódott, mindent megvitattak, mindent eldöntöttek, összeállt a műsor tervezete. A verseny színhelyéül a falu szélén álló vásárteret jelölték ki. Elosztották a feladatokat, mindenki egyetértett a verseny szabályaival, a verseny menetével. A palacsintába szánt töltelék megválasztásánál is csak egy kisebb vita alakult ki, amikor a jelenlévő orvos nem helyeselte és nem támogatta a túrót töltelékként.

- Mi a gondja a túrós palacsintával? – szegezte neki kérdését a bíró.

- Nekem semmi, hiszen nekem is a legkedvesebb csemegém a túró, akár cukrosan, akár sózva, paprikázva, de ebben a nagy melegben veszélyesnek találom közegészségügyi szempontból. Hamar romlik, és nem szeretném, ha valaki megbetegedne tőle!

- Pont a túrót hagynánk ki? Pont a túrót? A kiliti túrót, amiből annak idején Mátyás király is eszegetett? – kezdte meg szónoklatát a község bírája, majd egyre gyászosabb arccal agitálta a doktort, hogy túró nélkül a kiliti Palacsintás királyt megválasztó verseny olyan, mint a rég kialudt pipának a füstje. Az orvos előbb csak hallgatott, majd belenézett a bíró szemébe,  és megkérte, hogy meséljen arról a bizonyos kiliti túróról, amiből igazságos királyunk is fogyasztott.

- Járt Kilitin Mátyás király? – kérdezték többen is tágra nyílt szemekkel.

- Az úgy volt – köszörülte meg a torkát a helyi hatalom képviselője -, hogy nem egészen Kilitin volt, hanem ide nem túl messze…

- Hol? – türelmetlenkedtek az egybegyűltek.

- Arra lent, valahol Somogy túlsó végén– bökte ki a bíró.

- Akkor hogyan evett a kiliti túróból? – tette fel meggondolatlan kérdését a kisbíró.

- Akkor, most szép sorjában elmondom ezt a történelmi eseményt – lendült bele a mesélésbe  a bíró. - Azt beszélik, hogy abban az időben  élt itt a faluban egy fazekasmester, aki annak ellenére, hogy hét nyelven beszélő portékái voltak, nem mindig tudta eladni azokat, ezért, hogy könnyítsen családja helyzetén, tartott két tehenet is. A szegénység nagy úr, leteper minden útjába tévedőt. A fazekas szegénység elleni küzdelmére rá ment az egyik tehénke, el kellett adnia, hogy az öt gyerekre meleg ruhát tudjon venni télvíz idejére. Egy tabi jóember vette meg, aki aztán továbbadta egy somogyvári birtokosnak.

- Ebből még nem látszik, hogy ehetett Mátyás király a kiliti túróból! – értetlenkedtek a gyűlés résztvevői.

- Dehogyisnem látszik! – feleselt velük a bíró. - Ennek a tehénnek a tejéből túró és tejföl készült, és az arra látogató Mátyás király a tehén gazdájának a háza előtt állt meg kíséretével pihenőt tartani, és a háziak megkínálták a nagy királyt a szóban forgó kérődző tejéből készült túrós lepénnyel. A tehén Kilitiről származott, ezek szerint a teje – túrója, tejföle is Kilitiről való – nyöszörögte el bukdácsoló történetét a falu feje.

Elérkezett a nagy nap. A verseny két részből állt, selejtezőből és döntőből. A selejtezőt muszáj volt beiktatni, mert nagyon sokan jelentkeztek. Miből állt a selejtező? Nagyon egyszerű megoldást találtak ki. A versenyzők félkörben leültek a fűbe, mindegyikük kapott a kezébe egy szál ugyanolyan méretű rebarbaraszárat,  és az azt  leggyorsabban elfogyasztó 20 versenyző helyezkedhetett el a palacsintás asztaloknál. A rebarbarát a környező falvakból kapta a rendezőség, úgy szintén a palacsintához szükséges lisztet, tojást, zsírt és töltelékanyagokat is különböző támogatók adták össze. Amikor  20 embernél elfogyott a lilás-zöld növény, eldőlt, hogy kik folytathatják a küzdelmet. A megmérettetés főrendezője a kiliti bíró volt, de magát a versenyt a juti bíró vezette le.

A húsz „éhes” ember kényelmesen elhelyezkedett a vásártér pázsitján üresen álló,  abrosszal leterített asztaloknál. A főrendező emelkedett szólásra, köszöntötte az egybegyűlteket. Azokat is, akik jól teletömik magukat az elkövetkező röpke egy órában,  azaz a versenyzőket, és azokat is, akiknek nem jut abból a rengeteg palacsintából, amelyet a kiliti asszonyok sütöttek a mai napra.

- Tisztelt  vendégeink és szűkebb hazánk gyermekei! Mielőtt ismertetném a verseny menetét, néhány szót illene szólnom a palacsinta eredetéről. Úgy gondolom, hogy megérdemli ez a finom étel, hogy megemlékezzünk róla. A palacsinta a római korból származik. A latin neve a placenta volt. Ez egy lepényszerű tészta, amelyet sokféleképpen lehet ízesíteni. A rómaiak kövön vagy a bronzpajzsukon sütötték….- a bíró be se fejezhette a mondatát, mert a nézők közül kirohant egy városias öltözetű ember, és már futtában kiabálni kezdett a megszeppent szónokkal:

- Mit beszél maga itt, jó ember? – bömbölte a nagydarab figura. – Honnan veszi egyáltalán azt a szédületesen nagy badarságot, hogy a rómaiak a bronzpajzsukon sütötték a placentát! Gondolkodjon, mielőtt belekezd a beszédébe! Mi maga? Történelemhamisító vagy gasztronómiailag alulképzett dilettáns? Ezennel felszólítom, hogy helyesbítse tévedését! Ki látott még ilyet? Még hogy a pajzsukon! Tudja maga egyáltalán, hogy miből készítették ezek az istenverte rómaiak a pajzsaikat? Nem? Na látja? Akkor én most megmondom magának. Fából, barátocskám! F- á – b-ó-  l –  szótagolt  a feldühödött medvetermetű, miközben szemei forogtak,  és szabályosan fújtatott a nagy indulattól.

- Ez igaz? – kérdezte naivan a bíró, de bárcsak ne tette volna, mert ezzel egy kis olajat sikerült löttyentenie az amúgy is magasan csapkodó lángokra.

- Még azt kérdezi, hogy igaz-e? – bömbölte a latinban nagy ismereteket mutató, finomnak éppenséggel nem nevezhető úriember. – Igaz barátocskám, nagyon is igaz! A Scutum is és a Clipeus is fából készült! Persze most jó lenne tudni, hogy miről beszélek, ugye?

- Az igazat megvallva valóban nem tudom, kedves uram! – fordította esengő tekintetét a falu bírája a hőbörgőre.

- Ez a két latin szó, amit az imént hallottak tőlem, a két különböző légionárius pajzs, amelyek fából készültek, ha tetszik valakinek, ha nem! Még ilyet! – dohogott a kéretlen felszólaló.

- Kedves uram, mi hiszünk Önnek, sőt mi több, nagyon nagyra tartjuk az ismereteit, és megköszönöm, hogy helyesbítette tudatlanságomból eredő tévedésemet. Nagyon nagy megtiszteltetés a számunkra, hogy egyszerű falunkat egy ilyen nagy tudású vendég tisztelte meg az ön személyében. Ezennel felkérem, hogy tiszteletbeli tagként szíveskedjék részt venni a verseny bíráinak munkájában! Hadd szabadjon megkérdezném becses nevét és foglalkozását!

- Hogyne kérem! Nagyon szívesen elfogadom a felkérést. Silvestro Esposito a tisztességes nevem, Milánóban élek, magyar tanár vagyok a város egyik középiskolájában. Iskolai szünetben pedig palacsintát sütök az egyik strandon.

- Uram, maga nem is magyar? – csodálkozott rá a bíró.

- Miért ne lennék? Anyám tősgyökeres pesti lány volt, apám pedig a napfényes Itália gyermeke. Nekem kétszeresen is jogom van használni a világ legszebb trikolorját. Ha innen nézem, akkor a gyönyörű magyar zászlót látom, ha amonnan, akkor pedig a szépséges olasz lobogót.

Esposito urat pótlólag beválasztották a döntnökök közé, kihangsúlyozva, hogy gasztronómiai ismeretei emelhetik a versengés színvonalát.

A főrendező ismertette a verseny lefolyását, a szabályokat és a korábbi rendezvények tapasztalatai alapján megfogalmazta intelmeit is – magyarán, mit szabad és mit nem!

- Hölgyeim és uraim! – kezdte a tájékoztatót a kiliti bíró, főrendező – a versenyszámok a következők:

1.   Palacsintaevés időre, fütyülés közben. Tíz darabot kell elfogyasztani.

2. Palacsintaevés időre, futva történő talicskatolás közben, a versenyző által kiválasztott segítséggel, aki a talicskában ülve eteti a versenyzőt. Elfogyasztandó mennyiség 10 darab.

3.  A palacsinta egyik végének fecskefarokra történő kiharapása. A mennyiség 20 darab. A harapás mélysége az értékelés tárgya. Kettő perc alatt kell végezni a gyakorlattal.

4.   A kiharapott palacsinták időre történő elfogyasztása.

Mindenkinek ugyanakkora mennyiséget biztosítunk, ugyanolyan betéttel, így egyenlő mennyiségben kerül mindenki elé a túrós, lekváros, lecsós, mákos és a tökös. Az emésztés megkönnyítésére mindenki elé ivóvizet helyeztünk, egyforma bádogtányérokba. A víz fogyasztása természetesen a versenyidőből von el értékes perceket. Figyelem!  Következik az első műsorszám, ahol fütyülés közben kell időre  megenni a tíz darab – ahogy a rómaiak mondanák – placetát – indította útjára a nemes küzdelmet a kiliti bíró.

Jó néhányan felszisszentek a nézők soraiból:

- Fütyülés közben enni? Mégpedig időre! Képtelenség- adott hangot véleményének az egyik szurkoló.

- Emlékeztek? – szólt hozzá egy másik drukker. – Ezért a versenyszámért tavaly sem kapott pontot senki, mert nem tudták megoldani a feladatot. Étkezve fütyülni vagy fütyülve enni lehetetlen.

A húsz versenyző mégis nekivágott a nagy mutatványnak. Minden asztalnál fütty harsant, és lám, minden asztalnál ezzel együtt nyomják magukba a versenyzők a lisztből, tojásból, vízből, és még néhány adalékból készült tésztafélét. Szól a fütty és fogy a palacsinta.

- Ez lehetetlen! – hangzik minden irányból.

- Ez nem lehet! – csodálkoznak a döntnökök.

Senki sem értette, hogy mi történt. Annyit mindenki sejtett, hogy valami turpisság van a dologban, valami nagy csel, ami miatt majd vizsgálódni kell.

- Bizony ezt a helyzetet alaposan meg kell vizsgálni – szólalt meg a zsűri egyik tagja –, de előbb hadd fogyjon el a versenyszámra előírt mennyiség!

A tányérok kiürültek, a versenyzők felhörpintették  a nagyon is áhított vizet,  és várták az ítészeket. Valami huncutság bujkált a szemükben, egyelőre azonban még nem lehetett tudni, hogy mitől lett ilyen jó kedvük.

- Valaki elmesélné, hogy mi történt? – kérdezett a versenyzőkre a kiliti bíró. – Az nyilvánvaló, hogy maguk eszegették irdatlan nagy tempóban ezeket az ízletes tésztatekercseket, de árulja már el valaki, hogy mi volt ez a füttyszó?

- Miért bíró uram, mi gond volt ezzel a szép nótával, amit közösen végighallgattunk? – kérdezte az egyik mérkőző fiatal.

- Azzal semmi, de hogy nem ti fütyültetek, az már szent!

- Na, és azzal mi a baj? – érdeklődött a másik asztalnál ülő, huncut tekintetű legény.

A bíró megvakarta a kobakját, és elkezdte magyarázni a küzdőknek, hogy ott van a kutya elásva, hogy nem az ette a finom portékát, aki fütyült, de ekkor a juti bíró, a mérkőzés fődöntnöke, mint mindig, most is igazságot tett. Megköszörülte a torkát és így szólt:

- Teljesen igaza van ennek a legénynek!

- Már hogy lenne igaza! – ellenkezett az egyik döntnök.

- Úgy, édes fiaim, hogy a feladat meghatározásnál csak az volt kikötve, hogy fütyülés közben kell enni, az már nem, hogy kinek kell hangosra fújni a levegőt!

A juti bíró, tehát kimondta az igazságot, és amit ő egyszer kimondott, az ki lett mondva, de annyira, hogy áthallatszott a szomszéd falvakba is, sőt szélcsendes időben talán még Pélpusztán is hallották.

Mindenki izgatottan várta a második műsorszámot, melynek során negyven méterre, majd onnan vissza kellett – futva – tolni egy talicskát, amelyből egy személy egyfolytában tömi a tökös palacsintát az egykerekű járgány két szarvába kapaszkodó versenyzőbe. Ja, hogy miért tökös palacsintát? Ennek is megvan a maga sora a versenyszabályzatban. Lehetne bármilyen töltelék abban az összecsavart tésztában, de itt a jólelkű rendezőség gondolt a férfinép szomjára is, és ez után a versenyszám után egy nagyfröccsöt engedélyezett a folyadékra áhítozóknak. A túrós vagy mákos után pediglen nem gurult volna olyan könnyen a völgynek a kiliti hegy leve. Egyszerre kettő talicska állhatott rajthoz, két vadonatúj vasalt kerekű, az enyingi és a ságvári híres bognárok kölcsönbe szállított portékája, amelyek felszalagozva és a nevezett községek asszonyai által sütött palacsintával színültig megrakva érkeztek. A „járművek” kiürítése után rajthoz állt az első két páros, térültek, fordultak, lótottak, futottak, közben estek, keltek. A Berényből érkező versenyzőnek volt a legjobb időeredménye, de ellenfele, egy pesti éltes asszonyság több darabot tudott magába gyömöszölni. Hárommal többet megevett.

- Ez a nő valóságos zabálógép! – állapították meg innen is, onnan is. - Hogy a jó fenében lehet valakinek ilyen jó étvágya?

Hát még amikor a szájához emelte az engedélyezett három decist! A falu jegyzője nem is állhatta meg szó nélkül:

- Ennek a fehérnépnek nagyobb a huzatja, mint a Józsi bácsi masinájának!

A jóasszony pillanatok alatt magába löttyentette a harmadával lebutított rizlinget.

Nem sok idő maradt a csodálkozásra, mert a viadal fénypontja következett: ki tud mélyebb fecskefarok mintát harapni az elé rakott 2 darab túrós, 2 darab lekváros, 2 darab lecsós, 2 darab csokoládés és 2 darab diós palacsintába, vagyis összesen tíz összetekert portéka mindkét végébe, mégpedig félbehajtásuk nélkül. A tíz küzdő ember – kilenc férfi és egy nő – egymás mellett ültek egy - kisebbekből összevarázsolt - hosszú asztalnál. A versenybírák figyelték mindegyikőjüknél a fogyasztás szabályosságát, mérték az időt. Ebben a „küzdelemben” is a pesti asszonyság remekelt. Az időeredménye is lényegesen jobb volt, mint a többieké, és a palacsinta végei is mélyen be lettek harapva, mégpedig szabályosan, fecskefarokra.

Az egyik zsűritag, a fokiak állatorvosa időt kért, és a döntnökök tanácskozni vonultak vissza.

- Itt valami zsiványság van! – jelentette ki az állatok gyógyítója.

- Mire gondolsz, kedves öcsém? – kérdezett rá a juti bíró.

- Még pontosan nem tudom, de ez az asszony bolondot csinál belőlünk! Megengedi kedves bíró úr, hogy váltsak néhány szót az asszisztensemmel?

- Menj csak, aztán folytassuk, amit elkezdtünk! - adta tudtára a doktornak, hogy ne trécseljék el a drága időt.

Pár perc múlva vissza is érkezett az orvos, és kezdetét vehette a következő műsorszám, ami abból állt, hogy a küzdőknek fejenként húsz darab palacsintát kellett szintén időre elfogyasztani. A pesti asszonyság már a tízediket falta, amikor a többiek még fele annyit sem voltak képesek megenni. A nézők felszisszentek:

- Mondom én, hogy ez egy bélpoklos! – ismételte korábbi megállapítását a nagyhangú legény.

- Nézzétek, ez nem is rágja, csak tünteti el magába azt a rengeteg tésztát!

És valóban, szédületes iramban tüntette el  a finom csemegét.

Az állatorvos asszisztense odasomfordált a versenyzők mögé, kiemelt szatyrából egy macskát, amelynek meghúzta a farkát. A szerencsétlen állat nyávogott egy panaszost, majd rohanni kezdett valahová a libalegelő felé, maga se tudta pontosan, hogy hová, csak el innen erről a helyről, ahol cibálják a farkát. A dolog ezzel még nem lett elintézve se a macska,  se a közönség, se a versenyzők szemszögéből, se a pesti ténsasszony részéről, akinek könnyű, nyári bolerójának takarásából – egyenesen a bögye magasságában – elöl gombolós ruhája alól kiugrott egy csöppnyi kutya, majd egy másik,  és üldözőbe vették az egyre kétségbeesettebb hangon vinnyogó cirmost. Hát persze, hogy a cica győzött, felszaladt egy nagy, út menti szederfára, valahol a Nagyvíz partján.

A pesti hölgyről hamarosan lekerült a paróka, és vele egy időben a női ruhanemű. Az éltes hölgy visszaváltozott egy heted-hét országra szóló szélhámossá, aki két kis kutyája segítségével hajszál híján elvitte a fődíjat:  egy valódi öntött vasból készült palacsintasütőt és lábost, a töreki teknővájó Miska bácsi által faragott tucatnyi fakanállal…bocsánat főzőkalánnyal, ahogy abban az időben mifelénk mondták.

- Édes fiam, hogyan jöttél rá, hogy a csaló gazember kutyái harapták be a fecskefarkakat? – kérdezte a bíró a fiatal állatorvostól.

- Nagyon egyszerű volt rájönni, bíró uram! – válaszolta a doktor.  – Nézze meg annak a két kis kutyának az arcát, majd vessen egy pillantást a szélhámos pofájára! Hát, lehet ezzel a széles, sunyi ábrázattal olyan mély nyomot hagyni abban a szerencsétlen palacsintában?

A latort elkergették a faluból , és megtörtént az eredményhirdetés. Isten tudja már – ennyi év távlatából, hogy ki lett a győztes, de valakit felállítottak a legmagasabb malteros ládára, és valakiket a mellette lévő kettőre is, az már biztos. Tehát megválasztották a palacsintás királyt, akinek királysága a következő versenyig tartott. Ki tudja már, hogy egy évig, fél évig, vagy talán még kevesebb ideig?

Elérkezett az ünneplés ideje. Két asztalt a jelenlévő asztalos mesternek meg kellett spékelni, mert ugyancsak behomorítottak a lapjaik a fertelmetes mennyiségű rárakott palacsinta súlya alatt. Volt ezek között édes ízű, de jócskán akadt sós is – gondolva a nagyszámú – férfinép ízvilágára is.

- Úgy nézem, bíró uram, jut mindenkinek bőven – jegyezte meg a kiliti bíró a jutinak, aki az ünnep hangulatához igazodva rímekben felelt:

- Jól lakik, ma Jut is Maros is,  mindenkinek jut is marad is!

Majd a kiliti bíró szólt az egybegyűltekhez:

- Kedves vendégeink és helybéli atyámfiai! Most pedig sok szeretettel meghívunk minden jelenlévőt az asztalainkhoz, ahol kinek-kinek amennyi csak jólesik, kóstolgassák a környék asszonyai által sütött és ízesített palacsintát. Nagy köszönettel tartozunk a szomszéd falvakból küldött ínyencségért, valamint az idegurított nemes borokért. Jó étvágyat és jó koccintásokat kívánok az ő nevükben is! Ha eddig kifelejtettem volna, akkor most elmondom, hogy a megvendégelés azoknak az embereknek jár, akik segédkeztek a verseny és a népünnepély lebonyolításában, ami a nagy esemény leszabályozásában papírra is került.

Erre az óvatosságra egy tavalyi esemény késztette a szervezőket, ugyanis akkor, az egy évvel korábbi nyáron bicskanyitogató események keserítették meg az össznépi ünnepet. Már vége volt a nagy viadalnak, amelyen az asszonynak beöltözött szélhámos nyert a kutyái segítségével, amikor az asztalokra halomba rakott ételt és italt egy nagy csapat, a Balaton partjáról éppen akkor érkezett nagyvárosi strici rohant meg. Még ha csak megrohanta volna! Felfaltak és bevedeltek azok mindent, ami a szemük elé és a kezük ügyébe került. Hiába magyarázkodtak a rendezők, hogy nekik nem jár a finomságokból, jogot formáltak a dőzsölésre, mert hát ugye ők is vendégek voltak.

Idén, az ilyen idecsöppent társaság már nem számít asztalmelletti vendégnek. Legalábbis papíron. Ennek tudatában a „törvényes” vendégek csipegették, falatozták vagy éppen tömték magukba az ízesebbnél ízesebb tekercseket, és csöppölgették, kortyolgatták vagy éppen öntötték magukba a finom borokat, mindenki úgy, ahogy az étvágya megkövetelte vagy a jólneveltsége megengedte. A juti bíró tekintete a fő út irányába tévedt, egy darabig csak állt és nézett, majd odasúgta kiliti szakmabelijének:

- Bíró uram, megjöttek a tavalyi seregélyek!

- Hű, az áldóját! – horkant fel az öreg. – Most aztán hamar vége lesz a lakomának! Egy-kettőre visszaegyenesedik az asztal lapja, ha ezek a jó étvágyú „úri emberek” lekapkodják róla az étket. Ahogy nézem, vannak vagy több tucatnyian. Úgy vélem, nincs mit tenni, megpróbálom nekik szép szóval elmagyarázni, hogy mi az új szabály rájuk nézve a tavalyihoz képest.

Illedelmesen szólította meg a közben megérkező kissé kapatos ficsúrokat.

- Barátaim! Ez zártkörű rendezvény, csak azok foglalhatnak helyet az asztalnál, akik részt vettek a műsor munkálataiban! Remélem megértik, uraim!

- Hogyne értenénk meg, mi semmilyen szabályt nem kívánunk, és nem is fogunk megszegni. Tudomásul vesszük, amit a bíró úr mond. Mi nem akarunk az asztalhoz ülni, mi állva is el tudjuk emelni az asztalról, amire szükségünk van! – válaszolta tisztességesnek vélve magát az egyik jövevény, aki a hangadó lehetett a díszes kompániában.

A helyzetet az egyik tűzhelynél sürgölődő asszonyoktól visszatérő állatorvos lélekjelenléte és furfangja mentette meg. Mindent hallott a jövevények és a bíró beszélgetéséből, de úgy tett, mintha fogalma se lenne az előbbiekben elhangzottakról. Kissé félrevonta a bírót, és úgy, hogy a stricik is hallják, az előjáró fülébe súgta:

- Bíró uram, nagyon nagy a baj!

- Mi történt, doktor úr? – kérdezett vissza a falu feje, de közben észrevette a doktor cinkos kacsintását.

- Az egyik átkozott macska belekölykezett a kikevert túróba!

- Hogyan kölykezhetett a macska a kikevert túróba?

- Nem ment  bele  a szerencsétlen, hanem a szalmakazalról potyogtak bele a kismacskák az ételbe.

- Melyikbe? – mutatta a szörnyülködőt a bíró.

- Csak az egyikbe, de már nem tudják az asszonyok, hogy melyikbe – felelte az állatorvos.

A gazemberek egy darabig csendben hallgattak, majd még jobban elcsendesedtek, és amikor már szinte fájt a csend, szó nélkül elporzottak, abba az irányba, ahonnan érkeztek. A macskamese pedig megmaradt macskamesének a faluban és környékén. 

Olyan dínomdánom következett a vásártér zöld gyepén, hogy azon a napon a helyi cimbalmos zenekar fülbemászó dallamára hajtotta álomra fejét Kiliti és Ságvár minden egyes lakója…már, aki el tudott aludni a sok finom palacsintától.

Engem pedig ne kövezzetek meg, ha valamiben eltértem a valós iránytól, mert én csak ott voltam, ahol mesélték!

A Kiliti Piacon történt

Volt egyszer a ’90-es évekig a Kiliti, más néven Lengyel Piac, KGST Piac. Bármelyik elnevezést használom, mindegyiket megilleti – félre a nyelvtani szabályokkal – a nagy kezdőbetű.

Mi volt ez az érdekes képződmény? Vásárnak nem nevezném, mert a vásár egészen más, bolhapiacnak sem hívnám, mert annál sokkal több volt. Akkor hát mi volt? Maradjunk abban, hogy ez volt a lengyel piac, amely titulust az árujukat kínáló lengyel turisták döntő többsége miatt kaphatta, akik jöttek autókkal, de a siófoki vasútállomástól gyalogosan is a 65-ös út mellett a zöldterületen kitaposott és a lengyel barátaink akkori vezetőjéről elnevezett gyalogúton: a Jaruzelski ösvényen.

