Dr. Dudás Károly: Magyar szó a tajgában

2015.06.14 07:12

 

Írta: Dr. Dudás Károly

A nyomdai változat lektora: Gorjanácz Lászlóné

Tördelés, tipográfia: Szigony Design KFT.

Fotók: Csodaszarvas Népe és Onogur Hagyományőrző Egyesületek, Siófok

 

Honnan jöttünk?

 

Hol a Puszta összeér az éggel,

Ott, ahol a szél szabadon süvít,

Előttük rémisztő messzeséggel,

Onnan indultak magyar Őseink.

 

Könnyezve búcsúzott a Puszta,

Az óhaza, végtelen rónaság,

Amikor az ismeretlen útra,

Nekilódult a tarka sokaság.

 

Hun eleink nyomdokán haladva,

Amerre a nap korongja leszáll,

Bölcsőjüket végleg hátrahagyva,

Mentek nyugatnak, őseik után.

 

Legyőzve rónát, völgyet és hegyet,

Útjukat álló ezer akadályt,

Amerre Kárpát bérce integet,

Követték a nagy hun király nyomát.

 

 

Előszó

 

Mit jelent magyarnak lenni távol a hazától? Mit jelent a haza, egy magyar földre utaló szimbólum, a piros-fehér-zöld színű kokárda, a zászló, a Kossuth címer? Mit jelent találkozni a magyar múlt egy darabkájával és magyar szóval messze idegenben? Történetem hősei átélik ezeket a felemelő érzéseket, amelyeket szeretnék megosztani a kedves olvasókkal.

Köszönettel tartozom a könyvem megírásához nyújtott nélkülözhetetlen segítségért Gorjanácz Lászlónénak, a gyermekeimnek és feleségemnek.

 

I. Élet a tajgában

 

1.  A légi szállítók

 

A május nem hazudtolta meg önmagát az 1943-as évben sem; szinte remegett a forró levegő az ázsiai légitámaszponton. Az égető betonon tucatnyi B-24 Liberátor készült a felszállásra. Titkos úti céljuk az egyik frontvonal mögötti város repülőtere volt, ahol már nagyon várták az amerikai segélyszállítmányt: élelmet, ruházatot, fegyvert, lőszert. A gépek személyzete pontosan nem tudta, hogy mit tartalmaznak a rakterekbe kötözött konténerek, de a háborúban nem meggymagot szállítanak az ilyen eszközök, az biztos. A nagy hatótávolságú vasmadarak több tonnás terhükkel kétezer kilométert repülnek a célig, aztán vissza a bázisra vagy egy másik támaszpontra, ahonnan újabb szállítmánnyal ismét felemelkednek. Ez így ment már egy álló hónapja … a gépek csak szálltak és repültek, hol az egyik, hol a másik reptérre.

Ezen a száraz nyári napon már másodszor rugaszkodott el a betonról a sereghajtó, Mohikán névre hallgató hatalmas gépmadár. Feladata a célbázison lerakni a konténereket, bálákat, és irány egy másik támaszpont, ahonnan majd ismét alaposan megrakodva folytatódik az „ideszállok - odaszállok” monoton napirendje.

Már a kifutón állt a szállítóeszköz, amikor a hadtápfőnök dzsipje gördült mellé.

- Várjatok még egy pillanatot! - kiáltott fel a pilótának az autó lehúzott ablakán kiugró katona. - Van itt még két konténer, amit át kellene vinni a 2-es bázisra, ha már úgyis odamentek.

- Rendben, dobjátok fel!

Negyed óra múlva már a gép hátuljában volt a dzsipet követő teherautóról a két konténer.

- Mi van bennük? – érdeklődött a pilóta.

- Pontosan akarod tudni, vagy csak nagyjából? – kérdezett vissza a katona.

- Nekem tudnom kell, hogy mit szállítunk! – szólt önérzetesen a repülőgép kapitánya.

- Na, jó! Élelmiszer és ruhafélék vannak a csomagokban, ezekkel tartozunk a 2-es bázisnak, mert tévedésből nekünk küldte át a hadtáp. Az ottani parancsnok meg eszi a kefét, mivel papíron ő vette át a cuccot.

A rövidke beszélgetést követően a monstrum először hörögve, majd mind jobban nekilendülve, az orrát megemelve célba vette a végtelennek tetsző égboltot.

-Ha minden a forgatókönyv szerint zajlik, akkor úgy 3-4 óra múlva letesszük a gépet, két óra alatt kirámolják a „szajrét”, és már hajózunk is a ketteskére - fordult a kapitány a másodpilótához.

A gépen összeszokott személyzet szolgált. A kapitány, a másodpilóta, a navigátor, valamint a négy beosztott katona, akik közül a Joe névre hallgatót leszámítva már többször megtették ezt az utat. Volt még egy alkalmi utasuk is, egy az ötvenedik évén túl járó doktornő, aki, ha szerencsésen célba érnek, kiszáll a 2-es támaszponton.

Az eredetileg bombázónak készült, de áruszállítóként hadrendbe állított gép hatezer méteres magasságban, az eget karcolva repítette a szállítmányt, amikor Joe, az új fiú, megkérdezte a navigátort:

- Mi az a nagy víztükör ott alattunk a távolban? Talán folyót látok tőle még messzebbre?

- Az a fényesen kanyargó csík a Volga folyó, és tőle balra az a nagyobb vízfelület a Fekete-tenger. Fölötte az a kisebb, furcsa alakú, az pedig az Azovi- tenger. Az már Oroszország, ahol most nagy harcok folynak. Isten őrizz, hogy berepüljünk abba a zónába! Azt hiszem, hamarosan leszednének bennünket vagy a németek, vagy az oroszok.

- Az óhaza, Istenem! Itt nagyon régen, valahol a tenger fölött, a kanyargó folyók között élt a népem. Azt tartják, hogy az Ural hegység mögül jöttek ide, és innen indultak aztán nyugatnak, hogy egyszer csak megérkezzenek a Duna-Tisza tájára – szakadtak ki a katonából a szavak, és amikor a remegővé váló hangot néhány könnycsepp is kísérte, az egyik katona értetlenül bámult a fiúra.

- Te még nem tudod Fred, de ez a srác magyar származású, az igazi neve pedig József, de jobban szereti, ha Jóskának szólítjuk - világosította fel a katonát Tom, a jó barát.

- Bizony, ezt a földet megjárva jutottak őseim később arra a helyre, ahol hét törzsük nemzetté kovácsolódott. Vérükkel pecsételték meg ezt a szövetséget. És most arrafelé - mutatott kissé feljebb, nyugatra, - ott, azon a földön, lehet, hogy ebben a pillanatban is magyar katonák vére hull.

- Rohadt háború! – szólt közbe Bill. - Minden és mindenki szenved. Kinek jó ez? Elveszik anyjától a gyermekét, a gyermektől az apját. Romba döntenek mindent, széttépnek álmokat, fejetetejére állítják a világot, ellenséggé változtatják a legjobb barátokat!

- Ha rajtam múlna, nem engedném háborúzni a nemzeteket! Mérkőzzenek meg egymással a vezetők, de életre, halálra. Azt hiszem, hamarosan béke lenne a földön, mert féltenék hitvány életüket. De hát nincs mit tennünk, benne vagyunk ebben a nem kívánt világégésben, és öljük egymást. Olyan emberek rontanak egymásra, akik soha az életben nem látták a másikat. Csak lenne már vége!

A B-24-es duruzsolva közeledett a leszállóhelyhez. Még egy szakaszos fékezés, és az amerikai repülőcsoda leszállt a betoncsíkra. Gyors és erőteljes rakodás következett. Az árut a munkások azonnal teherautókra és egylovas fogatokra rakták, amelyek már vitték is tovább azokat. A repülőgépet ez idő alatt teletankolták. Egy gyors, csereberével egybekötött búcsúzkodás következett a szövetséges tisztektől, melynek során a gép személyzete három karórával szegényebb, de öt liter olívaolajjal, valamint a vendégnek kijáró barna kenyérrel és egy maréknyi sóval lett gazdagabb.

 Az idő aközben haladt, és a kis ázsiai városra ráterítette sötét fátylát az észrevétlenül föléjük settenkedő éjszaka.

-No, fiúk, most pedig a lovak közé csapunk! Hazaérve megkóstoljuk a szakácsnőnk főztjét, aztán végre pihenhetünk egyet - lelkesítette magát és társait a kapitány, miközben gyakorlott mozdulattal emelte föl a repülő orrát a beton végénél. Könnyedén szállt az óriás, és mintha a hajtóművek is vidámabban szelték volna a levegőtengert. Talán a gép is megérzi, ha hazafelé áll a kocsijának a rúdja.


2. A zuhanás

Jóska egykedvűen bámult kifelé, de akár a gép falát is nézegethette volna, az legalább látható volt, az ablakon keresztül pedig csak a nagy sötét semmit érzékelhette. Azon gondolkodott, hogy ebben a fénytelen éjszakában, hogyan tudnak a pilóták tájékozódni. Elnyomta az álom, talán néhány órát is aludhatott. Arra ébredt, hogy nagyot rándult a repülő. Még nem élt át hasonlót, ezért ijedten kérdezte a mellette ülő Tomot:

- Mi volt ez?

- Ne izgulj! Talán csak egy légörvény - nyugtatta a zaklatott fiút, de újabb rángatózás következett, és még egy, és folyamatos rázkódás. A navigátor kilépett a pilótafülkéből:

- Mindenki kösse be magát, és szigorúan kövessék az utasításainkat! Nagy viharba kerültünk, és ami még nagyobb baj, hogy nem működnek a műszereink, nem tudjuk, hol vagyunk.  Visszalépett a pilótafülkébe, de kis idő múlva újra a négy katona és a doktornő előtt állt:

-Nem szépítem, kényszerleszállást kell végrehajtanunk, amint a kapitány talál egy zsebkendőnyi helyet az alattunk lévő végtelen erdőben. Talán segít bennünket, hogy hajnalodik, és már látni is lehet valamit – mondta, és ismét elfoglalta a helyét.

A parancsnok keresztet vetett, és egy imát mormolva nekilátott, hogy épségben letegye a négymotorost.

A raktérben utazók meg voltak győződve arról, hogy itt a vég. A kiszolgáltatottság és a tehetetlenség beleszorította őket ülésükbe, a nehézségi erő majd széthasította testüket. Jóska és Tom egyszerre mondta ki az áment az anyanyelvükön elrebegett Miatyánk végén. A két jó barát, a két hívő ember,  a magyar református és a new yorki katolikus szentül hitték, hogy az Úr, a Miatyánkot meghallva megmenti az életüket.

A gépmadár hatalmas csattanással egy erdei tisztáson ért földet. Az eleje nekicsapódott a tisztás végében álló fáknak. Az ütközéskor már veszített sebességéből, de annyi lendület még maradt az óriásban, hogy néhány fát letaroljon. A pilótafülkében ülő,  a gép szerencsés földet érésén munkálkodó személyzet - a két pilóta és a navigátor –  azonnal életét vesztette. A raktérben utazó négy katona és a doktornő csodával határos módon kisebb sérülésekkel túlélte  a szerencsétlensége. Hosszú percek teltek el, mire felocsúdtak a rémálomból, és össze tudták szedni magukat, hogy legalább átlássák a helyzetüket.

A három halott pilótát a tisztáson, a gép roncsaitól távolabb temették el. Tom imát mondott az elhunytak lelki üdvéért, majd a gépen talált anyagokból a sírokra fejfákat tűztek.

Ott voltak egy végtelen erdő közepén, mindentől távol. Még azt sem tudták, hogy milyen országban. Sejtelmük sem volt, hogy mi vár rájuk az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban. Az utóbbi órák egyetlen megnyugtató történése: megszűnt a vihar, és kisütött a nap. A nagyobbacska, rétszerű tisztáson túl elakadt a tekintet, a fák regimentjei  sorakoztak körben, a világ mind a négy égtája felől, ahogy azokat a természet odacövekelte. Suttogott a tajga. A gép földhöz csapódásának recsegő, fülsértő zaját követő  szusszanásnyi rémisztő csend után  folytatta megszokott reggeli zenéjét az őstermészet. Tovább ébredezett az erdő, a félelmetes, a kegyetlen, de ha az ember ért a nyelvén, akkor a menedéket, élelmet adó otthon.

 

A túlélők szomorúan vették tudomásul, hogy a gép rádiójának telepei teljesen tönkrementek. Javítható volt ugyan, de akkumulátor híján nem működött.

Ha az ember kilátástalannak ítéli a helyzetét, azonnal elcsügged, sok esetben pánikba is esik. Ettől mentse meg a jó Isten a földi halandót! A pánik a szerencsétlenség, extrém esetekben a halál szövetségese. El kell tehát kerülni minden áron. Az első lépés, hogy a letargiába eső emberbe önbizalmat kell önteni, mert ha az van, akkor megtalálta az esélyt a túlélésre. Ezt ismerte fel azonnal a pszichológiában is jártas doktornő. Amíg a többiek a sérült repülőgép rakterében búslakodtak és sajnálták magukat, ő átgondolta a helyzetüket. Két teóriát állított fel. Ha civilizáció közelében értek földet, akkor minél előbb meg kell találni az őserdőből odavezető utat. Ha azonban nem tudnak innen kijutni a terepviszonyok vagy a nagy távolság miatt, esetleg ellenséges területen landoltak, akkor itt kell biztonságos menedéket kiépíteni, és valamilyen úton-módon segítséget hívni. Van még egy nagyon fontos dolog: el kell dönteni, hogy a négy katona közül ki a rangidős, és kit fogadnak el a többiek vezetőnek. Itt és most a rengetegben nem csak olyan emberre van szükség, aki katonásan tudja osztogatni a parancsokat, hanem olyanra, akit mindenki követ, mert megbízik benne, mert olyan a habitusa. A doki jól látta a helyzetet, tudta, hogy fel kell rázni ezt a letaglózott kis társaságot, mi több, közösséggé kell formálni, hogy előbb vagy utóbb hazajuthassanak. Odaállt a katonák elé, és kemény hangon megkérdezte tőlük:

- Fiúk! Van-e önök között hadnagy vagy ennél magasabb rangú katona?

- Nincs - válaszolták szinte egyszerre. - Itt mindenki stráf nélküli.

- Na, ebben tévednek, mert én hadnagy vagyok – mondta Sarah -, következésképpen én vagyok a rangidős. Mivel azonban nem értek a katonásdihoz egyetlen parancsom van:   válasszanak valakit vezetőnek!

 Hogy meggyorsítsa a döntést, keresett a gép  belsejében egy papírlapot a szétszóródott tárgyak között, azt öt egyforma szeletre tépve  kiosztotta azzal a kéréssel, hogy mindenki írja rá a fecnijére  annak a nevét, akit vezetőnek gondol. Négyen ugyanazt a nevet írták, mégpedig a doktornőjét, aki szeretett volna kitérni a parancsnoki feladatok elől.

-Gyerekeimnek elfogadlak benneteket, de sokkal jobb, ha katona lesz a vezetőnk - mondta határozottan, de a srácokat nem hatotta meg. Tom vállalta magára a rábeszélő szerepet, és hamarosan a doki is belátta, hogy az ő kezében van a legjobb helyen ennek a négy  30 év körüli férfiembernek a sorsa.

- Szinte még gyerekek – nézett lágyan végig rajtuk a tapasztalt asszony, gyakorlott orvos, kiváló sífutó.  – Vajon megbirkózom-e ezzel az embert próbáló feladattal? Mellém állnak majd akkor is, ha megtorpanok a hirtelen fellépő nehézségek miatt? – tépelődött az egyébként határozott, jó lelkű teremtés. Bátorságot a feladat vállalásához harcos múltja, iskolái és sporttevékenysége során szerzett élettapasztalata adott számára. Tudta, zsigereiben érezte, mert megtanulta, hogy mindenért meg kell szenvedni, főleg annak,  aki lentről jön. A sikerért, de főleg a megélhetésért nap mint nap küzdeni kell. Ez a harc előbb-utóbb megedzi az embert. Ennek a jegyében telt eddigi élete, az Amerikába vándorolt ír család lányáé, a szegény idegené, aki lépésről-lépésre fogadtatta el magát környezetével. Kínkeserves úton jutott idáig.  Először egészen apró gyermekként szenvedte meg az „új, vörös hajú lány az iskolában” című kirekesztés borzalmait, majd ugyanez folytatódott a középiskolában, „emelt szinten”. Az orvosin is kifogta az „igazi Amerikát” az által a professzor által, akinek valami békíthetetlen baja volt az írekkel. Visszatekintve mégis hálával gondolt erre az emberre: „Végtére is neki köszönhetem, hogy többet kellett tanulnom, és kiválóan végeztem az egyetemet!”

Sok ember a nehéz gyerekkor és az azt követő sanyarú élet miatt megkeseredett volna, de Sarah arca sugárzik az életkedvtől, és úgy él, mint ahogy orvosi esküjében fogadalmat tett a világnak: segíti a rászorultakat.

Bölcsen így varrta el a szálakat:

- Jól van gyerekeim, de szót kell fogadnotok, ha azt akarjuk, hogy mindannyian épségben hazajussunk. Egyelőre azt sem tudjuk, hol vagyunk. Lehetünk Oroszországban, de bármely környező országban is, hiszen nem érzékeltük, hogy merre repülünk. Jelenleg a legfontosabb feladat: tisztázni a helyzetünket.

- Induljunk! - indítványozta Bill.

- Azt fogjuk tenni - helyeselt a doktornő -, de ne ugorjunk fejest a vízbe! Induljunk el a kályhától! Előbb a portánkon, azaz a gépen és közvetlen közelében nézzünk szét! Meg kell teremtenünk egy kis bázist, ha úgy tetszik menedékhelyet, ami megvéd bennünket az időjárástól, vadaktól és minden ránk leselkedő veszélytől, amit ez az ismeretlen hely tartogathat a számunkra. Vizsgáljuk át a gépet, nézzük meg, hogy szükség esetén eltölthetjük-e a belsejében az időt, amíg jobb megoldást nem találunk!

És a kis csapat körbejárta a földön megszégyenülten fekvő roncsot, a tegnap még büszke technikai csodát. Keserűen állapították meg, hogy a repülő farok része és a raktér hátsó fele hiányzik, a pilótafülke pedig teljesen szétroncsolódott. A nagy szállítógép a hasán feküdt, kissé a jobb oldalára dőlve, szétzúzott szárnnyal, az eleje és hátulja védtelenül tátongott az ismeretlen felé. Tom a sapkáját a fejetetejére tolva megállt a tehetetlen óriás mögött, egész közelről is megvizsgálta a szabaddá vált oldalt:

-Minél előbb be kell falaznunk elől és hátul, ha nem akarjuk, hogy kellemetlen meglepetések étjenek! Ki tudja, hogy milyen vadállatok lehetnek a közelünkben.

- És jöhet rossz idő is, mert még az itteni éghajlattal sem vagyunk tisztában. Eshet eső, lehet szélvihar, de akár hóvihar is - jegyezte meg a doktornő.

- Hóvihar nyáron? Csak nem eszi meg a fene! – próbálta derűssé tenni a beszélgetést Fred, de Jóska is hozzászólt:

- Az igaz, hogy most május van, de mi van akkor, ha itt rekedünk, és itt talál bennünket a tél, ami nem is olyan biztos, hogy ezen a tájon is az ősz után következik.

- Ekkora hülyeséget még nem hallottam! - kontrázott Fred. - Az ősz meg csak úgy kikerül a naptárból? Hát ez nagyon jó!

Jóska tovább folytatta gondolatmenetét:

- Az igaz, hogy a környezetünket még nem tanulmányoztuk át, de a közelünkben lévő fák és a többi növény arról árulkodik, hogy valahol Szibériában lehetünk. Látjátok a tisztás szélein lévő fákat?

- Látjuk- felelték kórusban.

- Szerintetek milyen fajta fából van itt a legtöbb?

- Fenyőből - válaszolta Bill a többiek bólogatása közepette, de még hozzátette - mégpedig vörös fenyőből! Azért látok lombos fákat is arrébb: nyírfát, tölgyet és még néhány más fajtát - mutatott a tisztás bal oldalára. Jóska visszavette a szót:

- Amit fejtegetek, lehet, hogy téves, de nagyobb a valószínűsége, hogy nem. Egyre jobban erősödik a sejtésem, hogy Szibériában vagyunk, és ha szerencsénk van, akkor nem túl mélyen, mert az északi és keleti időjárást, ha itt ér bennünket a zimankó, nehezen viselnénk el.

- Főleg a rendelkezésre álló eszközeinkkel és ruházatunkkal - fűzte hozzá a Doki, aki Jóska elméletét valószínűnek vélte, magában hozzágondolva: jobb félni, mint megijedni. 

- Azonnal  cselekednünk kell! Van térkép a repülőn? – kérdezte a fiúktól. Szerencsére hamarosan előkerült az elhunyt pilóta táskájából egy részletes térkép, amelyet az asszony leterítette a fűbe,  és mindannyian tanulmányozni kezdték a rajta lévő jeleket, írásokat. Hamarosan megtalálták  kiinduló bázisukat és a célállomást. Olvasni tudó és a földrajzot valamennyire ismerő ember azonnal láthatta a szomorú valóságot, amit a parancsnok így foglalt össze:

- Nézzétek! - mutatott arra helyre, ahol felszálltak, majd arra, ahová tartottak. - Ha erről a pontról indultunk és eltévedtünk, mindenképpen Szibériában vagyunk, mert, ha a gépünk nyugatabbra vetődött volna, azon a tájon teljesen más növényzet; lombhullató erdők, aztán sztyeppe van. Na és a front, amit azt hiszem, nem lehetne nem észrevenni.  Ha délre? Akkor, már narancsot szednénk a fákról. Nagyobb tehát a valószínűsége, hogy ez a növényzet, ami körbevesz minket, a tajga, és ha kicsit szerencsénk van, akkor annak is inkább a déli feléhez közelebbi része.

- De Doki! Nézd meg ezt a nagy távolságot a kiindulási helyünk és a térképen tajgának nevezett terület között! Ez több ezer kilométer! Ilyen messzire nem juthattunk el!

- Miért nem? - kérdezett vissza az orvos - Egy tankolással a B-24-es több mint négyezer kilométert képes megtenni. Repültünk vagy öt-hat órát, ez akár háromezer kilométer is lehet. Az a  sejtésem, hogy a gép műszerei már a felszállás után nem sokkal elromolhattak, és a sötét éjszaka, majd a vihar még rátett egy lapáttal, hogy mi most itt vagyunk az őserdőben.

Egy pillanatig mindenki magába mélyedve, szó nélkül latolgatott, majd a Sarah így folytatta:

-Most pedig mérjük fel, mennyi élelmünk van, azzal meddig húzhatjuk ki, hogy milyen eszközeink vannak! – Ezzel leterített két sátorlapot a repülő középső ajtajához támasztott lépcső mellé, és megkérte társait, hogy mindent rakjanak rá: a bal felől lévőre a tárgyakat, de még a fegyvereket és a lőszert is, a másikra pedig az összes élelmiszert. Az előkerült dolgok mennyisége, főleg az élelmiszereké, sajnos, nem nagy gazdagságról árulkodott. A következő listát készítették:

„Eszközök:

-1 db karabély 10 darab tölténnyel, egy bajonettel

-4 db Colt 1911 típusú pisztoly,  egyenként 14 darab tölténnyel

-1 db katonai távcső

-5 db zsebkés

-3 db tiszti tőr

-4 db gyalogsági ásó

-8 db literes katonai kulacs és ugyanennyi fedeles katonai csajka

-1 db fejsze

-2 db nagyobb méretű gumicsónak

- 50 db katonai pokróc, lepedők

-5 db leselejtezett ejtőernyő

-2 db 200 literes üres vashordó

-2 db 20 literes petróleummal teli üzemanyagos kanna.”

 

A repülő egy lezárt szekrényében megtalálták a két pilóta és a navigátor téli ruházatát.

 

A málhazsákokból előkerült 30 db fél kilós dobozos húskonzerv, némi kenyér, kevéske só, valamint egy üresnek gondolt ládából 25 kg rizs és 10 kg keksz.

- Jó pár napra való élelmünk van, vizet biztosan találunk - nyugtatta saját magát és társait a parancsnokká előlépett Doki, majd órájára pillantva folytatta -, most pedig azt javaslom, ebédeljünk meg, és délutánra kérek két jelentkezőt, akik körülnéznek a környéken.

- Én vállalom - jelentkezett Fred -, Billel mi felderítjük a terepet. Sokat jártam az erdőt gyerekkoromban.

- Rendben - egyezett bele a parancsnokasszony -, akkor ti mentek, mi pedig Jóskával és Tommal megpróbáljuk bestoppolni a repülőgép szakadt oldalait, hátha tényleg több éjszakát is ebben a dicstelen véget ért Liberátorban kell töltenünk.

Akkor még gondolni se merte a négy nagy gyerek anyjává lett asszony, hogy mennyire jók a megérzései.

 

3. A földet érés helye, menedéképítés és élelemszerzés

 

Bill a derékszíjára akasztotta a bajonettet, magához vette a karabélyt, Fred pedig egy pisztolyt és a távcsövet. Elhatározták, hogy először a déli irányt veszik célba. Abban reménykedtek, hogy hamarosan településre, de legalább emberekre bukkannak. Óvatosan haladtak, fegyverüket minden eshetőségre számítva készenlétben tartották. Féltek mindentől, ami mozogott, és attól is, ami nem. Szerencséjükre az erdő fái között viszonylag nagyobb távolságokra lehetett látni, de így is tartottak a rejtőzködő, hirtelen támadó vadaktól. Ha valóban Szibériában vannak, akkor itt az erdőben bármikor bele lehet botlani medvébe, farkasba, de még tigrisbe is. Mentek a fák közt, és ahogy távolodtak kényszerállomás- helyüktől, annál kisebbnek érezték magukat a susogó erdőben. Lassan kezdték megszokni az erdő monoton zúgását, de összerezzentek, amikor egy-egy madár elrikkantotta magát. Sokáig mentek, amikor egy tisztáshoz értek. Hasonló volt, de sokkal nagyobb annál, mint ahová lezuhantak. Azonnal a szemükbe ötlött egy kisebb, feltűnően tiszta vizű tó, úgy 100 méter hosszú és 50 méter széles lehetett,  belecsordogáló, keskeny patakkal. A tavacskán túl nyír- és másfajta lombhullató fákból álló liget terült el, aztán itt-ott álldogáló fákkal folytatódott a tisztás, majd ameddig a szem ellát, de még lehet, hogy azon is túl, csak mocsár és mocsár.

-Cimbora! - szólalt meg Fred. - Nekem úgy tűnik, hogy erről az oldalról a mocsár foglyai vagyunk. Van egy ötletem: induljunk el a mocsár partján, mondjuk ballra, és addig megyünk, amíg vége nem lesz a süppedéknek. Van nálunk annyi keksz és konzerv, amennyi elég lesz akár két napra is. A tóban meg megtöltjük a kulacsinkat. Egy éjszakát pedig megalszunk a szabadban is.

Bill helyeselt:

- Öngyújtónk van, a vadak ellen tüzet rakunk éjszakára. Kicsit majd izgulnak értünk a többiek, de lehetetlen, hogy a sötétedés előtt hazamenjünk, reggel pedig visszakutyagolva folytassuk. Ha már egyszer itt vagyunk a világunk szélén, akkor most, egyszer és mindenkorra a végére kell járni a dolgoknak; vagy kitalálunk innen, vagy itt kell maradnunk, és csak reménykedhetünk sorsunk jobbrafordulásán.

A két felderítő megegyezett, azonnal meg is kezdik a portyát, remélve, hogy valahol majd csak vége szakad a mocsárvilágnak, és vihetik az örömhírt a bajtársaknak. A bajonettel vágtak egy-egy hosszabb botot, és megindultak az ismeretlenbe. Nagyon nagy távolságot tettek meg a mocsár szélén haladva, de semmi változást nem tapasztaltak. Jobbra tőlük az ingovány, balra pedig egy tisztás, amely hol ritkább, hol sűrűbb erdőben folytatódott. A kivezető út megtalálásának egyetlen módja, tartani a megkezdett irányt. A nap pedig bukott lefelé, egyre jobban beleveszve a rengetegbe. A cserkészek ijedten vették tudomásul, hogy hamarosan rájuk szakad az éjszaka. Kinéztek a tisztáson egy magányos fát, annak a közelébe száraz gallyakat és tűleveles, gyantás fenyőágakat hordtak. A magukkal vitt két sátorlapból összeállítottak egy sátrat, és izgatottan, félelemmel telve várták, hogy betakarjon mindent a sötétség.

 

Ezalatt a többiek a repülőgép-maradványból hajlékot varázsoltak. Jóska, a magyar fiú, elemében volt. Bemutathatta mesterétől, az öreg falusi ácstól elsajátított tudományát: egy szál fejszével falat építetni a gép tátongó oldalaira, a társak legnagyobb álmélkodására.

Először kinézett néhány, derékvastagságú fenyőt, fogta a fejszét, majd elkezdte a nagy munkát.

- Ezeket a vastag fatörzseket akarod elvágni?- kérdezte hitetlenkedve Tom.

- Igen, több darabra - felelte magabiztoson az „erdőirtó”.

- Ez lehetetlen -  replikázott Tom.

- Akkor most figyelj! – és a föld fölött egy kevéssel befaragta a fa törzsét, majd száraz fűcsomót és gallyakat rakott a tövéhez, melyeket meggyújtott. Néha táplálta a lelohadni készülő lángokat. A többit elvégezte a tűz ereje, amely  a bevágásnál annyira átégette a törzset, hogy néhány fejszecsapás elegendő volt a kidöntéséhez. A feldarabolása hasonló módon történt, csak az előbbinél gyorsabban, mert a fekvő fa gyorsabban átégett. Egy-két óra leforgása alatt annyi oszlopuk volt, amennyivel pótolhatták a gép levált részeit.

- Jó kis fal lett!- lelkendezett Sarah, amikor végeztek a nagy munkával.

- Ez nem igazi fal, ez csak kerítés. Ideiglenesen megteszi, mert jobb, ha a medve kívül marad- próbált Jóska mentegetőzni a szerinte hevenyészett munka miatt, amit a társai sehogy sem értettek, mert semmi kivetnivalót nem találtak az alkotásban.

Elkészült tehát a biztonságos menedék, s a pokrócokból öt fekhelyet készítettek a raktérben. Egész délutánjukat igénybe vette az építkezés, másról nem is igen esett szó köztük, csak a munkáról. Folyamatosan csak azt lehetett hallani, hogy „hozd ide, tedd, ide, itt vágd”. Amikor elkészültek, a „házuk” melletti tábortűznél üldögélve tervezték a következő napi feladatokat, és egyre gyakrabban tekingettek abba az irányba, amerről két társuk várható volt.

- Most már jöhetnének! – mondta ki óhaját az egyre jobban leereszkedő sötétséget kémlelve Tom. - Mi lehet velük? Ezer veszély leselkedhet rájuk ebben az irdatlan nagy ismeretlenben!

- Talán találtak menedéket az éjszakára, és reggel folytatják a kiút keresését – próbálta vigasztalni magukat Jóska.

- Féltem őket a vadaktól - tette hozzá Tom.

A doktornő is próbálta csillapítani a fiú aggódását:

- Van náluk puska és pisztoly is. Mindketten jó lövők, azonkívül a medvétől nem kell tartani, mert soha nem támad emberre, csak végszükségben. Mondjuk, ha bántják a kicsinyét, vagy ha megsebesítették, netalántán bitorolják a hajlékát. A farkasoknak ebben az évszakban van élelmük, tehát azok sem támadnak.

- Na és a tigris? Úgy hallottam, hogy a szibériai tigris nagyon veszélyes – nyugtalankodott tovább Tom.

- A tigris is csak akkor támad, ha éhes, vagy ha bántják. Ha mégis támadna, akkor pedig ott vannak a fegyverek.

- Akkor is ideges vagyok! Valami bajnak kellett történnie, mert máskülönben már itt lennének.

- Meglátjátok, épségben, és jó hírrel fognak visszatérni - zárta le a borúlátó beszélgetést a doki.

 

Fred és Bill egymást váltva őrizték az erdő fáitól megfelelő távolságra lobogó, meleget adó, életmentő lángokat, amelyek teljesen elvakították őket. Hiába meresztgették a szemüket, néhány méteren túl nem észleletek semmit. Nem úgy a fülükkel! Az éjszaka és a tajga minden zaja, nesze egyszerre zuhant rájuk, félelmetes káoszt teremtve amúgy is túlfeszített idegrendszerükben.

- Alszol? –  kérdezte a soros őr társát.

- Nem - válaszolta a másik, - lehetetlen itt, így elaludni. Tudod mit? Majd alszunk valamennyit holnap a világosban! Most az legyen a legfontosabb, hogy a tűz kitartson pirkadatig!

- Bár hordtunk ide bőven ágat, de azért takarékoskodjunk, mindig csak egy-egy darabot dobjunk rá! Ha szerencsénk van, akkor a medve a kicsi lángoktól is fél.

- Mit gondolsz, a 45-ös leterítené a medvét? – érdeklődött Fred.

- Közelről, ha ráismételsz, akkor talán!

- Feltéve, ha eltalálom.

- Tudsz lőni, hát találd el! De inkább ne találkozzunk vele! Ha igen, akkor pedig itt van a Springfield - emelte meg kissé karabélyát Bill. - Igaz, az egész készletünk csak tíz darab lőszer, de ebből egy is elég lenne a brummogónak.

- Tíz darab! Ebből a tíz darabból kell bevadásznunk az élelmünket, ha tartósan itt maradunk  ebben a sűrű erdőben?- fejezte ki aggodalmát Fred. – Mi lesz velünk?

- Valahogy majd csak lesz! Isten gondoskodik rólunk, persze – az Ő segítségével – nekünk kell megteremteni a betevő falatot. Ha nem találjuk meg a kivezető utat, és ha nem találnak ránk, akkor is kell élni, csak más körülmények között, mint a civilizációban. Lövünk vadakat, szedünk növényeket, és egy darabig fenn tudjuk tartani magunkat - próbálta elejét venni a társán jelentkező pániknak Bill.

- Ez a néhány darab töltény hamar elfogy a fegyvereinkből, és akkor hogyan tovább?

- Dobó fegyverrel ejtjük el, vagy megfogjuk a vadat. Vagy lelőjük!

- Most mondtam…ha elfogy a lőszer…

- Miért? Szerinted csak puskával és pisztollyal lehet lőni? – folytatta Bill a gondolatát.

- Hát mivel?

- Ide figyelj barátom, te nagyvárosi gyerek! Vedd elő a fantáziádat, emlékezz a gyerekkorodra! Neked nem voltak fegyvereid?

- Persze hogy voltak! Csak nem gondolod, hogy csúzlival sokra mennénk az őserdőben?- nevette el magát Fred.

- De igen! Csúzlival én kis srácként lőttem fácánt is. Azt ugyan nem tudom, hogy ezen a tájon vannak e fácánok, de hasonló nagyságú madár itt is előfordulhat.

- És miből készítesz csúzlit?

- Te miből készítenél? - kérdezett vissza Bill.

- Ha lenne gumi, akkor meg tudnám oldani, de a gatyám pertli gumija ehhez nagyon gyengécske lenne – adta tovább a butát a városi srác. – Honnan szerzel gumit?

- Mit gondolsz, mi van a repülő kerekein? – terelte közelebb a valósághoz Fredet gyakorlatiasabb bajtársa. - Ha visszaérünk a többiekhez készítek is néhány darabot. A gumicsíkokat duplán veszem, és azzal még a  nyulat is le lehet lőni.

- És el is találod vele? – bizalmatlankodott Fred.

- Eltalálom, és kis gyakorlás után te is - próbált társába önbizalmat önteni Bill. – Jó lenne, ha most is lenne nálunk egy csúzli, hátha látunk madarakat hajnalban azok közül, amelyikek felgallyaztak a fákra.

- Az meg mit jelent? - érdeklődött a felhőkarcolók tövében felnőtt fiú.

- Több fajta madár a faágakon tölti az éjszakát. A sötétben elemlámpával, vagy félhomályban a szemet kissé megerőltetve lehet őket látni. A fa alá lopózva egy nagyobb méretű kaviccsal simán leszedheted. Csúzlit most nem tudok csinálni, de van egy másik, még egyszerűbb, de nagyon hatásos fegyver, amit most meg is csinálok.

Ezzel fogott egy méteres körüli vastagabb ágat, annak az egyik felére több rétegben a zsebéből kihúzott kis dróttal fenyőágakat kötözött, majd mielőtt a naivat mutató társ bármit is kérdezhetett volna, meggyújtotta az így elkészített egyszerű fáklyát, és elindult a nem túl messze lévő kis patak part irányába.

-Hová mész? - szólalt meg ijedten Fred.

- Nyugi, csak ide pár méterre. Előbb visszaért, mint amennyi idő alatt megmagyarázhatta volna. A patak partján felvett néhány hasonló alakú, ökölnyi méretű kavicsot, visszaült a tábortűz mellé,  és a lángok jótékony fényénél nekilátott az alkotásnak.

– Mindig is szerettem ilyen dolgokkal bíbelődni - mondta mosolyogva.

Kivett a zsebéből egy kis fadarabra tekert zsinórt, zsebkésével levágott három egyforma méter körüli darabot, közben megjegyezte:

-De jó, hogy jó hosszút szabtam le a selejt ejtőernyő zsinórjából még a gépen! - és folytatta a munkát, amelyet Fred árgus szemekkel figyelt.

A három zsinórt az egyik végükön egymás mellé csomózta, a szabadon lévő három végére pedig egy-egy követ erősített. Látszott a mozdulatain, hogy nem először készít ilyen portékát.

-Készen van - nyújtotta át barátja számára ismeretlen eszközt.

Fred forgatta, nézegette, tapogatta.

- Mi ez?

- Ez egy ősi indián dobófegyver. Úgy hívják, hogy bóla. El lehet ejteni vele akár egy őzet is.

- Hogy működik? – tört elő a kíváncsiság Fredből.

- Kis szerencsével hajnalban megmutathatom, és ha gondolod meg is tanulhatod a használatát - válaszolta a „fegyverműves”. - Látod, hogy egy kis találékonysággal mennyi mindennel legyőzd a természetet? Nekünk könnyebb a dolgunk, mint őseinknek, mert a számunkra már mindent megterveztek, elkészítettek, nekünk csak a kópiákat kell életre kelteni.

- Hol és kitől tanultad ezeket a jó kis praktikákat?- kezdett el egyre lelkesebbé válni a röviddel ezelőtt még pesszimista fiú.

- Gyakran töltöttem a nyarakat és a téli iskolai szüneteket északon a nagyszüleimnél, akik indiánok között éltek. Nagyapám, aki indián még gyerekkorában elsajátította a vadászat és az egyszerű fegyverek készítésének tudományát, amelyből nagyon sok ismeretet átadott nekem.

- Akkor te a vadászathoz is értesz? Eddig még soha nem említetted!

- Nem volt rá szükség. Arra se, hogy vadásszunk, és arra sem, hogy szóbahozzam. Itt azonban, én legalábbis úgy érzem, ez a téma fogja uralni a beszélgetéseink zömét, meg a mindennapjainkat is.

- Milyen fegyvert tudsz még készíteni? – tudakolta Fred.

- Olyanokat, amiket te is. Íjat már biztosan csináltál. Ha komolyabbat nem is, de legalább egy egyszerű botíjat. Az a lényeg, hogy találjunk rugalmas faágat, és egy zsinórral összekötve a behajlított végeit nádból vagy vékony, egyenes faágból készült nyílvesszővel szintén van esély kisebb, vagy kicsit nagyobb vadat elejteni. Ezt is jól be kell gyakorolni, mint minden mást az életben.

A két önkéntes felderítő végigbeszélgette az éjszakát, és egyszer csak azt vették észre, hogy a korábbi vaksötéten egyre jobban átsejlenek először csak az árnyak, majd  az alakok, formák is. A nap még nem mutatta meg magát a kis tisztás fölött, de mind jobban fakult az ég sötét tintája, itt-ott már bíbor szín is vegyült az ég tengerébe. Pirkadt. Nappali világosság tolta le a rövidke éjszakát a horizontról.

- Hallod ezt a rikácsoló madarat? - kérdezte Bill  álmossággal küszködő barátjától.

- Ezt a kellemetlen hangot nem lehet nem hallani.

- Jó lenne megfogni - invitálta őt Bill egy kis vadászatra az éjszaka készült bólát lóbálva, és elindultak a cserregő hang irányába. A bokrok kiváló leshelyül szolgáltak.

–Siketfajdok - tájékoztatta tapasztalatlanabb barátját, kérve, hogy maradjon hasalva a növényzet mögött, ő pedig abban a pillanatban, amikor a kakas elkezdett rikácsolni,  és a fejét hátratartva, pörgő táncba kezdett, közelebb szökkent hozzá. Amikor a madár abbahagyta a táncát, Bill ismét a fűben hasalva rejtőzött. A kakas kis idő múlva újra táncra perdült, és ekkor a vadász ismét közelebb jutott hozzá. Dobó távolba éréshez még egyszer meg kellett ismételni a szökellést, de ezt már úgy, hogy a bóla köteleinek összecsomózott végét fogva, a feje fölött azt megforgatva elengedte, és a kötelek a rájuk kötözött kövek segítségével rátekeredtek a madárra. A katona gyorsan  odarohant, és egyszerűen kupán vágta a gúzsba kötött madarat a kezében tartott bottal. Az elejtett állatot a nyakánál fogva vitte a tábortűzhöz.

- Van egy bökkenő – mondta.  - Én ugyan elejtettem, de megkopasztani és felbontani már nem tudom. Azt hiszem, ez rád vár - nyújtotta át a cseppet sem csodálkozó Frednek a jókora zsákmányt.

- Nem tesz semmit, a pulykák felbontása is mindig rám várt otthon.

Fred álmosan, de jókedvűen fogott neki a testhez álló feladatnak. A zsákmány tollát egyszerűen kitépkedte, a felbontott állatot a patakban megmosta, a részeit nagy, lapuszerű levelekre rakta, és hamarosan már sült is a jókora kakas a hevenyészve összeállított nyárson.

- Így kell spórolni a konzervekkel! Jók lesznek azok a „ páncélba csomagolt falatok”  szűkebb napokra. Addig, amíg ad a természet, nagy baj nem lehet! - állapította meg az életkedvét lassacskán visszanyerő Fred. – Ha tudunk fogni valami tollast a „konyhára”, akkor könnyebben átvészeljük erdei kiruccanásunk nehézségeit – tette hozzá mosolyogva.

Bill örömmel könyvelte el, hogy barátjára ettől a pillanattól lehet számítani.

Néhány szem kekszet ettek a kakashús mellé, és mi sem mutatja jobban Fred gyors alkalmazkodását a „hajótöröttek” kemény életéhez, az általa felfedezett áfonya savanykás íze adta az aromát az ebédhez. A maradék sültet alaposan nagy levelekbe göngyölték, átkötözték vékonyka indákkal, és - a későbbiekre is gondolva, – belecsúsztatták hátizsákjaikba. A nap nagyon lassan emelkedett az erdő fölé, csak itt-ott lehetett érezni erőtlen sugarait, de egyre sejthetőbben, egyre érezhetőbben közeledett a reggel.

- Aki ébren tölti az éjszakát, annak reggel kell megvetni az ágyát – utalt Fred az elmaradt pihenőre.

- Én őrködök előbb - ajánlkozott Bill. – Próbáld kialudni magad! Most reggel hét óra van, 11-kor  felkeltelek - mondta volna társának, aki  ekkorra már elrendelte magának a teljes elsötétítést.

Bill lelkiismeretesen kezdte őrszolgálatát, aztán a fáradtság és Fred ütemes horkolása ledöntötte a lábáról ezt a keménykötésű embert. Bemászott ő is a sátorba, ahol - megfeledkezve a vadon veszélyeiről és minden másról, amely ehhez a világhoz kötötte, -  mély álomba zuhant.

Végigaludták a délelőtti órákat.  Iszonytató ordításra ébredtek. Mindketten azonnal csőre töltött fegyverekkel ugrottak ki a sátorlap fedezékéből.

- Mi volt ez? – kérdezték szinte egyszerre.

-Ha előszedem az állatkerti emlékeimet, akkor ez egy medve lehetett - próbált válaszolni a kérdésre Fred.

- Én is arra tippelek, de szerencsénkre a távolban „brummogta” el magát, és nem itt,  harapó távolságban - próbálta viccesen elütni ijedtségét Bill.

Először a világért sem ismerték volna el egymásnak a félelmüket, de annyira egy cipőben jártak, annyira egyek voltak az érzéseik, hogy rá kellett jönniük, a „kemény gyerek vagyok” mese most nem aktuális.

- Szerinted hány fokozata van a félelemnek?- kérdezte társát Bill.

- Ha korábban tudtam is, barátom, most már csak a legmagasabb fokozat jut eszembe, ugyanis amióta akár  menüként, akár a la carte felkerültem az erdei étterem étlapjára, csak ezt az egy szót ismételgetem.

- Na és mi az a szó?

- Mi lenne? Hát az, hogy becsináltam!

- Hát, ahogy most mondod, az én szókincsem is erre az egy szóra szűkült.

Nagyot nevettek, megállapítva, hogy mégis ők a világ legbátrabb emberei, mert volt bátorságuk beismerni félelmüket. Valami megmagyarázhatatlan jókedv vett erőt rajtuk. Tábort bontottak, és folytatták útjukat a jobb kézre eső ingovány és a balra lévő zöld szörnyeteg között. Feltűnt nekik, hogy a mocsár szélében nincsenek fák, hanem a talaj zsombékos, füves terepben folytatódik, és néhány tíz méter tisztást követően kezdődik – illetve folytatódik – az erdő. Mi sem természetesebb, hogy a szilárd talajon közlekedtek, ami egyenetlensége ellenére járható volt. Több helyen találkoztak kis tavacskákkal, amelyeket egy-egy patakocska táplált. Ebben a pillanatban nem érdekelte őket, hogy honnan erednek a csöppnyi folyócskák, sőt az sem, hogy található-e hal a vizükben vagy sem. Egy volt csak fontos számukra, ki erről a helyről, és mielőbb hazajutni. Nem is sejtették, hogy ez még jó darabig várat magára.

-.-

 

A repülőből avanzsált szálló három lakója korán ébredt ezen a reggelen. Kényelmesre készített, tágas hajlékuk védi őket a négylábúaktól, és - aminek most még nem érzik át a jelentőségét,- az időjárás viszontagságaitól.

A Szibéria elnevezés a maga valóságában Jóska számára hangzott a legfenyegetőbbnek. Az amerikaiaknak sokkal kevesebbet mondott, mint a magyar fiúnak, aki gyakran hallotta, hol a hideg szó helyettesítésére használva e tájegység nevét, hol pedig a száműzetések, a szenvedések szinonimájaként. Jóskának az apja gyakran mesélt szibériai fogságáról. 1916-tól töltött pár évet először a cár, majd az utána következő hatalom fogolytáborában. Előtte megnyílott a tábor kapuja, hazatérhetett, sok ezer társa azonban itt nyugszik valahol – talán – jeltelen sírban a fagy és a hó birodalmában.

- Lehet, hogy mi még sem Szibériában vagyunk? – tette fel a kérdést a doktornőnek.

- Miből gondolod? – kérdezett vissza az asszony.

- Apám nekem mindig hóról és nagy hidegről mesélt, ez pedig kibírható időjárás.

- Azért, mert itt is van nyár, csak sokkal rövidebb, mint a mérsékelt égövben. Most van május vége, hamarosan kezdődik a rövid nyár, és szeptemberben már Szibéria több részén esik a hó és hideg van. Ha mi délebbre vagyunk, akkor kicsit tovább tarthat a jó idő, de ha északabbra, akkor nagy a baj!

- Mi alapján tudnánk meghatározni a helyzetünket? – érdeklődött a fiú.

- Csak a növény- és állatvilágból. Délebbre nagyobb számban fordulnak elő a lombhullató fák, amelyek nem csak kis ligeteket képeznek, hanem nagyobb területeken is előfordulnak, és az erdőben élnek olyan állatok, amelyek már a tartósabb telet, a mínusz 40- 50 Celsius fokot nem élnék túl.

- Melyikek ezek az állatok?

- Nem is tudom. Csak a növényekből és a repült távolságból kalkuláltam ki, hogy inkább délebbre lehetünk. De majd elválik hamarosan, mert a tél úgyis jelentkezik, ha itt lesz az ideje. Amint visszatérnek a felderítőink, és ha ne adj isten azzal a hírrel, hogy nincs kiút, akkor gyors ütemben el kell kezdenünk berendezkedni a zord időkre. Nincs elegendő élelmünk, nincs téli ruházatunk, és a hajlékunk se véd meg ebben az állapotában bennünket a fagyoktól.

- Mi lenne, ha mi hárman, Billék visszatértéig, felderítenénk a környékünket? Ők a kivezető utat kutatják, mi meg feltérképezhetnénk, hogy mire számíthatunk a környezetünk részéről: van- e tó, folyó, milyen vadak élnek itt, lehet-e találni ehető növényeket? - állt elő javaslatával Tom.

- Mindenki vegyen magához egy pisztolyt, tőrt, némi zsinórt, gyufát, aztán indulhatunk is. A repülőbe, amíg távol leszünk, a vadak nem tudnak bejutni.

- És emberek? –szólt közbe Jóska, jókat kuncogva a viccnek szánt kérdésén.

- Bárcsak lennének itt emberek! – adott hangot óhajának Tom.

A kis csapat elindult kifürkészni a területet, mert sokkal jobb érzés úgy birtokba venni egy hajlékot, ha tudjuk, ki lakik a szomszédban.

Fred és Bill egy nappal ezelőtt déli irányban indult el, tehát nekik az ellenkező oldalt kellene célba venniük, ha nem tátogna ott velük szemben iszap- és tőzeg-tenger. Csak a keleti vagy a nyugati irány jöhet szóba, de a doktornő nem hagyott időt a tépelődésre:

-Kelet felé indulunk, és az tűnik célszerűnek, ha a mocsár melletti tisztáson haladunk. Az erdőbe majd egy másik alkalommal merészkedünk.

Két bajtársukhoz hasonlóan ők is a mocsár mellett indultak el azzal a különbséggel, hogy nekik jobb kéz felől esett az erdő. Már jókora utat megtettek, de kijáratot nem találtak. Szótlanul haladtak, kellemesnek érezték a lengedező friss szellőt, amikor egy kis tóhoz értek. Nem akartak hinni a szemüknek. A vízparton, tőlük úgy nyolcvan méterre, éppen szomját oltotta egy hatalmas termetű jávorszarvas. Nem vette őket észre a lóra emlékeztető, furcsa, lapos agancsokat viselő patás, mert a szél a figyelők felé fújdogált, így az állat nem fogott szagot. Ők pedig, amennyire csak lehetett, behúzódtak a bokrok mögé. A világért meg nem szólaltak volna. Ha már nem tudják lelőni a nagy távolság és a megfelelő fegyver hiánya miatt, akkor legalább megnézik, tanulmányozzák a mozgását, viselkedését.

