Dr. Dudás Károly: Magyar szó a tajgában

2. A zuhanás

Jóska egykedvűen bámult kifelé, de akár a gép falát is nézegethette volna, az legalább látható volt, az ablakon keresztül pedig csak a nagy sötét semmit érzékelhette. Azon gondolkodott, hogy ebben a fénytelen éjszakában, hogyan tudnak a pilóták tájékozódni. Elnyomta az álom, talán néhány órát is aludhatott. Arra ébredt, hogy nagyot rándult a repülő. Még nem élt át hasonlót, ezért ijedten kérdezte a mellette ülő Tomot:

- Mi volt ez?

- Ne izgulj! Talán csak egy légörvény - nyugtatta a zaklatott fiút, de újabb rángatózás következett, és még egy, és folyamatos rázkódás. A navigátor kilépett a pilótafülkéből:

- Mindenki kösse be magát, és szigorúan kövessék az utasításainkat! Nagy viharba kerültünk, és ami még nagyobb baj, hogy nem működnek a műszereink, nem tudjuk, hol vagyunk.  Visszalépett a pilótafülkébe, de kis idő múlva újra a négy katona és a doktornő előtt állt:

-Nem szépítem, kényszerleszállást kell végrehajtanunk, amint a kapitány talál egy zsebkendőnyi helyet az alattunk lévő végtelen erdőben. Talán segít bennünket, hogy hajnalodik, és már látni is lehet valamit – mondta, és ismét elfoglalta a helyét.

A parancsnok keresztet vetett, és egy imát mormolva nekilátott, hogy épségben letegye a négymotorost.

A raktérben utazók meg voltak győződve arról, hogy itt a vég. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség beleszorította őket ülésükbe, a nehézségi erő majd széthasította testüket. Jóska és Tom egyszerre mondta ki az áment az anyanyelvükön elrebegett Miatyánk végén. A két jó barát, a két hívő ember,  a magyar református és a new yorki katolikus szentül hitték, hogy az Úr, a Miatyánkot meghallva megmenti az életüket.

A gépmadár hatalmas csattanással egy erdei tisztáson ért földet. Az eleje nekicsapódott a tisztás végében álló fáknak. Az ütközéskor már veszített sebességéből, de annyi lendület még maradt az óriásban, hogy néhány fát letaroljon. A pilótafülkében ülő,  a gép szerencsés földet érésén munkálkodó személyzet - a két pilóta és a navigátor –  azonnal életét vesztette. A raktérben utazó négy katona és a doktornő csodával határos módon kisebb sérülésekkel túlélte  a szerencsétlensége. Hosszú percek teltek el, mire felocsúdtak a rémálomból, és össze tudták szedni magukat, hogy legalább átlássák a helyzetüket.

A három halott pilótát a tisztáson, a gép roncsaitól távolabb temették el. Tom imát mondott az elhunytak lelki üdvéért, majd a gépen talált anyagokból a sírokra fejfákat tűztek.

Ott voltak egy végtelen erdő közepén, mindentől távol. Még azt sem tudták, hogy milyen országban. Sejtelmük sem volt, hogy mi vár rájuk az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban. Az utóbbi órák egyetlen megnyugtató történése: megszűnt a vihar, és kisütött a nap. A nagyobbacska, rétszerű tisztáson túl elakadt a tekintet, a fák regimentjei  sorakoztak körben, a világ mind a négy égtája felől, ahogy azokat a természet odacövekelte. Suttogott a tajga. A gép földhöz csapódásának recsegő, fülsértő zaját követő  szusszanásnyi rémisztő csend után  folytatta megszokott reggeli zenéjét az őstermészet. Tovább ébredezett az erdő, a félelmetes, a kegyetlen, de ha az ember ért a nyelvén, akkor a menedéket, élelmet adó otthon.

A túlélők szomorúan vették tudomásul, hogy a gép rádiójának telepei teljesen tönkrementek. Javítható volt ugyan, de akkumulátor híján nem működött.

Ha az ember kilátástalannak ítéli a helyzetét, azonnal elcsügged, sok esetben pánikba is esik. Ettől mentse meg a jó Isten a földi halandót! A pánik a szerencsétlenség, extrém esetekben a halál szövetségese. El kell tehát kerülni minden áron. Az első lépés, hogy a letargiába eső emberbe önbizalmat kell önteni, mert ha az van, akkor megtalálta az esélyt a túlélésre. Ezt ismerte fel azonnal a pszichológiában is jártas doktornő. Amíg a többiek a sérült repülőgép rakterében búslakodtak és sajnálták magukat, ő átgondolta a helyzetüket. Két teóriát állított fel. Ha civilizáció közelében értek földet, akkor minél előbb meg kell találni az őserdőből odavezető utat. Ha azonban nem tudnak innen kijutni a terepviszonyok vagy a nagy távolság miatt, esetleg ellenséges területen landoltak, akkor itt kell biztonságos menedéket kiépíteni, és valamilyen úton-módon segítséget hívni. Van még egy nagyon fontos dolog: el kell dönteni, hogy a négy katona közül ki a rangidős, és kit fogadnak el a többiek vezetőnek. Itt és most a rengetegben nem csak olyan emberre van szükség, aki katonásan tudja osztogatni a parancsokat, hanem olyanra, akit mindenki követ, mert megbízik benne, mert olyan a habitusa. A doki jól látta a helyzetet, tudta, hogy fel kell rázni ezt a letaglózott kis társaságot, mi több, közösséggé kell formálni, hogy előbb vagy utóbb hazajuthassanak. Odaállt a katonák elé, és kemény hangon megkérdezte tőlük:

- Fiúk! Van-e önök között hadnagy vagy ennél magasabb rangú katona?

- Nincs - válaszolták szinte egyszerre. - Itt mindenki stráf nélküli.

- Na, ebben tévednek, mert én hadnagy vagyok – mondta Sarah -, következésképpen én vagyok a rangidős. Mivel azonban nem értek a katonásdihoz egyetlen parancsom van:   válasszanak valakit vezetőnek!

 Hogy meggyorsítsa a döntést, keresett a gép  belsejében egy papírlapot a szétszóródott tárgyak között, azt öt egyforma szeletre tépve  kiosztotta azzal a kéréssel, hogy mindenki írja rá a fecnijére  annak a nevét, akit vezetőnek gondol. Négyen ugyanazt a nevet írták, mégpedig a doktornőjét, aki szeretett volna kitérni a parancsnoki feladatok elől.

-Gyerekeimnek elfogadlak benneteket, de sokkal jobb, ha katona lesz a vezetőnk - mondta határozottan, de a srácokat nem hatotta meg. Tom vállalta magára a rábeszélő szerepet, és hamarosan a doki is belátta, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ennek a négy  30 év körüli férfiembernek a sorsa.

- Szinte még gyerekek – nézett lágyan végig rajtuk a tapasztalt asszony, gyakorlott orvos, kiváló sífutó.  – Vajon megbirkózom-e ezzel az embert próbáló feladattal? Mellém állnak majd akkor is, ha megtorpanok a hirtelen fellépő nehézségek miatt? – tépelődött az egyébként határozott, jó lelkű teremtés. Bátorságot a feladat vállalásához harcos múltja, iskolái és sporttevékenysége során szerzett élettapasztalata adott számára. Tudta, zsigereiben érezte, mert megtanulta, hogy mindenért meg kell szenvedni, főleg annak,  aki lentről jön. A sikerért, de főleg a megélhetésért nap mint nap küzdeni kell. Ez a harc előbb-utóbb megedzi az embert. Ennek a jegyében telt eddigi élete, az Amerikába vándorolt ír család lányáé, a szegény idegené, aki lépésről-lépésre fogadtatta el magát környezetével. Kínkeserves úton jutott idáig.  Először egészen apró gyermekként szenvedte meg az „új, vörös hajú lány az iskolában” című kirekesztés borzalmait, majd ugyanez folytatódott a középiskolában, „emelt szinten”. Az orvosin is kifogta az „igazi Amerikát” az által a professzor által, akinek valami békíthetetlen baja volt az írekkel. Visszatekintve mégis hálával gondolt erre az emberre: „Végtére is neki köszönhetem, hogy többet kellett tanulnom, és kiválóan végeztem az egyetemet!”

Sok ember a nehéz gyerekkor és az azt követő sanyarú élet miatt megkeseredett volna, de Sarah arca sugárzik az életkedvtől, és úgy él, mint ahogy orvosi esküjében fogadalmat tett a világnak: segíti a rászorultakat.

Bölcsen így varrta el a szálakat:

- Jól van gyerekeim, de szót kell fogadnotok, ha azt akarjuk, hogy mindannyian épségben hazajussunk. Egyelőre azt sem tudjuk, hol vagyunk. Lehetünk Oroszországban, de bármely környező országban is, hiszen nem érzékeltük, hogy merre repülünk. Jelenleg a legfontosabb feladat: tisztázni a helyzetünket.

- Induljunk! - indítványozta Bill.

- Azt fogjuk tenni - helyeselt a doktornő -, de ne ugorjunk fejest a vízbe! Induljunk el a kályhától! Előbb a portánkon, azaz a gépen és közvetlen közelében nézzünk szét! Meg kell teremtenünk egy kis bázist, ha úgy tetszik menedékhelyet, ami megvéd bennünket az időjárástól, vadaktól és minden ránk leselkedő veszélytől, amit ez az ismeretlen hely tartogathat a számunkra. Vizsgáljuk át a gépet, nézzük meg, hogy szükség esetén eltölthetjük-e a belsejében az időt, amíg jobb megoldást nem találunk!

És a kis csapat körbejárta a földön megszégyenülten fekvő roncsot, a tegnap még büszke technikai csodát. Keserűen állapították meg, hogy a repülő farok része és a raktér hátsó fele hiányzik, a pilótafülke pedig teljesen szétroncsolódott. A nagy szállítógép a hasán feküdt, kissé a jobb oldalára dőlve, szétzúzott szárnnyal, az eleje és hátulja védtelenül tátongott az ismeretlen felé. Tom a sapkáját a fejetetejére tolva megállt a tehetetlen óriás mögött, egész közelről is megvizsgálta a szabaddá vált oldalt:

-Minél előbb be kell falaznunk elől és hátul, ha nem akarjuk, hogy kellemetlen meglepetések étjenek! Ki tudja, hogy milyen vadállatok lehetnek a közelünkben.

- És jöhet rossz idő is, mert még az itteni éghajlattal sem vagyunk tisztában. Eshet eső, lehet szélvihar, de akár hóvihar is - jegyezte meg a doktornő.

- Hóvihar nyáron? Csak nem eszi meg a fene! – próbálta derűssé tenni a beszélgetést Fred, de Jóska is hozzászólt:

- Az igaz, hogy most május van, de mi van akkor, ha itt rekedünk, és itt talál bennünket a tél, ami nem is olyan biztos, hogy ezen a tájon is az ősz után következik.

- Ekkora hülyeséget még nem hallottam! - kontrázott Fred. - Az ősz meg csak úgy kikerül a naptárból? Hát ez nagyon jó!

Jóska tovább folytatta gondolatmenetét:

- Az igaz, hogy a környezetünket még nem tanulmányoztuk át, de a közelünkben lévő fák és a többi növény arról árulkodik, hogy valahol Szibériában lehetünk. Látjátok a tisztás szélein lévő fákat?

- Látjuk- felelték kórusban.

- Szerintetek milyen fajta fából van itt a legtöbb?

- Fenyőből - válaszolta Bill a többiek bólogatása közepette, de még hozzátette - mégpedig vörös fenyőből! Azért látok lombos fákat is arrébb: nyírfát, tölgyet és még néhány más fajtát - mutatott a tisztás bal oldalára. Jóska visszavette a szót:

- Amit fejtegetek, lehet, hogy téves, de nagyobb a valószínűsége, hogy nem. Egyre jobban erősödik a sejtésem, hogy Szibériában vagyunk, és ha szerencsénk van, akkor nem túl mélyen, mert az északi és keleti időjárást, ha itt ér bennünket a zimankó, nehezen viselnénk el.

- Főleg a rendelkezésre álló eszközeinkkel és ruházatunkkal - fűzte hozzá a Doki, aki Jóska elméletét valószínűnek vélte, magában hozzágondolva: jobb félni, mint megijedni. 

- Azonnal  cselekednünk kell! Van térkép a repülőn? – kérdezte a fiúktól. Szerencsére hamarosan előkerült az elhunyt pilóta táskájából egy részletes térkép, amelyet az asszony leterítette a fűbe,  és mindannyian tanulmányozni kezdték a rajta lévő jeleket, írásokat. Hamarosan megtalálták  kiinduló bázisukat és a célállomást. Olvasni tudó és a földrajzot valamennyire ismerő ember azonnal láthatta a szomorú valóságot, amit a parancsnok így foglalt össze:

- Nézzétek! - mutatott arra helyre, ahol felszálltak, majd arra, ahová tartottak. - Ha erről a pontról indultunk és eltévedtünk, mindenképpen Szibériában vagyunk, mert, ha a gépünk nyugatabbra vetődött volna, azon a tájon teljesen más növényzet; lombhullató erdők, aztán sztyeppe van. Na és a front, amit azt hiszem, nem lehetne nem észrevenni.  Ha délre? Akkor, már narancsot szednénk a fákról. Nagyobb tehát a valószínűsége, hogy ez a növényzet, ami körbevesz minket, a tajga, és ha kicsit szerencsénk van, akkor annak is inkább a déli feléhez közelebbi része.

- De Doki! Nézd meg ezt a nagy távolságot a kiindulási helyünk és a térképen tajgának nevezett terület között! Ez több ezer kilométer! Ilyen messzire nem juthattunk el!

- Miért nem? - kérdezett vissza az orvos - Egy tankolással a B-24-es több mint négyezer kilométert képes megtenni. Repültünk vagy öt-hat órát, ez akár háromezer kilométer is lehet. Az a  sejtésem, hogy a gép műszerei már a felszállás után nem sokkal elromolhattak, és a sötét éjszaka, majd a vihar még rátett egy lapáttal, hogy mi most itt vagyunk az őserdőben.

Egy pillanatig mindenki magába mélyedve, szó nélkül latolgatott, majd a Sarah így folytatta:

-Most pedig mérjük fel, mennyi élelmünk van, azzal meddig húzhatjuk ki, hogy milyen eszközeink vannak! – Ezzel leterített két sátorlapot a repülő középső ajtajához támasztott lépcső mellé, és megkérte társait, hogy mindent rakjanak rá: a bal felől lévőre a tárgyakat, de még a fegyvereket és a lőszert is, a másikra pedig az összes élelmiszert. Az előkerült dolgok mennyisége, főleg az élelmiszereké, sajnos, nem nagy gazdagságról árulkodott. A következő listát készítették:

„Eszközök:

-1 db karabély 10 darab tölténnyel, egy bajonettel

-4 db Colt 1911 típusú pisztoly,  egyenként 14 darab tölténnyel

-1 db katonai távcső

-5 db zsebkés

-3 db tiszti tőr

-4 db gyalogsági ásó

-8 db literes katonai kulacs és ugyanennyi fedeles katonai csajka

-1 db fejsze

-2 db nagyobb méretű gumicsónak

- 50 db katonai pokróc, lepedők

-5 db leselejtezett ejtőernyő

-2 db 200 literes üres vashordó

-2 db 20 literes petróleummal teli üzemanyagos kanna.”

A repülő egy lezárt szekrényében megtalálták a két pilóta és a navigátor téli ruházatát.

A málhazsákokból előkerült 30 db fél kilós dobozos húskonzerv, némi kenyér, kevéske só, valamint egy üresnek gondolt ládából 25 kg rizs és 10 kg keksz.

- Jó pár napra való élelmünk van, vizet biztosan találunk - nyugtatta saját magát és társait a parancsnokká előlépett Doki, majd órájára pillantva folytatta -, most pedig azt javaslom, ebédeljünk meg, és délutánra kérek két jelentkezőt, akik körülnéznek a környéken.

- Én vállalom - jelentkezett Fred -, Billel mi felderítjük a terepet. Sokat jártam az erdőt gyerekkoromban.

- Rendben - egyezett bele a parancsnokasszony -, akkor ti mentek, mi pedig Jóskával és Tommal megpróbáljuk bestoppolni a repülőgép szakadt oldalait, hátha tényleg több éjszakát is ebben a dicstelen véget ért Liberátorban kell töltenünk.

