Dr. Dudás Károly: Tetoválás a vállon

2017.12.12 08:30

1. Landolás az ismeretlenben

 

Alaszka… a mesék és a kemény realitások földje. A medvék, a nagy folyók, a csontba maró fagyok, a lehetetlennek tűnő kalandok világa.  Legnagyobb városa Anchorage, éli az északi sark közeli települések megszokott, néha egyhangú, időnként kissé színesebb életét.  Szeptember eleje van, és úgy tűnik, hogy az ezen a tájon rövidre szabott ősz még tartja magát. A szállodák megteltek a világ minden országából érkező turistákkal, akik autókat bérelve, vagy kisebb repülőgépekkel folytatják útjukat a még érintetlen természetbe: hegyekbe, nagy folyókhoz, a világon egyedülálló természetvédelmi területekre.

A repülőtér információjánál egy rövidre nyírt szakállat és szemüveget viselő, brit angol akcentussal beszélő 60-as úr érdeklődik:

- Kisasszony, kérem, segítsen, hogy tudnék Tananába jutni?

- Ott a szemközti irodáknál tud gépkocsit vagy repülőt bérelni.

- Köszönöm – felelte, és máris belépett az első ajtón.

- Sajnos, pillanatnyilag minden repülőnk foglalt, gépkocsit tudok ajánlani – szólt a lesújtó válasz.  Hasonlókat hallott a többi irodánál is. Hosszúnak tartotta a Yukon folyó menti településre vezető, kanyargós utat, mindenképpen repülővel szeretett volna utazni.

 - Inkább várok, hátha hamarosan lesz szabad gép – gondolta, és helyet foglalt a tetszetős váróterem egyik sarkában. Kicsit elkedvetlenedett, amikor újbóli érdeklődésére ismét kedvezőtlen választ kapott: ma már minden gép foglalt, és nem is várható, hogy bármelyik felszabadulna.

- Mit tegyek? Rendeljek holnapra egy repülőt, vagy mégis a gépkocsit válasszam?  Talán jobb lesz, ha az éjszakát szállodában töltöm, és holnap kipihenten, repülővel utazom. - Felállt a kényelmes székről és éppen indulni akart a jegyiroda felé, amikor egy fiatalember hozzálépett.

- Uram, ha érdekli, van szabad hely a helikopteremen. Először nyugatnak tartunk, de amint az egyik bázison lepakoljuk a rakományunk egy részét, észak felé folytatjuk az utunkat. Ha kell, leszállhatunk Tananában is. Igaz, hogy teherszállításra van berendezve a gépem, de vannak bent ülések, utasokat is szállíthatunk. Ha érdekli, a repülőjegy árának feléért utazhat velem.

- Mikor indul?

- A beszállást követően azonnal. Utastársa is lesz, aki szintén a Yukonhoz tart.

- Rendben van, magukkal megyek.

Jókedvűen lépkedett a pilóta mellett a kicsit réginek tűnő helikopterhez. Öreg UH-1-es Irokéz volt, itt-ott már látszott rajta a néhány évtizedes igénybevétel.

- Szólítsanak Tomnak – mutatkozott be a pilóta.

- Én pedig Jack vagyok a navigátor – fordult hátra üléséből egy tagbaszakadt, mosolygós fiatalember.

- Clara – nyújtotta kezét a raktér jobb első ablakánál helyet foglaló hölgy.

- Peter – hajolt meg az öregúr, és elhelyezkedett a baloldali első ablaknál. Más választása nem is lehetett, mert utasok számára csupán ez a két ülés szolgált, melyeket egy paravánnal választották le a raktértől, így teljesen utasszállítóban érezhették magukat. 

Indulás előtt, Tom, a pilóta leellenőrizte a biztonsági öveket és egy rövid tájékoztatást tartott az utazás menetéről:

- Ez itt egy-egy túlélő csomag, a legfontosabb szükségleti tárgyakkal és egy-két napra elegendő élelemmel. – Mindketten riadtan néztek a pilótára, de ő azonnal megnyugtatta őket: - Kérem, ne izguljanak, ez az előírás, mindenkit el kell látni ezekkel az eszközökkel, valamint mentőmellényekkel is.

- Ez miért kell? Hiszen nem megyünk tenger felett – csodálkozott a hölgy.