Itt mindent lehetett kapni, amit az üzletekben nem, sőt még néha napszúrást is, mert hát árnyékot a nagy nyitott placcon csak néhány felállított napernyő biztosított. Ezen a helyen békésen megfértek egymás mellett a becsületes emberek, akik a más országban megvett portékájukat adták tovább, sokszor a beszerzési árnál olcsóbban. Úgy látszik, hogy így is megérte nekik, mert a pénzek vételi és eladási értéke közti különbségből is tudtak egy kis haszonra szert tenni. Az eladásra kínált áruk eredete sok esetben kétséges volt, de úgy tűnt, hogy a hatóságok eléggé engedékenyek voltak, és inkább csak a nagyobb halakra vetették ki hálójukat.

Hangulata volt ennek a piacnak. A szabadságon vagy szabadnapon lévő emberek sok esetben csak azért látogattak ki a „szabad kereskedelmi területre”, hogy ott elbeszélgethessenek alkalmi vagy korábbi ismerőseikkel. Voltak élelmes emberek, akik némi pénzmagra tettek szert a piac „vendéglátásának” öntevékeny kialakításából. Egy férfi, vasutas ruhában rendszeresen kínálta a vendégeknek a termoszából a hazulról hozott kávéját. A helyiek hamar felismerték, hogy etetni, itatni kell a nagy tömeget, és ez egy kis hasznot is hozhat a konyhára. Alkalmi mozgóárusok kosárból árultak gyümölcsöt, virslit, szendvicset, és több termoszból is hideg üdítőt. A hivatalos vendéglátás gyenge lábakon állt a területen.

Egy komoly öregúr megbízottjai a piacon lévő turistákból kocsikázáshoz toboroztak embereket, akikkel bejárták a zöld övezetet, de sok esetben magánszemélyek pincéinél kötöttek ki. Jól járt a konflisos és jól járt az utasa.

Történtek érdekes esetek is ezen a híres nemzetközi zsibvásáron. Egy alkalommal egy külföldi árustól egy helyi lakos vett egy villanyvasalót. Egyszerű eszköz volt, semmi gőzölés, semmi egyéb kiegészítő. Annak rendje és módja szerint megköttetett az alku, a vevő is mosolygott, és az eladó is, amikor gazdát cserélt a más országból behozott ruhasimogató és az érte adott 100 forint. Új tulajdonosa örült, hogy az eredetileg megállapított 120 forintból a harmadik nekirugaszkodásra le tudott alkudni egy húszast. Ez akkoriban két üveg sor ára volt. Hazaérve át is adta a vasalót feleségének, aki azonnal be is dugta a konnektorba, azonban a vastalp nem melegedett. Néhány próbálkozást követően megértették, hogy a készülék nem működik, ezért a vásárlója nyomban visszavitte az árushoz. Odanyomta az orra alá és magyarul mondta el a panaszát, hogy be lett csapva. A külföldi nem értette a magyar nyelvet, és csak elbeszéltek egymás mellett. Az egyik civil ruhás rendőr, aki megértette az idegen beszédet, először végighallgatta a két személy műsorát, és anélkül, hogy felfedte volna kilétét, vállalta a tolmács szerepét.

- Segíthetek? – kérdezte a magyar vevőt és a külföldi árust. Mindketten igennel feleltek.

- Mi a probléma? – tette fel először a magyarnak a kérdést.

- Ma, itt ettől az embertől vettem ezt a vasalót, de otthon kipróbáltuk és nem működik. Vissza szeretném cserélni.

Az alkalmi tolmács lefordította a vevő panaszát, aki határozottan kijelentette, hogy ő vasalót nem adott el senkinek, ezt az embert pedig még sosem látta.

- Kedves uram, miért tagadja le? Még ezt a szerszámot is magánál vettem - mutatott egy kisebb fajta svédfogót.

- Nálam ugyan nem! – kötötte az ebet a karóhoz a vásáros.

- Dehogynem! – replikázott a vevő, és a svédkulccsal elkezdte szétszedni a vasalót.

Ő maga sem tudta, hogy miért teszi, de letekerte a csavarokat, a talpról leemelte a felső borítólemezt. Nem akart hinni a szemének az elé táruló látványtól. A vasalóból hiányzott minden belső rész, ami azonnal megmagyarázta, hogy miért nem működik. A cekász helyén egy papírba göngyölt kis csomagot talált. Kibontotta, és jó néhány darab 100-as címletű nyugatnémet márka került elő belőle. Ebben a pillanatban az eladó emlékezni kezdett.

- Az én vasalóm, most már emlékszem. Kérem, adja vissza! – vette volna ki a vevő kezéből az általa szorongatott pénzt – adok helyette egy jó vasalót.

- Köszönöm, most már nem kell! – felelte a becsapott férfi, és sarkon fordult, hogy hazainduljon a rossz vasalóval, meg persze a pénzzel. A civil ruhás rendőr ekkor felfedte magát, és mellé lépő társa segítségével rendőri intézkedést kezdett, amely a kapitányságon folytatódott. A vevő elvesztette a vasalóért kifizetett vételárat, az eladónál pedig több lopott tárgyat találtak. Mondani sem kell, hogy a vasalót is úgy lopta valahol, csak szerencsétlenségére nem tudta, hogy tömve van pénzzel. Megkapta a méltó büntetését.

4. Dudás Károly:

    Nagyapám mesélte:

Lőrinc és a dinnye

Az 1906-os esztendő Szent Mihály havának harmadik napján jóanyám a kezembe nyomta az öreg Bodolai által font félfülű csumaszatyrot, és elvitt a Kiliti Katolikus Iskolába. A kócos bajszú pedellus már az udvaron elmagyarázta, hogy mi illik és mi nem, hogy „kezit csókolom” – ot kell köszönni a mester úrnak, a plébános úrnak és a kántor úrnak. Hamarosan megjelent a mester úr, és megmustrálta, hogy van-e palatáblánk és palavesszőnk. Felbotorkált a katedrára, leült a nagy faragott székre, okuláréját ráeresztette orra hegyére, tavalyi zsiba nevelte lúdtollát belemártotta a görbenyakú kalamárisban kéken világító téntába, és csak úgy sercegett a penna hegye az asztalon heverő irka vinyettáján.

- Látom, mindannyian meglátogattátok Káró bácsit, a borbélyt. Szépen meglovagolta a nullás csikóval a kobakotokat. Aztán örültök – e, hogy iskolások lettetek?

- Örülünk hát! - vágta rá egy cserfes, de egymás közt csak nagyszájúnak hívott copfos csöppnyi lány, Teri.

- Így van kislányom! Öröm is ám, ha az ember fia okosodik – helyeselt a mester úr.

- Meg az ember lánya is! – replikázott a pöttöm.

- És mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte a tanító úr, és a kapott választól igazán jó kedvre derült:

- Hát Terus, aztán meg Terus néni.

- És te, Pisti, te örülsz- e, hogy iskolába járhatsz?

- Örül a rosseb! – szólt az őszinte válasz. - Inkább nézegetném a gyurgyókákat a sárgaföldes partban, hajkurásznám az üregi nyulakat a Botromászban, mennék dinnyét lopni a káptalan földjére, azzal se törődnék, hogy Lőrinc már belehu…

- Ki ne mondd! – fojtotta bele a szót a pörgő nyelvű gyerekbe a mester úr, majd ő maga fejezte be a megkezdett mondatot: - belepisilt.

- Tanító bácsi kérem! – kapcsolódott be a dinnyéről folyó beszélgetésbe Ferkó, az alacsony, pufók, feltűnően szeplős gyerek – Ugye nem szabad hazudni?

- Azt bizony nem szabad Ferkó. A jóisten meghatározta a tíz parancsolatban is, hogy „ne tégy hamis tanúbizonyságot”, ami arra kötelez bennünket, embereket, hogy mindig igazat kell mondani.

- Akkor nekünk miért hazudták a felnőttek, hogy a Lőrincz belepisilt a dinnyébe?

- Miért? Talán nem úgy van? – kérdezett vissza a mester meglepődve a kérdésen.

- Hát nem úgy van tanító bácsi kérem! – felelte a szeplős.

- Hát hogyan van?

- Legyen szíves megmondani, hogy mikor pisilt bele a Lőrinc a dinnyébe?

- Pontosan Lőrinc napján, augusztus 10-én.

- Tanító bácsi kérem, most már mindegy, elkezdtem, hát elmondom a nagy titkunkat.

- Mondd, fiam! – biztatta a mester úr.

- Az úgy volt, hogy mi négyen: a Jóska, a Pisti, a Géza és én kimentünk Szent Lőrinc napján a Sió mellé a dinnyeföldre. Ott voltunk egész nap, ott töltöttük az egész éjszakát, de mi ott nem láttunk egy embert sem! Akkor miért állítja az egész falu, hogy Lőrinc belehugyozott a dinnyébe?

Szegény mester úr, ha akarta, ha nem, elnevette magát, majd komolyságot színlelve más mederbe terelte a beszélgetést.

A rongylabda (1)

Teltek-múltak az évek – folytatta nagyapám a meséjét –, és azon kaptuk magunkat, hogy a naptár lapja átfordult az 1910-es esztendőn. Ez idő tájt már az elemi iskola negyedik osztályában koptattam a padot. Bármelyik oldalról is nézzük, gyerekek voltunk, és a gondolataink leginkább a játékokon jártak, amennyiben a házkörüli munkák, amibe már egészen kicsi korunktól belekóstoltunk, egyáltalán engedtek bennünket játszani. Magunk készítettük a játékainkat, a lányok csuhéból, kukoricaszárból, rongyokból babákat, mi, fiúgyerekek pedig rongylabdát, amelyet mindig azzal béleltünk, ami éppen a kezünk ügyébe került. Egyszer, amikor a Csordahegyen jött össze a gyereksereg, szomorúan állapítottuk meg, hogy eltűnt a rongylabdánk. Hamar kiderítettük, hogy Tóthék Szultán nevű kutyája tépte darabokra.

- Most mit csináljunk? – állt elő a kérdéssel Pisti.

- Mit csináljunk, mit csináljunk? Labdát! – határozta meg a feladatot a hosszúlábú Gyuszi gyerek. - Mindenki induljon rongyokért, aztán már tekergetjük is a gömböt.

Hamarosan visszaérkeztek a rongygyűjtők, és alakult a rugdosnivaló.

- Már csak egy felmosórongynyi hiányzik, és lehet összekötözgetni – állapította meg örömmel Jancsi, amikor a kezébe vette az egyre dagadó reménybeli labdánkat.

– Már csak egy jókora parget bugyogónyi hiányzik belőle – vigyorgott Gyuri, de már a tekintetét a látótávolban lakó Mariska néniék udvarában roskadozó ruhaszárító kötelére irányította.

- Gyuri, ne marháskodj! Ebből egetverő nagy csetepaté lehet, ha meg tudja Mariska néni, hogy oda a bugyogója!

- Az még hagyján, de ha a ténsasszony ura, a Gergő bácsi megneszeli, hogy eztán a ház asszonya nem hord semmit a szoknya alatt! Na, abból lesz a nagyon nagy baj! – próbálta elijeszteni Gyurit az óvatosságáról ismert Dezsőke.

- Ne legyen György a nevem, ha nem hozom ki azt a lúgkő színű kelmét arról a kötélről! Észre se veszik, hiszen annyi göncük van, csak úgy ropog az a szerencsétlen kötél a nagy súly alatt. Van ott mindenféle anzung, ahogy nézem, még az öregasszony agyonfoltozott cihája is.

Gyurka olyan ügyesen bejutott az udvarba, hogy szinte mi is alig észleltük. Igaz, könnyen el lehetett rejtőzni a virágoskert futórózsája és az udvaron álló ökrösszekér takarásában, na meg a kötélen lógó ruhák között. A fiú térült-fordult, és már tekergette is friss szerzeményét a többi rongyhoz. Hamarosan összegömbölyödött a magyar ősfoci.

- Mi lesz, ha észreveszik, hogy hiányzik a ténsasszony alulmelegítője? – aggódott Dezsőke.

- Soha nem jönnek rá, hogy mi loptuk el! – jelentette ki határozottan Gyuri.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? – kapta a kérdéseket innen is, onnan is.

- Azért mert nem csak a kék bugyogót csórtam el, hanem a halovány rózsaszínt is – felelte vigyorogva Gyurka.

- Ezt nem értjük! – mordult fel a gyerekhad.

- Mit nem értetek ezen? A másikat bedobtam Tóthékhoz, Szultán kutyának. Szerintetek mit gondol majd Mariska néni, ha meglátja az alsó fertály takargatóját darabokra tépve a szomszéd morgó kutyája előtt?

- Az hagyján, hogy Mariska néni mit gondol, de Gergő bácsi, az a vén bolond féltékeny öregember hogy rendezi le magában ezt a cifra esetet?

A rongylabda (2)

- Van még egy – rongylabdával kapcsolatos – történetem - pödörte meg Papa ősz bajuszát. - Egyszer Géza, az örök gondolkodó kitalálta, hogy próbáljuk ki, milyen lehet, amikor nem mezítláb, hanem apáink, nagyapáink bőrcsizmájában vagy bakancsában kergetjük a rongylabdát. Hát, mit mondjak, az volt csak az igazi mutatvány! A 35-ös, 36-os lábak szinte gyerekestől elvesztek a csontkemény lábbelikben. Talán ez az eset ihlette meg a „kettőt lép, mire egyet előre jut” szólás világrahozóját. Csúszkáltak a gyereklábak a durva csizmákban, addig, amíg ki nem találtuk, hogy azok orrát kapcával ki lehet tömni, és akkor már nem csak esni-kelni, hanem haladni, sőt cselezni is lehetett bennük. Mire volt jó a keménytalpakkal való szaladgálás? Nem törte fel a hant, a kavics, nem sértette fel üvegcserép a talpunkat. Volt azonban egy nagyon nagy hátránya: egy-kettőre ronggyá ment a rongylabda. Ilyen esetben amilyen gyorsan csak lehetett pótoltuk, felhasználva a régi labda cafrangjait, és minden ruhadarabot, amit csak meg tudtunk szerezni. Amit csak tudtunk…mert nem is ment ez annyira könnyen azokban a nyomorúságos időkben. Mit volt mit tenni, kiegészítettük a rongyot, amivel csak lehetett. Nagyon jó szolgálatot tett a fűrészpor, amíg el nem apadtak a források. Mivel töltsük meg újabb labdánkat? Nem jutottunk ötről a hatra. Szomorkodtunk, búslakodtunk, amikor Jancsi megszólalt:

- Gyerekek, nagyon nagy a baj! Ruhaszárítókat, kerítéseket lehetetlen megközelíteni, mert a ténsasszonyok odakötötték a kutyáikat. Fűrészpor egy szem sincs nyáron a faluban, mert ilyenkor nem fát tesznek a sparheltbe, hanem üszékcsutát, annak a lángjánál is megfő a bableves, megsült a pogácsa. Mondjátok már meg cimborák, hogy akkor mi a lószart tegyünk a labdánkba?

- Mi a lószart? – ismételte meg Ferkó Jancsi kérdését. - Ha én ezt tudnám, akkor meg is mondanám.

- Várjatok csak! – kiáltott fel Pisti, és odaballagott a poros útra pakolt lócitrom halomhoz.

- Csak nem szarozni akarsz cimbora? – kérdezte Dezsőke azzal a riadt bamba nézésével.

- Hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe! – kiáltott fel Pisti. – A legjobb anyag, amit el lehet képzelni. Nézzétek csak! - vett fel egy marékra valót a zöldes-barna, nyers, szúrós szagú patásürülékből, és minden undor nélkül egy szabályos gömbbé gyúrta.

- Ez nagyszerű! – ismerte fel a helyzet komolyságát Jancsi is, és máris gyúrta a következő cuppogó kugligolyóformát. Öt percen belül az összes gyerek dagasztotta a „pomposokat”, és egy árnyékos helyre kitették száradni a szabályos gömböket.

- Így ni! – fejezte ki elégedettségét Pisti, és ettől kezdve nemcsak az „illatos” masszát, hanem az irányítást is kézbe vette. Még aznap megszáradt a labdabetétté előlépett lócitrom, és kezdődhetett az összeeszkábálás. Olyan labda kerekedett ki belőle, hogy a felnőttek is a csodájára jártak, de sehogy sem értették, hogy miből tudtak ilyen szabályos gömböket varázsolni fiacskáik. A gyerekek megállapodtak, hogy ameddig csak lehet, titok marad a labda anyaga.

Egy napon az intéző fülébe is eljutott, hogy milyen nagy kinccsel rendelkeznek a fiúk. Megkereste őket elkényeztetett úri csemetéjével együtt azzal a kéréssel, hogy neki is készítsenek egy ilyen tetszetős labdát.

- Nagy szerencséje van tekintetes úr – válaszolt a kérésre Pisti -, mert éppen van egy tartalék labdánk, ezt szívesen eladjuk önnek.

- Na, és mi az ára?

- Egy adag márc, egy süvegcukor a nagyobbik fajtából, és minden gyereknek egy kifli a péktől.

- Áll az alku! – mondta mosolyogva az intéző, és máris intézkedett, hogy a gyerekek minél előbb megkapják járandóságukat. Amint elfogyott az összes kifli, megszólalt Dezsőke:

- Ha ilyen nagy a kereslet egy maréknyi lószarra, akkor érdemes lenne kivinnünk néhányat a piacra is!

 A misebor

Nagyapám meséiből világosan kirajzolódott, hogy gyerekkorukban ők sem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, mint a náluk korábban vagy későbben cseperedők. Szerették az életet, és megpróbálták - ameddig csak lehetett – elnyújtani azt az időszakot, amit gyermekkornak nevezünk. Úgy és ott játszottak, ahol éppen megadatott, arra azonban nagyon vigyáztak, hogy a felnőttekhez fűződő viszonyukat sérelem ne érhesse, amit itt, Balatonkilitin, ebben a Balaton-parti faluban úgy fogalmaztak meg, hogy „nehogy szó érje a ház elejét”. Így, aztán nagyon jól megfért egymás mellett a munka és a játék, valamint a móka és a komolyság. Jöjjön Papa következő meséje!

„Talán 1912 nyarán történt, amit most elmesélek. Néhányan, hasonló korú gyerekek a katolikus templom mögötti, sűrű bozóttal benőtt oldalban és a vele egybefüggő Kálvária dombon játszottunk, beszélgettünk. Eleredt az eső, és mi odalapultunk a templom falához, ami azonban csak egy darabig nyújtott fedezéket, aztán egy nagyobb zápor elől bemenekültünk a templomba. Jó ideig csak üldögéltünk, majd Jancsi javaslatára felmentünk a toronyba. Gyönyörű látványban volt részünk! Az eső elállt, és egy széles ívű szivárvány jelent meg az égbolton. Sokáig bámultuk, majd elindultunk lefelé. Egyszer csak Pisti a szája elé emelt mutatóujjával jelezte, hogy maradjunk csendben.

- Mi van? – suttogtam neki.

- Azt hiszem, valaki van a sekrestyében – felelte halkan.

- Lehet, hogy a sekrestyés úr rendezkedik – nyugtatott bennünket Jancsi.

- Azért én meglesem, hogy ki az – szólt vissza Pisti, és máris a résnyire nyitott ajtónál termett. Mi persze óvatosan követtük, és belestünk a kis helyiségbe, ahol a sekrestyés úr egy hölgyvendége, akiről tudtuk, hogy Budapestről érkezett, éppen a szájához emelt egy zöldszínű, csatos üveget. Kortyolt egy jó nagyot, majd visszakattintotta a porcelántetőt a vékony üvegnyakra, nyomott két puszit a literes palack oldalára, és a legnagyobb csodálkozásunkra elkezdett beszélni a palackhoz:

- Édes kis borocskám, most visszateszlek ebbe a szép almáriumba, aztán úgy fél óra múlva visszajövök, és addig kóstolgatlak, amíg ki nem fogysz az üvegből – közben csuklott néhányat és távozott.

Mi előbb csak álltunk a templom egyik sarkában, aztán a gyámoltalan Dezsőke törte meg a csendet:

- Láttátok? Az anyja hétsz…- közben felpillantott az oltárra, észbekapott, hogy egyébként sem szabad, kiváltképp a templomban nagyon nagy bűn káromkodni, ezért saját magát meghazudtoló fürgeséggel a megkezdettől némiképp eltérően folytatta a mondatot – az anyja hétszilvafáját! Ez a némber vedelte a misebort.

- Ellopta a plébános úrtól! Ezt nem hagyhatjuk! – háborodott fel Géza is. - Figyeljetek rám! Én most elszaladok haza, innen a szomszédból hamarosan megfordulok, ti várjatok meg itt a templomban! – ezzel el is elviharzott, majd rövid idő múlva egy ugyanolyan zöld csatos üveggel tért vissza, mint amilyenből a tolvaj a misebort kortyolgatotta.

- Mi van cimbora, hoztál ennek a jóasszonynak még egy üveggel, hátha a plébános úr borától nem lesz képes berúgni? – kérdezte röhögve Jancsi.

- Hát, nem egészen! – felelte Géza. – Ebben az üvegben ecet van.

- Értem már! Odatesszük a boros üveg helyére, amit mi szépen eltüntetünk! – okoskodott Dezsőke.

- Nem egészen így lesz. Addig stimmel, hogy kicseréljük a két üveget, de a borost eldugjuk a sekrestyében.

A továbbiakat minden egyéb magyarázat nélkül is megértették. Mire a kapatos asszonyság visszaért, már az ecetes üveg árválkodott az almárium ajtaja mögött. Kivette a butellát, egy gyakorlott mozdulattal lecsattintotta a tetejét, és még rutinosabb mozdulattal a szájához emelte. Ó, mohóság, mértéktelenség! Mit történt ezzel a szegény szomjazó hölggyel? Mi ez a rettenet, ami majdhogynem azonnali halálát okozta szegény szerencsétlen asszonyságnak?

- Hát akkor én most megmondom, hogy mi történt. A mohó ördögfajzat két pofára kapta a szúrós szagú, maró ízű ecetet, és azzal a torkosokra jellemző lendülettel le is nyelte. Mart a tisztességes adag mindent, amit csak elért, talán még az agyát is ennek a perszónának, és talán ez a lecke visszazökkentheti abból a bűnös életvitelből, amit előszeretettel gyakorolt idáig. Ordítozva rohant ki a templomból. Szégyenérzetét teljesen letompította az a sok alkohol, amit lenyelt hányatott évei során. Rohant rokonához, a sekrestyéshez, aki éppen a közeli vendéglőben kártyázott:

- Kedves rokon, átváltozott a misebor valami rettenetes itallá! Gyere velem azonnal a templomba, győződj meg magad is!

- Sokat ittál Sári! – csitította kapatos rokonát a sekrestyés, de az tovább kérlelte, ezért elindult a család szégyenével a templom irányába. Beléptek a sekrestyébe, ahol nyoma sem volt annak a sok zagyvaságnak, amit Sári összehordott. A igazi bor ott árválkodott az almáriumban, ami arra utalt, hogy a jóasszony mellébeszél.

- Tényleg megfogadom kedves rokon a tanácsodat! Abbahagyom az ivást. Már képzelődöm. A doktor úr is megmondta, hogy a nagy ivászatnak először az lesz a vége, hogy képzelődöm, utána pedig megdöglöm.

- Így van, kedves rokon, és hogy erre ne nálunk kerüljön sor, holnap reggel kiviszlek a vasútállomásra, és felszállsz a Budapestre tartó vonatra.

Tovább már nem hallgathattuk a kettejük „meghitt” beszélgetését, mert észrevétlenül ki kellett osonnunk a templomból” - fejezte be a mesélést nagyapám.

 A déli harangszó

Sári azonnali elutazása nagyon jókor történt, megmentett bennünket egy kellemetlen vizsgálódástól, és megcsillant a remény, hogy lemossa rólunk a ránk, néhány süldő gyerekre nehezedő gyanút, nevezetesen, hogy mi húztuk meg a katolikus templom harangját pontban fél tizenkettőkor, minek folyamodványaként a mezőn dolgozó emberek korábban mentek ki a földek szélére, hogy az akácfák, jegenyék árnyékában elfogyasszák a szakajtóruhába csomagolt ebédkéjüket. A postamester elfordította a kulcsot hivatala ajtajában, az öreg hentes szegre akasztotta bőrkötényét és hazaindult, hogy bekanalazza a levest. A kovács kiszaladt a műhelyéből, felnézett az égre, még kettőt koppintott a fogóba szorított tüzes patkón, belenyomta a hideg vízbe, de a sercegését már nem hallotta, mert gurult vele a tömörgumis bicikli a jól megérdemelt ebéd irányába. Ebédelt az egész falu. A gazdag ember  kövér tyúkból főtt pörköltet, a szegény  rántott levest vagy a föld végén szalonnát vöröshagymával. Amint lecsúszott az utolsó falat is, mindenki indult vissza a dolgára. Szaporodott a rendre vágott sarjú a Sió réten, formálódott az új patkó, tette a dolgát a postamester, a hentes és a többiek.