Akkor még gondolni se merte a négy nagy gyerek anyjává lett asszony, hogy mennyire jók a megérzései.

3. A földet érés helye, menedéképítés és élelemszerzés

Bill a derékszíjára akasztotta a bajonettet, magához vette a karabélyt, Fred pedig egy pisztolyt és a távcsövet. Elhatározták, hogy először a déli irányt veszik célba. Abban reménykedtek, hogy hamarosan településre, de legalább emberekre bukkannak. Óvatosan haladtak, fegyverüket minden eshetőségre számítva készenlétben tartották. Féltek mindentől, ami mozogott, és attól is, ami nem. Szerencséjükre az erdő fái között viszonylag nagyobb távolságokra lehetett látni, de így is tartottak a rejtőzködő, hirtelen támadó vadaktól. Ha valóban Szibériában vannak, akkor itt az erdőben bármikor bele lehet botlani medvébe, farkasba, de még tigrisbe is. Mentek a fák közt, és ahogy távolodtak kényszerállomás- helyüktől, annál kisebbnek érezték magukat a susogó erdőben. Lassan kezdték megszokni az erdő monoton zúgását, de összerezzentek, amikor egy-egy madár elrikkantotta magát. Sokáig mentek, amikor egy tisztáshoz értek. Hasonló volt, de sokkal nagyobb annál, mint ahová lezuhantak. Azonnal a szemükbe ötlött egy kisebb, feltűnően tiszta vizű tó, úgy 100 méter hosszú és 50 méter széles lehetett,  belecsordogáló, keskeny patakkal. A tavacskán túl nyír- és másfajta lombhullató fákból álló liget terült el, aztán itt-ott álldogáló fákkal folytatódott a tisztás, majd ameddig a szem ellát, de még lehet, hogy azon is túl, csak mocsár és mocsár.

-Cimbora! - szólalt meg Fred. - Nekem úgy tűnik, hogy erről az oldalról a mocsár foglyai vagyunk. Van egy ötletem: induljunk el a mocsár partján, mondjuk ballra, és addig megyünk, amíg vége nem lesz a süppedéknek. Van nálunk annyi keksz és konzerv, amennyi elég lesz akár két napra is. A tóban meg megtöltjük a kulacsinkat. Egy éjszakát pedig megalszunk a szabadban is.

Bill helyeselt:

- Öngyújtónk van, a vadak ellen tüzet rakunk éjszakára. Kicsit majd izgulnak értünk a többiek, de lehetetlen, hogy a sötétedés előtt hazamenjünk, reggel pedig visszakutyagolva folytassuk. Ha már egyszer itt vagyunk a világunk szélén, akkor most, egyszer és mindenkorra a végére kell járni a dolgoknak; vagy kitalálunk innen, vagy itt kell maradnunk, és csak reménykedhetünk sorsunk jobbrafordulásán.

A két felderítő megegyezett, azonnal meg is kezdik a portyát, remélve, hogy valahol majd csak vége szakad a mocsárvilágnak, és vihetik az örömhírt a bajtársaknak. A bajonettel vágtak egy-egy hosszabb botot, és megindultak az ismeretlenbe. Nagyon nagy távolságot tettek meg a mocsár szélén haladva, de semmi változást nem tapasztaltak. Jobbra tőlük az ingovány, balra pedig egy tisztás, amely hol ritkább, hol sűrűbb erdőben folytatódott. A kivezető út megtalálásának egyetlen módja, tartani a megkezdett irányt. A nap pedig bukott lefelé, egyre jobban beleveszve a rengetegbe. A cserkészek ijedten vették tudomásul, hogy hamarosan rájuk szakad az éjszaka. Kinéztek a tisztáson egy magányos fát, annak a közelébe száraz gallyakat és tűleveles, gyantás fenyőágakat hordtak. A magukkal vitt két sátorlapból összeállítottak egy sátrat, és izgatottan, félelemmel telve várták, hogy betakarjon mindent a sötétség.

Ezalatt a többiek a repülőgép-maradványból hajlékot varázsoltak. Jóska, a magyar fiú, elemében volt. Bemutathatta mesterétől, az öreg falusi ácstól elsajátított tudományát: egy szál fejszével falat építetni a gép tátongó oldalaira, a társak legnagyobb álmélkodására.

Először kinézett néhány, derékvastagságú fenyőt, fogta a fejszét, majd elkezdte a nagy munkát.

- Ezeket a vastag fatörzseket akarod elvágni?- kérdezte hitetlenkedve Tom.

- Igen, több darabra - felelte magabiztoson az „erdőirtó”.

- Ez lehetetlen -  replikázott Tom.

- Akkor most figyelj! – és a föld fölött egy kevéssel befaragta a fa törzsét, majd száraz fűcsomót és gallyakat rakott a tövéhez, melyeket meggyújtott. Néha táplálta a lelohadni készülő lángokat. A többit elvégezte a tűz ereje, amely  a bevágásnál annyira átégette a törzset, hogy néhány fejszecsapás elegendő volt a kidöntéséhez. A feldarabolása hasonló módon történt, csak az előbbinél gyorsabban, mert a fekvő fa gyorsabban átégett. Egy-két óra leforgása alatt annyi oszlopuk volt, amennyivel pótolhatták a gép levált részeit.

- Jó kis fal lett!- lelkendezett Sarah, amikor végeztek a nagy munkával.

- Ez nem igazi fal, ez csak kerítés. Ideiglenesen megteszi, mert jobb, ha a medve kívül marad- próbált Jóska mentegetőzni a szerinte hevenyészett munka miatt, amit a társai sehogy sem értettek, mert semmi kivetnivalót nem találtak az alkotásban.

Elkészült tehát a biztonságos menedék, s a pokrócokból öt fekhelyet készítettek a raktérben. Egész délutánjukat igénybe vette az építkezés, másról nem is igen esett szó köztük, csak a munkáról. Folyamatosan csak azt lehetett hallani, hogy „hozd ide, tedd, ide, itt vágd”. Amikor elkészültek, a „házuk” melletti tábortűznél üldögélve tervezték a következő napi feladatokat, és egyre gyakrabban tekingettek abba az irányba, amerről két társuk várható volt.

- Most már jöhetnének! – mondta ki óhaját az egyre jobban leereszkedő sötétséget kémlelve Tom. - Mi lehet velük? Ezer veszély leselkedhet rájuk ebben az irdatlan nagy ismeretlenben!

- Talán találtak menedéket az éjszakára, és reggel folytatják a kiút keresését – próbálta vigasztalni magukat Jóska.

- Féltem őket a vadaktól - tette hozzá Tom.

A doktornő is próbálta csillapítani a fiú aggódását:

- Van náluk puska és pisztoly is. Mindketten jó lövők, azonkívül a medvétől nem kell tartani, mert soha nem támad emberre, csak végszükségben. Mondjuk, ha bántják a kicsinyét, vagy ha megsebesítették, netalántán bitorolják a hajlékát. A farkasoknak ebben az évszakban van élelmük, tehát azok sem támadnak.

- Na és a tigris? Úgy hallottam, hogy a szibériai tigris nagyon veszélyes – nyugtalankodott tovább Tom.

- A tigris is csak akkor támad, ha éhes, vagy ha bántják. Ha mégis támadna, akkor pedig ott vannak a fegyverek.

- Akkor is ideges vagyok! Valami bajnak kellett történnie, mert máskülönben már itt lennének.

- Meglátjátok, épségben, és jó hírrel fognak visszatérni - zárta le a borúlátó beszélgetést a doki.

Fred és Bill egymást váltva őrizték az erdő fáitól megfelelő távolságra lobogó, meleget adó, életmentő lángokat, amelyek teljesen elvakították őket. Hiába meresztgették a szemüket, néhány méteren túl nem észleletek semmit. Nem úgy a fülükkel! Az éjszaka és a tajga minden zaja, nesze egyszerre zuhant rájuk, félelmetes káoszt teremtve amúgy is túlfeszített idegrendszerükben.

- Alszol? –  kérdezte a soros őr társát.

- Nem - válaszolta a másik, - lehetetlen itt, így elaludni. Tudod mit? Majd alszunk valamennyit holnap a világosban! Most az legyen a legfontosabb, hogy a tűz kitartson pirkadatig!

- Bár hordtunk ide bőven ágat, de azért takarékoskodjunk, mindig csak egy-egy darabot dobjunk rá! Ha szerencsénk van, akkor a medve a kicsi lángoktól is fél.

- Mit gondolsz, a 45-ös leterítené a medvét? – érdeklődött Fred.

- Közelről, ha ráismételsz, akkor talán!

- Feltéve, ha eltalálom.

- Tudsz lőni, hát találd el! De inkább ne találkozzunk vele! Ha igen, akkor pedig itt van a Springfield - emelte meg kissé karabélyát Bill. - Igaz, az egész készletünk csak tíz darab lőszer, de ebből egy is elég lenne a brummogónak.

- Tíz darab! Ebből a tíz darabból kell bevadásznunk az élelmünket, ha tartósan itt maradunk  ebben a sűrű erdőben?- fejezte ki aggodalmát Fred. – Mi lesz velünk?

- Valahogy majd csak lesz! Isten gondoskodik rólunk, persze – az Ő segítségével – nekünk kell megteremteni a betevő falatot. Ha nem találjuk meg a kivezető utat, és ha nem találnak ránk, akkor is kell élni, csak más körülmények között, mint a civilizációban. Lövünk vadakat, szedünk növényeket, és egy darabig fenn tudjuk tartani magunkat - próbálta elejét venni a társán jelentkező pániknak Bill.

- Ez a néhány darab töltény hamar elfogy a fegyvereinkből, és akkor hogyan tovább?

- Dobó fegyverrel ejtjük el, vagy megfogjuk a vadat. Vagy lelőjük!

- Most mondtam…ha elfogy a lőszer…

- Miért? Szerinted csak puskával és pisztollyal lehet lőni? – folytatta Bill a gondolatát.

- Hát mivel?

- Ide figyelj barátom, te nagyvárosi gyerek! Vedd elő a fantáziádat, emlékezz a gyerekkorodra! Neked nem voltak fegyvereid?

- Persze hogy voltak! Csak nem gondolod, hogy csúzlival sokra mennénk az őserdőben?- nevette el magát Fred.

- De igen! Csúzlival én kis srácként lőttem fácánt is. Azt ugyan nem tudom, hogy ezen a tájon vannak e fácánok, de hasonló nagyságú madár itt is előfordulhat.

- És miből készítesz csúzlit?

- Te miből készítenél? - kérdezett vissza Bill.

- Ha lenne gumi, akkor meg tudnám oldani, de a gatyám pertli gumija ehhez nagyon gyengécske lenne – adta tovább a butát a városi srác. – Honnan szerzel gumit?

- Mit gondolsz, mi van a repülő kerekein? – terelte közelebb a valósághoz Fredet gyakorlatiasabb bajtársa. - Ha visszaérünk a többiekhez készítek is néhány darabot. A gumicsíkokat duplán veszem, és azzal még a  nyulat is le lehet lőni.

- És el is találod vele? – bizalmatlankodott Fred.

- Eltalálom, és kis gyakorlás után te is - próbált társába önbizalmat önteni Bill. – Jó lenne, ha most is lenne nálunk egy csúzli, hátha látunk madarakat hajnalban azok közül, amelyikek felgallyaztak a fákra.

- Az meg mit jelent? - érdeklődött a felhőkarcolók tövében felnőtt fiú.

- Több fajta madár a faágakon tölti az éjszakát. A sötétben elemlámpával, vagy félhomályban a szemet kissé megerőltetve lehet őket látni. A fa alá lopózva egy nagyobb méretű kaviccsal simán leszedheted. Csúzlit most nem tudok csinálni, de van egy másik, még egyszerűbb, de nagyon hatásos fegyver, amit most meg is csinálok.

Ezzel fogott egy méteres körüli vastagabb ágat, annak az egyik felére több rétegben a zsebéből kihúzott kis dróttal fenyőágakat kötözött, majd mielőtt a naivat mutató társ bármit is kérdezhetett volna, meggyújtotta az így elkészített egyszerű fáklyát, és elindult a nem túl messze lévő kis patak part irányába.

-Hová mész? - szólalt meg ijedten Fred.

- Nyugi, csak ide pár méterre. Előbb visszaért, mint amennyi idő alatt megmagyarázhatta volna. A patak partján felvett néhány hasonló alakú, ökölnyi méretű kavicsot, visszaült a tábortűz mellé,  és a lángok jótékony fényénél nekilátott az alkotásnak.

– Mindig is szerettem ilyen dolgokkal bíbelődni - mondta mosolyogva.

Kivett a zsebéből egy kis fadarabra tekert zsinórt, zsebkésével levágott három egyforma méter körüli darabot, közben megjegyezte:

-De jó, hogy jó hosszút szabtam le a selejt ejtőernyő zsinórjából még a gépen! - és folytatta a munkát, amelyet Fred árgus szemekkel figyelt.

A három zsinórt az egyik végükön egymás mellé csomózta, a szabadon lévő három végére pedig egy-egy követ erősített. Látszott a mozdulatain, hogy nem először készít ilyen portékát.

-Készen van - nyújtotta át barátja számára ismeretlen eszközt.

Fred forgatta, nézegette, tapogatta.

- Mi ez?

- Ez egy ősi indián dobófegyver. Úgy hívják, hogy bóla. El lehet ejteni vele akár egy őzet is.

- Hogy működik? – tört elő a kíváncsiság Fredből.

- Kis szerencsével hajnalban megmutathatom, és ha gondolod meg is tanulhatod a használatát - válaszolta a „fegyverműves”. - Látod, hogy egy kis találékonysággal mennyi mindennel legyőzd a természetet? Nekünk könnyebb a dolgunk, mint őseinknek, mert a számunkra már mindent megterveztek, elkészítettek, nekünk csak a kópiákat kell életre kelteni.

- Hol és kitől tanultad ezeket a jó kis praktikákat?- kezdett el egyre lelkesebbé válni a röviddel ezelőtt még pesszimista fiú.

- Gyakran töltöttem a nyarakat és a téli iskolai szüneteket északon a nagyszüleimnél, akik indiánok között éltek. Nagyapám, aki indián még gyerekkorában elsajátította a vadászat és az egyszerű fegyverek készítésének tudományát, amelyből nagyon sok ismeretet átadott nekem.

- Akkor te a vadászathoz is értesz? Eddig még soha nem említetted!

- Nem volt rá szükség. Arra se, hogy vadásszunk, és arra sem, hogy szóbahozzam. Itt azonban, én legalábbis úgy érzem, ez a téma fogja uralni a beszélgetéseink zömét, meg a mindennapjainkat is.

- Milyen fegyvert tudsz még készíteni? – tudakolta Fred.

- Olyanokat, amiket te is. Íjat már biztosan csináltál. Ha komolyabbat nem is, de legalább egy egyszerű botíjat. Az a lényeg, hogy találjunk rugalmas faágat, és egy zsinórral összekötve a behajlított végeit nádból vagy vékony, egyenes faágból készült nyílvesszővel szintén van esély kisebb, vagy kicsit nagyobb vadat elejteni. Ezt is jól be kell gyakorolni, mint minden mást az életben.

A két önkéntes felderítő végigbeszélgette az éjszakát, és egyszer csak azt vették észre, hogy a korábbi vaksötéten egyre jobban átsejlenek először csak az árnyak, majd  az alakok, formák is. A nap még nem mutatta meg magát a kis tisztás fölött, de mind jobban fakult az ég sötét tintája, itt-ott már bíbor szín is vegyült az ég tengerébe. Pirkadt. Nappali világosság tolta le a rövidke éjszakát a horizontról.

- Hallod ezt a rikácsoló madarat? - kérdezte Bill  álmossággal küszködő barátjától.

- Ezt a kellemetlen hangot nem lehet nem hallani.

- Jó lenne megfogni - invitálta őt Bill egy kis vadászatra az éjszaka készült bólát lóbálva, és elindultak a cserregő hang irányába. A bokrok kiváló leshelyül szolgáltak.