- Az igaz, de alattunk sok folyó és tó van. No, meg ezt írja elő a szabályzat.

- Értem, - mosolyodott el a csinos, meghatározhatatlan korú asszony. A gép lassan, méltóságteljesen emelkedett a magasba, és kissé nehézkesen vitte úti célja felé súlyos terhét. A kezdetben kopár tájat elhagyva hamarosan megjelentek a nagy kiterjedésű lombhullató erdők, és a hegyoldalakban kissé magasabban a fenyvesek, majd azok felett, a csúcsok felé közelítve, az egyre gyérebb növénytakaró, és végül, legfelül hó… hó… és hó, beleveszve az ég nyugtató kékjébe. Lentebb, az erdő fái között folyók és tavak csillogtak.  Kisebbek és nagyobbak. Víztükrük elnyelte a szeptemberi, mind jobban erejét vesztő nap sugarait.

- Gyönyörű ez a táj – gondolta Peter, és az ablakon át nézte a lenyűgöző világot. Szorgalmasan kattintgatta fényképezőgépét. Igyekezett minél több felvételt készíteni, és már előre mosolygott, hogy majd ha hazaér, milyen jó kis úti filmet állít össze. – Kár, hogy videó kamerát nem hoztam magammal – morogta –, bezzeg Clara a szemközti ablakon át kamerával célozza az egyre látványosabb hegyeket, völgyeket. Szótlanul ültek egymás közelében. Mindketten jobbnak látták, hogy nem kezdeményeznek beszélgetést, talán mert nem tartották illendőnek megzavarni az önfeledt fotózást, és a helikopter erős hangja is zavarta volna őket. Maradt a néma utazás, és a pilótáktól kapott utazási prospektusok olvasása.

- Alaszka területe 1.593.444 km2. Lakosainak száma alig több mint 600 ezer fő. Ahogy a füzetekben írják, a földje nyersanyagban gazdag, hatalmas erdeiben rengeteg értékes faanyag, gazdag vadállomány, a tavakban, folyókban, és a három oldalról is határoló tengerekben és az óceánban felbecsülhetetlen mennyiségű hal található.

- Nagy bolond volt Sándor cár. Képes volt odaadni Amerikának 7,2 millió dollárért ezt a mesevilágot.  Szívesen ellaknék itt. Mondjuk egy komoly faházban, az egyik erdőben. Persze nem egyedül, mert úgy eléggé félelmetes lehet. Grizlykről, fekete medvékről, farkasokról írnak az ismeretterjesztő lapok. – Megborzongott, és a valóságtól megrettenve folytatta a gondolatmenetét: - az üzletek is hiányoznának az erdőben, élelemért és más dolgokért mehetnék valamelyik közeli településre. Közben meg utamat állná a nagy szürke medve. Jobb ez így, letöltöm a nyeremény két hetet a Yukon folyó mentén egy biztonságos kempingben, részt veszek egy távolsági tutajozáson, és még egy sor kellemesnek ígérkező kalandban. Csak azt tudnám, hogy ki nyerte meg nekem ezt a két hét alaszkai utat, útiköltség térítéssel és teljes ellátással. Ki tölthette ki a nevemben a Ki tud többet Alaszkáról több oldalas rejtvényt? – Kivette irattárcájából a nyeremény igazolására szolgáló értesítést és szemüvegét gondosan megtörölgetve, olvasni kezdte. Már ki tudja hányadszor. Azt remélte, hogy valahol a sorok között, vagy az apróbb betűs résznél végre rábukkan a nagy rejtélyre és megtudja, kinek köszönheti ezt a váratlan utazást.

Clarát jó ideig lekötötte a változékony táj, az újabb és újabb látnivaló, aztán kissé elfáradva elfordította tekintetét az ablaktól. Rápillantott a Peter kezében tartott papírokra és elmosolyodott. Úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, mielőtt még a helikopter egyet rándult. Ijedten nézett Peterre, aki ettől a pillanattól kezdve szorosan kapaszkodott a biztonsági övébe. Egy hosszan elnyúló völgy felett jártak.

- Mi volt ez? – kérdezte. Válasz helyett egy újabb nagy rázkódást érzett és a gép egyre furcsábban viselkedett. Rángatózott, és előbb előre, majd hátrafelé billent.

- Van egy kis gond, hölgyem és uram - szólt hátra a pilóta.