És ekkor történt valami! Megszólalt a katolikus templom delet jelző harangja. Az ismert, megszokott dallamban kongatta minden égtáj felé a levesnótát. Gondolkodik a postamester, töri a fejét a hentes, silabizál a furcsa helyzeten a bozótban kaszáló parasztember, tépelődik a kovács, szalad a templomhoz a kántor, amint meghallja a megduplázott harangszót:

- Megbolondultam? Vagy csak megcsaltak érzékeim? – kérdezi a munkáját éppen befejező harangozót.

- Dehogy, kántor uram! - válaszolt az öreg kötélrángató.– Ez a harang valóban meg lett kongatva, úgy félórája. Én is hallottam, de mikorra ideértem már egy teremtett lelket sem láttam. Fogalmam sincs, hogy ki űzött tréfát belőlünk!

- Pedig nagyon is jó lenne utánajárni. Hátra kellene kötni a sarkát ennek a szemtelen és tiszteletlen embernek. Hát nem szégyelli magát ez az istentelen? Bolondot csinál az egész faluból. Még jó, hogy nem a vészharangot szólaltatta meg!

- Még szerencse! – helyeselt a harangozó. – Kerülne csak a kezembe, bíz isten, egy fertály évig ráncigáltatnám magam helyett ezt a nehéz kötelet, nekem már nagyon nehezemre esik – kesergett a hajlott korú, bütykös ujjú, aszott öregember.

- Bejön az még a mi utcánkba! – fűzte hozzá reményét a kántor.

Ettől a naptól, aki csak tehette a becstelen briganti után tudakolódzott, merthogy az egész falu becsületén esett folt, és csak egy megoldás létezik: azt a plecsnit onnan el kell távolítani, amilyen gyorsan csak lehet. Gyanúba került a postai kézbesítő, aki éppen arra járt abban az időben, habár őt akár ki is menthette volna Katinka, mivelhogy éppen vele bujálkodott ezen időben a kazal mögött. Gyanús volt még az intéző úr kocsisa, aki ezen a napon kimenőt kapott a tekintetes úrtól, de őt meg a halcsősz Pista éppen ekkor csípte nyakon, amint éppen halat varsázott a Sióban.

- Egyedül a mi nagy gyerekekből álló kompániánk állt gyanú fölött – meséli tovább a történetet nagyapám. – Mi a Csordahegyen a rongylabdánkkal ingereltük a Tóthék kutyáját. Ott voltunk minden – mármint kettőt leszámítva -, mert Jancsi és Pista elindultak dinnyét lopni. A dinnyelopáshoz eszelték ki menet közben ezt a harangozósdit. Az egész úgy kezdődött, hogy útban a dinnyeföldre, megszólalt Jancsi:

- Te, Pisti! Mi van akkor, ha észrevesznek, felismernek bennünket?

- Ne félj semmit! – nyugtatta a kicsit izgulós társát a fiú. - Itt ez a kalap, és a föld szélén tedd a fejedre! – vette ki a tarisznyájából a fejfedőt egy másikkal együtt. - Ezek alatt biztosan senki nem ismer fel bennünket.

- Pisti, nekem van még egy jó ötletem arra az estre, ha mégis gyanúba kerülnénk.

- Mondd már, mi az! – kapott a javaslaton a másik gyerek.

- Szóval nekem az a tervem, hogy csak az egyikünk menjen le a dinnyeföldre, a másik pedig húzza meg a harangot.

- És ez mire lenne jó?

- Kettő dologra is! Az egyik, hogy mindenki erre figyel, és szabad a préda a földön, a másik pedig, ha mégis felismerni vélik a dinnyelopót, akkor beismerjük, hogy mi harangoztunk. Ezért legfeljebb egy kis pajesztépést kapunk a plébános úrtól, de a lopásért nagyobb büntetést. Érted már?

- Értem! – felelte Pisti, és válaszában ott lapult az egyetértés, hiszen ez egy nagyon épkézláb ötlet, a harangozással kimentik magukat a dinnyelopás gyanúja alól.

- Hát ez volt a harangozás oka, és így történt az egész, ahogy most elmondtam - folytatta nagyapám. - Eredményesnek bizonyult az elterelés, mert észre se vették, hogy hiányzott a dinnyéből, inkább a harang foglalkoztatta az embereket. Sári elutazása nagyon jókor jött, és főleg jókor bukott meg a misebor kortyolgatásán, mert minden bűnt rá lehetett kenni. Legalábbis ezt gondoltuk. Egy ideig le is csillapodtak a kedélyek, a falu kimondta: Sarolta, a pesti, italozó életmódot folytató leány bűnösségét, mi pedig boldogan éltük tovább a poros falu kamaszainak sajátságos életét. Egy ideig nekünk énekeltek a madarak, és nekünk ragyogott a nap, mígnem egy szép napon, feledve szégyenét, túlélve, hogy kiebrudalták a faluból, megérkezett Sarolta, az úri lány. Először arra gondolt, hogy azért nem köszön neki a falu népe, mert rájárt a miseborra, de a kántor – a jó rokon – hamarosan felvilágosította, egyben jól le is hordta:

- Idefigyelj, te szégyentelen! Milyen keserűséget borítasz még szegény fejemre? Mi a jó fenének kellett neked felcsapnod harangozónak?

- Miről beszélsz kedves rokon? – kérdezett vissza a megszeppent vendég.

- Arról, amikor legutóbb itt voltál! Ne is tagadd, te kongattad meg a harangot!

 - Na, álljunk meg egy szóra kedves sógor! Én megittam a bort a sekrestyében, amit le sem tagadnék, mert ebben valóban bűnös vagyok, de én mást nem követtem el. Azt sem tudom, hogy hogyan kell harangozni! Ellenben az egyik napon nekem is feltűnt, hogy jóval korábban harangoznak délre. Megnéztem az órámat, és láttam, hogy legalább félóra volt még vissza a 12-ig. Kipillantottam az ablakon, és amikor befejeződött a kongatás, egy nagyfiú osont ki a templomból.

- Felismernéd?

- Ezer közül is!

A kántor hamarosan intézkedett, hogy a jómadár a falu igazságszolgáltatása elé kerüljön. A valódi elkövetőnek büszkesége nem engedte, hogy letagadja a fejére olvasott bűnt, beismerte tettét:

- Valóban én voltam! – felelte.

A büntetés pedig nagyon igazságos volt. Negyed éven át ennek a belevaló gyereknek kellett minden délben harangozni. Kicsit még irigyeltük is érte.

 A vadlibák

Talán 1912 nyarán történt gyerekkorom egyik legérdekesebb kalandja – folytatta meséit nagyapám. - Valamelyik nagyvárosból két 10–12 éves forma rokongyerek érkezett vendégségbe a tanító úrhoz, aki megkért bennünket, hogy pesztráljuk őket.  Belevaló két kölyök volt, semmivel se voltak se jobbak, se rosszabbak, mint mi, falusi kamaszok. Jöttek velünk mindenhová, ha kellett rúgták a rongylabdát, kergették a nyulat a legelőkön, és nem maradtak ki a Sión történő tiltott halászatainkból sem. Megtanítottuk őket a varsa és a szigony kezelésére, az ürgeöntés tudományára, és arra, hogy kell kifüstölni a rókát a lyukból.

Egyszer úgy adódott, hogy a tanító úrék több napra elutaztak hazulról, és a két vendéggyereket az idős házvezetőnőre bízták, aki a felügyeletüket aluszékonysága miatt csak hiányosan tudta ellátni. Úgy őszintén, melyik gyerek ne használná ki ezt a hirtelen a nyakába zúduló szabadságot? Ezt tette a két városi srác is. Leléptek otthonról, és azonnal csatlakoztak hozzánk, az öt helybéli jó baráthoz, ahhoz a kis kompániához, akik éppen akkor terveztük el – már ki tudja hányadszor –, hogy nyakunkba vesszük a Kiliti határt, majd a Ságvárit, és felkeressük a betyárbarlangot. Az öregektől már annyi mindent hallottunk erről a helyről, hogy most már saját szemünkkel is szerettünk volna meggyőződni róla, hogy mit rejt az erdővel borított domb alatti üreg. Alaposan felkészültünk az útra. Összeszedtük a szükséges eszközöket, amit fontosnak gondoltunk a nagy „feltáráshoz”.

- Fegyvereket kell készíteni! – javasolta Pisti.

- Milyen fegyvereket? – kérdezte Jancsi.

- Legalább egy vagy két íjat, jó néhány vesszővel. Kell egy kisbalta, legalább egy élesebb bicska és botok, amelyek segítenek a hegymászásnál – magyarázta Pisti.

- Azon kívül élelemre is szükség lesz, mert ez a kiruccanás lehet, hogy kétnaposra sikeredik – javasolta Dezsőke.

Hamarosan összegyűjtöttük a szükséges eszközöket, ami nem okozott nagy nehézséget, mert mindenkinek volt – csak úgy merő véletlenségből – egy íja készen, több vesszővel. Igaz, hogy ezek a vesszők nem vadászathoz készültek, mert csak egy egyszerű nádból és az elejére húzott bodzarudacskából álltak, amik a szükséges súly jelentették, pótolva a nyílhegyet. Na, de gyerek kezébe leginkább csak ilyen való. Mindenki tett a tarisznyájába egy darab kenyeret, kevéske szalonnát, vöröshagymát, paprikát, paradicsomot és egy kis sót.

- Ez az étel akár kettő napra is elegendő lehet! – állapítottam meg, látva a bespájzolt nyersanyagot.

- Azért ehhez még néhány halat is fognék a Sióban! – állt elő a javaslattal Géza.

A többieknek is tetszett az ötlet, és úgy határoztunk, hogy a Siót érintve indulunk a következő nap kora reggelén az erdőre. Az egyik városi gyerek a fejét csóválva mást javasolt:

- Ki tudja, hogy mennyi idő kell a hal megfogásához. Lehet, hogy egyet sem is sikerül fogni,  és csak az időt pazarolnánk rá a kirándulás napján. Mi lenne, ha már ma megfognánk azt a bizonyos halat, és korán reggel már csak az útra kell figyelnünk!

- Igazad van – hallatszott az elismerés minden irányból.

Azon kaptuk magunkat, hogy már lóg is a zsinór a folydogáló vízbe. Két keszeg akadt a horogra, amikor csobogást hallottunk.

- Ez harcsa lesz! – szólalt meg izgatottan Géza, és már lendült is a szigony a hang irányába. Több gyerek ereje kellett a nagy hal partra ráncigálásához. Azóta se tudom, hogy hány kilós lehetett, de úgy saccra vagy hat. Elmentünk jó messze a Siótól, és a halat valahol a bozót bokrai közt, ahol már nem jár a halcsősz, kibeleztük, megtisztítottuk, nyárson megsütöttük. Belakmároztunk belőle, a maradékot hét egyenlő darabra vágtuk, majd mindenki a sajátját szakajtóruhájába csomagolva belecsúsztatta a tarisznyájába.

Másnap korán reggel indultunk. Hamarosan a Széki-réten jártunk, egy darabig a patak mellett, majd a Mester-földek mellett elhaladva átléptük a kiliti-ságvári határt. Sokat gyalogolás után elértük a Betyár-barlangot. Körbenéztünk benne, majd megettük a magunkkal hozott sült halat, pihentünk még egy keveset, úgy elindultunk hazafelé. A két falut elválasztó stuffer mellett, a búzatarlón, nem messze a dűlőúttól egy megtermett vadnyúl minket meglátva futásnak eredt. Egyszerre három nyílvessző suhant utána, és az egyiktől felbukfencezett. Pisti odaszaladt a mocorgó állathoz és jól kupán vágta. Hátsó lábainál fogva egy darab madzaggal felkötötte az egyik fára, és néhány perc alatt megszabadította bundájától.

- Most mit csináljunk ezzel a sok hússal? – kérdezte Géza.

- Haza nem vihetjük, mert botrány lenne belőle, ezért az lenne a legjobb, ha megsütnénk! – adta az ötletet Jancsi. – Mennyi sónk van még? – érdeklődött, és Feri, az egyik városi fiú kivett a tarisznyájából egy kisebb zacskót vagy 20 deka sóval. Hamarosan előszedték a tarisznyákból a maradék szalonnát is, kenyér azonban már nem maradt.

- Nem tesz semmit! – nyugtatta meg a többieket a másik városi fiú. – Az én tarisznyámban van egy kis krumpli, azt megsütjük. Megteszi kenyér helyett.

Hamarosan sült a nyúl a nyárson.  Jól megtűzdeltük szalonnával, a tűz parazsában pedig készült a héjában sült krumpli. Teljesen lekötötte a figyelmünket az étel „mezei” készítése, észre se vettük, hogy a tarlón két vadliba közelít felénk: hol a földön sétálva, majd a szárnyukat kiterjesztve, gágogva, hol lassabban, hol kissé gyorsabban.

- Nézzétek azt a két vadlibát! – ocsúdott fel Géza a meglepetéséből. – Valami miatt nem tudnak felszállni. Fogjuk meg őket, hazavisszük, hátha tojnak, és lesznek kis vadlibáink!

Mindenki elfogadhatónak tartotta az ötletet, és néhány perces hajkurászás után a két állat összekötött lábakkal gágogott bele a nagyvilágba. Ekkor dörrent először az ég. Most még egy kisebbet, de hamarosan követte a nagyobb és a folyamatos égzengés, egyre erősebben támadó széllel és esővel. Felkaptuk a cuccainkat, sültnyulastól, libástól, és futás a bokrok mögé, ahol a megmenekülésünket jelentő nagyobbacska nádoldalú fészer szinte elnyelt bennünket. A fészer – de nevezzük inkább kunyhónak - földpadlóján jó néhány kéve leveles kukoricaszár feküdt, ugyanilyenek több helyen a nádoldalnak támasztva is voltak. Úgy látszik, hogy a kunyhót télen is használhatták – talán a vadászok –, és ezzel szigetelték a házikót a hideg és a szél ellen. Most is igazán jó szolgálatot tett. Rá is lehetett ülni, feküdni, szükség esetén tüzet is lehetett rakni belőle a magas kunyhó közepén. Nekünk még nem kellett a tűz, nem volt hideg, és a ruhánk is épphogy csak egy csöppet lett vizes, az meg magától is meg tud száradni. Gyorsan berendezkedtünk menedékházunkban. A kévéket a kényelmünknek megfelelően raktuk össze, és elhatároztuk, hogy megkóstoljuk a vadnyúlpecsenyét. Egyszer csak Pisti megszólalt:

- Fiúk, ezeknek a szegény vadlibáknak kellene egy kis vizet adni! Látom, hogy nem éhesek, mert tele a bögyük, megtalálták az elhullott gabonaszemeket, de amíg az eső neki nem eredt, itt a környéken nem volt lehetőségük inni.

- Már látom is az itatójukat! – mosolygott Jancsi, és rámutatott a fészer eresze alatti, a zuhogó esőtől vízzel telt árokra. Lábuknál fogva a kunyhó bejárata melletti akácoszlophoz kötöttük a két szárnyast. Amíg  azok csak úgy virityelték az életet jelentő vizet, mi  az egyre jobban ránk terülő sötétben beszélgettünk. A fő témánk természetesen az volt, hogy mikor áll el az eső, és mikor indulhatunk haza. Hamarosan annyira besötétedett – részben a beborult ég, részint az idő előre haladta miatt -, hogy egyre világosabbá vált a számunkra, hogy reggelig mindenképpen a nádépítmény lakói leszünk. Azt azonban gondolni se mertük volna, hogy lesznek lakótársaink is. Éppen lobogni kezdett a Géza által megrakott tűz a kunyhó közepén, amikor kiszűrődő fénye két alakot világított meg. A kalapjukról és a kakastollról azonnal felismertük a két csendőrt. Személyesen is ismertük őket, már többször találkoztunk velük.

- Mit csináltok itt? – kérdezte az idősebbik.

Töviről hegyire elmeséltük nekik, hogy kerültünk ide. Főleg a libáink érdekelték őket.

- Hogy kerültek hozzátok ezek a ludak? – érdeklődött a fiatalabb.

- Itt fogtuk a tarlón ezt a két vadlibát! – mondtuk el újra a históriánkat.

- Gyerekeim! A vadlibák majd valamikor ősz végén érkeznek északról, most pedig nyár van. Felénk ilyenkor nincsenek vadludak.

- Hát akkor ezek mik? – kérdeztem.

- Ezek házi ludak. Az nem tűnt fel, hogy nem tudnak repülni?

- De igen, csak arra gondoltunk, hogy talán a nagy meleg vagy valamilyen sebesülés miatt nem tudnak felszállni.

- Senkit nem láttatok a környéken? – tette fel a kérdést az öregebb.

- Nem – feleltük kórusban.

A kérdések elfogytak, hallgattunk, bámultuk a lángok által megvilágított nádfalat, amikor a fészer széles ajtónyílásán a bent lévőket hajszálhíján elsodorva, egy szürke gebe vontatta lovas kocsi hajtott be.

- Végre tető van a fejünk fölött! – kiáltotta ujjongva a kocsis, de meglátva a kakastollakat, ugyanazzal a lendülettel irányította is ki az apró szekerét a zuhogó esőbe.

A fiatalabb csendőr ekkor már erősen tartotta a kantárszíjat, és a kocsi a rajta ülő két vándorszeméllyel marasztalást nyert. A kocsiderékban elhelyezett nagy ketrecből éktelen libagágogás hallatszott. A sarokban a megkötött két liba szorgalmasan válaszolgatott előkerült társaiknak. A tűz fényében azonnal látszott, hogy egy udvarból valók a szárnyasok. A két gazfickóra bilincs került. Mi a csendőrökkel és a két gazemberrel együtt hajnalig a fészer oltalmát élveztük, majd hazaindultunk, ment mindenki a maga dolgára.

Az otthoni dorgálástól az öregebb zsandár igazolása mentett meg bennünket, amelyben megemlítette, hogy a közreműködésünkkel kerültek elő az ellopott libák, nyerték el büntetésüket a tolvajok.

5. Dudás Károly:

    Legendák a Villányi vendéglőből

1. Sörpótló a Villányi kocsmában

Valamikor a múlt század közepén, egy forró júliusi napon történt. Annyira meleg volt a Villányi kocsmában, hogy az teljesen megzavarta a rexasztalt körülülők szépérzékét, véleményalkotó és döntéshozó képességét. Így fordulhatott elő, hogy Jenő, eddigi énjét meghazudtolva nekihasalt egy jeges nagymálnának, ami néhány pillanatra visszataszította a friss aggyal gondolkodó emberek világába. Amikor ráeszmélt, hogy a Balatoni sör helyett mást ivott, először csak bambán meredt maga elé, majd a jobb kezével felemelt 3 decisre bámult, aztán megrázkódott, és megszólalt:

- Gyerekek!A kurva nagynénémet! Nézzétek meg…! De nézzétek meg, hogy mit csináltam! Én, most, itt, ebben a rosseb ette nagy jó módomban átvertem a hasamat!

- Mi van Jenő? Mi történt? – kérdezte a székről ijedtében majdnem leforduló üveges tekintetű nagydarab mafla gyerek, a Pityu.

- Úgy van, ahogyan mondom! – szörnyülködött tovább Jenő. – Becsaptam a saját magam által sok éven át nevelt gyomromat!

- Mi a mennydörgős ménküt csináltál? – kapcsolta be magát az eseményekbe Sanyi.

Ő az a hajós Sanyi, aki szinte mindig a tavon tartózkodott, de vizet csak akkor ivott, ha véletlen alámerült, és kénytelen volt belekortyolni a Balatonba – a la natúr. Ja, meg néha olyankor, amikor a sok maligántól néha napján a fűben talált elaludni, és a megeredt eső belecsurgott a szájába. Ilyenkor aztán ugyanúgy szörnyülködött, mint Jenő a nagy málnától.

- Mit csináltam, mit csináltam? Nézzétek már, ezt is megértem, lealáztam, megcsaltam, becsaptam a hasamat! Málnát adtam neki!

- De legalább sörösüvegből cumiztad volna be! – incselkedett Dezsőke, aki eddig csak az asztalán álló, egyre szárazabb zöld üveget bámulta. Nézte, szuggerálta, de az bizony üres maradt.

A dologhoz hozzátartozik, hogy a kocsmában elfogyott a sör, az utolsó üveggel pontosan Jenőke itta meg. Várták hát a szállítókat, de valahol eltéríthették őket, mert valahogy nem akaródzott nekik ideérni. A nagyon nagy baj abból adódott, hogy a szóda is elfogyott, így a fröccsnek is befellegzett. Tiszta borral pedig a 35 fokos melegben nem kísérletezik az ember. Maradt a várakozás, a semmibe bámulás, az értelmes arckifejezések próbálgatása a dekorlapos asztalok fölött. Úgy várták a nedűt, mint Franciska néni a vasútállomásra induló fél tizenegyes esti buszt, amely soha nem érkezett meg, mivel nem is szerepelt a menetrendben.

A személyzet próbálta csillapítani, nyugtatni a türelmetlen, a teljes kiszáradás küszöbén álló, megviselt vendégeket, de ők vigasztalhatatlanok maradtak. Egyszer csak valami berregés hallatszott a távolból. Többen felpattantak a székről, és kitódultak az utcára, ahol keserűen állapították meg, hogy megérkezett a fagylaltos motoros triciklijével. Hát persze, hogy megörült a kocsmából kiáramló sok embernek. Szokatlan volt neki ugyan a társaság személyi összetétele az alapján, amennyit ő a férfinépnek a fagylalthoz való viszonyáról eddig tudott.

- Ebben a nagy hőségben minden előfordulhat – gondolta, és már húzta is ki a Pannónia lámpafejéből a slusszkulcsként használt kézigránát-biztosítószeget. - A környék legfinomabb fagylaltját hoztam! – szólította meg a csapzott „egyéneket” a fagyis fiú. - Maguknak megszámolom gombóconként 50 fillérért, és lássák, hogy kivel van dolguk, a tölcsért pedig ingyen adom – jópofizott a legény, azonban az őt körülvevő szempárokból valami olyasmit olvasott ki, hogy ezekkel az emberekkel most nem igen lehet viccelni.

- Öcsém, arról beszélj inkább, hogy a sörösöket esetleg nem láttad-e valahol! – dörrent rá Dezsőke a fiúra.

- Hogyne láttam volna! – válaszolt a fagylaltos. – Ide olyan öt kilométerre szerelik az IFA hátsó kerekét, úgy hiszem durrdefektjük volt. Az pedig eltart egy darabig - adta meg a nem éppen megnyugtató választ a motoros cukrász, aki összeszedte a bátorságát, és ismét felajánlotta a lajtjában lévő citromost, mivel már a sárgabarackos elfogyott, sőt 10 fillért engedett is a gombóconkénti árból. A csupa „A” betűvel kezdődő italhoz – a sörhöz, a borhoz, a pálinkához - szokott férfiemberek megkóstolták a már-már olvadó félben lévő édes-savanykás készítményt.

- Hogy ízlett? – kérdezte, amikor a felnőtt, nadrágot viselő vendégek mind egy szálig benyalták az első gombócot. Jenő felelt a kérdésre, merthogy éppen ránézett a fagyis, amikor érdeklődni „tetszett”.

- Édes öregem, ami azt illeti, életmentő italként fogyasztható, de a becsület, édes komám, a férfiúi becsület, az a nem mindegy…!

- Nem értem! – nézett a fiú a nagydarab emberre.

- Van neked fogalmad arról, hogy mi lenne, ha a Tiborcz kocsmában megtudnák, hogy mi itt szép nyugiban fagylaltozunk? Nem állnánk meg a lábunkon előttük…többé soha az életben…mert még ha alkoholtartalmú fagylaltot hoztál volna! Úgy tudom, hogy ilyent még nem találtak fel! – sopánkodott a szegény „bűnös” lélek.

- Várjon csak bátyám! – csillant fel a cukrász szeme. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy én tudok megoldást a nagy keservükre?

- Itt, kedves gyermekem, elsősorban a jó hideg sör segítene, vagy a hideg szóda, de egyik sincs, úgyhogy most várunk, mint fakanálra a lányok segge a búcsúban.

- Azt hiszem, én tudok megoldást a bajukra! Tudna hozni  nekem ide ki, a kocsma elé egy üres kétdecis poharat és egy stampedli rumot?

- Hogyne tudnék! – felelt a nagydarab, térült fordult, és már a fiú kezében volt a két pohár.

A rumot beleöntötte a kétdecisbe, és ráemelt négy gombóc fagylaltot.

– Tessék, ezt kóstolja meg! – tolta oda a jóembernek.

A fagylalt már enyhén lágy volt a nagy meleg miatt. Hideg volt ugyan, de már kezdett folyékonnyá válni, ami könnyűszerrel iható, és kellemes italt képezhetne magában is, de hát a férfiember szenvedne emiatt nagy szégyenében, mert hát soha többé nem kerülhetnének a Tiborcz kocsma látogatóinak a szeme elé. Most azonban más a helyzet! Rumot iszik a magyar ember, csak a nagy melegre tekintettel lehűti kissé a langyos italt. Jelen esetben jó hideg citromlével.

Ennyi rum soha életben nem fogyott július derekán 35 fokos melegben egyetlen kocsmában sem, mint akkor itt a Villányi kocsmában. A fagylaltos fiúnak pedig bejött a trükkje: nem maradt rajta a tégely fagyi.