–Siketfajdok - tájékoztatta tapasztalatlanabb barátját, kérve, hogy maradjon hasalva a növényzet mögött, ő pedig abban a pillanatban, amikor a kakas elkezdett rikácsolni,  és a fejét hátratartva, pörgő táncba kezdett, közelebb szökkent hozzá. Amikor a madár abbahagyta a táncát, Bill ismét a fűben hasalva rejtőzött. A kakas kis idő múlva újra táncra perdült, és ekkor a vadász ismét közelebb jutott hozzá. Dobó távolba éréshez még egyszer meg kellett ismételni a szökellést, de ezt már úgy, hogy a bóla köteleinek összecsomózott végét fogva, a feje fölött azt megforgatva elengedte, és a kötelek a rájuk kötözött kövek segítségével rátekeredtek a madárra. A katona gyorsan  odarohant, és egyszerűen kupán vágta a gúzsba kötött madarat a kezében tartott bottal. Az elejtett állatot a nyakánál fogva vitte a tábortűzhöz.

- Van egy bökkenő – mondta.  - Én ugyan elejtettem, de megkopasztani és felbontani már nem tudom. Azt hiszem, ez rád vár - nyújtotta át a cseppet sem csodálkozó Frednek a jókora zsákmányt.

- Nem tesz semmit, a pulykák felbontása is mindig rám várt otthon.

Fred álmosan, de jókedvűen fogott neki a testhez álló feladatnak. A zsákmány tollát egyszerűen kitépkedte, a felbontott állatot a patakban megmosta, a részeit nagy, lapuszerű levelekre rakta, és hamarosan már sült is a jókora kakas a hevenyészve összeállított nyárson.

- Így kell spórolni a konzervekkel! Jók lesznek azok a „ páncélba csomagolt falatok”  szűkebb napokra. Addig, amíg ad a természet, nagy baj nem lehet! - állapította meg az életkedvét lassacskán visszanyerő Fred. – Ha tudunk fogni valami tollast a „konyhára”, akkor könnyebben átvészeljük erdei kiruccanásunk nehézségeit – tette hozzá mosolyogva.

Bill örömmel könyvelte el, hogy barátjára ettől a pillanattól lehet számítani.

Néhány szem kekszet ettek a kakashús mellé, és mi sem mutatja jobban Fred gyors alkalmazkodását a „hajótöröttek” kemény életéhez, az általa felfedezett áfonya savanykás íze adta az aromát az ebédhez. A maradék sültet alaposan nagy levelekbe göngyölték, átkötözték vékonyka indákkal, és - a későbbiekre is gondolva, – belecsúsztatták hátizsákjaikba. A nap nagyon lassan emelkedett az erdő fölé, csak itt-ott lehetett érezni erőtlen sugarait, de egyre sejthetőbben, egyre érezhetőbben közeledett a reggel.

- Aki ébren tölti az éjszakát, annak reggel kell megvetni az ágyát – utalt Fred az elmaradt pihenőre.

- Én őrködök előbb - ajánlkozott Bill. – Próbáld kialudni magad! Most reggel hét óra van, 11-kor  felkeltelek - mondta volna társának, aki  ekkorra már elrendelte magának a teljes elsötétítést.

Bill lelkiismeretesen kezdte őrszolgálatát, aztán a fáradtság és Fred ütemes horkolása ledöntötte a lábáról ezt a keménykötésű embert. Bemászott ő is a sátorba, ahol - megfeledkezve a vadon veszélyeiről és minden másról, amely ehhez a világhoz kötötte, -  mély álomba zuhant.

Végigaludták a délelőtti órákat.  Iszonytató ordításra ébredtek. Mindketten azonnal csőre töltött fegyverekkel ugrottak ki a sátorlap fedezékéből.

- Mi volt ez? – kérdezték szinte egyszerre.

-Ha előszedem az állatkerti emlékeimet, akkor ez egy medve lehetett - próbált válaszolni a kérdésre Fred.

- Én is arra tippelek, de szerencsénkre a távolban „brummogta” el magát, és nem itt,  harapó távolságban - próbálta viccesen elütni ijedtségét Bill.

Először a világért sem ismerték volna el egymásnak a félelmüket, de annyira egy cipőben jártak, annyira egyek voltak az érzéseik, hogy rá kellett jönniük, a „kemény gyerek vagyok” mese most nem aktuális.

- Szerinted hány fokozata van a félelemnek?- kérdezte társát Bill.

- Ha korábban tudtam is, barátom, most már csak a legmagasabb fokozat jut eszembe, ugyanis amióta akár  menüként, akár a la carte felkerültem az erdei étterem étlapjára, csak ezt az egy szót ismételgetem.

- Na és mi az a szó?

- Mi lenne? Hát az, hogy becsináltam!

- Hát, ahogy most mondod, az én szókincsem is erre az egy szóra szűkült.

Nagyot nevettek, megállapítva, hogy mégis ők a világ legbátrabb emberei, mert volt bátorságuk beismerni félelmüket. Valami megmagyarázhatatlan jókedv vett erőt rajtuk. Tábort bontottak, és folytatták útjukat a jobb kézre eső ingovány és a balra lévő zöld szörnyeteg között. Feltűnt nekik, hogy a mocsár szélében nincsenek fák, hanem a talaj zsombékos, füves terepben folytatódik, és néhány tíz méter tisztást követően kezdődik – illetve folytatódik – az erdő. Mi sem természetesebb, hogy a szilárd talajon közlekedtek, ami egyenetlensége ellenére járható volt. Több helyen találkoztak kis tavacskákkal, amelyeket egy-egy patakocska táplált. Ebben a pillanatban nem érdekelte őket, hogy honnan erednek a csöppnyi folyócskák, sőt az sem, hogy található-e hal a vizükben vagy sem. Egy volt csak fontos számukra, ki erről a helyről, és mielőbb hazajutni. Nem is sejtették, hogy ez még jó darabig várat magára.

-.-

A repülőből avanzsált szálló három lakója korán ébredt ezen a reggelen. Kényelmesre készített, tágas hajlékuk védi őket a négylábúaktól, és - aminek most még nem érzik át a jelentőségét,- az időjárás viszontagságaitól.

A Szibéria elnevezés a maga valóságában Jóska számára hangzott a legfenyegetőbbnek. Az amerikaiaknak sokkal kevesebbet mondott, mint a magyar fiúnak, aki gyakran hallotta, hol a hideg szó helyettesítésére használva e tájegység nevét, hol pedig a száműzetések, a szenvedések szinonimájaként. Jóskának az apja gyakran mesélt szibériai fogságáról. 1916-tól töltött pár évet először a cár, majd az utána következő hatalom fogolytáborában. Előtte megnyílott a tábor kapuja, hazatérhetett, sok ezer társa azonban itt nyugszik valahol – talán – jeltelen sírban a fagy és a hó birodalmában.

- Lehet, hogy mi még sem Szibériában vagyunk? – tette fel a kérdést a doktornőnek.

- Miből gondolod? – kérdezett vissza az asszony.

- Apám nekem mindig hóról és nagy hidegről mesélt, ez pedig kibírható időjárás.

- Azért, mert itt is van nyár, csak sokkal rövidebb, mint a mérsékelt égövben. Most van május vége, hamarosan kezdődik a rövid nyár, és szeptemberben már Szibéria több részén esik a hó és hideg van. Ha mi délebbre vagyunk, akkor kicsit tovább tarthat a jó idő, de ha északabbra, akkor nagy a baj!

- Mi alapján tudnánk meghatározni a helyzetünket? – érdeklődött a fiú.

- Csak a növény- és állatvilágból. Délebbre nagyobb számban fordulnak elő a lombhullató fák, amelyek nem csak kis ligeteket képeznek, hanem nagyobb területeken is előfordulnak, és az erdőben élnek olyan állatok, amelyek már a tartósabb telet, a mínusz 40- 50 Celsius fokot nem élnék túl.

- Melyikek ezek az állatok?

- Nem is tudom. Csak a növényekből és a repült távolságból kalkuláltam ki, hogy inkább délebbre lehetünk. De majd elválik hamarosan, mert a tél úgyis jelentkezik, ha itt lesz az ideje. Amint visszatérnek a felderítőink, és ha ne adj isten azzal a hírrel, hogy nincs kiút, akkor gyors ütemben el kell kezdenünk berendezkedni a zord időkre. Nincs elegendő élelmünk, nincs téli ruházatunk, és a hajlékunk se véd meg ebben az állapotában bennünket a fagyoktól.

- Mi lenne, ha mi hárman, Billék visszatértéig, felderítenénk a környékünket? Ők a kivezető utat kutatják, mi meg feltérképezhetnénk, hogy mire számíthatunk a környezetünk részéről: van- e tó, folyó, milyen vadak élnek itt, lehet-e találni ehető növényeket? - állt elő javaslatával Tom.

- Mindenki vegyen magához egy pisztolyt, tőrt, némi zsinórt, gyufát, aztán indulhatunk is. A repülőbe, amíg távol leszünk, a vadak nem tudnak bejutni.

- És emberek? –szólt közbe Jóska, jókat kuncogva a viccnek szánt kérdésén.

- Bárcsak lennének itt emberek! – adott hangot óhajának Tom.

A kis csapat elindult kifürkészni a területet, mert sokkal jobb érzés úgy birtokba venni egy hajlékot, ha tudjuk, ki lakik a szomszédban.

Fred és Bill egy nappal ezelőtt déli irányban indult el, tehát nekik az ellenkező oldalt kellene célba venniük, ha nem tátogna ott velük szemben iszap- és tőzeg-tenger. Csak a keleti vagy a nyugati irány jöhet szóba, de a doktornő nem hagyott időt a tépelődésre:

-Kelet felé indulunk, és az tűnik célszerűnek, ha a mocsár melletti tisztáson haladunk. Az erdőbe majd egy másik alkalommal merészkedünk.

Két bajtársukhoz hasonlóan ők is a mocsár mellett indultak el azzal a különbséggel, hogy nekik jobb kéz felől esett az erdő. Már jókora utat megtettek, de kijáratot nem találtak. Szótlanul haladtak, kellemesnek érezték a lengedező friss szellőt, amikor egy kis tóhoz értek. Nem akartak hinni a szemüknek. A vízparton, tőlük úgy nyolcvan méterre, éppen szomját oltotta egy hatalmas termetű jávorszarvas. Nem vette őket észre a lóra emlékeztető, furcsa, lapos agancsokat viselő patás, mert a szél a figyelők felé fújdogált, így az állat nem fogott szagot. Ők pedig, amennyire csak lehetett, behúzódtak a bokrok mögé. A világért meg nem szólaltak volna. Ha már nem tudják lelőni a nagy távolság és a megfelelő fegyver hiánya miatt, akkor legalább megnézik, tanulmányozzák a mozgását, viselkedését.

-Ha most itt lenne a karabély, egyetlen lövéssel lelőhetnénk! – gondolta  Tom.

A szarvas nem észlelte az embereket, elgaloppozott az erdő irányába.

- Legalább most már tudjuk, hogy van élet ebben a sűrűben - mutatott a susogó fák felé Jóska. - Ha ügyesek leszünk, élelmet is találhatunk. Azt kell csak kitalálni, hogyan fogjuk be ezt a nagyméretű bocit. Arra az egy szem puskára a kevés muníciójával nem sokáig számíthatunk. Fegyvereket kell készíteni, mégpedig olyanokat, amelyekkel le tudjuk lőni a nagyobb vadakat is.

- Mire gondoltál? – kérdezte Tom.

- Láttam itt néhány íjnak alkalmas fát. Ha jó erőset tudunk készíteni, akkor van esély a szarvas elejtésére. Úgy hallottam, hogy egy jobb íj éles hegyű nyílvesszővel 20 méterről már le tudja teríteni a szarvast, de legalábbis megsebzi, hogy  elvérezzék.

- De azt meg is kell keresni, mert sebesülten még messzire el tud jutni - fűzte hozzá a doktornő.

- Igaz, ez sziszifuszi munka lehet, de jobbat most nem tudok kitalálni - kesergett Jóska.

- Hacsak nem készítünk egy nagyobb hatású fegyvert – tette még hozzá Tom.

- Mi lenne az?

- A nyílpuska. Ha holnap nekiállok, néhány nap alatt már lőhetünk is vele. Fiatalkoromban sokat olvastam Tell Vilmosról,  a svájciak szabadságharcosáról. Ő használt ilyen fegyvert, de abban az időben számszeríjnak hívták. 30 méterről le lehet lőni vele a szarvast, erősebb és sokkal pontosabb, mint az íj. Igaz, a töltése lassabban megy, de valamit, valamiért.

- Biztosan  igazad van, de én íjat fél óra alatt csinálok vesszőkkel együtt - próbálta védeni ősei fegyverének becsületét a magyar fiú.

- Akkor hajrá! Óra indul, most van 12 óra 10 perc. Meglátom, hogy milyen lesz az a fegyver 30 perc múlva - szabta meg a feladatot Tom.

A magyar íjászok sarja, pedig odalépett egy bokorhoz, kiválasztott egy szemrevaló ágat, lenyisszantotta a bicskájával, lemetszett belőle egy másfél méter körüli darabot, és faragta, metélte, hajlítgatta, majd rákerült a zsinór, ami most az ideg szerepét töltötte be. Ördögi gyorsasággal és ügyességgel kifaragott öt szál vesszőt, megtollazta elhullajtott madártollal.

- Tessék, ez az ősember íja. Itt az erdő szélén csak ilyenre telik - adta át társának, aki kézbe vette, és már az első vesszőt belelőtte a 20-25 méterre lévő fa törzsébe. Megelégedve adta vissza egy kis megjegyzés kíséretében:

- Jó kis fegyver! Ha egy kicsit finomítunk rajta, akkor kisebb vadat már lőhetünk is.

 A cserkészés során több szó nem esett a fegyverekről, mindegyikőjük  úgy gondolta, aminek nem most van itt az ideje, arról ne most beszéljünk. A két fiú azonban az általuk készítendő vadászeszközökről gondolkodott egész úton. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a majdani fegyvereknek társaik a csodájára járnak.

Már nagyon nagy utat megtettek, de a bal kezük felől a mocsár nem akart sem véget érni, sem egy átjárót ajándékozni az arra áhítozó embereknek. Egyszer csak a doki ránéz a két srácra:

- Ti nem vagytok éhesek? Elmúlt dél, és mi megfeledkeztünk az ebédről!

- De, igen – válaszolta Tom, és késével máris nekiállt szedegetni a dobozból az előző napon félbehagyott konzervet. Jóska odaballagott a közelben lévő aprócska tóhoz, egy darabig nézte a vizet, majd fogta az íját, célba vette az egyik, a víz felszínén úszó halat,  és lőtt. Mellé. Ugyanígy járt a másik két vesszővel. Még jó, hogy előzőleg zsinórt kötött rájuk, és ki tudta húzni azokat a vízből. Leült a partra és gondolkodott.

- Ahá, most már értem, hogy az indiánok miért találják el nyílvesszővel a halat! – erre odaszaladt az egyik bokorhoz, levágott egy vesszőt, a végét több ágú villához hasonlóan kifaragta, megtollazta a vesszőt. Rá a zsinórt és lőtt. Mellé. Aztán megint lőtt, és talált. Nagy örömmel szaladt a két falatozóhoz a két kiló körüli zsákmánnyal.

- Most süssük meg, vagy otthon? – kérdezte Sarah, és se neki, se a két katonának nem tűnt fel, hogy otthonnak nevezte azt a helyet, ami két nappal ezelőtt még nem is létezett a számukra.

- Nálunk van egy népi szólás: „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”- bölcselkedett Jóska.

Tom kissé átköltve megismételte a szavait:

- Amit ma megehetsz, ne hagyd meg holnapra!

- Értettem – mondta Jóska, - akkor had lobogjon a tűz! – és már indult is ágakért.

A halat a tisztítást és bontást követően átszúrták egy erősebb ággal, és jól átsütötték. Tom viccelődni akart Jóskával, és tréfásan megjegyezte:

-Barátom, biztos, hogy nem a másik, a nagyobb halat akartad kifogni?

A magyar fiú elnevette magát:

-Honnan találtad ki? Valóban egy nagyobbat szerettem volna, mert ez a kis halacska csak étvágycsinálónak jó!