-Ha most itt lenne a karabély, egyetlen lövéssel lelőhetnénk! – gondolta  Tom.

A szarvas nem észlelte az embereket, elgaloppozott az erdő irányába.

- Legalább most már tudjuk, hogy van élet ebben a sűrűben - mutatott a susogó fák felé Jóska. - Ha ügyesek leszünk, élelmet is találhatunk. Azt kell csak kitalálni, hogyan fogjuk be ezt a nagyméretű bocit. Arra az egy szem puskára a kevés muníciójával nem sokáig számíthatunk. Fegyvereket kell készíteni, mégpedig olyanokat, amelyekkel le tudjuk lőni a nagyobb vadakat is.

- Mire gondoltál? – kérdezte Tom.

- Láttam itt néhány íjnak alkalmas fát. Ha jó erőset tudunk készíteni, akkor van esély a szarvas elejtésére. Úgy hallottam, hogy egy jobb íj éles hegyű nyílvesszővel 20 méterről már le tudja teríteni a szarvast, de legalábbis megsebzi, hogy  elvérezzék.

- De azt meg is kell keresni, mert sebesülten még messzire el tud jutni - fűzte hozzá a doktornő.

- Igaz, ez sziszifuszi munka lehet, de jobbat most nem tudok kitalálni - kesergett Jóska.

- Hacsak nem készítünk egy nagyobb hatású fegyvert – tette még hozzá Tom.

- Mi lenne az?

- A nyílpuska. Ha holnap nekiállok, néhány nap alatt már lőhetünk is vele. Fiatalkoromban sokat olvastam Tell Vilmosról,  a svájciak szabadságharcosáról. Ő használt ilyen fegyvert, de abban az időben számszeríjnak hívták. 30 méterről le lehet lőni vele a szarvast, erősebb és sokkal pontosabb, mint az íj. Igaz, a töltése lassabban megy, de valamit, valamiért.

- Biztosan  igazad van, de én íjat fél óra alatt csinálok vesszőkkel együtt - próbálta védeni ősei fegyverének becsületét a magyar fiú.

- Akkor hajrá! Óra indul, most van 12 óra 10 perc. Meglátom, hogy milyen lesz az a fegyver 30 perc múlva - szabta meg a feladatot Tom.

A magyar íjászok sarja, pedig odalépett egy bokorhoz, kiválasztott egy szemrevaló ágat, lenyisszantotta a bicskájával, lemetszett belőle egy másfél méter körüli darabot, és faragta, metélte, hajlítgatta, majd rákerült a zsinór, ami most az ideg szerepét töltötte be. Ördögi gyorsasággal és ügyességgel kifaragott öt szál vesszőt, megtollazta elhullajtott madártollal.

- Tessék, ez az ősember íja. Itt az erdő szélén csak ilyenre telik - adta át társának, aki kézbe vette, és már az első vesszőt belelőtte a 20-25 méterre lévő fa törzsébe. Megelégedve adta vissza egy kis megjegyzés kíséretében:

- Jó kis fegyver! Ha egy kicsit finomítunk rajta, akkor kisebb vadat már lőhetünk is.

 A cserkészés során több szó nem esett a fegyverekről, mindegyikőjük  úgy gondolta, aminek nem most van itt az ideje, arról ne most beszéljünk. A két fiú azonban az általuk készítendő vadászeszközökről gondolkodott egész úton. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a majdani fegyvereknek társaik a csodájára járnak.

Már nagyon nagy utat megtettek, de a bal kezük felől a mocsár nem akart sem véget érni, sem egy átjárót ajándékozni az arra áhítozó embereknek. Egyszer csak a doki ránéz a két srácra:

- Ti nem vagytok éhesek? Elmúlt dél, és mi megfeledkeztünk az ebédről!

- De, igen – válaszolta Tom, és késével máris nekiállt szedegetni a dobozból az előző napon félbehagyott konzervet. Jóska odaballagott a közelben lévő aprócska tóhoz, egy darabig nézte a vizet, majd fogta az íját, célba vette az egyik, a víz felszínén úszó halat,  és lőtt. Mellé. Ugyanígy járt a másik két vesszővel. Még jó, hogy előzőleg zsinórt kötött rájuk, és ki tudta húzni azokat a vízből. Leült a partra és gondolkodott.

- Ahá, most már értem, hogy az indiánok miért találják el nyílvesszővel a halat! – erre odaszaladt az egyik bokorhoz, levágott egy vesszőt, a végét több ágú villához hasonlóan kifaragta, megtollazta a vesszőt. Rá a zsinórt és lőtt. Mellé. Aztán megint lőtt, és talált. Nagy örömmel szaladt a két falatozóhoz a két kiló körüli zsákmánnyal.

- Most süssük meg, vagy otthon? – kérdezte Sarah, és se neki, se a két katonának nem tűnt fel, hogy otthonnak nevezte azt a helyet, ami két nappal ezelőtt még nem is létezett a számukra.

- Nálunk van egy népi szólás: „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”- bölcselkedett Jóska.

Tom kissé átköltve megismételte a szavait:

- Amit ma megehetsz, ne hagyd meg holnapra!

- Értettem – mondta Jóska, - akkor had lobogjon a tűz! – és már indult is ágakért.

A halat a tisztítást és bontást követően átszúrták egy erősebb ággal, és jól átsütötték. Tom viccelődni akart Jóskával, és tréfásan megjegyezte:

-Barátom, biztos, hogy nem a másik, a nagyobb halat akartad kifogni?

A magyar fiú elnevette magát:

-Honnan találtad ki? Valóban egy nagyobbat szerettem volna, mert ez a kis halacska csak étvágycsinálónak jó!

Felpattant, fogta az íjat, és máris feszült a zsinór a tó partján. Tíz elvétett lövés után eltalált egy hasonló méretű uszonyost, mint a korábbi volt. Diadalmasan vitte a tüzet parázzsá szelídítő Sarahnak, aki a pikkelyeket varázslatos gyorsasággal tüntette el a zsákmányról,  és a megtisztított, felbontott vízi állatot a tisztást több helyen is benövő nagy levelekbe csomagolta, a késével kiszedett nedves agyaggal vastagon bevonva egyszerűen beletette a már szunnyadozó,  parázstól tarkított hamuba.

- Erre nagyon kíváncsi vagyok! Ilyent még a Sziklás hegységben sem láttam!- jegyezte meg Tom.

- Pedig pontosan ott tanultam ezt a módszert egy öreg csavargótól- válaszolt a doki, a repetázók pedig türelmesen kivárták, amíg a csomagolóanyag csontkeménnyé szilárdul. Sarah csak ekkor gurította ki az egyre jobban hőjét vesztett hamuból . Tom már nyúlt is a cserépnek látszó valami után, de a doktornő leintette:

- Vigyázz, még nagyon forró!

Majd egy bottal rávágott a vöröses szürke szükség-edényre, amely több darabban vált le a benne lévő, gőzölgő,  levelekbe csomagolt pótebédről.

- Ez kicsit más ízű, mint a nyárson sütött, ez emlékeztet a főtt halra - mondogatták, amint csipegették a fehér húst a halszálkákról.

Már jóllaktak, de még az étel fele sem fogyott el. Az asszony gondosan becsomagolta, a későbbiekre is gondolva. A kiadós ebéd után senkinek sem akaródzott továbbmenni. Fáradtak voltak, az előző napi építkezés, meg a mai gyaloglás kifárasztotta őket. Ültek a rögtönzött pihenőhelyen, először csak szótlanul, majd előjött a szó mindenről, de leginkább az őket éppen most foglalkoztató dolgokról. Azon már túl voltak, hogy: „mi lesz velünk?”. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy most belecsöppentek egy különleges helyzetbe, ha úgy tetszik a saját – a természettel szemben folytatott – háborújukba, amelyben sok-sok csatát meg kell vívni a győzelemig. Elhatározták, hogy győzni fognak, mert tudták, hogy az úr minden lépésüket figyelemmel kíséri, de tisztában voltak a „segíts magadon, Isten is megsegít” megállapítás tartalmával. Beszélgetésük is egyre bizakodóbb jelleget öltött, jókat kacagtak, főleg, amikor Tom rázendített néhány friss amerikai slágerre.

 

-.-

 

Bill és Fred rótta a kilométereket, fogalmuk sem volt, hogy merre járnak, milyen távolságra kerültek a lezuhant repülőtől, de mentek és mentek, mert hajtotta őket valami megmagyarázhatatlan erő, amelyet csak a rabságban lévő emberek ismernek. Ez az ősi ösztön nem más, mint a szabadság utáni vágy, amely ebben a pillanatban mindennél erősebb volt. De, amikor már a szervezet is tiltakozik a nagy hajsza ellen, akkor nincs mese, meg kell állni. Akkor már pihenni kell szívnek, izomnak, de még a léleknek is, mert a lélek sem elnyűhetetlen, neki is megjár néha a kisebb fokozatra történő  kapcsolás. A két fiúnak most leginkább erre volt szüksége, kiváltképp Fred felfedezését követően, aki felnézett az égre, és izgatottan szólt barátjához:

- Gyere, ülj le ide! - mutatott egy kidőlt fatörzsre. - Mondd meg nekem,  légy szíves, hogy amióta jövünk, melyik kezünk felől volt a mocsár?

- Végig jobb kéz felől!

- És most milyen napszak van?

- Délután 6 óra múlt.

- Melyik kezünk felől süt a nap, már amennyi az erdőtől látszik belőle?

- Most velünk szemben van a Nap, de kicsit korábban, ugyancsak délután, tőlünk balra volt.

- Na és tegnap délután?

- Tegnap délután először jobbra volt tőlünk, majd mögöttünk. Mit akarsz ezzel mondani? Csak nem azt, hogy…?

- De igen! Azt akarom mondani, hogy körbe mentünk ebben a két napban!

- Tehát egy mocsárral körülvett szigeten vagyunk! Semmi kétség, ez egy sziget. De rosszabb, mintha  tenger venné körül, mert ott járhatnak hajók, de ezen az ingoványon senki nem hajózik, az már biztos. Egy lehetőségünk marad: mindenképpen valami kivezető utat találni, folytatni , amit elkezdtünk - próbálta mutatni a kemény legényt Bill.

- Más megoldást én sem látok. Marad a további cserkészés - tette hozzá Fred, és rövid pihenő után továbbindultak.

A hosszú nyári nappalok kedveztek nekik. 

- Addig megyünk, amíg látunk - adták ki maguknak a parancsot.

Összeszedték erejüket, lépteiket megszaporázták az egyenetlen talajon. Néha megálltak egy szusszanásnyi időre, és az egyik ilyen pihenő alkalmával emberi hangokat véltek hallani.

- Szerinted is emberek beszélnek a közelben? – kérdezte Bill.

- Igen, már én is akartam szólni, de nem mertem, mert azt hittem, csak képzelődöm - válaszolta Fred.

Nem sokat tépelődtek, óvatosan közelítettek a hangok irányába. A beszélgetőket nem látták az őket körülvevő sűrű bokroktól, de a hangokból azonnal rájöttek, hogy az övéikbe botlottak. Megkerülték a cserjét és hangosan ráköszöntek a farönkön ülő Jóskára és Tomra:

- Jó napot! Titeket nagyon könnyen el lehetne lopni! - tréfálkozott Fred.

- Miből gondolod? – kérdezte kajánul Tom.

- Abból, hogy úgy közelítettünk meg benneteket, hogy észre se vettétek!

- Akkor most óvatosan nézz a hátad mögé!- mondta diadalittasan Jóska, és a megforduló két katona akkor pillantotta meg dokit, kezében a 45-össel.  Az asszony örömében a nyakába ugrott a két napja nem látott bajtársnak.

-  Meséljetek! Mit találtatok? – tette fel a kérdést, mint az  anya szokta a gyermekének.

 A két katona lehuppant egy fatörzsre,  és Fred elmondta, hogy mit láttak, mit találtak, de inkább azt, hogy mit nem találtak, és tájékoztatták a többieket keserű megállapításukról is.

- Tehát az a véleményetek, hogy szigethez hasonló ez a hely, ahová rossz sorsunk hozott bennünket? – kérdezték riadt szemekkel.

- Ez nem szigethez hasonló, hanem egy valóságos sziget, amit nem víz, hanem áthatolhatatlan mocsár vesz körül – keserítették el még jobban az érdeklődőket.

- Teljesen végigjártátok ennek a szigetnek a partját? – tudakolta Sarah.

- Már csak a nyugati oldala maradt, ami az egészhez viszonyítva nem hosszú rész. A holnap délelőtt elegendő bejárni, de nem sok reményt fűzök a kiút megtalálásához - oltotta el Bill még annak a szemernyi reménynek a lángját, ami eddig ott pislákolt ezekben a szerencsétlenül járt, de elszánt emberekben.

- Most pedig mindenki irány a szálló, ideje vacsorázni és pihenni!  – szólalt meg a parancsnok,  az egész nap csak anyaszerepet betöltő Sarahból.

Előzőleg, a szállás építése során még arra is gondoltak, hogy raklapok léceiből összeüssenek egy akkora asztalt, amit kényelmesen körülülhetnek. Egyelőre fatörzsek is megteszik székek gyanánt, van miről enni, van mire ülni, már csak egy kérdés maradt: kerül-e az asztalra elemózsia.

- Ennyi maradt az ebédünkből – tette eléjük a doki a fél sült halat. - Mindenkinek jut belőle egy falat. Kiegészítjük konzervvel.

- Meg  ezzel! - vette elő hátizsákjából a combjaitól megfosztott kakast Bill. – A konzerv pedig maradhat a későbbiekre.

- Milyen husit hoztatok? – kíváncsiskodott a doktornő.

- Fajdkakas. Hasonlít a házi kakashoz és a pulykához is. Finom a húsa. Fogyasszátok!

- Gyerekeim! A mai naptól minden reggelit, ebédet és vacsorát előzze meg az asztali áldás, amit, ha megengeditek, én kezdenék, aztán névsor szerint jön sorba mindenki!

És köszönetet mondott  az úrnak, hogy a tragédiájuk közepett figyelemmel kíséri sorsukat. A fáradt, éhes csapat a vacsora elfogyasztása után nyugovóra tért. A repülős szállót szemügyre véve Fred csak bólogatott, de Bill szóban is kifejezte elismerését az építő brigádnak:

- Ezt nevezem! Ti aztán nem tétlenkedtetek, amíg mi csavarogtunk!

- Ti sem vagytok piskóták! – hárította vissza a dicséretet a három mester. Egy ideig még beszélgettek, aztán abbamaradt a szó, az álom leteperte a lakókat.

 

4. Az erdő foglyai...

 

Bill és Fred az előző napon már megfigyelhették a szibériai nyári napszakok furcsa váltakozását. Itt bizony a rövid éjszakát hosszú nappal követi. A csapat többi tagjának, akik végigaludták az elmúlt nap teljes reggelét, nagy meglepetést okozott, amikor szembesültek a korahajnali világossággal. Elsőnek a doktornő ébredt, aki ösztönösen karórájára pillantott. Ránézett a számlapra, majd a füléhez tartotta a szerkezetet, aztán újra rábámult az órára.

- Hajnali négy óra sincs, és nappali világosság! – motyogta magában. Kinézett a gép ablakán, magára terítette pokrócát, és kiosont az óvatosan kinyitott ajtón. Nagyokat szippantott a friss, fenyőillatú levegőből, és visszabotorkált a helyére.

- Mi van doki, nem tudsz aludni? – kérdezett rá Tom, aki már jó ideje ébren volt.

- Csendesen Tom, had aludjanak a többiek! – válaszolta a „nem” szócska helyett Sarah, közben körülnézett a koedukált erdei szállóban. A „többiek” addigra már a repülő belső falának vetve hátukat üldögéltek, és jelezték, hogy eszük ágában sincs aludni.

- Ebben a madárcsicsergésben halálos vétek lenne tovább csukva tartani a szemeket - szólalt meg bölcsen Fred.

- Ami a kinti koncertet illeti a fülünket is érdemes hegyezni. Ehhez foghatót még nem hallottam! Mennyi dallam, a természet művészi hangjai! – lelkendezett Jóska. - Pedig jó pár reggelt töltöttem ébren a Balaton környéki erdőkben.

- Ott már én is jártam! – szólalt meg az eddig hallgató Bill, akinek kijelentésére azonnal rácsapott Jóska:

- Te voltál Magyarországon?

- Miért lettem volna Magyarországon? – kérdezett vissza.

- Most mondtad, hogy voltál a Balatonon! Akkor hogy lehettél a Balatonon?

- Néhány évvel ezelőtt többször is voltam vendégségben barátaimnál, akik Minnesotában laknak,  és gyakran átutaztunk Balatonon. Sőt kétszer meg is álltunk, és horgásztunk egyet a Yankton tóban - felelte, de ez már sok volt a magyar fiúnak. Először is lezuhantak a géppel, nagy valószínűséggel egy megközelíthetetlen sziget foglyaivá váltak, és most itt van ez a Billi gyerek a meséjével.

- Ugye csak viccelsz?

- Miért viccelnék? A Balaton nevű kisváros egy tó partján, Minnesotában fekszik.

- Biztos, hogy Balatonnak hívják?

- Egészen biztos – válaszolta Bill. -Te ezek szerint nem erről a Balatonról mesélsz?

- Egészen biztos, hogy nem! Az én Balatonom csöppnyi kis hazám egyik büszkesége, egy mesevilág! Egy gyönyörű tó, amelynek északi partját 75 kilométer hosszban nagyobbacska dombok szegélyezik értékes szőlőkkel, melyeknek ízletesek a borai. A déli partja pedig sík terület, ahol most, ebben az időszakban már lassan aratáshoz készülnek. Itt laktam  én egy picinyke faluban, a déli oldalon.

- Érdekes, hogy ugyanazt az elnevezést használják földrajzi hely megjelölésére a világ egymástól távoli oldalain. Mit jelenthet a szó? –kérdezett közbe Tom.

- A boloto /bolota, balota/ szó szláv nyelven mocsarat jelent. A Balaton tó helyét valamikor nagyon régen mocsár borította, majd később az ember beavatkozásával tóvá tisztult. A neve azonban megmaradt.

- Tyű, de helyben vagyunk! - kiáltott fel Fred. - Akkor ezt a helyet, ahol most a napjainkat tengetjük, akár el is nevezhetnénk Balatonnak, két oknál fogva is. Az egyik ok, hogy itt aztán van mocsár, a másik ok pedig, hogy így tisztelegjünk az Egyesült Államok és Magyarország jelenlévő fiainak.

- És lányának!- egészítette ki Sarah.

- És emlékezzünk a két nemzet távollévő gyermekeire is, főként azokra, akik, talán ebben a percben is a vérüket hullatják a csatatereken, vagy a hátországban – tette teljessé a megemlékezést Jóska.

Kényszertelepülésük névtáblája egy órán belül – egyelőre más megoldás hiányában faágakból összehajtogatott betűkből – hirdette az öt idecsöppent embernek és az erdő élőlényeinek, hogy ezt a földdarabot ettől a pillanattól Balatonnak hívják.

 

Reggelire konzerv és keksz került az asztalra, és falatozás közben a doktornő felvázolta a napi tevékenységre vonatkozó terveit:

- Mielőbb el kell ejtenünk néhány kisebb állatot, hogy legyen élelmünk ma, holnap és az utána jövő napokra.

- Lőjünk egy olyan lópofájú szarvast, mint amilyent tegnap láttunk! - javasolta Tom.

- Ezzel csak egy gond lenne: hová tennénk az azonnal el nem fogyasztott, néhány nap alatt megromló húst? – érvelt az asszony. - Kisebb állatokat kell elejteni, mint ahogy már mondtam, amit néhány nap alatt elfogyasztunk. Főként madarakat vagy nyulat, esetleg őz méretű állatot, és halat kell fogni. Ha már hűvösebbé válik az idő, de még a nagy hidegek előtt lehet szó a szarvasról. Hamarosan az az időszak is elérkezik. A nyár ezen a tájon nagyon rövid.

- Van egy javaslatom - vette át a szót Bill. – Ha jól értem, naponta, vagy ha nem is, de elég gyakran kell vadászni, amíg meleg az idő. Először is nézzük meg, hogy ki konyít valamit a vadászathoz és a halászathoz. Ők végezzék ezt a munkát, de kell egy olyan csapat is, amely nekilát a szükséges eszközök, elsősorban a fegyverek készítésének.

- Jó gondolat - helyeselt Jóska. – Én nagyon szívesen vállalom íjak gyártását, és mivel ács vagyok a repülőgép téli szigetelését, valamint külső helyiségekkel történő bővítését is.

- Mire gondolsz?- kérdezte doki.

- Kell a gép ajtaja elé egy belépő, hívhatjuk előtérnek is, valamint kellenek mellékhelyiségek, és egy a repülőn kívül lévő, de stabil élelmiszertároló, azért, hogy ne a hálóban tartsuk a húsokat. Ezen kívül tudok halászhálót szőni, horgokat és szigonyokat készíteni. Meg mindent, ami jön.

- Ki lesz a másik „iparos”?- kérdezte Sarah.

- Én - válaszolta Tom. - Fejben már megterveztem egy nyílpuskát, de edényeket is tudok gyártani.

- Bill és Fred! Ti hogy álltok a vadásztudománnyal? –választotta ki a maradék kettőből a mindennapi étel előteremtőit a doktornő.

- Elboldogulunk - adta a megnyugtató választ Bill.

- Még van egy nagy feladat, amit pedig úgy látom, hogy nekem kell végrehajtanom, nekem kell betöltenem a háziasszony szerepet. Főzök, ha lesz hozzá eszköz, megvarrom a ruhákat és szükség szerint besegítek a fegyverkovácsoknak. Javaslom, hogy a mai napon már kezdjük is meg a munkát. Bill és Fred, vegyétek magatokhoz a puskát, pisztolyt, és a vadászó tiki-takit – utalt a bólára. - Kísérje utatokat a vadászszerencse! Azon a területen kezdjetek, amit tegnap még nem jártatok be, hátha most bukkantok rá a mocsáron átvezető útra.

A két vadász elindult az erdő irányába, a másik három pedig nekiállt vállalt feladata teljesítésének.

- Akkor hol is kezdjük?- kérdezte Tom.

- Teremtsük be az anyagokat, aztán majd alakul a dolog - felelte Jóska. – Kiballagunk az erdőbe, keresünk rugalmasabb fákat, amiből elkészíthetjük.

- Rendben, akár indulhatunk is! – egyezett bele Tom, és rövidesen már válogatták a nekik tetsző fákat. Eleinte az erdő szélén, majd egyre beljebb és beljebb, mire megtalálták és fejszével levágták a megfelelőt. A fák súlya és a megtett nagy távolság miatt fáradtan ültek le egy kidőlt törzsre, szótlanul gyűjtöttek erőt a visszaút megtételéhez, amikor csapdosó szárnyak suhogására lettek figyelmesek. A mellettük lévő bokor túloldalára leszállt egy madár, amiből ugyan semmit sem láttak, de a hangokból arra következtettek, hogy nem galambméretűről lehet szó. Jóska az előző nap készített horgászó íjába helyezett egy nyílvesszőt, óvatosan megkerülte a bokrot, és ott állt előtte egy megtermett fácánkakas, amely amint észrevette, azonnal elrugaszkodott a földtől. A nyílvessző surrogva hagyta el a megfeszített íjat. A fiú a szökni próbáló madár fölé célzott, és talált. Igaz, hogy nem a vessző találta el a madarat, hanem pontosan fordítva, a fácán ütközött bele a kilőtt nyílba. Ettől megszédült, és egy bukfencet vetve lehuppant a földre. Fáradtság ide, vagy oda, a két cimbora egyszerre ért az éppen feleszmélő szárnyashoz,  és bakancsuk talpával maradásra bírták, majd egy gyors mozdulattal megszabadították a szenvedéstől.

- Meg van a mai ebédünk! – lelkendezett Tom.

- Úgy ám, de talán még a vacsoránk is - toldotta meg társa ujjongását Jóska. Felnyalábolták a leszabott faágakat, és Tom még egyszer megnézte, hogy a fácán valóban kilehelte-e a lelkét. Összekötött lábainál fogva felakasztották a vállukon átvetett fákra, és elindultak a repülő felé.

Sarah éppen az egyik konzervet akarta felbontani, hogy összeüssön valami ebédet a rendelkezésére álló anyagokból, amikor Tom megkopogtatta a gép ajtaját. Meglátva Jóskánál a fácánt nem kérdezett semmit, csak vette ki a kezéből, és tépte is a madár tollát. Hamarosan sült a nyárson az erdő ajándéka. Jó darabig nézegették az ínycsiklandozó ebédet, de nem nyúltak hozzá, szerették volna meglepni vele két társukat, akik még valahol a vadak után rohangálhattak. Várták, hogy hazaérjenek, de hiába múltak a percek, órák, nem jöttek a fiúk. Sarah elégelte meg előbb a várakozást, fogta a kést, levágott egy-egy jókora darabot mindhármuknak,  és csendesen nekiláttak falatozni.

Az iparosok délután folytatták a fegyvergyártást. Jóska kezében formálódott az íj. Rugalmas fát sikerült találnia, ami megtévesztésig hasonlított az általa is ismert, magyar földön is előforduló tiszafához.

- Nézd meg ezt a fát - mutatta Tomnak. - Őseink is ilyenből csinálták íjaikat, de azok visszacsapó íjak voltak, amit én nem tudok. Olyant állítok elő, mint amilyent az angolok használtak, ennek botíj a neve.

- Ismerem - mondta mosolyogva Tom.

- Lesz belőle olyan fegyver, hogy 20 lépésről egy nagyobbacska állatot is lelőhetek vele - dicsérte formálódó fegyverét az íjkészítő.

- Ahogy elnézem a nagy méretét - vette kezébe a közel kétméteres, még egyelőre íjra nem hasonlító fadarabot Tom - 20 lépésről talán még egy szarvasborjút is elüt, de a nagyobb testű bikával szemben hatástalan.

- Ez így van - egyezett bele a mester. – Arra ott lesz a te nyílpuskád! Miből lesz a csodafegyvered?

- Már vártam, hogy mikor kérdezed meg. Találtam itt a repülőgép szerszámai között néhány laprugót, amelyekből különösebb átalakítás nélkül íjat farigcsálok. A fegyver szárával sokkal tovább kell bíbelődnöm.

- Hány rugót találtál?

- Hat darabot, de különböző méretűek.

- Mekkorák?

- A legkisebb méteres körüli, ebből van kettő, van még két darab 120 cm-es forma, és kettő nagyobb, ezek olyan 150 centiméteresek lehetnek. Kissé szélesek, de lehet vékonyítani.

- Figyelj haver! Van egy javaslatom. Ács a szakmám, de asztalos is vagyok, nekem a fa az életem.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- A tusákat én megcsinálom a fegyverekhez, te csak gyártsd hozzájuk az íjakat és a húrokat, na és szereld majd össze!

- Hány fegyverre gondoltál?

- Ma egyre, meg holnap is egyre, aztán majd meglátjuk. Az én íjam, mivel ez egy egyszerű botíj lesz, már majdnem készen van. Csak száradni kell neki, és ideget kötni rá, na és nyílvesszők kellenek hozzá! Tehát egy időre félretehetem a készülő termékemet.

- Áll az alku- egyezett bele a kooperációba Tom.

Mindketten munkához láttak. Először is átnézték a gép csak most megtalált szerszámosládáját, és megelégedve vették tudomásul, hogy munkaeszközzel jól el vannak látva: találtak harapófogót, kombinált és csípőfogót, több fajta kalapácsot, baltákat, egy kisebb üllőt, egy kisebb és egy nagyobb satut, kézi hajtású fúrót /amerikáner/, keretes vasfűrészeket különböző fogazatú lapokkal  és vasreszelőket. Előkerült még egy ásólapát, egy csákány, egy csomó kötöző drót, és néhány különböző méretű szeg is. Nagy bánatukra fafűrészt nem tartottak a röpcsi szerszámai között.

- Semmi baj, majd a vas fűrészlapokat hozzáalakítjuk a fához - jegyezte meg Jóska. - Fordítva nehezebb lenne!

Keze nyomán ördögi gyorsasággal készült el egy fűrészbak, eközben Tom a satunak ütött össze egy asztalkát.

- Na, hadd szóljon! – adta meg a jelet a munkakezdésre a magyar gyerek, és estére a fő alkatrészek elkészültek.

- Ide lesz az elsütő szerkezet - mutatta társának a fa idomítója a tusban tátongó rést. - Holnap már lehet lőni vele, ha összeszereled az íjjal.

- Megoldható - mondta örömmel Tom. - Én is elkészültem a munkámmal, sőt meg is dupláztam. Tudod mit? Fejezzük be még ma, és holnap már tudunk mással is foglalkozni!

Folytatták tovább az alkotást. Éppen a próbalövéshez készülődtek, amikor hazaérkezett a két vadász: Bill és Fred. Tom azonnal lerohanta őket kérdéseivel:

- Meséljetek! Mit lőttetek?

- Sajnos semmit - sütötték le szemüket a fiúk.

- Semmi baj – nyugtatta őket a repülőből kilépő Sarah, - holnap is nap lesz, és különben se lehet minden nap szerencséje az embernek. Gyertek, vacsorázzatok meg! – invitálta őket.

- Azonnal, csak előbb lepakolunk - felelte Bill, és mindketten a gép mellé helyezett asztalra rakták hátizsákjuk tartalmát: három kilogrammnyi gombát, és 15 db hatlmas fajdtojást.

- Friss tojások? - érdeklődött a doki.

- Egészen biztosan, mert még nem ült rájuk a tojó. A gomba pedig biztosan ehető, mert ismerem ezt a fajtát - magyarázta Bill. - Ott, ahol találtuk, holnapra sokkal több előbújik, már emelgetik maguk fölött a földet. Aztán több helyen is találkoztunk jávorszarvassal, de mindegyik nagy, kifejlett példány volt. Összefutottunk egy-egy bikával, magányos tehénnel, és a tavalyi borjaival legelésző tehénnel is. Bármelyiket könnyedén lelőhettünk volna, de mivel úgy állapodtunk meg, hogy tárolási, tartósítási nehézségek miatt nagy vadat még nem ejtünk el, ezért békén hagytuk őket. Szerintetek egy 200 kilós, tavaly született borjúnak mennyi felhasználható húsa lehet?

- Körülbelül 100 kiló- szólt közbe Jóska.

- El tudnánk-e tárolni itt a repülőn 100 kiló húst? – kérdezett újra Bill.

- Tárolni igen, de mivel nyár van, tartósítás nélkül hamarosan tönkremenne.

- Füstöléssel nem lehetne tartósítani, esetleg szárítással?

- De, lehetne, ha ismeri valaki ezeket a módszereket.

- És mi a helyzet a sózással? – lépett be a beszélgetésbe Fred.

- Az a lehető legegyszerűbb konzerválási mód, de azt hiszem, hogy azzal a néhány csipetnyi sónkkal nem sokra megyünk – próbálta kijózanítani Fredet a doktornő.

- De ha nagyon sok sónk lenne, akkor könnyedén megoldható - makacskodott a vadászatból visszatért fiú.

- Akkor egy csapásra megoldódnának ez irányú gondjaink, de ha egyszer nincs só!

- Tudunk egy helyet, ahol van só!

- A sarki fűszeresnél jártatok?- csattant el Tom élcelődésnek szánt kérdése, miközben furdalta oldalát a kíváncsiság. - Meséljetek!

- Mindent úgy csináltunk, ahogy reggel megbeszéltük – kezdte Bill.  - Végigjártuk a mocsár hátralévő partját, és bebizonyosodott, hogy egy szigeten vagyunk. Innen se ki, se be, legfeljebb a téli fagyban, akkor pedig a nagy hideg miatt nem bolyonghatunk. Várnunk kell a segítséget, de előfordulhat, hogy itt öregszünk meg. Ami a vadászatot illeti: szarvast lehetne lőni, mert ezen a szigeten több is mászkál. Láttunk még több fajta madarat.  Siketfajdot is, de most nem sikerült dobótávolságra megközelíteni. 30 méterről már le lehetne lőni, ha lenne lőszerünk.

Közben meglátta az asztal szélének támasztott, éppen csak elkészült nyílpuskát, kézbe vette, megemelgette, végigsimogatta, és elismerően bólogatott.

- Ezzel már le lehetett volna lőni. Fácánt is láttunk, de nem pazaroltuk rá a golyót. Jól jöhet az még a medve vagy a tigris ellen. Habár ebből a két nagy ragadozóból nem valószínű, hogy van a szigeten, mert akkor a szarvasok nem járkálnának ilyen nyugodtan. Más állatot, leszámítva néhány apróbb madarat, nem láttunk, mivel az időnk nagy részét mással töltöttük. Amint ballagtunk fel egy magasabb dombra, egyszer ordítást hallottam magam mögött. Azonnal hátranéztem, de nem láttam az utánam kutyagoló Fredet. Te jó isten! Hová tűnt ez a gyerek? Elragadta egy medve, vagy kámforrá vált? Minden eshetőségre készen, araszoltam vissza abba az irányba, ahol Frednek kellett volna lennie, de ő nem volt sehol. Alig vettem észre a lábam előtt, a domboldalban tátongó keskeny lyukat, amelyből a barátom hangját hallom. Azt ordítozza: - Gyere, segíts, húzzál ki innen! – ami nem is volt olyan egyszerű dolog. Öngyújtóm fényével nem mentem semmire, ezért ágból és növényekből összehoztam egy fáklyát magamnak, egyet pedig Frednek. A fáklya fényénél már kivehető volt, hogy ez a szerencsétlen srác egy barlangba esett, pontosabban egy ferde járaton jó mélyre lecsúszott. Még jó, hogy mindig viszünk magunkkal az ejtőernyő zsinórjából. Összesodortam néhány szálat, egyik végét egy fa törzséhez kötöttem, a másikat a derekamra, és leereszkedtem a mélybe. Megpróbáltunk oldalkijáratot találni, de csak ezen az egy kürtőn lehetett ki - bejutni. Először nem tűnt fel, hogy hová kerültünk. Voltam már sokféle barlangban, először ez is szokványosnak látszott, ezért elindultunk kifelé. Előbb én léptem a felszínre, majd Fred indult neki a kb. 10 méteres meredek emelkedőnek. Az alsó harmadánál járhatott, amikor kicsúszott a kezéből a kötél és visszahuppant. A többit már meséld te!- fordult Fred felé.

- Szóval visszacsúsztam, és mielőtt újra nekirugaszkodtam volna a kézfejemmel letöröltem arcomról az izzadtságcseppeket, és akkor sós ízt éreztem. Ennyire nem lehet sós a verejtékem, főleg az elmúlt napok után, amikor szinte teljesen sótlan lett az életünk, és az ételünk. Megnyalogattam a kezemet, és semmi kétség, só szemcsék fehérlettek tenyeremen, kézfejemen. Megkapartam a barlang falát, majd megvilágítottam a még pislákoló fáklyámmal … semmi kétség,  nagyobb mennyiségű sóra bukkantunk. Bill újabb fáklyát dobott le, és a nagyobb fényben teljesen megbizonyosodtam erről.

- Gondolom egy keveset hoztatok is magatokkal – mondta Tom olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: „nem hiszem el gyerekek, mert ha igaz lenne, akkor most már mutogatnátok is a fehér kristályokat”.

- Jaj, de feledékeny vagyok! Biztosan az izgalomtól van - kezdte el Bill, de nem tudta befejezni, mert Tom félbeszakította.

- Most jön az, hogy összecsomagoltuk, csak ott felejtettük.

- Majdnem így van – mondta Fred, de Tomnak úgy látszik kötekedhetnéke támadt, mert újra közbeszólt:

- Na, mit mondtam!

- Akkor most már befejezném a mondatomat, ha Te is megengeded Tom! Valóban össze- pakoltuk, csak hát bent felejtettem a hátizsákomban. Ha nem hiszed el, nyisd ki!

Tom orra elé tolta a zsákot, aki kicsit szégyenkezve, kicsit szemérmesen tett eleget a felszólításnak, és a hátraakasztható szütyőből kiemelt egy kulacshuzatot, ami degeszre volt tömve a természettől elemelt sóval. Sarah ebben a pillanatban tette az asztalra a délelőtt nyilazott sült fácán maradékát, amit hála a két „barlangásznak” ezen az estén már ízesítve tudtak elfogyasztani.

-.-

Másnap a korareggeli fények nem lökték ki az ágyból a „szálló” lakóit. Odakint hiába sütött már a nap, az ereje nem volt elég az éjszakai harmat eltüntetéséhez. Amikor nagy keservesen – valamikor a kora délelőtti órákban – összeszedték magukat csatasorba álltak, és mind az öten elindultak a frissen felfedezett sóbánya irányába. Tom a vállán vitte csodafegyverét, a nagyon is új szagú nyílpuskát, azzal az öt szem vesszővel, amit Jóska faragott.

-Ha ennyivel nem találom el a vadat, akkor tízzel se! – forgatta meg a frissen gyártott muníciót.

Azt már letesztelték, hogy pontos, és nagyon erős, pedig a kisebb méretű acéllapból hozták össze, és 70 cm-esre mérsékelték a korábban tervezett méteres szárat.

Jó kétórás gyaloglás után érkeztek meg a só lelőhelyéhez. Azonnal munkához láttak. Kidőlt fatörzsekből, erősebb ágakból eszkábáltak egy olyan hosszú létrát, ami leért a csöppnyi  barlang aljára. Nekifektették a ferdén ereszkedő kaptatónak, és Bill meg Tom máris birtokba vették a hatalmas kincset tartalmazó gödröt. Baltával megfaragták az üreg oldalát, ahonnan jókora só darabok törtek le. A gyalogsági ásójukkal annyit raktak a náluk lévő zsákokba, amennyit még könnyedén elbír egy ember az erdős, fás terepen. Tom felkiáltott:

- Húsz kiló elég lesz?

- Bőségesen - felelte doki, - akár évekre is. Gyertek fel!

A leeresztett kötél segítségével felhúzták az ételízesítőt. Fred javaslatára a kürtő tetejét lefedték fatörzsekkel, amelyre ágakat, földet, majd arra gyeptéglát raktak, nehogy beleessen és belepusztuljon egy vad. Az állatért is kár lenne, és a bányájuk is tönkremenne.

Tom nagyon szerette volna, ha összefutnak egy szarvassal. Égette a tenyerét a nyílpuska, soha nem érzett vadászláz kezdett elhatalmasodni rajta, úgy érezte, hogy ma neki mindenáron el kell ejtenie egy vadat. Ha nem is szarvast, akkor legalább egy vaddisznót, de legalább egy őzet, vagy valami kecskefélét. Fel kell avatnia a fegyvert. A zsákmány azonban nem jelentkezett. Hogy is jelentkezett volna, amikor minden valamirevaló állat látta, érezte őket, amint csörtettek hazafelé az általuk idefelé kitaposott csapáson. Bill, a kissé tapasztaltabb vadász megkérdezte Tomtól:

-Te komolyan azt hiszed, hogy a vadak majd idejönnek az utunkba és hagyják, hogy célba vegyük őket? Nekünk kell elállni az ő útjukat, de olyan észrevétlenül kell őket megközelíteni, hogy észre ne vegyenek bennünket. Most egyébként is pihennek az állatok. Reggel és estefelé érdemes vadászatra indulni. Inkább menjünk haza, és építgessük a szállásunkat!

A kis csapat a kincset érő sóval elindult a repülőgép felé. A délután hátralévő részében építőanyagnak szánt derékvastagságú fatörzseket hordtak a bejárat közelébe. Úgy tervezték, hogy néhány nap alatt összegyűjtenek annyit, amennyiből egy előteret építhetnek az ajtó elé. A munka gyorsabban haladt, mint gondolták, hála Jóska ötletes – lánggal történő – fakivágási módszerének. Kidöntöttek és méretre szabtak jó néhány fát, utána pedig a vállukon célba gyalogoltatták a félig kész oszlopokat és gerendákat.

- Most aztán be vagytok sózva, nagyon megy a meló! - jegyezte meg a doktornő.

- Másként nem is lehetne! Könnyen megtehetjük, saját sóbányánk van! Azért én jobban örülnék, ha egy kis vadhúsra szórhatnánk ebből a finom ásványból! – tréfálkozott tovább Fred.

- Annak is eljön az ideje - tette hozzá bizakodóan Bill, majd megkérdezte a többiektől, mennyire fáradtak.

- Nagyon! – felelt Tom.

- Csak azért érdeklődöm, mert lőni kéne valamit!

- Akkor egy csöppet se vagyunk fáradtak - lelkesedett Tom. – Ugye srácok?

- Ha így áll a helyzet, akkor egy perc alatt ki tudom pihenni magam - kapcsolódott Jóska is a beszélgetésbe. - Végtére is szeretném látni, hogy működik éles helyzetben az első nyílpuskánk.

- Miért, lesz másik is? - tudakolta Fred.

- Másik kettő!

- Te, Jóska gyerek, nem lehetne akkor már mindenkinek egy saját fegyvere?

- Nekem már készen van az íjam, csak még néhány napig szárad. Nekem nagyon megfelel, azzal is lehet vadászni és halászni is! – adta meg Jóska a választ, hogy miért nem négy nyílpuskát akar.

A doktornő egy pillanatra megijedt, hogy  ma este egyedül marad, ezért rászólt a fiúkra:

- Mindenki azért ne menjen vadászni! Ha sokan vagytok, csak zavarjátok egymást. Szerintem elég oda a kettő fő is.

- Ha szarvast lövünk, hogyan hozzuk haza ketten? – aggódott Bill.

- Na jó, akkor menjen Bill, Tom és Jóska. Azért a karabélyt is vigyétek! – indította útba őket doki.

A három srác közül Bill volt a leginkább vadász alkat. Ő sem volt ugyan vadász, csak fiatalabb korában sok mindent hallott és látott, és néhány alkalommal volt szerencséje igazi vadászaton is részt vennie. Egyszer-kétszer még lőhetett is nagyapja puskájával, de egész életében egyetlen egy állatot terített le, egy vadpulykát. Becsületére legyen mondva, hogy nem is túlozta el vadászsikereit, a pulykát azonban mindig megemlíti, ha szóba jönnek a vadászkalandok. Mielőtt beértek az erdőbe, egy kis kiképzést tartott két cimborájának:

- Úgy gondolom, hogy most, az esti órákban az állatok leballagnak a tóra. Addig nekünk meg kell állapítanunk a szélirányt, el kell rejtőznünk úgy, hogy a szél felénk fújjon a vad irányából, és ha a közelünkbe ér, lehet lőni. Minél közelebb tudjuk engedni, annál nagyobb az esély, hogy eltaláljuk. Az se mindegy, hogy hová célzunk. A szarvasnak, meg a többi nagyvadnak - úgy hallottam, –  a lapockára kell lőni. Tom, mennyire tudsz lőni a nyílpuskáddal?

- Elég pontosan!

- Azért nem ártana, ha még tennél néhány próbát! Látod ott, úgy húszlépésnyire, abban a puha partban azt a kis fűcsomót?

- Igen, látom - bólintott a fiú.

- Célozd meg és lőj!

Tom kapta a fegyvert, két kézzel felhúzta az ideget, belehelyezett egy vesszőt, rövid ideig célzott, és beletalált az arasznyi célba.

-Nagyon jó! – kiáltott fel Bill. – Jó a vadász is, és jó a fegyver is! – szólt elismerően.

Hosszas keresgélés után megtalálták az ideálisnak ítélt leshelyet egy vadcsapás közelében. Bokrok takarásában voltak, a sűrű ágakon át nem láthatta meg őket a vad, ők azonban szemügyre tudták venni az esetleges érkezőt. Sokáig gubbasztottak, térdeltek, ültek, hasaltak  a rejteken, de ezen az úton nem közlekedett egy nyársra való sem. Arrébb, nagyobb távolságra, lomha léptekkel tartott a tópara egy jávorszarvas bika.

- Nagyon messze van!  Ez sajnos nem a miénk - kesergett Tom.

- Türelem! Mást sajnos nem tudunk tenni, csak várni, hátha belénk botlik a holnapi ebédünk, - vigasztalta Bill.

Ő ezt a vadászatot tapasztalatszerzésnek fogta fel. Arra gondolt, hogy megfigyelhetik, hogy mikor, melyik úton, milyen állatok közelítik meg a tavat. Már most megállapította, hogy a vadak között kialakult valamilyen rend, amelyet minden körülmények között betartanak. Úgy tűnt, hogy felosztották egymás között ezt a nagy itatót.

- Hát persze! – ugrott be neki egy kép gyerekkorából. - A patások kényesebbek, nem isznak abból a vályúból, amelyikbe más állatok belemocskoltak. Nekik a farmon magasabban volt az itatóvályú, és nem csak azért, hogy ne kelljen nagyot hajolniuk, hanem hogy a disznó, birka, baromfi nehogy belepancsoljon. A ló és a tehén abból már a világért sem ivott. Valahogy így lehet a szarvas is, hiszen a tehénnek a vadon élő rokona, valahol az őskorban még a közös ősük járhatta ezt a nagy erdőt is.  A szarvasnak tehát ott lehet a helye, távolabb a többiektől.

- Akkor nincs veszve semmi, mert ott, ahol a szarvas lejár a tóra, ugyanilyen jó rejtő bokrok vannak, de talán még sűrűbben is, mint ahol most vagyunk - adott hangot véleményének Jóska. - Holnap be tudjuk cserkészni. Most azonban zsákmány nélkül kell hazakullognunk.

- Még ne adjuk fel, itt mellettünk nem véletlen vezet a csapás a vízhez -  okoskodott Bill. -  Kár,  hogy innen nem látható, milyen állatok nyomai,  ebből is látszik, hogy zöldfülűek vagyunk, akkor se néztük meg, amikor eljöttünk mellette. Ezen a csapáson pedig nagy a forgalom a nyomok számából ítélve.

- Valami csorda járhat itt a vízre – szólalt meg Tom is, de alighogy kimondta, egy nyolc-tíz tagból álló konda rohant el mellettük hörgéssel, röfögéssel. Mielőtt ittak volna, belehenteregtek a part menti iszapba, belegázoltak a vízbe, és hangos szürcsöléssel oltották szomjukat. Még egy darabig lubickoltak, aztán elindultak azon a csapáson, amelyiken érkeztek. Tom már felajzotta a nyílpuskát. Patakokban folyt a verejték homlokán, arcán és a tenyerén. Ő ebből semmit sem észlelt, csak szorította a fegyvert. Megvárta, amíg elhalad mellette a csorda, és a legutolsó süldő lapockájára célozva, surrogó hanggal engedte útjára a nyílvesszőt. Látni vélte, hogy az forogva közelítette meg a célt, valójában azonban csak annyit észlelt belőle, hogy a fiatal jószág elvágódik, és oldalán fekve négy lába olyan mozgást végez, mintha futna. A többi állat legfeljebb annyit vehetett észre az egészből, hogy a sereghajtó lemaradt, de talán még azt sem. Bill, pisztollyal a kezében szaladt a vergődő disznóhoz, de Jóska leintette:

- Bízd rám! – és késével leszúrta, ahogy valamikor otthon az apja az ólból előhúzott hízót. Az éles késsel kizsigerelte, és a belsőséget egyszerűen otthagyta a fűben. Nagyon jól tudta, hogy  a természet törvénye értelmében úgy is el fog tűnni rövid időn belül. Farkas vagy róka, ragadozó madarak, hollófélék bizonyára járnak erre. A lelőtt vad két első és két hátsó lábát összekötötte, Tom pedig kerített egy erős rudat, amelyet áthúztak a lábak között, és a háttal lefelé lógó süldőt -  a rudakat vállukra  emelve -  hazaszállították. A többszöri pihenő ellenére is kellőképpen elfáradtak. Fred, a pihent erő állt neki a bőr lefejtésének, de ahogy erejüket visszanyerték, a vadászok is bekapcsolódtak a munkába. Bill tüzet rakott, Tom, mint a zsákmány elejtője levágott egy darabot a húsból, Sarah a gyors előkészítést követően öt felé vágta azt,  és már forgott is a nyárson a sós vízzel locsolt, lassan piruló vacsora. Éléskamra hiányában éjszakára a repülő csücskében helyezték el zsákokba csomagolva a jó pár napra elegendő élelmüket. Úgy húsz kilóra becsülték.

Tom nagyon büszke volt a zsákmányára. Az ő nyílpuskájával, és az ő ügyességével legalább két hétre való élelem került a kamrájukba. Amikor ezt kigondolta, azonnal korrigálta is magát, a leendő kamrájukba, amit nagyon sürgősen meg kell építeni. Jó, hogy már holnapra tervezték a kezdését. Ezzel a gondolattal tért nyugovóra, akárcsak a többiek. Holnap előtér és kamraépítés!

Furcsa hangok kíséretében toppant be a reggel. Dörgött, villámlott, ömlött az eső. A viharos erejű szél folyamatos ordításával játszott alá az égi zenekarnak. Az ég dörgése néha a nagydob tompa, mély hangjára, néha a cintányér csattogására emlékeztetett. Jóska egykedvűen lesett ki a csöppnyi ablakon. Kinézett magának egy magányosan álló fát, figyelte egy darabig, aztán odaintette a doktornőt:

- Ezt nézd meg doki! Mire emlékeztet az a nagy, jobbra, balra hajladozó megtermett nyírfa?

- Hát nem is tudom! Semmire. De várj csak! Olyan, mint egy karmester! Olyan, mintha ő vezényelne a többi fának, mintha ő dirigálná a hangokat: a szél süvítését, meg a többi égi hangot. Egy ütemre mozog az erdő, a természet, és az egész világ.

- A karmester ott van felettünk, az a nyírfa csak az egyik apró szereplője ennek a nagy zenekarnak - szólt a beszélgetésbe Tom. - Érzitek ezt az összehangoltságot? Félelmetes és lenyűgöző! Higgyétek el, ez a nagy vihar is értünk van, ezzel is célja van a teremtőnek.

- Elhiszem, de attól még nem tudunk ma építkezni – tette hozzá Jóska.

Tom tovább bölcselkedett:

- Majd építkezünk, ha ismét kisüt a nap, és felszárad a talaj. Biztosan találunk hasznos elfoglaltságot a tető alatt is.

 - Az egyik legnagyobb gond, hogy nem tudunk tüzet rakni, és nem tudunk húst sütni, egészen addig, amíg tart odakint az égi áldás – aggodalmaskodott a doki.

Fred azonban valamit tudhatott, mert megszólalt:

- Vagy mégis!

És mielőtt a többiek rákérdezhettek volna folytatta:

- Nem kell más, csak egy kályha, amelynek a tetején lehet sütni is, főzni is. Látjátok ezt az üres hordót?

- Látjuk - zúgta a kórus.

- Ebből lesz a kályha, ha úgy tetszik tűzhely. Vannak szerszámaink, amelyekkel hamarosan összeállíthatjuk.

- Mondd el, hogyan képzeled! – kérlelte Bill.