- Mi történt? – préselte ki magából síró hangon a kérdést Clara.

- Sajnos, le kell szállnunk. Valami baj történt, nem mindenben engedelmeskedik aa szerkezet. Kérem, vegyék magukra a mentőmellényt, és akasszák a nyakukba a túlélő készletet! Kinyitom az ajtókat, és amikor szólok, egymás után ugorjanak. Ne féljenek, egy tó fölé érünk és csak néhány méter magasságból kell ugrani. A lényeg, hogy nyújtott, egyenes lábbal talpra érkezzenek. Nem lehet baj. Nekem a helikoptert le kell tennem, szívesebben ugranék én is, de én nem tehetem. – Kinyitotta mindkét oldali ajtót: 

– Most, ugorjanak!

Peter megállt az ajtóban és lenézett, hogy meggyőződjön, valóban alacsonyan vannak-e. A gép, úgy három méter magasságban egyhelyben lebegett, ő pedig elbizonytalanodott. Ekkor a helikopter dobálni kezdte magát, le és föl liftezett. Egyszer csak abbahagyta.

- Most ugorjon, ordított a pilóta…és Peter ugrott. Nagyot csobbant a tó mély vízében, kissé alábukott, majd felbukkant és elkezdett úszni a hozzá közelebbi part felé.

- Ön is ugorjon asszonyom! – bíztatta a helikopter vezetője Clarát.

- Nem merek!

- Ugorjon, mert mindhárman odaveszünk!

- Értse meg, nem merek.

- Ugorjon! - kiáltotta, talán még erélyesebben, mint az előbb.

- Inkább maradok a repülőben. Értse meg, nem vagyok képes kiugrani. Félek a víztől.

- Rendben van, kösse be magát! Keresek egy tisztást és megkísérlem a lehetetlent.

Feljebb emelte a gépet, amely szabályos szökellő mozdulatokat tett. Szinte ugrált, előre, hátra, oldalt, le, föl.

-Jöjjön, aminek jönnie kell! – kiáltotta a pilóta és a következő pillanatban az Irokéz szántalpaival nekicsapódott a nagy nehezen megtalált tisztás talajának.

 

*

 

Peter a vízben landolás után egy-kettőre kiúszott a harmincméternyire lévő partra. Nem volt különösebben jó úszó, de a kis távolság megtétele még mentőmellény nélkül sem okozott volna neki nehézséget. Vacogott. A víz hőmérséklete jóval a levegőé alatt volt. Jól áthűlt, mire kikecmergett a tóból. Ledobta magáról rátapadt öltözékét, reszketve bontotta ki a Tomtól kapott vízhatlan túlélő csomagot, amelyből azonnal a kezébe került egy nagy törölköző és egy pléd. Megtörölközött és magára terítette a meleg takarót. Percekig tartott, amire átmelegedett. Hiába sütött a nap, ebben az évszakban, a nappali hőmérséklet ritkán emelkedett 15 Celsius fok fölé.

-Meg kell szárítanom a ruháimat – volt a didergést követő első gondolata. – Mindenekelőtt gyufára van szükségem! Aztán meg gyújtósra, tüzelőre. – Körülnézett a keskeny parton. A  tó alaszkai mértékkel kicsinek mondható. Hossza 500, szélessége 300 méter körüli. Szélétől 15- 20 méterre már az erdő kezdődött, amely, ahogy a völgy lassan dombbá, majd jóval távolabb heggyé változik, úgy határozzák meg a táj képét lentebb a lombhullatók, majd fentebb a fenyők.

A még vizes törölközőre borította a túlélő csomag tartalmát, ami valójában egy nagyobb hátizsák volt, erős fóliába burkolva. Meglepődött, hogy mennyi minden volt a zsákban:

 

-          1 bozótvágó

-          1 rövidnyelő balta

-          1 tőrkés

-          2 nagyobb méretű takaró fólia

-          3 db jelzőrakéta

-          1 öngyújtó

-          1 doboz gyufa

-          1 elemlámpa tartalék elemmel és égővel

-          1 feltöltött elsősegély doboz

-          1 vízhatlan, erős esőköpeny

-          zsinegek és vékony kötél

-          egy zárható dobozban 20 dkg. só

-          20 dekányi kockacukor

-          2 db. kisebb méretű sonkakonzerv

-          1 kilogramm kétszersült

-          2 zacskó leves por

-          2 db. egyliteres ásványvíz, műanyag üvegekben

-          1 kis lekopott címkéjű műanyag palackban olajra emlékeztető folyadék, vélhetően szúnyogriasztó.