Kíváncsiak vagytok rá, hogy milyen íze van? Próbáljátok ki!

2. Aluról az ibolyát…

Petitől, egyik ismerősömtől hallottam ezt a sztorit:

- Néhány haverral üldögéltünk a falu nemrégen felújított kocsmájának félreeső zugában, és egykedvűen kóstolgattuk a ki tudja már hányadszor telelöttyintett poharaink tartalmát. Pisti, az öreg viccmesélő már kifogyott a történeteiből, Jenő pedig már harmadszor könyökölt mellé a „kocsmaszögletes” dekorasztalnak. Józsi még bírta, még jöhetett a kisfröccs, még nem volt kellően üveges a tekintete. Én csak úgy illedelmesen szürcsöltem a lóhúgyra emlékeztető hirtelen sárga, meg nem mondom honnan szalajtott üdítőt. Persze, hogy nem bolondultam meg, hogy így átverem a gyomrom a söröskorsóban elém tett löttyel, de hát vezetőbeosztásban mellőzni kell az alkoholt. Józannak kellett maradnom, mert a csapat megszavazta, hogy ma én vezetem a mindenkit házhoz szállító Trabantot.

Egyszer csak nyílt az ajtó, komor tekintettel, nagyon szomorú arccal belépett Dezső. Odatolt az asztalunkhoz egy széket, rádöccenent, és mint akinek minden mindegy, elvette előlem  furcsa színű italomat, és már tolta is magába a nehezen elviselhető folyadékot.

- Hű, mi a jó franccal kínáltál meg? – kérdezte bambán, mintha rátukmáltam volna elkedvetlenítő italomat.

- Te választottad, te nyúltál érte, így hát tiéd a szenvedés is! – feleltem vigyorogva.

Dezső homlokán a ráncok mintha szaporodni kezdtek volna, és egyszer csak kinyögte a  bánatát:

- Nagy a baj testvérem, nagyon nagy!

- Mi van Dezsőkém? Mi történt?

- Nagy baj várható ma este Feri bátyámmal.

- Mondd már, mi van Feri bácsival!

- Szegény öreg ma este alulról szagolja az ibolyát - felelte Dezső, annyira bánatos arckifejezéssel, hogy az asztalnál kókadozó társaság egyszeriben kijózanodott.

- Nem mondod? Nem is volt beteg szegény! – sajnálkozott Józsi.

- Látod? És mégis! Ilyen ez a kegyetlen élet, ezt kell megérni szegénynek! Megyek is, viszek neki egy üveg vörösbort, abból a nagyon finomból - mormogta maga elé, és elkezdte lukas nadrágzsebében keresgélni az abban sosem volt forintokat. – Na, erről ennyit – mondta lemondóan. – Nem tudok vinni bátyám, így kell átverekedned a magad nagy szenvedéseiden!

- Várjál már cimbora! – mondtam neki. – Összedobunk a haverokkal egy üveg borra valót, ennyivel tartozunk szegény Feri bácsinak.

Megvettük a bort, és Dezső elviharzott a sötétzöld üveggel. Másnap elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Feri bácsi családját, és ha még él az öreg elbeszélgetünk vele, ha meg már nem, akkor részvétünket fejezzük ki a feleségének. A legnagyobb meglepetésünkre az öregnek semmi baja nem volt, érkezésünkkor éppen a szomszéd kutyáját kergette vasvillával. Nem értettük, hogy mi történt, miért mondta Dezső, hogy az öreg estére meghal. Neki is szegeztük hamarosan a kérdést, de ő váltig állította, hogy ilyen beszéd – mármint, hogy a nagybátyja halni készül – a száját el nem hagyta.

- Én csak azt mondtam, hogy ma este az öreg alulról szagolja az ibolyát. Nem tehetek róla, hogy hallottam, amint Ibolya ángyom mondta tegnap az öregnek: Ferkó, úgy készülj, hogy ma este én leszek felül!

Dezső napok óta nem merte betenni lábát a kocsmába.

3. A sörösüveg

A kocsmáros egykedvűen tekintett ki az ivóból, morgolódott egy kicsit magában, és mérgesen jegyezte meg:

- Már megint késnek a sörösök. Hamarosan vége a pályán a meccsnek, és még mindig nem ért ide a Balatoni világos.

- Arról nem is beszélve – jegyezte meg az egyik vendég -, hogy megint olyan lesz, mint a ló- húgy, nem lesz idő lehűteni.

- Ne mérgelődj, Jenő!  - szólalt meg a vendéglős. – Megjöttek, hallom a rozzant IFA prüszkölését, talán most lehetnek a kanyarnál.

Hamarosan fékezett a teherautó, és megkezdődött a lepakolás. Két törzsvendég is beállt a sorba, és egy-kettőre a helyükre kerültek a hordók és üvegek, és hűlhetett – a helyiek által árpabambinak nevezett – keserédes ital. Az áruszállítók továbbálltak, és a segítők megkapták a nekik járó sörüket, mégpedig a kicsit jobb fajta Kinizsiből, amiből néhány még az előző szállítmányból árválkodott a hűtőláda alján.

Jenő az üveget a szájához emelve megállapította, hogy ez valami különleges anyag lehet, mert jobb aromája van, mint a tegnapinak.

- Hát persze, majd a Te kedvedért minden nap másik fajtát csapolnak. Ugyanolyan ez barátom, mint a tegnapi, csak kicsit jobban le lett hűtve. Éppen ezért óvatosan kortyolgasd, nehogy bajod essen! – fűzte hozzá Lajos, akit a legutóbbi leltározáskor fel akartak írni a leltárívre, mert hát régi bútornak nézték.

Jenő szót fogadott, és óvatosan kóstolgatta a komlóból elővarázsolt ízkombinációt. Lassan fogyott az üveg tartalma, talán egy deci maradhatott még az aljában, amikor Jenő letette az asztalon lévő néhány másik üveg mellé, és tovább beszélgetett a haverokkal. Aztán kicsit később, amikor kínzó szomjat érzett, ösztönösen nyúlt az üvege után, s lusta mozdulattal emelte a szájához. Ebben a pillanatban történt valami. Először csak egy nagy ordítást hallott, de nem értette, hogy mit kiáltanak, a következő pillanatban pedig valaki kirántotta a kezéből – a szája elől – a már majdnem befelé löttyenő sört, persze az üveggel együtt.

- Hogy az a kaporszakállú krepp-papírturbánt a fejére tekerő török szultánját! – csúszott ki száján a tőle számtalanszor hallott káromkodás. – Mi a jó franc van itt körülöttem? Ki mer megakadályozni a szomjam oltásában? – tette fel a kérdést a cimboráknak, de leginkább Dezsőnek, aki bátorkodott elvenni szomjazó szájtól az életet adó italt.

- Bocsáss meg Jenőkém! – kezdte a meaculpázást a nagydarab sértettnek az aprócska „merénylő”.

- Mit bocsássak meg? De most mondd meg őszintén, Dezső, mit bocsássak meg! Az még hagyján, hogy rám ordítasz azzal a horgolócérna vékony hangoddal, de azt már hogy a jó fenében bocsássam meg, hogy kikapod a kezemből az utolsó másfél korty sörömet? Na mesélj!

- Jenőkém, hidd el, hogy én most bátorkodtam megmenteni a te életedet – dadogta Dezső.

- Azzal akartad te megmenteni az életemet, hogy halálra ijesztesz azzal a földön túli, iszonytató hangoddal, és azzal, hogy megvonod tőlem az italomat?

- Momentán most ezzel – vette fel a bátrabb formáját a kisember.

- Ne legyen Jenő a nevem, ha ezt értem! – csóválta a fejét nagydarab 120 kilós izomkolosszus, és mivel a jólneveltsége is azt diktálta,  elnevette magát, de azért még egyszer rászólt  a Dezsőre.

- Mesélj barátom!

A mélynövésű emberke pedig a helyett, hogy megmagyarázta volna tettét, az addig a kezében tartott és hüvelykujjával a szájánál befogott üveget ívó cimborája elé emelte. A melák rápillantott az üvegre, és azonnal észrevette, hogy az aljában lévő nagyon kevés sörben mozog valami.

- Mi a jó fene van a sörömben? – üvöltötte, és egy mozdulattal kitépte a megrettent haver kezéből a butellát. – Egy egér! Hogy az a… - és kezdődött a körmondat, amelyben szakállakat meg egyebeket emlegetett.

- Látod? Ezért kaptam ki a kezedből az üveget, mert ha te ezt most felhajtod, a rágcsáló kukoricás zsáknak nézi a belsődet, és akkor neked idáig tartott.

- Hogy kerülhetett bele ez a jószág az italomba?

- Egyszerűen belemászhatott, amíg beszélgettünk. Tudod mi ebből a tanulság?

- Mi? – kérdezte a mamlasz Góliát?

- Ha egyszer egy sörösüveget a kezedbe kaparítottál, azt le ne tedd, amíg ki nem csavartad a benne lévő nedűt!

Azóta van, hogy a férfiember egy pillanatra se engedi el a sörösüvegét!

4. Grenadírmars a Villányi vendéglőben
 

Sok éve már, hogy megtörtént, amit most igyekszem a legnagyobb hitelességgel elmesélni. A kiliti színjátszó kör már sokadszor adta elő a János vitézt. Azon a bizonyos napon délutánra esett az előadás, amely a korábbiaknál is fergetegesebbre sikerült.  Akkor legördült a függöny, az alkalmi színészek és a nézőközönség együtt vonult át a Villányi vendéglőbe, ahol - farsangi időszak lévén - bált rendeztek. A kompániával tartott a faluban vendégeskedő rátarti házaspár is, akiknek a jó humorú és jó énekhangú szereplők, Sára Feri bácsi, Hencz Lajos bácsi és Gondán Jóska bácsi asztalánál jutott hely.

- Meg kéne leckéztetni a nagyságos urat és a nagyságos asszonyt – szólalt meg Sára Feri bácsi, iskolánk igazgatója, amint a két érdekes szerzet kényeskedve kivonult a mosdóba, hogy rendbe szedjék magukat.

-A számból vette ki a szót igazgató úr! – felelt lelkesen a pörgebajuszú, mosolygós szemű Hencz Lajos, aki egy órával korábban a színpadon mint Bagó énekelte, hogy ”Fáj a kutyának a lába, elütötte a szómába”.

- Kitaláltam valamit! – szólalt meg Gondán József.

- Mondja Jóska! – sürgette az igazgató bácsi.

- Mi lesz a báli vacsoramenü? – kérdezte Jóska bácsi.

- Alighanem az egyik marhapörkölt, a másik pedig sertéspörkölt – felelte Lajos bácsi.

- Adja ide azt az étlapot Lajos! – mutatott az asztalon lévő menükiírásra a nagy mókamester, Gondán József, és a Sára Ferenctől kölcsönkapott tollal beírt a két fajta vacsora alá egy harmadikat: grenadírmars.

- Biztos, hogy a harmadikat rendelik ezek a piperkőcök? – kérdezte Lajos bácsi.

- Nem biztos! Akkor adtunk az ördögnek egy pofont.  Ha pedig mégis, akkor pedig vessenek magukra - adta meg a választ a tréfa kiötlője.

- Mi lesz ebben vicc? Az, hogy nem lesz harmadik étel?

- Á, dehogy! Lesz az! Bizony lesz ám! Pontosan ez lesz ebben a vicc! – felelte sejtelmesen Jóska bácsi.

- Honnan kerítünk nekik grenadírmarsot? A szakácsok csak két fajta pörköltet főztek – toldotta meg a beszélgetést Feri bácsi.

- Mindent megoldunk! – válaszolt magabiztosan Jóska bácsi, ezzel odaintette az alkalmi felszolgálóként tevékenykedő Nyári Istvánt.

- Te Pisti, megoldható – e, hogy grenadírmarsot szolgáljatok fel, ha a kedves vendég netalán azt rendelne?

- Lassabban Józsi bátyám! Legalább az egyik kereket akassza be, mert nagyon meglódult a völgynek ez a szekér! – felelte a maga stílusában Nyári István, akinek humorért nem kellett a szomszédba menni. A felszolgáló, akit a „színészek” tájékoztatták a készülő tréfáról,  készségesen vállalta a ráosztott szerepet.

- Na, akkor Pisti, a te feladatod ebben a dologban: amennyiben a kedves vendég grenadírmarsot rendel, menj át kérlek hozzánk, és mond meg Eszti nénédnek, hogy a tányért vagy a tányérokat pakolja meg a tegnapi maradékunkból!

- Rendben – válaszolt a pincér, és sejtelmes mosollyal folytatta munkáját.

A házaspár visszaérkezett az asztalhoz. A nagyságos asszony új frizurát varázsolt magának, és a korábbi halvány szájfénye helyett pirospaprikára emlékeztető színt kent az ajkára. A nagyságos úr pedig úgy kipödörte a bajszát, hogy e legkackiásabb huszár főhadnagy is megirigyelhette volna. Egy darabig csöndben üldögéltek az asztalnál, aztán a hölgy megkérdezte az asztaltársaságot:

- Nem tudják véletlen, hogy mit szolgálnak fel vacsorára?

- Még nem néztük meg az étlapot – füllentett Lajos bácsi, erre az asszony vizsgálgatni kezdte a vacsora kiírást.

- Nézd csak, kedvesem! – szólt élete párjához. – Végre van valami hozzánk illő étel is, nem mindig az a parasztos ilyen pörkölt és olyan pörkölt – ezzel elégedett mosollyal letette az étlapot.

Hamarosan megjelent az asztalnál Nyári István alkalmi felszolgáló, és már írta is kis noteszébe a rendelt ételeket.

- Tehát a három úrnak marhapörkölt, a hölgynek – csókolom a kezét – és a férjének grenadírmars.

- Igen kérem! – felelte kényeskedve az asszonyság.

A pincér távozott,  de hamarosan hozta is a három ínycsiklandozó – kiliti asszonyok által főzött – finom pörkölttel, és a házaspár által rendelt két adag étellel.

- De kérem, én grenadírmarsot rendeltem, ez pedig közönséges krumplistészta!

- Kérem tisztelettel – mosolygott a pincér –, Ön azt kapta, amit rendelt, ez grenadírmars.

- Nem kérem! Ez krumplistészta! – erősködött a férj is.

- Ha jól értettem, akkor Önök nem kérik a grenadírmarsot?

- Jól értette!

- Helyette tudom ajánlani ízletes marha - vagy sertéspörköltünket. Melyiket választják a kedves vendégek? – kérdezte a pincér.

- Egy ilyent, egy olyant! – válaszolta a férj.

A felszolgált pörköltet először megpróbálták finomkodva enni, majd amikor rápillantottak a három vagány kiliti férfira, és látták, hogy ők bizony nekigyürkőztek a szaftba kevert nokedlinak, ők is követték példájukat.

A két vendég néhány óra múlva cipőjét lerúgva ropta a vendéglő zenekara által „alámuzsikált” táncot.

Kilitiek írták

Gróf Antal

1. A Papkutai pacsirta éneke
2. Májusfaállítás a 30-as években
3. Kendernyomó
4. Kukoricafosztás
5. Tollfosztás
6. A falu kultúrája a 30-as évek végén, 40-es évek elején
7. Táncos lábú kiliti fiatalok
8. A Balatonkiliti leventék
9. Hogyan tanította a Szigeti József a kiliti gyerekeket
10. Inasságom története
11. Édesapám/ Szávocskin Nikita/ halála

A papkutai pacsirta éneke

Valamikor réges-régen, amikor még pelyhes volt az állam, úgy 1941 vagy ’42-t írt a „Frissújság” kalendáriuma, a Papkuta melletti búzatáblához gyülekeztünk aratni.  Abban az évben nyáron szokatlanul száraz, meleg idő volt. Napközben a búza szára úgy törött, hogy nem lehetett belőle kötelet csinálni a kévekötéshez. Ezért az aratógazda, Vaskó Jóska bácsi, aki már akkor a hatvanadik éve felé járt, úgy döntött, hogy másnap reggel korábban gyülekezzünk a búzatábla puszta felőli részén, és a korai harmatos búzából csavarjunk annyi kötelet, amennyi egész nap elég lesz.
Az arató banda – mert így hívták azt a nagy csoportot – olyan korán összegyűlt, hogy a Nap még csak akkor fényesítette a sugarait a Föld túlsó oldalán, azért, hogy amikor felkel, olyan fényesek legyenek azok a sugarak, hogy abba aztán belenézni ne lehessen.
Nemhogy pirkadat, de még pitymallat sem volt. A falusi ember azt tartja a pirkadatnak, amikor a Nap még nem látható, de keleten az ég alja már kezd világosodni. A pitymallat meg ez idő előtt van. Ha meg kellene fogalmazni, hogy mi az a pitymallat, azt mondanám: ébred a természet. Az éjszaka alatt leszállt harmattól összetapadt fűszálak ilyenkor válnak el egymástól. Ilyenkor ébrednek fel a korán kelő madarak is. Ezért hallhattam a pacsirta énekét.
Még akkor a munkát nem kezdtük el. Volt, aki pihent egy kicsit, volt, aki csak beszélgetett, én már vártam a jól ismert parancsszót: auf!, de annál sokkal szebbet hallottam. Megszólalt a pacsirta!  Felnéztem a hang irányába, és láttam, hogy a pacsirta nem messze tőlem a búzatábla széle fölött 6-8 méter magasan szinte egyhelyben szállong és énekel. Majdnem úgy, mint a kolibri, de a pacsirta kicsit szállongott. Le-föl 10-15 centi körül, de nem repült onnét el. Azt gondoltam, hogy biztos a kicsinyeinek vagy a párjának énekel. Valószínű, ott van a fészke a közelben. És ma ezt szeretném leírni, hogy milyen érzés volt hallgatni – de sajnos nem tudom. Nem találok olyan jelzőt, amivel ki tudnám fejezni azt a gyönyörű érzést, ami fülön keresztül egészen a lélek közepéig hatott. Rosszul ébredő kisgyermekeket lehetne vele megnyugtatni. Nem gondoltam az egész napos kemény munkára. Betöltötte az egész érzelmi világomat a pacsirta éneke. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem voltam álmos, csak el voltam bűvölve. Nem is figyeltem semmi másra, csak a pacsirtát néztem és hallgattam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már csak egyedül állok az út szélén. Nincs a közelemben senki. A többiek már mennek dolgozni. Az ám, menni kell, szólít a kötelesség! Futva indulok utánuk. Kapom fel az első marék harmatos lekaszált búzát, automatikusan, gyorsan csavarom egymás után a köteleket. Még igazán nem is vagyok itt. A pacsirta sincs sehol. Talán elrepült vagy leszállt a fészkére. De én még mindig mintha hallanám. De csend van, csak a munka zaja tölti be a levegőt. Most már teljes lényemmel a munkára figyelek. Vidáman csavarom egymás után a köteleket. Most érzem igazán, hogy a boldogság érzete bennem maradt. A nehéz munka is csak játéknak tűnik. Mit tud ez a kis madár! Hiszen talán csak öt percig énekelt, és egy egész napig tartó boldogsággal ajándékozott meg.
Már többször gondoltam rá, hogy elmegyek arra a helyre, ahol ez történt. Megvannak-e még azok a nagy akácfák, amelyek az út két oldalán álltak, vagy újak nőttek helyettük? Miért vágyom én oda? Hiszen ez egy egyszerű takarodó út volt. Talán az emlékek miatt? Vagy ilyen lehet a honvágy csírája? Ki tudja!

Ha az akkori időkre gondolok, az akkori arató munkára, az jut eszembe, hogy a mai emberek már nem is ismerik a kézi aratás módját. Talán nem is tudnák megcsinálni. De már nincs is rá szükség. A technika fejlődésével átvették a gépek az emberek munkáját. A gépeknek meg dalolhat a pacsirta! A pirkadat tiszta levegőjét betölti a kipufogó gáz füstje. A pacsirta dalát meg elnyomja a traktorberregés. Az aratók dalát bizony nem nyomja el semmi, mert nincs arató, nincs dal. Pedig akkoriban az aratóbanda – a senki által nem vezényelt dalárda – olyan szépen énekelt az úton hazafelé, hogy öröm volt hallgatni. Próbálták utánozni a pacsirtát.
Ha ez nem is sikerült, de megmaradt az emléke mindkettőnek.
 

Májusfaállítás és a táncos napok a 30-as, 40-es években

A falusi kultúra megjelenésében mindig is eltért a városi kultúrától. A nagyvárosokban már évszázadokkal ezelőtt is voltak színházak, ahol megírt játékokat mutattak be. Természetesen az apró falvakban nem lehetett színházat építeni, de nem is volt rá igény.
A falusi kultúra, a falusi szórakozás inkább a néphagyományokra épült. Éppen ezért a régi népszokásokat megőrizték, és évről - évre ünnepélyesebbé tették. Az ünnepek kialakulása főként a vallási ünnepek megtartása volt, de megünnepeltük a nemzet dicsőséges vagy gyásznapjait, egyéb eseményekhez kötődő napokat, esetleg évszakhoz kapcsolódókat.
Így született meg a májusfa állítás vagy a májusfatánc hagyománya is.
Ha a fiatalság a májusfa alatt akar táncolni, akkor előbb májusfát kell állítani.
Mikor? – Májusfát április 30-a éjféltől május 1-e hajnalig kell felállítani.
Hogyan? – Úgy, hogy azt senki észre ne vegye! Még a házbéliek sem, akinek az udvarán állítják.
Ki állítja, és kinek? - Egy olyan legény, aki már jó ideje teszi a szépet a lánynak, és most bizonyítja, hogy ő már olyan legény, aki képes májusfát is állítani, és ezzel tanúsítja komoly szándékát.
Most elárulom, hogyan csináltuk mi annak idején, mert mi is voltunk ám legények! 1946 május elseje előtti időszak volt. Valaki felvetette közülünk a májusfaállítást. Igen ám, de senki sem udvarolt senkinek. Híre jött, hogy a felső faluvégiek állítanak májusfát.
- Akkor mi is! – volt a határozott válasz.

Tudni illik: mi az alsó faluvégen laktunk. A rivalizálás pedig évek óta vagy talán időtlen idők óta folyt a falu két végén lakó legények között.
Már csak egy kérdés maradt: kinek állítsunk májusfát? Több lány neve is felmerült. Valami miatt egyiket sem fogadta el a baráti társaság feltétel nélkül.
Egyszer csak valaki azt mondta, hogy állítsunk a Szincsák Mancinak. Vagy meglepődtünk, vagy nem, de percek alatt eldőlt, hogy odaállítjuk a fát.
A részleteket megbeszéltük. Tatai bácsit megkerestük azzal, hogy huszonkilencedikén szeretnénk elhozni az erdőről a fát.
- Jöhettek, kaptok egy szép fát.
A megbeszélt napon elment hat legény kerékpárral az erdőbe. Kaptak egy nagyon szép, magas, sudaras fenyőfát. Kivágták, és a hat kerékpáron hazahozták az erdőből, ami legalább négy kilométer messze volt, de így kellett haza hozni, hogy senki se lássa, mert különben elveszíti a titok a varázsát. Tehát este későn, tíz - tizenegy óra tájban.
A fa egy napot pihent Reziék kertjében, és másnap jött az „állítás” ideje. Igen ám, de Szincsákéknak harapós a kutyájuk.
- Hogyan tudnánk bemenni az udvarba a kutyától úgy, hogy ne vegyenek észre?
Na, akkor most jövök én! Megkérdeztem:
- Kinek van hosszú tavaszi kabátja?
A Gubicza Karcsinak, Szili Pistának és nekem volt. Nos, hát mondom:
- Mi hárman kigomboljuk a felöltőnket, csendben, óvatosan bemegyünk az udvarba, és ha jön a kutya, nem csinálunk mást, csak két kézzel széttárjuk a kabátunkat, majd összehúzzuk és leguggolunk, aztán felállunk, majd megismételjük a kabátnyitást.

Így is történt. A kutya vadul rohant felénk. Én egy kicsit előrébb voltam a két barátomtól, azért, hogy bizonyítsam, hogy nem kell félni a kutyától. Bemutattuk a „kabát cselt”. A kutya megtorpant, és a második felvonás után úgy elfutott, hogy a hírét sem hallottuk egész nap.
Ezután csendben kiástuk a gödröt. Olyant, mint a villanyoszlop állításhoz is kell, és beleállítottuk a 23 méteres fát. Persze előtte fellobogóztuk, meg egy teli sörösüveget rákötöztünk.
Nem volt ám könnyű munka! Létrákat és rudazó kötelet kellett használni, hogy baj nélkül, és jól sikerüljön a májusfaállítás.
Másnap reggel már messziről is lehetett látni, hogy Szincsákék udvarában áll a legmagasabb és legszebb májusfa.
Igaz, a kutya hiányzott az udvarból. Két nap múlva előjött valahonnan. Biztosan az éhség előcsalta.
Ezután egy hónapon keresztül vidáman táncolhattak a környéken lakó fiatalok.
Hogy mi volt ebben az igazi kultúra? Sokan azt gondolják, hogy a szórakozás lehetőség a fiatalság részére. Szerintem pedig ez csak a felszín. Az igazi kultúra az, hogy ez a hét fiatal megmutatta, hogy ők már nem csak legények, hanem érett férfiak, akik képesek egy szóra, egy ilyen feladat végrehajtására másokért, és mindenki örült a közös sikernek.
Így élt tovább a falusi kultúra Kilitin, generációról - generációra.
 