Felpattant, fogta az íjat, és máris feszült a zsinór a tó partján. Tíz elvétett lövés után eltalált egy hasonló méretű uszonyost, mint a korábbi volt. Diadalmasan vitte a tüzet parázzsá szelídítő Sarahnak, aki a pikkelyeket varázslatos gyorsasággal tüntette el a zsákmányról,  és a megtisztított, felbontott vízi állatot a tisztást több helyen is benövő nagy levelekbe csomagolta, a késével kiszedett nedves agyaggal vastagon bevonva egyszerűen beletette a már szunnyadozó,  parázstól tarkított hamuba.

- Erre nagyon kíváncsi vagyok! Ilyent még a Sziklás hegységben sem láttam!- jegyezte meg Tom.

- Pedig pontosan ott tanultam ezt a módszert egy öreg csavargótól- válaszolt a doki, a repetázók pedig türelmesen kivárták, amíg a csomagolóanyag csontkeménnyé szilárdul. Sarah csak ekkor gurította ki az egyre jobban hőjét vesztett hamuból . Tom már nyúlt is a cserépnek látszó valami után, de a doktornő leintette:

- Vigyázz, még nagyon forró!

Majd egy bottal rávágott a vöröses szürke szükség-edényre, amely több darabban vált le a benne lévő, gőzölgő,  levelekbe csomagolt pótebédről.

- Ez kicsit más ízű, mint a nyárson sütött, ez emlékeztet a főtt halra - mondogatták, amint csipegették a fehér húst a halszálkákról.

Már jóllaktak, de még az étel fele sem fogyott el. Az asszony gondosan becsomagolta, a későbbiekre is gondolva. A kiadós ebéd után senkinek sem akaródzott továbbmenni. Fáradtak voltak, az előző napi építkezés, meg a mai gyaloglás kifárasztotta őket. Ültek a rögtönzött pihenőhelyen, először csak szótlanul, majd előjött a szó mindenről, de leginkább az őket éppen most foglalkoztató dolgokról. Azon már túl voltak, hogy: „mi lesz velünk?”. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy most belecsöppentek egy különleges helyzetbe, ha úgy tetszik a saját – a természettel szemben folytatott – háborújukba, amelyben sok-sok csatát meg kell vívni a győzelemig. Elhatározták, hogy győzni fognak, mert tudták, hogy az úr minden lépésüket figyelemmel kíséri, de tisztában voltak a „segíts magadon, Isten is megsegít” megállapítás tartalmával. Beszélgetésük is egyre bizakodóbb jelleget öltött, jókat kacagtak, főleg, amikor Tom rázendített néhány friss amerikai slágerre.

-.-

Bill és Fred rótta a kilométereket, fogalmuk sem volt, hogy merre járnak, milyen távolságra kerültek a lezuhant repülőtől, de mentek és mentek, mert hajtotta őket valami megmagyarázhatatlan erő, amelyet csak a rabságban lévő emberek ismernek. Ez az ősi ösztön nem más, mint a szabadság utáni vágy, amely ebben a pillanatban mindennél erősebb volt. De, amikor már a szervezet is tiltakozik a nagy hajsza ellen, akkor nincs mese, meg kell állni. Akkor már pihenni kell szívnek, izomnak, de még a léleknek is, mert a lélek sem elnyűhetetlen, neki is megjár néha a kisebb fokozatra történő  kapcsolás. A két fiúnak most leginkább erre volt szüksége, kiváltképp Fred felfedezését követően, aki felnézett az égre, és izgatottan szólt barátjához:

- Gyere, ülj le ide! - mutatott egy kidőlt fatörzsre. - Mondd meg nekem,  légy szíves, hogy amióta jövünk, melyik kezünk felől volt a mocsár?

- Végig jobb kéz felől!

- És most milyen napszak van?

- Délután 6 óra múlt.

- Melyik kezünk felől süt a nap, már amennyi az erdőtől látszik belőle?

- Most velünk szemben van a Nap, de kicsit korábban, ugyancsak délután, tőlünk balra volt.

- Na és tegnap délután?

- Tegnap délután először jobbra volt tőlünk, majd mögöttünk. Mit akarsz ezzel mondani? Csak nem azt, hogy…?

- De igen! Azt akarom mondani, hogy körbe mentünk ebben a két napban!

- Tehát egy mocsárral körülvett szigeten vagyunk! Semmi kétség, ez egy sziget. De rosszabb, mintha  tenger venné körül, mert ott járhatnak hajók, de ezen az ingoványon senki nem hajózik, az már biztos. Egy lehetőségünk marad: mindenképpen valami kivezető utat találni, folytatni , amit elkezdtünk - próbálta mutatni a kemény legényt Bill.

- Más megoldást én sem látok. Marad a további cserkészés - tette hozzá Fred, és rövid pihenő után továbbindultak.

A hosszú nyári nappalok kedveztek nekik. 

- Addig megyünk, amíg látunk - adták ki maguknak a parancsot.

Összeszedték erejüket, lépteiket megszaporázták az egyenetlen talajon. Néha megálltak egy szusszanásnyi időre, és az egyik ilyen pihenő alkalmával emberi hangokat véltek hallani.

- Szerinted is emberek beszélnek a közelben? – kérdezte Bill.

- Igen, már én is akartam szólni, de nem mertem, mert azt hittem, csak képzelődöm - válaszolta Fred.

Nem sokat tépelődtek, óvatosan közelítettek a hangok irányába. A beszélgetőket nem látták az őket körülvevő sűrű bokroktól, de a hangokból azonnal rájöttek, hogy az övéikbe botlottak. Megkerülték a cserjét és hangosan ráköszöntek a farönkön ülő Jóskára és Tomra:

- Jó napot! Titeket nagyon könnyen el lehetne lopni! - tréfálkozott Fred.

- Miből gondolod? – kérdezte kajánul Tom.

- Abból, hogy úgy közelítettünk meg benneteket, hogy észre se vettétek!

- Akkor most óvatosan nézz a hátad mögé!- mondta diadalittasan Jóska, és a megforduló két katona akkor pillantotta meg dokit, kezében a 45-össel.  Az asszony örömében a nyakába ugrott a két napja nem látott bajtársnak.

-  Meséljetek! Mit találtatok? – tette fel a kérdést, mint az  anya szokta a gyermekének.

 A két katona lehuppant egy fatörzsre,  és Fred elmondta, hogy mit láttak, mit találtak, de inkább azt, hogy mit nem találtak, és tájékoztatták a többieket keserű megállapításukról is.

- Tehát az a véleményetek, hogy szigethez hasonló ez a hely, ahová rossz sorsunk hozott bennünket? – kérdezték riadt szemekkel.

- Ez nem szigethez hasonló, hanem egy valóságos sziget, amit nem víz, hanem áthatolhatatlan mocsár vesz körül – keserítették el még jobban az érdeklődőket.

- Teljesen végigjártátok ennek a szigetnek a partját? – tudakolta Sarah.

- Már csak a nyugati oldala maradt, ami az egészhez viszonyítva nem hosszú rész. A holnap délelőtt elegendő bejárni, de nem sok reményt fűzök a kiút megtalálásához - oltotta el Bill még annak a szemernyi reménynek a lángját, ami eddig ott pislákolt ezekben a szerencsétlenül járt, de elszánt emberekben.

- Most pedig mindenki irány a szálló, ideje vacsorázni és pihenni!  – szólalt meg a parancsnok,  az egész nap csak anyaszerepet betöltő Sarahból.

Előzőleg, a szállás építése során még arra is gondoltak, hogy raklapok léceiből összeüssenek egy akkora asztalt, amit kényelmesen körülülhetnek. Egyelőre fatörzsek is megteszik székek gyanánt, van miről enni, van mire ülni, már csak egy kérdés maradt: kerül-e az asztalra elemózsia.

- Ennyi maradt az ebédünkből – tette eléjük a doki a fél sült halat. - Mindenkinek jut belőle egy falat. Kiegészítjük konzervvel.

- Meg  ezzel! - vette elő hátizsákjából a combjaitól megfosztott kakast Bill. – A konzerv pedig maradhat a későbbiekre.

- Milyen husit hoztatok? – kíváncsiskodott a doktornő.

- Fajdkakas. Hasonlít a házi kakashoz és a pulykához is. Finom a húsa. Fogyasszátok!

- Gyerekeim! A mai naptól minden reggelit, ebédet és vacsorát előzze meg az asztali áldás, amit, ha megengeditek, én kezdenék, aztán névsor szerint jön sorba mindenki!

És köszönetet mondott  az úrnak, hogy a tragédiájuk közepett figyelemmel kíséri sorsukat. A fáradt, éhes csapat a vacsora elfogyasztása után nyugovóra tért. A repülős szállót szemügyre véve Fred csak bólogatott, de Bill szóban is kifejezte elismerését az építő brigádnak:

- Ezt nevezem! Ti aztán nem tétlenkedtetek, amíg mi csavarogtunk!

- Ti sem vagytok piskóták! – hárította vissza a dicséretet a három mester. Egy ideig még beszélgettek, aztán abbamaradt a szó, az álom leteperte a lakókat.

4. Az erdő foglyai...

Bill és Fred az előző napon már megfigyelhették a szibériai nyári napszakok furcsa váltakozását. Itt bizony a rövid éjszakát hosszú nappal követi. A csapat többi tagjának, akik végigaludták az elmúlt nap teljes reggelét, nagy meglepetést okozott, amikor szembesültek a korahajnali világossággal. Elsőnek a doktornő ébredt, aki ösztönösen karórájára pillantott. Ránézett a számlapra, majd a füléhez tartotta a szerkezetet, aztán újra rábámult az órára.

- Hajnali négy óra sincs, és nappali világosság! – motyogta magában. Kinézett a gép ablakán, magára terítette pokrócát, és kiosont az óvatosan kinyitott ajtón. Nagyokat szippantott a friss, fenyőillatú levegőből, és visszabotorkált a helyére.

- Mi van doki, nem tudsz aludni? – kérdezett rá Tom, aki már jó ideje ébren volt.

- Csendesen Tom, had aludjanak a többiek! – válaszolta a „nem” szócska helyett Sarah, közben körülnézett a koedukált erdei szállóban. A „többiek” addigra már a repülő belső falának vetve hátukat üldögéltek, és jelezték, hogy eszük ágában sincs aludni.

- Ebben a madárcsicsergésben halálos vétek lenne tovább csukva tartani a szemeket - szólalt meg bölcsen Fred.

- Ami a kinti koncertet illeti a fülünket is érdemes hegyezni. Ehhez foghatót még nem hallottam! Mennyi dallam, a természet művészi hangjai! – lelkendezett Jóska. - Pedig jó pár reggelt töltöttem ébren a Balaton környéki erdőkben.

- Ott már én is jártam! – szólalt meg az eddig hallgató Bill, akinek kijelentésére azonnal rácsapott Jóska:

- Te voltál Magyarországon?

- Miért lettem volna Magyarországon? – kérdezett vissza.

- Most mondtad, hogy voltál a Balatonon! Akkor hogy lehettél a Balatonon?

- Néhány évvel ezelőtt többször is voltam vendégségben barátaimnál, akik Minnesotában laknak,  és gyakran átutaztunk Balatonon. Sőt kétszer meg is álltunk, és horgásztunk egyet a Yankton tóban - felelte, de ez már sok volt a magyar fiúnak. Először is lezuhantak a géppel, nagy valószínűséggel egy megközelíthetetlen sziget foglyaivá váltak, és most itt van ez a Billi gyerek a meséjével.

- Ugye csak viccelsz?

- Miért viccelnék? A Balaton nevű kisváros egy tó partján, Minnesotában fekszik.

- Biztos, hogy Balatonnak hívják?

- Egészen biztos – válaszolta Bill. -Te ezek szerint nem erről a Balatonról mesélsz?

- Egészen biztos, hogy nem! Az én Balatonom csöppnyi kis hazám egyik büszkesége, egy mesevilág! Egy gyönyörű tó, amelynek északi partját 75 kilométer hosszban nagyobbacska dombok szegélyezik értékes szőlőkkel, melyeknek ízletesek a borai. A déli partja pedig sík terület, ahol most, ebben az időszakban már lassan aratáshoz készülnek. Itt laktam  én egy picinyke faluban, a déli oldalon.

- Érdekes, hogy ugyanazt az elnevezést használják földrajzi hely megjelölésére a világ egymástól távoli oldalain. Mit jelenthet a szó? –kérdezett közbe Tom.

- A boloto /bolota, balota/ szó szláv nyelven mocsarat jelent. A Balaton tó helyét valamikor nagyon régen mocsár borította, majd később az ember beavatkozásával tóvá tisztult. A neve azonban megmaradt.

- Tyű, de helyben vagyunk! - kiáltott fel Fred. - Akkor ezt a helyet, ahol most a napjainkat tengetjük, akár el is nevezhetnénk Balatonnak, két oknál fogva is. Az egyik ok, hogy itt aztán van mocsár, a másik ok pedig, hogy így tisztelegjünk az Egyesült Államok és Magyarország jelenlévő fiainak.

- És lányának!- egészítette ki Sarah.

- És emlékezzünk a két nemzet távollévő gyermekeire is, főként azokra, akik, talán ebben a percben is a vérüket hullatják a csatatereken, vagy a hátországban – tette teljessé a megemlékezést Jóska.

Kényszertelepülésük névtáblája egy órán belül – egyelőre más megoldás hiányában faágakból összehajtogatott betűkből – hirdette az öt idecsöppent embernek és az erdő élőlényeinek, hogy ezt a földdarabot ettől a pillanattól Balatonnak hívják.

Reggelire konzerv és keksz került az asztalra, és falatozás közben a doktornő felvázolta a napi tevékenységre vonatkozó terveit:

- Mielőbb el kell ejtenünk néhány kisebb állatot, hogy legyen élelmünk ma, holnap és az utána jövő napokra.

- Lőjünk egy olyan lópofájú szarvast, mint amilyent tegnap láttunk! - javasolta Tom.

- Ezzel csak egy gond lenne: hová tennénk az azonnal el nem fogyasztott, néhány nap alatt megromló húst? – érvelt az asszony. - Kisebb állatokat kell elejteni, mint ahogy már mondtam, amit néhány nap alatt elfogyasztunk. Főként madarakat vagy nyulat, esetleg őz méretű állatot, és halat kell fogni. Ha már hűvösebbé válik az idő, de még a nagy hidegek előtt lehet szó a szarvasról. Hamarosan az az időszak is elérkezik. A nyár ezen a tájon nagyon rövid.

- Van egy javaslatom - vette át a szót Bill. – Ha jól értem, naponta, vagy ha nem is, de elég gyakran kell vadászni, amíg meleg az idő. Először is nézzük meg, hogy ki konyít valamit a vadászathoz és a halászathoz. Ők végezzék ezt a munkát, de kell egy olyan csapat is, amely nekilát a szükséges eszközök, elsősorban a fegyverek készítésének.

- Jó gondolat - helyeselt Jóska. – Én nagyon szívesen vállalom íjak gyártását, és mivel ács vagyok a repülőgép téli szigetelését, valamint külső helyiségekkel történő bővítését is.

- Mire gondolsz?- kérdezte doki.

- Kell a gép ajtaja elé egy belépő, hívhatjuk előtérnek is, valamint kellenek mellékhelyiségek, és egy a repülőn kívül lévő, de stabil élelmiszertároló, azért, hogy ne a hálóban tartsuk a húsokat. Ezen kívül tudok halászhálót szőni, horgokat és szigonyokat készíteni. Meg mindent, ami jön.

- Ki lesz a másik „iparos”?- kérdezte Sarah.

- Én - válaszolta Tom. - Fejben már megterveztem egy nyílpuskát, de edényeket is tudok gyártani.

- Bill és Fred! Ti hogy álltok a vadásztudománnyal? –választotta ki a maradék kettőből a mindennapi étel előteremtőit a doktornő.

- Elboldogulunk - adta a megnyugtató választ Bill.

- Még van egy nagy feladat, amit pedig úgy látom, hogy nekem kell végrehajtanom, nekem kell betöltenem a háziasszony szerepet. Főzök, ha lesz hozzá eszköz, megvarrom a ruhákat és szükség szerint besegítek a fegyverkovácsoknak. Javaslom, hogy a mai napon már kezdjük is meg a munkát. Bill és Fred, vegyétek magatokhoz a puskát, pisztolyt, és a vadászó tiki-takit – utalt a bólára. - Kísérje utatokat a vadászszerencse! Azon a területen kezdjetek, amit tegnap még nem jártatok be, hátha most bukkantok rá a mocsáron átvezető útra.