-          1 db. katonai csajka és 1 kulacs.

1 képekkel illusztrált füzet, amely némi segítséget nyújt az életben maradáshoz

 

Kivette a gyufát és meggyújtotta az erdőszélén hirtelenjében összegyűjtött száraz gallyakat. A rárakott, kissé vastagabb ágak lángjánál, majd parazsánál hamar megszáradtak a vizes holmik.

A városi élethez szokott, idősödő emberen egyre jobban eluralkodott a félelem. Idecsöppent egy ragadozóktól hemzsegő vadonba, teljesen kiszolgáltatva időjárásnak, vadaknak és minden veszélynek, ami minden irányból rá leselkedik. A füzetben olvasottak szerint a medvék ritkán támadnak. A legfontosabb, hogy lehetőleg el kell kerülni őket. Állítólag minden állat fél a tűztől, ezért a táborhelyen folyamatosan táplálni kell a lángokat.

-Táborhelyen - ismételgette magában az útmutatóból kiolvasott szöveget. Először is ehhez kellene egy táborhely, ami valamelyest biztonságot ad a lakójának. Mi lenne az ideális? Egy erős kő -, vagy faház, amely a többmázsás grizzlynek is ellenáll.

Elhatározta, hogy keres magának egy olyan helyet, ahol nyugodtan eltöltheti az éjszakát. Ebből a keskeny parti sávból mielőbb el kell tűnnie. Itt az erdőből bármikor támadás érheti. Jobban belátható terep kell, hogy legyen ideje felkészülni a védekezésre, ha valamelyik vad megkívánná az emberhúst. A tó partjának minden belátható része nagyon keskeny. Talán, ha elindul a parton, rátalálhat ideiglenes szállására.

-Ha lenne fegyverem, könnyebben beszélnék – ábrándozott. – Egy jó puskám, vagy legalább egy erős íjam, azokkal elijeszthetném a nagy szürkét. Még egy lándzsa is sokat jelentene. Hosszú, erős nyéllel, élesre fent heggyel. Megvan! – tört ki belőle a felismerés. Kézbe vette a zsákban talált tőrkést, és a zsinegek és drótok segítségével ráerősítette egy, a baltájával kifaragott hosszú nyélre. – Szükség esetén ezzel, talán még a medvétől is megvédhetem magam – gondolta.

Lándzsáját kézben tartva, a tóba torkolló kis patak mentén indult táborhelyet keresni magának. Egy sziklás dombra ért, amelyet minden oldalról tisztás határolt. Körülnézett. A tisztást erdő vette körül, és csupán az egyik irányban látott ki a távolba, a fák felett. Arra magas hegyeket látott, akkora szélességben, amekkorát az erdő látni engedett. Zavarta, hogy csak ennyi kitekintési lehetősége van a közeli és a távolabbi világra. Erről a helyről az a mesés kép tárult elé, amelyből már a helikopterből letekintve kapott némi ízelítőt. Innen még érdekesebb a távolban felbukkanó világ. Az egymás mellett tornyosuló kék hegyek dárdaként szakítják át a lomhán úszó felhőóceánt. Magával ragadta a látvány, egy rövid időre teljesen megfeledkezett kilátástalannak tűnő helyzetéről. Nézte a hegyekig elnyúló erdőt, és hallgatta a vadon hol keményebb, hol lágyabb zenéjét. Gyönyörű volt, amit látott, hallott… és félelmetes. Gyerekkorától szerette a természetet, órákig képes volt gyönyörködni egy-egy táj szépségében, magával ragadták az egymásba simuló, vagy éppen kontrasztos színek. Szemei előtt ment végbe a két évszak, a nyár és az ősz találkozása. Egyik barátjának verse jutott eszébe. Előbb csak magában, aztán hangosan is elmondott belőle egy részletet:

 

„Még a zöld az úr a fákon,
De a lomb tépett peremén,
Látod? Már itt - ott az ágon,
Rőtbe vált néhány kis levél.”

Gondolataiból felocsúdva, tátongó üreget pillantott meg a megmászott domb aljában.