- A hordót az egyik talpára állítom, és a vasfűrésszel vágok rá egy akkora ajtónyílást az alsó harmadában, hogy nagyobbacskára vágott fát is kényelmesen be lehessen rakni. Ez lesz a begyújtás és a hamuzás helye. Az alsó ajtóval egyvonalban a felső harmadába is vágok egy ajtót, ez kicsit nagyobb lesz, ezen etetjük majd fával a tűzhelyünket. A füstcsőnek pedig vele szemben vágok egy kör alakú nyílást.

- Miért nem a tetején lesz a füstcső kivezetése? – kérdezte Tom.

- Azért, mert akkor kevesebb hely maradna az edényeknek.

- Nincsenek is edényeink!- feleselt Tom.

- Egyelőre a csajkákon és a páncélsisakjainkon kívül valóban nincsenek, de majd lesznek – mutatta optimista oldalát Fred.

- Milyen edény lehet a sisakunkból? - ellenkezett tovább Tom.

- Bogrács és lábos - magyarázta a kályhaépítő.

- Ilyen gömbölyű aljú lábost még nem láttam! – erőlködött Tom, de a vesztére, mert Fred őt választotta segítségnek a terve megvalósításához.

- Gyere cimbora, tegyünk is valamit, mert a dumából nem lehet megélni!

A két „iparos” az üres vashordónál termett. Fred egy szeggel megrajzolta a leendő ajtók helyét, fogott egy sisakot, és akkor kört rajzolt a hordó tetejébe, amekkora a sisak perem alatti kerülete.

- Mi lesz ez? - furdalta a kíváncsiság Tomot.

- Ebbe helyezzük bele a bográcsot. Látod? A pereme fogja tartani, hogy ne essen bele a kályhába. Kiszereljük belőle a bőrbetétet és szíjakat, és máris kész az edény. Még azt kell kitalálni, hogy miből legyen a füle.

- Drótra tippelek - elevenedett meg Tom, - az bírja a forrót. Tudod már miből lesz a kályhacső?

- Amint eláll az eső, a gép oldalából mentünk meg lemezeket, és abból hajlítjuk hengerré. Amíg ez nem megoldható, vannak üres konzervdobozaink, azokat egymáshoz illesztjük, és kivezetjük az egyik törött ablakon. Ideiglenesen megteszi. Most már mindent tudunk, ugorjunk neki a munkának!

Soha nem látott alkotómunka kezdődött. Nehezen engedett a hordó anyaga, a négy rés kivágása, vasfűrésszel történő kierőlködése egész estig tartott. A két mester csak ebédkor tartott egy kevés pihenőt, elhatározták, hogy a kályhának kész kell lennie még ezen a napon. Este nyolc óra körül állt úgy, hogy ha még kályhának nem is lehetett nevezni, de szükség tűzhelynek igen. A négy kivágott nyílásból kettő már eltűnt. A konzervdobozokból összerakott ideiglenes kályhacső és a sisakból készült kondér a helyére került. Már tüzet lehetett volna rakni a belsejében, és a sisak-bográcsban akár főzni is valamit. Sarah rá is kérdezett Fredre:

- Miért nem próbáljuk ki?

- Nagyon egyszerű oka van, nincs száraz tüzelőnk, és a nedvesért is ki kellene menni ebben az ítéletidőben - vázolta fel a szomorú valóságot Tom.

A doki azonban nem adta fel. Odalépett Jóskához:

- Mennyi idő alatt tudnál összehozni egy hasonló asztalt, mint ez? – mutatott – milyen szerencse! – az előző este a gépbe került asztalra.

- Fél nap alatt! Tehát nyugodtan elégethetjük ma, nem nagy ügy - adta meg az engedélyt és a kezdő lendületet az asztal tüzelővé minősítéséhez készítője, a magyar fiú.

A kályha-tűzhely – kemence – nagyon jól szuperált. Ömlött a füst az özönvízzé változott szabadba, és hamarosan érezni lehetett a „szállóban” a levegő langyossá, majd kellemes meleggé változását. A kályha oldala, teteje átforrósodott. A doktornő nem vesztegette az idejét, besózott néhány szelet húst, ráhelyezte a „platnira”. Kérés nélkül is tudta mindenki, hogy egy-egy darabot pártfogásba kell venniük. Ez így ment még jó párszor, egészen addig, amíg tartott a tüzelő az asztal romjaiból. Jó sok húst sikerült megsütni. A kondérban pedig ezalatt sós vízben apró hús darabok főttek. Sarah nem szeretett okosságokat mondani, de most nem hagyhatta ki megállapítását:

- Ezután mindig több napra előre sütünk, főzünk. Gondolnunk kell a maihoz hasonló időjárásra is. Ki tudja, hogy meddig kényszerülünk bent tölteni az időnket.

Jól gondolta a doktornő, mert ez az esős idő közel egy hétig nem engedte ki őket a szállásukról. Ez alatt a hét alatt azonban elkészült a második nyílpuska is, ugyanakkora méretben, mint az előző. Jóska íja is megkapta végső formáját, ejtőernyőzsinórból rákerült a húr is. Faragtak annyi nyílvesszőt, amennyi fájuk volt a gép belsejében. Az asztal helyébe a talált raklapokból újat eszkábáltak, a repülő üléseiből mindenkinek kényelmes széke lett.

-Ugye, hogy néha jó, ha rossz időnk van? Ilyenkor lehet tervezni, és felkészülni az igazi nagy feladatokra- állapította meg a kedvét visszanyert Tom. Úgy látszik, hogy az alkotás öröme teljesen felvillanyozta.

A szobafogság természetesen nem csak a munkáról és a tervezésről szólt. Ez volt az első igazi alkalom, hogy jól kibeszélgessék magukat. Tudtak már egymásról néhány dolgot, de ilyen részletességgel még nem volt alkalmuk kitárulkozni egymás előtt. Megosztották egymással a megoszthatót, elmondták az elmondhatót: honnan érkeztek, hová tartanak, kik voltak a múltban, és mik lesznek, ha „nagyok” lesznek, és hol folytatják, ha Isten kegyelméből kijutnak innen, és ha majd egyszer vége lesz a háborúnak. Afelől kétségük sem volt, hogy kijutnak, szerencsésen hazakerülnek, és azt is hitték és remélték, hogy a háború sem tart örökké, és visszatalálnak a békés életbe. Keresztény hitük adott erőt a továbbiakhoz, az a Jézusba vetett hit, amely egyformán lobogott aaz összezárt öt emberben.

 

-.-

 

A hetes eső egyszer csak a végéhez közeledett. Elállt a szél, megszűnt a félelmetes csattogás, és az a milliónyi apró rés, amely az égi zuhanyból eláztatott erdőt, mezőt, hegyet, völgyet, egyszeriben eltömődött. Reggelre érkezett, reggelre távozott a félelmetes ítéletidő és nyomában fokozatosan megjelentek az egyelőre erőtlen, majd egyre határozottabbá váló fénysugarak. A nap könyörtelenül tolta maga előtt a sötétséget, majd a szürkület helyét is átvette egy derűs ragyogás. Az iménti égiháború szelleme visszahúzódott palackjába, és egy rövid ideig tartó, békés csend takarta be a vízben ázó erdőt. Hallani lehetett ezt a csendet, a zsigerekben érezni a mélységes nyugalmat, egészen az első madárdalig, amit majd követ a ragyogó ég csillogása, az erdő hangorgiája.

A repülő kényszerleszállása jobb helyre nem is történhetett volna. Az erdő szélén, egy emelkedő tetején állította meg a jó sors. Ide víz nem képes feljutni, ami megnyugtatta a „hajótörötteket”. Nagyon jó és megbízható helyen „találtak” szálláshelyet maguknak.

 

-.-

 

A kényszerpályán, lehorgasztott szárnyakkal álló repülőgép közvetlen közeléből rövid idő alatt felszáradt a talaj. Az égi dézsából kilöttyenő nagy mennyiségű víz egyszerűen lehömpölygött a minden irányba enyhe lejtőn, ami pedig a földbe ivódott, nem sokáig tudott ellenállni a nap felhörpintő sugarainak. Jóska kilépett a repülő ajtaján, megtapogatta az előző héten begyűjtött „építőanyagot”, és fanyar képpel állapította meg:

- Ennek bizony, még száradni kell. Talán délutánra már dolgozhatunk vele.

De tévedett, mert az átázott fatörzseknek, faágaknak több idő kellett a teljes kiszáradáshoz.

- Nem tesz semmit - tette hozzá Fred, - addig igazi kályhacsövet rakunk a kályhánkba.

És a gép levált lemezeiből válogatott néhány darabot, majd fogott egy 10 cm- es átmérőjű egyenes, bütykök nélküli faágat, amiről lehántotta a héjat.

- Mi lesz a fából?- kérdezte Tom.

- Ezt a fahengert most először is rátesszük erre a kiterített lemezre. A lemezből levágunk akkorát, hogy rá tudjuk hajlítani a fára. Ha ez meg van, drótokkal összekötjük úgy, hogy egy csövet kapjunk. Rést pedig nem hagyunk az oldalán, nehogy kijöjjön a füst, ezért több helyen összehúzatjuk. -  Fred mosolyogva nézte, ahogy a társai egy jó óra leforgása alatt elkészítették a kályhacsövet. Szabtak, fúrtak, tekertek, drótoztak. Ezalatt Fred kikalapált és összehajtogatott egy könyökcsövet, amit a helyére illesztett.

- Na kérem, ez már biztonságos, lehet sütni, főzni, és most már jöhet a tél! – vizsgálta meg Sarah az elkészült remekművet.

- Sajnos nem sok edényünk van, de ahogy elnézem a repülő lemezeit, nagyon jó tepsi, meg lábos hajtogatható vagy kalapálható belőlük - morfondírozott Fred, és megfelelő fatörzsek felhasználásával kikalapált egy 20 cm-es átmérőjű lábost, Tom pedig egy hasonló méretű serpenyőt, Jóska mindkettőre erős fanyelet faragott, Bill pedig vasfűrésszel fedőt vágott a tetejükre.

- Most már van mindenünk - mondta mosolyogva a doktornő.

- Akkor mi gazdagok vagyunk! – élcelődött Bill, és sorolni kezdte mi mindennel gyarapodtak az elmúlt napokban:

- Van egy íjunk, három nyílpuskánk, kályhánk, edényeink, van egy kis élelmünk.

És még mondta volna tovább azt, amit mindenki tudott, amikor Jóska felkiáltott:

- Az ám,  a disznóhús! Ha nem sózzuk be azonnal, akár ki is dobhatjuk!

Csak most jutott eszébe a magyarnak, hogy legalább 10 kilónyi hús egyszerűen zsákokkal letakarva, fahasábokra lett lehelyezve a gép végében. Odaballagott az ideiglenes tároló helyhez. A többiek csodálkozására kivitte a gépből az összefogott zsákokat, és jó messzire eldobta.

-Miért dobtad ki?- kérdezte Bill.

A választ Jóska helyett a szúrós szagú levegő adta meg. Egy hét alatt megromlott a hús. Előző nap még ettek belőle, jónak tűnt, de most már ehetetlenné vált.

- Ismét a magunk kárán tanultunk – szomorkodott Fred. - Sóbányánk van, és még se volt annyi eszünk, hogy tartósítsuk ezt a néhány kilónyi húst!

- Ettől kezdve okosabbak leszünk – próbálta Sarah eloszlatni a rosszkedvet, és szemmel láthatóan sikerrel, mert a fiúk már azt tervezték, hogy miként pótolják a kárba veszett étket. Bill javaslata volt a legéletrevalóbb.

- Menjük ki a közelebbi tóhoz, és rendezzünk nyíllövő versenyt, elvégre mindenkinek van saját fegyvere, és hála a múlt heti szobafogságnak, van bőven nyílvesszőnk is.

- Én meg kipróbálhatom a horgászbotomat, ami tegnapra készült el – örvendezett doki. - Csak még azt nem tudom, honnan szedek csalit.

- Erre is van megoldás! - szaladt Jóska a kidobott disznóhús után, bízva benne, hogy még ott találja, ahová jó előbb elhajította. Két-három ragadozó madár, valami sasféle éppen lecsapni készült rá, amikor odaért. Kanyarított a húsból, betekerte egy zsákdarabba, és csatlakozott az indulóban lévő csapathoz.

A parton száraz részt még nem találtak, igyekeztek azonban olyan helyen megvetni a lábukat, ahol alacsonyabb a fű, ha már a nadrágjuk szára vizes lesz is, de attól feljebb jobb lenne száraznak maradni. Jóska végigtekintett a parton, majd a víz szélét tanulmányozta, megmérve annak mélységét.

- Tudod, mit vizsgálgatok? – kérdezte Tomot.

- Ha nem is tudom, de azért sejtem - felelte Tom.  - Ahogy ismerlek, ismét megszólalt benned az ács.

- Úgy van!

- És ha nem tévedek, most azon töröd a fejed, hogy mikor álljunk neki ide, vagy máshová stéget építeni.

- Miért, szerinted haszontalan lenne? – érdeklődött.

- Egyáltalán nem! Bármekkora eső után meg lehetne közelíteni a tavat, nem kellene derékig latyakban gázolni – erősítette meg társa kimondatlan  gondolatmenetét Bill.

Most azonban a lábszárat áztató vizes fűben állt egymás mellé a négy íjász. Hárman nyílpuskával, Jóska pedig íjjal. Több ágú, horgos nyílhegyeket használtak, a vesszőket pedig zsinórra kötötték, hogy többször is felhasználhatóak legyenek. Az eső után fürdenek a halak, lubickolnak, nagyokat ugranak, van olyan fajta, ami szinte kilövi magát a vízből. Ezeket kellene eltalálni. Kellene, de a horgászszerencse nem igen akarta pártfogásba venni őket. Az első halat Bill kapta el. Három kilós körüli, hosszúkás alakú, még soha nem láttak ilyen fajtájút. A következő találat Tomé, ez kicsit kisebb, de nyomhat vagy két kilót. Aztán sokáig semmi, majd Fred talált el egy nagyobbacskát, de lecsúszott a nyílvesszőről..

Sarah már a tóhoz érkezésükkor magukra hagyta a fiúkat, keresett magának egy, a férfiszemek elől rejtett partszakaszt, és kényelmesen megfürdött a tó hűs vizében. A magával hozott lepedőbe burkolózva hamarosan megszáradt. Felöltözött, a fürdés helyétől messzebb ment, összeszerelte egyszerű horgászbotját, amelyben a damilt drót és ejtőernyőzsinór helyettesítette. A horogtűre csipetnyi disznóhúst helyezett,  és a hosszú boton belógatta a vízbe. Néhány perces várakozás után mozgott a parafa dugóból és fajdkakas tollából készült úszó. Óvatosan rántott be, de határozottan, úgy, ahogy az igazi felszerelésével szokta a lakhelyük közelében lévő tavon, ahová nem is annyira halat fogni, hanem kikapcsolódni járt le egy-egy nehéz napot követően. A horgászás mindig megnyugtatta, ismeri csínját-bínját ennek az ősi mesterségnek.

- Jó, hogy hoztam ezt a zsákot - gondolta, amikor a jutaalkalmatosság aljára dobta a kifogott, három kilós pikkelyest. Újra húst fűzött a horogra, és alighogy vízbe mártotta máris jelzett az úszó.

- Ráncigáld csak! – beszélgetett a halhoz, de az csak egyre erősödő rángásokkal válaszolt. – Jól megtermett jószág lehetsz, érzem a mozdulataidból, de az enyém leszel, hiszen csak a bot hossza választ el tőlem– folytatta egyoldalú beszélgetését, miközben nagy nehezen sikerült kihúzni egészen a partig az óriást.

- Az enyém leszel! - ismételgette magában, de rettegés fogta el, mi van, ha a hal elszakítja a drótot. Attól már nem félt, hogy a botot eltöri, mert azt kiiktatta, a drótot, amelynek a másik felén vergődni próbált a remélt zsákmány, rátekerte egy rövid, erős fadarabra, amit a bal kezével tartott, és a jobb kezével belevágta a Jóska által készített szigonyt a hal oldalába.

- Most lenne jó egy merítőháló - ábrándozott, de rögtön hozzátette, - minek, úgysem férne bele.

Valóban nem, mert igazán megtermett példány volt. Közel fél órát erőlködött, mire partra tudta emelni 10 kilós ellenfelét, ráhúzta zsákot, és jó erősen bekötözte a száját. Ebből az állatból még azt is kinézte, hogy a fűben is tud úszkálni. Mégegyszer bedobta a horgot, és ismét kirántott egy halat, ezúttal egy öt kilós körülit, majd annyira hatalmába kerítette a horgászszenvedély, hogy újra nekikészült,  és megint egy öt kilós formát sikerült kifognia.

- Na, mára elég lesz! - nézett végig elégedetten a legyőzött uszonyosokon, és meglátogatta a gyermekeit.

- Mi van doki? Fogtál valamit? - kérdezte tőle Bill.

- Hát nem sok mindent, de azért van valami arrébb a parton - válaszolta az asszony. - Segítsetek idehozni!

- Majd én megyek - ajánlkozott Tom, de legnagyobb meglepetésére a doktornő így szólt:

- Jöjjön még valaki, egyedül nem bírod el!

És Fred is csatlakozott. Az igazi meglepetés akkor érte a fiúkat, amikor meglátták Sarah zsákmányát. Szinte egyszerre kiáltottak fel.

- Ez igen!

- Ez összesen vagy huszonöt kiló! - állapította meg Fred. - Mi csak kettőt fogtunk, és kisebbeket, mint ezek – juttatta kifejezésre elismerését.

- Semmi baj, minden nap nem lehet sokat fogni, mert akkor kiürül a tó- vigasztalta  Sarah, de azért ott bujkált benne az egészséges „kivagyiság”, egy már régóta kikívánkozó bizonyítani akarás, hogy egy nő szinte mindenben lépést tud tartani az erősebbik nemmel. A fiúk azonban nagyon jól tudták bizonygatás nélkül is, hogy Sarah mindenben van olyan, mint ők, sok tekintetben pedig sokkal jobb is náluk, ami a zsákmány hazacipelését követően ismét megmutatkozott.

Elhatározták, hogy a kifogott halat tartósítják. A srácok kezdték a munkát: tisztították, belezték, bontották a szép példányokat, de sehogy sem akart a kezükre állni a darabolás, ezért doki megmutatta nekik, hogyan kell fogni a kést, hogyan kell eltörni a nagyobb csontokat. Rákérdezett a fiúkra:

- Ezt a sok halat mibe tegyük?

- Sóba - felelte Bill, - van belőle bőven.

- És a sót mibe szórjuk? - kérdezett ismét Sarah, a négyek pedig  válasz helyett  csak néztek, de meg nem szólaltak volna.

- Edény kellene gyerekek! Na ki találja meg a megfelelőt?

Ő már tudta, hogy a másik üres vashordó erre a célra nagyon is alkalmas lesz, csak azt kell eldönteni, hogy a teteje legyen levágva, és egy nagy edénykényt használják, vagy vágják derékba, és akkor nyernek két darab kisebbet.

Estére el is készültek a tárolók, és az egyikbe belekerültek a halak, amelyet rétegenként megszórtak jó vastagon sóval. A tetejére Jóska fából fedőt is ácsolt.

 

5.Halászat, vadászat, gyűjtögetés

 

Teltek, múltak a napok, Bill már a harmincadik strigulát véste bele a repülőgép naptárnak kijelölt, lekonyult szárnyába. A túléléshez sikerült berendezkedniük: elkészült farönkökből a gép egyik bejárata elé egy nagyobb méretű építmény, amely több funkciót is betöltött. Egy folyosón keresztül lehetett bejutni a szállásuk, a repülő belsejébe. A folyosóról balra nyílott egy kisebb terem, amely az élelmiszer tárolására szolgált, jobbra pedig egy nagyobb helyiség, olyan műhelyforma, ahol lehet fúrni, faragni.

A másik ajtó elé pedig mellékhelyiségeket építettek, és egy fürdőt, amelyben a kádat a gumicsónak helyettesítette. A fürdőben vályogból még kályhát, vagy talán inkább egy üstházat is összeraktak, amelyen a kettévágott hordó megmaradt felében tudtak vizet melegíteni.

Néhány dolog aggasztotta azonban a kis csapatot. Előbb-utóbb beköszönt a néhány napos ősz, aztán zimankó söpör végig erdőn, mezőn, mocsáron, ők pedig a várható nagy hideg ellen nem tudnak öltözködni. Összesen néhány öltözet téli ruhájuk van, ami csak a mérsékelt égövi telekre alkalmas, ott sem az erdei élethez. Az élelemmel is hadilábon állnak. Fogyóban a konzervjük, és a sózott halat is elfogyasztották. Kongott a kamrájuk az ürességtől, a gyomruk az éhségtől. És ez ment napokon keresztül. Találtak néhány darab gombát, sós vízben megfőzték, néha egy-egy kisebb halat is fogtak, de ez az élelem mennyiség éppen csak az életben maradáshoz volt elég. Az erdő összes vadja bujkált előlük.

Sarah naponta megnézte a fiúk körmét és a szemüket, de még nem tapasztalt krónikus vitaminhiányt, általános gyengeséget azonban igen.

- Sürgősen ki kell találnunk valamit!

Egyezett a véleményük. Vadak bőrével, szőrméjével kell pótolni a hiányos ruházatot, és húst is jó lenne már enni.

- A legalkalmasabb lenne a tigris vagy a medve bundája – állapította meg bölcsen Fred, de Bill lehűtötte a fiút:

- Láttad bármilyen nyomát is, hogy ez a két „hatalmasság” itt járkálna a közelünkben?

- Nem!

- Jávorszarvasból azonban lehet jó néhány példány - tette hozzá Tom. - Húsa is ehető,  bundája is van.

- Igaz, eddig nem tudtunk annyira közel kerülni hozzá, hogy akárcsak célba is vehessük – szólt közbe Bill, - de mostantól okosabbak leszünk. Most már nagyjából ismerjük a csapásait, meg kell találnunk azt a helyet, ahol útját állhatjuk.

- Mi a terved? – sürgették a társak.

- Ki kell fognunk egy olyan napot, amikor a szarvas útvonalától a mi, választott búvóhelyünk felé fújdogál a szél. Olyan enyhe szellőre gondolok, ami elegendő ahhoz, hogy az agancsos ne fogjon szagot. Nagyon kifinomult ez az érzéke a bestének, már messziről kiszimatolja a veszélyt. Egy ilyen szeles időt kifogva, éjszaka el kell bújnunk a tóhoz vezető út melletti fák, bokrok mögött, és amikor lőtávolon belül ér, ráhelyezzük az irányzékot. A mai naptól szélfigyelő szolgálat működik! Tudjuk, hogy melyik oldalról közelíti meg a tavat, azt is tudjuk, hogy tőle jobbra és balra hol vannak a jól takaró bokrok, amelyeknek akár a közepébe is beülhetünk.

- Bill, nem kellene mielőbb felmérni a terepet? – tette fel Jóska elég bátortalanul a kérdést.

- Nagyon is kellene, mert ha elszúrjuk, attól kezdve az összes szarvas nagyon óvatos lesz. Mi a véleményetek egy kis kiruccanáshoz? – kérdezte, és mosolyogva vette tudomásul, hogy az igenlő válasszal egy időben már nyúltak a fiúk, de még a doktornő is vadászfelszerelésük után.

Nem telt bele tíz perc, és indultak az erdő irányába. Nagyon fontos volt a zsákmány nemcsak a szőrme miatt, hanem az éléskamra feltöltésére is, mert ki tudja, hogy a tél ad-e nekik engedélyt a vadászatra. A spájz pedig kong az ürességtől, azzal a néhány kiló sózott hallal és a napokban lőtt őz húsával nehéz lenne kihúzni öt felnőtt embernek egy szibériai telet.

A vadászat helyére érve megkeresték, hogy hová kell elbújni a különböző szélirányok esetén, jól megfigyelték a nyomokat, és megbizonyosodtak arról, hogy a szarvas hajnalban is lemegy a tóra.

- Az lenne jó, ha egyszerre több szarvas is megjelenne, akkor többet is lelőhetnénk - telhetetlenkedett Fred.

- Sajnos attól nem igen kell tartani, hogy csordában jönnek, mert a jávorszarvas magányosan jár, legfeljebb az anyaállatot kísérik a tavalyi borjak. Viszont ahogy az évszakot nézem, azok már elszakadtak a „mamától”, és egyedül vándorolnak. Ha vannak is újabb borjak, azok még nagyon kicsinyek lehetnek. Egy bikát kell elkapnunk, annak van bőven húsa is, bőre is – osztotta meg Bill ez irányú ismereteit a többiekkel.

Hazafelé menet Tom javaslatára megnézték, hogy a korábban látott, akkor még éretlen áfonya szedhető-e már.

- Ez nem már, hanem még szedhető - viccelődött Sarah, amikor meglátta a madarak által megritkított termést. – Na, vadászok, pakoljunk tele mindent, amit csak lehet, mert ebből holnapra már semmi sem marad!

Hamarosan meg tellett az egy szem hátizsák, amely Tom előrelátásának köszönhetően  volt náluk, és már mindnyájan indulni akartak.

- Ha itt hagyjuk ezt a leszedetlen termést, bánhatjuk örök életre – mondta a doktornő. - Bill és Fred! Ti elviszitek haza az áfonyát, és elhozzátok azt a két nagy kosarat, amit a múlt héten fontatok! Mi hárman addig leszüreteljük a maradékot.

- Oké - lódult a két katona, és mikorra visszaértek csak bele kellett merni a kosarakba a kék bogyókat. Pont megteltek. Sarah jókedvűen állapította meg:

- Tom, ha most nem jut eszedbe az áfonya, holnap már csak a csupasz bokrokat találtuk volna. Lesz gyümölcsünk télre!

- Nem megy tönkre olyan hosszú idő alatt? – érdeklődött Fred.

- Nem, ha megaszaljuk - nyugtatta meg doki.

- Értesz hozzá? – kérdezősködött tovább Fred.

- Hát persze! Kiszárítjuk a vizet belőle a kályhán, tepsiben. Vannak eszközeink, szinte már olyan a háztartásunk, mint otthon - kuncogott hozzá.

- Sokszor láttam, ahogy nagyanyám és édesanyám aszalja a gyümölcsöt. Nálunk ez kemencében történt - szólt a beszélgetésbe Jóska.

- Nálunk meg csak a napon, mert odalenn délen a jótékony napocska melege is elegendő hozzá – jegyezte meg Bill.

- Bill, te nem északi gyerek vagy? – kérdezett közbe Tom.

- Anyai nagyapámék élnek Montanában, akiknél a gyerekkoromat és az összes lehetséges szabadidőmet töltöttem, de apám déli.

- Aha – bólintott rá Tom.

Az erdőlakók beszerezték a télire való gyümölcsöt, csak a fő táplálék beszerzése várt rájuk.

 

-.-

 

Keservesen vánszorgott az óramutató,  alig győzték kivárni a vadászni indulók a késői órát. Megegyeztek, hogy mindenki megy, mert ha lőnek egy nagyobb állatot, azt valahogyan haza is kell cipelni. Előre megbeszélték a vad becserkészésének és elejtésének részleteit. Bill és Tom helyezkednek el lesen, mindkettő viszi a nyílpuskáját, és Bill még a karabélyt is. Jó, ha velük van a Springfield, az fránya szarvas, úgy hírlik, eléggé harcias, és bizony megtámadja az a célját vétő vadászt. A két kilövő befészkelte magát abba a bokorba, amelyből ők mindent láthattak, de őket még a kifinomult ökölnyi szarvas szem se veheti észre. A szaglásával sem tud mit kezdeni, mert a szél nem felé fújja az ember szagát.

A három pótvadász úgy rejtőzött el, hogy bármelyik pillanatban segítségére siethessen a lesipuskásoknak. Szemüket és fülüket tágra nyitva figyeltek a leshely irányába, de onnan nem látszott, nem hallatszott semmiféle mozgás. A nap már kezdett átszivárogni az ég kékjén, egyre világosabb lett, szabad szemmel is láthatóvá vált a környezet, a bokor sziluettje egyre élesebben rajzolódott ki. Csend volt. Itt is, ott is elérkezettnek látták az időt az íjak felajzására, és vártak. Vert a szív, tágult a pupilla, pattanásig feszültek az idegek. Sarah távcsővel, két társa pedig szabad szemmel figyelte Billék rejtekét, minden kis neszre összerezzenve várták a fejleményeket. Egyszer csak valami kis zaj hallatszott, olyan, mint a ló óvatos lépteinek halk nesze, majd a bokrok ágainak zöreje, aztán a hangok felerősödtek.

- Ez nem lehet más, csak a szarvas - súgta a távcsőt szorongató Sarah Jóska fülébe. - Megjött volna a szarvasunk?- kérdezte inkább magától, mint a vele gubbasztó fiúktól.

- Látom - suttogta vissza Jóska, aki Sarah meglepetésére kilőtt íjából egy nyílvesszőt, majd azonnal ráhelyezett egy másik vesszőt az idegre, és újra lőtt. Ezt tette Fred is a nyílpuskával. Mindhárom nyílvessző eltalálta az állatot, amely megrogyott, de erejét összeszedve rontott a bokor felé. Jóska újra töltött, oldalt ugrott, hogy a szarvas testére merőlegesen legyen, megfeszítette az íjat, és a nyílvessző egyenesen a megvadult állat nyakába fúródott. Az oldalára vágódva zuhant a földre.

- Átlőhetted a torkát - szólalt meg az üres nyílpuskát kezében tartó Fred.  - Most már értem, hogy miért ragaszkodsz te az íjhoz! Hármat lőttél a fegyvereddel, amíg én egyet a nyílpuskámmal. Hiába erősebb a nyílpuska, de nagyon lassú az újratöltése – tette hozzá elismerően.

- Én inkább hagyománytiszteletből választottam az íjat. Ez volt őseim fegyvere, még ha az nem is botíj volt, hanem igazi pusztai visszacsapó íj. Nekem az a véleményem, hogy mindkettőnk fegyvere kiváló, ezt a szép példányt is együtt ejtettük el. Nézd csak! A  te nyílvessződ itt van a szíve vonalában, az enyémből pedig ez az egy, az utolsó volt csak halálos.

 A doktornő még csak most fogta fel, hogy mi történt: a szarvas nem Billék irányába, hanem feléjük rohant. A két katona jó reflexe oldotta meg a nehéz helyzetet. A nagydarab test tőlük 10-15 méternyire vágódott el, kapálózott, hörgött. Szemmel láthatóan szenvedett, amit Sarah már képtelen volt elnézni, és pisztolyával a két szeme közé célozva, végzett a kínlódó állattal. A colt dörrenésére Bill és Fred odarohantak társaikhoz. Pillanatok alatt ott termettek, mert ha egyszer a társunk bajban van, nincs idő mérlegelésre.

-Mi történt? – tette fel Bill az értelmetlen kérdést, amelyre a földön fekvő, leterített szarvast meglátva nem is várt feleletet. – Szóval kicselezett bennünket! Még jó, hogy ti itt voltatok, és lekaptátok a patájáról! – és óvatosan megtapogatta a félelmetes agancsokat.

– Hét éves! – állapította meg Tom. Magyarázta, hogy miből lehet ezt megállapítani, de ebben a pillanatban mindenkit csak az érdekelt, hogyan lesz hazaszállítva ez a hústömeg.

- Először kizsigereljük, megnyúzzuk, feldaraboljuk. Egy valaki itt marad őrizni, a többi négy pedig annyiszor fordul, amíg haza nem kerül az utolsó kiló is - javasolta Sarah.

- És ki marad itt egyedül a vadonban?- aggályoskodott Bill.

- Én- felelte Sarah, de belátta, hogy őt nem hagyhatják itt, ide most az egyszer erős, jól lövő férfi kell.

- Maradok - áldozta fel magát Bill.

A szarvast a földön nyúzták meg, darabolták részeire. Kötelekkel erősebb faágakból egy saroglya félét eszkábáltak, azzal is csak többet fordulva tudták hazahordani a tetemes mennyiségű húst.

Sarah az utolsó fordulóra már nem ment vissza fiaival, ehelyett inkább tüzet rakott, és mire végeztek a „fuvarozással” egy vacsorának is nevezhető ebéddel várta őket. A menü sült szarvas pecsenye rizzsel és áfonyával. Meglátva az ízlésesen tálalt ételt Fred  felkiáltott:

- Mi aztán tudunk élni! Egy ilyen sültért a New-York-i 22-es utcai vendéglőben egy vagyont elkérnének.

- De ott legalább bedobhatnék egy jó pohár whiskyt is – folytatta Bill.

- Meg egy jó kubai szivart is elszívhatnék - kapcsolódott a „kívánj még valamit” játékba Tom.

- Apám kőröshegyi bora is jól esne - sóhajtott Jóska.

Itt már Sarah leállította a beszélgetést:

- Jó étvágyat gyerekeim! – és ezen a napon ő mondott asztali áldást. Röviden, hogy ki ne hűljön a finom étek. Ebéd után minden megbeszélés nélkül indultak, hozták a félbevágott hordót, a tákolt faládában a sót, mert hát tartósítani kell a húst, most azonnal, nem várhatnak még egy fél napot sem.

- Gyerekek, van egy kis gond, kicsi lesz a sózó edény – méregette Fred ijedten a megcsonkított vashordót.

- Nem tesz semmit, van még levált lemez a repülőről, hajtogatunk belőle egy jó nagy edényt - oldotta meg Tom a helyzetet. Mire a hordó megtelt hússal, kikalapált egy akkora „fazekat”, ami elnyelte a közel mázsányi  télire szánt húst.

- Így ni! - gyönyörködött a kiterített jó nagy darab bőrben Jóska. – Most szépen beszórjuk sóval az irha felőli oldalát, aztán összetekerjük, és pár nap múlva óvatosan lekapargatjuk róla az oda nem való cafatokat.

- Utána pedig szólunk a szűcsnek, hogy lehet készíteni a bundát – toldotta meg  Bill az elhangzottakat a  sikeres vadászat utáni jókedvében.

A következő napokban a géptől távolabb egyszerű, a természeti népeknél is használt füstölőt állítottak fel. Fred vállalta a hús szakszerű konzerválását, és nem sok idő kellett ahhoz, hogy a kamra megteljen szép barnára füstölt élelemmel.

A bőrt a sózás és húsolás után pácolták, majd cserzették. Amikor Sarah méregette, vizsgálgatta, megállapította, hogy ebből akár két embernek is lehet bundája.

A napok szép sorjában lépkedtek egymás után, eltelt ismét egy hét, majd egy másik. Élték az életüket, néha alkottak valamit, hol a hajlékukon találtak mindig egy kis igazítanivalót, vagy újabb eszközöket fabrikáltak. Jóska fateknőt vájt, de akkorát, hogy akár fürödni is lehetett benne. Tom fából kanalakat, merőkanalat és villákat faragott. Ezen idő alatt készült egy újabb asztal is, öt darab, faágakkal kombinált támlás székkel. Naponta átgondolták, hogy mire van még szükségük a hosszú télnek akár a házukból való kilépés nélküli  átvészeléséhez.

Élelmük annyi van, amennyi a túléléshez elengedhetetlen, a víz tárolására vannak edényeik. Rengeteg fát beteremtettek, közvetlenül a gép mellé, a fészer alatt  felhalmozva.


6. Villanyszerelés és védőfal építés

 

- Egy valamire nem gondoltunk - nyílalt a felismerés Tomba. - Mivel világítunk majd a hosszú sötét időszakban?

- A kályhában egyfolytában ég majd a tűz, és annak a fénye ad annyi világosságot, hogy eltaláljunk a helyiség egyik végéből a másikba - vélte Jóska.

- Azért ez nem a legtökéletesebb megoldás - ellenkezett Fred. - Nekem lenne ennél jobb ötletem.

Látva, hogy a többiek kíváncsian várják, hogy mit fundált ki, folytatta:

- Csináljunk villanyt!

- Hű, a nemjóját! – horkant fel Bill. - És ezt hogyan képzeled?

- Van a gépen dinamó?

- Valahol biztosan van - csillant fel Sarah szeme, mert ő már sejtette, hogy Fred nem habokra beszél. Ez a fiú egy lépéssel előttük jár, kitalált valamit, és ők már alig várják, hogy megossza velük. Nem sokáig kellett várni a villamosítási tervre:

- Megkeressük a dinamót, vezetékek vannak a gépben, és a repülő egyik légcsavarjából szélkereket építek. Ez termeli az áramot. Villanyégők pedig szintén vannak a repülőben, tehát ki van építve minden, csak át kell kicsit formálni.

- És te ezt meg tudod csinálni? - hitetlenkedett Tom.

- Hát persze hogy meg, elvégre villanyszerelő a szakmám! Igaz, erősárammal foglalkoztam, de ezen is eligazodok, ha kell.

- Mikor álljunk neki? Mármint mikorra kéred a propelleredhez az oszlopot? - kérdezte Jóska.

- Holnap ezzel kellene kezdenünk a napot. Jóska és Tom! Ti szerezzetek be egy akkora póznát, hogy legalább 4 méter magasságba fel tudjuk rakni a légcsavart! – adta ki Fred, mint munkavezető, az első számú utasítását.

- Miért kell olyan magasra? – kíváncsiskodtak a többiek.

- Azért, hogy le ne nyisszantsa a fejünket, és főleg azért, hogy el ne lopja valaki – adta meg a „nesze semmi fogd meg jól” választ az elektromosság szakembere. Azért még hozzátette:

- Legfőképpen azért, mert abban a magasságban nagyobb esély van arra, hogy folyamatos széllel találkozzanak a lapátok.

Másnap estére - egyelőre csak a földre fektetve - elkészült az oszlop, rajta a légcsavarral és az általa majdan hajtandó dinamóval. A propeller kézzel meghajtva is működött.

- Ez befagy a nagy hidegben! – szóltak a borúlátók.

- Ha becsomagoljuk, azaz egy dobozt szerelünk a dinamóra, amit kibélelünk, akkor nem - vélekedett a villanyszerelő. – De ezt majd csak holnap.

A tajga villamosítását önként vállalt emberek fáradtan estek ágyba.

Amikor másnap folytatták a „villanyszerelést” még nem gondolták, hogy ezzel töltik majd az elkövetkező napjaikat, de még a következő hetet is. A sok munka és szorgalom azonban meghozta gyümölcsét. Állt a szélkerék, termelte az áramot,  fény gyúlt a most még rövid, de egyre jobban nyúló estéken. Bill volt kissé szkeptikus a fényforrással szemben:

- Most működik, de mi lesz a farkasordító hidegben? Befagynak a lapátok, és ámen. Elhatározta, hogy elejét veszi a bajoknak, készít egy olajlámpát Igaz, csak 40 liternyi petróleumuk van, de „fél kanócra engedve” elég sokáig kitarthat. A lámpa készítése nagyon egyszerűen történt. A szerszámok között talált üvegvágóval egy palackból kiszabta a lámpa olajtartályát, egy másik – átlátszó - palackból a cilinderét. Zsákokból kanócot készített, amit egy ráerősített drót segítségével lehetett feljebb emelni a tartályból. Nem volt kimondottan esztétikus, de világított, a fényénél azonban olvasni nem igen lehetett. Bill nem versenyezni vagy konkurálni akart barátjával, de a szibériai téli sötétségre fel kell készülni, amennyire csak lehetséges. Fred először sértésnek vette, hogy az ő jól megtervezett és kivitelezett technikájával szemben alternatívát állítottak, amelynek hangot is adott:

- Ti nem bíztok a készülékemben? Nézzétek meg, működik! Forog a kerék, termeli az áramot, a repülőben pedig van világítás.

- Nagyon szép és jó amit csináltál, és örömmel használjuk is, már a mai naptól. Hiszünk neked, ahogy Istenben is bízunk, de azért szárazon tartjuk a puskaport. Fogd fel úgy a dolgot, hogy a lámpa tartalékmegoldás lesz. Ha nem fagy be a propeller, nem kell a kanócot se meggyújtanunk. Oké?

- Oké – mutatta engedékenyebb oldalát Fred, és azonnal más témára terelte a szót:

- Szóval az a véleményetek, hogy észbontó hidegek várhatók?

- Nem egészen - bökte hozzá Bill,- annál egy kicsivel nagyobb.

- Gondolom viharos szelekkel.

- Úgy van - helyeselt Sarah.

- Akkor pedig le kell csupaszítanunk a repülőgépet!

- Mit szednél le róla? – hökkent meg Jóska.

- Az összes kiálló részt, amibe belekaphat a szél, főként a szárnyait, mert ha abba belekapaszkodik egy-egy északi széllökés, beletolja a hajlékunkat a téli sötétségbe burkolózott erdőbe.

- Hogy neked milyen igazad van! – helyeselt Tom, és folytatta Fred gondolatmenetét: - Mielőbb neki kell állni a dolognak! És szerintetek a gép törzsébe nem tud belekapni?

- A francba! Dehogynem! Azt is ki kellene valahogy cövekelni! - válaszolta Fred.

- Mi lenne, ha körbevennénk egy magas palánkkal? – érdeklődött Jóska.

- Milyenre gondolsz? - kérdezett vissza Fred.

- Egy derékvastagságú fatörzsekből álló palánkra, ami teljesen körbeveszi a repülőt. Az oszlopokat jó méternyi, vagy még nagyobb mélységben  szorosan egymás mellé leállogatjuk, alul és felül vízszintesen összefogatjuk gerendákkal. Az így kapott kerítésre a déli oldalon hagyunk egy akkora kaput, amekkorára szükségünk van a ki-bejáráshoz.

- Rengeteg idő kell, amire leszabjuk ezt a nagy mennyiségű oszlopot! – szörnyülködött Bill.

- Könnyebben megy, mint gondolnátok - magyarázta Jóska. – A kiválasztott  fákat csak a tövüknél kell elvágni.

- Ahhoz,  hogy egy vonalban menjen a kerítés teteje valamennyit le kell vágni belőlük –szólt közbe Sarah, de Jóska magyarázata megnyugtatta.

- A gödrök mélységével szabályozzuk az oszlopok magasságát.

- Mikor állunk neki? – lelkesedett Bill.

- Mentek ma valahová? – tette fel a kérdést a csapatnak Jóska, és milyen érdekes az emberi beidegződés, ők mivel a mai napra nem terveztek se mozit, se randit a barátnővel, szinte egyszerre rávágták:

- Nem!

- Dehogynem – kapcsolódott a szójátékba a doktornő. - Mentek, nagyon is mentek, vagyis megyünk az erdőbe, vágjuk a fát, aztán cipeljük, és építjük a külső várat.

- Doki, hogy te milyen találóan fejezted ki magad! Valóban külső vár lesz, nem engedi be a szélvihart, és talán még a vadállatoknak is megálljt parancsol – bókolt közös anyjuknak Jóska.

A favágók összeszedték a szerszámokat, és hamarosan Jóska tűzzel vágós módszerével egymás után dőltek a fák. Csak akkor jöttek rá, hogy hajszál van a levesben, amikor az első oszlopért lehajoltak, hogy a vállukra vegyék.

- Ezeket a nagy súlyokat csak igen lassan tudjuk a géphez hordani - állapították meg keserűen. Nézegették a közel kilométeres távolságot, és  csüggedten  állapították meg, hogy ezt a harcot elvesztették.

- Várjatok csak! – igazított egyet sapkáján Tom. – Nézzétek ezt a talajt! Annyira szilárd és annyira egyenletes, hogy akár egy személyautó is tudna rajta közlekedni.

- Akkor pördülj ide egy teherautóval, és megoldódik minden - viccelődött vele Bill.

- Higgyétek el, komolyan beszélek! Egy kézikocsival oda tudnánk fuvarozni lassacskán, de kényelmesen az építőanyagot - erősködött Tom.

Kíváncsi szemek meredtek rá.

- Egyszerű a képlet – folytatta.  - Most szépen hazamegyünk, és készítünk egy kézikocsit. Faanyagunk van, Jóska segítségével egy-két nap alatt készen lesz a járgány, mégpedig olyan, amelyikkel egyszerre akár 4-5 oszlopot is a géphez húzhatunk.

- Azt a mindenit! – csapott a homlokára Jóska. - A repülő kerekei pedig pontosan megfelelnek erre a célra.

- Úgy ám - helyeselt Tom. – Áll az alku?

- De még mennyire! - ujjongott a magyar fiú. – Részemről minden rendben, bármikor kezdhetjük, legfeljebb a holnapi focimeccset lemondom.

A táborhelyre visszaérve mindenki pihenőt rendelt el magának  Jóskát és Tomot kivéve. A két jóbarát tervezte a járgányt, mértek, osztottak, szoroztak. Először kis vitájuk volt, hogy négykerekű legyen, vagy elegendő lesz-e a kettő kerék. Jóska elképzelése győzött, aki kétkerekűre tervezte a „járművet”. Így érvelt:

- Fogunk két kereket, rakunk bele egy erős tengelyt, amihez a fémet kimentjük valahonnan a gépből, és ezzel kész is van a szállító eszközünk.

- És, hova rakod a fát?- kérdezte Tom.

- Rá a tengelyre!

- Az úgy lebillenik róla – érvelt Tom.

- Így lenne, ha a tengelyre nem erősítenénk egy tartó vázat. Van fúrónk, vannak csavarjaink, odacsavarozunk egy téglalap alakú vázat, és ezen már nem ficánkolhatnak a fatörzsek. Mielőtt megkérdeznéd, hogy hol lesz a rúdja, máris felelek: a szállítandó fákat kötéllel összekötjük, és annál fogva tudjuk tolni,  irányítani a „kocsit”.

- Értem, meggyőztél. Remek a terved - ismerte el Tom. – Alig várom, hogy készíthessük  – bújt elő a jóbarátból az alkotási vágy, de ezzel valahogy Jóska is így volt.

Másnap az egész csapatnak korábban jött el a reggel. Mindenki tette a dolgát. A kézikocsi készítését nagy elánnal kezdte meg a két „iparos”, Bill és Fred addig a gép törött szárnyainak leszerelésével foglalatoskodott. Mindkét brigád jól haladt a munkával, két nap múlva egy darab kiálló tartozék sem volt a repülőn, és a monstrum két kereke kézikocsivá változott.

Az elkövetkező két hétben a várfalhoz elegendő mennyiségű fa kerekezett a megtépázott repülőgéphez. Még egy hét, és állt a palánk, zárható kapuval.

- Ügyesek vagytok - dicsérte meg Sarah a fanyüvő- építőket.

- Te sem tétlenkedtél – jegyezte meg Bill,- amint látom megaszaltad az összes áfonyát, megvarrtad a szakadt gönceinket, és még néhány ruhadarabot is varrtál az ejtőernyőselyemből. Arról nem is beszélve, hogy minden nap főztél ebédet.

Jól eső megelégedettséggel tértek nyugovóra.

 

7.Lengyel sas a tajgában

 

Másnap egész nap esett, de az azt követő reggelen madárdalra ébredtek. Két nap alatt szikkadt meg annyira a talaj, hogy bemerjenek menni az erdőbe. Eső után a napsugár mindig kihúzza a földből a gombát. Többször láttak már gombáktól színesedő mezőt, de olyant, mint itt az egyik tisztáson, még életükben soha. Ezrével virítottak a tenyérnyi kalapok olyan szorosan egymás mellett, hogy óvatosan kellett lépkedni köztük, nehogy kárt tegyenek bennük.

- Ezt mind leszedhetitek, az összes ehető - mutatott egy sűrűn benőtt helyre Sarah, aki nagy szakértője a gombáknak. – Ezt a fajtát jól ismerem, nagyon ízletes a húsa.

A fiúk minden edényt teleraktak. Tom, a többiektől jóval távolabb, lehajolt egy tarka, nagyon szép fejű példányért.  Sarah rászólt:

- Azt ne, az mérgező! –és egy mozdulattal lerúgta a gyilkos élősködőt. A gomba tövével egy rozsdás fémdarab fordult ki a puha földből. Az éppen odaérkező Jóska lehajolt, és felemelte a „valamit”. Egy övcsatot tartott a kezében, melynek díszítése nem látszott a rárakódott földtől. Megtisztogatta, és kivehetővé vált a csaton lévő rajzolat: egy sas.

- Vajon mit ábrázolhat?- mutatta a csatot társainak Jóska. Nézegették, forgatták, Bill a fejét rázta, Fred csak annyit mondott, hogy nem tudja. A doktornő se látott még ilyent, de annyit azért megállapított, hogy talán címersas lehet.

Tom a kezébe vette a fémdarabot, hosszasan, szótlanul nézte, és egy a jelenlévőknek ismeretlen kifejezés hagyta el ajkát:

-Boźe mój! – majd angolul fojtatta: - Édes istenem,  melyik hazámfia hagyta ezt a drága jelet a vadonban?

- Mit ábrázol a csat? – kérdezte Sarah.

- Hazám címerét - felelte izgatottan Tom, és a társak értetlenül állták körül a fiút. Sarah újra rákérdezett:

- Milyen címer van a csaton?

- Lengyelország címere - válaszolt Tom izgatottan.

- Te lengyel vagy barátom? – kérdezte Jóska, akit legalább akkora izgalom kerített hatalmába, mint a címer jogos tulajdonosát.

- Az vagyok, teljes szívemből, krakkói lengyel gyerek - mondta a fiú, és Jóska odalépett hozzá, a vállára tette a kezét és annyit mondott:

- Akkor most már értem, hogy miért szeretlek olyan nagyon!

Megölelgette a barátját, és közben megjegyezte: - Ezt az ölelést a több évszádos lengyel-magyar barátságért, ezt pedig Bem apóért, a harmadikat pedig a mi széttéphetetlen barátságunkért kapod!

A kis kompánia meghatódva nézte a két amerikai katonát, a magyarok Jóskáját és a lengyelek Tomaszát, a két jó barátot.

- Te Jóska! Van a mi népeinknek egy közös mondókájuk, mondjuk el most együtt az anyanyelvünkön! – és egyszerre szólt a két nyelven ez szép és találó mondóka:

- „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”/ „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”

A két nép, ahogy az évszázadok alatt, most itt a tajgában is megtalálta egymást. Úgy látszik, ez így lett elrendelve örök időkre. A kis társaság a szállásukra érve is a hatása alatt állt ennek a nem mindennapi, megható találkozásnak.

- Meséljetek országaitokról! Honnan ez az erős barátság a két nemzet között?- kérte Sarah a két közép – európait.

- Majd ennek is eljön az ideje - válaszolta Tom, - majd a hosszú, téli estéken, amikor a kályha duruzsolását hallgatva ülünk a petróleumlámpa fényénél.

- Meg a villanyom világításánál – toldotta meg Fred a gondolatsort.

- Előlegben annyit mondhatok - köszörülte meg a torkát Tom, -  hogy ez a két nép végigszenvedte a mögöttünk álló évezredet. Hol nyugatról, hol keletről támadtak bennünket a rabló államok. És mégis él a két ország, habár az én hazám most is nagy veszélyben van mindkét irányból. Néhány éve sok honfitársunknak kellett elhagynia az otthonát, és a régi jó barát, Magyarország befogadta az üldözött lengyeleket. Nagyon mélyről gyökeredző barátság a miénk. Ugye barátom? – fordult Jóska felé a lengyel fiú.