A két vadász elindult az erdő irányába, a másik három pedig nekiállt vállalt feladata teljesítésének.

- Akkor hol is kezdjük?- kérdezte Tom.

- Teremtsük be az anyagokat, aztán majd alakul a dolog - felelte Jóska. – Kiballagunk az erdőbe, keresünk rugalmasabb fákat, amiből elkészíthetjük.

- Rendben, akár indulhatunk is! – egyezett bele Tom, és rövidesen már válogatták a nekik tetsző fákat. Eleinte az erdő szélén, majd egyre beljebb és beljebb, mire megtalálták és fejszével levágták a megfelelőt. A fák súlya és a megtett nagy távolság miatt fáradtan ültek le egy kidőlt törzsre, szótlanul gyűjtöttek erőt a visszaút megtételéhez, amikor csapdosó szárnyak suhogására lettek figyelmesek. A mellettük lévő bokor túloldalára leszállt egy madár, amiből ugyan semmit sem láttak, de a hangokból arra következtettek, hogy nem galambméretűről lehet szó. Jóska az előző nap készített horgászó íjába helyezett egy nyílvesszőt, óvatosan megkerülte a bokrot, és ott állt előtte egy megtermett fácánkakas, amely amint észrevette, azonnal elrugaszkodott a földtől. A nyílvessző surrogva hagyta el a megfeszített íjat. A fiú a szökni próbáló madár fölé célzott, és talált. Igaz, hogy nem a vessző találta el a madarat, hanem pontosan fordítva, a fácán ütközött bele a kilőtt nyílba. Ettől megszédült, és egy bukfencet vetve lehuppant a földre. Fáradtság ide, vagy oda, a két cimbora egyszerre ért az éppen feleszmélő szárnyashoz,  és bakancsuk talpával maradásra bírták, majd egy gyors mozdulattal megszabadították a szenvedéstől.

- Meg van a mai ebédünk! – lelkendezett Tom.

- Úgy ám, de talán még a vacsoránk is - toldotta meg társa ujjongását Jóska. Felnyalábolták a leszabott faágakat, és Tom még egyszer megnézte, hogy a fácán valóban kilehelte-e a lelkét. Összekötött lábainál fogva felakasztották a vállukon átvetett fákra, és elindultak a repülő felé.

Sarah éppen az egyik konzervet akarta felbontani, hogy összeüssön valami ebédet a rendelkezésére álló anyagokból, amikor Tom megkopogtatta a gép ajtaját. Meglátva Jóskánál a fácánt nem kérdezett semmit, csak vette ki a kezéből, és tépte is a madár tollát. Hamarosan sült a nyárson az erdő ajándéka. Jó darabig nézegették az ínycsiklandozó ebédet, de nem nyúltak hozzá, szerették volna meglepni vele két társukat, akik még valahol a vadak után rohangálhattak. Várták, hogy hazaérjenek, de hiába múltak a percek, órák, nem jöttek a fiúk. Sarah elégelte meg előbb a várakozást, fogta a kést, levágott egy-egy jókora darabot mindhármuknak,  és csendesen nekiláttak falatozni.

Az iparosok délután folytatták a fegyvergyártást. Jóska kezében formálódott az íj. Rugalmas fát sikerült találnia, ami megtévesztésig hasonlított az általa is ismert, magyar földön is előforduló tiszafához.

- Nézd meg ezt a fát - mutatta Tomnak. - Őseink is ilyenből csinálták íjaikat, de azok visszacsapó íjak voltak, amit én nem tudok. Olyant állítok elő, mint amilyent az angolok használtak, ennek botíj a neve.

- Ismerem - mondta mosolyogva Tom.

- Lesz belőle olyan fegyver, hogy 20 lépésről egy nagyobbacska állatot is lelőhetek vele - dicsérte formálódó fegyverét az íjkészítő.

- Ahogy elnézem a nagy méretét - vette kezébe a közel kétméteres, még egyelőre íjra nem hasonlító fadarabot Tom - 20 lépésről talán még egy szarvasborjút is elüt, de a nagyobb testű bikával szemben hatástalan.

- Ez így van - egyezett bele a mester. – Arra ott lesz a te nyílpuskád! Miből lesz a csodafegyvered?

- Már vártam, hogy mikor kérdezed meg. Találtam itt a repülőgép szerszámai között néhány laprugót, amelyekből különösebb átalakítás nélkül íjat farigcsálok. A fegyver szárával sokkal tovább kell bíbelődnöm.

- Hány rugót találtál?

- Hat darabot, de különböző méretűek.

- Mekkorák?

- A legkisebb méteres körüli, ebből van kettő, van még két darab 120 cm-es forma, és kettő nagyobb, ezek olyan 150 centiméteresek lehetnek. Kissé szélesek, de lehet vékonyítani.

- Figyelj haver! Van egy javaslatom. Ács a szakmám, de asztalos is vagyok, nekem a fa az életem.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- A tusákat én megcsinálom a fegyverekhez, te csak gyártsd hozzájuk az íjakat és a húrokat, na és szereld majd össze!

- Hány fegyverre gondoltál?

- Ma egyre, meg holnap is egyre, aztán majd meglátjuk. Az én íjam, mivel ez egy egyszerű botíj lesz, már majdnem készen van. Csak száradni kell neki, és ideget kötni rá, na és nyílvesszők kellenek hozzá! Tehát egy időre félretehetem a készülő termékemet.

- Áll az alku- egyezett bele a kooperációba Tom.

Mindketten munkához láttak. Először is átnézték a gép csak most megtalált szerszámosládáját, és megelégedve vették tudomásul, hogy munkaeszközzel jól el vannak látva: találtak harapófogót, kombinált és csípőfogót, több fajta kalapácsot, baltákat, egy kisebb üllőt, egy kisebb és egy nagyobb satut, kézi hajtású fúrót /amerikáner/, keretes vasfűrészeket különböző fogazatú lapokkal  és vasreszelőket. Előkerült még egy ásólapát, egy csákány, egy csomó kötöző drót, és néhány különböző méretű szeg is. Nagy bánatukra fafűrészt nem tartottak a röpcsi szerszámai között.

- Semmi baj, majd a vas fűrészlapokat hozzáalakítjuk a fához - jegyezte meg Jóska. - Fordítva nehezebb lenne!

Keze nyomán ördögi gyorsasággal készült el egy fűrészbak, eközben Tom a satunak ütött össze egy asztalkát.

- Na, hadd szóljon! – adta meg a jelet a munkakezdésre a magyar gyerek, és estére a fő alkatrészek elkészültek.

- Ide lesz az elsütő szerkezet - mutatta társának a fa idomítója a tusban tátongó rést. - Holnap már lehet lőni vele, ha összeszereled az íjjal.

- Megoldható - mondta örömmel Tom. - Én is elkészültem a munkámmal, sőt meg is dupláztam. Tudod mit? Fejezzük be még ma, és holnap már tudunk mással is foglalkozni!

Folytatták tovább az alkotást. Éppen a próbalövéshez készülődtek, amikor hazaérkezett a két vadász: Bill és Fred. Tom azonnal lerohanta őket kérdéseivel:

- Meséljetek! Mit lőttetek?

- Sajnos semmit - sütötték le szemüket a fiúk.

- Semmi baj – nyugtatta őket a repülőből kilépő Sarah, - holnap is nap lesz, és különben se lehet minden nap szerencséje az embernek. Gyertek, vacsorázzatok meg! – invitálta őket.

- Azonnal, csak előbb lepakolunk - felelte Bill, és mindketten a gép mellé helyezett asztalra rakták hátizsákjuk tartalmát: három kilogrammnyi gombát, és 15 db hatlmas fajdtojást.

- Friss tojások? - érdeklődött a doki.

- Egészen biztosan, mert még nem ült rájuk a tojó. A gomba pedig biztosan ehető, mert ismerem ezt a fajtát - magyarázta Bill. - Ott, ahol találtuk, holnapra sokkal több előbújik, már emelgetik maguk fölött a földet. Aztán több helyen is találkoztunk jávorszarvassal, de mindegyik nagy, kifejlett példány volt. Összefutottunk egy-egy bikával, magányos tehénnel, és a tavalyi borjaival legelésző tehénnel is. Bármelyiket könnyedén lelőhettünk volna, de mivel úgy állapodtunk meg, hogy tárolási, tartósítási nehézségek miatt nagy vadat még nem ejtünk el, ezért békén hagytuk őket. Szerintetek egy 200 kilós, tavaly született borjúnak mennyi felhasználható húsa lehet?

- Körülbelül 100 kiló- szólt közbe Jóska.

- El tudnánk-e tárolni itt a repülőn 100 kiló húst? – kérdezett újra Bill.

- Tárolni igen, de mivel nyár van, tartósítás nélkül hamarosan tönkremenne.

- Füstöléssel nem lehetne tartósítani, esetleg szárítással?

- De, lehetne, ha ismeri valaki ezeket a módszereket.

- És mi a helyzet a sózással? – lépett be a beszélgetésbe Fred.

- Az a lehető legegyszerűbb konzerválási mód, de azt hiszem, hogy azzal a néhány csipetnyi sónkkal nem sokra megyünk – próbálta kijózanítani Fredet a doktornő.

- De ha nagyon sok sónk lenne, akkor könnyedén megoldható - makacskodott a vadászatból visszatért fiú.

- Akkor egy csapásra megoldódnának ez irányú gondjaink, de ha egyszer nincs só!

- Tudunk egy helyet, ahol van só!

- A sarki fűszeresnél jártatok?- csattant el Tom élcelődésnek szánt kérdése, miközben furdalta oldalát a kíváncsiság. - Meséljetek!

- Mindent úgy csináltunk, ahogy reggel megbeszéltük – kezdte Bill.  - Végigjártuk a mocsár hátralévő partját, és bebizonyosodott, hogy egy szigeten vagyunk. Innen se ki, se be, legfeljebb a téli fagyban, akkor pedig a nagy hideg miatt nem bolyonghatunk. Várnunk kell a segítséget, de előfordulhat, hogy itt öregszünk meg. Ami a vadászatot illeti: szarvast lehetne lőni, mert ezen a szigeten több is mászkál. Láttunk még több fajta madarat.  Siketfajdot is, de most nem sikerült dobótávolságra megközelíteni. 30 méterről már le lehetne lőni, ha lenne lőszerünk.

Közben meglátta az asztal szélének támasztott, éppen csak elkészült nyílpuskát, kézbe vette, megemelgette, végigsimogatta, és elismerően bólogatott.

- Ezzel már le lehetett volna lőni. Fácánt is láttunk, de nem pazaroltuk rá a golyót. Jól jöhet az még a medve vagy a tigris ellen. Habár ebből a két nagy ragadozóból nem valószínű, hogy van a szigeten, mert akkor a szarvasok nem járkálnának ilyen nyugodtan. Más állatot, leszámítva néhány apróbb madarat, nem láttunk, mivel az időnk nagy részét mással töltöttük. Amint ballagtunk fel egy magasabb dombra, egyszer ordítást hallottam magam mögött. Azonnal hátranéztem, de nem láttam az utánam kutyagoló Fredet. Te jó isten! Hová tűnt ez a gyerek? Elragadta egy medve, vagy kámforrá vált? Minden eshetőségre készen, araszoltam vissza abba az irányba, ahol Frednek kellett volna lennie, de ő nem volt sehol. Alig vettem észre a lábam előtt, a domboldalban tátongó keskeny lyukat, amelyből a barátom hangját hallom. Azt ordítozza: - Gyere, segíts, húzzál ki innen! – ami nem is volt olyan egyszerű dolog. Öngyújtóm fényével nem mentem semmire, ezért ágból és növényekből összehoztam egy fáklyát magamnak, egyet pedig Frednek. A fáklya fényénél már kivehető volt, hogy ez a szerencsétlen srác egy barlangba esett, pontosabban egy ferde járaton jó mélyre lecsúszott. Még jó, hogy mindig viszünk magunkkal az ejtőernyő zsinórjából. Összesodortam néhány szálat, egyik végét egy fa törzséhez kötöttem, a másikat a derekamra, és leereszkedtem a mélybe. Megpróbáltunk oldalkijáratot találni, de csak ezen az egy kürtőn lehetett ki - bejutni. Először nem tűnt fel, hogy hová kerültünk. Voltam már sokféle barlangban, először ez is szokványosnak látszott, ezért elindultunk kifelé. Előbb én léptem a felszínre, majd Fred indult neki a kb. 10 méteres meredek emelkedőnek. Az alsó harmadánál járhatott, amikor kicsúszott a kezéből a kötél és visszahuppant. A többit már meséld te!- fordult Fred felé.

- Szóval visszacsúsztam, és mielőtt újra nekirugaszkodtam volna a kézfejemmel letöröltem arcomról az izzadtságcseppeket, és akkor sós ízt éreztem. Ennyire nem lehet sós a verejtékem, főleg az elmúlt napok után, amikor szinte teljesen sótlan lett az életünk, és az ételünk. Megnyalogattam a kezemet, és semmi kétség, só szemcsék fehérlettek tenyeremen, kézfejemen. Megkapartam a barlang falát, majd megvilágítottam a még pislákoló fáklyámmal … semmi kétség,  nagyobb mennyiségű sóra bukkantunk. Bill újabb fáklyát dobott le, és a nagyobb fényben teljesen megbizonyosodtam erről.

- Gondolom egy keveset hoztatok is magatokkal – mondta Tom olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: „nem hiszem el gyerekek, mert ha igaz lenne, akkor most már mutogatnátok is a fehér kristályokat”.

- Jaj, de feledékeny vagyok! Biztosan az izgalomtól van - kezdte el Bill, de nem tudta befejezni, mert Tom félbeszakította.

- Most jön az, hogy összecsomagoltuk, csak ott felejtettük.

- Majdnem így van – mondta Fred, de Tomnak úgy látszik kötekedhetnéke támadt, mert újra közbeszólt:

- Na, mit mondtam!

- Akkor most már befejezném a mondatomat, ha Te is megengeded Tom! Valóban össze- pakoltuk, csak hát bent felejtettem a hátizsákomban. Ha nem hiszed el, nyisd ki!

Tom orra elé tolta a zsákot, aki kicsit szégyenkezve, kicsit szemérmesen tett eleget a felszólításnak, és a hátraakasztható szütyőből kiemelt egy kulacshuzatot, ami degeszre volt tömve a természettől elemelt sóval. Sarah ebben a pillanatban tette az asztalra a délelőtt nyilazott sült fácán maradékát, amit hála a két „barlangásznak” ezen az estén már ízesítve tudtak elfogyasztani.

-.-

Másnap a korareggeli fények nem lökték ki az ágyból a „szálló” lakóit. Odakint hiába sütött már a nap, az ereje nem volt elég az éjszakai harmat eltüntetéséhez. Amikor nagy keservesen – valamikor a kora délelőtti órákban – összeszedték magukat csatasorba álltak, és mind az öten elindultak a frissen felfedezett sóbánya irányába. Tom a vállán vitte csodafegyverét, a nagyon is új szagú nyílpuskát, azzal az öt szem vesszővel, amit Jóska faragott.

-Ha ennyivel nem találom el a vadat, akkor tízzel se! – forgatta meg a frissen gyártott muníciót.

Azt már letesztelték, hogy pontos, és nagyon erős, pedig a kisebb méretű acéllapból hozták össze, és 70 cm-esre mérsékelték a korábban tervezett méteres szárat.

Jó kétórás gyaloglás után érkeztek meg a só lelőhelyéhez. Azonnal munkához láttak. Kidőlt fatörzsekből, erősebb ágakból eszkábáltak egy olyan hosszú létrát, ami leért a csöppnyi  barlang aljára. Nekifektették a ferdén ereszkedő kaptatónak, és Bill meg Tom máris birtokba vették a hatalmas kincset tartalmazó gödröt. Baltával megfaragták az üreg oldalát, ahonnan jókora só darabok törtek le. A gyalogsági ásójukkal annyit raktak a náluk lévő zsákokba, amennyit még könnyedén elbír egy ember az erdős, fás terepen. Tom felkiáltott:

- Húsz kiló elég lesz?