– Mi lehet ez? Lehet, hogy barlang? Mi van, ha van lakója, amelyik arra vár, hogy bekukkantsak, és leharapja a fejemet. Be kellene dobni egy égő száraz fűcsomót. A medve rögtön kirohanna. Na, és ezt követően? Rossz belegondolni.

- Hogy én milyen buta vagyok! Hiszen van nekem fegyverem, itt van a zsákban 3 db. jelzőrakéta. Ha nem is öli meg a medvét, de legalább elveszi a kedvét a rosszalkodástól. – Eszébe jutott, hogy katona korában az egyik bajtársa hasonló rakétával futamított meg egy jókora vadkant. Amikor rárontott a vadállat, közelre engedte és belelőtt az oldalába. Elrohant, de az is lehet, hogy távolabb elpusztult. - Van 3 rakétám. Kettő elég lesz a támadó medve ellen, a harmadikkal pedig megnézem, hogy van e lakója a barlangnak. – Egyik rakétát belőtte a hasadékba, egy másikat pedig készenlétben tartott arra az esetre, ha kirohanna onnan valami. A rakéta félelmetes sistergéssel repült be a nyíláson, amelyet jó ideig vakító fény is követett. Mackó legyen a talpán, amelyik nem menekül hanyatt-homlok ettől a látványtól és hangzavartól.

- Üres a barlang – állapította meg, miután egy rakétát továbbra is kézben tartva, elemlámpájával bevilágított a napsugarak elől elzárt üregbe. – Ide máris beköltözöm! – döntötte el, és azonnal nekiállt otthonossá tenni a természet erői által sziklába vájt szükséglakását, amely egyetlen, kb. 5 méter hosszú és 4 méter széles üregből állt, egy bejárattal. Ablaka nem volt, amit Peter nem is bánt, így csak egy oldalról kell elzárni a kíváncsi vadak útját.

- Ezt hogy oldom meg? – tette fel magának a kérdést. – Van baltám, késem, kötöző anyagom. Össze kellene ütnöm erős ágakból egy ajtót – volt az első gondolata, amelyet hamar elhessegetett magától, mondván, olyan erős ajtót úgysem képes készíteni, amit akár a feketemedve, akár a szürkemedve ne tudna beroppantani.

- Nem marad más, minthogy tüzelnem kell, mégpedig a bejárat előtt. Az állandóan égő tűzön egyik ragadozó sem akar áthatolni. Ha mégis, akkor még mindig ott van az egyik jelzőrakéta.

Igazából maga sem hitt csodafegyvere eredményességében, de bízott a jó szerencséjében, saját erejében, leleményességében és pozitív életszemléletével átitatott hitében. Ezekkel a gondolatokkal kezdte gyűjteni a szárazabb faágakat. Barlangja közvetlen közelében csak magányos fák álltak, amelyek között akadtak idő nyűtte, kidőlt, könnyen égők is. Kicsit arrébb állt néhány kiesebb, nagyobb fenyő. Abban nem volt biztos, hogy a friss fenyőágak jól égnek-e, ezért próbaképpen levágott egy kisebb tűlevelekkel telt ágat. Meggyújtotta, és örömmel állapította meg, hogy hamarosan meleget adva lángolt.

- Nagyszerű – gondolta – jól kiegészíti a nyírfát és a többi lombhullatót. Hamarosan rájött, hogy a fenyőgally fekhelynek is kiváló. Több öllel is odahordott az üreg bejáratához. Napokra elegendő tüzelőt gyűjtött össze. Kényelmes zöld ágyat készített magának. Elégedetten próbálta ki, és a bejárat közvetlen közelében gyújtott egy kisebb tüzet, amelyet körberakott kövekkel. Addig kísérletezett, amíg megtalálta a módját, hogy a füst ne hatoljon be a menedékébe. Elfáradt, leült a tűz mellé a földre. Egy idő után kényelmetlenné vált a talajon való üldögélés. Kiválasztott egy vastagabb, kidőlt nyírfát és baltájával a törzséből kivágott egy méteres darabot. Letette a barlang elé, ráült, de túl alacsonynak bizonyult. Vastagabb törzzsel nem volt kedve vesződni, ezért inkább a két vége közelében alátett két kisebbre vágott darabot a törzs maradékából. Mindegyiknek becsapolta a tetejét és a pad ülőkéjeként szolgáló hosszabb darabot behelyezte a kifaragott mélyedésekbe. A kis, támlanélküli pad stabilan állt a talajon, és a magassága is megfelelő lett. Hátát a meredek falnak támasztotta és hiába igyekezett szemeit nyitva tartani, hamarosan elaludt. Ez az alvás, olyan délutáni lustálkodásra emlékeztető fél órácska volt. Medvedörmögésre riadt fel. Rádobott a tűzre egy aránylag vastagabb ágat, kézbe vette egyik jelzőrakétáját, de bármennyire is meresztette szemeit, semmiféle állatot nem látott. Még egy mókust sem, pedig a folyótól a kiválasztott lakóhelyéig tartó útján látott szürkemókusokat.