- Így van Tomas! – helyeselt a magyar, most először szólítva lengyel keresztnevén a Krakkóból származó fiút.

- Azért annyit árulj már el Tomas, hogy mikor kerültél ki az államokba? – érdeklődött Sarah.

- Még egészen kisgyerek voltam, 1920-ban. Édesapámmal és édesanyámmal vándoroltunk ki. Ők most New York-ban élnek.

- Egyet nem értek - kapcsolódott Bill is a beszélgetésbe, - hogy lehet, hogy nem tűnt fel, hogy akcentussal beszéled az angolt?

- Az én ír kiejtésem feltűnt? – kérdezte Sarah.

- Vagy az én magyar beszédem?

- Vagy az én kubai akcentusom? – szólt közbe Fred.

- Egyedül én vagyok igazi amerikai a csapatban! – nevette el magát Bill, - azaz bocsánat, én is csak félig.

- Na, ezt magyarázd meg, de töviről, hegyire, mert most aztán nagyon kíváncsivá tettél! – szólította fel Fred.

- Nincs itt semmi különös. Apám, a déli fiú, ifjú korában északra tévedt, és ott talált magának feleséget, egy gyönyörű indián lányt, az anyámat. Félig indián vagyok, negyedrészben spanyol, és negyedrészben … csak a jó Isten tudja. Tehát, mint indián, egyedül én lehetek amerikai. Ti mind csak bevándorlók vagytok, akárcsak az ország lakosságának nagy többsége. Egyedül nekem van jogom a továbbiakban megadni számotokra az amerikai állampolgárságot - mondta nevetve.

- Te Bill, van itt egy kis bökkenő!

- Mi az?

- Mi nem Amerika, hanem az Amerikai Egyesült Államok polgárai vagyunk.

- A fenébe is! Na, jól van, akkor maradhattok, engedélyezem! – folytatta a tréfálkozást az öreg indián unokája.

Tom a beszélgetés alatt egyfolytában az övcsatot tisztítgatta. Petróleumba áztatta, majd rongydarabbal próbálta ledörzsölgetni róla a rozsdát. Kitartó munkával, néhány óra alatt teljesen, mondhatni, tetszetősen mutatta magát a lengyel címer, a jobb oldalra tekintő, impozáns sas madár. A csat hátoldalán előbújt egy belemart írás: Tadeusz Domanski, és egy évszám: 1812. Tom forgatta, nézegette a számára ebben a pillanatban a világ legnagyobb kincsét jelentő fémdarabot, és hangosan kezdett gondolkozni:

- Ki viselhette azt az övet, amelyből már csak a csatja maradhatott meg? Hogy kerülhetett a hazámfia ebbe a végtelen erdőbe? Önként jött? Idehurcolták? Hazajutott-e valaha is ez a lengyel ember, vagy itt nyugszik valahol a tajga mélyén?

Felpattanva az asztal mellől még izgatottabban folytatta monológját:

- Uram, atyám! – ez a szerencsétlen ember ott, azon a helyen nyugszik, ahol megtaláltuk a csatot! Az is lehet, hogy el sem temették szegényt, csak belepte a föld és a növényzet! Tennünk kell valamit!

- Ez magától értődik! – helyeselt Jóska, majd a többiek is.

- Reggel indulunk, és ha megtaláljuk ennek az embernek a földi maradványait, gondoskodunk róla, hogy méltóképpen megkapja a végtisztességet! – mondta ki Sarah a végszót.

Nem törődve a harmattal már korán reggel kiérkeztek az erdőre. A címer megtalálásának helyén óvatosan kezdték leszedni a talaj felső rétegét. Néhány ásónyom után emberi csontok kerültek elő, és nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy megállapítsák, ezt az embert nem temették el, legfeljebb csak ráhúztak valamennyi földet. A fiúk ástak egy szabályos sírgödröt, belehelyezték a csontokat és betemették. A sírra egy keresztet tűztek, amelybe belevésték az övcsaton olvasható  nevet. Megható és felemelő volt Tom lengyel nyelvű imája, amelyet nemcsak a megtalált honfitársáért, hanem az összes lengyel halottért mondott.

Ezt a napot, minden megbeszélés nélkül is a gyász napjának tekintették. Alig szóltak egymáshoz, gondolataik az igazi hazájukban kalandoztak. Jóska szíve összeszorult, ha arra gondolt, hogy a frontvonal túlsó oldalán, talán ebben a pillanatban lesz hősi halott valamelyik testvére, vagy gyerekkori barátja.

Napokig nem mozdultak ki „várukból”. Úgy érezték, hogy az erős fal és a repülőgép fémburka gondjaiktól is megvédi őket.


8.Medvekaland

 

Eltelt jó néhány nap, mire megértették, hogy a nyomasztó érzések ellenszere nem a bezárkózás, nem az elsötétítés, hanem inkább a munka, az alkotás, és a fájdalmak kibeszélése segíti őket a vadon legyőzésében. Felkerekedtek, hogy begyűjtsék, amit most még ad az erdő, mert ha megjönnek a szelek, viharok, havak és fagyok, bezárja előlük a tajga az éléskamráját.

- Jó lenne néhány fajdot és vadkacsát is füstre tenni, változatosabb lenne a táplálékunk - bíztatta a fiúkat vadászatra Sarah.

- És megnézhetnénk a megcsapolt nyírfáimat is, hátha telefolytak már a nedvükkel az edénykék – tette hozzá Tom.

- Induljunk! – vezényelt Bill, és célba vették a nyírfával benőtt ligetet, melyhez magasra nőtt füvön kellett átgázolniuk. A közelből egy félelmetes ordítást hallottak. Földbegyökerezett a lábuk a rémülettől.

- Mi lehet ez?- kérdezte Sarah remegő hangon.

- Medve- okosította fel a riadt embereket Bill,- én már hallottam ilyen hangot, csak hát valamivel távolabbról. Ez nagyon közel van.

- Mi bosszanthatta föl? - tudakolta Tom.

Akárcsak  társai, felhúzta nyílpuskáján az ideget, és a legélesebb hegyű nyílvesszőt helyezte bele. Bill is csőre töltötte a karabélyt, és intett társainak, hogy bújjanak le, ő pedig kúszva indult a hang irányába. Fred kissé lemaradva követte őt. A bokrok takarásában jól megfigyelhették, hogy mi zajlik tőlük 15-20 méterre. Egy hatalmas barnamedve fel-alá rohangál egy gödör szélén, és izgatottan tekinget a jókora üregbe, melynek aljáról nyöszörgő hangok hallatszanak.

- Beleeshetett a medvebocs, és az anyja nem tudja kihúzni - suttogta Bill.

- Segíteni kellene - sajnálkozott Fred.

- Van valami ötleted?

- Nincs- legyintett Fred lemondóan, és visszakúsztak a többiekhez. Pár szóval elmondták, hogy mit láttak, és amikor már jó messzire visszahúzódtak a veszélyes helytől tanakodni kezdtek, hogy menthetnék meg a pusztulásra ítélt bocsot.  Bárhogy is csűrték, csavarták, nem jutottak megoldásra. Jóska  maga sem tudta miért, de megjegyezte:

- A cirkuszban, ahol egy ideig állatetetőként dolgoztam, ha meg akarták közelíteni a bocsokat, az anyát elaltatták.

- Szaladj oda hozzá, üss egy nagyot a fejére, és amíg alszik, kiszedjük a picinyét abból a csúnya árokból - tréfálkozott Fred.

- Te Jóska, mivel altatták el azokat a medvéket? – fordította komolyra a szót doki.

- Azt nem tudom, de azt mondta az állatorvos, hogy az a szer, amit belelőttek, öt embernek elegendő lett volna.

- Mivel lőtték bele?

- Fúvócsővel.

- Rendben van fiúk! Íjjal ki merné belelőni az altató injekciót a medvébe?

- Akár én is - válaszolt Tom, - de ez az erős íj megölné azt a szerencsétlen állatot.

- Mennyi idő alatt tudnátok készíteni egy sokkal gyengébb íjat?

- Pár perc alatt. Meghajlítunk egy gyengébb ágat, ráteszünk húrnak egy zsineget, és kész.

- És egy injekciós fecskendőt tűvel, el tudnátok-e képzelni nyílhegyként?

- Hogy a csudába ne tudnánk! Hol az a fecskendő? – kérdezett vissza Bill.

- Maradjatok itt, mi Jóskával elmegyünk az orvosi táskámért. Van abban annyi altató, ami nekünk elég lesz.

- A medvének legyen elég!- jó pofizott Tom.

Sarah nevetett egyet, és eltűntek a fák mögött. Soknak tűnt a visszaérkezésükig  eltelt idő, pedig végigfutották az utat. Kicsit kifújták magukat, majd a doktornő rákötözte a fecskendőt a frissen faragott nyílvessző végére, és átnyújtotta az erre a célra készült íjat szorongató Tomnak. Hárman kúsztak a szűkülő medve közelébe. 15 méternél közelebb nem tudták megközelíteni, mert elfogytak a köztük lévő bokrok, és bármennyire is szerették volna megmenteni a bocsot, a saját életüket azért többre becsülték.

- Most mit tegyünk? – kérdezte Tom  Bill fülébe súgva.

- Nem tudom - válaszolta az halkan, de az éles medvefül, vagy inkább orr, kiszúrta őket, ezzel megoldotta a megközelítés problémáját. Három fegyver szegeződött a támadó állatra. Egy karabély, tele tárral, egy erős nyílpuska és Tom altatófegyvere. A barna szőr és hústömeg egyre közeledett, majd megállt tőlük 5 méterre.

- Lőj már Tom!- szisszent fel Bill, akinek a kezéről patakokban folyó verejték, eláztatta karabélyénak agyát és alsó faágyát.

- Lőj már!- ismételte, és egyre feszesebben simult jobb kezének mutató ujja az elsütő billentyűre.

A legjobb pillanatban hagyta el a fecskendős nyílvessző az íjat. A tű akkor csapódott a medve testébe, amikor két lábra emelkedett. A mellkasába hatolt a tű,  és a jól kimért altatószer gyorsan hatni kezdett.

-Néhány percünk van, sietnünk kell a mentéssel - noszogatta a fiúkat Sarah, aki nem tudta, hogy ők már mindent megszerveztek, amíg ő az altatószerért volt.

Bill derekára kötelet kötöttek, és leengedték a 10 méteres mélységbe. Ott vacogott a gödör alján a bocs, amely nagyobb, volt, mint ahogy először gondolták. A 30 kilós állat nem engedte megmentőjét közel magához, így az  sebtében hurkolt lasszót dobott rá, szorított rajta egyet, így tudták  kihúzni a veremből. A kölyökről levéve a kötelet megkezdték a visszavonulást.

- Jó ég! Benn maradt a brummogóban a nyílvessző! – állapította meg Sarah.

- Van „keze”, ki tudja húzni, ha rájön, hogy az nem odavaló - jegyezte meg Fred, elhárítva a legkisebb esélyét is annak, hogy valakinek eszébe jusson odamenni, kihúzni a tűt az ébredező medvéből.

Az anya felébredt, és akkora hancúrozást csapott gyermekével, hogy még a madarak is tátott csőrrel figyelték a fákról.

-Ez egy igazán szép nap volt - állapította meg Jóska, amikor este, lefekvés előtt belevéste a repülőgép naptárnak használt oldalába a következő rovátkát.


9.Halászat és vadászat a betoppanó őszben

 

Lassan, de egyre észrevehetőbben rövidültek a nappalok. A naptár Szibériában sem hazudik. Még néhányat rúgott a nyár, és a tajga foglyai a sárguló őszben találták magukat. Tisztában voltak azzal, hogy nagyon kevés idejük maradt  az első hóig. Átnézték készleteiket, megnyugodva állapították meg, hogy a füstölt húsból és halból kitart tavaszig. Ha…

- Ha a tavasz április táján beköszönt, mint ahogy általában illik - jegyezte meg Tom. - De mi van akkor, ha ezen a tájon tovább tart a tél?

- Elképzelhető - bólintott Fred. - Gyűjtögetnünk kellene  még.

- Amíg van mit  – bólogatott Jóska. - Gyerünk halászni, vadászni, aztán sózunk, füstölünk. Jobb érzés, ha tele a kamra.

- Úgy van- értett egyet a gyerekeivel Sarah. – Ne is vesztegessük az időt! Mi megyünk Tommal halászni a déli tóhoz, a többiek pedig vadászni a másik irányba. Ha segítség kell a vad hazacipeléséhez, megtaláltok bennünket a tónál. Indulás!

Sarah kétfajta csalit is vitt magával, húsdarabokat is és a növényevő halakra is gondolva, rizsszemekből és gyümölcsökből összeállított különlegességet. Már vagy három órája próbálkoztak, de a halász szerencse elkerülte őket. Tom egyetlen egy halat sem talált el az íjból kilőtt szigonyával, és a doktornő horgát is rendre elkerülték a pikkelyesek, pedig láthatóan bőven akadt belőlük a tóban. A lengyel fiú már nagyon unta ezt a türelemjátékot, odaszólt az asszonynak:

- Elmegyek egy kicsit arrébb, hátha ott nagyobb szerencsével járok!

Amikor már jócskán eltávolodott, egy hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. Sarah ijedten fordította fejét a detonáció irányába, és megnyugodva állapította meg, hogy Tom ott áll a parton, és kutya baja. De akkor mi történhetett? Rohant a fiúhoz, aki a víz fodrozását és a felszínén aléltan oldalukon úszó  halakat nézte.

- Gyere doki! Nincsenek is túl messze, beúszom, összeszedem őket,  és kihozom a partra.

Ledobta felsőruházatát, besétált a vízbe. Először bokáig, aztán térdig, derékig, végül a mellkasáig merült el. Ezen a helyen nem volt túl mély a tó. A második fordulónál is majdnem megtelt a méretes kosár. Tom vacogott a partra érve, de abban a pillanatban lobbant fel  a doki által rakott tábortűz, amelynek erős lángjánál néhány perc alatt megszáradt. Magára kapkodta ruháját, közben gondolatban felkészült a „vallatásra”. Sarah megvárta, míg a katona felöltözik,  és akkor szegezte neki a kérdést:

- Hallgatlak! Mi volt ez?

- Füllenthetnék, de nincs semmi értelme, és nem is lenne szép a részemről.

- Mi robbant a vízben?

- Kézigránát.

- Honnan volt neked gránátod?

- Az egyik arab katona adta, amikor pakoltuk be a szállítmányt. Hármat kaptam tőle, a maradék kettő is jól jöhet még valamire.

- Csak úgy adta?

-  Hát, nem csak úgy, cserébe egy német géppisztolyért.

- És az honnan volt neked?

- Egy angol katonával cseréltem három karton tealevélért. Volt két géppuska és három puska is, de eltűntek a gép leszakadt hátsórészével együtt. Ne félj doki, semmi nyoma nem maradt, elszállt a habokba!

- Te persze készültél erre! Tudtad, hogy a robbanás megöli a halakat!

- Nem mindegyiket ölte meg, csak amelyik nagyon közel volt a detonációhoz.

- De legalább fogtunk halat! – nevette el magát a doktornő. – Ügyes vagy Tom! A mai halászatot, úgy gondolom, be is fejezhetjük, ezt a húszkilónyi zsákmányt útnak indíthatjuk hazafelé. Még jó, hogy két kosarat hoztunk! Aha, most már értem, hogy miért erősködtél, hogy az egy edény nem lesz elég!

A halászok a siker bűvöletében cipelték haza az aranytartalékot.

 

-.-

 

Kiérve az északi tóhoz a trió nem akart hinni a szemének. Úgy tűnt, mintha az erdő összes vadja valamiféle találkozót tartana a vízparton. A dagonyázó vaddisznóktól kissé távolabb szarvasbika oltotta szomját. A szélirány nekik kedvezett. Kúszva közeledtek hozzá, már majdnem lőtávolba értek, amikor az állat felemelte fejét a vízről, és lomha, suta járásával elindult a parton, távolodva tőlük.

- Ezt már nyílpuskával nem fogjuk meg - suttogta Fred.

- Ezt már azzal nem- válaszolta Bill,  egy gyors mozdulattal a vállához emelte puskáját, és a dörrenést követő pillanatban a szarvas megroggyant. Fújtatni kezdett, toporzékolt,  a lövés irányába vágtatott. Olyan gyorsan előttük termett, hogy Bill képtelen volt újra lőni. Leblokkolt. Fred belelőtte a nyílvesszőjét, de az állat tovább támadott. Két lábra ágaskodva üldözőbe vette az előtte rohanó Fredet, aki ijedtében beleugrott a tóba. Jóska futott a szarvas után, és amikor mellé került, íjából belerepítette az első nyílvesszőt. A nagydarab agancsosnak meg se kottyant. A második nyílvesszője célt tévesztett, a harmadik a bal lapocka mögé fúródott, és a szarvas most vele fordult szembe. A magyar fiú egy szempillantás alatt elbúcsúzott az életétől. Szinte már a mellkasán érezte a hatalmas patákat, amikor meghallotta a megváltó dörrenést. Bill ijedtségéből felocsúdva leadta karabélyával az életmentő lövést. A lópofájú, ahogy Bill a jávorszarvast nevezte, elvágódott, és pillanatok alatt kilehelte lelkét.

- A mindenit! Jól megdolgoztatott bennünket ez a bestia! – mondta a csurom vizes  Fred.

- Könnyen itt hagyhattuk volna a fogunkat! 

- Az én hibám - okolta magát Bill, de a másik kettő észhez térítette:

- Te mindent úgy tettél, ahogy kell - vigasztalta Jóska.  - Senki nem tehet róla, hogy nem esett össze a lövéstől. Egy ekkora jószágot nehéz legyőzni!

- De az a szívlövés, az szép volt Bill! – adagolta vissza az önbizalmat a puskás barátjába Fred. - Zsigereljük ki, és ti menjetek el a kétkerekűért, addig én vigyázok rá! - javasolta barátainak.

- Meg tudod védeni magad, ha jön a medve? – kérdezte az indulófélben lévő  Bill.

- Hát persze! Itt van a pisztolyom, a nyílpuskám, és szerencsére víz van a hátam mögött, onnan nem támadhat semmi! –  Ezt már hangosan kellett mondania, mert a távolodók máskülönben nem hallották volna.

A szarvast őrző fiú leült egy fatörzsre, és bicskájával egy darabka ágat kezdett farigcsálni. Maga sem tudta, hogy mit farag, de most valahogy csak úgy ösztönösen beindultak a kezei, a bicska mindenféle mintát vágott a fa héjába. Fejét csóválta, láthatóan elégedetlen volt alkotásával, és a késsel lenyúzta a héjat. Nézegette a csupasz ágat, és belehajította a tóba. Csobbant egyet a fadarab, és majdnem ezzel a hanggal egyidőben a parttól kissé távolabb, a fekvő szarvason túl megzörrent a bokor. Fred az erdőben töltött idő alatt már megtanulta, hogy nem szabad hirtelen mozdulni, ha veszélyt érez az ember, mert akkor a veszély akár végzetté is változhat. Pisztolyát óvatosan csőre töltötte, nyílpuskája idegét félig ülő, félig fekvő testhelyzetben húzta hátra. Belehelyezett egy nyílvesszőt és várt.

Újabb zörgést hallott, és már látta is az acsarkodva felé rohanó, jól megtermett farkast. A kutyaféle aluról, a mellkasába kapta a nyílvesszőt, és félelmetes nyüszítő hangot adva múlt ki.

Fred pisztollyal a kezében ugrott talpra.

-Gyertek csak!- ordította a következő két támadó felé, és mindkettőre leadott egy-egy célzott lövést, majd biztos, ami biztos alapon még mindkettőbe belelőtt egyet-egyet. Körülnézett, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy hárman voltak a „haramiák”. Megvizsgálta legyőzött ellenfeleit, és amikor meggyőződött róla, hogy élettelenek, tábortüzet rakott, visszaült a fatörzsre, felhúzta nyílpuskáját, a pisztolyába beletolta a tele tárat és várt.

Még négy farkast látott ólálkodni a közelben, de a tűz lángjai távol tartották őket .

- Ezek nem mernek a közelembe jönni, amíg van elérhető tüzelőm, de mi lesz, ha elfogy, és még nem érnek vissza Billék? – kérdezte magától, de igyekezett elhessegetni gondolatait. Óvatosan etette a tüzet, de minden egyes ágacskával közelebb került a ráleselkedő veszélyhez.

- Úgy látom, már csak ez a négy van. Négy céltábla nem sok, az nem mozog el, nem ront rám, nem akar széttépni, de ezek az ördögök valami ilyesmit terveznek. Ott sunyítanak, nyáladdzanak, már a pofájukban érzik a szarvashús ízét! …Vagy az enyémet? Olcsón nem adom magam, az bár biztos! Azért a legjobb mégis csak az lenne, ha hamarosan visszaérnének a fiúk! Van egy pisztolyom a maradéknyi  tíz golyóval, egy nyílpuskám, de azzal csak egyet tudok lőni, mert a töltésre nem lesz időm. Egyféleképpen tudnám a nyílpuskát eredményesebben használni, ha a rablók közelebb jönnének. De, hogy a fenében jönnének errébb? Szóljak nekik, hogy hé, idefigyeljetek, gyertek már lőtávolon belül, hogy a nyílpuskámmal szépen sorban leszedhesselek benneteket? Már pedig más megoldás nincs, mert ha elalszik a tűz, és ezek az állatok egyszerre támadnak, talán kettőt, ha meg tudok ölni közülük. Esetleg hármat. A negyedikkel már pusztakézzel kell felvennem a harcot, mert már nem lesz időm lőni. Gyorsak ezek a vadon szülöttei! Nagyon gyorsak. Várjunk csak, van még egy tőrkésem is! Ahhoz, hogy ezzel megölhessem, közel kell engednem magamhoz, aminek egy csöppet sem tudok örülni. Legalább lenne olyan hosszú a nyele, mint egy lándzsának! De jó is volna most egy hosszúnyelű lándzsa! De hát nincs, csak egy késem van. Annál pedig még egy bot is eredményesebb! Egy jó erős, hosszú bot.

Gondolkodás közben vágott tőrkésével egy jó erős, hosszú botot, olyasmit, mint egy dárdanyél. Nézegette, majd a fejéhez kapott:

- Hogy én mekkora pancser vagyok! – mondta. – Hát mi a lándzsa? A bot végén egy kés!

És öt percen belül készen volt a harc legeslegvégére szánt fegyvere, az áhított lándzsa.

- Csak jönnének közelebb! -  de megálltak a nyílvessző hatótávolságán  kívül. – Valahogy közelebb kellene csalogatni őket. Meg van! – ezzel odament a szarvastól messzebb lévő, a földön heverő belekhez, levágott egy jó darabot,  és eldobta a farkasok felé. Meg merte tenni, mert bízott a tűz visszatartó erejében, és abban, hogy nem alszanak ki a lángok. Tévedett, a tűz észrevétlenül hamuvá vált. A négy jószág egyszerre trappolt a csalogató illatú belsőséghez, és egymás elől ráncigálva tömték pofájukba a bűzlő cafatokat. Fred a hozzá közelebb állót vette célba, s az állat vonyítva, szűkölve vánszorgott a bokrok mögé, ahol feltehetően kimúlt. Új vessző került a nyílpuskába, most azonban pontatlanabbra sikerült a lövés, a farkas, oldalában a vesszővel, támadott. Fred kapta a pisztolyát és lőtt. Először, másodszor … hetedszer, de csak két vadállat maradt a fűben. A harmadik támadta, azon mesterkedett, hogy a katona nyakának ugorhasson. A nemrégen összetákolt lándzsa kése beleállt az oldalába, ennek ellenére sikerült megmarni Fred kezét, aki rántott egyet a lándzsa nyelén, hátha tud támadója oldalában egy akkora sebet ejteni, ami végez vele. A  kés kicsúszott, és a hörgő, vérben forgó szemű ordas újra támadott. Még elszántabban próbált végezni ősi ellenségével, az emberrel. Elrugaszkodott a földtől, nagy pofáját kinyitva repült Fred torka irányába. Itt a vég, villant át a hősiesen és keményen küzdő harcoson. Itt a vég!

A Springfield csattanó hangja térítette vissza a való világba, a Bill által leadott, a farkas szívét ért lövés pedig az életbe. Jóska hangját hallotta:

- Téged aztán nem lehet egy órát se magadra hagyni! Éppen hogy csak elmentünk, és te máris kiirtod a tajga összes farkasát! Mutasd a kezed, mennyire mart meg ez a fenevad!

- Nem veszélyes - próbálta elhárítani a segítséget.

A nem veszélyes kifejezés mögött néha egészen más értelmezés húzódik meg. Nagyjából annyit jelentett, hogy „rettenetesen fáj, és félek, mert el is fertőződhet”. A sérült katona ennek ellenére tagadta fájdalmát. A sebet már nem tudta eltitkolni, az látszott, ott virított.

Gyorsan felküzdették az elejtett szarvast és a farkasokat a kézikocsira, és húzták, tolták árkon, bokron. Igyekeztek, hogy Fred mielőbb a doktornő kezébe kerülhessen.

- Mekkora szerencse, hogy én is veletek jöttem!- jegyezte meg Tom, és Bill azonnal  hozzátette:

- És milyen szerencse, hogy már visszaértetek dokival a halászatból!

Sarah elszörnyülködött a szarvas tetejébe rakott  farkascsordán.

- Ezt ti tettétek? – kérdezte a fiúkat.

- Ezt Fred tette, a kezén lévő sebesülést pedig az egyik ordas, még életében – tréfálkozott Jóska.

Sarah azonnal megvizsgálta a sérülést, és ellátta hős betegét. Nagyméretű orvosi táskájában sokféle betegség gyógyítására alkalmas ellenszer volt.

- Így ni - tette rá a kötést a sérült karra. – Megelőztük a vérmérgezést, és megvizsgáltam az elhullott farkasokat is, nincs köztük veszett állat.

- Megnyugodtam – mondta Fred, akin most jött ki úgy istenigazából az izgalom. Nem azzal foglalkozott, hogy mikor gyógyul meg, hanem, hogy honnan bukkant elő ez a csorda, hisz eddig a nyomukat se látták.

- Medvét is csak egyszer láttunk, de lehet, hogy azon kívül is van a „szigeten” - vélekedett Tom.

 - Ezek szerint talán még tigris is felbukkanhat! – fokozta tovább a kedélyeket Bill.

- Ha ennyi ragadozó van ezen a mocsárral körülvett területen, akkor már nem lenne szabad növényevőknek lenni, mert mindet felfalták volna - morfondírozott Jóska.

- Honnan tudjuk meg, hogy nem így van? Lehet, hogy már megettek minden olyan állatot, amit le tudtak győzni. Előfordulhat, hogy csak akkora állatállomány él itt, amit a tónál láttunk. A többit már felfalták! Ezért támadnak rá az emberre is, mert ki vannak éhezve, akárcsak télen, amikor szintén nehezen jutnak táplálékhoz – morfondírozott Fred.

- Szerintem télen, amikor befagy a mocsár, ide sok négylábú jön. A jávorszarvas és a farkas csavargó állat, nagy területet bejárnak. Úgy gondolom, ez a két állatfajta csak kényszerből lehet itt a szigeten. Bejöhettek a téli fagyok idején, és itt rekedtek, a mocsár foglyai lettek. Lehet, hogy szabadon jártak-keltek, de egy áradás miatt megnőtt a belvíz, és a mocsáron már nem lehetett átgázolni. Kénytelenek megvárni, amíg ismét járható lesz, az pedig legközelebb télen jön el.  Addig várhatják a következő fagyokat, hogy kijuthassanak innen – vélte a doktornő.

- Már amelyik nem lett Fred áldozata! – adta volna meg a zárszót Bill, amelyre a sérült fiú még rákontrázott:

- Vagy Billé - utalva itt a lelőtt szarvasra, amelyről már csaknem elfeledkeztek.

Azonnal nekiláttak a hús és a bőr feldolgozásának. Az elkövetkező napokban nem tudtak unatkozni. Daraboltak, sóztak, majd füstöltek. Úgy gondolták, mindent megtettek, hogy legyőzzék a még nem próbált, de sokat emlegetett szibériai telet. Az állatbőrökből pótolták ruházatukat. Bill, az indián ősöktől ellesett egyszerű módszerrel a bakancsaikra vaddisznó és szarvasbőrből külső, csizmaszerű huzatot készített. Négyzet alakú darabokat szabott ki, és arra rálépve felhajtogatták viselője lábára, majd bokánál és térd körül átkötötték. A szőrmés bőrburok nem engedte, hogy a bakancs elázzon, és a meleget is tartotta.

-Ez a legnagyobb hidegnek is ellenáll - nézegette büszkén Bill az alkotását.

Jóska mindenkinek fabrikált egy pár hótalpat, hogy a nagy hóban is tudjanak majd járni. Tom szőrmesapkákat készített, Sarah pedig pokrócból és farkas bundából ponchót. Nadrágokat csak pokrócból tudtak varrni, amit ráhúztak a katonanadrágjukra. Szarvasbőrből készültek a kesztyűk, melyeket Fred öltögetett össze. Igazából akkor nyugodtak meg, amikor az összes ruhadarab rendelkezésükre állt. Sarah felmérte a készleteiket, és megkönnyebbülve állapította meg:

- Élelem a spájzban, téli ruhák a szekrényben, tüzelő a fáskamrában, tartalék víz a tárolóedényekben.

- Fegyverek készenlétben! – pótolta ki Fred a doktornő összegezését, de még folytatta a sort: - Delej a vezetékekben, világosság a szobában!

- Erről jut eszembe, töltök meg kisebb edényt is petróleummal, amiből könnyebb lesz a lámpába lötykölni. Remélem a negyven liter elég lesz egész télre. Ja, és  összebütyköltem egy másik lámpát is. Jobb félni, mint megijedni!

-Bill! Te nem bízol mégsem az én jól megkonstruált villanyomban? – horkant fel Fred.

- Dehogynem! Meglátod, nem lesz haszontalan a tartalékmegoldás, amikor ott kint csonttá fagy minden, és nem forog az oszlopon a szélkerék.

- Vagy amikor a vihar kidönti oszlopostól az áramfejlesztőt! – tekerte tovább Jóska is a heccelődés fonalát.

- Úgy gondoljátok, hogy feleslegesen dolgoztam?- tette fel sértődötten a kérdést Fred.

- Dehogyis, hiszen már jó ideje a te „erőműved” világít nekünk, és ha még jó darabig így lesz, akkor jócskán megszolgálja a munkát. Látod, ha meg tudnánk javítani az adó-vevőt, a termelt áramoddal azt is lehetne üzemeltetni.

Fred lelki egyensúlya visszabillent, és jó nagyokat nevetve viccelődtek tovább.

 

10.Égből pottyant kincsek

 

A napok tovább kergették egymást, a fák levelei lassacskán rozsdásba váltottak. A repülő oldalában a rovátkáknak egyre több sort kellett nyitni. Az egyik reggelen hirtelen jött fagyra és hangos libagágogásra ébredtek. Kiszaladtak hajlékuk elé, és csodálattal nézték a madarak ezreiből az égre rajzolt V betűket.

- Vadlibák – jegyezte meg egyikőjük.

- Északról jönnek – állapította meg Jóska.

- Tőlünk északabbról? – kérdezte Fred, akinek a kérdésében ott bujkált egy kis remény, vagy csipetnyi bizakodás, mert ha a vadludak északról jönnek, akkor talán az ő földrajzi helyzetüket illetően nincs is akkora baj.

- Bizony, tőlünk még északabbról - bólogatott Bill, - és ez azt jelenti, hogy mi még távol vagyunk a jegesmedvéktől.

- Úgy gondoljátok, hogy még az is előfordulhat, hogy megússzuk az előttünk álló zimankót? – reménykedett Jóska.

- Annyi csak a bizonyos, hogy az északi sarkkörtől lényegesen lejjebb vagyunk. Azt, hogy milyen itt a tél, majd az első tavaszi virágok  tisztáson történő megjelenése után mondhatjuk el. Aggodalomra azonban nincs okunk, mert ennivalónk van, fűteni tudunk - vélekedett Sarah.

A fiúk szerették volna, hogy a tél minél később toppanjon be, még szerettek volna gyönyörködni az ezer színben pompázó erdőben. A világ összes nyelvében található jelző is kevés annak a szépségnek a kifejezésére, amit a tajga nyújt ebben az évszakban. Nincs az az ecset, amelyik szebb színeket varázsolna a vászonra, mint amit a természet produkál.

- Utánozhatatlan! – gyönyörködött Jóska, és megjegyezte: - ez egy földi csoda.

- Nem, Jóska! Ez egy égi csoda! Ezt a gyönyörűséget más nem képes létrehozni, csak a mindenható! Akárcsak minden mást is – helyesbített Tom.

- Így van – értettek egyet társukkal a mocsár foglyai.

Egy alkalommal a vadlibák nem húztak át felettük, hanem úgy tűnt, mintha leszálltak volna az erdő mögötti nagyobb tisztáson lévő tóhoz.

- Meg kellene nézni őket, hátha tudunk elkapni közülük – ötlött fel  Jóskában.

Sarának tetszett az ötlet:

- Rendben, Tommal menjetek, és derítsétek ki, mi a helyzet!

A két jóbarát óvatosan közelítette meg a fűben legelésző tollasokat, azonban észrevették őket, és egy pillanat alatt nagy szárnycsapkodással rugaszkodtak el a földtől. Tom a madárrengetegbe eresztette számszeríja nyilát, Jóska pedig íjából három vesszőt küldött a sokadalomba. Amikor a madársereg elrepült, kitisztult a láthatár, két, nyílvesszővel átütött ludat láttak meg a földön. Az egyik kisebb volt, a másik nagyobb. Tehát a nyílpuska és az íj is meglőtte a tőle elvárhatót.  Tom örömmel emelte fel zsákmányát,  az égre tekintett, és megjegyezte:

- Ide ma már a libák biztosan nem jönnek vissza, indulhatunk haza. Tudok egy rövidebb utat.

 

Egy sűrűbb, erdős részen haladtak keresztül. Megnézték a tó frissen befagyott jegét, és elképedve állapították meg, már járni lehet rajta. Hőmérőjük nem volt, de becslésük alapján mínusz 5-10 fokos volt a levegő. A pilóták téli ruhájában voltak, egyáltalán nem fáztak. Igyekeztek haza, mert szerettek volna eldicsekedni a zsákmánnyal, és a libasült íze is erre késztette őket. A rövid útvonal is fárasztó volt, így egy tisztáson pihenőt tartottak. Az erdőben eltöltött pár hónap tapasztalata alapján kezdték megismerni az erdő szusszanását, a fák közül rájuk leselkedő veszélyt. Soha nem ültek le közvetlenül fák, bokrok mellett, ha nem látták be a mögöttük lévő terepet. Most is a tisztás közepén, egymással szemben helyezkedtek el, a másik háta mögötti területet figyelve.

-Ne nézz hátra! Helyezd készenlétbe a pisztolyod, és tölts be egy nyilat! Farkasok vannak mögötted harminc méterre, két óránál!

Jóska nem kérdezett vissza, úgy tett, ahogy társa kérte.

 – Most fordulj, és lőj!

A feléjük sunnyogó öt farkas ordított, mint a sakál. Acsarkodó pofával lassan közelítettek a két katonához. Tom újratöltötte a nyílpuskát, ismét lőtt, de nem talált. Jóska lövése is célttévesztett.

-Dobd nekik a libát! - ordította Tom, és mindketten elhajították a másnapi ebédnek valót.

 A támadók ettől a pillanattól csak a bendőjük megtöltésével foglalkoztak. Hörögve, morogva zabálták a szürke tollas madarakat. Jóska és Tom mindenféle biztatás és útbaigazítás nélkül terepfutókat meghazudtoló gyorsasággal távolodott a ragadozóktól. Sietni kellett, mert a sakálfajzatok hamar befalják a két szárnyast, és akkor ismét ők kerülnek az étlapra.

Lihegve értek az útjukat álló domb tetejére.

- Fújjuk ki magunkat! - kérlelte Tom a társát, de Jóska válasz helyett előkapta pisztolyát és lőtt. A legjobb pillanatban, mert az első farkas ott őrjöngött a sarkukban. Nyüszítve vágódott el a frissen fagyott talajon.

- Futás! - ordította Tom, és a domb túloldalán, fákat, bokrokat kerülgetve loholt lefelé, az ismeretlenbe. Igyekezetében nem vette észre, hogy a magyar fiú lemaradt. Hiába tekingetett hátrafelé, nem látta a barátját. Riadtan szólongatta, és csak akkor könnyebbült meg, amikor visszajelzés érkezett:

- Itt vagyok egy nagy fán, itt nem érnek el ezek a zabáló gépek! Egy baj azért van! Lehet, hogy ezen a helyen kell megöregednem, mert a vadak itt strázsálnak alattam, és egyre többen vannak. Te ne kiabálj tovább, úgy tűnik, hogy most csak rám figyelnek! Keress magadnak biztonságos helyet!

- Jól van! – akart válaszolni Tom, de visszafojtotta hangját. Ha őt is „ostrom” alá veszik a „hiénák”, mindkettőjüknek befellegzett.

 Felmászott hát egy fára, remélve, hogy arról jobban belátja a sűrűn benőtt terepet, de tévedett. Egészen a csúcsra merészkedett. Tekintetét végigfuttatta a távolabbi, hulló levelű fákon, aztán alig néhány méternyire önmagától mintha egy kis házikót vélt volna felfedezni. - - El kell jutnom odáig! Az én biztonságom Jóska szabadulásának is kulcsa lehet.

Lassan leereszkedett a fáról, és óvatosan közelítette meg az objektumot.

-Ez egy repülőroncs! Csak nem?!

Kitörni készülő ordítását alig tudta visszatartani. Repülőjük levált farok részét találta meg.

Felhúzódzkodva a másfél méter magasságban lévő nyiladékhoz jobb kezében a nyílpuskával, másik kezében pisztolyát szorongatva, araszolva jutott a roncs belsejébe. A levált részen, annak ellenére, hogy az száz meg száz horpadástól tarkállott, egyetlen szakadás sem látszott, az oldalajtaja is zárva volt. A rakodótérben eldeformálódott, de aránylag ép, nagyméretű fémkonténert talált,  erős biztonsági lakattal lezárva. Agya ezerrel zakatolt:

-Valahogy ki kell nyitnom!

A megoldást keresve ösztönösen kitekintett a roncs nyílásán, és egy pillanatra megállt a szívverése. Csimpaszkodó ordasok próbáltak bejutni a roncs belsejébe. Tom a legnagyobb pofájúba lőtte a nyilát, töltött, és földre küldte a következőt is.  Az élettelen test ráesett a másik tetemre.

- Mit tettem – szörnyülködött most már hangosan, - lépcsőt építettem a támadóimnak!

 A farkasok pedig lelőtt társaikat megmászván bejutottak a roncsba. Tom pisztolyával végzett  a fedélzetre ugró bestiával. Pillanatnyi ötlettől vezérelve két lövéssel leszedte a konténer lakatját, feltépte a tetejét, és beleugrott a hatalmas fémládába, közben a feléje ugró ordast röptében lelőtte. Magára húzta a fémtetőt, és a viszonylagos biztonságban, végre kifújhatta magát. Zavarta a vaksötét, de jobban aggasztotta, hogy jelenlegi, biztonságosnak ítélt menedéke akár a börtönévé, netalántán akár koporsójává is válhat. Tudta, hogy ebből a helyzetből nem lesz könnyű megmenekülni. Jóska se tud segíteni, mert ő is megmentésre vár. Ott gubbaszt szegény a fa tetején, ezek a gyilkosok el nem mozdulnak alóla, amíg… és félt továbbvinni gondolatát.

 

- Idegesítő ez a sötétség - sziszegte, - jó lenne egy kis fény!

Ekkor jutott eszébe, hogy öngyújtója ott lapul a zsebében, és az aljában talán még lehet néhány csepp benzin. Legalább annyira lenne szüksége, hogy egyszer körül tudjon nézni a „dobozban”. Előkotorta a tűzszerszámot, hüvelykujjával tekert egyet a begyújtó keréken, de csak néhány szikrát szórt a tűzkő. Megrázta a kis készüléket, újra csiholt rajt egyet, és csoda történt, fény lobbant, bevilágítva  a láda belsejét. A rövid ideig tartó világosság csak arra volt elegendő, hogy felmérhesse, mik vannak körülötte. Szeme egy fegyver- és egy lőszeresládán akadt meg. Most már különösebben nem zavarta, hogy kialudt a csöppnyi fényforrás, tapogatva nyitotta fel a fegyverládát, és elégedetten állapította meg, hogy kettő darab Thomson géppisztoly akadt a kezébe.

- Remélem működnek! – sóhajtotta.

Izgatottan bontotta ki tőrkésével a lőszeresládát, remélve, hogy a fegyverekbe való muníciót  tartalmazza. Két, gyárilag lehegesztett lemezdobozt talált benne. Tőrét belevágta az egyik tetejébe, és mint egy konzervdobozt kezdte felnyitni. A „konzervnyitó” azonban beletörött az erős fémbe, így közel fél órányi vesződség után jutott a papírdobozkákhoz. Megtapogatta a töltényeket, azonnal felismerte, hogy passzolnak a kibányászott fegyverekhez. Újabb matatás a sötétben, és a tárak, de még a pisztolya is pillanatok alatt megtöltve. A konténer falán át rövid sorozatot eresztett meg a bent lévő farkasok felé. Bár azok elsüvítettek a támadók feje felett, öt lyukacska keletkezett a nagyméretű szállítóláda oldalán, utat engedve a kinti fénynek.

-Megálljatok, most már tudom, hogy merre vagytok!

Lejjebb célzott, s a menekülők közül kettő ott is maradt a padlón.  Gyorsan tárat cserélt, az üreset is megtöltötte, majd az egyik géppisztolyt a kezében tartva, a másikat és a tártáskákat magára aggatva társa megmentésére indult. Mielőtt leugrott volna a roncs padlójáról megsorozta a még lesben álló, támadni készülő vadakat. Legnagyobb csodálkozására a haramiák nem közelítettek hozzá, csak a nyüszítésüket hallotta. A dombon álló fa alatt ott sertepertéltek az ordasok. Amikor meglátták a feléjük közelítő Tomot először csodálkozó pofával tekintettek rá, majd valamilyen belső jelre rohanni kezdtek felé.

- Gyertek csak, most megkapjátok!

Néhány sorozat után a falka maradványa eloldalgott, a remegő inú, hálás Jóska barátja támogatásával elindult a roncshoz.

-Valahol kell itt egy kisebb ládának is lenni! – keresgélt a fedélzeten a lengyel fiú. - Nem láttad?
-Nem.  Mi van benne?
-A saját cserebere tárgyaim.
- Konkrétan?
-Volt benne két német géppuska, három orosz SVT automata távcsővel, sok lőszer, meg egy katonai távcső.
- Honnan szerezted a cuccokat?
- Egy lengyellel cseréltem, aki az angol hadseregben szolgált.
- Minek kellettek neked ezek?
- Gyűjtöm a fegyvereket. Minden hadban álló ország kézifegyvereiből szeretnék egy-egy darabot.
- Nincs az a fal, amelyikre elférne ez a sok vas!

- A fenét! Csak a géppuskák, karabélyok,  géppisztolyok és pisztolyok érdekelnek.
- Hát, amik a ládában voltak  már nem díszítik a nappalid falát.
- Bizonyára kiestek valahol a gépből. Szerencsés az a vadász, aki megtalálja.

A Tom által felnyitott konténerben találtak még  egy Springfield karabélyt a  hozzávaló sok lőszerrel, téli ruhákat és pokrócokat. Egy másik, hasonló méretű, beépített konténerben nagyobb mennyiségű rizst, lisztet, húskonzervet, gyümölcsízt, kockacukrot, kekszet és több doboz teát. Egy kisebb ládából előkerült két petróleumos viharlámpa és egy 20 literes lemezkanna, tele petróleummal. A farkasoknak köszönhetően megtalált szállítmányt már hiába várták a másik támaszponton. A roncs falán lévő  tűzoltódobozból egy fejsze és egy kézifűrész is előkerült, és a raktérben egy kerékpárra is rábukkantak. Szerették volna az összes kincset hazavinni, ami teljességgel lehetetlennek tűnt.

- Mindenből vigyünk egy keveset! Lisztet, cukrot, kompótot, kekszet és az összes fegyvert, sok lőszerrel. A többit visszazárjuk a konténerekbe.  A biciklit hagyjuk itt a padlón, úgy se tudjuk használni semmire!

- Hogyan zárjuk be a konténereket, hiszen mindkettőről lelőttük a lakatot?

- Van itt egy csomó drót, azzal bekötözzük. A medvének nincs annyi esze, és a farkasoknak sem, hogy rájönnének, hogyan kell az ajtót kinyitni.

A válogatás során a külvilágról teljesen megfeledkeztek. Odakint bizony sötétbe borult az erdő, köszönhetően a föléje  tornyosuló matt színű felhőknek.

- Azt hiszem cimbora,  ma innen már egy lépést sem teszünk – szólalt meg riadtan Tom.

- Itt fagyunk meg reggelig, hacsak…!

- Mondd már! Mit találtál ki?

- Van kályhánk, még ha kisméretű is!

- Hol látsz te itt kályhát?

- Hát itt, akár kettő is – mutatott Jóska a két petróleumlámpára. - Arra gondoltam, hogy az egyikkel világítunk, a másikkal pedig fűtünk.

- Ezt a nyitott roncsot egy nagy kályhával se lehetne befűteni, nem egy petróleumlámpával.

-Én se az egész teret akarom fűteni, hanem csak egy csöppnyi helyiséget – pillantott a konténerek felé Jóska, s társa rögtön érezte, hogy ez az ember tudja, mit akar. - Éjszakára belemászunk a konténerbe, és a lámpa hője komfortérzetet teremt számunkra.

Pokrócokkal fedték le a roncson tátongó nyílást, és pokrócokkal bélelték ki a rejtekadó konténert. Az egyik lámpát takaréklángra tekerve lehelyezték a padlóra úgy, hogy a leszigetelt bejáratott világítsa meg, a másik lámpával fűtöttek. A lobogó kanócot egy óra múlva lejjebb tekerték, majd kicsit később ki is kellett kapcsolni, úgy bemelegítette a szűk teret. Tudták, hogy a vasfedél alatt biztonságban vannak, ennek ellenére igyekeztek ébren maradni a vacsorát követően is. A legjobb módszer erre a beszélgetés. Tomot annyira megviselték a farkas támadás borzalmai, hogy félt az elalvástól, és mindent megtett, hogy Jóska is nyitva tartsa a szemeit. Egyfolytában beszélt hozzá és mindenfélét kérdezgetett tőle. Elmeséltette vele szinte az egész életét, hol élt gyerekkorában, milyen Magyarország, milyenek a magyar emberek, és feltett egy olyan kérdést, amelyre csak hosszú választ lehetett adni:

- Te hogy kerültél Amerikába?

- Még a harmincas években történt, hogy egy barátommal felkerekedtünk, magunk mögött hagytuk hazánkat, a nagy szegénységet. Hosszas tanakodás után délnek, az Adria felé vettük az irányt, csak úgy gyalogosan. Száraz volt a nyár, bokáig porban gázoltunk. Néha felkéredzkedtünk egy-egy szekérre, de olyan nem akadt, amelyiken hosszabbtávon utazhattunk volna. A hazulról hozott szalonna és kenyér hamarosan elfogyott, kevéske megtakarított pénzünket pedig úgy féltettük, hogy még magunk elől is rejtegettük a ruhánk bélésében. Elhatároztuk, hogy ételre, ha nem muszáj, nem költünk, azt inkább megszerezzük. Alkalmi munkákat vállalunk hogy pótoljuk a hiányzó falatokat. Egy ideig a gondjaink megoldottnak látszottak, a parasztgazdaságokban mindig van alkalmi munka. Olyan sok élelmet gyűjtöttünk, hogy a cipelése komoly nehézséget jelentett. Két nagy pakkunkkal fáradtan értük el a Drávát. Letelepedtünk a parton a fűzfák árnyékában, jól belakmároztunk a tarisznyáinkban lévő finomságokból, és ott azon nyomban el is aludtunk. Arra ébredtem, hogy a fejem alól valaki ráncigálja a  batyumat. Kaptam a keservesen megszerzett élelem után, de a tolvaj gyorsabb volt, és egyenesen a folyó felé futott. Utána iramodtam, ő irányt változtatott, hátrahagyva a partra húzott csónakját elmenekült a sűrű bokrok között, de magával vitte a sok napra elegendő „megélhetésemet”.

- Akkor most egy tarisznya elemózsiával kell beérnünk - mondtam társamnak, aki ugyancsak eredménytelenül kergette a  másik tolvajt.

- Hát, komám, itt vagyunk újra szegényen, kezdhetjük elölről a gyűjtögetést.

- Nincs itt még veszve az égvilágon semmi! Akinek csónakja van, az már nem is annyira szegény - mutattam a kis lélekvesztőre, amelyre eddig nem is fordítottunk figyelmet. Egypárevezős, kicsi, könnyű vízi alkalmatosság volt, az evezők annak rendje és módja szerint az aljában hevertek.

– Bocsássa meg az Úr, de mi ezt a vízre valót birtokba vesszük, legalább lesz mivel átkelni a Dráván!

- Te értesz a csónakhoz? Hiszen tengerjáró hajón szolgáltál - faggatóztam, de ő bamba arckifejezéssel magyarázta:

- Az igaz, hogy szolgáltam egy teherjárón, de ott egész nap a konyhán dolgoztam, csónakkal annyi dolgom volt, hogy néha napján a matrózoknak segítettem festegetni a kopott ladikokat.

- Valahogy majd csak átevickélünk a túlsó partra, de igyekezzünk, mert a tolvajok akár vissza is térhetnek.

 

Alighogy ezt kimondtam, már hallatszott is a jómadarak és az általuk verbuvált hadsereg csörtetése a bokrok között.  Nem várhattunk, azonnal a vízre toltuk a „ránk maradt” csónakot, és apró hajónk csak úgy hasította a lanyha hullámokat a horvát partok felé. Mögöttünk egy ideig hallottuk üldözőink kiabálását, de a folyó zúgása, és az egyre növekvő távolság elfedett minden más zajt.

A Dráva déli partja semmiben sem különbözött az északitól. Itt is mindenütt fűzfa és különféle bokrok borították árnyékba a tájat. A bokrok között keskeny ösvények futottak, és még véletlen se lehetett egyenes vonalút találni köztük, egyik kacskaringósabb volt, mint a másik. Jótékony rejteket nyújtottak az orvhalászoknak, csempészeknek és más, nem egyenes úton járóknak, mint ebben az esetben nekünk, a két ágrólszakadt magyar gyereknek, akiknek egyetlen vágya volt, hogy elérjék a tengert. Most azonban még itt voltunk a Dráva-parton, és azon tanakodtunk, jó lenne valakinek eladni a csónakot, amikor egy pillanat alatt megváltozott az elképzelésünk. A bokrok között egész véletlen megpillantottunk egy kis csónakszállító eszközt. Ez tulajdonképpen egy kézikocsi, felpumpált gumikerekekkel, amelyikre pontosan passzolt csöppnyi hajónk. Hogy ne passzolt volna, hiszen a két jármű együvé tartozott, ami jól látszott az egymásra kenődött festéknyomokból!