Falusi népszokások Balatonkilitin – mint a kultúra része

KENDERNYOMÓ

Megpróbálom leírni azokat a hagyományokat, amelyeket az elődeink is az ő szüleiktől vettek át, és még mi is folytattunk fiatal korunkban.
Megemlítem először is a kendernyomót. Az első feladat az, hogy el kell vetni a kendermagot, amiből kikel a kender tavasszal, őszre megnő és megérik. A kendert úgy aratják, hogy „nyűvik”, vagyis kihuzigálják a földből. Azért kellett nyűni, mert így gyökerestől kijön a földből. Ha lekaszálnák, akkor a kender kemény torzstöve a földben maradna, és következő évig nem korhadna el. Így rontaná a termőföld minőségét, és a művelést is nehezítené. Ha kinyűtték, kévébe kötik, majd boglyába rakják. Ha  befejeződött az utóérés, akkor leszedik a magot, és a száraz kenderkévéket elviszik a közeli tóba. Berakják,  áztatják mindaddig, amíg alkalmas lesz arra, hogy  kiszárítás után a háncs-pozdorja szétválik, elkülöníthető a rostoktól. Akkor a kendert törik és tilolják. Így kapjuk meg azt a kenderkócot, amiben már nagyon kevés rostanyag maradt. Az így nyert kenderkócot összehajtogatják kis kerek pom-pomokká, így alkalmas a kendernyomóra.
Mivel ez egy igen időigényes munka, ezért őseink kitalálták, hogy összehívják az ismerős kis- és nagylányokat, mert így csapatban jobban telik az idő. A fiúk meg amúgy is idetalálnak, mert ahol lányok vannak, ott nemsokára fiúk is lesznek. Így aztán megy a munka is, és közben szórakozik a fiatalság.

Nos, még csak most kerülhet sor a kendernyomóra. Ez úgy történik, hogy a lányok sorba állnak a kapu és a kerítés mellé, és minden lány a talpa alá tesz egy kendergombolyagot , aztán szép lassan kezdi tiporni a mezítelen lábbal. Kb. két óra hosszat kell tiporni egy-egy gombolyagot, amikorra olyan finommá válik, hogy már alkalmas lesz egy kis tisztogatás után a felhasználásra. A fiúk meg közben ismerkednek a leányokkal, a házigazda megkínálja őket egy kis pohárka borral; és mindez olyan egyszerűen és természetesen történik, hogy senki nem is gondol arra, hogy ez egy munka, hanem szórakozva, vidáman eltelik az este. Barátságok kötődnek és szerelmek szövődnek. És mindez olyan meghitt körülmények között, aminőt érdemes lett volna átmenteni a jelenkorra.

Ha most be lehetne azt mutatni, hogy azok a nyers falusi legények mennyire vigyáztak a kiejtett szóra, nehogy egy meggondolatlanul tett kijelentés miatt rossz hírük keletkezzék!  Vagy az a kedves meg ne haragudjon rá.
Bizony, abban az időben a fiúk, a legények sokkal nagyobb tiszteletet adtak a leányoknak, mint manapság. Pedig akkor nem volt még szó nálunk a női egyenjogúságról. De nem ám! És nem is voltak egyenrangúak a férfiakkal. Pardon! Ezt most nem egészen pontosan írtam le. Helyesen így szól a mondat: Nem is voltunk egyenrangúak a leányokkal. Ugye mennyivel másabb így az értelme a mondatnak?! A legények bizony nagyon is odafigyeltek a magatartás írott és íratlan szabályaira. Udvariasak voltak nemcsak a lányokkal szemben, hanem minden felnőttel szemben is. Figyelmesek és előzékenyek. Így akartak elismerést szerezni saját maguknak. Mert bizony a „falurádió” hangja sokkal gyorsabb volt és hangosabb, mint a vezetékes rádió. És akit a „falurádió” hangja marasztalt el, azt nehezebb volt elviselni. Gondolom, hogy tudja mindenki, hogy mi volt az a „falurádió”. Hát a lányos mamák véleménye! Bizony azt ajánlatos volt tiszteletben tartani.

Talán minden nem is jut eszébe az embernek úgy 70-80 év távlatából, de még egy jelentős eseményt megemlítek. A fiatalok, sőt már a gyermekek is ilyen alkalmakkor tanulták meg a népdalokat, a magyar nótákat és még a táncolást is. Sokszor lehet mostanság hallani, hogy az utcán a fiatalok belekezdenek egy nótába. Aztán a második strófánál kurjongatásba torkollik a nóta, mert nem tudják a szöveget. Kár. Nagyon nagy kár! Ennyivel mindig szegényebbek leszünk. Így veszítjük el önmagunkat.
Nem tudom, hogy él-e még az a szokás, hogy szerenádot ad a fiú a lánynak.
A szerenád adása olyan volt, mint egy nyilvános tiszteletadás, mint egy szerelmi vallomás!
De énekelni is tudni kellett! A kislány és a mamája boldog és büszke volt rá, hogy milyen szép szerenádot kapott a múlt este. De ha nem volt szép, akkor a büszkeség helyett a szégyen érzés jelentkezett, s akkor jól tette a legény, ha hosszú időn keresztül még a ház közelébe se merészkedett!
Azt gondolom, hogy talán sikerül érzékeltetni, hogy az akkori időben milyen is volt a falusi kultúra.
Ez az esemény, a kendernyomó, ez egy munka volt. Tehát a munka végzése közben szerzett kulturális élmény a munkát szórakozássá minősítette át.
Tulajdonképpen ez az igazi kultúra alapja. Nem lehet gyűlölve szeretni. A kultúra csírája a szívünkben van. Azt kell ápolni!
 

Kukoricafosztás, mint a kultúra része

Akár hiszik, akár nem, a kukoricafosztás egy igazi paraszti munka, ennek ellenére teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy igenis, ez is része a falusi kultúrának. Először is: alkalom a csoportos együttlétre. Együtt vannak két vagy három generáció képviselői is. A társaság többsége fiatal, de vannak középkorúak, és néha-néha még egészen idősek is beülnek a fiatalok közé. Nos, ebben az összetételben kulturáltan kell viselkedni a fiatal társaságnak, mert ha valaki szabadjára engedi a nyelvét, akkor bizony az öregebb társaságból hamar megkérdezi valaki, hogy: „Ej, te gyerek, hol tanultad ezt a beszédet?” Az ifjú meg nem mondhatja, hogy: „édesanyámtúl”, vagy „idesanyámtul”, hanem mélyen hallgat. Ez már maga a megszégyenülés. És még most jön a dorgálás második része: „Ha apád hallaná, mit szólna hozzá?” Ebben a mondatban már az is benne van, hogy esetleg megtudhatja.
Ez csak egy kiragadott példa, de van ennek még több változata, amelynek figyelembe vétele hatással van a beszélőre, az ott lévők magatartására. Tehát a közösség nevel. Ezért merem azt állítani, hogy a kukoricafosztás is lehet része a falusi kultúrának.
Ha már itt vagyunk, hogy felvetődött a népszokások gondolata, hát gondoljunk bele, hogy a népszokások megtartása nem más, mint a hagyományok megőrzése. Ebben pedig benne van apáink, anyáink iránti tisztelet. Amit ők szépnek, jónak tartottak, azt tiszteletből vagy praktikusságból mi is megtartjuk. A szüleink korában eljártak Luca napján családokat köszönteni. Mi is eljártunk gyermekkorunkban. Sajnos ma már csak hallunk róla, hogy valamikor ilyen is volt.
A Luca köszöntés úgy történik, hogy testvérek vagy jó barátok,  3-4 fő, együtt mennek házról- házra, mindegyiknél van egy furkósbot, amelyre egy darab lánc van felerősítve, és ahogy mondják a köszöntőverset, aközben a bot végét ütemesen ütögetik a földhöz, ami kopog, de inkább zuhog, a lánc meg zörög.
A köszöntő vers így szólt: „Luca- Luca kitty-kotty, kitty-kotty, majd hajnal lesz, majd megvirrad, szólnak a kakasok a góréba’. Ha nem adnak diót, elviszem a hízót! ( Megint Luca-Luca strófa)
Most egy jókívánság: „Kentek lányának akkora csöcse legyen, mint egy dorikorsó”. (Ismét a Luca-Luca strófa), majd egy vicces fenyegetés: „Ha nem adnak szalonnát, levágom a gerendát”. Mindig adnak valamit, mert ha nem, akkor a népszokás szerint rosszkívánságot kell bekiabálni.
A rosszkívánság pedig így szól: „Egy kotlósa legyen, az is tetves legyen!” A csutakszalmából, meg ami a kezünkben volt, a lakás ajtótól a kisajtóig el kellett szórni egy kis részt. Így a szomszédok hallhatták, a korai járó-kelők pedig láthatták, hogy:” na, ezek nem adtak a köszöntőknek semmit.”
Ma már sajnos a Luca köszöntést nem is lehetne megoldani, mert az utcai kisajtók kulcsra vannak zárva. A kerítés vagy kapu tetején pedig tilos bemászni. Akkoriban meg dicsérendő volt. Persze más világ volt akkor, és más világ van most. Így hát ezt a hagyományt nem igen lehet átmenteni, megőrizni utódaink részére. Ennyivel is szegényebb lesz a kultúránk.
 

Tollfosztás, mint a falusi kultúra része

A tollfosztás kimondottan téli foglalkozás. Különösen a lányos házaknál volt nagyon fontos. Itt készítették elő a majdan eladó sorban lévő leány stafírungját.
Abban az időben volt olyan szokás, hogy amikor a lány férjhez ment, azonnal megkapta az édesanyjától a két ágyra való dunyhát, párnát, amelyek dagadtra voltak tömve libatollal. Aztán még a takarókat, hat vagy tizenkét darab lepedőt, törülközőket és minden egyebet, amire az új családnak szüksége lehet.
Akkor még számon tartották, hogy mennyi és milyen stafírungot kapott a fiatal menyecske a szülőktől. Nos, hát ezért kellett több éven keresztül fosztani és gyűjteni a tollat, hogy mire a lányt megkérik, addigra készen legyen a hozomány.
Mivel ez a munka is igen időigényes feladat volt, ezért itt is az volt a szokás, hogy különösen a lányos anyákat hívták meg esténként a fosztóba. Az asszonyok persze vitték magukkal a lányaikat is, mert a finom, szorgalmas női kezekre szükség volt. Ide már a legények sem igen jöttek, főleg a hely szűke miatt, meg azért is mert a tollfosztás olyan jellegű tevékenység, ahol a résztvevőknek is csak kevés mozgással járó tevékenységet lehetett végezni. Ugyanis a toll minden nagyobb mozdulatra elkezdett felszállni. Tehát arra kellett vigyázni, hogy a tollpelyhek maradjanak szép nyugodtan az asztalon, a helyükön.
Ahogy gyűlt a pehely az asztalon, úgy időnként a gazdaasszony elrakta egy párnahuzatba.
Aztán így folytatódott a fosztás addig, amíg a toll el nem fogyott, vagy az idő járt későre.
Természetesen a munka közben beszélgetni lehetett, és beszélgettek is. Ilyenkor dőlt el a világ sora, megbeszélték, hogy ki, kinek teszi a szépet, ki, kihez való vagy nem való.
Volt olyan család, akinek több lánya és sokkal több libája volt. Ott eltartott a tollfosztás egy- két hétig is. És minden este haza kellet kísérni a jövendőbelit és a jövendőbeli anyóst. De mi az, hogy kellett? Én nem találkoztam egyszer sem olyan legénnyel, aki szeretett volna kimaradni ebből a „nehéz” feladatból.
Hát ilyen volt a tollfosztó est.
Szép volt, jó volt, és főképpen fiatalok voltunk.

A falu kultúrája a 30-as évek végén és a 40-es évek elején

Az első világháború után született gyerekek ebben az időszakban jártak iskolába. A kisgyerek már életének második, harmadik évében kezd megismerkedni a körülötte lévő világgal.
Amire a hetedik évében jár és beíratják az iskolába, már megismeri az összes háziállatot. Tudja, hogy a tehénnek kisborja van, a lónak csikója született, a disznónak kismalacai lettek, a kendermagos tyúk pedig kiköltötte a tojásból a pelyhes kiscsirkéket, és így tovább. Az élet folyásával együtt nő fel, és ismeri meg a körülötte lévő világot. De nem csak az állatvilágot ismeri meg, hanem a növényeket is. A fákat, bokrokat, virágokat, füvet, gabonát és mindenfajta kerti veteményt. Tudja, hogyan vetik a búzát, hogyan ültetik a krumplit.
Már nyolc- tíz éves korában segít az anyjának a dughagymát eldugdosni az ágyásba, és napról napra láthatja, hogy bújik ki a földből a kis hagymalevél, amely az ő keze által került oda. Ez a tanulás nagyon hasznos. Ezt az ember nem felejti el egész életében. Aki ezt az iskolában könyvből tanulja meg, az hátrányban van azokkal szemben, akik e folyamatban benne éltek, benne nőttek fel.
Az iskolában viszont együtt tanulják a gyermekek az írást, olvasást és a számtant. Ahogy az évek múlnak, mindig több és több tantárgyat kell megtanulni. A kisdiákok a képességük, tehetségük és szorgalmuk szerint sajátítják el több- kevesebb mértékben a szükséges tudásanyagot.
Balatonkilitin 1941-ig a hat elemi osztály és a három ismétlő volt a kötelező képzés. Az ismétlő oktatásban hetente egy alkalommal – csütörtökön délelőtt – kellett részt venni. A többi napokon mindenkinek dolgozni kellett otthon, a mezőgazdaságban vagy az iparban.
Ezt befolyásolta a szakmák felé történő orientálódás, de főképpen a család lehetősége.
Ebben az időben már a hatodik osztály elvégzése után sok gyermek többet tudott az írás, olvasás és számolás terén, mint a szülei. Ezt a hiányt kívánták megszüntetni az iskolai tanítók, ezért az őszi és téli hónapokban hetenként egy-egy este az iskolában a tanító úr vagy az előadás anyagát jól ismerő személy tartott „népművelő” előadást az ott megjelenteknek.
Ezeknek az előadásoknak volt oka, jelentősége és haszna.
Mi volt az oka? Először is: amikor a katolikus vallás szerint esti litániákat tartottak a templomban, mindig arra a napra tették a népművelő előadást is. Így, aki meg akarta hallgatni az előadást, az elment litániára is, és tele volt a templom. Aki pedig a litániára akart elmenni, az meg ott maradt előadásra is, és tele volt az iskola is. Ugye milyen egyszerű dolog volt a megoldás?
Na, és ejtsünk pár szót a jelentőségéről is! Az ilyen összejöveteleken találkoztak a sógorok, a komák, a barátok és még ki tudja, hogy milyen egyéb kapcsolatban lévő cimborák, akiknek mindig volt valami elmesélnivalójuk. Esetleg a legénynek volt alkalma hazakísérni a kislányt, mert akkoriban még nem lehetett ám minden szíre-szóra kísérgetni. Egy szóval: szorosabbra kötődtek a rokoni és baráti szálak. Emberibb volt a szó, és jó szándékú a mondanivaló. Ez volt az igazi jelentősége a találkozásoknak.
Végezetül foglalkozzunk egy kicsit a hasznával is!
Ha most a faluról beszélünk, akkor most itt jegyezzük meg, hogy Kiliti azokban az években főleg mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó nagyközség volt. A lakosság nagyobb része a földeken növénytermesztéssel, otthon pedig állattenyésztéssel foglalkozott. A népművelési estéken pedig minden alkalommal az éppen időszerű munkák elvégzésére kaptak szakszerű segítséget. Például vetéshez a talaj előkészítését, a vetőmag csávázását, szőlőmetszést, permetezést, a gyümölcsfák gondozását, vetésforgót és még sok mást hallhattak a résztvevő gazdák. Azt a sok mindent nem is lehetne itt felsorolni, de talán nem is kell. Az viszont biztos, hogy az emberek olyan útmutatást kaptak a munkájuk elvégzéséhez, hogy kulturált földművelés és állattenyésztés folyt a községben.
Olyan szép volt a kiliti határ, hogy öröm volt nézni, pedig háborús évek voltak, de ennek ellenére bizakodással néztünk a jövőbe.
Gyönyörű tehéncsordát, azaz gulyát hajtott ki minden nap Potó bácsi a legelőre. A tehenek dagadó tőggyel hozták haza a finom tejet.
Tóth Mihály bácsi pedig akkora disznócsordát hajtott, hogy száz méter hosszan tele volt a csordahegyi út a falkával.
A kultúra erősítette a gazdaságot, a gazdaság pedig erősítette a kultúrát. Gazdag volt kiliti lakossága. Talán még a szegények sem érezték magukat olyan szegénynek.
A kultúrát mérni nagyon nehéz, hiszen nincs igazi mértékegysége, de ha arra gondolok, hogy milyen volt az emberek egymás közti viszonya, hogyan köszöntötték egymást úton - útfélen…
A köszöntésen túl is volt néhány barátságos szó. Ezt tartom én kulturált magatartásnak!
Valahogy ezt a jó szokást vissza kellene szerezni, ha már egyszer elvesztettük. Lehet, hogy valaki megtalálta? Kérem, adja már vissza! De ne csak a Kilitieknek, hanem az egész nemzetnek. És meg kell jutalmazni érte, mert nagy kincset talált meg. Ez nemzeti kincsünk, e nélkül országot sem építhetünk.
A kultúrának arról a részéről, amit szórakozásnak hívunk, egyszer, ha Isten segít, ejtek majd néhány szót, mert ebben a községben volt ám a szórakoztató kultúrának is szép hagyománya. Bízom benne, hogy a mai ifjak szívében is van még tűz, csak lángra kell lobbantani.
 

Táncos lábú kiliti fiatalok

Megpróbálom leírni, hogy a háború után hogyan éledt újjá Kiliti kultúrája, illetve annak kis része.
Már a két világháború közötti időszakban is volt Balatonkilitin mindkét vallási felekezetnek ifjúsági szervezete, amelyek külön-külön ünnepségeket szerveztek, bálokat tartottak, színdarabokat játszottak. Néptánc csoportja csak a római katolikus ifjúsági szervezetnek volt. A háború után ezt a szervezetet KALOT- nak hívták. A teljes neve: Katolikus Legények Országos Testülete.
Vége lett a háborúnak. A tavaszi szél kisöpörte a puskaporszagot az országból. Megszűnt az ágyuk és aknavetők durrogása. Megszűnt a golyók fütyülése. Csend van. Újra csend van!
Mintha a harang zúgása is jókedvűen szállna a tiszta légben!
Ilyen szép tavaszt azóta sem láttam, mint amilyen az 1945-ös volt, pedig a hadak lábnyoma ott volt a mezőkön, ott volt az utakon és ott volt a szívekben. De újra béke volt, és újjászületett a remény. Megmaradtunk! Rajta magyar! Újjá kell építenünk megtépázott, megtiport hazánkat!
Ezt gondolta Keller Lajos tanító úr is, aki Kiliti szülötte volt. Azt gondolta: össze kell  hívni az ifjúságot, közösségeket kell szervezni, hogy a község lakossága minél előbb találja meg önmagát. Így született a gondolat, hogy legyen újra néptánccsoport. A gondolatot tett követte. A nyári munkák befejezése után, ahogy a munka engedte, már össze is állt a csoport, és készültünk a tavaszi előadásokra.
Először csak férfi táncokat tanultunk. De párosan szép az élet, így aztán leány táncosokat is kerestünk. Olyanokat, akik tudták vállalni ezt a többletmunkát, és mindent, ami ezzel együtt járt.Kialakult a végleges tánccsoport. Le is írom, hogy kik voltak akkor a csoport tagjai, különben úgy is elfelejtődne:
Táncos fiúk:Vaskó József, Szatmári János, Ükös Gyula, Borbély Ferenc, Kismáté János, Horváth József,Jónás Károly, Tatai Sándor, Hencz Ferenc, Prekáczka Ferenc, Berkes László, Gróf Antal.
Táncos lányok:Friss Ilona, Jakab Rózsa, Nyári Julianna, Tóth Ilona, Tóth Katalin, Szatmári Mária, Jónás Margit, Györfi Ilona.
Amint látjuk, tizenkét férfi táncos volt, és sajnos csak nyolc női táncost sikerült találnunk. De így is hamarosan hírnevet szereztünk a községnek. Itthon is és a környékbeli községekben tartottunk táncbemutatókat.
Már 1946 tavaszán részt vettünk Budapesten az országos néptáncversenyen. Táncoltunk a Sportcsarnokban és a Zeneművészeti Főiskola előadótermében. Országos második helyezést  nyertünk! Nagy volt az öröm, mert nem is számítottunk ilyen elismerésre. Még azon a nyáron táncoltunk Balatonfüreden a Balatoni Hajózás 100. évfordulójának ünnepségén. Akkor Tildy Zoltán volt a köztársasági elnök. Ott ült a feleségével és több kormánytaggal a „díszpáholyban”.  A díszpáholy egy sor szék volt, mögötte padok. Az előadás szabadtéri volt. Ami említésre érdemes, az, hogy történt egy kis malőr is. Ugyanis Friss Ilona /Ica/, aki Kismáté János táncpartnere volt, egy kipördüléses figuránál rálépett Tildy köztársasági elnök úr lábára. Ijedten mondta a párjának, hogy mi történt. Az meg vitte tovább a táncba, és azt mondta neki: „Ne törődj vele!„ – és minden ment tovább a maga rendjén.

 Mi volt a legemlékezetesebb?
Az, hogy a köztársasági elnök úr közénk jött, ölelgetett minket. Szerintem ez volt a legnagyobb elismerés számunkra.
Sokat dolgoztunk, és jókedvűen táncoltunk. Elindult Kilitin a kultúra. A kultúrának egy kis része. Mégis lemostuk az emberek arcáról a háború okozta megpróbáltatások szomorú színét. Reményt… reményt… reményt önteni a szívekbe! Csillogtak a leányszemek. Kipirultak az arcok. Meghangosodott a szó. Az élet visszatért az erekbe.
 És kinek köszönhető mindez? Én úgy gondolom, hogy az Keller Lajos tanító úrnak, aki sajnos már régóta nincs közöttünk. Akit csak Lali bácsinak hívtunk, és most már az is marad. Egész életre szóló barátságok kötődtek. Ő volt az összekötő spárga. Remélem most is vannak még ilyen spárgák, akik szívügyüknek tartják ennek a nagyszerű közösségnek a további boldogulását.

 

A balatonkiliti leventék

Megpróbálok egy pár tollvonásnyi sort leírni arról az időszakról, amely a két világháború között telt el Magyarországon.

Hogyan éltek akkor a fiatalok? Vagyis hogyan éltünk mi, akkori fiatalok? Akik akkor születtek, amikor én is, azok az első világháború utáni első tíz évről csak annyit tudtak, amennyit a szüleik vagy valaki más elmondott nekik. A gyermekkorban az események pedig, úgy tapasztaltam, jobban megmaradnak, mint a felnőttekben. Lehet, hogy nekem is azért jut eszembe sok olyan dolog, ami akkor történt, amikor még gyermek voltam.

Leventefoglalkozásra a fiataloknak a hatodik elemi iskolai osztály elvégzése után kötelező volt eljárni. Egészen addig, amíg a fiatal be nem vonult katonának. Heti egy alkalommal, fél napos időtartamra. A legtöbb évben vasárnap délelőtt tartották a foglalkozást. Egy-két évben volt úgy, hogy szombaton délutánra tették ezt a sportolásra, nevelésre szánt időt.

Azt hiszem, azért osztották be a foglalkozások idejét, hogy ne ütközzön a rendes munkaidővel. Így a fiataloknak nem kellett a munkából kimaradni, viszont a szabadidő ennyivel rövidebb lett.

Hogy mi volt a levente intézmény lényege? Elmondom. Például: egy egyesületbe járt a községben minden levente köteles fiatal, vallásra való tekintet nélkül. Együtt nőttünk fel, ezért nagyobb volt az összetartozás érzése.

Oktatás. Gyakorlatban és elméletben is oktatták nekünk a katonai ismereteket, a rangjelzéseket, a különböző katonai egységek hány főből állnak, stb. Nem csak azt tanultuk meg, hogy az elöljáróinkkal, feletteseinkkel szemben mi a tiszteletadás, hanem azt is, hogy az idősebbekkel szemben hogyan viselkedjünk, vagy hogyan segítsük a fiatalabbakat, gyengébbeket, ha segítségre szorulnak. Azt hiszem, erre most is nagy szükség lenne!