- Csak álmodtam, nem látogatott meg a grizzly – nyugtatta magát. A lándzsáját mindenesetre jobbnak látta a keze ügyében tartani. Egy kővel borotvaélesre fente a hosszú, vastag botra kötözött nagyméretű kést. Megéhezett. Ismét átnézte szegényes élelmiszerkészletét. Bárhogy is számolta, kettő, de legfeljebb három napra elegendő élelme volt. A két kisméretű sonkakonzerv, valamint a kiló kétszersült, a néhány szem kockacukorral kiegészítve is hamarosan elfogy. Leverte lábáról a kétségbeesés:

Mi lesz azután? Ismeretlen helyen egy ragadozók uralta vadonban fegyver és élelem nélkül.

Eluralkodott rajta a félelem, és mégiscsak úgy döntött, hogy összeállít egy olyan kaput, vagy kerítést, amivel legalább éjszakára eltorlaszolhatja a bejáratot,  és amelynek hézagjai között,  az elé rakott tűz melege bejuthat a barlangba.

Eddigi életében előfordult már, hogy kénytelen volt szűkölködni, de ez egy teljesen más helyzet. Most olyan történt vele, ami még eddig soha: hirtelen kiszolgáltatottá vált, és nem tudta befolyásolni a körülötte zajló történéseket. Kérdések zakatoltak az agyában, amelyekre jó lett volna választ kapni. Egymásra találnak-e a helikopter többi utasával? Élnek e egyáltalán? Merre értek földet?  Erős fejfájás tört rá. Sajnálta, hogy a helikopteren maradtak táskái, az egyik aljában volt egy gondosan becsomagolt gyógyszeres doboz. A túlélő zsákjában lévő elsősegély készlet nem tartalmazott fájdalomcsillapítót. Volt abban sok minden, főként kötszerek, ragtapaszok, fertőtlenítőszerek, olló, de ami most kellene, az hiányzott a ládikóból. Egyre jobban érezte a tompa, majd egyre jobban hasogató fájdalmat, ami kezdett elviselhetetlenné válni. Nagy kínok között, kevéske kétszersülttel elfogyasztotta az egyik sonkakonzerv felét, és desszertként bekapott egy szem kockacukrot. Az éhsége valamelyest csökkent, de nem szűnt meg, és továbbra is úgy érezte, mintha vasabroncs szorítaná a fejét.

-Itt, pedig közel, s távol sem orvos, sem gyógyszertár nem található. Legalább tudnék valami népi gyógymódot – sóhajtott. – Nagyanyám biztosan találna a természetben olyan növényeket, ami most segíthetne. Ő sem volt természetgyógyász, de ismert néhány öngyógyító praktikát. Ahol csak tudta, helyettesítette az általa méregnek nevezett gyári készítményeket. Szinte minden fájdalomra volt otthon népi gyógyszere. Nagyapámnak, ha néha fájt a feje, a nagymama egy-kettőre meggyógyította. Valamelyik fának a leveléből, vagy kérgéből készített főzetet. Emlékszem, lement a kertvégére, és az ott zöldellő, valamelyik bokorról vagy fáról szedett egy nagy csomó levelet és valami teafélét főzött belőle. Nézzük csak, milyen fák és bokrok voltak a kertvégi patak partján? – Peter, bármennyire erőltette a memóriáját, nem jött rá, hogy miből készült a nagyanyja gyógyszere. Azon a helyen gyerekkorában járt utoljára, és félévszázad távlatából bizony megkopnak az emlékek. Egy magas nyárfára biztosan emlékezett, mert arról esett le, amikor felmászott, hogy bekukkantson a vadgalambfészekbe. Volt ott egy szilvafa is, ami azért emlékezetes, mert apró, sárga gyümölcsétől gyomorrontása lett. – Istenem, a patakpart! Ott készítettem első íjamat rugalmas fűzfából. Még most is érzem a fűz héjának kesernyés ízét, amint a belőle készült sípot a számba vettem. Hogy meg voltam ijedve, mert az egyik játszótársam azt mondta, hogy a fűz mérgező. Rohantam is nagymamához, hogy találjon ki valami ellenszert a méregre. Amikor megtudta, hogy csupán fűzfaágat rágcsáltam, elnevette magát, megsimogatta a fejemet, és megnyugtatott, hogy nem méreg került a szervezetembe, hanem az egyik leghatásosabb fájdalom és lázcsillapító, amivel az aszpirin helyettesíthető.