- Tolvajoktól lopni nem bűn - jelentette ki a barátom, de arra nem tudott választ adni, hogy melyik bibliában olvasta bölcs megállapítását.

Először én bűnnek éreztem, hogy elvettük a másét, de megnyugtatott az a tudat, hogy mi csak a tőlünk ellopott élelem ellenértékét vettük el. Egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy jogosan. Felpakoltuk tehát a csónakot a kerekes micsodára, és azt magunk előtt tolva folytattuk utunkat, arra, amerre a tengert sejtettük.

Hamarosan egy kisvároshoz érkeztünk, ahol éppen vásár volt. Kínálgatták az árusok szebbnél szebb és finomabbnál finomabb portékáikat. Mi már nagyon éhesek voltunk, ezért vettünk egy-egy cipót a péklegénytől, és elkezdtük belőle csipegetni a foszlós belsejét, ezáltal egyre nagyobb üreg keletkezett, és az egész már egy tálkára hasonlított. A vásárban sétálva egy kövér asszony mellett haladtunk el, aki tejfölt árult egy nagy kannából. A vásárlók egymást figyelmeztették, hogy vigyázzanak a kofával, mert mindenkit becsap: vagy kevesebb a kimért tejföl a kelleténél, vagy nagyobb pénzzel fizetés esetén kevesebbet ad vissza, mint amennyi járna.

- Na, komám - mondtam barátomnak, - minket nem tudna átverni ez a némber, mi nem tudnánk nagy pénzzel fizetni neki.

- Pedig nagyon jól esne egy kis tejföl - sóhajtotta a cimborám, és már lépett is a jóasszonyhoz.

- Fél litert kérek!

- Mibe öntsem? – kérdezte az árus, de Lajos már tartotta is a félliteres merítő edény elé a kezében szorongatott kivájt cipót. Nekem is megtetszett az ötlet, én is odaléptem a ”cipóedényemmel” az asszonysághoz.

- Ezt is borítsa meg nénémasszony!

A cipók csak úgy dagadtak a tej finom fölétől, mi pedig fizetéshez készülődtünk, de a zsebünk teljesen üres volt, csak néztünk, bűnbánóan a kofára. Lajos szólalt meg előbb:

- Bocsássa meg a kedves ténsasszony, de a pénzem a másik ruhámban maradt.

- Az enyém is - toldottam meg barátom esdeklését.  - Sajnos nincs mit tenni, mi tudjuk az illendőséget, természetesen visszaadjuk az árut.

És már öntöttük is cipóinkból mindketten az elénk rakott kannába a tejfölt . Még vetettünk rá egy sajnálkozó és bocsánatkérő pillantást, aztán visszamentünk a vásár melletti ligetbe, ahová kerekes csónakunkat rejtettük. Leültünk a fűbe, és megettük a tejföltől átivódott cipókat. Ránk esteledett, és a felborított csónak alatt „ágyaztunk” meg magunknak. Madárcsicsergésre ébredtünk, visszabillentettük a ladikot a kétkerekűre, és folytattuk utunkat abba az irányba, ahonnan előbb-utóbb a tenger mormolását kell majd meghallanunk. Mentünk pusztaságon, falvakon, városokon, hegyeken, völgyeken át, amikor egyszer csak elénk tárult a tenger, Fiume kikötőjével. Ott voltunk álmaink partján, a kikötőben meg csak úgy sorakoztak a szebbnél szebb hajók. Csodálattal néztük ezeket a remekműveket: a kecses vitorlásokat, öreg gőzösöket, teher- és személyszállítókat.

- Talán valamelyik gőzhajón befogadnak bennünket fűtőnek vagy a szakács mellé kisegítőnek - ábrándoztam hangosan, és Lajos barátom tovább szőtte a gondolataimat:

- Ezt a lehetősét csak úgy tudjuk kideríteni, ha rákérdezünk - mondta, és már indultunk is az első kormos kéményű, hatalmas „teknő” felé. Kezdetben nem jártunk sikerrel, amikor megláttunk egy kopott, elhanyagolt külsejű teherhajót a csillogó-villogó utasszállítók mögött. Azért bámultuk meg ezt a csúfságot, mert annyira elütött a többitől, hogy a mérhetetlen kontraszt mágnesként vonzotta a tekinteteket.

- Te, Jóska, nekünk ez is megtenné, ugyanúgy úszik a vízen, és elvinne bennünket oda, ahová készülünk.

- Igaz, de hát arról még nem is beszéltünk, hogy hová készülünk - tettem hozzá barátom lelkesedéséhez, aki nagy bölcsen megadta a „helyes” irányt:

- Hát, a tengerre! Nem erről álmodoztunk? – mutatott az előttünk lüktető víztükörre.

- De előbb-utóbb kiköt a hajó, legalább azt döntsük el, hogy melyik országba szeretnénk eljutni.

- Párizsba! - felelte nagy lelkesen Lajos, és a nyomaték kedvéért megismételte: - Párizsba!

- De hiszen ott nincs is tenger!

- Akkor a Párizshoz közeli kikötőbe, onnan pedig valahogy eljutunk Párizsba.

Bámultuk a kopott teherhajót, és gondolatban már ringattak is bennünket a hullámok, amikor valaki németül ránk kiabált a fedélzetről. Nem sokat értettünk belőle, így hát magyarul visszakiáltottam:

- Nem tudunk németül, csak magyarul - és ekkor a legnagyobb meglepetésünkre ő is a világ legszebb nyelvén folytatta:

- Lenne kedvetek elszegődni tróger munkára egy útra?

- Attól függ, merre tartanak?

- Az Isztriára, és két óra múlva indulunk. Ha érdekel benneteket, akkora legyetek itt- invitált bennünket a jóember.

Az üzlet megköttetett, bár kicsit furcsa módon, és nekünk volt két óránk, hogy valakire rásózzuk a csónakot. Arra számítottunk, hogy annak árából megtesszük első lépésünket a vagyonosodásunk irányába. Vevőt nem találtunk ladikunkra, csak néhány érdeklődő somfordált a közelünkbe, amikor Lajos megszólalt:

- Tudod, mit? Tartsuk meg ezt a kis lélekvesztőt, jó lesz ez még valamire!

Mit volt, mit tenni, a csónak maradt, mi pedig továbbra is a szegények táborát gyarapítottuk. Éppen készülődtünk új munkahelyünkre, amikor egy velünk szembejövő társaság, akikről már messziről lerítt, hogy kupeckedésből „tengetik” az életüket, megállt mellettünk és a legnagyobb hangú, olyan Gábor-cigány féle gúnyolódva megkérdezte:

- Csak nem ezzel az „óceánjáróval” akartok tengerre szállni? – mutatott a lélekvesztőnkre.

- De bizony! - feleltem, - ezzel megyünk az Isztriára, meg is láthatod, ha holnapután ott lesztek a kikötőben. Találkozzunk ott! - mondtam Lajos legnagyobb megrökönyödésére.

Ő még nem tudhatta, hogy mit eszeltem ki ezekkel a pénzeszsákokkal szemben. Tervem megvalósulását ők maguk segítették elő, amikor a nagyhangú vezetőjük előállt egy fogadási ajánlattal:

- Na, akkor idefigyeljetek! - dörögte ellentmondást nem tűrő hangján, miközben ki is húzta magát. – Az ilyenekre mifelénk azt mondják: „tette magát, mint két szem krumpli három zsákban”. Mi is oda tartunk, és ha valóban a csónakkal jöttök át az Isztriára innen a fiumei kikötőből, adok nektek annyi pénzt, hogy egy vadonatúj, nagyobb ladikot vehettek rajta. De ha nem, akkor egy hónapig terelitek az eladásra szánt marháimat. Áll az alku?

- Áll – feleltem, és kezet ráztunk.

A kupectársaság meg volt győződve, hogy csónakkal ezt a nagy távot nem lehet megtenni. Lajos is ijedten nézett, de én már tudtam, hogy mi ezzel a csónakkal megyünk át a szemben lévő félszigetre. Ezzel a tudattal, na és a csónakunkkal indultunk álmaink hajójára. Az éppen kijózanodóban lévő kapitány engedélyt adott, hogy kis ladikunkat is utaztassuk rozsdamarta és festékhiányos tengerjáróján.

- Most már értem! - esett le Lajcsinak a fél krajcár. - Most már értem, hogy miért mertél fogadni a Gáborokkal. Végtére is a csónakkal megyünk át a tengeren, nem nélküle. A fogadásban nem az állt, hogy a csónakban, hanem a csónakkal. Hát, jön a csónak is velünk együtt, de úgy is mondhatjuk, hogy mi megyünk a csónakkal, - fejtegette barátom, én pedig megnyugodtam, hogy nem is olyan buta gyerek ez a Lajos.

Másnap hajnalban a hajón végzett kulimunkától kissé megfáradtan hagytuk el a gőzőst Lovran, Isztria kikötőjében. Szentül meg voltunk győződve, hogy a kupecekkel többé soha életben nem találkozunk, ezért nem is ő körülöttük forogtak a gondolataink. Képzelheted, hogy mekkora volt a meglepetésünk, amikor beléjük botlottunk a kikötő egyik dokkjánál. De ők, hogy elcsodálkoztak, amikor meglátták a két emberke mellett a csónakot! Azonnal leellenőrizték, hogy ez volt e velünk a fiumei kikötőben, és amikor látták, hogy kívül, belül vizes, hála a hülye hajóinasnak, aki a hajó többi csónakjához hasonlóan ezt is beáztatta, meggyőződtek róla, hogy a fogadást elvesztették. A nagyhangú kereskedő óriási, pocakos erszényéből előcsettentette egy új csónak árát, francia frankban megszámolva. Ez akkora pénz volt, hogy Marseille-be, onnan pedig Amerikába is hajózhattunk belőle, ahová egy viharos tengeri hánykolódást követően érkeztünk. A szerencsét hozó csónakunk persze végig velünk volt, az óceánon túlra már csak úgy szerencsehozónak vittük, meg talán azért is, hogy elmondhassuk majd egyszer a falunk nádtetős kocsmájában, hogy ezzel a lélekvesztővel még az Atlanti óceánt is átszeltük.


- A barátod, Lajos, akivel együtt jöttetek az Államokba, most merre van? – szakította félbe Tom.

- Néhány év amerikai élet után hazatért Magyarországra. Előbb leteperte a honvágy, mint engem. Nálam az utóbbi időben jelentkezik a haza utáni egyre erősebb sóvárgás, de őt már kínozta attól a perctől fogva, amikor óvatosan becsukta maga mögött a szülői ház ajtaját. Most merre lehet az én kedves barátom? Talán éppen arat az uraság földjén, vagy…talán - mutatott abba az irányba, amerre a frontot sejtette, - ott lapul valamelyik lövészárokban. Rosszabbra már nem is merek gondolni!

Itt a keménykötésű magyar gyerekből elfogyott a szó. Már csak a szeme beszélt a barátja iránti aggódásról.

 

 Valamikor hajnal felé kellett újra begyújtani a lámpát, akkorra érezhetően lehűlt a levegő. Újra elaludtak. Reggel kitornászták magukat a lemez „hálószobából”, kikukucskáltak a félrehúzott pokróc mögül. Nem akartak hinni a szemüknek. Odakint egyetlen szín uralkodott, a vakítóan fehér.

- Igyekeznünk kell Jóska, mert a végén még a roncs foglyai leszünk jövő tavaszig!

- Oké! Nyaláboljuk fel a szükséges holmit, és irány haza!

- Ha ezeket a cuccokat haza akarjuk vinni, valami szántalp félét össze kell tákolni.

Választ sem várva fogta a fejszét, hüvelykujjával megtapogatta az élét, elindult ki a hóba, és már kintről szólt vissza Jóskának:

  • Hozd a géppisztolyt és biztosíts, amíg kivágom a szántalpaknak való faanyagot!

Néhány perc keresgélés után megtalálta a két egymáshoz hasonló, egyik felével felkunkorodó, karvastagságú ágat, és még levágott néhány egyenes darabot. Bedobálta a roncsba, és fél óra múlva egy ugyan nem szép, de húzható szánt kötöztek össze drótokkal, kötelekkel. Egy két méteres kötél végeit a szánkó bal és jobb elejéhez rögzítették.

- Látod? A hó nekünk kedvez! - szólt Jóska bizakodóan, látva, hogy lényegesen több holmit szállíthatnak a járművön, mint vállon, de Tom kissé borúlátóbban ítélte meg a hirtelen jött hóesést:

- Most még szövetségesünk, de figyeld meg néhány óra múlva! Lesz itt hadd el hadd, úgyhogy, igyekeznünk kell!

Jól csúszott a szán, a két erős katona könnyedén húzta a rajta lévő súlyos teherrel együtt is. Az első párszáz méter szórakozás volt. Ezt a fontos munka követte, amit a fiatal izomzat különösebb megterhelés nélkül teljesítet. Aztán jött egy olyan táv, amikor már az egyre hidegebb idő ellenére is megizzad a hát, és még egy szakasz, akkor már a szemöldökön is folyik a veríték.

- Pihenjünk egyet! – kérlelte barátját a lengyel fiú.

- Nem állhatunk le! Lehűlne izzadt testünk, ami végzetes is lenne. Nézd, hogy kavarog a hó! Egyre jobban támad a szél, ebből még hóvihar is lehet! Mennünk kell!

Tovább húzták a szánkót, és bekövetkezett, amitől a magyar fiú tartott; egyre erősebbek lettek a széllökések, és egyre nagyobbak a hófúvások. Nagy erőfeszítések árán kiértek az erdőből, onnan már látták a szállásukat.

- Na, akkor még egy nekirugaszkodás, és egy-kettőre hazaérünk! – bizakodott Tom, és belekapaszkodtak a húzókötélbe.

Az erdő és a menedékük közti távolság jó időben néhány perc könnyed séta, most azonban a viharos szél és az előttük emelkedő hóhegyek, a fáradtság miatt a sokszorosára nőtt. Az egyik hóbuckát győzték le a másik után, méterről-méterre küzdötték előre magukat. Még háromszáz méter …, még kettőszáz … még száz! Pont itt, karnyújtásnyira a cél előtt, itt állja útjukat egy megmászhatatlan, áttörhetetlen, magas hó fal.

- Ezen nem jutunk át! – mondta Tom lemondóan.

- Egyedül nem, de ha Billék meghallják, hogy itt vagyunk, elénk jönnek.

Fogta a frissen szerzett karabélyt és az ötös tárat komótosan egymás után kilőtte. Semmi mozgás a repülőgép felől. Jóska még egy tárat kilőtt, és most megérkezett a válasz, egyetlen puskalövés.

-Takarékoskodnak a tölténnyel, ők még nem tudják, hogy egy egész lőszerraktárt viszünk a szánkón! – nevette el magát Tom.

Fél óra kellett, amíg átverekedte magát a hótorlaszokon a hótaposókkal, hólapátokkal felszerelt mentőalakulat.

- Nem fagytatok meg ebben az embertelen hidegben? – kérdezte tőlük Sarah.

- Nem, mert akkor is egyfolytában mozogtunk, amikor már nem tudtuk húzni a szánt - válaszolta Jóska.

Visszafelé is félóráig tartott az út. Igyekeztek, már amennyire lehetett az feltámadt viharban, és az egyre keményedő, csikorgó hóban. A repülőben Sarah megvizsgálta az előkerült katonákat, meleg fürdőt és ágynyugalmat rendelt el számukra. Nem kellett altató a fiúknak.

Bill és Fred behordták a szánkóról leszedett holmikat. Ők ketten a fegyvereket tanulmányozták először, a doktornő inkább a ruhákat, élelmet, és aminek nagyon megörült, a tekintélyes mennyiségű szappant. Örömében kis híján elkiáltotta magát, amikor meglátta a teát és a cukrot. Pillanatokon belül már hullottak is az illatos tealevelek a forró vízbe.

- Nem szép tőlünk, hogy nélkülük teázunk - mutatott Fred a horkolók felé.

- Forró teával és friss reggelivel köszöntjük őket, ha felébrednek - kapcsolódott Sarah is a beszélgetésbe.

- De most délután van, ők előreláthatóan este ébrednek fel - vélekedett Bill.

- Majd meglátjuk! – mosolygott titokzatosan a rutinos orvos, aki nagyon jól tudta, hogyan viselkedik a szervezet a nagy hidegben végzett kimerítő munkát követően. - Na, fogadjunk! – tette hozzá.

- Miben?

- Ha este felébrednek, én főzöm a teát, ha csak reggel, akkor pedig te!

- Áll az alku! –egyezett bele Bill.

Fred még mindig a fegyverekkel volt elfoglalva. Kezébe vette az egyik géppisztolyt, és megjegyezte:

-Ha ez nálam lehetett volna a farkas támadáskor, könnyebb dolgom lett volna! Vajon honnan szedték ezt a sok cuccot a srácok? – kérdezte.

- Kettőt találhatsz!

- Megtalálhatták a gép levált hátsó részét?

- Másra nem tudok gondolni.

- Mindent elhozhattak?

- Te mit tettél volna a helyükben?

- Én a legszükségesebbeket hoztam volna el, a többiért később visszamennék.

- Na látod, ők is ezt tehették, de majd ha estére felébrednek, úgyis elmesélik.

Odakint tomboltak az elemek, őrjöngött a közeli erdő a viharos szél csapásaitól. Az oszlopon a szélkerék-megbízatást teljesítő légcsavar egyre nagyobb sebességre kapcsolt, ami először a belső világítás egyenetlenségében nyilvánult meg. Hol erősebben, hol gyengébben világítottak a mennyezeten elhelyezett égők, aztán hirtelen megszűnt a fény, csak a kályha résein szűrődött ki egy kevés világosság, ami éppen hogy ahhoz volt elég, hogy Bill előszedje az általa készített petróleumlámpát. Hozta nagy büszkén, már alig várta, hogy meggyújthassa a kanócot, és odatehesse Fred elé:

- Itt van az én világosságom, használjuk inkább ezt!

A teátrális előadás azonban elmaradt, mert Sarah meggyújtotta a fiúk által hozott, a  rakományban talált egyik lámpát, és megjegyezte:

-Ezek a viharlámpák biztonságosak, és a szél se oltja el őket. Ezeket használjátok, ameddig lehet!

Tom és Jóska békésen aludt, reggel utolsóként keltek ki az ágyukból. A forró tea és a finom reggeli győzte meg őket, hogy már másnap van. Még mindig tombolt a vihar. A kis ablakokon át csak havat és havat lehetett látni.

- Ki dobálja el ma a havat? – kérdezte Sarah, és a fiúk úgy bámultak rá, mintha valami nagyon csúnyát mondott volna. Megismételte a kérdését:

- Ki ma a hó felelős? Nem tudjátok? Akkor megmondom. A mai hó felelős az, aki ott kint üvölt egész nap, egész éjjel. Majd ha abbahagyja, akkor jövünk mi.

- Sarah, szerinted mi a jó fenének kellene eldobálnunk a havat?

- Unalmunkban és a mozgáshiány miatt. Majd meglátjátok, néhány napon belül mindent megragadunk, hogy kimehessünk a szabadba. Lesz olyan nap,…lesznek olyan napok, de talán még hetek is, hogy nem tudjuk elhagyni a gépet. Emlékezzetek arra, amit most mondtam!

Tom és Jóska, mondjátok el, merre jártatok, mit láttatok!

A lengyel fiú töviről hegyire elmesélte az elmúlt két nap történéseit: a vadlibavadászatot, a farkas kalandot, a repülőgép megtalálását, megmenekülésüket a vadaktól.

- Merre találtátok meg a gép hátsó részét? - kérdezte Bill.

- Csaknem a sziget túlsó felében, egy sűrű erdős részen. A holminak csak egy részét tudtuk elhozni. A legszükségesebbek itt vannak, a többit visszazártuk a konténerekbe. Ha elül a vihar vissza tudunk menni a többiért. Kettő fordulóval el tudunk hozni mindent. Vagy egy komolyabb szánnal egyszerre is ideszállíthatjuk, ha valamennyien  megyünk.

- Ha elül a vihar! – nézett ki Bill az ablakon.

Nem úgy fest, mintha abba akarná hagyni.  A havazás ugyan abbamaradt, de a vad, hideg szél hordta a havat, vitte neki mindennek, ami útját állta. Napokig így ment, szobafogságra ítélve a sziget foglyait. Jóska ez alatt az idő alatt Fred segítségével összeállított egy komolyabb, nagy teher szállítására alkalmas szánkót. Aztán az egyik reggel csendre ébredtek. Nem vonyított a vihar, nem recsegett a körülöttük lévő világ. A nap bátortalan fénye is megmutatkozott a horizonton.

- Bill és Fred, derítsétek fel, hogy mi a helyzet a gép körül!

- Már megyünk is - felelte Bill, és magukra kapkodták a meleg ruhát, kimerészkedtek a nagy szibériai télbe.

A farönkökből készült előtérből kilépve, a legnagyobb csodálkozásukra csak térdig érő havat találtak. A gép túlsó oldali fala mellett már legalább két méteresre magasodott. Hát persze! Innen fújta a szél, és nekihordta a gépnek.

- Nézd meg, ahol nem állta semmi az útját, ott nem tudott megmaradni – mutatta társának Bill.

Az egész tisztásról továbbkotorta a havat a hatalmas szélvihar, nekivitte az erdő szélső fáinak, ott elakadt és feltorlódott. Rövid tanácskozást követően hótaposókkal felszerelve indultak a repülőgép roncsához. Csupán a két karabélyt és a két géppisztolyt vitték magukkal, és egy-egy kulacs teát, valamint kevés élelmet. Az erdő szélében még nehézkes volt a közlekedés, de beljebb, ahol a fák megakasztották a havat könnyebben haladtak előre. Útjukon egyetlen vaddal sem találkoztak, de még a lelőtt farkasok tetemeit sem látták sehol.

- Itt legalább hét farkas lehelte ki gonosz lelkét - emlékezett Tom a roncs körül lezajlott kemény csatára. - Hová tűnhettek?

- Más vadak elhordták őket. Talán a többi farkas, a medve, a tigris vagy ragadozó madarak.

- Az a megnyugtató, hogy idejövet nem láttam a hóban egyetlen állatnak sem a nyomát - sóhajtott fel Sarah.

- Attól még a hóvihar előtt itt lehettek, csak a mindent befedő hó eltüntette a nyomaikat - vélekedett Jóska.

A roncsba a lépcsőszerűen feltorlódott és megkeményedett hónak köszönhetően egyszerűen be lehetett sétálni.

- Csak ez a két „skatulya” volt? – kérdezte Bill.

- Mi csak kettőt találtunk – válaszolta Tom. – Először abból szedtük ki a cuccokat, amelyikbe elbújtam a farkasok elől, aztán a mellette levőből.

Bill belenézett a konténerekbe, és odaintette Tomot.

- Te semmit se vettél észre ezeken a dobozokon?

- Nem. Mit kellett volna észrevennem?

- Nézd meg az egyik mélységét, és nézd meg a másikét! Amelyikben elbújtál duplája a másiknak. Nézz csak bele!

- Tényleg! Nem észleltük! Először a harc, majd a menekülés, aztán a gyors pakolás, és a „gavalléros” távozás! Nagyon gyorsan követték egymást az események! Ezzel azt akarod mondani, hogy egy ládába még bele se kukkantottunk?

- Igen, azt! Gyertek, lökjük le az üres tárolót az alatta lévőről! – fordult a többiek felé.

Az elbújt lemeztartályból a hajótöröttek számára értékes „kincsek” kerültek elő: egy zsákban valami porszerű anyaggal töltött zacskók voltak, találtak még több doboz húskonzervet, néhány üveg mézet, pár üveg whiskyt és különféle gyógyszereket, kötszereket. Mielőtt megkezdték volna a zsákmány szánkóra rakását, Sarah a következőt javasolta:

- Ez a roncs valahol az erdőnk közepén van, tehát nagyon jó helyen ahhoz, hogy menedékként használjuk. Gondoljatok bele, ha időjárás miatt, vagy bármi más okból tető kell a fejünk fölé, és messze az otthon, itt viszonylagos biztonságot találhatunk. A nagyobbik konténer, ahogy a fiúk már kipróbálták, hálóhelynek is alkalmas. Hagyjunk benne szükséges holmikat, és van egy erdei kunyhónk!

– Pokrócok, néhány konzerv, kétszersült, és kész a „menedékház”! – bólogatott Tom.

Amíg a férfiak a szánkót málházták, Sarah felszerelte a „konténerszállót” a legszükségesebbekkel. Még az egyik üveg whiskyt is berakta a hatalmas ládába.

- Lélekmelegítőnek! – poénkodott Jóska.

- Leginkább azonban életmentőnek! Sokszor egy korty alkohol is felfűtheti a lehűlt testet, és fertőtlenítőszernek is kiváló – fűzte hozzá a doktornő.

A szánt ketten húzták, ketten tolták hazafelé. Dokira a figyelést bízták. Minden idegszálával, de legfőképpen fülével és szemével igyekezett észrevenni a furcsa neszeket és alakokat. Nem kívánták a medvével vagy a tigrissel való találkozást, de ha jönne valamelyik, akkor legalább idejében vegyék észre. A doktornő egész úton lövésre készen tartotta az egyik géppisztolyt, amit az erősebb nem képviselői először ódzkodtak rábízni, mondván egy orvos más műszerekhez ért, nem a fegyverekhez.

-Na, idefigyeljetek gyerekeim! – förmedt a férfihadra. - Nyert valaki közületek katonai terepversenyt pisztoly, puska, géppuska és géppisztoly-lövészettel egybekötve?

Nagy hallgatás következett. Sarah kivárt, és eligazítást tartott a kétkedőknek fegyverismeretből, majd felemelte az egyik Thompsont, és a közeli fa tetejéről egy rövid sorozattal leszedett egy félig letört ágat. A bizalmatlanok legszívesebben elbujdostak volna, csakhogy most nem tehették, mert bele kellett kapaszkodni a megrakott szánba, és meglódítani hazafelé. Saját kitaposott nyomukon haladtak, néha megálltak egy-egy röpke pihenőre, nagyon vigyáztak, hogy meg ne izzadjanak. Inkább tartson tovább az út, de mindenféle betegséget el kell kerülni, mert hiába van orvosuk és valamennyi gyógyszerük, itt az őserdőben egy súlyosabb betegség végzetes is lehet.

Félelmetes volt, hogy a hóban az idefelé kitaposott ösvényük mellett több helyen is láttak medve és farkas nyomokat. Előttük azonban nem mutatkoztak. Még sötétedés előtt értek haza, fáradtak, de jókedvűek voltak. Egykettőre bepakolták a szállítmányt a gépbe, amely már eléggé kihűlt, ugyanis a kályhában kialudt a láng. Félóra elteltével újra lobogott és duruzsolt a tűz, és a kéményen kitóduló fehér füst jelezte, itthon vannak a háziak.

- Hej, barátaim, ha ezek a fegyverek nálunk lehettek volna az elmúlt néhány hónapban! – tört elő Jóskából az elégedettség a talált zsákmányt vizsgálgatva.

Tom kézbe vette az egyik zacskót, és hangosan betűzni kezdte a ráírt szöveget: leves por.

 – Ilyent még nem láttam! Hát nem azért leves a leves, mert leve van? – tette fel a kérdést kajánul.

- Még nem hallottál az amerikai gasztronómia nagy vívmányáról? - csodálkozott Fred, és elmagyarázta, hogyan és miből készül ez a korszakalkotó találmány.

- Őseim nevében azért ehhez lenne nekem is van néhány szavam! – horkant fel Jóska.

-  Mégpedig? – firtatta Sarah.

- Ott kezdeném, hogy szeretem Amerikát. Szeretem, mert befogadott, szeretem, mert itt embernek tekintik az embert, és azért is, mert itt soha nem látott fejlődést tapasztaltam. De a világ nem Amerikában kezdődött! Hallgassátok meg a leves por igaz történetét!

Minden szem Jóskára szegeződött:

- Élt egy nép valamikor nagyon régen, akiket szkítáknak neveztek. Ők találták fel a leves port, amelyet a mi ősmagyarjaink is előszeretettel készítettek és fogyasztottak. A megfőtt, jól besózott, apró darabokra vagdosott marhahúst megszárították és porrá őrölték. Zacskókba rakták és magukkal vitték, bármerre is jártak a végtelen sztyeppén. Ugyanúgy szárított túrót is tartottak maguknál, amely olyan magas vitamint tartalmazott, hogy képes volt megelőzni a skorbut kialakulását.

- Úgy hallottam, hogy az ősmagyarok a lovaik nyerge alatt puhították a húst - szakította félbe Tom az előadást.

- Ebből annyi az igaz, hogy valóban tettek húst a ló hátára, de nem a nyereg alá puhítani, hanem a hosszú lovaglás során a lovak kisebesedett hátának a gyógyítására.

-Ebben van logika - szólalt meg Sarah. – Az ősi gyógymódokban sok helyen visszatérő módszer a sebek nyershússal való gyógyítása. Nálunk Írországban is alkalmazták, még embereken is.

Jóska elemében volt. Örült, hogy mesélhetett hazájáról, és nagyon tetszett neki, hogy a barátai érdeklődéssel hallgatják. Késő estébe nyúlt a mesedélután, mégis ez az idő csupán arra volt elegendő, hogy egy csipetnyi ízelítőt kapjanak népeik történelméből. Elhatározták, hogy a zord téli napokat, amikor a repülőszálló foglyai lesznek, egymás országainak, nemzeteinek megismerésére fordítják. Ekkor még sejtelmük sem volt, hogy hány és hány sötétbe burkolózott délutánt töltenek el a meseasztalnál


11.Odakint üvölt a tél

 

Másnap soha nem hallott zúgás, búgás és süvítés vetette ki ágyaikból őket. Őrjöngve érkezett meg az agresszív tél, és azon nyomban odavágott a környező erdőnek, tolta a havat a repülő oldalának, akkora torlaszt képezve, hogy teljesen betakarta a gép szélirány felőli oldalát.

- Erre jól ráfáztunk! – reagált Fred a kialakult helyzetre. – Teljesen betemetett bennünket a hó!

- Ennek inkább örülni kellene! – vélte Bill. – A repülőoldalát betakaró hó nagyon is hatásos. Megvédi szállónkat a széltől, hidegtől. Ha ez megfagy, szabályos erődítményt képez. Most lehetünk hálásak a közvetlen a gép mellé emelt palánkunkért. Ha arrébb építjük, akkor most a repülő falát nem tudná leszigetelni ez a fehér, megdermedt csapadék. Az eszkimók jégkunyhója is ezen alapszik.

- Rabok vagyunk, de a hó, amely rabságra ítélt bennünket, egyben gondoskodik is rólunk! – szögezte le Tom.

A következő napok így teltek, beszorulva a lakosztályukba, csak pihentek, feküdtek ágyaikon, mindenféle semleges témáról beszélgettek. Jó úton haladtak a fizikai és szellemi tespedtség felé. Sarah, aki a lelkén viselte a kis csapat fizikai és mentális állapotát, megelégelte a céltalan semmittevést. Orvosként előre látta a következményt. Eltunyulnak, eltompul az agyuk, és ha hirtelen meg kell oldani egy nehezebb feladatot, elvesznek.

- Gyerekeim! Mától az általam összeállított napirend szerint fogjuk élni az életünket. Célirányos feladatokat szabok meg az egészségünk megőrzése érdekében, és unaloműzőnek is jó lesz. Van ellenvetése valakinek? - kérdezte egyik reggel olyan határozottan, hogy a srácok csak egyöntetűen tudtak felelni:

- Nincs.

- Erre számítottam. Tehát, napi két alkalommal testnevelési foglalkozást tartunk, természetesen figyelembe véve a rendelkezésünkre álló helyet és eszközöket.

- Ezt a Magyar Királyi Honvédségnél csuklógyakorlatoknak nevezik - szólt közbe Jóska.

- Igen, sportkörökben pedig gimnasztikának – felelte Sarah. – A mozgás a lényeg. Lehet fekvőtámaszokat, helyben futást, felüléseket, törzshajlításokat és egyéb gyakorlatokat végezni.

- Súlyzógyakorlatokat is javasolnék! – gyarapította az eszköztárat Jóska.

- Nincs is súlyzónk! – replikázott Bill.

- Ha nincs, majd lesz! Holnapra a fáskamrában lévő anyagokból elkészítem – vágott vissza Jóska.

- Nagyszerű! De ez még nem minden. Szellemileg is szinten kell maradnunk. Vannak ötleteitek?

- Majdnem elfelejtettem, találtam a repülőroncsban egy csomag kártyát, egy feladatnak ez is megfelel! – tette az asztalra a paklit Tom.

-  Jé, az én magyar kártyám! – kiáltott fel Jóska. - Hol volt?

- Az egyik konténer mögött. A zuhanáskor eshetett oda. Még szerencse, hogy be van csomagolva és nem tudott szétszóródni.

- Az bizony! Nagy szerencse - ujjongott a magyar fiú.

- Készítenék egy sakktáblát - ajánlotta fel Fred.

- Miből lesznek a figurák? – tudakolta Bill.

- A tábla is és a figurák is keménypapírból. Kirajzolom a kockákat, a fehérek már gyárilag készen vannak, a sötéteket meg besatírozom. A figurák pedig kör vagy négyzet alakú lapocskák lesznek, amelyekre ráírjuk a nevük kezdőbetűit.  A célnak megfelelnek.

- Játékok is kellenek, ezen kívül pedig javasolnám, hogy minden nap beszélgessünk országainkról! Meséljünk azok múltjáról, jelenéről, ismerjük meg egymás népszokásait! Ezzel nem csak az időt múlatjuk, hanem hasznos ismeretekhez is jutunk.

A doktornő célba talált elképzeléseivel, a férfinép azonnal belátta, hogy igaza van. Mozogni kell, és lekötni a gondolataikat is, mielőtt a bezártság klausztrofóbiát okozna. Jóska magyaros észjárásával tréfásan el is nevezte a foglalkozásokat: agyba-főbe mozgásnak. Annyit sikerült elérni a dokinál, hogy az aznapi menetrendben még ne szerepeltessék a feladatokat, arra hivatkozva, hogy előbb néhány eszközt el kell készíteni.

Másnap reggeli tornával kezdtek, először kártyáztak, majd kipróbálták a sakkot. Valamennyi időt kitöltött a közös ebédfőzés, utána laza beszélgetés következett. Fred, a Kubából származó srác szűkebb hazája, majd a spanyol nép dalait énekelgette, amit társai csodálattal hallgattak.

-Ezzel meg is kezdtük a hazáink történelméről szóló foglalkozásokat - örvendezett Sarah. – A dalok és az irodalmi alkotások képet adnak népeinkről. A szövegük, dallamuk, ritmusuk.

Fred pedig dalolt, szépen zengő baritonjával elkápráztatta hallgatóságát. Egyesével követték Fred példáját, és sorban következtek a népek dalai: pattogó ír, érzelmes lengyel, szívszorító indián és keserédes magyar.

Odakint bömbölt a vihar, és nem csak a csonttá fagyott hó, hanem a megdermedt levegő is csikorgott az ítéletidőben. A falakon belül dohogott a kályha, és a ficánkoló lángok fénye visszatükröződött a mögé helyezett alumínium lap fényes oldalán. Így teltek a hó fogságában a napok, és egyik hét is a másik után. Észak rendíthetetlenül támadott. A gép, és az eléje tornyosuló jéggé vált hó biztonságot jelentett a hajótörötteknek. Élték az életüket, ahogy tehették, szigorúan a Sarah által kialakított napirend szerint. A napi mozgás, és szellemi lekötöttség átsegítette őket a hosszú, sötét, éjszakákba olvadó nappalokon.

Fred sokáig bánkódott szélkerekének csődje miatt, egyfolytában azon törte a fejét, hogyan javíthatná meg”erőművét”, de rá kellett jönnie, hogy a nagy hideg és a viharos szél alkalmatlanná tette a működésre.

-Valahogy helyre kell állítanom a szakmai becsületemet – morfondírozott. – Meg van! Már tudom, hogyan lehet nagyobb fényt teremteni a helyiségben, mint amit a petróleumlámpa produkál!

Az ötletet a kályha mögé helyezett, hőfokozó alumínium lap adta, amely nem csak a meleget, hanem a kályhából kiáramló fényt is növelte. Félrevonult a repülő végébe, fogta az egyik petróleumlámpát, egy lapot mögé rakott, és a tükörfényes felület reflektorként ontotta a fényt, oda, ahová irányították. Amikor elkészült a nagy művel, odavitte a „tükröt” és az égő lámpát az asztalnál ülő társaihoz, és bemutatta nekik felfedezését.

- Ez az én ajándékom a szélkerekem helyett! – mondta örömmel.

- Hm! Ennek a fényénél akár olvasni is lehetne! – szólt elismerően Bill.

- Ha lenne mit! – sóhajtott fel Sarah.

- Olvasnivaló nincs nálunk, de papír és ceruza akad, rajzolni lehet. Azt mondták a falumban, hogy szépen rajzolok, ha megengeditek, papírra vetnék néhány gondolatot. Ebben a fényárban már könnyedén lehet - lelkesedett Jóska. – Fred, gratulálok a munkádhoz, és köszönjük ezt a nagyszerű ajándékot!

Ez a nap ünneppé változott, mindenki Fredet köszöntgette, mindenki érezte, hogy mekkora kincset adott a kezükbe az előző munkájával felsült „fényvadász”. Sarah és Bill már hallottak a világítás ekként való alkalmazásáról, tábori körülmények között sok helyen operáltak is a petróleumlámpa fényének tükrökkel történő erősítésével, mégsem jutott egyiküknek sem eszébe. Fred pedig ismét felfedezte, ami már sok ember előtt ismert volt.

És lőn világosság! Legyőzték a hosszú, sötét időszakot, már kevésbé zavarta őket, hogy a nap nagyobb részében éjszaka van. De már nem uralkodik! Legalábbis szerény hajlékukban már nem. A sötétséget legyőzték, a hideg sem tudott kifogni rajtuk, mert a csontig hatoló vad fagyok és szelek támadásaival szemben védte őket a téliesített hajlék. Hálóhelyiségüket a szükség kisebbre vetette velük. Még jóval korábban fából leválasztottak egy szobának elegendő helyiséget, amelyet a lelőtt állatok bőrével szigeteltek. Ebbe a szobába kerültek az ágyak, egy asztal székekkel és természetesen a kályha. Sarah fekhelye a kályha egyik oldalára, a fiúké a másikra. Pokrócból készített spanyolfal választotta el egymástól a két hálóhelyet úgy, hogy a kályha melegének áramlását ne akadályozza.

Az öt erdőbe szakadt ember mindent megtett annak érdekében, hogy aránylag könnyen vészeljék át a „nem szeretem” napokat. Amilyen nehezen indultak be a Sarah által javasolt mesedélutánok, a későbbiekben annál nagyobb sikert arattak. Beszélgettek mindenről. Néha csak úgy, általánosságban, sok esetben célirányosan, és egyre többször esett szó a hazáról. Arról is, amelyiknek állampolgárai, és arról is, ahonnan jöttek, ahonnan származtak.

Amikor egyikük beszélt hazája történelméről, a másik négy érdeklődéssel hallgatta. Megismerték a spanyol birodalom történetét, a lengyel szabadságharcok sorát, az ír nép évszázados szenvedéseit és harcát a hódítókkal, az indiánok dicső múltját és keserű jelenét. Jóska a magyar történelmet bemutató elbeszélését rajzaival igyekezett szemléletesebbé tenni. Lerajzolta a régmúltat, eleinket, történelmünket egészen a csodaszarvas követésétől a 20-ik századig. Mindig a soron lévő témáról készült tetszetős skicceket tette hallgatósága elé. Bemutatta a hunokat és a honfoglalást, lerajzolta a jurtát, a korabeli népviseletbe öltözött Attilát, Árpád fejedelmet, későbbi királyainkat. Sok rajzot készített, melyeket naponta lapozgattak érdeklődő társai, akik a magyar nemzettel kapcsolatban több kérdést is feltettek. Érdekelte őket, hogy kik a rokonaink, beszélnek-e magyar nyelven más népek is? Jóska pedig ilyenkor mesélt:

- A mi népünk valahonnan Ázsiából származik. Úgy tudom, hogy amikor őseim elkezdtek vándorolni nyugati irányba, és különböző területeket érintve egyszer csak eljutottak Európába, nem az egész népesség tartott velük, hanem egy részük keletnek vagy délre vándorolt. Lehetnek rokonaink Ázsia több részén, akár még Szibériában is, de az is elképzelhető, hogy más népekbe asszimilálódtak vagy kihaltak.


- Mit szólnál hozzá, ha itt Szibériában találkoznál rokonaiddal? - kérdezte Sarah.

- Először arra gondolnék, hogy álmodom, aztán hálát mondanék a Jó Istennek, hogy megérhettem egy ilyen csodát! – válaszolta Jóska, aki szemmel láthatóan beleborzongott ebbe a nem mindennapi feltevésbe.

- Minden előfordulhat! – fokozta Tom a magyar fiún egyre jobban eluralkodó, de kellemes izgalmat.

Jóska a beszélgetés hatására lerajzolta az egész honfoglalás történetét, meg egy korabeli magyar jurtát teljes berendezésével, és egy előtte díszmagyarban álló párt. Élvezettel keltette életre képén az embereket és a tárgyakat.

- Milyen érdekes, engem az indián vigvamokra emlékeztet a magyarok sátra, ha nem is teljesen olyan, de van köztük valami hasonlóság - állapította meg Bill.

- Igen, a természeti népek, amelyek vadászatból vagy nomád állattenyésztésből éltek sátorszerű építményekben laktak- fűzte hozzá Jóska. - A vándorló élet miatt kénytelenek voltak ezt a módot választani, ezért alkották meg ezt a jól sikerült remekművet, amelyet mi magyarok jurtának hívunk. Ez egy jól megkonstruált építmény, amely tökéletes védelmet nyújtott az időjárással szemben és megfelelő kényelmet biztosított a benne lakóknak.

- Télen is laktak benne? – érdeklődött Fred.

- Úgy tudom, hogy igen.

- Vajon miből készítették és hogy állították össze? – kapcsolódott a beszélgetésbe Sarah.

- Egyszer láttam közelről egy jurtát, amikor édesapámmal szilaj ökrökért utaztunk a Nagy-alföldre. Az öreg gulyás kint élt családjával a hatalmas legelőn, pontosan ilyen „sátorban”, mint amilyent lerajzoltam. Képzelhetitek, mekkora izgalommal léptem be vendéglátóink hajlékába! Még jóformán gyerek voltam, de a küszöböt átlépve ugyanúgy meg kellett hajolnom, mint a felnőtteknek.

- Miért, ez egy szokás volt talán?

- Olyan szokás volt, amit az is kénytelen volt megtenni, akinek nem volt szándékában.

- Hogy, hogy? – kérdezte Sarah.

- Olyan alacsonyan volt a szemöldökfa, hogy minden ember csak meghajolva tudott belépni a jurta belsejébe.

- Miért szabták ilyen alacsonyra a bejáratot? – kíváncsiskodott Tom.

- Pontosan azért, hogy mindenki, aki belép, a meghajlásával adja meg a tiszteletet az ott lakóknak és a jurta szellemének. Fontos volt még az is, hogy ne lépjenek a küszöbre, mert az alatt pihen a jurta szelleme és nem szabad felébreszteni. Az ajtó keletre nézett és tilos volt kopogni.

Az építmény egy család szállásául szolgált, belsejében szigorúan kialakított rend uralkodott. Asztalt az étkezéshez nem használtak csak egy középre elhelyezett asztalkaszerű emelvényt, amelyre az ételt rakták és azt párnákon körülülve szedegették le és fogyasztották.

A jurtában a fő hely – középen, szemben a bejárattal – a családfőé volt. Tőle ballra helyezkedtek el a nők, jobbra a férfiak, a használatos eszközeikkel, fegyverekkel, szerszámokkal, edényekkel.  A vendégek a családfő jobbján, a kevésbé fontos vendégek a bejárat közelében helyezkedtek el.

- Miből készült ez az ősi hajlék? – kérdezte Fred, és Jóska erre is készségesen válaszolt.

- A tartószerkezete fából. Rudakból valamint többrészes összekapcsolható rácsból. A tetején volt egy tetőkarika, ami összetartotta a szerkezetet. Azon a részen távozott a tűzhely füstje a középen elhelyezett tűzhelyből.

- Miből volt a sátor borítása? – érdeklődött Sarah.

- Lehetett állatok bőréből is, de a legelterjedtebb a nemez volt, amit juhok gyapjából összetömörítettek és nyújtottak lapokká. A nyújtás úgy történt, hogy lovak után kötötték az összehengerelt birkaszőrt és vágtattak vele a sztyeppén. A jurta belsejét szőnyegekkel tették szebbé. Akasztottak szőnyegeket a falra is és jó párat leterítettek a talajra is, amely egyaránt szolgálta a szigetelést és a kényelmet.

Még sokáig beszélgettek. Szóba kerültek a hunok, mint a Habsburgok által tagadott és tagadtatott őseink, majd a finn-ugor elmélet.

- Hát nem ti vagytok a hunok? – kérdezte Fred. Úgy is hívják az országotokat, hogy Hungary, akkor én ezt nem értem.

- Az a fő, hogy mi, magyarok értjük, tudjuk, és érezzük, hogy mi honnan származunk. Tudjuk, hogy ki volt Attila, ki volt Csaba vezér, kik a székelyek és kik vagyunk mi. Ezt a hitet nem vehetik el tőlünk hatalmi szóval. Ez a hit kell, hogy összekovácsolja nemzetünket és újra felemelt fejjel élhessünk a nemzetek nagy táborában. – Utolsó mondatát lehet, hogy már csak hozzáálmodta mondandójához, mert az álom erősebbnek bizonyult az embernél.

 

A dühöngő télnek esze ágában sem volt visszahúzódni, legfeljebb időnként hosszabb- rövidebb szünetet tartott, de csak azért, hogy erőt gyűjtsön, és újabb rohamot indítson erdő, mező, állat és ember ellen. Egy napon alábbhagyott a szélvihar, még a nap is megmutatta magát a kitisztult égbolton. A szállásuk börtönéből félénken merészkedtek ki a gép elé épített előtéren keresztül a szabadba. A tisztáson, mint ahogy már korábban is megtapasztalták, nem voltak hófúvások, mert a szél lekotorta a havat egyenesen neki az erdőnek, ahol a természetes akadály miatt magas torlaszok keletkeztek. Először Bill lépett ki az előtér farönkökből ácsolt ajtaján, de abban a pillanatban vissza is hőkölt, és elordította magát:

- Hozzatok fegyvert! Egy medve van a fal mellett!

Azonnal szaladtak a puskákért, óvatosan merészkedtek ki, de már csak a medve nyomait találták a megdermedt hóban.

- Lelépett a bestia! – állapította meg Tom, ami magában még nem lenne nagy baj. Jobb is, ha elment, nem biztos, hogy jó élmény összeakadni egy téli álmát megszakító mackóval.

- Nézzétek csak! – irányította Sarah a fiúk figyelmét a hóba süppedt néhány húsdarabra. – Ez a jószág elejthetett valami vadat, és itt fogyasztotta el a szomszédságunkban, mi pedig észre se vettük, mert békésen aludtunk.

- Ne csodálkozz doki! A szél is bömbölt egész éjjel, csak most, nem régen hagyta abba, hát persze, hogy nem vettük észre.

A fiúk átvizsgálták a gépet körülvevő palánkot. Azonnal feltűnt, hogy az előtérből nyíló élelmiszertároló fala, amely jó kétméternyire kinyúlt a palánkon túlra, ki lett feszítve.

- Ellopta az összes húst a bitang! – húzta össze szemöldökét Bill.

- Hogyan tudta mindet elhordani? – értetlenkedett Tom.

- Csak több részletben – vélte Bill. - Volt rá ideje, akár több napon keresztül is idelopkodhatott, mert mi a külső zajok miatt nem vettük észre.

- Ja, és már napok óta nem kellett járnunk a kamrában, mert előre, legalább egy hétre valót bevittünk a gép fagymentes végébe.

- Ez a cammogó, nagy feladat elé állított bennünket, most, mehetünk vadászni! - határozta meg Sarah az előttük álló feladatot.

- Menjünk, keressük meg, és lőjük le! – lelkesedett Fred, és a többiek helyeseltek.

- A fenét! – hűtötte le a doktornő a kedélyeket. – Medvehúst akartok enni? Mert én nem! Szarvast vagy vaddisznót kell lőnünk, de még ma! Egy valaki itthon marad, vigyáz a tűzre, a négy fő pedig két csapatra oszlik, és elindul két irányba, és Isten áldásával talán tudjuk pótolni elvesztett élelmünket. Mindegyik csapatnál legyen egy karabély és egy géppisztoly, elegendő lőszer, és egy-egy szánkó.

Saráht hamar meggyőzték, hogy ő lesz a tűzfelelős, ő vigyáz a házra. Tom és Jóska a tisztáson, a mocsár szélén déli irányba, Bill és Fred északnak haladt. Lábukra kötözték a hótaposót, és azzal valamivel könnyebben győzték le az útjukba kerülő akadályokat. Már jó ideje kutyagoltak, de egyikük sem találkozott vadászszerencséjével. Eredmény nélkül tértek haza. Ugyanez volt a következő napon is, majd egész héten. Nagy nehezen sikerült Jóskának lelőnie egy vadlibát, Billnek egy vadnyulat, utána napokig megint semmi. A tél ismét megmutatta erejét, folytatódott a nagy havazás, a nehezen elviselhető hideg. Az élelmiszertartalékok, amelyből a kóbor medve jóvoltából már egyébként is hiányzott a hús, erősen megcsappantak. A dühöngő hóviharok véget vetettek a vadászatoknak, az utolsó grammnyi hús, de még a konzerv is elfogyott, a kis csapat kénytelen volt vegetáriánus étrendre térni. Rizs, liszt, szárított gomba, gyümölcs és lekvár még akadt bőven, de az ember legfőbb tápláléka ősidők óta a hús, és az egyre jobban hiányzott a szervezetnek. Sós vízben főtt gombát és rizst ettek, pogácsaszerű tésztát sütöttek a kályha tetején, amit aszalt gyümölccsel és lekvárral ízesítettek. Ez az ínséges időszak hetekig folytatódott, míg végre a kegyetlen tél engedett szorításából, és puskát foghattak a vadászok. Újra egy-egy párost alkottak, ugyanabban a felállásban, mint korábban, és nekilódultak a nagyvilágnak. Most Tom és Jóska északnak indult, a másik két srác délnek.