Vagy, megemlíthetném a sportfoglalkozásokat, az egészséges testépítés alapját. A mi községünk nagyközség volt, így fiatalból is több volt, mint a kis falvakban. Kilitin a leventék alkották a sportot. Nem csak a versenyzők sportoltak, hanem mindenki. A legjobbak mentek a járási és megyei versenyekre. Különösen nagy jelentőségűek voltak a megyei versenyek. Voltak nagyszerű képességű sportolóink. Például Bagyula István. Tizennyolc éves korától nem volt súlylökésben legyőzője. Gerelyhajításban és diszkoszvetésben a Barabás testvérek jeleskedtek. Rövid és hosszútávfutásban régebben Pintér Károly volt a legyőzhetetlen, majd amikor ő már katona lett, akkor meg  Fenyvesi nyert mindenben, amiben elindult. Futott rövidtávot, középtávot, hosszútávot. Ugrott magasat és távolt. És mindenben aranyérmet szerzett. De megemlíthetném Mirákovics Jánost és Csordás Jánost, akik a még hiányzó érméket begyűjtötték a már megnyertek mellé.

Még egy szóra visszatérek a Fenyvesire. Magasugrásban, amikor a lécet két-két centiméterrel rakják feljebb, amikor már csak kettő vagy három versenyző ugrik, az előtte lévő versenyző leveri a lécet, visszateszik, és Fenyvesi lazán odalibben, majd egy szaltóval átugorja. A versenyt katonatisztek vezették, és a százados úr rászólt Fenyvesire, hogy ez nem cirkusz. Fenyvesi vigyázz!-ba vágta magát, és azt mondta:

- Kettő centiméterrel tegyék feljebb a lécet!

Aztán nekilendült, és stílusosan átugrotta a feljebb tett lécet. Így fejeződött be a ragyogó verseny. Egy aranyéremmel megint több lett Fenyvesi zsebében.

De volt nekünk egy nagyon jó ökölvívó csapatunk is. Csapó úr, vagy Csapó Gyula bácsi, angol úri szabó volt az edzőjük. A bokszolók közül, akik eszembe jutnak: Nyári Géza I., Nyári Géza II., Erdei Jenő, Péli Balogh István, Varga Gyula, a három Kovács testvér: István, József és János. Róluk csak annyit, hogy mind nagyon jók voltak. A kuriózum kedvéért leírom, hogy 1941 vagy 1942 tavaszán itt járt Siófokon Moreon, a színes bőrű amerikai boksz-világbajnok, és felajánlotta, hogy ha kiállítanak ellene egy nehézsúlyú ökölvívót, akkor jutalomjátékként játszik egy gála-bokszmérkőzést. Erre valakinek eszébe jutott, hogy álljon ki Moreon ellen a Nyári Géza (I.).  Géza vállalta. Nem pénzért! Csak úgy, vagányságból! A ringet a siófoki hajóállomáson állították fel, és nagy tömeg előtt Nyári Géza, a keményöklű falusi legény három menetben helytállt a világbajnokkal szemben úgy, hogy nem fogott padlót. Érdemes rá emlékezni! De a sok jó ökölvívó közül meg kell még említeni Erdei Jenőt, aki sajnos hősi halottként alussza örök álmát valahol Oroszországban. Mi lehetett volna belőle?! Akár még egy olimpiai bajnok is. Technikás volt és gyors. Mi az, hogy gyors? Villámgyors volt. Bátor és magabiztos. Sokszor azt hittem, hogy maga az ördög van a ringben. Ha kapott egy kemény horgot, rámosolygott az ellenfelére, és két-három ütéssel elküldte ellenfelét zuhanyozni. Az meg, szegény, amikor feleszmélt, akkor kérdezte meg, hogy mi történt. Ilyen legények voltak a kiliti leventék. Mi, fiatalabbak, csodálattal néztünk fel rájuk. Példaképnek tekintettük a pár évvel idősebb legényeket.

Azt az örömérzést talán leírni sem lehet, amit akkor éreztünk, amikor a leventesportoló csapat hazaérkezett Kaposvárról, a minden ősszel megtartott megyei sporteseményről, és meghozták a nagy fehér selyem zászlót, amit mindig a legtöbb érmet szerző leventeegyesület nyert. Ez a zászló a legtöbb időt Kilitin töltötte, mert a mi leventéink nyerték majdnem minden évben a legtöbb aranyérmet. A teherautó, ami hozta a sportolókat, megállt a községháza előtt. Elől kitűzve a zászló. Már messziről lehetett látni, hogy ismét a mieink nyerték a megyei versenyt. Amikor leugráltak a nyitott teherautóról, csörgött a zsebükben a sok medália. Volt, aki egy fél marék érmet vett elő. Volt kit csodálni! Volt kit példaképnek tekinteni.  És volt kit irigyelni! No, ez nem a rossz szándékú irigykedés volt. Csak olyan, hogy „én is ilyen szeretnék lenni!”. De ebben nem akadályozott meg senki más, csak a háború! A lelkesedést tőlük tanultam. Nem veszett kárba. Örülök, hogy annak az egyesületnek a tagja voltam!

A levente intézmény akár hiszitek, akár nem, nagyszerű embernevelő intézmény volt. A fegyelem nem valami ránk erőltetett kényszer volt, hanem igazi baráti-bajtársi érzésből táplálkozó saját akaratunk bizonyítása volt. Büszkék voltunk arra, hogy milyen szépen, fegyelmezetten tudunk menetelni. Megvetettük a renitenseket, de segítettük a gyengébbeket. Olyan áldozatkész embereket nevelt akkor az az intézmény, akik a háború befejezése után egy-két év alatt begyógyították az országban a háború ütötte sebeket. Felépítették a romba dőlt házakat. Új hidak épültek egy-két év alatt. Az ember – a teremtés koronája – tényleg az volt. Az ember, az emberek együttes akarata, a siránkozás nélküli szorgalmas munka megteremtette az ország új vérkeringését. Akkor, amikor egy romba dőlt ország maradt ránk! Mégis hittel és bizakodással fogtunk munkához. A pályaudvarok bombatölcséreinek helyén új vágányok születtek, és új állomásépületek nőttek ki a földből. A világ csodált minket. És mi van most? A béke kellős közepén bármerre nézünk, kutató bizalmatlan tekintetekkel találkozunk. Régi barátságok szűntek meg. Családok estek széjjel! A rokonok nem ismerik meg egymást! Hová lett a segítőkészség és az összetartozás baráti érzése? A mostani emberek már nem voltak leventék. Nem volt hely, ahol az összetartozás, az igazi egymás megbecsülése kialakulhatott volna. Pedig erre lenne most a legnagyobb szüksége a magyar népnek! Ha most is lenne levente-intézmény, akkor a mai ifjúság legalább reménykedhetne, majd ismét megteremtik azt a jó magyar szokást, hogy amikor az emberek az utcán találkoznak örömmel és jó kedvűen köszöntik egymást.

A szívből jövő jó kívánság igazi örömöt okoz az embernek. Jókedvű lesz tőle, aki hallja. Még a munka is sokkal jobban megy. El sem fárad úgy az ember, ha jó kedvűen dolgozik. Az ellenségeskedés pedig kedveszegetté teszi az embert. Az acsarkodás meg már egyenesen bűn. Az acsarkodás a lélek megrontója, az igazság elferdítője. Az ilyen ember őszintén örülni sem tud. Azt tartja, hogy legjobb öröm a káröröm. De ilyen lelkülettel nem lehet országot építeni. Két acsarkodó ember akkor tud örülni, ha együtt kárt tudnak okozni egy harmadik embernek. Vagy legalább is rosszat mondanak valakire. Tulajdonképpen ez nem más, mint az emberek közti háborúság. A népek közötti háború is alapjában ilyen lelkületből ered. Hát én azt szeretném, ha nem háborúznánk se kicsiben, se nagyban. Tanuljuk meg egymást elfogadni, megbecsülni, talán még szeretni is! Miért kell nekünk mindig ellenséget keresni? Ha valakit kinevezünk ellenségnek, az előbb-utóbb azzá is válik. Ne az ellenségeskedésben legyünk kiválóak, hanem a barátság megteremtésében, és annak elmélyítésében mutassunk példát! Legyünk leventék! Teremtsük meg környezetünkben a segítőkész baráti kapcsolatokat! Dolgozzunk szorgalmasan, de éljünk boldogan! Gyermekeinket úgy neveljük, hogy a fegyelem ne teherként nehezedjen rájuk, hanem, mint erény legyen a sajátjuk!

Azok az emberek, akik így tesznek, előbb-utóbb a boldogulás felé vezető úton járnak. Az utánunk jövő nemzedékek pedig átvéve a szüleiktől kapott örökséget, azt továbbfejlesztve, boldogan élhessenek e gyönyörű magyar hazában!

Áldásodat add Istenem minden igaz magyar hazafira!

Hogyan tanította Szigeti József igazgató úr a balatonkiliti katolikus gyermekeket?

Amikor én iskolába jártam, akkor még külön felekezeti iskolák voltak. Így a katolikusok a katolikus, a reformátusok a református iskolába jártak.

A szüleim 1935. március közepén költöztek Kilitire. Én akkor az elemi iskola 3. osztályos tanulója voltam. Akkor ismertem meg a Szigeti igazgató urat. Akkor még mester úr volt a rangja. A mester úr kántortanító volt, ami azt jelentette, hogy minden misén és litánián, hétköznapokon és ünnepeken ő orgonált a templomban. Az iskolába járó összes gyereket pedig ketten tanították. Az első és második osztályt Bukovics Teréz tanító néni vezette be az írás és olvasás tudományába, a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályt pedig a mester úr tanította egy teremben, együtt. Mind a négy osztályt.

A négy osztály együttes létszáma közel száz gyermek volt. Ennek fele fiú, fele lány volt. A lányok a katedráról nézve a jobboldalon ültek, a fiúk pedig a baloldalon.

A tanítási nap mindig a templomban, a misével kezdődött. Ezután bementünk az iskolába, és a mester úr valamilyen csendes feladatot adott a harmadikosoknak, valamint a negyedikeseknek, és az ötödik és hatodik osztálynak pedig előadott egy történelmi, földrajzi vagy számtani új anyagot. Ezt azért írom le, mert érzékeltetni szeretném, hogy hogyan tudott egy helyiségben, egy időben négy különböző korú tanulókból álló osztályt úgy tanítani, hogy mindenki tanuljon, egymást ne zavarják, és fegyelem is legyen.

Régen volt egy olyan mondás, hogy a tanítók a nemzet napszámosai. Ezt a mondást a felnőtté válásom során mind jobban igaznak tartottam. Képzeljük csak el, hogy ma lenne-e valaki, aki elvállalná, hogy annyi gyermeket együtt,  minden tantárgyból tanítson, reggel héttől délután három óráig. Nem hiszem, hogy akadna egy is, aki vállalkozna erre.

Hogyan tanított a mester úr? Most megpróbálok leírni egy-két esetet, ami velem történt az iskolában.

Amikor Kilitire költöztünk, másnap az édesanyám elkísért az iskolába. A mester úr beírta a naplóba a nevemet, és rámutatott a padon az egyik üres helyre és azt mondta:

- Ez lesz a helyed!

Édesanyám hazament, én meg ott maradtam, és csendben vártam, hogy milyen is lesz számomra az új iskola. Hamarosan rám került a sor. Kíváncsi volt a mester úr, hogy ez a kis nebuló mit tudhat, aki abból a kicsiny, isten háta mögötti faluból idevetődött. Kihívott a táblához, és feladott egy szorzást. A feladatot megcsináltam úgy, hogy az utolsó számjeggyel szoroztam először, azután a középsővel, és a végén az első számjeggyel. Könnyű volt.

Azt kérdezte tőlem a mester úr:

- Miért így szoroztál? Miért nem az első számjeggyel kezdted a szorzást?

Egy kicsit meglepődtem, ránéztem a táblára és megszólaltam:

- Hát mi így tanultuk, de az mindegy, mert az eredmény egyforma.

Helyreküldött. Ezután tanultam, mint a többiek. Majd negyedikes koromban egyszer kiosztotta, hogy melyik osztály mit csináljon. Nekünk,  negyedikeseknek feldiktált egy dolgozat címet, tehát dolgozatot írtunk. Az ötödik- hatodik osztálynak meg számtan órát tartott. Elmagyarázta, és egy példával megmutatta, hogy a kör kerületét és területét hogyan kell kiszámítani. Amikor végzett vele, megkérdezte:

- Ki vállalkozna egy példa megoldására?

A teremben csend volt, én óvatosan hátra néztem és láttam, hogy nincs jelentkező. Aztán félénken felnyújtottam a két ujjam.

- Mit akarsz?

- Mester úr kérem, én meg tudom oldani.

- Gyere ki!- mondta.

Kimentem a táblához. Ő feldiktált egy méretet, az átmérő vagy a sugár méretét,  és azt mondta:

- Na, csináld meg!

Hát, egy-két perc alatt a feladatot megoldottam. A mester úr odalépett hozzám, az ölébe kapott, végig vitt a padsorok között és azt mondta:

- Látjátok vén szamarak, ez a kisgyerek tudja, ti meg nem mertek vállalkozni rá! – és letett az öléből.

De olyanra is emlékszem, amikor nem tudtam a leckét. Nyelvtan óra volt, és felszólított, hogy mondjam el az igekötőket. Hát én felálltam, de az igekötőkről bizony semmi sem jutott az eszembe. Előtte nap délután kukoricaszárat vágtam a kertben, az igekötők meg ott lapultak a könyvben, a vászontarisznyában. A szégyen pírja pedig kiült a képemre.

- Szamár, ülj le, délben nem mehetsz haza ebédre! - szólt a verdikt.

Alig vártam, hogy dél legyen, és nagyon haragudtam magamra. Amint a többiek hazamentek, gyorsan előkaptam a nyelvtankönyvet, és elkezdtem tanulni az igekötőket. De úgy, hogy ha éjjel álmomból felébresztenek, akkor is tudni kell. Az ebédidő elmúlt, becsengettek. A Mester úr belépett a terembe, rám mutatott:

- Mondd el az igekötőket! – mondta, és a pulpitusra lépett.

Felálltam és elhadartam az igekötőket. Azt mondta, mondd el még egyszer. Ekkor már illedelmesen, nyugodtan ismét elmondtam, ugyanabban a sorrendben az igekötőket. Megszólalt:

- Na, látjátok? Ugye hogy meg lehet tanulni!

Akkor még egy kis ideig szégyelltem magamat magam előtt, de az igekötőket úgy megtanultam, ahogy ő mondta; ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, még a mai napig is, pedig ez 1936-ban történt.

Emlékezetemben él, hogy sokszor belekapcsolta az iskolai anyagba a hazafiságot, a hazaszeretetet. Hogy mi a Haza?

– Az a Haza, ahol születtünk, ahol szüleink, rokonaink s barátaink élnek. Ahol úgy beszélnek, mint mi. Mikor és mitől lesz boldog ez a nép? Ha egymást tiszteljük, szeretjük. Segítsük azokat, akik rászorulnak a segítségre! Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, de ne nézzük le a más népeket!

Sokszor mondott ilyen és hasonló intelmeket. Én ezt nagyon szerettem, mert igaznak tartottam, és addig sem kellet mást tanulni.

Mindig volt arra ideje, hogy hol az egyiktől, hol a másiktól megkérdezte:

- Hogy vannak a szüleid?

Vagy: - Meggyógyult-e a testvéred?

Valahogy mindig olyant kérdezett, ami éppen aktuális volt. Nem is tudom, hogy honnét szerezte az értesüléseit. Bár a falusi hírharang, a szájról-szájra gyakran gyorsabb volt, mint a hivatalos hírvivő.

Az igazgatói kinevezést, ha jól tudom, ’38-ban vagy ’39-ben kapta. Akkor már ismétlő iskolás voltam. Ez hozzátartozott a kötelező iskolai képzéshez. A hat elemi osztály elvégzése után még három évig kellett hetenként egyszer délelőtt iskolába menni. Ez olyan levezető féle iskola volt, de egyúttal helyettesítette a tanonciskola három évét is. Ebben az időben néha-néha mondta, hogy addig szeretne még élni, amíg ezt az osztályt végigviszi. Nem gondolkodtam azon, hogy ezt miért mondja, hiszen nem volt olyan öreg. Meg az emberek nyugdíjas korukban is élhetnek öt-tíz-húsz évet, vagy néha még többet is. Ez foglalkoztatta a gondolataimat, de választ nem találtam rá.

Az ismétlő iskola harmadik osztályát 1941 tavaszán fejeztem be. Akkoriban újságelosztással, -széthordással foglalkoztam. Így majdnem minden nap találkoztam az igazgató úrral. Az újságot általában bevittem a szobájába. Egy alkalommal, az évzáró vizsga után egy-két héttel, amikor bevittem az újságot, a tekintetes asszonytól megkérdeztem, hogy itthon van-e az igazgató úr? Ő azt mondta:

- Bent van a szobájában, vidd be neki.

Bementem az igazgató úr szobájába, és azt láttam, hogy furcsán fekszik a sezlonon. Szóltam hozzá, próbáltam felébreszteni, de nem ébredt fel. Közelebb léptem, és úgy láttam, hogy meghalt.  Visszamentem a konyhába, mondtam a tekintetes asszonynak, hogy valami baj van az igazgató úrral, szólok az orvosnak, hogy jöjjön ide, és elköszöntem. Gyorsan kerékpáron az orvoshoz mentem, és mondtam neki:

- Doktor úr, legyen szíves menjen el a Szigeti igazgató úrhoz, mert azt hiszem, hogy meghalt!

Ezután hazasiettem, mondtam édesanyámnak, hogy figyeljen, ha megszólal a lélekharang, akkor meghalt a Szigeti igazgató úr. És már indultam, hogy a munkámat tovább folytassam, de a kapuig sem értem, megszólalt a lélekharang. Tudtam, hogy a halál elvett tőlünk egy értékes embert, egy bölcs tanítót, egy igazi hazafit.

Így élt, így tanított, és így halt meg Szigeti József igazgató úr. Kilitinek fáradhatatlan és bölcs tanítója.

Emlékezzünk rá tisztelettel!

Gróf Antal: Inasságom története

Egyszer megkérdezte tőlem az egyik asztalos mester, akihez az újságot naponta hordtam:

- Mondd csak, kiskomám, nem lenne kedved asztalos inasnak eljönni hozzám?

Én az örömtől piros arccal és a torkomban dobogó szívvel, csak annyit tudtam mondani:

- De!

Aztán szó szót követett.

- Ha komolyan gondolod, beszéld meg az édesanyáddal, és majd meglátjuk.

Hát, a dolog akkor még nem volt olyan egyszerű, mert akkor még az asztalosság kitanulásáért az inas szülei fizettek a mesternek. Az én anyám pedig nem tudott fizetni. Azt mondta a mester:

- Nem baj, gyere el hozzám négy évre inasnak, bentkosztra és teljes ellátásra. Négy év múlva felszabadulhatsz.

Tudtam, hogy az inaséletből a három is sok, nem hogy a négy, de nem volt más választásom. Annyira vágyódtam az asztalos szakmára, hogy vállaltam a négy évi inaskodást. Meg is lett az alku, 1939. január másodikán elszegődtem Balatonkilitin Szirovatka György asztalos mesterhez négy évre, bentkosztos inasnak. Akkor voltam éppen tizenhárom éves.

Még a gyalupadot sem értem fel, a mesterem egy fenyőpallót tett a gyalupad elé. Rászegezett egy-két stafni véget, hogy magasabb legyen, és egy évig ezen a pallón járva dolgoztam.

A munkámat és a helyemet nagyon szerettem, annak ellenére, hogy napi 10-12 órát dolgoztunk. Vasárnap a műhelyt takarítottam. Délelőtt kötelező volt a templomba menni, de délután mindig akadt valami szakmába vágó feladat, pl. elmenni a szőlőbe valamiért, vagy a méhessel kellett valamit csinálni, esetleg a disznóólból a trágyát kitenni, és új almot rakni helyette a disznók alá. Bármilyen furcsán hangzik is, valahogy mindig megtaláltam mindennek az értelmét, még a sok feladat ellenére is.

A gazdám, /mert akkor gazdája volt az iparos tanulóknak, inasoknak/ a vasárnapi többletmunkákért mindig adott valami kis jutalmat, ha mást nem, hát egy szokáson kívüli jó uzsonnát. Ha méhesbe mentem, jóllaktam lépes mézzel. A szőlőben a legszebb fürtöket én találtam meg. És egyébként is, nem tartottam nehéznek, hogy vasárnap délután, hol ekkor, hol akkor dolgoznom kellett. Egyszóval: azon kívül, hogy sokat kellett dolgozni, és az életkoromhoz képest nehezet is, nincsenek rossz emlékeim az inas élet ezen szakaszából.

Hogy miért írom ezt? Azért, mert az élet tud mostoha is lenni. 1940 tavaszán megbetegedtem. Igen erős ízületi gyulladást kaptam, amely ágyba döntött. Ezután az anyám nem engedett vissza a mesteremhez. Nem tehettem mást, egy gyereknek az anyja parancsol. Elmentem ezután napszámos gyereknek, arattam az uradalomban, masináltam a cséplőgép mellett. Szóval, minden munkát elvállaltam, csak fizessenek. Akkor már erősen bent voltunk a háborús években. Akkor volt a jegyes világ. A szegény emberek közül csak az őröltethetett kenyérgabonát, aki aratással vagy masinálással megkereste a fejadagot. Ez egy nehéz testi munkás esetében évi 240 kg búza volt. Hát én megkerestem. Én arattam, ketten a bátyámmal masináltunk, és megkerestük az egész család évi fejadagját. Különben aki jegyre kapta a lisztet, az kevesebbet kapott, mint az aki őrletni tudott.

Telt-múlt az idő, egyszer, ahogy napszámosként dolgoztam Siófokon Farkas János építészmérnöknél, odajött hozzám az asztalos műhely vezetője és azt kérdezte:

- Öcsi, nincs kedved az asztalos műhelyben dolgozni?

- De, igen - válaszoltam.

- Látom, jól forgatod a kalapácsot. Itt meg táblákat kell összeszegelni - de már mentünk is a műhely felé. Ott mindjárt kiderült, hogy a gyalupad körül otthonosan mozgok. Ez úgy valamikor 1942 őszén volt. Örültem, hogy a műhelyben dolgozhatom, a főnök pedig örült, hogy ilyen olcsó, napszámos bérrel talált egy embert, aki fiatal, gyorsan dolgozik. Egy szó, mint száz, ott ragadtam. Már majdnem egy éve ott dolgoztam, amikor azt javasolta az ottani mester, hogy szerződjek le hozzájuk inasnak, és hozzak igazolást arról, hogy tényleg szerződött inas voltam, így akkor két évre szerződtet, és két év múlva segéd leszek.

Akárcsak a mesében! Ismét megcsillant előttem a remény. El is mentem nyomban a volt mesteremhez. Elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Ő meghallgatott és azt mondta:

- Ne menj Tóni sehová se! Mi már ismerjük egymást. Két év múlva én is felszabadítalak. Gyere vissza hozzám! Meg aztán a barátaid is itt vannak. Ne menj te Siófokra!

Hát így adódott, hogy még egyszer ugyanannál a mesternél szerződtem inasnak, akinél már korábban voltam. Hogy miért döntöttem így? Azért, mert biztosabb megélhetést láttam Szirovatka Gyuri bácsinál, ahol már korábban is inas voltam.

Koránt sem ment minden olyan simán, ahogyan szerettem volna. Édesanyám szigorúan és határozottan elzárkózott az elől, hogy visszamenjek régi mesteremhez inasnak. De máshova sem engedett. Azt mondta, hogy legyek summás az uradalomban. Így aztán elkövettem életem első komoly, de nemes csalását. Édesanyám tiltása ellenére mégis csak elmentem inasnak. Szerződni pedig csak úgy lehetett, hogy a szülőnek vagy a gyámnak alá kellett írni a szerződést. Hát érthető, hogy az anyámnak ezt még említeni sem mertem, hanem bementem az Ipartestületi Irodába, elpanaszkodtam, hogy édesanyám nagyon beteg, adják nekem ide a szerződést,  én elviszem haza, otthon majd aláírja, mert nem tud bejönni. Valószínű, hogy hihetően adtam elő a dolgot, mert az ott dolgozó hölgy a kezembe adta a szerződést. Azzal szépen haza mentem. Megpróbálgattam az anyám aláírását, majd figyelmesen elolvastam a szerződést, amelyben az is benne volt, hogy akinek a hibájából a szerződést fel kell bontani, az négyszáz pengőt tartozik fizetni. Hát gondoltam, nekem ennyi pénzem sohasem lesz, ezért bármi történjen is: egy életem, egy halálom, énmiattam a szerződést nem kell felbontani, az már biztos! Nagyon komoly elhatározással aláírtam az édesanyám nevét. Visszavittem a szerződést az Ipartestülethez, és megkezdtem most már másodszor is az inasságot. Hát ez volt az én csalásom.

A munkát szerettem. A szorgalommal nem volt baj, hiszen akkoriban még a pofon volt az ösztönző bér. Azt már nem nagy örömmel szívleltem volna el, ezért inkább úgy dolgoztam, hogy panasz ne legyen rám. A mesterem ugyan sok munkát követelt, napi 10-12 órát. Néha többet is dolgoztunk, de tudtam, hogy meg van velem elégedve. Ez a tudat sok más dolgot pótolt nekem.