- Bőségesen - felelte doki, - akár évekre is. Gyertek fel!

A leeresztett kötél segítségével felhúzták az ételízesítőt. Fred javaslatára a kürtő tetejét lefedték fatörzsekkel, amelyre ágakat, földet, majd arra gyeptéglát raktak, nehogy beleessen és belepusztuljon egy vad. Az állatért is kár lenne, és a bányájuk is tönkremenne.

Tom nagyon szerette volna, ha összefutnak egy szarvassal. Égette a tenyerét a nyílpuska, soha nem érzett vadászláz kezdett elhatalmasodni rajta, úgy érezte, hogy ma neki mindenáron el kell ejtenie egy vadat. Ha nem is szarvast, akkor legalább egy vaddisznót, de legalább egy őzet, vagy valami kecskefélét. Fel kell avatnia a fegyvert. A zsákmány azonban nem jelentkezett. Hogy is jelentkezett volna, amikor minden valamirevaló állat látta, érezte őket, amint csörtettek hazafelé az általuk idefelé kitaposott csapáson. Bill, a kissé tapasztaltabb vadász megkérdezte Tomtól:

-Te komolyan azt hiszed, hogy a vadak majd idejönnek az utunkba és hagyják, hogy célba vegyük őket? Nekünk kell elállni az ő útjukat, de olyan észrevétlenül kell őket megközelíteni, hogy észre ne vegyenek bennünket. Most egyébként is pihennek az állatok. Reggel és estefelé érdemes vadászatra indulni. Inkább menjünk haza, és építgessük a szállásunkat!

A kis csapat a kincset érő sóval elindult a repülőgép felé. A délután hátralévő részében építőanyagnak szánt derékvastagságú fatörzseket hordtak a bejárat közelébe. Úgy tervezték, hogy néhány nap alatt összegyűjtenek annyit, amennyiből egy előteret építhetnek az ajtó elé. A munka gyorsabban haladt, mint gondolták, hála Jóska ötletes – lánggal történő – fakivágási módszerének. Kidöntöttek és méretre szabtak jó néhány fát, utána pedig a vállukon célba gyalogoltatták a félig kész oszlopokat és gerendákat.

- Most aztán be vagytok sózva, nagyon megy a meló! - jegyezte meg a doktornő.

- Másként nem is lehetne! Könnyen megtehetjük, saját sóbányánk van! Azért én jobban örülnék, ha egy kis vadhúsra szórhatnánk ebből a finom ásványból! – tréfálkozott tovább Fred.

- Annak is eljön az ideje - tette hozzá bizakodóan Bill, majd megkérdezte a többiektől, mennyire fáradtak.

- Nagyon! – felelt Tom.

- Csak azért érdeklődöm, mert lőni kéne valamit!

- Akkor egy csöppet se vagyunk fáradtak - lelkesedett Tom. – Ugye srácok?

- Ha így áll a helyzet, akkor egy perc alatt ki tudom pihenni magam - kapcsolódott Jóska is a beszélgetésbe. - Végtére is szeretném látni, hogy működik éles helyzetben az első nyílpuskánk.

- Miért, lesz másik is? - tudakolta Fred.

- Másik kettő!

- Te, Jóska gyerek, nem lehetne akkor már mindenkinek egy saját fegyvere?

- Nekem már készen van az íjam, csak még néhány napig szárad. Nekem nagyon megfelel, azzal is lehet vadászni és halászni is! – adta meg Jóska a választ, hogy miért nem négy nyílpuskát akar.

A doktornő egy pillanatra megijedt, hogy  ma este egyedül marad, ezért rászólt a fiúkra:

- Mindenki azért ne menjen vadászni! Ha sokan vagytok, csak zavarjátok egymást. Szerintem elég oda a kettő fő is.

- Ha szarvast lövünk, hogyan hozzuk haza ketten? – aggódott Bill.

- Na jó, akkor menjen Bill, Tom és Jóska. Azért a karabélyt is vigyétek! – indította útba őket doki.

A három srác közül Bill volt a leginkább vadász alkat. Ő sem volt ugyan vadász, csak fiatalabb korában sok mindent hallott és látott, és néhány alkalommal volt szerencséje igazi vadászaton is részt vennie. Egyszer-kétszer még lőhetett is nagyapja puskájával, de egész életében egyetlen egy állatot terített le, egy vadpulykát. Becsületére legyen mondva, hogy nem is túlozta el vadászsikereit, a pulykát azonban mindig megemlíti, ha szóba jönnek a vadászkalandok. Mielőtt beértek az erdőbe, egy kis kiképzést tartott két cimborájának:

- Úgy gondolom, hogy most, az esti órákban az állatok leballagnak a tóra. Addig nekünk meg kell állapítanunk a szélirányt, el kell rejtőznünk úgy, hogy a szél felénk fújjon a vad irányából, és ha a közelünkbe ér, lehet lőni. Minél közelebb tudjuk engedni, annál nagyobb az esély, hogy eltaláljuk. Az se mindegy, hogy hová célzunk. A szarvasnak, meg a többi nagyvadnak - úgy hallottam, –  a lapockára kell lőni. Tom, mennyire tudsz lőni a nyílpuskáddal?

- Elég pontosan!

- Azért nem ártana, ha még tennél néhány próbát! Látod ott, úgy húszlépésnyire, abban a puha partban azt a kis fűcsomót?

- Igen, látom - bólintott a fiú.

- Célozd meg és lőj!

Tom kapta a fegyvert, két kézzel felhúzta az ideget, belehelyezett egy vesszőt, rövid ideig célzott, és beletalált az arasznyi célba.

-Nagyon jó! – kiáltott fel Bill. – Jó a vadász is, és jó a fegyver is! – szólt elismerően.

Hosszas keresgélés után megtalálták az ideálisnak ítélt leshelyet egy vadcsapás közelében. Bokrok takarásában voltak, a sűrű ágakon át nem láthatta meg őket a vad, ők azonban szemügyre tudták venni az esetleges érkezőt. Sokáig gubbasztottak, térdeltek, ültek, hasaltak  a rejteken, de ezen az úton nem közlekedett egy nyársra való sem. Arrébb, nagyobb távolságra, lomha léptekkel tartott a tópara egy jávorszarvas bika.

- Nagyon messze van!  Ez sajnos nem a miénk - kesergett Tom.

- Türelem! Mást sajnos nem tudunk tenni, csak várni, hátha belénk botlik a holnapi ebédünk, - vigasztalta Bill.

Ő ezt a vadászatot tapasztalatszerzésnek fogta fel. Arra gondolt, hogy megfigyelhetik, hogy mikor, melyik úton, milyen állatok közelítik meg a tavat. Már most megállapította, hogy a vadak között kialakult valamilyen rend, amelyet minden körülmények között betartanak. Úgy tűnt, hogy felosztották egymás között ezt a nagy itatót.

- Hát persze! – ugrott be neki egy kép gyerekkorából. - A patások kényesebbek, nem isznak abból a vályúból, amelyikbe más állatok belemocskoltak. Nekik a farmon magasabban volt az itatóvályú, és nem csak azért, hogy ne kelljen nagyot hajolniuk, hanem hogy a disznó, birka, baromfi nehogy belepancsoljon. A ló és a tehén abból már a világért sem ivott. Valahogy így lehet a szarvas is, hiszen a tehénnek a vadon élő rokona, valahol az őskorban még a közös ősük járhatta ezt a nagy erdőt is.  A szarvasnak tehát ott lehet a helye, távolabb a többiektől.

- Akkor nincs veszve semmi, mert ott, ahol a szarvas lejár a tóra, ugyanilyen jó rejtő bokrok vannak, de talán még sűrűbben is, mint ahol most vagyunk - adott hangot véleményének Jóska. - Holnap be tudjuk cserkészni. Most azonban zsákmány nélkül kell hazakullognunk.

- Még ne adjuk fel, itt mellettünk nem véletlen vezet a csapás a vízhez -  okoskodott Bill. -  Kár,  hogy innen nem látható, milyen állatok nyomai,  ebből is látszik, hogy zöldfülűek vagyunk, akkor se néztük meg, amikor eljöttünk mellette. Ezen a csapáson pedig nagy a forgalom a nyomok számából ítélve.

- Valami csorda járhat itt a vízre – szólalt meg Tom is, de alighogy kimondta, egy nyolc-tíz tagból álló konda rohant el mellettük hörgéssel, röfögéssel. Mielőtt ittak volna, belehenteregtek a part menti iszapba, belegázoltak a vízbe, és hangos szürcsöléssel oltották szomjukat. Még egy darabig lubickoltak, aztán elindultak azon a csapáson, amelyiken érkeztek. Tom már felajzotta a nyílpuskát. Patakokban folyt a verejték homlokán, arcán és a tenyerén. Ő ebből semmit sem észlelt, csak szorította a fegyvert. Megvárta, amíg elhalad mellette a csorda, és a legutolsó süldő lapockájára célozva, surrogó hanggal engedte útjára a nyílvesszőt. Látni vélte, hogy az forogva közelítette meg a célt, valójában azonban csak annyit észlelt belőle, hogy a fiatal jószág elvágódik, és oldalán fekve négy lába olyan mozgást végez, mintha futna. A többi állat legfeljebb annyit vehetett észre az egészből, hogy a sereghajtó lemaradt, de talán még azt sem. Bill, pisztollyal a kezében szaladt a vergődő disznóhoz, de Jóska leintette:

- Bízd rám! – és késével leszúrta, ahogy valamikor otthon az apja az ólból előhúzott hízót. Az éles késsel kizsigerelte, és a belsőséget egyszerűen otthagyta a fűben. Nagyon jól tudta, hogy  a természet törvénye értelmében úgy is el fog tűnni rövid időn belül. Farkas vagy róka, ragadozó madarak, hollófélék bizonyára járnak erre. A lelőtt vad két első és két hátsó lábát összekötötte, Tom pedig kerített egy erős rudat, amelyet áthúztak a lábak között, és a háttal lefelé lógó süldőt -  a rudakat vállukra  emelve -  hazaszállították. A többszöri pihenő ellenére is kellőképpen elfáradtak. Fred, a pihent erő állt neki a bőr lefejtésének, de ahogy erejüket visszanyerték, a vadászok is bekapcsolódtak a munkába. Bill tüzet rakott, Tom, mint a zsákmány elejtője levágott egy darabot a húsból, Sarah a gyors előkészítést követően öt felé vágta azt,  és már forgott is a nyárson a sós vízzel locsolt, lassan piruló vacsora. Éléskamra hiányában éjszakára a repülő csücskében helyezték el zsákokba csomagolva a jó pár napra elegendő élelmüket. Úgy húsz kilóra becsülték.

Tom nagyon büszke volt a zsákmányára. Az ő nyílpuskájával, és az ő ügyességével legalább két hétre való élelem került a kamrájukba. Amikor ezt kigondolta, azonnal korrigálta is magát, a leendő kamrájukba, amit nagyon sürgősen meg kell építeni. Jó, hogy már holnapra tervezték a kezdését. Ezzel a gondolattal tért nyugovóra, akárcsak a többiek. Holnap előtér és kamraépítés!

Furcsa hangok kíséretében toppant be a reggel. Dörgött, villámlott, ömlött az eső. A viharos erejű szél folyamatos ordításával játszott alá az égi zenekarnak. Az ég dörgése néha a nagydob tompa, mély hangjára, néha a cintányér csattogására emlékeztetett. Jóska egykedvűen lesett ki a csöppnyi ablakon. Kinézett magának egy magányosan álló fát, figyelte egy darabig, aztán odaintette a doktornőt:

- Ezt nézd meg doki! Mire emlékeztet az a nagy, jobbra, balra hajladozó megtermett nyírfa?

- Hát nem is tudom! Semmire. De várj csak! Olyan, mint egy karmester! Olyan, mintha ő vezényelne a többi fának, mintha ő dirigálná a hangokat: a szél süvítését, meg a többi égi hangot. Egy ütemre mozog az erdő, a természet, és az egész világ.

- A karmester ott van felettünk, az a nyírfa csak az egyik apró szereplője ennek a nagy zenekarnak - szólt a beszélgetésbe Tom. - Érzitek ezt az összehangoltságot? Félelmetes és lenyűgöző! Higgyétek el, ez a nagy vihar is értünk van, ezzel is célja van a teremtőnek.

- Elhiszem, de attól még nem tudunk ma építkezni – tette hozzá Jóska.

Tom tovább bölcselkedett:

- Majd építkezünk, ha ismét kisüt a nap, és felszárad a talaj. Biztosan találunk hasznos elfoglaltságot a tető alatt is.

 - Az egyik legnagyobb gond, hogy nem tudunk tüzet rakni, és nem tudunk húst sütni, egészen addig, amíg tart odakint az égi áldás – aggodalmaskodott a doki.

Fred azonban valamit tudhatott, mert megszólalt:

- Vagy mégis!

És mielőtt a többiek rákérdezhettek volna folytatta:

- Nem kell más, csak egy kályha, amelynek a tetején lehet sütni is, főzni is. Látjátok ezt az üres hordót?

- Látjuk - zúgta a kórus.

- Ebből lesz a kályha, ha úgy tetszik tűzhely. Vannak szerszámaink, amelyekkel hamarosan összeállíthatjuk.

- Mondd el, hogyan képzeled! – kérlelte Bill.

- A hordót az egyik talpára állítom, és a vasfűrésszel vágok rá egy akkora ajtónyílást az alsó harmadában, hogy nagyobbacskára vágott fát is kényelmesen be lehessen rakni. Ez lesz a begyújtás és a hamuzás helye. Az alsó ajtóval egyvonalban a felső harmadába is vágok egy ajtót, ez kicsit nagyobb lesz, ezen etetjük majd fával a tűzhelyünket. A füstcsőnek pedig vele szemben vágok egy kör alakú nyílást.

- Miért nem a tetején lesz a füstcső kivezetése? – kérdezte Tom.

- Azért, mert akkor kevesebb hely maradna az edényeknek.

- Nincsenek is edényeink!- feleselt Tom.

- Egyelőre a csajkákon és a páncélsisakjainkon kívül valóban nincsenek, de majd lesznek – mutatta optimista oldalát Fred.

- Milyen edény lehet a sisakunkból? - ellenkezett tovább Tom.

- Bogrács és lábos - magyarázta a kályhaépítő.

- Ilyen gömbölyű aljú lábost még nem láttam! – erőlködött Tom, de a vesztére, mert Fred őt választotta segítségnek a terve megvalósításához.

- Gyere cimbora, tegyünk is valamit, mert a dumából nem lehet megélni!

A két „iparos” az üres vashordónál termett. Fred egy szeggel megrajzolta a leendő ajtók helyét, fogott egy sisakot, és akkor kört rajzolt a hordó tetejébe, amekkora a sisak perem alatti kerülete.

- Mi lesz ez? - furdalta a kíváncsiság Tomot.

- Ebbe helyezzük bele a bográcsot. Látod? A pereme fogja tartani, hogy ne essen bele a kályhába. Kiszereljük belőle a bőrbetétet és szíjakat, és máris kész az edény. Még azt kell kitalálni, hogy miből legyen a füle.

- Drótra tippelek - elevenedett meg Tom, - az bírja a forrót. Tudod már miből lesz a kályhacső?

- Amint eláll az eső, a gép oldalából mentünk meg lemezeket, és abból hajlítjuk hengerré. Amíg ez nem megoldható, vannak üres konzervdobozaink, azokat egymáshoz illesztjük, és kivezetjük az egyik törött ablakon. Ideiglenesen megteszi. Most már mindent tudunk, ugorjunk neki a munkának!

Soha nem látott alkotómunka kezdődött. Nehezen engedett a hordó anyaga, a négy rés kivágása, vasfűrésszel történő kierőlködése egész estig tartott. A két mester csak ebédkor tartott egy kevés pihenőt, elhatározták, hogy a kályhának kész kell lennie még ezen a napon. Este nyolc óra körül állt úgy, hogy ha még kályhának nem is lehetett nevezni, de szükség tűzhelynek igen. A négy kivágott nyílásból kettő már eltűnt. A konzervdobozokból összerakott ideiglenes kályhacső és a sisakból készült kondér a helyére került. Már tüzet lehetett volna rakni a belsejében, és a sisak-bográcsban akár főzni is valamit. Sarah rá is kérdezett Fredre:

- Miért nem próbáljuk ki?