Bill és Fred kis tavuk vonalában haladtak, amikor megpillantották a vaddisznókat. Csendben vonultak, a két vadásztól nagy távolságra. Legalábbis az állatok megítélése szerint voltak távol. Nem ismerték a puskát, talán még emberrel sem találkoztak, veszélyérzetük jelzőrendszere a távoli emberek látványától még nem lépett működésbe.

- Milyen messze lehetnek? – kérdezte Fred.

- Talán 200 méterre - felelte Bill.

A leszúrt ágasba illesztve fegyverét célzott és lőtt. A szétriadt csordából egy állat oldalt vágódott, és ott maradt a hóban. Óvatosan közelítették meg a fekvő disznót, és a nagy, élettelen testet felrakták a szánkóra. Minden nehézség nélkül értek haza a zsákmánnyal, ahol a tűz őrzőjével latolgatták a zsákmány súlyát. Hárman három véleményen voltak, ezért abban maradtak, hogy teljesen mindegy, hogy hány kilós, az a lényeg, hogy annyi húshoz jutottak, amely kitart egy jó ideig. Kint, a gép előtt nyúzták, bontották, zsigerelték. A fiúk lámpafénynél fejezték be a munkát, Sarah pedig ezalatt a disznó lekerített pecsenyéjéből jó néhány darabot sütött meg.

- A sózást majd holnap végezzük, most egyetek! – invitálta a két dolgos embert.

- Felesleges lenne sózni, ebben a kamrában azonnal megfagy, és csak akkor enged ki, ha bevisszük a melegre – érvelt Fred. - Inkább erősítsük meg a kamra oldalát, nehogy a medve újra meglepjen bennünket!

- Tudod mit? Éjszakára vigyük a húst a repülő fűtetlen végébe, ott biztonságban van, és ott is csonttá fagy reggelre!

- Igazad van Bill! – fogadta el az ésszerű javaslatot Fred, - csak daraboljuk fel, mert ha egyben fagy meg, nehezebben tudunk vele bánni!

A pecsenye elfogyasztása után úgy belemerültek a porciózásba, hogy nagy igyekezetükben túl kis adagokra osztották az egészet. Fred ránézett az órájára, elmúlt éjfél. A másik két vadász még nem érkezett vissza a zsákmányszerző útról.


II.

12.A csodaszarvas legendája

 

Tom és Jóska bemerészkedtek az erdő fái közé. Néhány fajdot és fácánt leszámítva nem találkoztak elejtésre érdemes állattal. Nekik megkegyelmeztek, mert a fegyver dörrenésével nem akarták elriasztani a nagyobb vadakat. Helyenként térdig, néhol derékig érő volt a hó, a fenyőfák zöld tűlevelei ki sem látszottak a fehér takaró alól. A fák közé időnként fényes sugarakat bocsájtott az egyébként erőtlen, melegítésre képtelen nap. Csupán fényével nyaldosta a hó rengeteget, a meleg elveszett valahol magasan a felhők felett.

A vadászok talpa alatt nyikorgott a vakító hó. Meg-megálltak, füleltek, nézegették a nyomokat, és sehogy sem értették, hogy hová tűntek „szigetük” erdőlakói. Jóska fejtette meg a rejtvényt.

- Tudod, miért látunk kevesebb állatot, mint a tél beállta előtt? – kérdezte Tomot.

-Talán azért, mert a hideg elől elbújtak a vadak.

- Ez is lehetne egy magyarázat, de én a legfőbb okot abban látom, hogy a szigetünk megszűnt sziget lenni. Befagyott a minket körülvevő mocsár, és lehet rajta közlekedni. Amíg élt a mocsár, a szigeten kevés ragadozó volt. A fagyok beálltáig csak egyszer találkoztunk farkasokkal, amikor Fred lepofozta őket, egyszer medvével és a bocsával, amelyiket kimentettük a gödörből. Ezenkívül nem láttunk húsevőket.

- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Tom.

- Csupán arra, hogy ezen a területen, amíg a mocsár be nem fagy, csak néhány ragadozó marad, talán annyi, amennyi fenn tudja tartani magát az itt lévő állatokból. A többi állatból pedig annyi marad itt, amennyinek elegendő az itt található élelem. A többi kivonul innen, mire ismét megjelenik az ingovány.

- Honnan tudják a vadak, hogy melyiknek kell itt maradni?

- Azt nem tudom, csak feltételezem, hogy a természet így szabályozta az erdőlakók együttélésének rendjét.

- Tehát most van az az időszak, amikor nagyobb számban megjelenhettek a ragadozók – medve, farkas, tigris, és ennek hatására a szarvasok és a többi állat nagy része elhagyták eddigi otthonukat?

- Igen. A bennünket megtámadó farkasok is már a fagyokat kihasználva jöhettek ide.

- A Fredet megtámadó ordasok pedig állandó lakói lehettek a szigetnek.

- Így van  – bólogatott Jóska.

Közben haladtak, körülöttük magasra nőtt fenyőfák roskadoztak fehér terhük alatt. Már kezdte őket zavarni, hogy bármerre néztek, mindenütt a vakító hó és az alóla előbukkanó fenyőágak haragos zöld színe látszott. Az egyik fáról azonban, szinte világított a fajdkakas tollainak káprázatos szépsége.

- Maradj Tom, ne mozdulj! - állította meg Jóska a lengyel fiút. - Megpróbálom lelőni ezt a madarat!

- Elriasztod a nagyvadakat még a környékről is! – húzta vissza Tom, de amikor meglátta, hogy mit tart barátja a kezében, elmosolyodott és hagyta a történéseket.  A magyar gyerek egy csúzli ágasát szorongatta, majd valamit a bőrbe helyezett, és az a valami halk berregő hangot adva egyenesen a tűleveleket legelő madár oldalának csapódott. A tarka tollú test kalimpálva esett a hóba, és pár pillanattal később belekerült a szánkóra kötött tarisznyába.

Jóska most egy kis időre a gyerekkorban érezhette magát. Ugyanazt az izgalmat élte át, mint annakidején a falujában, amikor a biciklibelsőből készült csúzlijával, kaviccsal lelőtte az első vadgalambot és az első fácánt. Az a biciklibelső gyenge tákolmány volt ehhez, a felnőttfejjel, szakszerűen összeállított madarászó fegyverhez képest, amelynek a repülőn talált nyers tömítőgumi volt az alapanyaga, és súlyos csapágygolyó a lövedéke.

Szegényes vadászzsákmányukkal a szánon folytatták a vadak becserkészését, négylábú azonban nem akadt az útjukba. Elhatározták, hogy hazatérnek, amikor a fák közt egy szarvas bukkant fel. Nem ló pofájú jávorszarvas, hanem egy igazi, szép küllemű, világos szőrű agancsos. Tom vállához emelte puskáját és lőtt.

- Nem találtam el! - sziszegte, és újra lőtt. - Ezt nem hiszem el! Alig 200 lépésnyire van tőlünk és mellé lőttem! – korholta magát a puskás ember.

Jóska meg se próbálta célba venni a géppisztollyal a távolodó gyönyörű jószágot. Ezt a szerkezetet nem erre találták ki, és valahogy nem is tartotta illendőnek, hogy sorozatlövő fegyverrel hadonásszon egy ilyen meseszép teremtmény előtt. Mindennek meg kell adni a módját! A büszke állat eltűnt előlük a fák között, maga mögött hagyva patáinak nyomát, mint valami felhívást, amelynek szövegéből mindkét harcos egy és ugyanazt olvasta ki:

- Gyertek utánam! Kövessetek!

Ők pedig nem tudtak ellenállni a bíztatásnak. Követték a szarvast az erdő sűrűjébe, onnan a tisztásra, majd ismét a fák között, és azon vették észre magukat, hogy a csonttá fagyott mocsárban haladnak. Előttük, mint irányt mutató apró nyilak jelölték be a hótakarót a mesebeli agancsos patáinak nyomai, melyek húzták, vonzották maguk után az üldözőket, akik rendíthetetlenül haladtak a hepehupás mocsáron át. Talpuk már egészen hozzászokott a buckás, egyenetlen talajhoz, a nád és a sás megfagyott csomóihoz, melyekben sokszor megbotlottak, megcsúsztak és estek-keltek. Már órányit mehettek kerülgetve az akadályokat, aztán még félórányit, és nagy izgalmukban fel sem tűnt nekik, hogy átkeltek azon a tengeren, amely hónapokig fogva tartotta őket. Tom észlelte először, hogy a talpa alatt valahogy más a talaj, és a legnagyobb lelki nyugalommal jegyezte meg:

- Kijutottunk!

- Hová jutottunk ki?- nézett barátjára Jóska.

- Talán honnan jutottunk ki! – játszott a szavakkal a jó barát. – Csak annyit akartam, mondani, hogy megszűnt az ingovány. Ez a néhány kilométer választott el bennünket a szabadságtól.

Ekkorra már Jóska is felfogta, hogy a befagyott iszaptengeren átjutva elhagyták rabságuk helyét. A gyorsészjárású magyar gondolatai egészen máshol kalandoztak. Az a szarvas, azzal a büszke tartásával, a majdnem fehérbe hajló világos szőrzetével nem hagyta nyugodni. Olyan érzése volt, mintha már látta volna ezt a mesés állatot. Lassított léptein, majd megállt és barátja felé fordult:

- Állj meg cimbora! Mondanom kell valamit! Ezzel a szarvassal valahol én már találkoztam. Láthattam vagy csak hallhattam hasonlóról? Nem tudom, de végig az motoszkál bennem, hogy nekem ismerős ez a helyzet!

- Miféle helyzet?

- Minden, ami ma történik velünk. Olyan, mintha egy filmet néznék, amit korábban, nagyon régen már láttam. Ismerős a történet, és ismerős a főszereplő.

- Olvastál valamikor szarvassal kapcsolatos könyvet?

- Nem emlékszem.

- Verset, novellát, mesét, mondát?

- Sok mesét olvastam Benedek Elektől. Ő a kedvencem, nagyon szeretem utánozhatatlan  székely meséit. Nem emlékszem köztük olyanra, ami a mai nappal kapcsolatba hozható lenne.

- A mondavilágotokban sincs szarvassal kapcsolatos történet?

- Nem jut olyan sem eszembe.

- A rajzaid között több helyen is láttam szarvast. Az egyik különösen tetszik nekem, amelyiken két lovassal együtt ábrázolod. Ezt miért rajzoltad? – kérdezett rá gyanútlanul  Tom.

- Az csak Hunor és Magyar legendája, ami arról szól, hogy…  Atyám! Egyfolytában ez a kép van a szemem előtt! Ezt a képet láttam ma megjelenni! A menekülő szarvast, az őt üldöző két harcost! Úgy repült előlünk ez a csodás lény, mint a régmúlt időkben az a mondabeli az őt követő őseink elől! A saját rajzaimon kívül sehol nem láttam ezt, vagy hasonló képet, de hallottam a mondát, és olvastam is. A címe: Rege a csodaszarvasról. Az egyik legszebb mondánk.

Még jó darabig követték a patás nyomait, aztán olyan helyhez értek, ahol egész csorda vonulhatott át, mert sok kisebb és nagyobb láb lenyomata látszott a hóban, amelyek között teljesen elvegyült a hajszolt állaté.

- Pihenjünk egyet, és úgy induljunk vissza, talán még sötétedés előtt elérjük az erdei menedékházunkat! – utalt Jóska a nem rég megtalált repülőroncsra.

- Együnk is valamit - mondta Tom, elharapva mondata végét. Először ijedt arcot vágott, majd lekapta válláról a puskáját.

- Mi történt?- kérdezte Jóska, de már ő is észrevette a feléjük közeledő medvét. Talán 40-50 lépésre lehetett tőlük. – Miért nem lősz már Tom?

A lengyel fiú nem lőtt, és a magyar is csak elbővülten szorongatta fegyverét, mert olyant láttak, ami három élet során is legfeljebb egyszer eshet meg. A medve, amikor meglátta a két embert, rájuk nézett, egyik mancsát a pofája elé tette, és fejét óvatosan csóválgatva leskelődött ki mögüle. Ezután eltakarta a szemeit, és mint egy huncut kisgyerek kukucskált, incselkedett a katonákkal. A mutatványt egy szabályos előre és hátra bukfenccel folytatta, és két lábra állva, cammogó mozgással eliszkolt abba az irányba, ahonnan jött.

- Tyű, a nemjóját! – kiáltotta el magát Jóska. - Bárhogy is nézem, mára bőven kijutott a csodákból! Hová kerültünk? Meseországba?

- Már azon sem csodálkoznék! Menjünk a medve után, hátha más érdekességet is találunk!

 

A hatalmas barna állat lomha léptekkel haladt követői előtt, néha hátrafordult, és hol az egyik, hol a másik mancsával integetett vissza, néha vetett egy-egy bukfencet, majd táncoló mozdulatokkal folytatta útját, aztán a fák és bokrok takarásában eltűnt figyelői szeme elől.

- Nézzünk be a bokrok mögé is! – javasolta Jóska.

A látvány sokkolta őket.  Egy faluhoz értek, előttük faházak, kör alakú, földbeásott házak és két jurta állt. A medve odament az egyikhez, és nagy tappancsával bedörömbölt. Nyílott az ajtó, és egy süveges, kaftános férfi lépett ki rajta. Pontosan olyan, mint amilyennek Jóska rajzain a honfoglaló magyarokat ábrázolta. Ugyanaz a mandulavágású szem, mint a skicceken. Aztán megjelent egy idősebb ember és egy fiatal nő, ők is szakasztott másai Jóska vázlatainak. Tomot áramütésként érte a látvány. Nem értette, valóban észleli-e az elé táruló látványt, vagy érzékszervei felmondták a szolgálatot, és csak képzeletében létezik a hirtelenjében felbukkant világ. Bizonytalanságának hangot is adott:

- Álmodom, vagy valóban Meseországba kerültünk? Barátom, megelevenedtek a rajzaid!

-  Csípjél meg Tom! Szeretném tudni, de leginkább hinni, hogy ébren vagyok! Ha álmodom, akkor ez egy szép álom, de ha ébren vagyok, akkor… Tudod, most mi történik velünk? – kérdezte szinte magánkívül Jóska.

- Igen, sejtem! Lehet, hogy te most megtaláltad ősi rokonaidat?

- Lehet! Ezek a jurták, ruhák pontosan olyanok, mint amilyeneket őseink használtak. Talán ezek az emberek azoknak a magyaroknak lehetnek a leszármazottai, akik nem követték a honfoglalókat nyugatra?

A magyar fiú megtörölte a hideg idő ellenére verejtéktől gyöngyöző arcát, ezzel a mozdulattal igyekezett hónapos szakálláról eltüntetni a ráguruló néhány könnycseppet is.

Szíve a torkában dobogott, amikor elindultak a mesés világ felé.


13. Álom vagy valóság?

Meglátva a két idegent a kis erdei falu minden lakója kisereglett a díszes jurta elé. Meghajolva üdvözölték a jövevényeket, és elégedetten nyugtázták, hogy ők is tisztelettel viszonozzák köszöntésüket. Egy idős, szakállas, szőrmés süveget és kaftánszerű meleg kabátot viselő ember érthetetlen nyelven szólt hozzájuk, és amikor látta, hogy beszédét nem értik, odaintett magához egy öreget, aki egy másik nyelven igyekezett kapcsolatba lépni a két fiúval. Sikertelenül. Két nemzet gyermekei lehettek, amit az eltérő arcvonásokból és a némileg különböző ruházatból is meg lehetett állapítani. Jóska ilyen szabású arcokat, szemeket, öltözetet, építményeket csak otthon látott, egy képeskönyvben, amit féltve őrzött gyerekkorától. Régi hun és magyar mondákat tartalmazott. Tom pedig csak Jóska rajzain találkozott hasonlóval.

A falusiak beinvitálták őket abba a jurtába, amelybe a medve bekopogott. Az alacsony ajtón csak meghajolva lehetett belépni. Még odakint Jóska felhívta Tom figyelmét, nehogy a küszöbre lépjen, mert ott lakik a jurta szelleme, és nem lenne illendő nyugalmában megzavarni.

A nagy, téliesített, sátorszerű építménybe belépve a talajra leterített szőnyegeket és állatbőröket, középen egy tűzhelyet láttak, felette a nemezborításon egy nyílást hagytak, aminek az elszíneződésből is nyilvánvaló volt, hogy a füst kivezetésére szolgált. A tűzhely egyik oldalán a teafőzéshez és a főzéshez használatos edények, a másikon pedig az étkezéshez használt asztalka állt. A sok párna ülő - és fekvőhelyként szolgált. A jurta vázát képező rácsra aggatták a használati tárgyaikat, fegyvereiket és egyéb eszközeiket. Azonnal látszott, hogy ez az ezeréves hagyományt képviselő, ősi, könnyű építmény nem lakás céljára szolgált, hanem valamilyen közösségi szerepe lehetett. Idővel kiderült, hogy itt tartották a megbeszéléseiket, talán még itt is imádkoztak.

Az érkezők és az itt lakók kézzel-lábbal igyekeztek megértetni egymást. Jóska mindenáron el szerette volna mesélni, hogy repülőjük lezuhant a mocsáron túl, most pedig vadászni indultak, és a megsebesített szarvas elmenekült előlük. Valahol bolyong az erdőben, lehet, hogy már el is vérzett. Úgy tűnt, hogy a hallgatóságuk megértette ittlétük okát, amire sajnálkozó arckifejezésükből következtettek.

Hamarosan étel került az asztalra. A fiúknak azonnal szembeötlött, hogy a jelenlévők csupa férfiak, az asszonyok nem vettek részt a vendégek fogadásán. Sült birkahúst szolgáltak fel, lepényszerű kenyérrel, és nagyon ízletes szószt kínáltak mellé. A befejező fogás valamilyen ismeretlen gyümölcs, aszalva. A legvégén csészeszerű edénykékben kumiszt szolgáltak fel, amire annak ellenére, hogy soha nem ivott még, rájött a két európai.

A vacsora befejeztével folytatódott a jelbeszéd a népek egymás közelébe sodródott gyermekei között. A legöregebb ember, aki talán a közösség vezetője lehet, rámutatott magára és a jurtában lévő, hasonló öltözetű emberekre és hangosan, hangsúlyosan többször is kimondott egy szót: kazak. Majd rámutatott a kicsit arcra és öltözködésre eltérő emberekre a mongol szó kíséretében. Ezt utóbbit értette Jóska, értette Tom. Hogyne értették volna! Melyik európai nép ne hallott volna a mongolokról és a tatárokról, akik végigrabolták a keresztény Európát évszázadokkal ezelőtt? A kazak megnevezés egyiküknek sem mondott semmit. Soha nem hallották ezt a szót, de most, hogy az öregember kimondta előttük, azonnal megértették: itt, ebben az ősi nemezsátorban a vendéglátóik egy része kazak, a másik fele pedig mongol. Jóskának lázasan dolgozott az agya. Ezek az emberek feltűnő módon hasonlítanak az ősmagyarokra. Hasonló az arcuk, és az öltözékük is szinte teljesen olyan, mint a magyaroké Árpád korában.

- Lehet, hogy, akiket kazaknak nevez a fehérszakállú öreg, valójában a mi ősi rokonaink, akik másik irányt választottak a nagy vándorlás idején? Ez a hasonlóság nem lehet véletlen! Na, de kire hasonlítanak? Azokra a rajzokra, amelyeket a Mondák könyvében láttam! A mostani magyarok nem így néznek ki! Nekem is hasonlítani kellene rájuk. Mi az oka, hogy nem így van? – a Jóskában felmerülő kérdésekre Tomnak sikerült elfogadható magyarázatot találni:

- Egy évezrede él a magyar nemzet a Kárpát-medencében. Tudod, hogy ez mekkora idő, hány emberöltő? A te néped is, akárcsak az én szarmata őseim ez alatt az időszak alatt több alkalommal házasodhattak a környező országok nációival, mígnem kialakult ez az arcforma és testalkat. A magyarok arca hasonló, mint a legtöbb európai emberé. Egy külföldi nem tudná megállapítani, hogy melyikünk a magyar vagy a lengyel, olyan nagy átalakulás zajlott le európaiságunk hosszú évszázadai alatt. A vendéglátóink nem vándoroltak más közegbe, ők itt maradtak ezen a vidéken, és megőrizték hagyományaikat, és mivel nem történt más népekkel keveredés, az arcvonásaikat is.

-  Szerinted lehetnek a kazakok a rokonaink?

- Azon ismeretek alapján, amikkel eddig rendelkeztem, és amelyek ma rám zúdultak ki merem jelenteni, hogy nagyon nagy a valószínűsége.

- Jó lenne megtudakolni, de nem tudom elmagyarázni nekik, hogy mit akarok.

- Segíthetek?

- Hát persze!

És Tom a világ legegyszerűbb módján elmagyarázta a kis asztalt körbeülő embereknek, hogy honnan jöttek. Magára mutatott,  és nyomatékosan mondta ki a lengyel szót. A vendéglátók tudomásul vették, látszott a tekintetükön, hogy soha életükben nem hallották ezt a szót, de nagyokat bólogattak, és hangosan adták egymás szájába a szót:

- Polák.

 Örök rejtély, hogy mire gondoltak közben. Talán arra, hogy a népe nevét mondta a vendég, vagy talán a sajátját? Következett Jóska bemutatása. Tom izgalmában a magyar szót angolul mondta:

- Hungarian. – A jelenlévők arcán látszott, hogy ezt a szót sem hallották még soha. Közben Tom rájött, hogy a magyarok másként nevezik magukat, ezért úgy is megismételte:

- Magyar.

Erre már felkapták a fejüket a férfiak. Többször is megismételték, kissé más hangzásban:

-Madjar, madjar.

A saját, a fiúk számára ismeretlen nyelvükön lázas beszélgetésbe kezdtek, amelyből többször is kihallott a magyar szó madjarrá módosult változata.

Időközben beesteledett, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a két vendégnek maradnia kellett. Az öreg szakállas, akiről már annyit tudtak, hogy ő a falu feje, kijelölte a hálóhelyüket egy két helyiségből álló faházban. Látszott az épületen, hogy már régóta nincs lakója, friss takarítási nyomok látszottak a padlón, falakon. Amíg a férfiak a jövevényekkel társalogtak, az asszonyok alaposan kitakarították a „vendégházat”. A falu feje a két katonát bekísérte, és néhány kézjellel jó éjszakát kívántak nekik.

A fiúk nem tudták lehunyni a szemüket, sokáig beszélgettek. A kályha ontotta a meleget, s a  kinti nagy hideg ellenére a szobában kellemes volt a hőmérséklet. Jóska teljesen elvarázsolódott a történtektől.

- Bárhonnan közelítek a témához, mindig csak odajutok, hogy ezek az emberek a rokonaim. Ha távolról is, de egy tőről fakadunk, valamikor őseink együtt vándoroltak az övéikkel, a nagy pusztában!

- Én sem tudok másra gondolni - fűzte hozzá Tom. – Láttad, hogy reagáltak a magyar kifejezésre? Teljesen felcsillant a szemük, amikor meghallották.

- Egyre jobban hiszek benne, hogy ezeknek az embereknek is a régi magyarok az őseik! Vagy, közös őseink lehetnek, olyanok, akikről még soha nem hallottam.

- Minden lehetséges - felelte Tom, akin már erőt vett a fáradtság a sok izgalomtól. Szemei  félig lecsukódtak, amikor álomország kapujából visszaszólt Jóskának:

- Dobranoc!

Jóska elmosolyodott, amint lengyel nyelven hallotta meg a „jó éjszakát” köszönést. Még jó darabig a mögöttük álló nap eseményei jártak a fejében, gondolatai valahol az őshazában kalandoztak, majd leteperte őt is az álom.

Arra ébredtek, hogy a kis faház, dacára az elalvás előtt megrakott kályhának, ugyancsak kihűlt. Tom belepillantott a vályogból rakott fűtőalkalmatosságba, egy fadarabbal parazsat keresett, de már csak szürke hamut talált. Kipillantottak a pici ablakon. Odakint zajlott az élet, nők és férfiak jöttek-mentek a házak között, tették a dolgukat. A két európai akkor lépett ki, amikor a ház előtt éppen egy nagyobb juhnyájat tereltek. Az egyik birka ránézett Jóskára, és odament hozzá. Megállt előtte, bégetett egy sort, és a magyar megsimogatta a gyapjas fejet. A jól megtermett állat nem tágított mellőle, Jóska leguggolt vele szemben, és megvakarta a füle tövét. A juhász egy ideig érdeklődéssel nézte, majd odament a magyar fiúhoz, beszélni kezdett hozzá.

- Nem értem – rázta a fejét  Jóska, de a férfi tovább beszélt hozzá, rámutatott az oldalán lógó tiszti tőrre, és karjának mozdulatával kérte a kést. A katona kivette azt a tokjából, és a nyelével előre átadta a birkák terelőjének. Tom is figyelte a fejleményeket, de barátjához hasonlóan ő sem sejtette, hogy mi sül kia dologból. Hamarosan megtudták. A juhász egy mozdulattal leküldte a jószágot a földre, lábával a fagyos talajhoz szorította a fejét, és az éles kést a nyakába szúrta. A kést, mielőtt visszaadta gazdájának, megtörölgette a gyűrűs bundában, és mint akinek eddig tartott a feladata, rámutatott a kimúlt ürü testére, jelezve, hogy az most már a két vendégé, és kezeit arca elé emelve meghajolt a két meglepődött férfi előtt. A falu előjárója jelbeszéddel erősítette meg, hogy a birka ajándék, és nagyon jó szívvel adják.

- Jóska, ezek az emberek olyan barátságosak és önzetlenek velünk, az lenne az illendő, ha mi is adnánk nekik valami ajándékot! – javasolta teljes meggyőződéssel Tom.

- Nézzük át, hogy mivel tudjuk honorálni a vendéglátást, és ezt a nagylelkű adományt. Megvan! Van a hátizsákomban egy doboz leves por, egy doboz barackkompót, és egy darab gyümölcsíz, ezenkívül nekik adom a zsebkésemet! - oldotta meg a problémát Jóska.

- Ugyanezek vannak nálam is! – ujjongott Tom, és éppen elő akarták szedni a holmikat, amikor beinvitálták őket a jurtába, ahol már szorgos asszonyok asztalra rakták a reggelit. Ismét birkahúst fogyasztottak, csak másképpen elkészítve, és juhtúróval töltött lepényt, amit mézzel ízesítettek. Jól belakmároztak. A reggeli végeztével, jelbeszéddel megköszönték a jó embereknek a kedves fogadtatást, és kicsit izgulva az ajándéknak szánt eszközök kicsinek ítélt értéke miatt, átnyújtották vendéglátóiknak a málhazsákból előszedett tárgyakat. Igazi örömöt nem lehet színlelni, az a lélek mélyéről jön. Annyira lekötelezve érezték magukat a falu lakói, hogy szinte azt képzelték, hogy amit ők adtak ajándékot, sokkal kisebb értékű, mint a kapott holmik. A két fiú alig tudta meggyőzni őket, hogy le ne vágják a másik, kiszemelt birkát is. Búcsúzóul Tom elmutogatta, hogy szívesen látják őket vendégül. Minden úgy értelmezték, hogy tartsanak velük, mert a falu feje és két másik férfi egészen hazáig kísérte a kedves vendégeket.


A hazavezető út sokkal rövidebbnek tűnt. A szánkó a nagytestű ürüvel könnyen siklott a fagyos havon. Hamarosan feltűnt a „repülőgépszálló”, alig félóra, és hazaértek.

Sarah vette észre a távolban felbukkanó öt alakot. Először arra gondolt, hogy idegenek, a távcsővel azonban felismerte két társukat.

- Ki lehet velük a másik három ember?- kérdezte Billéket, természetesen választ nem várva a feltett kérdésre.

- Azt nem tudom, hogy kik ezek az emberek, de egy biztos, rajtunk kívül mások is élnek a környéken! - állapította meg Fred.

- Mi van, ha rosszban sántikálnak? – aggódott Sarah.

- Minden rendben lesz, ha odafigyelünk mindenre - felelte Fred, és pisztolyát könnyen elérhető helyre rejtette a ruhájába. Hasonlóan cselekedett Bill és Sarah is. Lehet, hogy jó emberek, de az ördög nem alszik!

Tom, Jóska és a három idegen megérkeztek a szálláshoz. Miután biztonságba helyezték az ajándékba kapott birkát az elébük sietők nevében Bill behívta a vendégeket a repülőbe.

-Bemutatom újdonsült barátainkat - mondta Tom, és gyorsan hozzátette: - a magyarok rokonai.

Az ismerkedés, akárcsak a faluban, itt is huzamosabb időt vett igénybe. Sarah elképedve nézte a három férfit, akik a megszólalásig hasonlítanak a Jóska rajzain lévő ősmagyarokhoz. Önkéntelenül odapillantott az asztalon heverő grafikákra, amelyek közül a legfelső egy jurtát és előtte álló két férfit ábrázolt hasonló ruhában, mint a jövevények. A falu előjárója is ránézett a rajzra, és mondott valamit az asztalnál vele együtt ülő társainak. Ők is ránéztek a lapra, majd egymásra. A kis öreg a papírra mutatott, majd saját magára és a társaira, nyilvánvalóan azt akarta megtudni, őket ábrázolja-e a rajz. Jóska értette a kérdést, és fejét rázva felelte, saját magára mutatva:

- Magyar!

- Madjar? – kérdezte az öreg.

Jóska bólogatott:

- Aha, madjar.

A vendégek kézmozdulataikkal adták tudtukra, hogy szeretnék megnézni a rajzokat.

-Madjar! – ismételgették, tanulmányozva a képeken lévő embereket és tárgyakat.

Jóska valamennyi rajzát ajándékba adta új barátaiknak, akik nagy örömmel rejtették a vállukon átvetett tarisznyába.

Ebédre is marasztalták újdonsült ismerőseiket. Az asztalra hal került rizzsel, amelyet néhány szem aszalt áfonya követett. A legvégén teát ittak, ami után a vendégek elmenni készülődtek. Feltűnt, hogy gyakran rápillantottak az asztalra helyezett sótartóra és cukortartóra. A nézésükben volt valami sóvárgás, egy nehezen titkolható vágy a két termék után. Sarah észrevette, intett Frednek, és a raktárból behoztak 10 kilónyi sót, némi lisztet és cukrot, amit átadtak a hálálkodó távozóknak, akik a súlyos terhet csak a kölcsönkapott szánkóval tudták hazaszállítani.

 

-.-

 

Jóska nehezen tudott napirendre térni az elmúlt napok eseményei fölött. Sokként érte a megéltek sorozata: a táncoló, betanított medve, a szarvas viselkedése, amely önkéntelenül is felidézte a Csodaszarvas legendáját,  aztán a kísérteties hasonlóság az ősi magyarok, valamint az erdei tisztáson talált emberek kinézete, öltözéke és jurtái között. Egyik pillanatban úgy érezte, mintha a mondák világába csöppent volna, a másikban, mint aki megtalálta a magyar nép annakidején másik irányba indult testvéreit.

-Lehet, hogy nyolc törzse volt a magyarságnak? Vagy talán még több, akik keletnek indultak, netalántán helyben maradtak? – zakatoltak agyában a megválaszolhatatlan kérdések. –Ezt a rejtélyt tudósainknak sem sikerült megfejteni, nem jutottak eredményre nagy utazóink se, akik hiába keresték vélt vagy valós testvéreinket. Létezhet-e, hogy most egyszeriben itt vannak, meg vannak, és egy egyszerű falusi gyerek bukkant rájuk? Ez csak álom lehet!  Egy csodálatos álom, amely, ha egyszer véget is ér, de legalább varázsolja hosszúra a mindenható! – fohászkodott a magyar fiú.

Másnap reggel odaállt Tom, aki kiolvasta szeméből a szándékát, és mielőtt elhangozhatott volna a kérdés, megadta a választ:

- Valóban találkoztunk azokkal az emberekkel! Voltunk a falujukban, és azóta engem is egyfolytában foglalkoztat a dolog. Teljes szívemből megértelek, és ahhoz, hogy tisztán lássunk, a végére kell járnunk mindennek.

- Mi lehet ez az egész? – kérdezte most már az asztalnál ülve a többieket is a zaklatott magyar fiú.

- Gondolkodtam én is – kapcsolódott a beszélgetésbe Fred, – és több elméletem is van.

- Halljuk! – sürgette Sarah.

- Kezdjük a meseszerűvel, azzal, amelyet Jóska hallani szeretne. A magyar törzsek közül nem mindegyik tartott Európa felé, hanem volt, vagy voltak olyanok, amelyek másik irányt választottak, vagy a sztyeppén, esetleg a tajgában telepedtek le.

- Ugye, szerinted is ez a legvalószínűbb! – ujjongott Jóska.

- Ez az egyik feltételezésem. A másik, ami szerintem inkább valószínű, hogy a sztyeppén és környéken élő népek kapcsolatban álltak egymással. Hasonlóak voltak a szokásaik, az öltözetük, és hasonló alkalmatosságokban laktak. Ma is több nép él Ázsiában, amelyeknek hasonló a ruházatuk, de még a jurtáik is.

- Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar törzsekből váltak le! –próbálta megerősíteni Jóska a neki tetsző elméletet.

- Lehet - felelte Fred, - de nagyobb a valószínűsége hogy találkoztunk egy másik nép néhány tagjával, de mivel nem tudtunk velük beszélni, nem tudhatjuk, hogy kik is ők valójában.

- Azért ez nem teljesen így van!- szólt közbe Tom. – Voltak a faluban emberek, akikről egyértelműen tudjuk, hogy mongolok. A másikakról, akik kazakoknak mondják magukat, nem tudunk semmit.

- Akkor nézzünk körül egy kicsit a világban! - vette át a szót Sarah, és levett az asztal melletti polcról egy térképet. Kinyitotta azon az oldalon, amely Szibériát ábrázolta, leterítette a katonák elé. – Eddig annyit állapítottunk meg, hogy valahol Szibériában vagyunk. Az eddigi ismereteinkből arra következtetek, hogy nem az északi részén, de talán még nem is a közepén, hanem az időjárási viszonyokból, a növény és állatvilágból következtetve, valahol délebbre. A repülővel megtett út nagyságából ítélve, körülbelül itt lehetünk – mutatott rá egy helyre, amely Oroszország déli része, esetleg Mongólia vagy Kína területe.

- Vagy pedig – kiáltott fel Bill, – olvassátok el, mi van ide írva! – és rátette a mutatóujját egy elnevezésre, de hangosan betűzte is a Mongóliától nyugatra, Oroszországtól délre eső terület elnevezését: Kazakisztán. Tehát van egy ilyen ország, és most, hogy erre rájöttünk, közelebb kerültünk a rejtély megoldásához. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy ezek a népek együtt élhettek a magyarokkal a nagy pusztában, de mivel ők maradtak is ezen a részen, és továbbra is hasonló életmódot folytattak, ezért az öltözetük és szokásaik keveset változhattak.

Bill fejtegetésével egyetértettek, egyedül Jóskát bántotta, hogy ki kellett lépnie a lelkében szépen felépített mesevilágból. Az elkövetkező napokban az ismét hidegre fordult időjárás miatt a szállásuk biztonságos falai közé kényszerültek. Megjavították megviselt hótaposóikat, készítettek az elajándékozott szán helyett egy újabbat. A vaddisznóbőrből bakancsaikra külső védőburkot gyártottak, és közben beszélgettek, meséltek magukról. Várták az idő nehezen elérkező jobbra fordulását. Nézegették a kis ablakokon át a vadul kavargó hóvihart, ami időnként csöndesebbre váltott, de csak azért, hogy utána még jobban recsegjen, ropogjon a csonttá fagyott világ. A vihar elültével a repülő foglyai kimerészkedtek fűtött menedékükből. Elsőként Bill lépett ki az előtér ajtaján, körülnézett és villámgyorsan visszatolatott.

- Ilyen hideget még nem éreztem! - mondta a meghökkent többieknek már a kályha mellett. Sajnálták, hogy nincs hőmérőjük, így csak találgatni tudták melyik számnál állna meg a higanyszál. Napokkal később ismét előbukkant a tűzgömb, amelyről már tudták, hogy ebben az évszakban hiába ragyog fényesen, a hője nem érkezik le a földre.

- Kimegyünk? – kérdezte Fred szabadba vágyakozó társait.

- Most már talán nincs annyira hideg! – bizakodott Bill.

- Nagyon öltözzetek be! – kérte őket a doktornő, és még néhány jó tanáccsal engedte útjára a fiúkat. Sokáig nézett utánuk, majd amikor már szem elől tévesztette őket nekilátott a lakás takarításának.

- Nézzük át a mocsár területét, olyan érzésem van, hogy a mi szarvasunk valahol ott húzta meg magát! – javasolta Tom.

- Szerintem inkább az erdőben! Ott több védelmet talál - vélte Bill.

- Amikor átmentünk Jóskával a mocsáron több helyen találtunk szilárd talajú tisztásokat bokrokkal, fákkal. Ezek kitűnő búvóhelyek. Gyakran járhat erre.

- Miből gondolod?

- A sok szarvaspata-nyomból, amit láttunk.

- Igazad lehet! – engedett Bill. – Menjünk a mocsárba!

És a négy „vadász” megkezdte a befagyott ingovány átvizsgálását a kámforrá vált szarvas után. Már több órája kutattak a nád, sás és a bokrok között, az agancsosnak azonban nyomát se látták, mígnem Fred felkiáltott:

- Idenézzetek, itt járt ez a becses állat!

És valóban a fagyos havon is jól látszott a szarvas patáinak lenyomata. Követték azokat, először keresztben, majd hosszában haladtak a járhatóvá változott süppedéken, de semmit nem találtak.

- Ne adjuk fel! – igyekezett Jóska rábírni társait, akiknek pedig ugyancsak elment a kedve a „csodaszarvas” üldözésétől. A többség akarata győzött, és elindultak hazafelé. Alig pár száz méter lehetett vissza a mocsárból, amikor Bill valamit észrevett az egyik tisztás bokrai között. Óvatosan közelítették meg a helyet. Ott állt előttük egy, a repülőjükről leesett fémkonténer, viszonylag jó, lezárt állapotban.

- Mi lehet benne? – kérdezte Fred.

- Nyissuk ki és megtudjuk! – felelte Jóska, és már tolta is csőre karabélyát.

- Azért ne olyan hevesen! – fordította el a puskacsövét Tom. –Mi van akkor, ha robbanó vagy gyúlékony anyag van benne?

- Másként pedig nem tudjuk kinyitni.

- Rendben van, kilőjük a zárat, de a lövés irányát úgy kell megválasztani, hogy ne menjen be a ládába a golyó.

Jóska alulról célozta meg a zárat úgy, hogy a lövedék csak a konténer kis részén haladt át. A szerkezet szétesett, az ajtaja pedig engedett a feszítésnek, szabaddá vált a belsejébe vezető út.

- Ami szemszájnak ingere! – kiáltott fel Tom.

Volt ott minden, amire a hajótöröttek vágynak, főleg élelmiszer. Cukor, liszt, rizs jó néhány zsákkal, sok-sok készétel és húskonzerv, valamint befőttek. Nem sokáig nézegették a talált kincseket, amennyit csak tudtak felpakoltak a két szánkóra, és hazaindultak. Kétszer is fordultak, és még így is maradt néhány zsák a nagy fémdobozban. A második fuvar szállítása már sötétben történt. Sarah lelkesen világított a petróleumlámpával a fiúknak.

- Ez a nagymennyiségű élelem hónapokra is elegendő – jegyezte meg elégedetten a doktornő.

- Olyan sokáig itt akarsz maradni? – incselkedett Fred.

- Dehogy akarok! Mégis megnyugvás, ha tele a spájz - vágott vissza Sarah.

- Vajon az én elveszett ládám előkerül e még? – sóhajtozott Tom.

- Milyen ládád veszett el? – érdeklődött Bill.

- Egy hosszúkás láda, amiben a cserebere fegyvereimet tartottam. A repülőn a most megtalált konténer tetején volt. Azzal együtt eshetett ki a gépből.

- Milyen fegyverek voltak benne? – kérdezősködött Fred.

- Három darab orosz fél - automatapuska, távcsővel, valamint két német villámgéppuska és nagyon sok lőszer, és egy katonai távcső.

- Más nem?

- Egy nagyobb méretű, bakancsra húzható halinacsizma, és egy német őrbunda. Minden egyes darabnak nagy hasznát vennénk.

- Miért engedted elveszni? – tréfálkozott Bill.


Másnap reggeli után azonnal elindultak a konténerhez a maradék zsákokért. Már visszafelé tartottak, amikor az egyik bokros részről egy hatalmas, furcsa formájú birka rohant ki. Bill aki szokásához híven nyakában hordta lasszóját, amit a legtöbb esetben csak kötélként használt, meglátva a száguldó állatot egy gyors mozdulattal megforgatta a feje fölé kapott befogóeszközt. A lasszó pontosan a gyapjas állat nyakára tekeredett, és már csak a lábai összekötése maradt hátra. A bokrok mögül ekkor trappolt ki három megtermett farkas, szemmel láthatóan a juhot üldözték. Észrevették az embereket, és egy éles jobbraáttal irányt változtattak, elrohantak a nagy fehér messzeségbe.

- A falusiak birkája lehet, biztosan nem sértődnek meg, ha átvisszük nekik! – értettek egyet Jóska javaslatával, aki az állat hazaszállítása mellett alkalmat talált a falu ismételt meglátogatására, és egyúttal a barátainak való bemutatására. A holmikat átrakták az egyik szánra, a juhot pedig felerőltették a másikra, és jól oda is kötözték, mert nagyon engedetlenül viselkedett. Az úton megbeszélték, hogy mivel ők elegendő élelemmel rendelkeznek, mindkét szán rakományát otthagyják a jóembereknek. A vendégségbe menéshez illendő időben, jócskán ebéd után érkeztek a faluba. Amint észrevették érkezésüket, azonnal rohantak eléjük, és betessékelték őket egy faház egyszerűen, de kellemesen berendezett szobájába. A padlón és a falakon mindenütt szőnyegek, középen egy alacsony asztal, amelyet több férfi ült körül. Éppen teáztak. Jóskának és Tomnak azonnal feltűnt, hogy a kazak és mongol viseletű emberek mellett van két másik, akinek alaposan eltér a fizimiskája a többiekétől. Ők inkább európainak néznek ki, még a nagy szakálluk, szőrme kucsmájuk, és kívül aljas, hosszú ingük ellenére is.

- Hol láttam már ilyen embereket? – tépelődött magában Jóska.Tom rögtön felismerte a két férfin a jellegzetes öltözetet, gyerekkorában gyakran látott orosz kereskedőket Krakkóban, és jól emlékezett, hogy az oroszok sokat megértenek a lengyel szóból, ezért lengyel nyelven szólította meg őket.

-Nagy szeretettel köszöntöm a jelenlévő népek gyermekeit, kazakokat, mongolokat és oroszokat, és nagy tisztelettel kérem, hogy tolmácsoljanak köztünk és keleti barátaink között.

A két fiatal orosz először meglepődött, mert ők egész életük során az erdőben éltek, és még soha nem hallottak lengyel beszédet, de már az első szavaktól kezdve többé-kevésbé megértették ezt a nyelvet. Furcsa volt nekik, hogy nem az anyanyelvükön szólnak, és mégis tudnak társalogni az idegenekkel. Néha intettek kezükkel, hogy lassabban, de a beszélgetés elfogadható tempóban haladt. Tom és a közbülső tolmácsok segítségével meg tudták értetni magukat a falu ázsiai lakóival is, akik, ha nem is könnyen, de kezdtek tisztában lenni azzal is, hogy mi az az Amerika, Európa. Jóska pedig most már teljes egészében megbizonyosodott róla, hogy Oroszországban, Szibéria déli részében, valahol az Altáj hegység közelében vannak, valamint arról is, hogy a kazakok nem a magyarok leszármazottai, hanem távoli rokonai, akikkel egymás közelében éltek valamikor a honfoglalás előtti időkben. Megtudták azt is, hogy a két orosz vadászatból tartja el a faluban élő családját, van egy csöppnyi házikójuk is a nem túl távoli hegyekben, ahol meghúzzák magukat, amikor vadásznak. Három társuk, egy idősebb vadász és két fia jelenleg is a hegyekben tartózkodnak. A közelgő ünnepükre érkeznek haza. Beszélgetésük annyira elhúzódott, hogy teljesen megfeledkeztek a szánkóra kötözött juhról és az ajándékba szánt élelmiszerekről. A zsákokban lévő rizs, liszt és cukor nem okozott gondot, a nagy testű, félelmetes szarvú, furcsa pofájú birka azonban keserves bégető hangokat hallatott. Ideje volt kiszabadítani rabságából. Bill megindult, hogy leszedje lasszóját az állatról, amikor a falu öregje fejét rázva, kezével mutatta, hogy ne tegye.

Jóska értetlenül nézett az oroszokra, akik azonnal tolmácsolták a kazak szavait:

- El ne engedjétek ezt a vadjuhot, mert ha kiszabadul, már nincs az az ember, aki újra befogja! Minden elismerésem az elfogójának! – mondta.

- Akkor hogyan tenyésztik, ha ennyire vad?

-Nem csak a természete vad, hanem ez egy vadon élő fajta. Lemerészkedett a hegyekből, úgy látszik ott fenn fogytán az élelmük. A magasságokban nagyon zord az idei tél, mi még nem panaszkodhatunk - magyarázta az öreg. – Ez az állat egyébként is titeket illet, mert ti ejtettétek el. Szívesen meghallgatnánk, hogyan sikerült! – kérte fel mesélésre a jövevényeket.

- Mindent elmondunk töviről-hegyire, előbb azonban fogadjátok el tőlünk szeretettel a másik szánkón lévő ajándékokkal együtt.

- Hálásan köszönjük! – üdvözölte a vendégek óhaját a falu feje.

Ezzel odalépett a szánon lévő állathoz, és éles késével elvágta a nyakát. Amikor kivérzett, megszabadították a kötelékétől, és elszállították a feldolgozás helyére. Hamarosan lekerült róla a bundája, és az ősidők óta szokásos módon részeire bontották. Minden mozdulatukat szertartásosan végeztek, látszott, hogy napi rutinjuk van az ilyesmiben.

A teára történő meghívást nem illik visszautasítani, és az asztalt körülülve még egy rövid beszélgetés következett. A vendégek megtudták, hogy pontosan egy hét múlva ünnepséget rendeznek, amelyre őket is meghívják, amit örömmel fogadtak a fiúk. Kint egyre jobban szürkült az ég alja, jelezve, hogy a nap erőtlenül kezd eltűnni a horizontról.

- Nekünk indulnunk kell, sötétedésig szeretnénk hazaérni! – búcsúzkodott társai nevében is Bill. Vendéglátóik nem marasztalták őket, megértve, hogy sietniük kell. Kikísérték őket a szánjaikhoz, és attól, amit ott láttak, meg sem tudtak szólalni. Mindkettő elé befogva egy-egy kistermetű, hosszú dússzőrű ló, az egyik szánon egy birka, a másikon pedig szőnyegbe tekerve valami, de hogy mit rejt a csomag, nem árulták el az ajándékozók. Egy helybeli és egy tolmács kísérte haza a kedves vendégeket. A repülőhöz érve kifogták a lovakat, felpattantak a hátukra, és elkocogtak a falujuk felé. Előbb még megnyugtatták az értük aggódókat, hogy ezek a lovak koromsötétben is hazatalálnak, és a farkasokat is időben észreveszik.

- Látom, fiaim, megtaláltátok a csodaszarvast! – mutatott Sarah mosolyogva a szánkóra kötözött birkára. – Mit terveztek ezzel a szegény párával? – kérdezte.

- Megesszük! – vágta rá Fred.

- Mikor dolgozzuk fel?

- Holnap reggel – javasolta Jóska. - A fatárolóban el lesz addig. Ma már evett, vizet teszünk elé egy edényben, és holnap kényelmesen feldolgozzuk.

Mindenki egyetértett a javaslattal. Ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnt a másik szánra kötözött méretes szőnyeg, főleg az, ami bele lett csavarva. Leszerelték a gurigát és bevitték a repülőbe. Úgy szedegették ki a bele rejtett tárgyakat, mint kisgyerek a karácsonyi ajándékot. Az első csomagból öt pár nemez csizma került elő. Négy férfi és egy női. Mindegyik szára díszített, kiváltképp az utóbbi. Sarah kézbe vette a díszesebbet, nézegette, forgatta és azon kapta magát, hogy egy-kettőre a lábára került a míves portéka.

- Ezt nézzétek meg! – mutatta a fiúknak új lábbelijét, de azok egészen mással voltak elfoglalva, mindegyik a saját lábán lévő csizmát nézegette. Bill kibontotta a következő csomagot, és a tartalmát, és az egy róka- és négy farkasbőrből varrt sapkát kiborította az asztalra. A kisebbik csomagból pedig öt pár kétujjas irhakesztyű került elő.

- Most már meg se fagyunk, és csinosak is leszünk, ha beöltözünk! – állapította meg Sarah, azért még hozzátette:

- Nézzük meg a szőnyegünket is! – Széttekerte a kézi csomózású remekművet, és akkor derült ki, hogy nem is egy, hanem három szőnyeget kaptak. Egyet a padlóra és kettőt a falra. Azt, hogy melyik hová való, a fiúk állapították meg a jurtában és a faházban látottak alapján. Mondani sem kell, hogy azonnal mindegyik a helyére került.

Tudták a falu lakói, hogy mire van leginkább szükségük az erdő égből pottyant jövevényeinek. Az étel, a meleg ruha, a védelmet és kényelmet nyújtó lakás a legfontosabb. Az „ötök” pedig tudták, hogy mivel segíthetik a helybelieket. A beszélgetések során kiderült, hogy ebben az évben különböző okok miatt nem tudták megfogyatkozott készleteiket pótolni. Fogyóban volt a kincsnek számító só, amelyet kínai kereskedőktől szereztek be. Gondolni se merték volna, hogy a mocsárral körülvett szigetről jutnak hozzá. Szinte teljesen elfogyott a cukruk, és fogytán volt a rizs és a liszt is a ládáikból. A konténerből előkerült, és nekik ajándékozott élelmiszer és fűszer egy időre megoldotta a gondjaikat. Ez járt a repülőszálló lakói fejében elalvás előtt.

Rájuk gondolva szólalt meg Tom:

- Mit csinálhatnak most szomszédjaink?

- Ugyanazt, amit mi tettünk. Nézegetik az ajándékot, amit ma kaptak tőlünk – válaszolta Bill.

- Milyen ajándékot vittetek? – érdeklődött a doktornő, aki az elmúlt nap eseményeiről szinte semmit sem tudott.

- Vittünk egy hatalmas vadjuhot, négy zsák lisztet, négy zsák rizst, kettő zsák cukrot.

- Hát a vadjuhot hol vettétek?

- A farkasok szájából szedtük ki – nevetett Bill.

- Ez komoly?

- A legkomolyabb! Kergették a farkasok, mi pedig lelasszóztuk.

- A farkasok meg csak úgy végignézték?