Igen ám, de miért ne legyen valami más baj! 1943-44-ben a hadköteles férfiakat többször behívták pár hónapra katonának. Volt, akit hosszabb időre is, akárcsak a mesteremet. Ilyenkor egyedül maradtam a műhelyben. Egyedül kellett nagyon sok munkát befejezni. Amikor a mesterem eltávozásra vagy szabadságra hazajött, akkor éjjel-nappal dolgoztunk, hogy a haszon meglegyen. Ahogy a háború közeledett hozzánk mindig kevesebbszer jött a mester haza. 1944. december 4-én elfoglalták a szovjet csapatok a községet. Én még mindig inas voltam. Na, gondoltam, itt vagyok mester nélkül. Mi lesz velem? Hogy leszek asztalos?

Nálunk a front megállt, majd ide-oda mozgott, és csak február végén vonult tovább. Ez a pár hónap nem volt unalmas. Már akkor tizenkilenc éves voltam. Sokan, a velem egykorúak, de még fiatalabbak is, már katonák voltak.

A szovjetek rólam és a korbeli itthon maradottakról azt gondolták, hogy katonák vagyunk, a németek pedig minden korunkbelit szökött katonának gondoltak, ezért hát a velem egykorúaknak igen csak nehéz helyzetük volt, és bizonyos esetekben nagyon gyorsan kellett dönteni és cselekedni azért, hogy valamilyen módon sikerüljön azt az erős akaratot megvalósítani, amelyet akkor gyakran mondtunk egymásnak:

- Túlélni a háborút!

De az is biztos, hogy az embernek valahova tartozni kell. Én úgy éreztem, hogy nem tartozom a háborút akarók táborához. Különben is mindig békességre és békére vágyó ember voltam, már egészen fiatal koromban is. Azt kívántam, bár csak minden magyar katona érezné a gondolatomat, és hagyná ott a frontot, gyorsabban vége lenne a háborúnak. Akkor már az ország férfiainak színe-java ott aludta örök álmát a Don-környéki hómező alatt. De ez a kívánság csak kívánság maradt, mert a háború nem úgy alakul, ahogy otthon egy fiatalember szeretné. A sok várva-várt katonafiú, apa vagy férj még menekült, vagy már fogolytáborban volt, vagy vitték Berlinig.

Helyettük viszont jöttek a szovjet hadsereg katonái. Sokon voltak. Majdnem minden házban volt pár katona elszállásolva. Nálunk- illetve a mesterem házában – is volt tizenkét kozák. Volt köztük egy fiatal, 20-21 éves lehetett. Jóképű szőke gyerek volt. Nagyon haragudott a magyarokra.

Egyszer megkérdeztem, hogy miért haragszik olyan nagyon. Azt mondta:

- Moja mama, moja szesztra kaput, vengerszkij szoldat puk-puk-puk.

Ez azt jelentette, hogy az anyját és lánytestvérét magyar katonák agyonlőtték. Én meg mondtam neki, hogy nem lehet, mert a magyar katonák nem bántották a civileket. De nem vigasztalódott meg. Rá egy pár napra hallom, hogy kiabálja:

• Hozjain, hozjain!

Ez nekem szólt /gazdát jelent/. Odamentem hozzá és kérdeztem tőle:

- Sto takoj?

Láttam az arcán az öröm jeleit. Kipirult arccal, szinte tántorogva mondta:

- Mamka nye kaput, szesztra nye kaput!

Átölelt és hullottak a könnyei a boldogságtól. Ekkor barátok lettünk. Már elhitte, hogy a magyar katonák nem bántották a civileket. Mutatta a húgának a fényképét, amit akkor kapott levélben, amit az anyja írt. Nem tudom, hogy Szása hazaért-e a háború végén, mert még messze volt Berlin. Sajnos a háború megállt Siófoknál. A Margit-vonal, a Sió, a Balaton természetes akadály volt. A községet – Kilitit - hadszíntérré minősítették, ezért a civileket kilakoltatták a faluból. Így a barátommal együtt, akit Ükös Gyulának hívtak, elkerültünk Nagyberény községbe. Ott nem sokára azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk a bíró udvarába. Amikor odaértünk már lehettek ott úgy húsz-harmincan.  Még vártunk egy darabig, majd amikor kb. negyvenen voltunk, egy orosz katona felsorakoztatott minket, és a jól ismert „davaj” szóra elindultunk. Két katona elől ment, kettő pedig hátul. Először mogorvák voltak, de egy-pár kilométer után szóltam a hátul jövő egyiknek. Akkor már pár szót tudtam oroszul. Gondolom, hogy mivel az arcomon sem félelmet, sem gyűlöletet nem látott, ezért ő is kezdett velem beszélgetni, és közelebb is jött hozzám.

Estére kelve Pélpusztára értünk, ott aludtunk. Másnap Hídvégen, a Sió csatornán fahidat építettünk, és tovább mentünk. Hídvég és Enying között már olyan jóban lettünk, hogy bár nem nagy örömmel, de megengedték, hogy az elhagyott magyar ”Vécsei féle„ kézigránátokat megsemmisítsük, vagyis eldobáltuk. Azt gondoltuk, ha már felrobbant, nem okozhat senkinek bajt. Persze, nem mindenki dobálta. Talán ketten vagy hárman, olyan fiatalok, mint én voltam. Utólag bevallom, egy kicsit játék is volt nekünk. Na, végre odaértünk Enyingre, ahol elszállásoltak bennünket.

A falu üres volt, meg persze az éléskamrák is. Itt minden éjszaka kivittek minket a községen kívülre, és ott előretolt állásokat kellett építeni. Nappal aludtunk, és valamilyen módon élelmet szereztünk. Az orosz frontkatona nem valami hétvégi kirándulásra jött Magyarországra. Mondhatom, elég morcosak is voltak. De ha kértünk tőlük valamit, hamar a barátságukba fogadtak. Például már egy hete nem láttunk kenyeret. Jön velem szemben egy katona. Megszólítom:

-Tovaris, hleba eszty?

Belenyúl a zsebébe, kivesz belőle egy darabka kenyeret. Kétfelé töri, az egyik felét bekapta, a másik felét nekem adta. Szóval, ilyen kis epizódok sokunkkal megtörténtek, és nem csak egyszer.

Természetesen voltak olyan események is, amelyekre az ember nem nagy örömmel emlékszik. De hát az emberek a háborúban megkeményednek, eldurvulnak, sőt elvesztett szeretteik vagy bajtársaik miatt a bosszúvágy hajtja őket. Vérszomjasak lesznek. Ezért cselekedeteiket ezzel a tudattal kel elbírálni.

HAZATÉRÉS!

Ahogy a frontvonal megindult a Balaton vége felé, a szovjet csapatok nagy erővel mentek előre. Mi meg, a barátom meg én és másik két ember figyelmesen körülnéztünk, és elindultunk hátra, azaz hazafelé.

Nagyjából azon az úton mentünk hazafelé is, amerre jöttünk. A Sión csak az az egy híd volt, amit korábban csináltunk. Tehát arra vettük utunkat. Ott bele is szaladtunk egy „tovaris” csoportba, akik talán a híd őrzésére lehettek ott. A parancsnok mindjárt meg is állított bennünket, illetve csak próbált. Ők kb. 70-80 méterre lehettek a hídhoz, amikor mi odaértünk. Szóval, egy kis leleményességgel elillantunk. Úgy felszívódtunk, mint a köd nap délelőtt.

Amikor a tovaris a kukoricaszár-boglyát szétrugdalta, ahol keresett minket, illetve csak engem, mi már az udvarból lestük, hogy mikor lesz háttal, hogy tovább inalhassunk. Végül is megérkeztünk vissza Berénybe, ahol a barátom szülei vártak minket. Ugyanis akkoriban a hír a szelek szárnyán járt. Valahol a dombon mentünk, ránk ismert valaki, és gyorsan megvitte a hírt, hogy jövünk. Volt, aki szaladt elénk, volt, aki a kapuban, az utcán várt minket. A szomszédok is.

Akkor már csak hárman voltunk. A negyedik elmaradt valahol. Neki fontosabb volt az üres házakba bekukkantani. Viszont velünk volt egy fiatalabb fiú az utcából, akit nem régen ismertünk meg. Azt hiszem Péntek volt a családi neve, vagy a Péntekék unokája volt. Ő volt a harmadik, aki hozzánk csatlakozott ennél a nem veszélymentes eseménynél. Otthon már béke volt! Sütött a nap, kitavaszodott. Nem csak a természet, de az emberek is.

A falu apraja-nagyja dolgozott. A mezőről kezdték takarítani az előző évről ott maradt kukoricaszárat. Betemették a lövészárkokat. Próbálták minél gyorsabban eltüntetni a háborúnak a természeten ejtett sebeit. Megindult az élet.

Én is betemettem a műhelyben azt a nagy gödröt, ahová elástuk a zsírt, meg a gazdám ruháit és különböző értékeit. Mire vége lett nálunk a háborúnak, nemhogy a ruhák és értéktárgyak, de még az a nagy deszkaláda sem volt meg, amiben voltak. Mégis mindenki boldog volt. Nagyon sokan reménykedve várták fiaikat, férjeiket haza. Jöttek haza olyanok is akiknek korábban már a halott levele is megjött. Ezért sokan bíztak abban, hogy egyszer csak betoppan a szeretett, rég nem látott katona férj vagy fiú. Sajnos nagyon sokan hiába vártak. 1945. május 9-ém megkondultak a harangok, és felfigyeltünk rá, hogy mi ez? Akkor már az utcán többen kiabáltak:

- Vége van a háborúnak!

Akinek ilyenben nem volt része, az nem is tudja milyen az igazi öröm. Szerencsére mind a két bátyám haza került a háborúból. Igaz, a fiatalabb csak 46 nyarán, de megjött. A mesterem hazakerült már 45 tavaszán. Így aztán egy háborút átéltünk, és folytattam az inasságot. Még mindig inas voltam, pedig már a háborút is megjártam. Az életben már harcedzett férfi voltam, otthon meg gyerek. Mi lehetne más egy inas?

Na, eljött november elseje! Lejárt a tanuló idő. Egyszóval: egy magamban vizsgáztam, három siófoki asztalos mester előtt, akik ott, a gyalupad mellett azonnal a kezembe nyomták a segédlevelet. Megértem azt a napot, amikor asztalos segéd vagyok- gondoltam, és olyan határtalanul boldog voltam, fütyörészve mentem végig a Sió parton /ott ment a gyalogút/ és találkoztam az idősebb bátyámmal, aki már akkor haza jött a háborúból. Elújságoltam neki, hogy most”remekeltem”. Akkor még így hívták a szakmunkás vizsgát. Így tudta meg édesanyám, hogy a harmadik fia asztalos segéd lett.

Hát, ez volt az én inasságom története. Hogy mi segített nekem ebben az időszakban a vágyam eléréséhez? Nem tudom! De a jóisten megáldott engem olyan erős hittel, kemény, elszánt akarattal, hogy tűzön, vízen keresztül, háborút is megjárva, minden viszontagság ellenére töretlenül teljesítettem minden feladatot, amit az asztalosság eléréséig az élet elém állított.

MEGÉRTE!

Ifjúság, fel a fejjel! Itt van az élő példa, legyetek boldog, szakmát szerető emberek! Ha annyi elismerést kaptok az élet során a munkátokért, amennyit én kaptam az életben, akkor sikeres, elégedett és boldog emberek lesztek.

Úgy legyen!

Édesapám/ Szávocskin Nikita/ halála

Először az életéről írok, hiszen a halálban az élet elvesztése a fájdalmas.

Apám erős, magas ember volt. Gesztenyebarna hajú, kékszemű és világosbarna bajuszú volt. Tekintete jóságos, de ugyanakkor kemény, parancsoló . Egy szavára ugrottunk, ha valamit mondott. Kétszer nem szeretett beszélni. Nem vert bennünket, mégis félően tiszteltük, mi több, rajongva szerettük. Ritkán káromkodott, és akkor sem csúnyán. Csak a hang éléből érződött, hogy most már fogytán a türelme. És amilyen jó, lágyszívű, segítőkész volt, ugyanolyan kemény tudott lenni, ha úgy jött a sora.

Télen kamásniban járt. Ez egy erős bőrből készült, a lábszárra tehető és végig fűzős alkalmatosság volt. Tulajdonképpen a csizmaszárat helyettesítette. A hóban nagyokat lépett, alig tudtam utána menni. Nyáron bakancs és pantalló volt a viselete.

Mindig csodálattal töltött el, amikor az emberek között láttam erős, nagy termetét. Munkatársai szerették, mert vidám, jókedvű és jó, dolgos ember volt. Nemigen akadt párja, aki vele versenyt tudott dolgozni. Egyszer a malomban felvett a vállára egy zsák lisztet és még rátettek egy zsákot, úgy 20-30 kiló körülit. Így a kettőt hazahozta a vállán, körülbelül másfél kilométerre laktunk a malomtól.

Ötven éves volt az apám. Jó középkorú, inkább fiatalos, erős ember benyomását keltette. Ezért a halála nemcsak a család részére, de az ismerősök részére is lesújtó volt.

Történt, hogy 1938. július 2-án hajnalban, fél négy tájban a két bátyámmal együtt elmentek a veszprémi káptalan birtokára aratni, csakúgy, mint máskor. Én ezen a tavaszon jártam ki a hatodik osztályt. Édesanyám és én az otthoni munkát végeztük napközben. Legtöbbször az ebédet én vittem a mezőre édesapámék után, délután pedig mentem Siófokra az újságért, és azt széthordtam az előfizetőknek. Ezen a napon is én vittem az ebédet. Egy kicsit késtem, talán öt percet. Már a többi arató evett amikor odaértem. A keresztnél búzát arattak. Amikor odaértem a testvéreimhez szomorúan ültek egymás mellett, de nem láttam az apámat.

Kérdeztem, hol van? Azt válaszolták, itt fekszik a fa alatt. Én letettem a kosarat, odamentem hozzá. Leguggoltam, és látva az állapotát riadtan szólítottam:

- Édesapám!

Ő ekkor az élet utolsó erejével próbált felnézni és szólni, de nem tudott. Csak a szája mozgott, és a szeme már nem volt kék, csak szürkés. Az ajka és az álla szederjes volt. Elkiáltottam magam:

- Meghal édesapám!

És elkezdtem futni a falu felé. Ahogy szaladtam, a fiatalabb bátyám futott utánam. Annyit lassítottam, hogy a faluig érjen be. Futás közben megbeszéltük, hogy ő menjen orvosért, én pedig haza. Megpróbálok valamilyen fogatot szerezni, hogy hazahozzuk édesapámat. Rettenetesen féltem. Féltettem apámat. Hisz felismertem a halált. Az anyám nem vette komolyan a bajt, hiszen csak annyit mondtam, hogy apánk rosszul van. Nem mondtam, hogy mennyire. Közben találtam egy lovaskocsit, amivel elmentek, hogy hazahozzák apámat, én meg otthon maradtam. Pár perc múlva kerékpárral jött a Lics Pista, és a kapun beszólt:

- Szávocskin néni, ne ijedjen meg, meghalt a Nikita bácsi!

Bennem összedőlt a világ. Úgy éreztem, hogy örökre elvesztettem mindent.  Az anyámat a szomszédasszonyok támogatták. Az öcsém akkor még csak két éves volt. Őt fogtam az ölemben, és csendesen folyt a könnyem. Aztán egy idő után megállt egy uradalmi szekér a kapu előtt. A  szalmán ott feküdt a halott apám. Négy ember hozta be a házba. Ma is előttem van a kép, ahogy vitték. Nagy szalmaszálak lógtak ide-oda róla.

A hátsó szobába tették ágyra. Az volt a rögtönzött ravatal. Letakarták,  és oda nem volt szabad bemenni. Én azt tudtam, hogy a halálból visszajönni nem lehet. De az apám iránti szeretet, a végtelen bizalom azt a hite adta, hogy hátha most az egyszer, „akár még a csoda folytán is”, de felébred. Ezért, ha nem figyeltek rám, bementem hozzá. Kitakartam és figyeltem, hátha megmozdul. A szomszédok mindig kivittek onnét. Sajnos nem mozdult meg. Bármilyen erős volt is az apám, a halál mindenkinél erősebb. Amikor eltemettük, még évek múlva is álmodtam, hogy  kijött a sírból és hazajött. De még az álmom is kegyetlen volt, mert amikor eléje szaladtam és megszólítottam, mindig felébredtem. Még álmomban sem lehettem boldog.

Így azután ettem az élet keserű kenyerét. Éltem az egyszerű, szegény gyerekek életét. Ahogy nőttem, mindig jobban rendeződött a sorsom, de apámat nem pótolta semmi és senki. Még most is sajnálom, hogy olyan korán meghalt. De nem magamat sajnálom, hanem őt. Nem láthatta, hogy a gyermekei hogyan boldogulnak felnőtt korukban. Nem érhette meg, hogy az unokái körül ugrálhassák.

A halál oka: napszúrás!

Annyi ember közül nem akadt senki, aki gondolt volna arra, hogy időben orvosért menjen. Az ok nem a nemtörődömség volt, hanem a tudatlanság. Akkor az emberek még törődtek egymással, de senki nem gondolt arra, hogy ilyen nagy a baj. Ezért jutott az a szörnyű dolog az életben nekem, hogy én láttam meg a halál küszöbén a drága jó édesapámat.

Dóczi Imréné - Villányi Mária

Hol van Kiliti?

Óriási hópelyhek kavarognak, letelepednek a kertem kört formázó puszpángsövényére. Szép. Szeretem. Magam vágtam az ágacskáit a kiliti kertben, gyökereztettem, ültettem, nyesegettem évek hosszú során át.

Kör?  Soha nem gondoltam még így rá. Az önmagába visszatérő vonal. A kiindulás és a megérkezés. A kezdet és a vég. És köztük egy élet.

Az egyre sűrűsödő hófüggönyön át már ennek a sövénynek az őse, a régi-régi kiliti bokor áll előttem. Mi, kisgyerekek, remegve várjuk, hogy kirohanhassunk hozzá húsvét reggelén: jaj, mit hozott a nyuszi? A meglepetés öröme, Apa erős karja Anya vállán, fekete kendős, botra támaszkodó, hajlott hátú nagyanyám megértő mosolya.... Sok évvel később már szülőként örülünk öcsémmel ugyanennél a bokornál a gyerekeink örömének. Képek, hangulatok, illatok, színek...

Ott van Kiliti?

Újabb idősík, sok évvel később, 90 kilométerrel távolabb: a puszpáng utódja alatt az én utódaim lesik boldogan az ő utódaik kacagását egy-egy megtalált hímes tojásnál.

Itt van Kiliti?

Fiaim örülnek, mint ahogy a mi szüleink is örültek akkor velünk, amikor a húsvéti délutánokon a falu aprajával-nagyjával a "Csőri-hegyen" "gurguláztunk". Vagy ugyanez a domb télen: hatalmas hócsaták, piros orrok, kékké fagyott kezek, száguldás szánkóval a dombról , és a nevetés a Sióig visszhangzik...

Tágra nyílt szemekkel hallgatják az unokáim.

Hol van Kiliti?

Halkan csikordul a kaposvári temető kapuja - feketerigó füttye felel rá: hívójele a régi képnek: Rajzóra a kiliti temetőben. Tájábrázolás a dombtetőről: színek, formák, perspektíva... A tavaszi nap fényében tombol az élet: madárcsicsergés, szikrázó mezők, a távolban felcsillanó Balaton tükre, a kékben úszó "túlpart" hegyei...De félig nyitva a ravatalozó ajtaja! Odasettenkedünk....Mozdulatlanul fekvő test ,hideg, merev, élettelen... Meg kell érintenem!

Az első találkozás a halállal.

Ez is Kiliti?

Nem is gondolok rá, mégis mindenhol ott van.

Drogéria? Elsős kislányok "lakkozzák" körmüket az "alsó iskola"udvarán álló vén szilfa termésének nedvével....

Buszcsikorgás? Béla nevetése, amint az utolsó pillanatban, lélekszakadva ugrok fel, hogy el ne késsek a gimiből...

Kenyérbolt? A kiliti pékség semmihez sem hasonlítható illata, ahogy a kenyerek a fonott kosarakba kerülnek, és a forró "langalló" fele már hazáig elfogy..

Lovas kocsi? Hencz Lajos bácsi ebédidőben kifogja a lovat Papkután, hogy kipróbálhassam a lovaglás örömét...

Tornaterem? Végre kész az új tornaszoba! Az első tömegsporton eltörik a kezem...

Görögdinnye? Versenyezve faljuk Magdival, könyökünkön folyik a leve...

Hinta a játszótéren? Kiliti búcsú, ringlis, céllövölde..

Korcsolya? Az egész utca a tanácsház fekete-fehér TV-je előtt szorongva drukkol Almássy     Zsuzsinak...Varjú? Ede bácsi módszerei, diaképei orosz órán. Talán ettől lettem nyelvtanár.

Hosszan-hosszan sorolhatnám így, fél évszázad eltelte után is.

Hol van Kiliti? Itt él bennünk.

Bajzik György

A golyóstoll

1960-at írtunk. Az alsó iskola elsősei éppen szünetet tartottak. Már tavasz volt, a nebulók jó része megtanulta az írás, olvasás alapjait, megszokták az iskolai légkört is. A tanító néni – így kellett szólítani mindenkinek, beleértve engem is, pedig az édesanyám volt – ekkor már különböző, állandó feladatokat adott a gyerekek egy részének. Én például leckefelelős voltam. Óra előtt a szünetben végig kellett nézni, hogy mindenki megírta–e a házi feladatát, és csengetés után az eredményt fennhangon jelenteni kellett. Nem egy hálás feladat, de nem lehetett több okból sem visszautasítani. Ezen a délelőttön is kényszerű kötelességemet igyekeztem teljesíteni, amikor elakadtam az egyik kis osztálytársamnál, aki bizony nem tudta megmutatni az otthonra előírt munkáját. Volt már ilyen máskor is, mindig annak rendje-módja szerint jelentettem is.  Ilyenkor az illető dorgálást kapott, s legközelebbre dupla munkája volt, mert az új mellett pótolhatta az elmaradottat is. Most is mondtam neki, mire készüljön, de mielőtt tovább mehettem volna, a delikvens megfogta a karomat.

- Gyuri, ne mondjad meg a tanító néninek! – kérlelt.

- Tudod, hogy muszáj, nem lehet kivételezni senkivel – feleltem eltökélten, felelősségem teljes tudatában.

- Nézd ezt a golyóstollat, ilyen senkinek sincs az osztályban. Ha nem mondasz meg, neked adom örökbe! – könyörgött tovább, és a zsebéből előkotort egy kék színű golyóstollat, s felém nyújtotta. Erkölcsi fölényem ekkor kezdett meginogni. Az iskolában mártogatós tollal tanultunk írni, golyóstolla még otthon sem volt a szüleimnek, nemhogy nekem. Kis mérete, szép kék színe elbűvölt. Nem kell mártogatni, nem csepeg, paca sincs, zsebre lehet vágni, ez nekem nagyon kell! És csak hallgatnom kell érte.

- Na, jó. Most az egyszer – adtam be a derekam némi szégyenkezéssel, de a kezemet azért nyújtottam a tollért. Pár pillanattal később már a zsebemben lapult a lekenyerezés kék színű eszköze, s mint ki jól végezte dolgát, mentem tovább.

Elkezdődött az óra, mint máskor. Az osztály nagy nehezen elcsendesedett.

- Kérem a leckefelelősök jelentését! – mondta a tanító néni.

 Felálltam, és belekezdtem:

- Tanító néninek jelentem, mindenkinek kész a leckéje – próbáltam úgy mondani, mint máskor, de a hangom egy kicsit megbicsaklott, és nem voltam benne biztos, hogy nem pirultam-e el.

- Rendben van, leülhetsz – mondta a tanító néni, s úgy tűnt, semmit nem vett észre.

Megnyugodva leültem, mikor a toll előző tulajdonosának padtársa úgy ágaskodva, hogy majd kiesett a padból kiabálni kezdett.

- Tantó néni, tantó néni! A Jancsinak nincs is kész a leckéje, a Gyuri csak azért nem mondta meg, mert kapott egy tollat tőle!

A tanító néni tekintete elsötétedett, s olyan lett, mint otthon, amikor valami nagy disznóságot csináltunk a testvéreimmel. Sőt, még annál is vészjóslóbb. Én meg egy kisegérré változtam volna, aki elbújik az alsó iskola számtalan egérlyukainak egyikében.

- Álljatok fel mind a ketten! Igaz ez?

- Hát a lecke tényleg nincs kész, de nem kaptam semmit – próbáltam szépíteni a dolgot, de lángoló fejem elárulta, hogy nem mondok igazat.

- Gyere ide az asztalhoz, és ürítsd ki a zsebeidet! – hangzott a következő utasítás, s édesanyám szemei villámokat szórtak. Éreztem, semmi jóra nem számíthatok, s átfutott az agyamon az otthon, valamint az iskolában többször hangoztatott intelem a becsületről, igazmondásról. Mint egy nehézbúvár talpig felszerelésben vánszorogtam ki a katedrához, s elkezdtem a mackónadrágom farzsebének tartalmát (zsebkendő, szép formájú kavics, elpusztult cserebogár) egyenként kirakni az asztalra, minden darab után abban reménykedve, hogy valami csoda történik, s a kínos folyamat félbeszakad. De nem, egyszer csak éreztem, hogy már csak a toll maradt magányosan a zsebben, s pár pillanat múlva már ott virított a bűnjel mindenki előtt az asztalon.