- Nagyon egyszerű oka van, nincs száraz tüzelőnk, és a nedvesért is ki kellene menni ebben az ítéletidőben - vázolta fel a szomorú valóságot Tom.

A doki azonban nem adta fel. Odalépett Jóskához:

- Mennyi idő alatt tudnál összehozni egy hasonló asztalt, mint ez? – mutatott – milyen szerencse! – az előző este a gépbe került asztalra.

- Fél nap alatt! Tehát nyugodtan elégethetjük ma, nem nagy ügy - adta meg az engedélyt és a kezdő lendületet az asztal tüzelővé minősítéséhez készítője, a magyar fiú.

A kályha-tűzhely – kemence – nagyon jól szuperált. Ömlött a füst az özönvízzé változott szabadba, és hamarosan érezni lehetett a „szállóban” a levegő langyossá, majd kellemes meleggé változását. A kályha oldala, teteje átforrósodott. A doktornő nem vesztegette az idejét, besózott néhány szelet húst, ráhelyezte a „platnira”. Kérés nélkül is tudta mindenki, hogy egy-egy darabot pártfogásba kell venniük. Ez így ment még jó párszor, egészen addig, amíg tartott a tüzelő az asztal romjaiból. Jó sok húst sikerült megsütni. A kondérban pedig ezalatt sós vízben apró hús darabok főttek. Sarah nem szeretett okosságokat mondani, de most nem hagyhatta ki megállapítását:

- Ezután mindig több napra előre sütünk, főzünk. Gondolnunk kell a maihoz hasonló időjárásra is. Ki tudja, hogy meddig kényszerülünk bent tölteni az időnket.

Jól gondolta a doktornő, mert ez az esős idő közel egy hétig nem engedte ki őket a szállásukról. Ez alatt a hét alatt azonban elkészült a második nyílpuska is, ugyanakkora méretben, mint az előző. Jóska íja is megkapta végső formáját, ejtőernyőzsinórból rákerült a húr is. Faragtak annyi nyílvesszőt, amennyi fájuk volt a gép belsejében. Az asztal helyébe a talált raklapokból újat eszkábáltak, a repülő üléseiből mindenkinek kényelmes széke lett.

-Ugye, hogy néha jó, ha rossz időnk van? Ilyenkor lehet tervezni, és felkészülni az igazi nagy feladatokra- állapította meg a kedvét visszanyert Tom. Úgy látszik, hogy az alkotás öröme teljesen felvillanyozta.

A szobafogság természetesen nem csak a munkáról és a tervezésről szólt. Ez volt az első igazi alkalom, hogy jól kibeszélgessék magukat. Tudtak már egymásról néhány dolgot, de ilyen részletességgel még nem volt alkalmuk kitárulkozni egymás előtt. Megosztották egymással a megoszthatót, elmondták az elmondhatót: honnan érkeztek, hová tartanak, kik voltak a múltban, és mik lesznek, ha „nagyok” lesznek, és hol folytatják, ha Isten kegyelméből kijutnak innen, és ha majd egyszer vége lesz a háborúnak. Afelől kétségük sem volt, hogy kijutnak, szerencsésen hazakerülnek, és azt is hitték és remélték, hogy a háború sem tart örökké, és visszatalálnak a békés életbe. Keresztény hitük adott erőt a továbbiakhoz, az a Jézusba vetett hit, amely egyformán lobogott aaz összezárt öt emberben.

-.-

A hetes eső egyszer csak a végéhez közeledett. Elállt a szél, megszűnt a félelmetes csattogás, és az a milliónyi apró rés, amely az égi zuhanyból eláztatott erdőt, mezőt, hegyet, völgyet, egyszeriben eltömődött. Reggelre érkezett, reggelre távozott a félelmetes ítéletidő és nyomában fokozatosan megjelentek az egyelőre erőtlen, majd egyre határozottabbá váló fénysugarak. A nap könyörtelenül tolta maga előtt a sötétséget, majd a szürkület helyét is átvette egy derűs ragyogás. Az iménti égiháború szelleme visszahúzódott palackjába, és egy rövid ideig tartó, békés csend takarta be a vízben ázó erdőt. Hallani lehetett ezt a csendet, a zsigerekben érezni a mélységes nyugalmat, egészen az első madárdalig, amit majd követ a ragyogó ég csillogása, az erdő hangorgiája.

A repülő kényszerleszállása jobb helyre nem is történhetett volna. Az erdő szélén, egy emelkedő tetején állította meg a jó sors. Ide víz nem képes feljutni, ami megnyugtatta a „hajótörötteket”. Nagyon jó és megbízható helyen „találtak” szálláshelyet maguknak.

-.-

A kényszerpályán, lehorgasztott szárnyakkal álló repülőgép közvetlen közeléből rövid idő alatt felszáradt a talaj. Az égi dézsából kilöttyenő nagy mennyiségű víz egyszerűen lehömpölygött a minden irányba enyhe lejtőn, ami pedig a földbe ivódott, nem sokáig tudott ellenállni a nap felhörpintő sugarainak. Jóska kilépett a repülő ajtaján, megtapogatta az előző héten begyűjtött „építőanyagot”, és fanyar képpel állapította meg:

- Ennek bizony, még száradni kell. Talán délutánra már dolgozhatunk vele.

De tévedett, mert az átázott fatörzseknek, faágaknak több idő kellett a teljes kiszáradáshoz.

- Nem tesz semmit - tette hozzá Fred, - addig igazi kályhacsövet rakunk a kályhánkba.

És a gép levált lemezeiből válogatott néhány darabot, majd fogott egy 10 cm- es átmérőjű egyenes, bütykök nélküli faágat, amiről lehántotta a héjat.

- Mi lesz a fából?- kérdezte Tom.

- Ezt a fahengert most először is rátesszük erre a kiterített lemezre. A lemezből levágunk akkorát, hogy rá tudjuk hajlítani a fára. Ha ez meg van, drótokkal összekötjük úgy, hogy egy csövet kapjunk. Rést pedig nem hagyunk az oldalán, nehogy kijöjjön a füst, ezért több helyen összehúzatjuk. -  Fred mosolyogva nézte, ahogy a társai egy jó óra leforgása alatt elkészítették a kályhacsövet. Szabtak, fúrtak, tekertek, drótoztak. Ezalatt Fred kikalapált és összehajtogatott egy könyökcsövet, amit a helyére illesztett.

- Na kérem, ez már biztonságos, lehet sütni, főzni, és most már jöhet a tél! – vizsgálta meg Sarah az elkészült remekművet.

- Sajnos nem sok edényünk van, de ahogy elnézem a repülő lemezeit, nagyon jó tepsi, meg lábos hajtogatható vagy kalapálható belőlük - morfondírozott Fred, és megfelelő fatörzsek felhasználásával kikalapált egy 20 cm-es átmérőjű lábost, Tom pedig egy hasonló méretű serpenyőt, Jóska mindkettőre erős fanyelet faragott, Bill pedig vasfűrésszel fedőt vágott a tetejükre.

- Most már van mindenünk - mondta mosolyogva a doktornő.

- Akkor mi gazdagok vagyunk! – élcelődött Bill, és sorolni kezdte mi mindennel gyarapodtak az elmúlt napokban:

- Van egy íjunk, három nyílpuskánk, kályhánk, edényeink, van egy kis élelmünk.

És még mondta volna tovább azt, amit mindenki tudott, amikor Jóska felkiáltott:

- Az ám,  a disznóhús! Ha nem sózzuk be azonnal, akár ki is dobhatjuk!

Csak most jutott eszébe a magyarnak, hogy legalább 10 kilónyi hús egyszerűen zsákokkal letakarva, fahasábokra lett lehelyezve a gép végében. Odaballagott az ideiglenes tároló helyhez. A többiek csodálkozására kivitte a gépből az összefogott zsákokat, és jó messzire eldobta.

-Miért dobtad ki?- kérdezte Bill.

A választ Jóska helyett a szúrós szagú levegő adta meg. Egy hét alatt megromlott a hús. Előző nap még ettek belőle, jónak tűnt, de most már ehetetlenné vált.

- Ismét a magunk kárán tanultunk – szomorkodott Fred. - Sóbányánk van, és még se volt annyi eszünk, hogy tartósítsuk ezt a néhány kilónyi húst!

- Ettől kezdve okosabbak leszünk – próbálta Sarah eloszlatni a rosszkedvet, és szemmel láthatóan sikerrel, mert a fiúk már azt tervezték, hogy miként pótolják a kárba veszett étket. Bill javaslata volt a legéletrevalóbb.

- Menjük ki a közelebbi tóhoz, és rendezzünk nyíllövő versenyt, elvégre mindenkinek van saját fegyvere, és hála a múlt heti szobafogságnak, van bőven nyílvesszőnk is.

- Én meg kipróbálhatom a horgászbotomat, ami tegnapra készült el – örvendezett doki. - Csak még azt nem tudom, honnan szedek csalit.

- Erre is van megoldás! - szaladt Jóska a kidobott disznóhús után, bízva benne, hogy még ott találja, ahová jó előbb elhajította. Két-három ragadozó madár, valami sasféle éppen lecsapni készült rá, amikor odaért. Kanyarított a húsból, betekerte egy zsákdarabba, és csatlakozott az indulóban lévő csapathoz.

A parton száraz részt még nem találtak, igyekeztek azonban olyan helyen megvetni a lábukat, ahol alacsonyabb a fű, ha már a nadrágjuk szára vizes lesz is, de attól feljebb jobb lenne száraznak maradni. Jóska végigtekintett a parton, majd a víz szélét tanulmányozta, megmérve annak mélységét.

- Tudod, mit vizsgálgatok? – kérdezte Tomot.

- Ha nem is tudom, de azért sejtem - felelte Tom.  - Ahogy ismerlek, ismét megszólalt benned az ács.

- Úgy van!

- És ha nem tévedek, most azon töröd a fejed, hogy mikor álljunk neki ide, vagy máshová stéget építeni.

- Miért, szerinted haszontalan lenne? – érdeklődött.

- Egyáltalán nem! Bármekkora eső után meg lehetne közelíteni a tavat, nem kellene derékig latyakban gázolni – erősítette meg társa kimondatlan  gondolatmenetét Bill.

Most azonban a lábszárat áztató vizes fűben állt egymás mellé a négy íjász. Hárman nyílpuskával, Jóska pedig íjjal. Több ágú, horgos nyílhegyeket használtak, a vesszőket pedig zsinórra kötötték, hogy többször is felhasználhatóak legyenek. Az eső után fürdenek a halak, lubickolnak, nagyokat ugranak, van olyan fajta, ami szinte kilövi magát a vízből. Ezeket kellene eltalálni. Kellene, de a horgászszerencse nem igen akarta pártfogásba venni őket. Az első halat Bill kapta el. Három kilós körüli, hosszúkás alakú, még soha nem láttak ilyen fajtájút. A következő találat Tomé, ez kicsit kisebb, de nyomhat vagy két kilót. Aztán sokáig semmi, majd Fred talált el egy nagyobbacskát, de lecsúszott a nyílvesszőről..

Sarah már a tóhoz érkezésükkor magukra hagyta a fiúkat, keresett magának egy, a férfiszemek elől rejtett partszakaszt, és kényelmesen megfürdött a tó hűs vizében. A magával hozott lepedőbe burkolózva hamarosan megszáradt. Felöltözött, a fürdés helyétől messzebb ment, összeszerelte egyszerű horgászbotját, amelyben a damilt drót és ejtőernyőzsinór helyettesítette. A horogtűre csipetnyi disznóhúst helyezett,  és a hosszú boton belógatta a vízbe. Néhány perces várakozás után mozgott a parafa dugóból és fajdkakas tollából készült úszó. Óvatosan rántott be, de határozottan, úgy, ahogy az igazi felszerelésével szokta a lakhelyük közelében lévő tavon, ahová nem is annyira halat fogni, hanem kikapcsolódni járt le egy-egy nehéz napot követően. A horgászás mindig megnyugtatta, ismeri csínját-bínját ennek az ősi mesterségnek.

- Jó, hogy hoztam ezt a zsákot - gondolta, amikor a jutaalkalmatosság aljára dobta a kifogott, három kilós pikkelyest. Újra húst fűzött a horogra, és alighogy vízbe mártotta máris jelzett az úszó.

- Ráncigáld csak! – beszélgetett a halhoz, de az csak egyre erősödő rángásokkal válaszolt. – Jól megtermett jószág lehetsz, érzem a mozdulataidból, de az enyém leszel, hiszen csak a bot hossza választ el tőlem– folytatta egyoldalú beszélgetését, miközben nagy nehezen sikerült kihúzni egészen a partig az óriást.

- Az enyém leszel! - ismételgette magában, de rettegés fogta el, mi van, ha a hal elszakítja a drótot. Attól már nem félt, hogy a botot eltöri, mert azt kiiktatta, a drótot, amelynek a másik felén vergődni próbált a remélt zsákmány, rátekerte egy rövid, erős fadarabra, amit a bal kezével tartott, és a jobb kezével belevágta a Jóska által készített szigonyt a hal oldalába.

- Most lenne jó egy merítőháló - ábrándozott, de rögtön hozzátette, - minek, úgysem férne bele.

Valóban nem, mert igazán megtermett példány volt. Közel fél órát erőlködött, mire partra tudta emelni 10 kilós ellenfelét, ráhúzta zsákot, és jó erősen bekötözte a száját. Ebből az állatból még azt is kinézte, hogy a fűben is tud úszkálni. Mégegyszer bedobta a horgot, és ismét kirántott egy halat, ezúttal egy öt kilós körülit, majd annyira hatalmába kerítette a horgászszenvedély, hogy újra nekikészült,  és megint egy öt kilós formát sikerült kifognia.

- Na, mára elég lesz! - nézett végig elégedetten a legyőzött uszonyosokon, és meglátogatta a gyermekeit.

- Mi van doki? Fogtál valamit? - kérdezte tőle Bill.

- Hát nem sok mindent, de azért van valami arrébb a parton - válaszolta az asszony. - Segítsetek idehozni!

- Majd én megyek - ajánlkozott Tom, de legnagyobb meglepetésére a doktornő így szólt:

- Jöjjön még valaki, egyedül nem bírod el!

És Fred is csatlakozott. Az igazi meglepetés akkor érte a fiúkat, amikor meglátták Sarah zsákmányát. Szinte egyszerre kiáltottak fel.

- Ez igen!

- Ez összesen vagy huszonöt kiló! - állapította meg Fred. - Mi csak kettőt fogtunk, és kisebbeket, mint ezek – juttatta kifejezésre elismerését.

- Semmi baj, minden nap nem lehet sokat fogni, mert akkor kiürül a tó- vigasztalta  Sarah, de azért ott bujkált benne az egészséges „kivagyiság”, egy már régóta kikívánkozó bizonyítani akarás, hogy egy nő szinte mindenben lépést tud tartani az erősebbik nemmel. A fiúk azonban nagyon jól tudták bizonygatás nélkül is, hogy Sarah mindenben van olyan, mint ők, sok tekintetben pedig sokkal jobb is náluk, ami a zsákmány hazacipelését követően ismét megmutatkozott.

Elhatározták, hogy a kifogott halat tartósítják. A srácok kezdték a munkát: tisztították, belezték, bontották a szép példányokat, de sehogy sem akart a kezükre állni a darabolás, ezért doki megmutatta nekik, hogyan kell fogni a kést, hogyan kell eltörni a nagyobb csontokat. Rákérdezett a fiúkra:

- Ezt a sok halat mibe tegyük?

- Sóba - felelte Bill, - van belőle bőven.

- És a sót mibe szórjuk? - kérdezett ismét Sarah, a négyek pedig  válasz helyett  csak néztek, de meg nem szólaltak volna.

- Edény kellene gyerekek! Na ki találja meg a megfelelőt?

Ő már tudta, hogy a másik üres vashordó erre a célra nagyon is alkalmas lesz, csak azt kell eldönteni, hogy a teteje legyen levágva, és egy nagy edénykényt használják, vagy vágják derékba, és akkor nyernek két darab kisebbet.

Estére el is készültek a tárolók, és az egyikbe belekerültek a halak, amelyet rétegenként megszórtak jó vastagon sóval. A tetejére Jóska fából fedőt is ácsolt.