- Nem, amint megláttak bennünket, elszaladtak.

- Az élelmiszer, gondolom, a konténerben lévő maradék volt.

- Így van. Már csak egy konténer hiányzik a készletből – morfondírozott Bill.

- És az én fegyverládám! – toldotta hozzá Tom.

- Látom, nagyon fontosak azok a fegyverek a számodra! – szólalt meg Jóska is.

- Fontosak, de talán nem is annyira nekem! – felelte a lengyel fiú.

- Hát kinek?

- Lenne egy elképzelésem azokkal a félautomatákkal! - Annyira rendesek hozzánk ezek az emberek ott a faluban. Láttátok, hogy a vadászaiknak milyen puskáik vannak? Múlt századi egylövetű flinták.

- Mégis lelövik vele a farkast, a szarvast és a medvét - szólt elismerően Fred.

- De modern fegyverekkel könnyebb lenne nekik.

- Az már biztos - bólogatott Jóska.

- Ha meg lennének a fegyverek, nekik adnád?

- Minden szívfájdalom nélkül!

- Rendes gyerek vagy te, Tom! – szólalt meg Fred.

- Rendes itt mindenki, ilyen jó csapatban könnyű átvészelni a nehézségeket – ismerte el  Tom.

Reggel korán ébredtek. Az időjárás az előző napihoz hasonlóan napos, de nagyon hideg volt.  A birkát gyorsan feldolgozták, és a húst elhelyezték a természet adta hűtőkamrájukban. Ebéd után felkerekedtek, elhatározták, hogy megkeresik a harmadik konténert és Tom ládáját. Az már természetesnek tűnt, hogy Sarah marad otthon vigyázni a tűzre és a házra.

- Legalább az egyiket jó lenne megtalálni! – mondta ki vágyait Tom.

Arra a helyre mentek, ahol az előző konténert megtalálták. Ettől elindultak ketten jobbra, ketten balra. Már jócskán eltávolodtak egymástól, amikor Bill megpillantotta Tom hőn áhított ládikóját:

- Szerencsénk van, szárazra esett!

Lakat nélküli, egyszerű csatos zár volt a fegyverládán. Bill egy erős rúgással kinyitotta, és ott voltak a belsejében vízhatlan csomagolásban a géppuskák, meg a három félautomata, valamint lehegesztett fémdobozokban rengeteg lőszer. Fred vágyat érzet a kipróbálásukra, de a nagy hidegben körülményes lett volna kicsomagolni a fegyvereket, arról nem is beszélve, hogy mindegyiket ujjnyi vastagon zsír fedte.

A tőlük távolabb kutató Jóskának és Tomnak lövésekkel jeleztek. A lengyel fiú meglátva ládáját örömében egy vidám dalt kezdett anyanyelvén énekelni. Kinyitotta a láda tetejét, és amikor meggyőződött róla, hogy meg vannak a kincsei, képes lett volna egymaga hazahúzni a szánt. A duruzsoló kályha melegében a négy férfi nekiesett a „technikának, és fél óra alatt üzem és harcképessé tették a vadászoknak szánt eszközöket. A következő félórában már kint voltak a repülő mellett, mert nem bírták megállni, hogy ki ne próbálják, hogy mit tudnak a fegyverek.

 

- Ez igen! Ha ilyen puska lehetett volna a kezünkben az első napoktól kezdve, könnyebb lett volna az életünk - emlékezett vissza Fred, a „hajótörésük” legelejére.

- Puskánk volt, csak lőszer nem - helyesbített Bill.

- Az a lényeg, hogy most már meg van minden, ami az erdei élethez kell – fejezte ki elégedettségét Jóska. – Ahhoz kell alkalmazkodni, ahol vagyunk, és azt kell felhasználni, amit lehet!

- Bizony, bizony! – helyeselt Sarah is. Az erdőlakók ezen a napon nagy megnyugvást éreztek a szívükben. Segíthettek másokon, és már előre várták azt a napot, amikor átadhatják a puskákat a falu vadászainak. Ezen a tájon naponta változhat az időjárás, a kellemes, napfényes időt rövid időn belül viharos szelek válthatják, csontba maró, elviselhetetlen hideg. Az elkövetkező napokban mindegyikben volt része a szálló lakóinak.

Már csak három nap volt hátra a falu ünnepéig, odakint tomboltak az elemek, a kis ablakokon át a külvilágból nem lehetett látni semmit. Most jöttek rá igazán, hogy mekkora szolgálatot tesz a repülő köré épített erős palánk. Ha az nem lenne, a gépet már rég feldöntötte volna az „Északi-sark haragja”, ahogy Sarah nevezte az abból az irányból süvítő szelet.

- Erre az ünnepre pedig feltétlen el kell mennünk! Ha törik, ha szakad! – dühöngött magában Tom a nem várt természeti akadály miatt.

- Ott leszünk! – bíztatta Jóska a lengyel fiút, - átadjuk a puskákat is, és nekem valami azt súgja, hogy ez az ünnep egy életre szóló élményt jelent majd nekünk is és vendéglátóinknak is.

- Addig még behúzhatja a tél fülét-farkát, és lesz egy kellemes napunk! – toldotta meg Fred a bizakodók szavait.

 „Minden becsületes szélnek a hét végére el kell állni” - tartja egy magyar mondás, és úgy látszik, ebben az erdőben hitele van a magyar szónak. A vihar lecsendesedett, és óriási mennyiségű fehér csapadék borította be a földet. Az ünnep napjára – a nagy havat nem számítva – nyoma sem maradt az egy hétig tartó ítéletidőnek. Ekkor tett igazán jó szolgálatot a hótaposó, amely nem engedi derékig elsüppedni a viselőjét.

A kis csapat egymás mögött haladt a falu irányába, ahol ma ünnepelnek, de hogy pontosan mit, a vendégek nem tudják.

-Majd kiderül, ha ott leszünk - jegyezte meg Sarah, aki most látogat először a faluba.

 Még a távolság negyedét sem tették meg, amikor két lovas szán jött velük szembe, direkt értük. A kis növésű lovak szaporán szedték a lábaikat, és egykettőre megérkeztek a fellobogózott házakhoz. Ekkorra már ott volt a falu minden lakója, fiatalok, öregek, nők, férfiak egyaránt. Ovációval fogadták a vendégeket, akik meghajoltak az elébük siető öregek előtt. Ezzel fejezték ki tiszteletüket az idős emberek iránt.

A nagy, díszes jurtába kísérték, és hellyel kínálták őket. Mint megtudták, a falu első jurtája megépítésének a nyolcvanadik évfordulóját ünnepelték, amely egyben a kis erdei település megalapításának évfordulóját is jelentette. A falu vezetője Borat, kazak nyelven mondta a beszédét, amit a vendégek számára az egyik vadász oroszra, Tom pedig angolra fordított.  A már megismert két vadászhoz csatlakozott az ünnepre érkezve egy öregebb két fiatallal.

 A szónok beszélt őseikről, akik 80 évvel ezelőtt érkeztek a területre. Egyik csoportjuk a cár fogolytáborából szökve, a másik a cári birodalom önkénye és a helyi kiskirályok elől menekülve került ide. Ezen a helyen telepedtek le, és itt élnek azóta is, nemzetiségtől függetlenül, nagy egyetértésben.

A mostanihoz hasonló nagy hidegben készült az a bizonyos első jurta, és utána a többi, amelyek helyét idővel átvették a melegebb és nagyobb biztonságot nyújtó sáncházak és faházak. Ma már csak kettő jurta áll a faluban. Az ilyen hagyományos nemezsátorban tavasztól télig laknak a sztyeppén, ahol egészen a zord idők beálltáig terelik állataikat. Kikeletkor a kis településen csak a falu öregjei a családjukkal, valamint a vadászok és családjaik maradnak. A többiek, amint eltűnik a pusztáról a hó, és meglengeti az első tavaszi szél az életre kelt füveket, elindulnak a sztyeppére, és csak megvastagodott, hosszú és sűrű gyapjat növesztett juhaikkal és marháikkal térnek télire vissza falujuk oltalmába.

A vendégeknek most volt először alkalmuk körülnézni vendéglátóik portáján. A szemük kikerekedett, és a szavuk elakadt a töméntelen juh láttán, amelyek jól megépített aklokban bégetik át a telet. A gazdáik a szénakazlakat a szélviharoktól erős palánkokkal védik. Több akol is épült, és egyet leszámítva mindegyik tele birkával vagy marhával.

- Talán ebből már elfogytak az állatok! – mondta ki gondolatait Jóska.

- Nekem úgy tűnik, mintha ebben soha nem is lettek volna! – vélekedett Fred. – Nézzétek meg, itt nyoma sincs állatnak, minden olyan tiszta, mint egy lakásban!

Hamarosan választ kaptak mindenre. Az igazi ünnepség még csak ezután kezdődött, a jurtában csak a vendégeket fogadták a falu öregjei, ahogy errefelé illik, a megemlékezés még hátravan. Az építményben kényelmesen elfért mindenki, a helyiek, a vendégek, és még szabad hely is maradt bőven.

Borat, a falu öregje mondott beszédet, amelyben megemlékezett a falu létrejöttéről, sok évtizedes múltjáról, az itt élő emberekről és nemzeteikről. A beszédét, ahogy a jurtában, kazak nyelven mondta. Következtek a hozzászólások, amelyekből kiderült, hogy a falu annak idején búvóhelynek épült. A helyiek ezután megkérték vendégeket, hogy szóljanak hozzá és beszéljenek magukról is. Tom emelkedett szólásra. Az egész műsor alatt tanulmányozta a helybeliek szereplését, mozdulatait, és ő is ugyanolyan meghajlásokkal kezdte mondandóját. Anyanyelvén mesélte el, hogy amerikai katonák, és segélyszállítmányt vittek az arra rászoruló embereknek, és a visszatérésük során repülőjükkel kényszerleszállást kellett végrehajtani a mocsárral körülvett területen. Rádiójuk nem működik, és nem tudják értesíteni az övéiket, hogy életben vannak. Már több hónapja tartózkodnak ott, és csak a fagy tette lehetővé, hogy ki tudtak jönni kényszerű fogságukból, és akkor találkoztak a falu lakóival, akiknek örök hálával tartoznak.

- Azt a mérhetetlen jóságot, amit itt tapasztaltunk, szeretnénk szerény lehetőségeink szerint viszonozni. Szeretnénk a falu vadászainak egy kis ajándékkal kedveskedni. Fogadják szeretettel, és használják eredményesen, valamennyiük javára ezeket a fegyvereket! – Miközben a lengyel fiú beszélt Jóska kinyitotta a ládát, és egyenként kiemelte belőlük a távcsöves puskákat, lehelyezte a falu vezetője elé a szőnyegre. A vadászok arcán látszott, hogy azonnal kipróbálnák új, korszerű eszközeiket, a fegyelem és a türelem azonban mást diktált. Mindent a megfelelő időben!

Az átható hideg ellenére az ünnepséget követően lövészetet kellett rendezni a férfinép számára. A katonák töviről-hegyire elmagyarázták az új fegyverek működését, és kint a szabadban ők adták le az első lövéseket. Nagyon tetszett a hallgatóságuknak, hogy egymásután, újratöltés nélkül lehet lőni a puskákkal. A tárba 10 lőszer fért. Na és a távcső! Nekik is van messzelátójuk, de fegyverre szerelve, ez valami csoda! Bármilyen távoli cél leküzdhető a segítségével. Nagyon hamar belejöttek a kezelésébe, és jól is lőttek, hiszen vadászok voltak. A lő bemutató után a falu vezetői, a vendégek férfi tagjai - miközben az asszonyok magukkal hívták Sarát - és a vadászok bevonultak az ékes jurtába, ahol díszebéden vettek részt. Több fajta sült húst szolgáltak fel és valami nagyon ízletes levest. Az ebédet követően a falu öregje megkérdezte a vendégeit, hogy hol készültek, és kiket ábrázolnak azok a rajzok, amit korábban adtak át neki. Tom elmondta, hogy Jóska rajzai vannak a papírlapokon, és népe történetét elevenítik meg. Az öreg hosszasan nézegette a szarvast és a mögötte lévő két lovasról készült képet. Arcára volt írva, hogy nagyon tetszik neki. Tom elkezdte dicsérni a finom ebédet, külön kiemelve a felséges ízű húsokat. A vadászok sorra megnevezték, hogy milyen állatok húsából készültek, majd Borat, a falu öregje vette át ismét a szót:

- Köszönetemet fejezném ki az ajándékokért, már nagyon kevés volt a liszt és a cukor a kamrában, sóból pedig egyenesen szűkölködtünk.

- Jó szívvel adtuk, - válaszolta Tom, de, hogy elhárítsa a további hálálkodást, gyorsan megkérdezte:

- Honnan kell beszerezni a termékeket?

- Minden évben a tél elején és végén, amikor már nincs elviselhetetlen hideg, de még a talaj fagyott, és lehet rajta járni, keressük fel a tőlünk nagy távolságra található kereskedőt, és juhokat, valamint értékes prémeket cserélünk fűszerekre, rizsre, lisztre, cukorra. A sót másik kereskedőtől, egy másik helyen szerezzük be. Ez utóbbi nagyon fukar. Kihasználja, hogy csak nála lehet kapni, jól megkéri az árát. Eleinte egy zsák sóért öt nerc irhát kért, ma már hatot. Félő, hogy legközelebb ismét többe kerül.

- Mennyi fér egy zsákba? – kérdezte Tom.

- Öt kiló - felelt az öreg.

- Úr Isten! – hördültek fel szinte egyszerre a vendégek.

- Olcsóbban nem tudunk hozzájutni - legyintett lemondóan Borat.

- Hátha mégis! – kacsintott össze feltűnés nélkül barátaival Tom, de úgy döntött, hogy nem játssza ki a sóval kapcsolatos jó hírüket.  Vendéglátójuk elmesélte nagy bánatukat, hogy mekkora baj érte őket, alighogy a beszerzett új áruikkal visszatértek a kereskedőtől.

- Hazaértünk a két, teljesen megrakott lovas szánnal, bepakoltuk a raktárba a beszerzett holmikat, este nyugovóra tértünk. Éjszaka lovak nyerítését hallottuk, kutyáink éktelen csaholását, majd lövéseket. Lelőtték a házőrzőinket. Azonnal kirohantunk, de már lőttek ránk is. Lehettek vagy tízen, tizenöten. Ha a két vadászunk nem akkor érkezik éppen vissza a hegyekből, mindenkit is megölnek.

- Elmenekültek a támadók?

- Igen, de azt kiabálták, hogy még visszajönnek. Fel akarták gyújtani a juhakolt, de sikerült megakadályoznunk. A fellobbanó láng fényében kettőt felismertem. Ott tébláboltak a kereskedőnél, biztosra veszem, hogy az ő bandája volt.

- Miért haragudhatott meg a kupec? – kérdezte Tom.

- Azért mert vitába szálltunk vele a só árát illetően.

- A són kívül a többi árut más kereskedőnél is be lehet szerezni?

- A többit igen, de só csak ennél az egynél van. Nagyon messziről hozzák, azért ilyen drága - felelt az öreg.

- Ezek szerint, akinek só lelőhelye van, az nagyon gazdag lehet?- fordította Bill kérdését Tom.

- Igen! Az nagyon gazdag lehetne!

- Te mit tennél, ha neked lenne egy sóbányád? – kérdezte Jóska.

- Nálunk, itt a faluban minden vagyon közös, így hát a bánya is közös lenne, de hát ezen a tájon nincs só a földben – ezzel be is fejezték a témát, és minden másról szó esett, de a sóról nem beszéltek többet. Beesteledett, és az teljesen természetes volt, hogy a vendégeknek maradni kell éjszakára. Ugyanabban a faházban aludtak, amelyikben a jómúltkorjában. Sarah külön szobát kapott a kétszobás, előszobás házikóban. A három helyiséget egy mindegyikbe átnyúló kemenceszerű kályha fűtötte, amelyet a Sarának megágyazott szobából lehetett megrakni. A számára is nagy újdonság volt ház biztonságos falai közt, ágyban, külön szobában aludni. Jól megrakta a kályhát, lefeküdt,  és reggel a fiúk zörgésére ébredt. Ránézett az órájára és nyújtózkodva jegyezte meg:

- De jó nagyot aludtam!

A reggeli közben Bill kérdéssel fordult Borathoz: 

- Ma úgy nézem, hogy egész nap szép tiszta idő lesz. El tudna valaki jönni velünk?  Ha lehet jó nagy szánnal, mert visszafelé hozni kellene valamit.

- Mit?- kérdezett vissza az öreg.

- Van felesleges sónk, azt szeretnénk átadni.

A vendéglátók örömmel befogtak két lovat az egyik szán elé. Bill ránézett a szán rakodófelületére, rámosolygott az öreg szakállasra, és csak ennyit mondott:

- Kellene még egy ugyanilyen szán, hátha holnap már újra rosszra fordul az időjárás!

- Fiam, magyarázd meg, miről van szó! – kérte a tolmácsot Borat.

- Csak annyiról van szó, hogy a mai naptól nagyon gazdagok vagytok, mert saját sóbányátok van.

A megtört kis öregember ránézett Tomra és megkérdezte:

- Ugye, ez nem valami tréfa? Ezen a területen még sohasem találtak sót!

- Talán azért, mert nem is kereste senki – érvelt a tolmács. – Habár mi sem kerestük, csak egész véletlen megtaláltuk.

- Na, álljunk meg! Ha ti találtátok, akkor a tiétek! – mosolygott a bácsika.

- Ez a ti földetek, itt minden a tiétek. Csak senkinek el ne mondjátok, hogy honnan bányásszátok, mert akkor megtámadnak benneteket. Hadd higgyék, hogy valahol vásároljátok és továbbadjátok! – adta a tanácsot a fiatalember a hajlott korúnak. Máshol ez sértés is lehetne, de most ez nem jó alkalom a sértődésre. Hamarosan összeállt a kétszános karaván. Csákány, ásó és lapát is került mindegyikre, és a rakterük jól megtermett ládává változott. Útba ejtették a szállásukat is, ahol magukhoz vettek egy-egy nagydarab ponyvát, amivel a szán ládáját belül résmentessé varázsolták, és feldobtak még egy hosszabb létrát, és néhány üres zsákot is.

- Ott a jel! – kiáltotta Fred, meglátva a bánya közelében lévő, bevagdosott fatörzset.

Ő ereszkedett le először a magukkal hozott viharlámpa fényénél, majd az egyik kísérőjük és a vezető. Megbabonázva nézték a csillogó kristályokat. Négy fiatalember maradt lent a „tárnában” és csákánnyal, módszeresen tördelték, fejtették a barlang oldaláról a fehér kincset. Szaporán ment a dolog, mert nagyobb darabokban tört le a kősó. Rájöttek, hogy többre mennek, ha ketten fejtik, ketten zsákba rakják, ketten pedig kötélen felhúzzák a kibányászott anyagot. Előbb megrakták a kocsit, mint ahogy remélték. Mielőtt elindultak, Tom tolmácsolta a többiek véleményét is:

- Most pedig ünnepélyesen átadjuk a bányát jogos tulajdonosának, kedves barátainknak.

- És rokonainknak! – tette még hozzá Jóska, aki szívvel, lélekkel rokonainak tekintette ezeket a kedves embereket.

A karaván a nagy súly alatt lépésben haladt, az emberek gyalog követték. A szállásukhoz érve Tom illendően hívta hajlékukba barátaikat, akik a mai helyett inkább egy másik alkalmat jelöltek meg a vendégeskedéshez. A sót gondosan letakarták, mert a tajgában a fáknak is szemük van, jobb, ha a bányájuk titokban marad!

 

Az elmúlt nap érdekes eseményeitől fellelkesült kis csapat jéghideg lakásba ért haza. Fred indult gyújtósért, ami a kamrában volt előkészítve. Berakta a kályhába a fát, és egy kevéske petróleumot csurgatott rá. Egykettőre lobogott a tűz, és jó negyedóra múlva már a bundájukat és az új nemezcsizmájukat is levethették. Visszatért a régi élet a repülőgép falai közé. Anélkül is rájöttek, hogy ebédidő van, hogy nem néztek órájukra. Jelzett az emberi szervezet.

-Önként jelentkezőt kérek, aki elkészíti az ebédet! – bíztatta Sarah a férfiakat. – Nem látom, hogy nagyon tolongnátok! – csipkedte őket. – Akkor én most adom a parancsokat, ti pedig ételt teremtetek az asztalra! Tom irány a kamra, ott látsz egy dobozt, hozd be, kérlek! – Tom egy perc alatt megfordult a kamrából. – Fred, vegyél elő tányérokat, Bill, te pedig késeket és kanalakat, Jóska te pedig tedd rá a kályhára, fogj egy fakanalat,  és néha keverd meg, hogy meg ne égjen! – Így lett megmelegítve a Sarah által két nappal korábban készített sült hús, rizzsel.

Unalmas, otthonülős napok követték egymást. Lassacskán elérkezett március. A világ kellemesebb felén már éled a természet, van, ahol zöldell a fű, itt-ott pedig már a hóvirág is elnyílott. Ez a március úgy látszik teljesen behódolt a télnek, vagy csak szemérmetlenül csalja gazdáját, a tavaszt.

- Lassan klausztrofóbiám lesz! – nézett ki szörnyülködve Bill a picinyke ablakon, amelyen keresztül kapcsolatot remélt a külvilággal. – Ha hamarosan nem tudok kijutni a szabadba, megüt a guta!

- Én ezen már túl vagyok! – fejelte meg Tom, mindenkit megnevettetve beszólásával.

- Semmi baj srácok! Én még bírom cérnával, maximum két-három napig, aztán mellétek fekszek a bolondokházába! – szomorította el társait Fred.

- Miért, még nem ott vagyunk? – kérdezett közbe Jóska, amivel egetverő hahotát váltott ki.

Sarah egy darabig mosolyogva hallgatta a jó pofizást, aztán térült-fordult, és egy viszkis üveget tett az asztalra:

- Kedves betegeim! A helyrepofozó injekciót technikai nehézségek miatt szájon át kérem bevenni! – Mindenkinek töltött egy kis adagot, és ő is megfogott egy poharat. – Egészségetekre! – Az alkoholt az utóbbi időben teljes egészében nélkülöző embereknek az öt centnyi mennyiség is jó kedvet eredményezett. Fred még egyszer odatartotta a poharát az emelkedő üveg alá:

- Ha még kapok egy kicsit, egész nap dalolgatok nektek! – és valóban úgy tett, fülbemászó dallamokkal szórakoztatta hallgatóságát. Még néhány napig bezárta előlük a repülő ajtaját a fagyos szél, majd lassan-lassan újra kibújhattak kuckójukból. A nagy hideg ellenére meg sem fordult a fejükben, hogy továbbra is bent maradjanak. Felszerelték hótaposóikat, és elindultak, csak úgy céltalanul a nagyvilágba. Hamarosan az erdőbe értek. Elbűvölte őket, hogy a morcos tél milyen csodákat képes alkotni. Szemkápráztatóan sorakoztak a kisebb- nagyobb, hó alatt roskadozó fák. A fenyők ágai mélyre hajoltak a rájuk nehezedő nagy súly alatt, alsó tüskelombjuk szinte belehajlott a földből kimagasló fehérségbe. A nyírfák fehérnek mondott héja itt-ott beleszürkült a tájba. Felbotorkáltak egy dombra és jó ideig csak gyönyörködtek a természet eléjük táruló szépségeiben. Körülöttük szokatlanul nagy csend és nyugalom. Egyetlen állat sem hallatta hangját sem a fákon, sem alattuk. A nyikorgó hóban nem voltak lábnyomok, a tajga állatai pihentek vackaikban, odúikban, és valahol gyűjtik az erőt a táplálékszerzéshez éjszakára.

- Érdekes, hogy nem találkoztunk az utóbbi időkben farkasokkal - törte meg József a csendet.

- Talán ilyenkor elbújnak, de lehet, hogy más területen vadásznak. A farkas nagy távolságokat jár be élelem után – magyarázta Bill.

- A medve pedig alszik valamelyik barlangban – válaszolta meg Fred a másik, egyelőre senki által ki nem mondott kérdést. – De hol vannak a szarvasok? Hol van a többi állat? Merre vannak a vaddisznók?

- Nagyon gyanús nekem ez a nagy csend! Nem lehet, hogy az állatok nagyon félnek valamitől? – okoskodott Tom.

- Mitől félnének, hiszen egyetlen vad nyoma sem látszik a hóban? – ellenkezett Bill.

Valóban nem voltak nyomok, pontosabban nem látszott egy talp lenyomata sem. A szem pedig nem röntgen, hogy bepillanthasson az egy nappal korábban lehullott vastag hóréteg alá. Ha a szem erre képes lenne, a négy gyanútlan katona kétszer is meggondolná, hogy folytassa útját a hó birodalmában. Az út azonban folytatódott, nem sejtve, hogy a hó alá tepert bokrok mögött egy sárga - fehér csíkos, félelmetes ragadozó lapít. Sok fontos dolgot tanított meg velük az erdő, és egymástól is hallottak intő példákat, amely óvatosságot plántált beléjük. Tudták az egyik legfontosabb szabályt, hogy a rejtőzködésre alkalmas növényzet és tárgyak közvetlen közelében az erdei ember nem közlekedik. Legalább akkora távolságot kell tartani, hogy legyen idő az estleges támadás elől kitérni, vagy azt elhárítani. Ez a jól megtanult lecke mentette meg az életüket. A tigris arra számított, hogy ráveti magát a búvóhelye mellett elhaladók egyikére. Megtette volna, ha ott vezetett volna az útjuk, de a nagy távolság elegendő volt Tomnak, hogy egy sorozattal a hóba küldje a támadót.

- Higgyétek el, nem akartam megölni! – szakadt ki belőle a szabadkozás. – Eszem ágában sem volt tigrisre vadászni - mondta, és a hirtelen rátörő ijedtségtől minden porcikájában remegett.

- Le kellett lőni, hiszen támadott! – vigasztalta Jóska. – Valahogyan haza kell vinnünk, mert még egy ideszületett vadász sem ejt el minden nap egy ilyen szép példányt!

- Van egy kis gond, nincs velünk a szánkó – hűtötte le Fred a kedélyeket. – Két megoldás közül kell választani, vagy itt hagyjuk, vagy két ember itt marad, kettő pedig haza megy szánkóért.

- Tudok egy harmadikat is! – kapott a fejéhez az ijedtségből magához tért Tom.

- Halljuk!

- Ennek a dombnak a másik oldalán van a repülőgép levált farok része. Oda kellene lehúznunk, és beletuszkoljuk az üres konténerbe, bezárjuk, és holnap érte jövünk.

-  Akkor én most mondanék egy negyedik megoldást, ha megengeditek - szólalt meg Bill.

- Mi lenne az? – kérdezték minden irányból.

- Az én megoldásom csak akkor jöhet számításba, ha nem akarjátok a tigrist megenni – folytatta Bill. – Ha nincs szükségünk a húsára, már pedig biztosan nem kell, akkor most szépen kifordítjuk a bundájából!

Fogta a kését, és észbekapott társai segítségével megnyúzta a nagy ragadozót. A „V” formára összekötött ágakon könnyedén húzták a csíkos irháját hazáig a félelmetes csendben. Mi sem természetesebb, hogy egy vadászat nem ér véget a vad lelövésével, hanem folytatódik az asztalnál is, és még hosszú időre beszédtéma marad. Lehetetett volna-e másképp az erdei cserkésszé, vadásszá felnövő katonák esetében? Naná, hogy nem!

Sarah, a zsákmányt meglátva, nem tudott megszólalni. Kicsit később meg már annyi kérdése volt fiaihoz, hogy nem győztek neki válaszolni, a legjobban a legeslegelső kérdő mondatának örültek:

- Nem esett bajotok? – Egy barát, egy kolléga, egy anya csakis így kezdheti. Később feltett egy játékos kérdést is:

- Szerintetek melyik élőlény áll – az embert leszámítva – a mi erdőnkben a tápláléklánc csúcsán?

- A tigris! – vágta rá Bill.

- Miből gondolod?

- Mert minden más állatot felfal!

- Akkor érdemes lenne most észrevétlenül visszalopakodni a tigris hátrahagyott teteméhez!

- Mi lehet most ott?

- A farkasok marakodnak a húson! – bökte rá Fred.

- Vagy a medve csócsálja - vélekedett Jóska.

- De az is lehet, hogy kisebb állatok lakmároznak belőle – tette hozzá Tom.

- Látjátok - vette vissza a szót Sarah – eléggé beleng ez a lánc. Úgy is mondhatnám, hogy ez nem más, mint egy láncszemekből kirakott nagy kör, amelynek nincs vége. Jó, tudom, hogy kicsit sántít az elméletem, de a tudósoké sincs egészen rendben.

- Mi legyen a bőrrel? – terelte gyakorlatiasabb vágányba a beszélgetést Tom.

- Jó lenne, ha lenne egy tigris ereklyénk, elvihetnénk magunkkal haza, és megmutathatnánk az otthoniaknak, hogy Tom küldte földre ezt a félelmetes példányt!

- Ahhoz ki kellene dolgozni, amire semmi esélyünk. Nem is értünk hozzá, és anyagunk sincs. Javasolnám inkább, hogy adjuk oda a faluban élő embereknek, ők biztosan hasznát veszik! – reagált Tom az előbbi felvetésére.

Javaslatát egyhangúlag elfogadták, a bőrt besózták, és berakták a fáskamrába.

Másnap délelőtt Tom, Bill és Fred átszállították a csíkos irhát a faluba. A helybeliek udvariasságból titkolni szerették volna meglepetésüket, a szemük azonban elárulta csodálkozásukat. Medvét vagy tigrist elejteni vadász körökben is embert próbáló feladat. A legnagyobb meglepetés akkor érte őket, amikor megtudták, hogy a trófeát nekik hozták ajándékba.

-Ez hatalmas érték! – szabadkoztak, de később belátták, hogy a katonák nem tudnak mit kezdeni a nagydarab, kidolgozatlan bőrrel. Az ő szűcsmesterséghez értő emberüknek is sok idejét felemészti, amire szobaközepére kerülhet a trófea.

A vendégeket a falu öregje, Borat beinvitálta a házába és teázgatás közben megkérdezte tőlük:

-  Jól érzitek magatokat a jelenlegi helyeteken? Kényelmesen éltek ott?

- A körülményekhez képest igen - felelte Tom.

- Azt tudjátok, hogy a tavasz meghozza az olvadást, és a mocsár ismét járhatatlan lesz.

- Természetesen tisztában vagyunk vele - hangzott a válasz. – A segítségeteket szeretnénk kérni, hogy amint a tél engedi és a tavaszi olvadás sem akadályozza, szeretnénk eljutni olyan helyre, ahonnan értesíthetnénk a mieinket, hogy élünk, és hogy jöjjenek értünk.

- Mindent megteszünk, hogy ez sikerüljön, de erre lehet, hogy még két hónapot is várni kell. Nálunk ilyen a tél. Ma lehetne közlekedni, de nem tudhatjuk, hogy mi lesz holnap. Jöhet mindent elsöprő hóvihar, vagy egy gyilkos nagy hideg, mindkettő legyőzi az utazót. Várnunk kell türelemmel, de addig is lenne egy javaslatom. Van egy üresen álló házunk, az, amelyikben a múltkorában vendégeskedtetek. Költözzetek be, gyertek át ide hozzánk, minél előbb!  Jobb a mocsár fogságából megszabadulni, nálunk nagyobb biztonságban is lesztek.

- Köszönjük a nagylelkű felajánlást, megbeszéljük, és hamarosan megadjuk a választ - felelte Tom.

Visszaérve a repülős szállóba, soha nem látott tanácskozásba kezdtek a lezuhant gép utasai. Senkinek sem volt kifogása a költözés ellen, a hurcolkodás időpontjával kapcsolatban azonban megoszlottak a vélemények. Hosszas vita után eldőlt a kérdés: néhány napon belül el kell hagyni a „sziget” területét.

-A holnapi napunk tárgya, konténerkeresés az őserdőben - határozta meg Sarah a másnapi feladatot.

Követték a Fred által javasolt körívet az erdőben lezuhant konténertől elindulva. Nehéz terepen, nagy hóban törtettek.  A láda nem került elő, hiába folytatták a kutatást másnap, harmadnap, és még néhány napig. Elrejtette az erdő. Talán majd egyszer kidobja magából, megörvendeztetve a megtalálóját.


Elérkezett a költözés napja. Borat szerint nem szabad késlekedni, mert tartósan viharok, nagy havazás, és azt követően farkasordító hideg lesz, utána pedig még egy kis idő, és beindulhat az olvadás.

- Mindent viszünk, ami használható! – határozta meg Sarah, aki ezen a napon töltötte be utoljára a rangidős szerepét. A faluban egy nő már nem állhat a sor elejére. Itt ez a rend.

- Ki lesz helyettem a parancsnok? – kérdezte.

- Mi ott vendégek leszünk, ott pedig van főnök, majd megmondja nekünk is, hogy mi a dolgunk – oldotta meg nagyon bölcsen a problémás helyzetet Jóska.

- Legyen így! – bólogattak a többiek is.

Megegyeztek, hogy a gép alkatrészeit, tartozékait ott hagyják bezárva, ha valaha is jön értük repülő, az a szigeten is le tud szállni, van ott hely a tisztáson bőven.

-Bárcsak a mi pilótánk is észrevette volna abban a viharos éjszakában! – sóhajtott Sarah.

Néhány lovas szánnal minden eszközüket átvitték, és berendezkedtek a használatra kapott faházban. Sarah kapta a kisebb szobát, a fiúké lett a tágasabb. Borat látva a sok állatbőrt, amit a repülőben a padlóra és a falra terítve használtak megkérdezte a vendégektől, hogy a szűcsükkel rendbe hozathatják-e?

- Köszönettel vesszük! – válaszolt Tom.

Az új lakók megegyeztek, hogy a teljes élelmiszerkészletüket, ami jelentős mennyiség volt, átadják vendéglátóiknak, akik örömmel elfogadták és behordták a raktárukba.

-Mától vendégeink vagytok. Élvezitek a védelmünket, gondoskodunk a kényelmetekről és az ellátásotokról. Az én házamban étkeztek - mondta el a vezető az öregek döntését, és hagyta rendezkedni és pihenni a becses vendégeket.

A másnap a szibériai falu lakosaiként köszöntötte őket. Az egész napjuk beszélgetésekkel telt, a helybeliek mindent tudni szerettek volna róluk, és őket is nagyon érdekelte minden, ami ezekkel a kedves emberekkel kapcsolatos. Az első egy-két napban megismerték a települést. Megállapították, hogy szorgalmas emberek közé kerültek, akik rengeteg juhot birtokoltak az aklokban és szarvasmarhát az istállóikban. Lovaik legtöbbje ebben a percben is a kibányászott sót szállította a szigetről.

-  Úgy látszik, megfogadták a tanácsunkat, és árusítani fogják a fehér ásványt– fejezte ki örömét Tom. - Ebből nagyon gazdagok lesznek.

- Megérdemlik – mondta ki a véleményét Bill. - Kíváncsi lennék, a fukar kereskedő mit szól majd a történtekhez.

- Bezárhatja a boltját! És lehet, hogy bosszút áll. Hallottátok, már megtámadták egyszer ezeket a jó embereket - mondta Jóska sajnálkozva. - Csak legyen erejük megvédeni magukat.

- És bátorságuk!

*

Az átköltözést követően lényegesen könnyebbé vált a kis csapat élete. Egy nagyobb közösség tagjai lettek, amelynek az európaitól – amerikaitól – eltérő szokásaik is voltak, ami eleinte apró fennakadásokat okozott, de ezeket egy kis odafigyeléssel könnyedén áthidalták.

- A legfontosabb az alapvető udvariassági szabályok betartása, és a hierarchia tisztelete. Itt az öreg embereket nagyon becsülik, és ezt várják tőlünk is - okosította a doktornő a fiúkat.

- És mi van a nőkkel? – kérdezte vigyorogva Bill.

- Legalább annyira tisztelik őket, mint a mi férfijaink, csak náluk másként nyilvánul meg. Nem hozzák például buta kérdésekkel kellemetlen helyzetbe az asszonyokat, kiváltképp az idősebbeket. Érthető Bill?

-Teljes mértékben! - felelte szemlesütve.

Fogytak a napok, még kettőt kell aludni, és március 15-e lesz. Másnak ez egy szokványos dátum, egy az év napjai közül, de egy magyarnak a legnagyobb, a legcsodálatosabb, a leg szívhez szólóbb ünnep. Az otthontól távol a magyar haza, a magyar szimbólumok, a magyar emberek, közös emlékeink és a magyar szó, valami megfoghatatlan érzelmi töltéssel bírnak. Jóska az Amerikában töltött évei alatt sokszor találkozott ezzel az érzéssel. Március 15-én soha nem tudott otthon maradni. Sétált a nagyváros utcáin kedvesével, későbbi feleségével, és örömmel látták az emberek kabátjának hajtókáján a világ legszebb jelét, a piros-fehér-zöld színű kokárdát. Az ünnep közeledtével most is megmagyarázhatatlan izgalmat érzett. Egyik pillanatban énekelni támadt kedve, a másikban könnyek tolultak a szemébe. Minden gondolata elhagyott, megcsalt hazája körül forgott.

- Mi baj van Jóska? – kérdezte Tom a barátját.

- Semmi, csak közeledik a nagy ünnepünk, és egy kicsit elérzékenyültem- felelt a magyar fiú, és töviről hegyire elmesélte társainak, hogy mi bántja.

- Tudok a szabadságharcotokról, amely kicsit a miénk is! – mondta Tom. – Az én dédnagyapám Bem apó seregében szolgált, és részt vett a magyarországi harcokban a muszkák ellen, ahol súlyosan megsebesült és leszerelték. Ezt követően, egy Krakkó melletti tanyán gazdálkodott. Én már nem ismerhettem, de apámék mesélték, hogy a halála előtt még az ölébe vett.

- Barátom, téged olyan ember dajkált, aki szolgált Bem apó alatt? Olyan ember, aki Petőfi Sándorral, Gábor Áronnal és a többi hőssel harcolt a szabadságért?

- Igen Jóska, és erre nagyon büszke vagyok.  Látod a népeink mindig megtalálták egymást, nem hiába van a mondás is, hogy lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát – mondta ki magyarul az örökérvényű igazságot, a lengyel és magyar nép közös szózatát. Tom, azon már meg sem lepődött, hogy a magyar fiú szájából lengyelül hangzott ugyanez, a füleiknek kedves zene:

-Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”

Társaik érdeklődve hallgatták a két jó barát beszélgetését. Csodálták ezt a két embert, és rajtuk keresztül csodálták népeiket is, a két örök harcban álló, igazságkereső nemzetet, a szkíták és a szarmaták leszármazottait.

A magyar fiú a szobájuk ablak melletti asztalához telepedett, és egész nap rajzolt. Kirajzolta magából a bánatot, a honvágyat és a büszkeséget, amit ősei iránt érzett. A repülőgépen talált lapokra, korábban megkezdett munkáját folytatva, rajzolta a magyarság történelmét, a legelejétől az 1848-1949 évi szabadságharccal bezáróan.

Ezen a napon Bem apót, Petőfit és Gábor Áront, körötte tüzéreivel rajzolta le. A falu öregje a legöregebb vadász kíséretében kereste fel a kuckójukba visszahúzódott vendégeket.

- Gondoltam, meglátogatlak benneteket. Hogy telnek napjaitok, hogy érzitek magatokat nálunk?

- Nagyon jól - hallatszott az öregnek tetsző válasz. – Mindennel nagyon meg vagyunk elégedve, és nagyon köszönjük, hogy a barátságotokba fogadtatok minket – fejezte ki Tom egyöntetű véleményüket.

- Ennek nagyon örülök. És mivel foglalatoskodtok? Gondolom, már nagyon várjátok, hogy kitavaszodjon!

- Igen - felelte Jóska, - nekünk szokatlanul hosszú ez a tél, otthon már éled a természet.

- Nálunk is eljön az ideje - felelte Borat. – Látom, vannak újabb rajzaid. Megnézhetném őket?

- Csak tessék!

És a papírlapok az asztalhoz leülő vezető és tolmácsa elé kerültek. A bölcs öregember először csak forgatta, nézegette a papírlapokat, majd kérdezgetett a művekkel kapcsolatban. Az öreg vadász pedig a lengyel fiú segítségével tolmácsolt. A vezető ránézett a Bem apót ábrázoló rajzra és megkérdezte:

- Ki ez a szimpatikus arcú ember?

- Ez a lengyel nép hős fia, aki harcolt hazám szabadságáért – még folytatta volna, de legnagyobb meglepetésére a tolmács csak ennyit mondott:

- Bem Jozef.

Tomnak és Jóskának jól esett, hogy közös hősüket az orosz emberek is ismerik, mégha az övéik ellene is harcoltak.

- Ez kit ábrázol? – mutatta az ágyúöntő székelyről és katonáiról készült képet az öreg szakállas.

- Ez a magyar nép nagy hőse, aki saját készítésű ágyúival vette fel a harcot a cár serege ellen.

Ebben a pillanatban az öreg tolmács ránézett Jóskára, majd a szöveg lefordítása helyett csak ennyit mondott:

-Gábor Áron. A keze alatt szolgált az én drága apám.

Elhangzott két mondat, elhangzott ez a néhány szó a kis faház szobájában, amelyeket  hirtelen csend követett. Félelmetesen nagy csend!  Egy időre megszűnt susogni a tajga, a viharos szél visszavonult odújába. Ez a néhány szó hirtelenjében megváltoztatta a világot. A magyar gyerek felállt, nézte a vadászt, szólni akart, de nem jöttek elő a szavak. Odalépett az öreghez, és erősen magához ölelte. A körülötte ülők nem értették, hogy mi történt, annyit azonban leolvastak az idős és fiatal arcról, hogy nem mindennapi találkozásnak lehetnek tanúi.

- Ki vagy te, jóságos arcú nagyapó? – kérdezte  Jóska.

- Én egy magyar hadifogoly, Csiki József gyermeke vagyok, akit a cár katonái hurcoltak Szibériába.

Látszott a kis öregen, hogy küszködik a könnyeivel, és a magyar szót is keresgélnie kell, de folytatta:

- Engem Csiki Sándornak hívnak.

- Hát te nem orosz vagy? – kérdezte meglepetten a falu öregje.

- Apám magyar, anyám pedig egy kozák lánya volt, akit kitagadtak apám iránti szerelme miatt.

-  Miért titkoltad idáig?

- Jó apám megesketett engem és három fivéremet, hogy letagadjuk származásunkat. Féltett minket a cár katonáitól. Most úgy érzem, elérkezett az idő, hogy felfedjem titkunkat.

A kis faházban kinyílt egy képzeletbeli, színes képekkel, örömmel és bánattal, de leginkább hazaszeretettel megtöltött könyv, amelynek a lapjai mesélni kezdtek.


14. A szabadságharc katonája

 

Sándor, a magyar hadifogoly fia szívvel, lélekkel mesélte az apjától talán százszor is hallott történetet. Beleélte magát a múlt felidézésébe, kiérződött a hangjából, hogy mindenáron mesélni akar. Ezzel leplezte a nagy feszültséget, amelyet a magyar emberrel való találkozása,

az emlékek felidézése, és a magyar nyelv dallama okozott számára. Beszélt és beszélt, egyaránt érdeklődéssel hallgatták a vendégek és Borat.

- Én itt születtem a tajgában az 1875-ös évben, apám negyedik gyermekeként. Édesanyám egy kozák családból származott, és gyakran látogatta az egyik szibériai fogolytáborban őrkatonaként szolgáló fivérét, Andrejt. Itt találkoztak apámmal. Szerelem szövődött köztük, egyre komolyabban tervezgették a szökést, hogy összeköthessék az életüket. Gyűjtögették az eszközöket, szerszámokat, amelyekről úgy gondolták, hogy szükségük lehet rájuk a vadonban. Apám csak barátjával, Tadeusszal, egy lengyel fogollyal osztotta meg a tervüket, vele együtt harcoltak a szabadságharc idején a cári katonák ellen. Az egyik téli napon, hóviharos időben vágtak neki a rengetegnek. Már jócskán elhagyták a száműzetésük helyét, amikor az erdő fái közül elébük lépett két katona puskával a kezükben. A halálra vált szökevények arra gondoltak, hogy itt a vég. Alig mentek néhány métert, és ismét foglyok, de az is lehet, hogy agyonlövik őket. Legnagyobb meglepetésükre az egyik katona azt mondta,  hogy csatlakoznának hozzájuk, ha befogadják őket. Apám akkor ismerte fel kedvesének bátyját és annak egy katonapajtását. A fák takarásából pedig előkerült két, páros ló vontatta lovas szán, amelyeken anyám sógornője és katonabarátjának a felesége ültek. Mindkét szán után volt akasztva egy-egy újabb szán, szénával megrakva. Útjukat közösen folytatva igyekeztek, hogy mielőbb minél messzebbre kerüljenek. Andrej tudta, hogy a katonák egy napnál tovább nem üldözik őket, mondván, úgy sem jutnak messzire, mert elkapja őket a medve, a tigris vagy a farkasok. A szökevények is jobban féltek a vadállatoktól, mint a katonáktól, mert a katona ebben az ítéletidőben szívesebben üldögél a szamovár vagy a vodkásüveg mellett, végtére ők is rabok ebben a nagy és igazságtalan gépezetben, még ha a külső felét bámulják is a kerítésnek.

Első éjszaka egy szélvédett helyen táboroztak le. Szánkóikkal sáncot alkottak a kifogott lovak köré, így védve őket a hidegtől és a farkasoktól, a szökevények pedig az Andrej által hozott bundákba burkolózva bebújtak a szénába. Őrséget állítottak, akik egész éjjel táplálták a vadakat távoltartó tüzet. A következő napokban is nagy távolságot tettek meg, ennek ellenére még sok éjszakát a szabadban kellett tölteniük. Amikor elérték az Andrej által ajánlott, búvóhelyül szolgáló barlangot, melynek bejárata olyannyira rejtve volt, hogy csak a beavatottak ismerhették, végre megállapodhattak. Nem zavarta őket, hogy nem házban fognak lakni, a vágyuk annyi volt csak, hogy tető legyen a fejük fölött, és tudjanak fűteni. Ott éltek apámék évekig, egészen addig, amíg egy árulás folytán a nyomukra nem bukkantak. Menekülni kellett, és egyre beljebb húzódtak a tajgába. A tavaszi olvadások miatt feléledt mocsár elrejtette őket üldözőik elől. Nyomukat vesztették a cári katonák.

- Ezek után kerültek erre a helyre, ahol most élünk? – kérdezett közbe Borat.

- Igen, befogadta őket az éppen akkor épülő falu. Ők is építettek maguknak házakat. Ez volt apám háza, amelyikben most beszélgetünk. Ebben a szobában halt meg 1901-ben. Édesanyám két évvel élte túl. Itt nyugszanak a falu temetőjében.  Már a fivéreim sem élnek. Nekik nem születettek gyermekeik, az én két fiaimat már láttátok, velem vadásznak a hegyekben, ameddig bírom.

Amint mesélt az öreg magyar megakadt a szeme Tom falra akasztott, sas fejes övcsatján. Nem tudta kikerülni a tekintete ezt a szépen kitisztogatott, kifényesített míves remekművet. Hosszasan nézegette, majd halkan megjegyezte:

- Ilyen szép sast már láttam! Gyerekkoromban Tadeusz, apám barátja hasonló övcsatot viselt, és mivel tudta, hogy nagyon tetszik, megengedte, hogy játsszak vele.

- Tadeusz! Úr Isten! – kiáltott fel Tom. - Mi volt Tadeusz családi neve?

- Domansky – vágta rá Sándor.

A lengyel fiú elsápadt, leemelte a díszes fémet a falról, óvatosan megfordította, és ott állt előttük a hátuljába mintázott név: Tadeusz Domansky.

Az öreg tajgai magyar, mint aki forróhoz nyúl, úgy vette kezébe múltja egy darabját, egy kézzelfogható emléket.

- Djádja Tadeusz! - buggyant ki belőle az édesanyjától tanult nyelven, aztán magyarul folytatta. – Hol lehetsz most drága öreg Tadeusz bácsi? Honnan került hozzátok?

A fiúk elmesélték a csat és a viselője megtalálásának történetét.

- Köszönöm gyerekeim, hogy megadtátok a végtisztességet az öreg lengyelnek, Bem apó hajdani katonájának. Áldom a lengyel népet, ameddig élek. Nagyon jó emberek.

- Mint amilyenek a magyarok – mondta ki véleményét Tom. – Az én lengyel őseim, köztük a nagyapám, azért mentek magyar földre harcolni Bem apóval, mert ti magyarok - mutatott Jóskára és Sándorra - megérdemlitek.

- Áldjon meg téged, és az egész lengyel népet ezért az Isten! – felelt az öreg, akin már nagyon látszott, hogy lelkileg megviselték a nap eseményei. Mielőtt átballagott saját hajlékába, kéréssel fordult a vendégekhez:

- Fiaim, mikor vezettek oda öreg barátom sírjához?

- Holnap reggel – nyugtatta meg Tom.

Jóska még hozzátette:

- Ha ítéletidő lesz, akkor is!

Azon az éjszakán Jóska és Tom keveset aludtak.

- Nem tudom felfogni, ami most történik velem! A tajgában, egy magyar szabadságharcos házában, az általa épített falak oltalmában élek – sóhajtott Jóska.

- Igen, amelynek falán a lengyel sas fénylik, mint egy szentjánosbogár- egészítette ki Tom.

Másnap a csikorgó hidegben ott állt a magyar szabadságharc lengyel katonája sírjánál egyik oldalról Jóska és Tom, velük szemben pedig a magyar szabadságharcos unokája két fiával. Az öreg magyar két kis szalagot kötözött a fejfájára: egy piros-fehér-zöld és egy fehér piros szalagot. Elmondott egy imát, és illendően elköszönt apja harcostársától.

- Nyugodj békében Tadeusz bácsi! Isten nyugosztaljon!

Még egyszer megsimogatta a két szalagot, és odaszólt a jelenlevőknek:

-Mehetünk fiaim!

Arcáról megnyugvás tükröződött, amelyre azóta várt, amióta Tadeusz Domansky eltávozott közülük. A hazafelé vezető úton Sándor elmesélte lengyel barátjuk eltűnésének történetét.

-1900-ban történt. Abban az évben szokatlanul száraz volt a nyár. Ha nem is könnyen, de lehetett a mocsáron át közlekedni. Megjelent a faluban két ismeretlen vadász, akik kérték, hogy valaki kísérje át őket a mocsáron. Tadeusz bácsi vállalta, hogy átmegy velük arra a területre, amit ti szigetnek neveztek. Mivel nem érkeztek vissza, a keresésükre indultunk. Egy napi kutatás után megtaláltuk a két vadász szétmarcangolt földi maradványait. Öreg barátunk nem került elő.

- Mi történhetett?- kérdezte Tom.