- Na, Jancsi fiam, hozd csak ki te is a füzetedet, s mutasd a leckédet! – folytatódott a kínos procedúra. Mindjárt kiderült, hogy bizony a lecke sincs kész. Az osztály lélegzetvisszafojtva figyelte az események alakulását, melyek nyílegyenest a  büntetés irányába haladtak. Először mindenkinek szóló tanítás következett az igazmondásról, a felelősségről, a bizalommal való visszaélésről, a megvesztegetés, de leginkább a megvesztegethetőség tarthatatlanságáról. Ezután előkerült a ritkán használt pálca, s a mai pedagógiai elveknek nem megfelelő tevékenység következtében a nap hátralevő részében mindkettőnknek nehézségei adódtak az üléssel. A büntetés iskolai részének befejezése a történet rövid beírása volt ez ellenőrző füzetbe azzal a felszólítással, hogy másnapra alá legyen íratva otthon. A toll pedig visszakerült az eredeti tulajdonosához.

Hét éves fejjel sejtettem, hogy helytelen volt, amit csináltam, de a büntetés súlyosságát nem értettem mindaddig, amíg otthon, estefelé édesapámnak meg nem mutattam az ellenőrzőt. Hosszú beszélgetés kezdődött, melybe édesanyám is bekapcsolódott. Ekkor lett világos, hogy nem csak magamról van szó, hanem szégyent hoztam rájuk is, s nekem kétszeresen ügyelnem kell minden szabály betartására, s a becsület nem enged semmilyen laza felfogást, kompromisszumot.

- Kisfiam, súlyos büntetést kaptál, de remélem te is és a többi osztálytársad is tanult belőle – zárta le az ügyet édesanyám.

Hát az biztos, hogy én soha nem felejtettem el a dolgot, s meghatározó útmutatást adott a további életemre. A módszer ma már nem elfogadott - akkor én sem tudtam elfogadni –, de kétség kívül hatásos volt. A családi legendáriumba, mint a „Kiliti golyóstoll” vonult be az eset.

Egyébként, mint később kiderült, a toll használhatatlan volt, nem volt betétje!

Violáné Gondán Zsuzsanna

1. Az Újsori tűzvész története
2. Volt egyszer egy társulat

Az „Újsori” tűzvész rövid története, avagy miért Újsor az „Újsor” kétszeresen is

Kisgyermek korom óta nem ismeretlen számomra ez a kifejezés, illetve mondat: „kimegyek az Újsorra, újsori nénje, újsoriak…stb”.

Akkor még nem is gondolkodtam el, honnan ez az elnevezés, hiszen az utcát akkor Vörös hadsereg útjának hívták, és az ott lakó rokonok családi neve sem ez volt. 6 évesen azt gondoltam, biztos azért hívták így, mert a régi településközpont után alakult ki ez a része Kilitinek. Az igazság egy részének valóban köze van hozzá, hiszen a ’20-as évek második felében kezdtek el erre a részre építkezni az emberek. Nagyapámék is ekkor költöztek ide Lepsényből, és vettek itt telket. Az így keletkezett utcát akkor még név nélkül Újsornak nevezték el. A mai Asztalos utca, korábban Kossuth L. utca, csak Fő utca volt név nélkül – itt volt a település központ a felekezeti iskolákkal, templomokkal, a Villányi korcsmával. Itt rendelt és lakott az orvos, és a Fokra vezető Sió-parti dűlő is innen volt megközelíthető. A tőle nyugatra fekvő településrész később kialakultnak, újnak volt tekinthető.

1985-ben 7. osztályos tanulóként részt vettem egy „Történelmi Stafétabot” elnevezésű diákversenyen, ahol a háborús események 50-dik évfordulójára emlékeztünk meg. Ekkor kerültek kezembe régi családi fényképek, és ekkor hallottam először a családi építkezésről, ami egy bizonyos tűz után történt a háborús eseményekhez közeli időben. Nagyapám családja is érintett volt a tűzben.

Úgy hittem, biztos a háborúhoz és nem csak a település egyre bővüléséhez köthető az „Újsor” elnevezés.  Azt hiszem, sajnos már kevés ember él  azok közül, akik el tudnák mesélni azt, hogy mi is történt az utcával, így a 90 éves apai nagyanyám jóvoltából most 2008. szeptemberében papírra vetem az akkor történteket.

194. szeptemberét írták, szeptember 3-a volt, a háború még nem érintette országunkat, de a családok fiatal férfitagjai már különböző katonai szolgálatokat teljesítettek. Nagyapám Kaposváron, a sógora a felvidéki részen volt motoros katona. A papám a hírekből tudta meg, hogy mi történt a kilitiekkel. Rendkívüli szabadságot kapott, mert a közvetlen családját is érintette a sajnálatos esemény. Sógorát is hazaengedték, mert minden férfi kézre szükség volt a ház újjáépítésénél, hisz ő ebben a házban lakott.

Mi történt szeptember harmadikán?

Egy Urbánovics Gyula nevezetű csizmadia lakott a mai gyógyszertár helyén levő házban. A gazdasági udvarban üstben krumplit főztek a disznók etetéséhez. A szomszédos telkek kertjében nagy szénakazlak álltak, hiszen az őszi betakarítások már megkezdődtek. Nagyon nagy volt a szél, a lángok kicsaptak az üst alól, egyenesen a szénakazlakba. Akkoriban a házak tetején nád volt, és szinte minden udvarban volt egy-egy szalmáspajta vagy szénakazal.

A szél „segítségével” a lángok már könnyebben nőttek, terjedtek. Kettő Szalai János nevezetű ember lakott egymás mellett közvetlen szomszédságban, mellettük Gondán Józsefné, mind hármójuk háza nádtetős volt. Ez a három ház gyulladt ki először, egyszerre. Itt kezdték aztán az oltást. A mai „Kemikál” helyén Mózsa József lakott, az ő háza teteje cserepes volt, ezért az ép maradt. Viszont a már izzó-égő szalma- és nádperjét a szél könnyen tovább tudta vinni, felkapta a nádparazsat, és a következő 8 házat átrepülve a kilencedik udvarnál esett le. A kikerült házak a következők voltak: Vinocza János, Mászlai János, felső- Csepregi János, Farkas Gyula, Szabacsi Jánosné, Fehér Imre háza. Az akkori utca képe más volt; sokkal kevesebb házak álltak egymás mellett, és mindegyikhez nagy gazdasági udvar tartozott. Van olyan telek, ahol ma már 2-3 ház is áll. Az említett kilencedik háznál laktak Görcsönyi Józsefék és Görcsönyi Jánosék egymás mellett, akinek szintén nádtetős volt a házuk. Körülbelül itt laknak ma Ferencziék. Ezek a házak újra lángba borultak, a tűz ismételten terjedni kezdett a szomszédságukban is. Tóth Jánosnéék és alsó-Csepregi Jánosék háza is leégett, a nádtető lángba borult. /Nagyanyám nagynénje lakott itt./ Itt ma a Piknik Panzió található. A mai Piknik Étterem helyén Koczkáék laktak. Ez volt az első ház, ahol meg tudták állítani a tüzet. Ekkor már nemcsak a tűz oltása volt a cél, hanem a terjedés megállítása is. A délutáni órákban történt a tűz, a falu népe összefogott: kocsikon, hordókban húzták a környező kutak vizét. A foki tűzoltóság jött Jelinek bácsi vezetésével, de a helyi önkéntes tűzoltók is mindent megtettek. A kaposváriak is jöttek, a parazsak hűtésében már ők is részt vettek.

A leégett házakban lakók, köztük dédanyámék is vagy rokonokhoz, vagy a környékbeli házakhoz mentek átmenetileg lakni, „árendába” – albérletbe. Dédanyám és a papa nővére a másfél éves lányával a mai Gazdabolt melletti gumis helyén lakó Cetli bácsi házába költöztek átmenetileg bérletbe, amíg fel nem épült az új ház. /Ő a majorban lakott, így ez a ház üres volt./ Szalaiék közül az egyik szobát bérelt a szemközti soron a tél beköszöntéig, a másik pedig rokonoknál lakott átmenetileg. A régi házat csak ez a két család nem bontotta le, csak a tetőszerkezetet és a padlást kellet újraépíteni a melléképületekkel.

A helyreállítási munkákban a falu népe összefogott. Póka bácsi téglát adott, még Erdélyből is hoztak fát tetőszerkezetnek, gerendának. Mindenki azzal járult hozzá a közel 10 ház lakhatóvá tételéhez, amivel tudott. A kétkezi iparos munkát sem sajnálta ingyen senki.

A tűz során személyi sérülés nem történt, de az anyagi kár jelentős volt. Másféléves nagynénémet Lukszics néni hozta ki az égő házból. Ő a mai „Asztalos” –  az akkori Fő utcán lakott, és csak a blúzáért ment éppen akkor a varráshoz értő dédanyámhoz.

Faanyagot nehezen lehetett kapni, csak egy fakereskedés volt Fokon, mindenkinek ide kellett menni, várni is kellett a fára. Nagyapámék házára Lepsényből hoztak Gondán Ferenc rokon fakereskedőtől fát, aki sem a fáért, sem a szállításért nem fogadott el pénzt. A család részére ez nagyon nagy segítség volt. Minden család a maga ütemében végezte, illetve végeztette a felújítást, újjáépítést, de ’42 őszére még a háborús események előtt mindenki visszaköltözhetett a régi terciájára.

Így lett másodszor is újsor az „Újsor”.
 

Volt egyszer egy „Társulat” Kilitin

Napjainkban az egyik kereskedelmi TV népszerű műsorának köszönhetően ismételten valami hasonlót jelent ez a szó – társulat – mint hajdanában. Színházhoz értő ember számára volt csak egyértelmű a jelentése. Nem is olyan rég, ha azt hallottam: „Szép kis színtársulat!” – ennek a mondatnak nem volt semmi pozitív jelentése, tartalma számomra.

Mit is jelent a szó? Az Értelmező Kéziszótár szerint: társulat = társaság, szórakozás végett találkozott személyek közössége, együttlévő, összetartozó személyek csoportja.  Ha színjátszó tevékenységet végző emberek csoportja, akkor: színtársulat.

Mi köze lehet egy társulatnak vagy színjátszásnak Kilitihez? – Kilitinek a háborút követően volt egy igazi „Társulata” az ’50-es években. Olyan emberek töltötték együtt hasznosan a szabadidőt, főleg a téli időszakban, akik nem hírnévért, és nem pénzért tették ezt. Jól érezték ezen tevékenység közben magukat. Mások szórakoztatására is nagyon jó volt. Akkoriban még nem a televíziózás volt a szombati, vasárnapi program.

A régi színjátszó kör tagjai közül sajnos már kevesen élnek.

Korombeliek közül kevés olyat ismerek, akik szeretik az operett műfaját. Hogy én mégis miért kedvelem?  Apai nagyapám is tagja volt ennek a fent említett társulatnak. 1-2 éves koromban, ha a térdére ültetett, sokat énekelt és verselt nekem. Így fordulhatott elő, hogy a „Szép város Kolozsvár/Kaposvár…”, vagy a Kukorica Jancsit előbb ismertem, mint a „Bújj, bújj zöldágat”. Ekkor még nem kerestem az okát, csak sokkal később, nagyapám korai halála után kezdett érdekelni ez a dolog.

5. osztályban tanultuk Petőfi János vitézét. A régi íróasztal mélyéből ekkor kotort elő nagyanyám rongyos, megsárgult szerepkönyv-részleteket, fotókat. Így tudtam meg, hogy ezt a darabot nagyapáék is játszották régen.

Hogy is alakult ez a színjátszó kör? Kik voltak a tagja, ki vezette? Erről nagyanyám segítségével szeretnék mesélni.

A háborút megelőző ’30-as években a két egyház egymástól függetlenül, a helyi tanítók vezetésével, főleg a farsangi időszakban szerveztek kisebb színielőadásokat. A reformátusoknál Leányegylet, illetve Legényegylet keretében, Pongó tanár úr vezetésével. Nagyanyám és nagyapám nővére is tagjai voltak az egyletnek. Az egyik legsikeresebb előadásuk a „Gyurkovics lányok” című darab volt. A katolikusoknál Szigethi József kántortanító vezette, szervezte a színi előadásokat.

Az ’50-es években ezeknek a hajdani előadásoknak emlékére alapozhatott az akkori szervező. Ki is volt ő? Marik Lajosnak hívták, nyimi származású volt, tanácstitkárnak került ide Kilitire. Legénykorában a fővárosban tanult, emellett egy színháznál statisztált.

Neki volt tapasztalata és némi „gyakorlata” a színjátszás terén. Ő karolta fel a vállalkozó szellemű énekelni és verselni tudó egyéneket, akiknek volt egy kis affinitása, kedve a „színházasdihoz”, felnőtt fejjel folytatni fiatalkori kedvenc időtöltésüket. A ruhákat, jelmezeket az ő közreműködésével hozták Pestről, egy színházi-kelléktári kölcsönzőből. A díjat midig a havi fellépési díjból, az előadások bevételéből fizette a társulat. A díszleteket maguk készítették a szereplők Marik úr vezetésével. A bútorok, kiegészítők saját valós tárgyaik voltak. A régi mozi, a mai, Asztalos utcai óvoda egy része volt az előadások helyszíne, itt volt kialakítva a nagyszínpad. A darabokhoz szükséges dramaturgiát és a rendezést mindig Marik Lajos végezte, figyelembe véve a szerepelők ötleteit is. A zenés-táncos darabokban a helyi iskola igazgatója és egy tanára is részt vett, ők zenéltek. Sára Ferenc igazgató bácsi hegedült, Bazsai Lajos magyar szakos tanár pedig harmóniumon kísérte az előadásokat.

Az első színpadra állított mű a Petőfi Sándor János vitézéből készült Kacsóh Pongrác által megzenésített „János vitéz” volt.

Az előadásokra vasárnaponként került sor. Szombat délután, az úgynevezett „főpróba” – gyerek előadásként volt megtartva. A főbb szereposztás a következő volt:

Kukorica Jancsi, János vitéz – Gondán József

Iluska                                      - Marikné Vinocza Ilona

Mostoha                                  - Orgonásné Takács Julianna

Francia király                          - Kolozs István

Francia királylány                   - Ivánné Varga Irén / Villányiné Marika néni

Bagó                                        - Hencz János

Éjjeli őr                                    - Hencz Lajos

A nagy siker után a környékbeli falvakban is szerepelhettek: Ságváron, Nyimben, Kőröshegyen. Kapolyon a laktanyában is vendégszerepeltek, előzetes megbeszélés után szívesen fogadták a „Társulatot”.

A gépállomás és a tsz traktoraival és teherautóival oldották meg a vidéki fellépéseket. Hencz Ferenc és Zarándok János voltak több ízben a sofőrök.

Egy-egy darabot 3-4 hétig próbáltak az esti órákban kétnaponként, mire színpadra került. Az előadásra mindig januárban került sor. A farsangi időszakban, februárban és márciusban voltak a vidéki bemutatók, szereplések. Minden télen egy darabot tanult be, játszott a „Társulat”.

A második darab a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” volt.

A harmadik Kálmán Imre egyik legnépszerűbb operettje, a „Marica grófnő” volt. Ez volt nagyapám egyik kedvence. Ezzel a darabbal csak itt szerepeltek, legalább 8-szor játszották nagy sikerrel.

A főbb szerepeket a következők játszották:

Gazdatiszt                    - Gondán József

Marica                         - Marikné Vinocza Ilona

Zsupán gróf                 - Hencz János

Gazdatiszt húga           - Orgonás Ibolya

Varga Ilona, Madarász Imre, Kolozs István, Villányiné Marika néni mellékszereplők.

A negyedik és egyben az utolsó nagysikerű darab a „Szibil” volt, Jakobi Viktor zenéjével. Ez igazán közel állt nagyapámhoz, mert a valóságban a háború alatt valóban megjárta „muszkaföldet”. Voltak szép és kevésbé szép emlékei a tájról. Az előadás talán a legmagasabb színvonalú volt mindközül. A díszletek, jelmezek eredetiek voltak. Még fényképes emlék is maradt fenn róla. Maga Marik Lajos is vállalt szerepet benne. A legtöbb szereplőt felsorakoztató darab volt, több felvonással. A díszlet nem volt mozdítható, így ezt az előadást csak itt, Kilitin nézhették meg az érdeklődők; helybeliek vagy aki ellátogatott hozzánk Kilitibe.

Szereposztás:

Szibil                           - Marikné Vinocza Ilona

Petrov, a katona          - Gondán József

Nagyherceg                 - Marik Lajos

Szarah hercegnő          - Birkás Ibolya

Poir impresszárió         - Hencz János

továbbá: Hencz Lajos, Nagy István és még sokan mások, közel 25 fő.

Az 5-6 év alatt sajnos – de örömteli is – egyre többeknek állandó munkája, munkahelye lett, egyre nehezebb volt az összegyűlés a próbákra, felkészülésre. Így sajnos megszűnt a színjátszás. A közigazgatási átszervezések miatt a tanácstitkári állás is megszűnt, Marik úr visszakerült családjával Pestre. ’55 telén feloszlott a „Társulat”.

A ’60-as évekig a különböző ifjúsági szervezetek vették át ezt a tevékenységet. A volt társulat tagjai – az ifjabbak – hozzájuk csatlakoztak. Egyik legsikeresebb előadásuk a „Néma levente” volt. A színjátszás az általános iskola keretein belül folyt tovább gyerekek között, de ez csak egy-egy osztályt, évfolyamot érintett, és főleg Farsang környékére csoportosultak az előadások. A már említett két pedagógus karolta fel az új Társulatot, mely főleg a ’60-as évek elején ért el sikereket. A gyerekeknek, akik közül biztos sokan látták a gyerekelőadások alkalmával szüleiket, elődeiket – nagy élmény volt ugyanazon a színpadon játszani.

Ezúton szeretnék elnézést kérni azoktól, akinek neve nem hangzott el, kimaradt. De kevés a megmaradt fotó, és a rajta levőket csaknem 60 év távlatából nagyon nehéz beazonosítani.

Remélem sikerült betekintést nyújtani az ’50-es évek „KILITI TÁRSULATÁNAK” munkájába, múltjába, emlékeibe.

Nagy Istvánné (Berkes Mária)

Kiliti üzletek, műhelyek

Kilitin mindig annyi bolt és műhely létezett, amely el tudta látni, ki tudta szolgálni a falu lakosságát.

Az itt élő emberek földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Megtermelték családjaik számára a szükséges betevő falatot, a felesleget pedig a piacokon, vásárokon értékesítették.

Kilitin is volt vásártér. A mai Ságvári utca elején a Pálinkaháztól délre, a Széki rét és a 65-ös út között helyezkedett el.  Később itt volt a futballpálya.

A falu lakosságának ellátására általában kisebb boltok üzemeltek. Ilyen volt Hochbergerék és Tollárék szatócsboltja a Nagy utcán, illetve az Újsoron.

Nagy Istvánné/sz. Berkes Mária/ aki pályáját maga is kereskedőként kezdte, megosztotta velünk a kiliti üzletekkel, a malommal és a volt kovácsműhellyel kapcsolatos ismereteit, amelyet több embert meghallgatva gyűjtött össze:

A kiliti malmot 1903-1904-ben a helyben termelt gabona őrlésére a Keller család építtette. 1929-ben eladták a malomban dolgozó Birkás testvéreknek/ Birkás Sándor és Birkás Lajos/. Az államosítás után a szövetkezet használatába került, majd a volt /benti/ Rákóczi tsz-hez. Ekkor már darálóként működött. A darálós Fogarasi Ferenc és Bogár János/nyugdíjas hóhér/ volt.

Az államosításig a malomtulajdonosok és a mozi tulajdonosa, Szűcs István bérdarálót üzemeltettek az újsori Kaiser- féle házban. / Varga Imre elmondása alapján./

A Dózsa és a Petőfi TSZ egyesülése után /1960/ az Új Tavasz TSZ használatába, majd tulajdonába került a malom. A 70-es években a Mini-Coop vette át. Ezt követően több tulajdonosa is volt, de malomként vagy darálóként többet nem működtették.

A kovács műhely a Hochberger pékség mögött volt a község épületében, a bikaistálló pedig hátul az udvarban. A háború után a kovács Horváth János volt, és inasa a fia, Horváth László. Horváth János halála után Kovács Vendel lett a következő kovács. A községi műhely megszűnése után Kovács Vendel a TSZ Petőfi majorjába, Horváth László pedig a Gépállomásra került, ahol folytatták a kovács szakmát.

A kiliti boltokról 1946-tól vannak ismereteim, személyes emlékeim. 1946-ban került a Hangya Szövetkezethez Varga Imre és felesége, valamint segédként ifj. Schaffhauser Ferenc.

1948-ben Varga Imre bácsiék kimentek az Újsorra a Kaiser féle házhoz, amelynek az első fele bolt volt, a hátsó része pedig bérdaráló. Ebben az időben már Földműves-szövetkezet működött a Hangya Szövetkezet helyett. A Nagy utcai Belső- boltban Schaffhauser Ferenc maradt segédjével. 1951-ig a bolt épületében volt a Földműves-szövetkezet központja is.

Ügyvezető volt Harsányi Ferenc, adminisztrátor és pénztáros pedig Jakab Rózsa. Felügyelő bizottsági tagok közül Rukk Imrére és Berkes Jánosnéra emlékszem.

1951-ben a szomszéd falvakban lévő szövetkezeteket egyesítették, melynek eredményeként létrejött a Siófok és Vidéke Földműves-szövetkezet, egészen a 60-as évek elejéig. Ezt követően az elnevezés ÁFÉSZ lett./Siófok és Vidéke ÁFÉSZ/A központ Ádándra, majd Siófokra került./ Ezek az információk Varga Imre bácsitól, valamint a Kaposváron élő unokanővéremtől,Harsányi Ferencnétől származnak./

1954 körül a Rákóczi utcában a Schaffhauserék házánál boltot nyitottak, ahol ifj. Schaffhauser Ferenc lett a boltos. Én 1957-ben lettem inas a Nagy utcai – Belső boltban, ahol a boltvezető a magyarkeszi származású Viola János volt, a segítője pedig a felesége. Ők 1960 körül bementek Siófokra, és a Belső boltot Rentler Ferenc és neje, Hirspold Magdolna vette át. Ekkor lettem segéd, Balassa Marika pedig inas.

Rentleréket a Belső boltban kb. 1968-tól Propszt Stefi és felesége, Aranka követte. Néhány évig „vitték” a boltot, majd elmentek Balatonendrédre. Csonka Vilmos és felesége, Viki vezette ezt követően a Belső boltot. Segédeik voltak: Pulainé Terike és Palcsóné Kocsis Margit. Csonkáék után egy általam ismeretlen férfi vette át a boltot, aki egészen a régi épület lebontásáig volt itt boltvezető, a két segítőjével Pulainéval és Palcsónéval.

Miután a jelenlegi boltot felépítették sokáig üresen állt, majd egy házaspár nagyon rövid időre kivette. Ezt követően egy-két évig üzemeltette Kocsis György a feleségével és lányával.

Jelenleg a Sendex Kft. bérli.

A Rákóczi utcai boltot 1954-ben nyitották. Néhány év múlva az azt üzemeltető Schaffhauser Ferenc a Siófoki Füszérthez ment dolgozni. Topa Ilona vette át a boltot, aki Budapestről érkezett. Én 1964 őszén kerültem a boltba. 1965 áprilisától három hónapig szülési szabadságon voltam, addig Székely Sándorné helyettesített. 1968. március 1-ig vezettem a boltot, majd ettől kezdve az üzlet bezárásáig  Balassa Marika.

Az Újsoron, a Gyógyszertárral szemközti oldalon a későbbi bölcsödétől siófoki irányban volt egy vegyes bolt, amelyet 1948-tól néhány évig Varga Imre bácsiék üzemeltettek. 1957-ig nincs ismeretem a bolttal kapcsolatban, 1957-től Hodorog János volt a boltos, majd a Bodoki Tiborék, úgy emlékszem, a bolt bezárásáig.

A továbbiakban az ÁFÉSZ Somogyi Gyuláéktól bérelte a házuk első részét, amelyben önkiszolgáló boltot rendeztek be. 1963-tól hosszabb ideig Matyikó Ferenc vezette az üzletet, változó segédekkel, majd többen bérelték a boltot. Pl. a Zsámboki család egy-két évre, mielőtt megvették Szatmári néni házát, ahol ma a Gazda-boltjuk van.

Kovács Ferenc ságvári lakos is bérelte néhány évig, majd Ilon Lajosné/Sági Aranka/ bérelte és megvásárolta. Jelenleg is a tulajdonában van.

A kiliti boltokkal kapcsolatban a leírt ismeretekkel rendelkezem, szívesen veszem azok kiegészítését.

V. Tollforgatók /Versek Kilitiektől/