5.Halászat, vadászat, gyűjtögetés

Teltek, múltak a napok, Bill már a harmincadik strigulát véste bele a repülőgép naptárnak kijelölt, lekonyult szárnyába. A túléléshez sikerült berendezkedniük: elkészült farönkökből a gép egyik bejárata elé egy nagyobb méretű építmény, amely több funkciót is betöltött. Egy folyosón keresztül lehetett bejutni a szállásuk, a repülő belsejébe. A folyosóról balra nyílott egy kisebb terem, amely az élelmiszer tárolására szolgált, jobbra pedig egy nagyobb helyiség, olyan műhelyforma, ahol lehet fúrni, faragni.

A másik ajtó elé pedig mellékhelyiségeket építettek, és egy fürdőt, amelyben a kádat a gumicsónak helyettesítette. A fürdőben vályogból még kályhát, vagy talán inkább egy üstházat is összeraktak, amelyen a kettévágott hordó megmaradt felében tudtak vizet melegíteni.

Néhány dolog aggasztotta azonban a kis csapatot. Előbb-utóbb beköszönt a néhány napos ősz, aztán zimankó söpör végig erdőn, mezőn, mocsáron, ők pedig a várható nagy hideg ellen nem tudnak öltözködni. Összesen néhány öltözet téli ruhájuk van, ami csak a mérsékelt égövi telekre alkalmas, ott sem az erdei élethez. Az élelemmel is hadilábon állnak. Fogyóban a konzervjük, és a sózott halat is elfogyasztották. Kongott a kamrájuk az ürességtől, a gyomruk az éhségtől. És ez ment napokon keresztül. Találtak néhány darab gombát, sós vízben megfőzték, néha egy-egy kisebb halat is fogtak, de ez az élelem mennyiség éppen csak az életben maradáshoz volt elég. Az erdő összes vadja bujkált előlük.

Sarah naponta megnézte a fiúk körmét és a szemüket, de még nem tapasztalt krónikus vitaminhiányt, általános gyengeséget azonban igen.

- Sürgősen ki kell találnunk valamit!

Egyezett a véleményük. Vadak bőrével, szőrméjével kell pótolni a hiányos ruházatot, és húst is jó lenne már enni.

- A legalkalmasabb lenne a tigris vagy a medve bundája – állapította meg bölcsen Fred, de Bill lehűtötte a fiút:

- Láttad bármilyen nyomát is, hogy ez a két „hatalmasság” itt járkálna a közelünkben?

- Nem!

- Jávorszarvasból azonban lehet jó néhány példány - tette hozzá Tom. - Húsa is ehető,  bundája is van.

- Igaz, eddig nem tudtunk annyira közel kerülni hozzá, hogy akárcsak célba is vehessük – szólt közbe Bill, - de mostantól okosabbak leszünk. Most már nagyjából ismerjük a csapásait, meg kell találnunk azt a helyet, ahol útját állhatjuk.

- Mi a terved? – sürgették a társak.

- Ki kell fognunk egy olyan napot, amikor a szarvas útvonalától a mi, választott búvóhelyünk felé fújdogál a szél. Olyan enyhe szellőre gondolok, ami elegendő ahhoz, hogy az agancsos ne fogjon szagot. Nagyon kifinomult ez az érzéke a bestének, már messziről kiszimatolja a veszélyt. Egy ilyen szeles időt kifogva, éjszaka el kell bújnunk a tóhoz vezető út melletti fák, bokrok mögött, és amikor lőtávolon belül ér, ráhelyezzük az irányzékot. A mai naptól szélfigyelő szolgálat működik! Tudjuk, hogy melyik oldalról közelíti meg a tavat, azt is tudjuk, hogy tőle jobbra és balra hol vannak a jól takaró bokrok, amelyeknek akár a közepébe is beülhetünk.

- Bill, nem kellene mielőbb felmérni a terepet? – tette fel Jóska elég bátortalanul a kérdést.

- Nagyon is kellene, mert ha elszúrjuk, attól kezdve az összes szarvas nagyon óvatos lesz. Mi a véleményetek egy kis kiruccanáshoz? – kérdezte, és mosolyogva vette tudomásul, hogy az igenlő válasszal egy időben már nyúltak a fiúk, de még a doktornő is vadászfelszerelésük után.

Nem telt bele tíz perc, és indultak az erdő irányába. Nagyon fontos volt a zsákmány nemcsak a szőrme miatt, hanem az éléskamra feltöltésére is, mert ki tudja, hogy a tél ad-e nekik engedélyt a vadászatra. A spájz pedig kong az ürességtől, azzal a néhány kiló sózott hallal és a napokban lőtt őz húsával nehéz lenne kihúzni öt felnőtt embernek egy szibériai telet.

A vadászat helyére érve megkeresték, hogy hová kell elbújni a különböző szélirányok esetén, jól megfigyelték a nyomokat, és megbizonyosodtak arról, hogy a szarvas hajnalban is lemegy a tóra.

- Az lenne jó, ha egyszerre több szarvas is megjelenne, akkor többet is lelőhetnénk - telhetetlenkedett Fred.

- Sajnos attól nem igen kell tartani, hogy csordában jönnek, mert a jávorszarvas magányosan jár, legfeljebb az anyaállatot kísérik a tavalyi borjak. Viszont ahogy az évszakot nézem, azok már elszakadtak a „mamától”, és egyedül vándorolnak. Ha vannak is újabb borjak, azok még nagyon kicsinyek lehetnek. Egy bikát kell elkapnunk, annak van bőven húsa is, bőre is – osztotta meg Bill ez irányú ismereteit a többiekkel.

Hazafelé menet Tom javaslatára megnézték, hogy a korábban látott, akkor még éretlen áfonya szedhető-e már.

- Ez nem már, hanem még szedhető - viccelődött Sarah, amikor meglátta a madarak által megritkított termést. – Na, vadászok, pakoljunk tele mindent, amit csak lehet, mert ebből holnapra már semmi sem marad!

Hamarosan meg tellett az egy szem hátizsák, amely Tom előrelátásának köszönhetően  volt náluk, és már mindnyájan indulni akartak.

- Ha itt hagyjuk ezt a leszedetlen termést, bánhatjuk örök életre – mondta a doktornő. - Bill és Fred! Ti elviszitek haza az áfonyát, és elhozzátok azt a két nagy kosarat, amit a múlt héten fontatok! Mi hárman addig leszüreteljük a maradékot.

- Oké - lódult a két katona, és mikorra visszaértek csak bele kellett merni a kosarakba a kék bogyókat. Pont megteltek. Sarah jókedvűen állapította meg:

- Tom, ha most nem jut eszedbe az áfonya, holnap már csak a csupasz bokrokat találtuk volna. Lesz gyümölcsünk télre!

- Nem megy tönkre olyan hosszú idő alatt? – érdeklődött Fred.

- Nem, ha megaszaljuk - nyugtatta meg doki.

- Értesz hozzá? – kérdezősködött tovább Fred.

- Hát persze! Kiszárítjuk a vizet belőle a kályhán, tepsiben. Vannak eszközeink, szinte már olyan a háztartásunk, mint otthon - kuncogott hozzá.

- Sokszor láttam, ahogy nagyanyám és édesanyám aszalja a gyümölcsöt. Nálunk ez kemencében történt - szólt a beszélgetésbe Jóska.

- Nálunk meg csak a napon, mert odalenn délen a jótékony napocska melege is elegendő hozzá – jegyezte meg Bill.

- Bill, te nem északi gyerek vagy? – kérdezett közbe Tom.

- Anyai nagyapámék élnek Montanában, akiknél a gyerekkoromat és az összes lehetséges szabadidőmet töltöttem, de apám déli.

- Aha – bólintott rá Tom.

Az erdőlakók beszerezték a télire való gyümölcsöt, csak a fő táplálék beszerzése várt rájuk.

-.-

Keservesen vánszorgott az óramutató,  alig győzték kivárni a vadászni indulók a késői órát. Megegyeztek, hogy mindenki megy, mert ha lőnek egy nagyobb állatot, azt valahogyan haza is kell cipelni. Előre megbeszélték a vad becserkészésének és elejtésének részleteit. Bill és Tom helyezkednek el lesen, mindkettő viszi a nyílpuskáját, és Bill még a karabélyt is. Jó, ha velük van a Springfield, az fránya szarvas, úgy hírlik, eléggé harcias, és bizony megtámadja az a célját vétő vadászt. A két kilövő befészkelte magát abba a bokorba, amelyből ők mindent láthattak, de őket még a kifinomult ökölnyi szarvas szem se veheti észre. A szaglásával sem tud mit kezdeni, mert a szél nem felé fújja az ember szagát.

A három pótvadász úgy rejtőzött el, hogy bármelyik pillanatban segítségére siethessen a lesipuskásoknak. Szemüket és fülüket tágra nyitva figyeltek a leshely irányába, de onnan nem látszott, nem hallatszott semmiféle mozgás. A nap már kezdett átszivárogni az ég kékjén, egyre világosabb lett, szabad szemmel is láthatóvá vált a környezet, a bokor sziluettje egyre élesebben rajzolódott ki. Csend volt. Itt is, ott is elérkezettnek látták az időt az íjak felajzására, és vártak. Vert a szív, tágult a pupilla, pattanásig feszültek az idegek. Sarah távcsővel, két társa pedig szabad szemmel figyelte Billék rejtekét, minden kis neszre összerezzenve várták a fejleményeket. Egyszer csak valami kis zaj hallatszott, olyan, mint a ló óvatos lépteinek halk nesze, majd a bokrok ágainak zöreje, aztán a hangok felerősödtek.

- Ez nem lehet más, csak a szarvas - súgta a távcsőt szorongató Sarah Jóska fülébe. - Megjött volna a szarvasunk?- kérdezte inkább magától, mint a vele gubbasztó fiúktól.

- Látom - suttogta vissza Jóska, aki Sarah meglepetésére kilőtt íjából egy nyílvesszőt, majd azonnal ráhelyezett egy másik vesszőt az idegre, és újra lőtt. Ezt tette Fred is a nyílpuskával. Mindhárom nyílvessző eltalálta az állatot, amely megrogyott, de erejét összeszedve rontott a bokor felé. Jóska újra töltött, oldalt ugrott, hogy a szarvas testére merőlegesen legyen, megfeszítette az íjat, és a nyílvessző egyenesen a megvadult állat nyakába fúródott. Az oldalára vágódva zuhant a földre.

- Átlőhetted a torkát - szólalt meg az üres nyílpuskát kezében tartó Fred.  - Most már értem, hogy miért ragaszkodsz te az íjhoz! Hármat lőttél a fegyvereddel, amíg én egyet a nyílpuskámmal. Hiába erősebb a nyílpuska, de nagyon lassú az újratöltése – tette hozzá elismerően.

- Én inkább hagyománytiszteletből választottam az íjat. Ez volt őseim fegyvere, még ha az nem is botíj volt, hanem igazi pusztai visszacsapó íj. Nekem az a véleményem, hogy mindkettőnk fegyvere kiváló, ezt a szép példányt is együtt ejtettük el. Nézd csak! A  te nyílvessződ itt van a szíve vonalában, az enyémből pedig ez az egy, az utolsó volt csak halálos.

 A doktornő még csak most fogta fel, hogy mi történt: a szarvas nem Billék irányába, hanem feléjük rohant. A két katona jó reflexe oldotta meg a nehéz helyzetet. A nagydarab test tőlük 10-15 méternyire vágódott el, kapálózott, hörgött. Szemmel láthatóan szenvedett, amit Sarah már képtelen volt elnézni, és pisztolyával a két szeme közé célozva, végzett a kínlódó állattal. A colt dörrenésére Bill és Fred odarohantak társaikhoz. Pillanatok alatt ott termettek, mert ha egyszer a társunk bajban van, nincs idő mérlegelésre.

-Mi történt? – tette fel Bill az értelmetlen kérdést, amelyre a földön fekvő, leterített szarvast meglátva nem is várt feleletet. – Szóval kicselezett bennünket! Még jó, hogy ti itt voltatok, és lekaptátok a patájáról! – és óvatosan megtapogatta a félelmetes agancsokat.

– Hét éves! – állapította meg Tom. Magyarázta, hogy miből lehet ezt megállapítani, de ebben a pillanatban mindenkit csak az érdekelt, hogyan lesz hazaszállítva ez a hústömeg.

- Először kizsigereljük, megnyúzzuk, feldaraboljuk. Egy valaki itt marad őrizni, a többi négy pedig annyiszor fordul, amíg haza nem kerül az utolsó kiló is - javasolta Sarah.

- És ki marad itt egyedül a vadonban?- aggályoskodott Bill.

- Én- felelte Sarah, de belátta, hogy őt nem hagyhatják itt, ide most az egyszer erős, jól lövő férfi kell.

- Maradok - áldozta fel magát Bill.

A szarvast a földön nyúzták meg, darabolták részeire. Kötelekkel erősebb faágakból egy saroglya félét eszkábáltak, azzal is csak többet fordulva tudták hazahordani a tetemes mennyiségű húst.

Sarah az utolsó fordulóra már nem ment vissza fiaival, ehelyett inkább tüzet rakott, és mire végeztek a „fuvarozással” egy vacsorának is nevezhető ebéddel várta őket. A menü sült szarvas pecsenye rizzsel és áfonyával. Meglátva az ízlésesen tálalt ételt Fred  felkiáltott:

- Mi aztán tudunk élni! Egy ilyen sültért a New-York-i 22-es utcai vendéglőben egy vagyont elkérnének.

- De ott legalább bedobhatnék egy jó pohár whiskyt is – folytatta Bill.

- Meg egy jó kubai szivart is elszívhatnék - kapcsolódott a „kívánj még valamit” játékba Tom.

- Apám kőröshegyi bora is jól esne - sóhajtott Jóska.

Itt már Sarah leállította a beszélgetést:

- Jó étvágyat gyerekeim! – és ezen a napon ő mondott asztali áldást. Röviden, hogy ki ne hűljön a finom étek. Ebéd után minden megbeszélés nélkül indultak, hozták a félbevágott hordót, a tákolt faládában a sót, mert hát tartósítani kell a húst, most azonnal, nem várhatnak még egy fél napot sem.

- Gyerekek, van egy kis gond, kicsi lesz a sózó edény – méregette Fred ijedten a megcsonkított vashordót.

- Nem tesz semmit, van még levált lemez a repülőről, hajtogatunk belőle egy jó nagy edényt - oldotta meg Tom a helyzetet. Mire a hordó megtelt hússal, kikalapált egy akkora „fazekat”, ami elnyelte a közel mázsányi  télire szánt húst.

- Így ni! - gyönyörködött a kiterített jó nagy darab bőrben Jóska. – Most szépen beszórjuk sóval az irha felőli oldalát, aztán összetekerjük, és pár nap múlva óvatosan lekapargatjuk róla az oda nem való cafatokat.

- Utána pedig szólunk a szűcsnek, hogy lehet készíteni a bundát – toldotta meg  Bill az elhangzottakat a  sikeres vadászat utáni jókedvében.

A következő napokban a géptől távolabb egyszerű, a természeti népeknél is használt füstölőt állítottak fel. Fred vállalta a hús szakszerű konzerválását, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy a kamra megteljen szép barnára füstölt élelemmel.

A bőrt a sózás és húsolás után pácolták, majd cserzették. Amikor Sarah méregette, vizsgálgatta, megállapította, hogy ebből akár két embernek is lehet bundája.

A napok szép sorjában lépkedtek egymás után, eltelt ismét egy hét, majd egy másik. Élték az életüket, néha alkottak valamit, hol a hajlékukon találtak mindig egy kis igazítanivalót, vagy újabb eszközöket fabrikáltak. Jóska fateknőt vájt, de akkorát, hogy akár fürödni is lehetett benne. Tom fából kanalakat, merőkanalat és villákat faragott. Ezen idő alatt készült egy újabb asztal is, öt darab, faágakkal kombinált támlás székkel. Naponta átgondolták, hogy mire van még szükségük a hosszú télnek akár a házukból való kilépés nélküli  átvészeléséhez.

Élelmük annyi van, amennyi a túléléshez elengedhetetlen, a víz tárolására vannak edényeik. Rengeteg fát beteremtettek, közvetlenül a gép mellé, a fészer alatt  felhalmozva.