Az kellene nekem most, egy aszpirin. Rögtön elmúlna a szenvedésem. Vagy a nagymama megüzenné, hogy mit kell tenni. – Felállt a padról, a fejéhez kapott – úgy látszik a fájdalom teljesen eltompította az agyamat! A fűzfa! Nem kell ide aszpirin, rögtön kipróbálom a nagyi gyógyszerét – és egykettőre a völgyben csobogó pataknál termett, ahonnan legalább olyan gyorsan vissza is ért a fűzfa levelével és kérgével a barlanghoz. A kérgéből egy darabot azonnal rágcsálni kezdett, miközben a többiből a tűzfölé akasztott csajkájában főzetet készített. Még meg sem kóstolta a teaszerű folyadékot, amikor már érezte, hogy egyre jobban múlnak fejgörcsei. A kéregrágcsálással is elegendő fájdalomcsillapító került a szervezetébe.

Kisvártatva teljesen elmúltak a fájdalmai, csupán nagy fáradtságot érzett. Dobott egy nagyobb farönköt a pislákoló tűzre, bement az egyszerű módon berendezett szállására, a feje alá tette mentőmellényét, és álomba szenderült.

 

*

Clara, a helikopter becsapódásakor hatalmas ütést érzett. Nem tudta eldönteni, hogy melyik testrésze fáj jobban, a háta, vagy a végtagjai.

-Meghalok - volt az első gondolata. Nagy nehezen lefejtette magáról a biztonsági övet, kikecmergett a félig kiszakadt üléséből. Óvatosan felállt és végigtapogatta kezeit, lábait, és az arcát. Megállapította, hogy nincs komoly sérülése, csupán apró, de fájdalmas zúzódások. Bármilyen nehezére is esett, tudott járni, nem szédült, nem érzett émelygést, hányingert.

A pilótákhoz lépett. Tom éppen ekkor szabadította ki magát üléséből és az ájult Jack-et próbálta élesztgetni.

- Kérem, uram, engedjen oda, hadd nézzem meg a sérültet!

- Maga orvos? – kérdezte a pilóta.

- Nem, ápolónő vagyok, sebészeten is dolgoztam – felelte, miközben gyakorlott mozdulattal megtapintotta Jack pulzusát. – Életben van – mondta megkönnyebbülve. Vigyázva vették ki a székéből, lefektették a gép melletti fűre terített plédre. Hamarosan észhez tért, felült és megszólalt:

- Kaphatnék egy kis vizet?

- Hogyne kaphatnál barátom! – válaszolt Tom és egy pohárba ásványvizet töltött.

- Fel tud állni? – kérdezte Clara.

- Azt hiszem.

- Csak óvatosan! – intette a hölgy. – Nem szédül?

- Nem!

- Nagyszerű, és most próbáljon egy lábon megállni!

- Látom, ez megy, most pedig kérem, csukja be mindkét szemét és jobb keze mutatóujját tegye az orra hegyére. Most se szédül?

- Nem!

- Feje se fáj?

- Az nem, csak a vállam.

- Igen, ott látszanak is az ütések nyomai. Egy részüket a biztonsági öv okozhatta.

- Így van! – helyeselt Tom, és hozzátette: - Nagyon durván értünk földet, csoda, hogy megúsztuk. Csak néhány méter választott el bennünket attól a nagy fától – mutatott a közelükben álló nyírfára, amelynek ágait épphogy csak elkerülte a becsapódó helikopter rotorja.