- Arra gondolok - magyarázta Sándor, - hogy lőhettek valami értékes vadat, vagy találhattak valamit, és öreg barátomat megölték, hogy megkaparinthassák a zsákmányt, majd eltemették, nehogy megtalálják a holttestét.

- És a gyilkosokkal mi történhetett?

- Az a gyanúm, hogy tigrist vagy medvét lőhettek, és az állat társa akkor, amikor a gazemberek áldozatukat temették, megtámadta, megölte, majd széttépte őket. Ezért találtuk meg a földi maradványukat, lengyel barátunkét pedig csak most, sok évre rá.

- Nagyon szomorú történet – jegyezte meg Jóska.

- Ő már boldog, megtalálta az égben a családját, a barátait. Nekünk még van egy kis feladatunk a földön, és majd megyünk utána.

A szán időközben beért a faluba, és a lovak Sándor háza előtt álltak meg.

- Ma ebédre az én vendégeim lesztek, és ez a meghívás a három társatoknak is szól.

- Egy darabka Magyarország! - tört ki hangosan a gondolat Jóskából, amint belépett Sándor házába. Az ajtóval szembeni falon egy nyírfakéregbe beleróva a Miatyánk szövege. Mellette fából kifaragva a Kossuth-címer, és a főhelyen egy 1848-49-ből származó tüzércsákó. A tárgyak ez idáig egy ládában pihentek, a ház gazdája mára úgy döntött, hogy nem rejtegeti tovább apja örökségét. Jóska hosszasan nézegette a csákót.

- Apámé volt! – vette kezébe büszkén Sándor a becses darabot. – Ezt viselte a harcok során, de erről bővebben beszélgetünk ebéd után, ha nem veszitek tolakodásnak.

Jóska ránézett az öregre:

-Nagy megtiszteltetés számunkra, a szabadságharc katonájáról beszélgetni!

És beszélgettek ebéd után, majd másnap, és még napokon keresztül.

Lassan kibontakozott a szibériai magyar fogoly története:

Csiki József, mint, ahogy neve is mutatja, a Csiki havasokban született egy falusi molnár harmadik gyermekeként. Szorgalmának és szülei támogatásának köszönhetően iskolái befejezése után tanító lett falujában, ahol a kis székely gyerekeket a betűvetés és a számolás mellett hazaszeretetre is nevelte. A szabadságharc idején Bem seregében szolgálta a hazát, és részt vett az erdélyi harcokban.

Jóska meglátott egy, a falon lógó, kisméretű, fából faragott feszületet. A kereszt csúcsába belevésve a Kossuth címer, amellyel alkotója talán a világ két csodáját kívánta kifejezni: Isten és haza! Kezedbe fogod a feszületet, és bármely sarkában is vagy a világnak, egy kicsit otthon érzed magad. Gyakran kerítette hatalmába ez az érzés. Egy kis szimbólum, ami összekapcsolja a hazával, mindig átsegítette a nehézségeken. Legyen az zászló, címer, kokárda, vagy egy váratlanul kimondott magyar szó. Ezt csak az értheti, akit távol sodort hazájától a sors.

- Apám egyik fogoly barátja készítette- szólt Sándor - szépeket tudott faragni és rajzolni. Belerajzolta ezt a címert apám karjába is. Kisgyerekkoromban, az ölében ülve, amikor az életéről és Magyarországról mesélt nekem, mindig ezt a szép rajzot simogattam.

- Tetoválást? – kérdezte Jóska.

- Olyan volt az a rajz, amit nem lehetett lemosni - felelte az öreg magyar.

- Mesélt neked édesapád a szabadságharcról is?

- Mesélt bizony, és a fogságba eséséről is, de még a rabságban töltött évekről is.

- Meg tudnád osztani velünk is?

- Bizony meg, de az én emlékezetem, az már egy öregember emlékezete, mondja el inkább az írás apám történetét!

- Miféle írás?

- Ezek, az ő, drága kezével írt betűk! – nyújtott át egy megsárgult lapokból álló, lúdtollal teleírt füzetet, amelynek borítóján mindenféle írás helyett a Kossuth címer kiszínezett rajza hirdette az olvasónak: ebben az irkában a magyarok szabadságharcáról esik szó.

 

15. A Hazáért és a Szabadságért

Jóska remegő kézzel vette át a felé nyújtott füzetet. Szíve a torkában dobogott, homlokán egyre jobban gyöngyözött a verejték. Sokféle izgalmat érzett már élete során, de ez a mostani valami kíváncsisággal vegyített izgalom. Valami olyasmi, hogy jó lenne már látni, olvasni, ugyanakkor félelemmel párosul…mert, hátha csak álom az egész, és egy hirtelen ébredés, és szertefoszlik az álom. Óvatosan emelte fel a borítólapot, és az első oldal tetején nagyobb betűkkel – az akkoriban alkalmazott – szépírással ez állt: Magyar vagyok.

Jóska próbált beleolvasni a füzet tartalmába, de valami miatt a betűk összefutottak. Megtörölgette a szemét, újra tett egy kísérletet, majd még egyet, azonban be kellett látnia, hogy könnyben úszó szemekkel nem lehet olvasni.

-Vidd el magaddal édes fiam, és nyugodtan olvasgasd! – engedte át tanulmányozásra apai örökségét Sándor.

 A magyar fiú vitte a füzetet, és szobájukba érve azonnal hozzáfogott. Újra elolvasta a lap tetejére írt címet, és először csak magában ismételgette, majd hangosan is kimondta: Magyar vagyok! Ekkor, ebben a pillanatban tett Isten előtt egy fogadalmat, ha törik, ha szakad, hazatér Balaton-parti falujába. Összeszedte minden erejét, és lassan, minden szót megrágva nekilátott a hős magyar hagyatéka olvasásának. Már az emlékirat első sorai szívbemarkolóak voltak. Egy magyar szólt a magyarokhoz:

 

„ Magyar vagyok és székely, a Csiki havasokból. Tanító, aki hitet tett nemzetünk gyermekeinek nevelésére, és ez által hazánk szolgálatára. A tanító feladata átadni a megszerzett tudást, és őrködni, hogy a lámpás, amely a helyes utat mutatja, soha ki ne aludjon! Mi a helyes út? Az, amelyiken a nép, a nemzet járni akar, még akkor is, ha adott esetben elé állnak, mint ahogyan népem elől is eltorlaszolták a haladás lehetőségét. Nem tehettem mást, csatlakoztam a szabadság katonáihoz, és büszkén viseltem Gábor Áron tüzéreinek csákóját.”

 

-Büszke vagyok magyar őseimre! – suttogta Jóska, és folytatta az olvasást:

 

Fegyverrel elláttam magam, mert előszedtem házunk zsuppfedele alól a nagyapám által ott rejtegetett, kuruc őseitől származó kardot és karabélyt. Hírvivő voltam az első időkben, Szabó Nándor alezredes Tömösi-szorost védő csapatánál, aztán amikor fogyott a képzett magyar tüzér, megtanítottak az ágyú kezelésére, és előléptettek töltő-kezelővé. Gábor Áron katonája lettem. Az Epres-tetői ütközetben tanúja voltam lövegparancsnokom hősiességének. Az öt fontos ágyúval szünet nélkül lőttük a támadó ellenséget, és a bronzcső annyira átforrósodott, hogy az megrepedt. A lövegparancsnok egy égő kanóccal ellátott puskaporos hordóval vetette magát a támadók közé, azok tucatját megölve.

Egyik oldalról az osztrák, másik felől a muszka rontott létszámban, eszközben megkopott seregünkre. Visszavonultunk, és újra ellenálltunk a sokszoros túlerőnek. Levágtunk egyet, jött helyette tíz. Az ágyúk, ameddig bírta a bronz, és ameddig akadt muníció, osztották a halált a szabadságunkat eltiporni szándékozó ellenségnek. Gábor Áron a harcok alatt egyfolytában úton volt az egymástól megfelelő távolságra felállított ütegei között… és megtörtént a baj! Alighogy elhagyta megfogyatkozott ütegünk szélső lövegét, szörnyű dolog történt. Egy orosz ágyúgolyó ledöntötte lováról szeretett parancsnokunkat, a székely ágyúöntő mestert!

A muszkák támadását visszavertük, akik visszahúzódtak a táborhelyükre.

Gábor Áron temetésére gyülekeztünk, ott álltak a sírjánál tüzérei, a huszárok, gyalogság, könnyes szemmel búcsúztattuk ezt az igazi hazafit, amikor körülöttünk, több katonánkat megölve, ágyúk lövedékei robbantak.

-Lő ránk az orosz - hangzott mindenfelől.

Sietve, de méltósággal temettük el a tüzérparancsnokot. Amit ezután kapott a kozák, azt nem teszi zsebre! Kaszaboltuk őket, ahol értük, megfutamítottuk a nagy armadát. Futottak, aztán a nagy sokaságuk újra ránk zúdult. Hiába volt a kitartás, hiába a hősiesség, elveszett minden! Elvették a szabadságunkat. Amire nem volt képes egyedül a császár, azt elérte a cár segítségével. A kettő kétfejű sas halára marcangolta népünket, bűnös karmaival megfojtotta a szabadságunkat. Vér és szenvedés mindenhol és… rettegés a megtorlástól, a haláltól, a börtönök, fogolytáborok poklától. A félelem menekülésre késztette a szétvert hadat. El innen, minél messzebb, és valahol, valamikor ismét összeszedni erőinket, ismét kardot rántani, és nekimenni az egész elnyomó világnak. Bújtam, rejtőztem, menekültem. Egy nádasban húztam meg magam, már arra gondoltam, hogy elkerülöm a veszélyt, amikor egyszerre több oldalról is kozák dzsidák hegyét éreztem. Az azonnali haláltól az orosz nyelv ismerete mentett meg, amelyet egy, a falunkban élő öreg orosztól tanultam, még gyermekként. Fogságba estem, betereltek egy gyűjtőhelyre, ahol pár nap tartózkodást követően a többi fogollyal együtt útnak indítottak az ismeretlenbe. Mentük gyalog, lovas szekéren, lovas szánon. Sokszor napokig éheztünk, szomjaztunk, ütöttek bennünket ököllel, kardlappal, kancsukával. Úgy bántak velünk, mintha mi törtünk volna az ő szabadságukra.

Így kerültem, ebbe a fogolytáborba, ahol írom-e sorokat, abban bízva, hogy egyszer – talán még életemben, vagy azon túl – magyar emberek kezébe kerülnek.”

-Célba ért az üzeneted öreg magyar! Elviszem Amerikába, és ha egyszer hazasegít a Jó Isten, Magyarországra is. Elmondom mindenkinek, hogy egykor magyar szabadságharcosok raboskodtak a tajgában, és tudatom mindenkivel, hogy találkoztam Gábor Áron tüzérének gyermekével, aki térben és időben távol a hazától beszéli a magyar nyelvet, amelyen gondolkodni is képes - mormolta magában József, amint kis időre letette az irkát az asztalra. A székén ülve fejét a falnak támasztotta, és gondolatban visszaröppent a múltba, a szabadságharc idejébe. Maga előtt látta az ifjú tüzért, aki a körülötte becsapódó lövedékek robbanása ellenére rendíthetetlenül tölti az ötfontost, és osztják a halált a hazánkra támadó ellenségre.

- A hont, az igazságot védte, amely erőt ad a katonának, nem úgy, mint a császáriaknak, vagy a cár katonáinak, akik igaztalan ügyet képviseltek - mondta ki gondolatait hangosan Jóska, egy bocsánatkérő pillantást vetve a szobában lévő társaira. Őket egyáltalán nem zavarta a magyar fiú monológja. Bele tudták érezni magukat a helyzetébe, biztosra vették, hogy ugyanígy viselkedtek volna ők is a helyében.

Tovább olvasta a füzetet, amelyből a fogságba esés előtti események is kirajzolódtak:

„Azt a kegyetlen nyári napot nem tudom elfelejteni, amíg élek. A fősereg az orosz ágyúk állandó tüze alatt vonult vissza. A mi két lövegre fogyatkozott ütegünk vállalta, hogy fedezi a visszavonulást. Elsődleges feladat volt útját állni a gyalogosainkat beérő kozák lovasságnak. Kartáccsal lőttük az első sort, aztán a szabaddá vált következőt. Az utolsó lövedéket annyira lefojtottuk, hogy az a csőben robbanjon. Mindkét ágyú használhatatlan lett, amikor a muszkák kezére került. A nagy zűrzavarban el tudtam rejtőzni, de hamarosan elfogtak.”

A továbbiakban a fogsága éveiről írt.

„A fogolytáborban mostoha volt a sorsunk, és keserű kenyéren éltünk. Eleinte nem vettek minket emberszámba, az őrparancsnok kutyájának is jobb élet jutott, mint nekünk. Sokat éheztünk és fáztunk. A szibériai tél nehezen elviselhető. Örültem, amikor egy szénbányában kellett dolgozni, mert ott legalább nem gyötört a hideg, és ha azt akarták, hogy termelni is tudjunk, kénytelenek voltak több ételt adni. Egyszer a sok szénpor beteggé tett, és a tábor kórházába kerültem, ahol megismerkedtem az egyik jólelkű őrkatonának – Andrejnek – a húgával, Marijával”.

A füzet megsárgult lapjai elmesélik szerelmét Marijával, valamint a szökésüket, amelyet Jóska már Sándor elbeszéléséből ismert. A magyar gyerek végig olvasta a füzetet, az íráson keresztül megismert egy soha nem látott, soha nem hallott embert, és most úgy érezte, mintha részese lenne az életének. Már a szemét sem kellett becsukni, úgy is maga előtt látta a hősi időszakot, lelki szemei előtt vonultak Bem apó katonái, és bátran rohantak a biztos halálba a túlerővel szemben. A hazáért és a szabadságért, és nem idegen terület megszerzéséért, nem más népek leigázásáért. Ez 1848 öröksége, ez Csiki József magyar tüzér üzenete az utókornak, amelyet az általa leírtakon keresztül és gyermekének tolmácsolásával megüzen a nagyvilágnak. Beleborzongott a megható és felemelő történetbe.

-Csak még haza tudnék menni! Lesz mit mesélnem az apámnak, a ’48-as nemzetőr unokájának – és újra végiglapozta a gyöngybetűkkel teleírt, megsárgult lapokat.


 16. A vásár

 Másnap reggel már mindenki talpon volt, egyedül Jóska feledkezett az ágyban. Bill odalépett hozzá, hogy felébreszti, de Tom leintette:

- Hagyjuk még egy kicsit! Ő most végig álmodja az elmúlt napok eseményeit, visszarepül a magyar szabadságharc idejébe, egy kicsit falujában is el kell neki időzni, még tart az álma! Kár lenne felébreszteni!

- Igazad van! – helyeselt Fred.

Eközben a magyar gyerek kinyitotta az egyik, majd a másik szemét, gyorsan rendbe szedte magát, és hamarosan körbeülték a reggeliző asztalt. A falu vezetője Borat, megkérdezte a vendégeket:

- Holnap négy szánnal elindulunk a nagy messzeségben lévő vásárra. Elvisszük a sót, megpróbáljuk eladni, meg a vadászaink által lőtt állatok szőrméjét és birkabőröket. Mindegyik szánra három ember fér a holmik mellé. Van köztetek, aki szívesen velünk tartana?

- Igen! – felelték szinte egyszerre.

– Minden mehetünk?- kérdezte Tom.

- Mi nagyon örülnénk, mert így a pásztorokat nem kell napokra elvonni a juhok mellől!- felelte Borat.

- Hány nap járásra van? – kérdezte Tom.

- Három nap oda, három nap vissza, és egy napot töltünk a vásáron. Rendben?

- Rendben!

- Holnap nagyon korán reggelizünk, és azonnal indulunk, a szánkókat már előző nap felmálházzuk - mondta el tervét az öreg.

A fiúk alig várták az indulást. Minden szánkóra került egy vendég, egy vadász és a hajtó. A vadászok, Sándor és két fia az ajándékba kapott félautomata puskákkal, valamint még egy vadász öreg flintájával. A vendégek is felfegyverkeztek, magukkal vitték karabélyaikat és géppisztolyaikat.

- Várható, hogy megtámadnak bennünket? – kérdezte Jóska még az indulás előtt.

- Várható bizony, de úgy gondolom, hogy visszafelé jövet, amikor a sókereskedő meg tudja, hogy vége a királyságának. Eddig csak neki volt sója, most pedig már nekünk is van.

- És természetesen sokkal olcsóbban adjátok, mint az a vérszívó.

- Úgy van! - válaszolt Borat, és a karaván elindult.

Jóska ült az öreg tajgai magyarral az utolsó előtti szánon. Ezen a „szekéren” nem kell annyira figyelni mint az elsőn és az utolsón, és a két magyar ebben a pár napban is kibeszélhette magából, ami kikívánkozik. Abból pedig volt bőven, innen is, onnan is.

 A falut egyetlen úton lehet megközelíteni, az is egy keskeny szoroson vezet keresztül. Két éjszakát töltöttek a tajgában odafelé. Fáklyák fényénél két kisebb, könnyű jurtát állítottak fel, amelyekben 4-4 ember tudott egyszerre pihenni. A maradék négy pedig a szánkókon készített helyet magának, és onnan őrködtek a holmik és társaik álma fölött. Elosztották az éjszakát, és mindenkire sor került az őrségadásnál, és aludni is tudott. A lovakra meleg pokrócokat terítettek.

Jó ideig erdőben mentek, amelyet egyre nagyobb számban tarkítottak ligetek és tisztások, valamint befagyott patakok, aztán egyszer csak elértek egy széles, befagyott folyót. Könnyedén átkeltek a csontkemény jégen.

A vásár helyére a reggeli órákban érkeztek. Az embert próbáló idő ellenére szép számmal álltak a sátrak a nagy erdőszéli tisztáson.

-Ez nem tisztás - magyarázta Borat, - ez a sztyeppe széle. Arra - mutatott a messzeségbe,- már füves síkság van a nagy legelőkkel, ahová hamarosan kihajtjuk a juhainkat, marháinkat, lovainkat, és ott élünk, vándorolunk mindig odébb, ahogy a jószágaink felélik a füvet.

 

A lovakat és a szánokat elhelyezték a számukra kijelölt helyen, és mindegyiknél egy őrt hátrahagyva körbejárták a vásár területét. Itt mindent lehetett venni és eladni. Egyik sátornál ruhaanyagokat, a másiknál élelmiszert, fűszereket, arrébb szerszámokat, edényeket, és minden terméket, amit az európai vagy amerikai üzletekben is, természetesen az itteni divat, ízlés és szokások szerinti változatban.

Borat, Sándor, az öreg vadász és egy mongol fogathajtó együtt keresték fel az egyik jó ismerősüket, mondhatni barátjukat,  egy mongol kereskedőt, Baatort.

- Hogy megy az üzlet öreg barátom? – üdvözölte Borat.

- Köszönöm kérdésed, nem panaszkodom.

- Nem lenne kedved sóval is kereskedni? – kérdezte Borat a kereskedőt.

- Arra gondolsz, hogy valahol beszerezni a sót és továbbadni?

- Igen.

- Nincs só elérhető közelségben, messziről pedig nem tudnám megoldani a szállítását. A kínaiak is egy hónapnyi távolságról hozzák, de valami titkos helyről.

- Pedig hatalmas üzlet a só! – felelte sejtelmesen Borat.

- Te titkolsz valamit! – nevette el magát a kereskedő.

- Nem titkolok semmit! Jó minőségű sót hoztam. Érdekel?

- Hol van?

- Ott a szánokon – mutatott a pihenő fogatok irányába az öreg kazak. - Van itt nálam mutatóban egy kevés - nyújtotta át a csillogó kristályt tartalmazó szütyőt.

A kereskedő megnézte, belekóstolt, és elégedetten bólintott:

- Tiszta. Mennyit hoztál?

- Tele a három szán.

- Mit kérsz érte?

- Mit ajánlasz érte? – kérdezett vissza Borat.

- Előbb nézzük meg közelebbről! - válaszolta a mongol, és amikor meglátta a három szánt, színültig rakva sóval, először az ámulattól nem tudott megszólalni, majd mondott egy jó árat. – Pénzben kéritek vagy áruban?

- Tudod, hogy az erdőben és a sztyeppén a pénzzel nem sokra megyünk, ezért arra gondoltam, hogy a nagyobb részéért árut és valamennyiért készpénzt.

- Hozzátok ide a sátram mellé, fogjátok ki a lovaitokat a szánok elől,  és az én üres szánjaimba befoghatjátok őket. A sóért pedig az áruimból annyit rakhattok az üres szánokra, amennyi fedezi a só értékét.

- Rendben! – felelt az öreg kazak, és a kereskedővel közösen felmálházták a téli szekereket. Új edényeket, szerszámokat, ruhaanyagokat, cukrot és más élelmiszereket pakoltak.

- Barátom! szőrmét most nem hoztatok? – érdeklődött a kereskedő.

- Dehogyisnem! Teljesen tele a negyedik szán.

- Azt is megveszem! Mindet, úgy, ahogy van. Ezután a sót is és a szőrméket is csak nekem hozzátok! Gondolom nem a kínainak akarod adni sóért, mint régebben!

- Bizony nem! Sokszor becsapott és kihasznált minket! Így, hogy nekünk is van sónk, nem kényszerülünk az övére!

- De nem ám! Én meg úgy intézem a dolgot, hogy mindenki csak nálam vegye meg! – nevette el magát ki tudja már hányadszor a kereskedő. – Ti meg pakoljatok az áruimból, mert még a szőrméért nem fizettem!  Tudjátok mit? A sátramból az összes árut rakjátok a szánokra!

- Biztos?- kérdezte szemérmesen Borat.

-Egészen biztos! Nem titkolom, ha eladom, még ha a kínaiénál sokkal olcsóbban is a sót, egész kis vagyon üti a markomat. Azt szeretném, ha ti sem járnátok rosszul!

- Mindent meg tudtunk venni, amire szükségünk van, sőt annál többet is. Te nem tartasz a kínai kereskedőktől?

- Nem! Velem nem mernek kikezdeni, tudják, hogy legyűrjük őket - adta meg a megnyugtató választ Baator. -  Jobban féltelek titeket, mert ezek képesek lesznek megtámadni a falutokat.

- Felkészülünk rá! – felelt Borat.

Már éppen indulni akartak vissza a faluba, amikor népes kíséretével megérkezett Jüan, a kínai kereskedő. Azonnal felállították sátraikat, és várták a vevőket. Azokat a szerencsétlen erdei és pusztai embereket, akiknek aranyárban számolta meg a sót. Egészen eddig a napig, mert most történt valami, ami véget vetett egyeduralkodásának. Mostantól termel egy sóbánya, amelyből ellátják a vásárlókat olcsó sóval. Hamar híre ment, hogy a mongol kereskedőnél olcsón lehet vásárolni ebből a természetes ételízesítőből, és máris hosszú sor állt a sátra előtt. A kínaiak hamar felfedezték a konkurenciát, és kérdőre vonták a mongol kereskedőt, aki a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolt nekik:

- Hát igen, úgy döntöttem, hogy a mai naptól én is árusítok sót – felelte, belenevetve az elképedt kapzsi emberek képébe.

- Hol vetted? – kérdezte Jüan.

- Jó emberektől, akik azt szeretnék, hogy a többi jó ember is olcsón tudja beszerezni.

- Ezt még megbánod! És a barátaid is!

- Ne fenyegess, mert úgyis te húzod a rövidebbet! – figyelmeztette Baator.

A kínai ettől a naptól kezdve nem tudott egy szem sót se eladni ezen a vásáron.

Bosszút forralt. Hamarosan megtudta a még a vásár területén hallótávolságban tartózkodó só szállítók kilétét. Jüan egész bandájával odament hozzájuk, és megfenyegette őket.

- Követni fogunk benneteket, megtudjuk, hol van a falutok, és leszámolunk veletek. Tudjátok, hogy mennyi emberünk van?

- Tudjuk! – válaszolt Borat. - Csak még azt nem tudjuk, hogy temetjük el az embereidet ebbe a fagyos földbe!

- Megeszi őket a medve és a tigris- szólalt meg Sándor, az öreg vadász, akinek Jóska a fülébe súgta:

- Mondd nekik, hogy óvakodjanak attól a naptól, amikor a medve békét köt a tigrissel!

Az öreg lefordította nekik, és szemmel láthatóan meghökkentek. Nem értették, hogy mit akart a vadász mondani nekik azzal, hogy „óvakodjanak attól a naptól” …. Ezt a kijelentést egyedül Jóska értette, a többieket meg majd menetközben beavatja a tervébe.

Hazafelé az egyre erősebb havazás nehezítette a haladásukat. Jüan és martalócai végig a nyomukban loholtak. Lehettek vagy harmincan, közülük néhányan lovas szánon, a többség pedig lóháton igyekeztek nyugtalanítani Borat békés csapatát. Eleinte csak rálovagoltak a hátsó szánra, szitkokat szórtak a rajta ülök felé, aztán, mivel nem volt válasz provokációikra  felbátorodtak, és néhány lövést is megeresztettek puskáikból a csendben vonulók fölé. Választ még erre sem kaptak, ezért úgy gondolták, hogy gyáva emberekkel van dolguk, és vagy tíz lovasuk két oldalról közrefogta a leghátsó szánt, puskákat fogva a rajt ülő három emberre. Viselkedésükből joggal lehetett következtetni, hogy támadni készülnek, s ezt Tom egy balra is és jobbra is leadott erőteljes géppisztolysorozattal előzte meg. Fejvesztetten menekült a díszes társaság, s ezután csak tisztes távolból merte követni őket.

- Éjjel biztosan megtámadnak bennünket, és a nyílt terepen nem sok esélyünk lesz velük szemben - mondta Borat, amint egy part takarásában megállította a karavánt egy rövid megbeszélésre.

- Éjszakára fedezéket kell találni magunknak is és a lovaknak is! – állapította meg Bill.

- Van egy javaslatom – emelte fel fejét Tom. - Idefelé jövet megfigyeltem, hogy két kis szoroson, azaz inkább sziklarésen jöttünk át. Az egyiket, ha igyekszünk, elérjük estig, és annak a védelmében biztonságosan tudunk éjszakázni. Négy ember folyamatosan őrzi a szorost, két géppisztoly és két félautomata elegendő a védelméhez. A másik szorost, amely közelebb van a faluhoz, ugyanezzel a módszerrel felhasználjuk a védelmünkre, feltéve, ha el tudunk jutni odáig.  A bandát a szorosban kellene megfutamítani, ehhez azonban kevesen vagyunk. Védeni tudjuk, meg tudjuk akadályozni, hogy a szűk átjárón átjussanak, az elkergetésükhöz azonban kevesen vagyunk. Úgy kellene, hogy az egyik szán korán reggel induljon el segítségért, sötétedésre visszaérkeznek, és egyesült erővel eltakarítjuk a haramiákat.

- Nagyon jó terv - tett hozzá Jóska. – Az én elképzelésem megvalósításához pedig azt kérném a segítségért sietőktől, hogy feltétlenül hozzák magukkal a kitömött tigrist és medvét, amit az egyik jurtában láttam.  Szénatörmeléket, valamint száraz, éghető faágakat, és jó sok vékony kötelet.

- Mi a szándékod a kitömött bőrökkel? – kérdezte Borat.

- Szeretném úgy megrémíteni a banditákat, hogy örökre menjen el a kedvük a zaklatásotoktól – felelte Jóska. - Mennyire babonásak ezek az emberek? – kérdezte az öreg vezetőt.

- Nagyon! Félnek a démonoktól, a vadállatok szellemétől.

- Milyen vallásúak?

- Nincs ezeknek se hitük, se istenük! Ezek csak rabolni, lopni, csalni és ölni tudnak. Akik ilyent tesznek, azoknak nem kell a hit. Istentelenek! – zsörtölődött Borat.

És a magyar kifejtette, hogyan és mi módon kívánja elijeszteni a tömegben bátor, egymagában gyáva ellenséget.

A kis karaván folytatta útját. Sötétedés előtt elérték az első szorost. Átvonultak a néhány méteres keskeny résen, és biztonságba helyezték lovaikat és a szánokat.

- Ezt az átjárót pedig most befalazzuk fatörzsekkel, ami mögött nagyon jó tüzelőállást tudunk kialakítani – mutatott a keskeny, de legalább harminc méter hosszú, sziklába vájt folyosóra Jóska. –Szívem szerint a lovakat, szánokkal együtt beterelném ide. Ennél nagyobb védelmet álmodni se lehet.

- Honnan veszünk annyi fatörzset, ami elég lesz a védőfal emeléséhez? – érdeklődött Borat.

- Bízd ránk! – válaszolt Jóska, és a négy katona alágyújtott annyi fának, amennyit elegendőnek ítéltek a „várfal” megerősítéséhez.

Sorra dőltek a fák, és nagyon rövid idő alatt lezárult a szoros veszélyeztetett bejárata. Bill ránézett az órájára:

- Javaslom, hogy az első négy ember kezdje meg az őrködést, és három óránként váltás! Legalább egy géppisztoly mindig legyen szolgálatban!

- Rendben! – hagyta jóvá Borat.

A banditák egyszer, valamikor az éjszaka közepén elkezdtek közelebb húzódni a sziklafalhoz. Fred géppisztolya olyan recsegő hangon hasított bele a vak sötétbe, hogy a settenkedők hanyatt-homlok menekültek. A vadászok végre kipróbálhatták ajándékba kapott távcsöves puskáikat, és maguk is meglepődtek azok pontosságán. Jól irányzott lövésekkel sorra rongálták meg a gazemberek fegyvereit.

Tom vállalkozott, hogy elkíséri az egyik szán hajtóját a faluba. Segítséget hívnak, és elhozzák a mocsárban talált ládából a géppuskákat is.  Még alig pirkadt, de a hó fényétől áttetsző világ elegendő volt a közlekedéshez. Jóval előbb hazaértek, mint gondolták. Pihent lovakat fogtak a szán elé, felrakták a megbeszélt eszközöket, és a hozzájuk csatlakozó fegyveresekkel már siklottak is társaik megsegítésére.

A szurdokból jól lehetett látni a támadáshoz készülődő haramiákat. Laza csatárláncban közelítettek a sziklafalhoz. A védők puskáikkal igyekeztek távol tartani őket. A géppisztolyok tüze kis lőtávolságuk miatt elégtelennek bizonyult, s ezt a támadók is észrevettek. Abban mesterkedtek, hogy lovaikon odavágtatnak a sziklafalhoz, és a falak takarásában közelítik meg az átjárót. Ha ez sikerül nekik, nagy bajba kerül Borat és csapata!

Tom már befűzött hevederű géppuskákkal ugrott le az éppen megálló szánról.

- Fred és Bill, kapjátok el! – tette eléjük a nagyhatású fegyvereket, ő maga pedig rohant vissza a teli rakaszokért.

-Tom, a géppisztolyokhoz is hoztál lőszert? – kérdezte ordítva Jóska, miközben leadott egy sorozatot a lőtávolon belül érő lovasokra.

- Igen! Itt vannak a töltött tárak! – dobta az ólommal teletömött vasakat társának Tom.

Bill egy rövid sorozattal avatta fel a géppuskát, amit tőle kicsit távolabb Fred is megtett a másikkal, majd mindketten hosszasan rajt felejtették ujjukat az elsütő billentyűn. A menekülőkre nem lőttek, csak föléjük, hogy azok minél messzebbre kerülhessenek.

- Milyen távolságban lehetnek? – kérdezte Tom.

- Úgy 800 méterre. Azt hiszik, biztonságban vannak.

- Na, akkor világosítsuk fel őket, hogy nem egészen! – kiáltott át az átjáró másik szélétől Bill, - és néhány sorozattal bekergette a rablókat az erdőbe.

- Ezek megvannak vagy százan! – állapította meg Tom.

- Nappal, amikor felsorakoztak velünk szemben, nagyjából meg tudtuk őket számolni. Több, mint százhúszig jutottunk. Ha nem hozod a géppuskákat, másképpen végződött volna ez a támadás! – felelte elszörnyülködve József. - Puskákkal és a Thompsonokkal nem győztük volna!

- Éjjel így is bajban leszünk, mert nem látjuk a célt! – aggályoskodott Bill.

- Majd segítenek az állatkáink! Neki is állnék az előkészületeknek! – szólt közbe Jóska.

 A sziklák mögött, az ellenség elől rejtve mindkét kitömött állat műszemére fényvisszaverő sztaniolpapírt ragasztott. Meggyújtott egy fáklyát, amelynek fényétől a szemek messzire fénylettek a rájuk ereszkedő sötétben.

–Figyeljetek! Amikor banditák az éj leple alatt közelíteni kezdenek hozzánk, a két állatot egy lobogó tábortűz előtt szembefordítjuk egymással, majd olyan mozdulatokat mutatnak be, mintha barátkoznának. Ilyen az életben nem fordult még elő, mert ha ez a két vad egymás közelébe ér, ellenségesen viselkedik, szinte biztos, hogy egymásnak esnek. Képzeljétek el, mit válthat ez ki a babonás embereknél! Pláne, hogy Sándor elhintette, óvakodjanak a tigris és medve barátkozásának napjától.

-  Mennyit láthatnak majd belőle a gazemberek? Össze tudjuk hozni az előadást?– aggódott Fred.

- Próbáljuk ki, és meglátjuk, hogy működik-e! Néhányan itt a sziklák mögött menjetek messzebbre, és figyeljétek meg, hogy mit láttok a hókuszpókuszból! A banditáknak is ezt kell majd látniuk, amikor nekik játszunk bábszínházat!

A próba remekül sikerült, jöhet az előadás!

Jó pár órát kellett várni az „ellenség” megindulására. Lassan közelítettek a sziklákhoz. Furcsállhatták, hogy senki nem lő rájuk, semmiféle mozgást nem észlelnek abból az irányból, ahonnan nem is oly régen erős tűzzel kergették be őket az erdőbe.

- Talán elhagyták a szorost, és most menekülnek hazafelé? Mi történhetett? – kérdezgették egymástól a gonosztevők, és egyre bátrabban közelítettek a szurdokhoz.

Már egészen közel jártak, amikor fellobbant a tábortűz lángja, de embereket még mindig nem láttak, egy hangot sem hallottak. Talán 150 lépésre lehettek, amikor a tűz előtt megjelent a világító szemű medve. Az eddig bátran közelítők alakzata egyszeriben megtorpant, és minden irányból meglepett felhördülés hallatszott. A rémület belecövekelte a banditákat a fagyos földbe. Bill a fából épített sánc takarásában óvatosan mozgatni kezdte a tigrist a medve irányába.

-Várj még egy pillanatot – szólt rá Fred, - hadd szörnyülködjenek, mielőtt rájuk öntenénk a feketelevest! Most mehet a tigris!

Mit láthattak a jól megkoreografált előadásból a bűn harcosai? Ők maguk adták meg a  választ.

- Itt a vég! Nézzétek, ahogy megjósolták, a tigris valóban békét kötött a medvével! A sziklák mögött már mindenkit felfaltak! Mi következünk!

- Gyáva népség! - ordította a vezérük, miközben rálőtt a tigrisre.

A golyó átszaladt a kitömött állaton, és olyan mozgást végeztettek vele a sánc mögött megbúvó katonák, mintha most támadni készülne.

- Ez már valóban a vég! – gondolták a támadók, de még a nagyszájú bandavezér is.

 - A tigrisen nem fog a golyó!

Hanyatt-homlok menekült a díszes társaság, vezérükkel az élen.

-Most pedig megkóstoljuk a finom saslikot, amit asszonyaink küldtek utánunk, és azt hiszem, ránk fér egy kis pihenés is. Reggel felkerekedünk és hazamegyünk! – határozta meg Borat az előttük álló feladatokat.

Nyugodtan végigaludták az éjszaka hátralévő részét, a banditáktól nem kellett tartaniuk, mert álmukat együtt őrizte a tigris és a medve, akik a mai napon békét kötöttek egymással.

A faluban nagy ünnepléssel fogadták a vásárról visszatérőket. Borat azonnal két embert kiküldött őrségbe a faluba vezető egyetlen útra, a többieket bekérette a nagy, hodályszerű terembe, ahol részletesen beszámoltak a vásáron elért eredményeikről, a banditákkal vívott harcról.

- Senki sem sérült meg? – kérdezte Sarah.

-  Senki az égvilágon! A mieink közül sem, és a támadók közül sem hagyta ott egy sem a fogát –válaszolt Tom.

- Hogy tudtátok áldozatok nélkül megoldani?

- A tigris és a medve megoldotta helyettünk! – nevetett Tom. Szavait Sándor, az öreg tajgai magyar fordította le a hallgatóság nyelvére is.

- Nem értem! Meséljétek már el!

És Tom a doktornő kérésére, a jelenlévők nagy derültségére részletesen elmondta, hogyan futamították meg a babonás rosszembereket, majd ismét Borat emelkedett szólásra:

- Úgy tűnik, hogy egy időre elmúlt a veszély, a rablók egy darabig nem bátorkodnak vissza, legalábbis addig, amíg rá nem jönnek, hogy megtévesztettük őket. Ezért a mai naptól állandósítjuk a faluba vezető út őrségét.

- A géppuskáink segítenek visszakergetni őket! – szólt hozzá Fred.

- Addig, amíg velünk lesztek. De mi lesz, ha visszatértek a hazátokba? Nekünk nincs géppuskánk!

- De van! – szólalt meg Tom. - Ezeket a sorozatlövőket itt hagyjuk nektek, megtanítunk benneteket a kezelésükre.

Borat és népe nem győzött hálálkodni az életmentő ajándékokért. A következő napon megkezdődött a kiképzés, és hamarosan a Borat által kijelölt férfiak tudták kezelni a korszerű fegyvereket.


III. Búcsú a tajgától

A napok lassan áprilisba fordultak, ami azt is jelentette, hogy hamarosan megkezdődik az olvadás, és ismét szigetté válik volt lakhelyük.

- Át kellene menni, és még egyszer átnézni, nem hagytunk-e ott valami fontosat! – javasolta Sarah a fiúknak.

- A lényeges dolgokat összeszedtük, de hátha találunk még valami érdekeset! – csatlakozott az ötlethez Tom, majd a többiek is.

- Gyertek velünk, sót szállító szánjainkra felfértek! – invitálta őket Borat. - Legalább megnézitek, hogy mennyi sót kitermeltünk a bányából.

Még aznap meglátogatták a szigetet. A repülőnél nem találtak semmi érdemlegeset. Talán majd valaki valamikor eljön a roncsért, vagy az enyészeté lesz.

-Legalább, ha a generátor javítható lenne, és adna áramot a rádiónknak! Amikor forgott a szélkerekünk és jó volt a generátor, nem működött a rádiónk! Most már működne a rádió, de nincs hozzá áramunk. Szerencsétlenek vagyunk! – kesergett Fred.

Még egy kicsit nézelődtek a repülőgép körül, aztán átmentek a gépnek az erdőben lezuhant farokrészéhez, ahová Borat és Sándor is velük tartott. Belenéztek a konténerekbe, de olyan tárgyakat nem találtak, amit érdemes lett volna magukkal vinniük. A korábban vészhelyzetre otthagyott ételt és italt fogyasztgatták, amikor megpillantották a belső falnak támasztott kerékpárt:

- Ezzel mit tegyünk? – kérdezte Tom.

- Hagyjuk itt! A fene se cipelgeti, itt az erdőben semmire se jó, és nem hiszem, hogy haza szeretném szállítani! – vélte Bill, és felemelte az elejét, és nagy lendülettel megpörgette a kerekét.

A lámpája világítani kezdett.

- A biciklit visszük, és kész! – kiáltott fel Fred.

- Biciklizni akarsz az erdő fái között? – élcelődött Bill.

- Hát nem látjátok, amit én? Ez a kerékpár juttat haza bennünket! – ujjongott Fred.

- Doktornő, légy szíves mérd meg a lázát ennek a gyereknek! – szőtte volna tovább Bill a jó pofizást, de Sarah, aki azonnal megértette, hogy miről van szó, Fred védelmére kelt.

-Igaza van a mi mesterünknek, ez a kerékpár juttat haza bennünket, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem is olyan sokára! – Sarah ránézett a meglepődött fiúkra és folytatta:

- No  mi kellene ahhoz, hogy haza tudjunk menni?

- Egy működőképes repülőgép! – vágta rá Jóska.

- És hogy talál meg bennünket egy repülő?

- Ha a parancsnokságunkat értesíti valaki! – zúgták a katonák.

- Látjátok, erre kell ez a bicikli! Pontosabban a dinamója!

- Ami termel annyi áramot, amivel már működik a rádiónk. Miért is nem jutott ez eddig eszembe! – kesergett Fred. – Már hazamehettünk volna!

- Ne szomorkodj barátom, a zord téli időjárás miatt nem tudtak volna értünk gépet küldeni, mindenképpen meg kellett volna várni a tavaszt!

- Ez igaz – higgadt le Fred.

A kerékpár hamarosan egy szán rakománya tetején landolt, és Fred már alig várta, hogy a dinamójával áramot fejlesszen. Ennek is eljött az ideje.

- Először is a hátsókerékre szerelem a dinamót, a felfordított biciklit folyamatosan lehet hajtani és többé-kevésbé egyenletesen termelődik az áram – közölte, és azonnal nekilátott a szerelésnek.

Fúrt, faragott, kísérletezgetett, és rövid időn belül rendelkezésére állt az áramforrás.

- Ez a része kész, a rádió már kap áramot, és most jöhet a kipróbálása.

A készülék tetejére helyezte a gépről megmentett antennát, és a tekerőgombbal keresgélni kezdett a frekvenciák közt. Mindegyik állomásnál erős sistergő hang jelezte, hogy nincs kapcsolat.

- Mi lehet a baj? – érdeklődött Jóska.

- Nincs elég magasan az antenna, nem lát ki az előtte lévő akadályok mögül.

- Le van árnyékolva! – segített megmagyarázni Tom a felmerült nehézséget.

- És mit lehetne tenni? – kérdezte Jóska.

- Magasabbra tenni az antennát!

- Milyen magasra?

- Annyira, hogy a rádióhullámok kitaláljanak ebből a völgyből, ahol most vagyunk.

- Vigyük fel a domb tetejére! – javasolta Jóska.

- Az nem ilyen egyszerű. Ezeket a meredek emelkedőket teher nélkül sem tudnánk megmászni, nemhogy a biciklit és a rádiót cipelve. Az antennát kellene magasra juttatni! Szóljatok, ha eszetekbe jut valami!

Fred napokig törte a fejét, de nem talált megoldást, a külvilággal nem sikerült kapcsolatot létesíteni.

Egyre jobb lett az időjárás, annak ellenére, hogy még jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet. Egyre többet lehettek a szabadban, és érdeklődve tanulmányozták a pásztorok és a vadászok mapi tevékenységét, lőgyakorlataikat, a csapdakészítést, és ami nagyon megnyerte a tetszésüket, a vadászsólymok gyakoroltatását.

- Órákig el tudnám nézegetni ezeket a kecses állatokat! – gyönyörködött Jóska a havas tisztás fölött lebegő, kiterjesztett szárnyú karvalyokban.

Fred egy darabig nézte a madarakat, majd odalépett Borathoz:

- A sólyom fel tud repülni a magasba lábára kötött zsinórral is?

- Hát persze - válaszolta az öreg.  - A betanítás alatt is gyakran van vezetőzsinór a lábukon.

- Súlyt is fel tudna vinni?- érdeklődött tovább Fred.

- Az már attól függ, hogy mekkora az a súly.

- Úgy 1-2 kilogramm.

- Akkorát minden bizonnyal. Miért kérdezed?

- Fel kellene juttatnunk magasra a rádiónk antennáját, amely a vezeték súlyát is hozzászámítva lehet esetleg 2 kiló. Tudnátok ebben segíteni?

Borat odaintette az egyik madár gazdáját, a rövid ideig tartó beszélgetés végét, a bólintást, már Fred is értette. A madarász hajlandó együttműködni a nemes cél érdekében.

 Érdekes látványt nyújtott a tisztás közepén a nyergére és kormányára fordított kerékpár pedáljait kézzel tekerő katona, valamint a fejük felett, a lábára kötött rádióantennával vitorlázó sólyom.

- Fügefa 1-es, itt Dakota 12-es, jelentkezz, vétel! – ordított Fred az éterbe.

Beleszólt a rádió kézi beszélőjébe először, másodszor, tizedszer, de nem jött válasz.

- Jó frekire tekerted? – kérdezte Tom, és egy kicsit mozdított az állomáskeresőn.

Csak egy hajszányit mozdított rajta, csak egy leheletnyit, és valami hangok jöttek  valahonnan, aztán mindinkább értelmes szöveggé formálódtak.

- Dakota 12-es, itt a Fügefa 1-es. Mi van veletek? Éltek? Merre vagytok? Vétel.

- Élünk! Mondom a koordinátáinkat! – és a Bill által elé tett papírlapról beolvasta a tartózkodási helyük kódolt szövegét.

- Biztonságban vagytok? – szólt a kérdés a bázisról.

- Igen.

- Maradjatok vételen, hamarosan indulunk értetek!

- Az nem fog menni, mert völgyben vagyunk, és az antennánk csak korlátozott ideig lehet a magasban. Valószínű, hogy többet nem tudunk rádiózni. Most már tudjátok, hogy hol vagyunk, egy magasról is jól látszó tisztáson kijelöljük a leszállópályát.

- Vettem Dakota 12-es.

Ezzel megszakadt az összeköttetés, ugyanis az antennát felemelő madár leereszkedett a földre. Az öt „Robinson” örömteli könnyek között ölelkezett össze.

- Derék madár ez a kerecsen sólyom! – dicsérte Jóska a madarat. - Felénk úgy hívják, hogy turulmadár.

- Turgul? – kérdezett rá a magyar fiúra Borat.

- Turul - felelte Jóska.

- Török nyelven turgul, de a dédapám is emlegette néha ezen a néven – folytatta az öreg.

- A monda szerint Álmos vezér, a honfoglaló Árpád apja. Az ő Atyja a Magor nemzetségből Ügyek, anyja Emese volt. Emesének álmában turulmadár jövendölte meg fia születését, ezért nevezte fiát Álmosnak. Azóta szent madarunk a turul. Ez abban az időben lehetett, amikor őseink hét törzse Levédiában élt. Levédia elhagyása után a hét törzs vezetői vérszerződéssel pecsételték meg a szövetségüket, és Álmos fiát, Árpádot választották fejedelmüknek. Levédia területe a mai Kazahsztán területétől valahol északabbra, a mai Oroszország területén, a Volga folyó közelében helyezkedett el – ismertette Jóska a magyar történelem egy érdekes fejezetét időközben megszaporodott hallgatóságával.

- A ti népeteket úgy hívják, hogy madjar? – kérdezte az egyik öreg kazak.

- Mi úgy ejtjük, hogy magyar- válaszolt Jóska.

- Van a kazakoknak egy ősi törzse, őket szintén így hívják. Lehet, hogy a véreitek?

- Lehet! Jó lenne találkozni velük!

- Nagyon messze élnek tőlünk. Hegyeken és sivatagon kell átkelni, hogy elérjük őket.

- Talán majd egyszer eljön az idő, amikor a tudósok megállapítják, hogy egy tőről fakadunk az országotokban élő madjarokkal! – adott reményének hangot a magyar fiú.

- Ősi rokonainkról apám is sokat mesélt, és meggyőződésem, hogy a magyar és a kazak nép rokon. Nekem mindenképpen rokonaim, mondhatnám, hogy ők a családom. Befogadták a cár martalócai elől bujkáló apámat és társait. Nagyon jó emberek - öntötte ki szívét Sándor, a szabadságharc katonájának gyermeke.

- Ebből is látható, hogy a magyarok rokonai! – szólt közbe Tom.

Jóskának is és a tajgai magyarnak is tetszett a dicséret. Melyik embernek ne tetszene, hogy fejet hajtanak hazája előtt?

Ezen a napon sokáig beszélgettek a falu lakóival és a vadászokkal. Mindenki érezte, hogy ez lesz a kis csapat utolsó tajgában töltött éjszakája. Mindenki várta a hazaindulást, Jóska is együtt örült társaival, de amikor ránézett Sándorra, a ’48-as szabadságharc katonájának gyermekére, tudta, hogy a szívéből itt marad egy jókora darab a rengetegben. Megszerette a kis öreget, és amikor másnap az indulásra kész repülőgép mellett megölelte, átadta neki a számára készített dobozkát, amelynek tetejét Gábor Áron ágyúja és arcmása díszítette.

Felbőgött a DC-3-as motorja, alatta sorra maradtak el a gyufaszálnyira zsugorodott fák, a hegyek, völgyek. A pilóta, mintha meghallotta volna a tajga volt foglyainak kívánságát, egy nagy vargabetűvel visszakanyarodott szigetük fölé, a szárnyát megbillentve ért a kisfaluhoz, ahol még mindig a jurta mellett álltak barátaik, és integettek a tiszteletkört leíró repülőgépnek.

-Nézzétek! – mutatott Jóska a befagyott mocsár felé.

Lent, a hóborította tisztáson, nyugat felé suhant a nap sugaraitól aranyban tündöklő szarvas, mutatva a hazavezető utat az érzelmeivel küszködő magyarnak.

 

Utószó

A takaros ház kertjéből rá lehet látni a Balatonra, és ha a túloldalon derűs az idő, még a tihanyi két-toronyra is. Az öregember a szegre akasztotta kifényesített kapáját, és elindult a lakás felé. Az előszoba falán jurtát, katonákat és egy szakállas vadászt ábrázoló rajzok mellé tűzött naptár 1970. május 20-át mutatta.

- Már biztosan ott vannak! Május 20-án érkeztünk mindegyik ötéves találkozónkra a minnesotai Balatonhoz. Mióta is kedvesem? – kérdezte a kis öreg a konyhában foglalatoskodó feleségét.

- Pontosan 1950-től 1965-ig, Józsefem.

- Ez az első, hogy nem leszek ott velük. Biztosan megemlékeznek rólam is!

- Egész biztosan! Ahogy ők is gyakran eszedbe jutnak neked.

- Gyakran? Egyfolytában velem vannak, akárcsak az öreg tajgai magyar!

- Tudom József!

- Ugye megbocsájtják, hogy hazatértem, és elhagytam őket?

- Inkább tisztelnek és nagyra tartanak érte. Ha hív a haza, akkor menni kell! – simogatta meg párja homlokát, az Amerikát vele együtt megjárt magyar asszony, aki közben gyakran tekintgetett az utca irányába, mint aki vár valakit.

Levette maga elől a főzéshez használt kötényét, és odaszólt férjének:

-József, valaki áll a kapuban, nézd meg légy szíves!

A férj szó nélkül, lassan elindult a bejárat felé, majd egyre jobban szaporázta lépteit, a végén már szállt, repült a kapuban álló három öregember és az idős, kora ellenére is csinos hölgy felé.

- Hát itt vagytok?

- Itt vagyunk a Balatonnál, ahogy megbeszéltük! Addig, amíg élünk! – szólalt meg a könnyei mögött is mosolyogva Sarah. Jól esett neki, hogy hozzátehette: - Gyerekeim!

Balatonkiliti, 2013.