- Élünk – mosolygott a teljesen feléledt Jack, és ránézett a műszerfalon elhelyezett GPS-re.

- Hol vagyunk? – kérdezte.

- Nem tudom! Tönkrement a műszer – felelte Tom.

- És a rádió?

- Úgy látom, az is. Egy ablakon benéző faág minden műszerünket tönkretett.

- Semmi baj! – vette elő mobiltelefonját Clara, de a sokadik sikertelen hívás után nem kísérletezett tovább. – Nincs térerő – legyintett lemondóan. Tom egy térképet terített a földre, és rövid tanulmányozás után megállapította, hogy valahol egy nagy völgyben vannak.

- Van a közelben lakott terület? - kérdezte Jack.

- Nem hiszem, a térképen jelölt legközelebbi lakott hely nagyjából 35-40 mérföldre lehet, de lehet, hogy még messzebb.

- Az nem nagy távolság – szólt közbe Clara.

- Sík terepen, jó úton egy-két nap alatt könnyedén meg lehetne tenni, de itt kicsit más a helyzet. Nézzen rá a térképre. Minden oldalról hegyek és erdők vannak, és ezeken az erdőkön, sok helyen szinte lehetetlen áthatolni. Arról már nem is beszélve, hogy utak sincsenek, legfeljebb medvecsapások.

- Ezek szerint nagy bajban vagyunk.

- Bizony nagy bajban asszonyom. Nekem mindent meg kell tennem, hogy az utasaim élve célba érjenek. Ehhez, minél előbb meg kell találnom Petert, a másik utast. Ma már nem, de holnap reggel, amint lehet, elkezdjük keresni. Remélhetőleg valahol a tóparton, vagy annak közvetlen közelében maradt.

- Mi van akkor, ha más irányba ment?

- Úgy, sokkal nehezebb lesz a dolgunk. Sajnos, sok irányba indulhatott. Én a helyében biztosan a földet érés közelében maradnék, ott van a legnagyobb esélye, hogy rám találjanak.

- Bízzunk benne, hogy ő is így gondolkodik.

- Talán nem találkozik medvékkel, mert nagyon könnyen meggyűlhet velük a baja! – fűzte hozzá Jack.

- Bizony ezen a tájon a medve van otthon. Ő a gazda, és nagyon sok esetben az ő akarata érvényesül. Rossz rágondolni, egy medvével való találkozásra.

- Főleg fegyver -, és a hegyekben, erdőkben elengedhetetlen ismeretek nélkül.

- Így bizony - helyeselt Tom és bement a helikopterbe. Végignézett a raktéren, leellenőrizte az ablakokat belülről, majd kilépett és kívülről vizsgálta meg a karosszériát és… tulajdonképpen, az egész felépítményt. Tapasztalatait rögtön megosztotta két sorstársával is:

- Nem tudhatjuk, hogy mennyi időt kell a vadonban töltenünk. A legelső feladatunk, hogy már a mai éjszakára védett helyet találjunk, ami megóv bennünket bármilyen időjárástól és a ragadozókkal szemben. Erre, legalábbis ebben a pillanatban, a helikopter a legalkalmasabb. Ha ügyesen elpakolunk mindent, ha nem is túl kényelmesen, de meghúzhatjuk magunkat. Az én pilótaülésem és a hátsó két ülés használható. Dönthető ülések, akár aludni is lehet bennük. A faág által kitört ablakot kell befoltoznunk. Jack, van erre ötleted?

- Igen. A szerszámos ládában van fűrész, fejsze, kötöző anyagok és kézi fúró. Nem lesz túl esztétikus, de elállja a medve és a viharok útját. – A két férfi hamarosan fából egy védőfalat varázsolt a hiányzó ablak helyére.

- Nézzük meg, mennyi élelmünk és milyen eszközeink vannak! – javasolta Tom, és már rakta is mindenki egy helyre, a birtokában lévő ételeket és tárgyakat, amelyhez hozzátették a helikopter tartozékait is. Megegyeztek, hogy bármeddig is kell a vadonban maradniuk a szállító konténereket, ládákat, leplombált zsákokat csak a legeslegvégső esetben bontják fel.

- Csak akkor, ha az éhhalál közvetlen fenyeget bennünket – mondta Tom nyomatékkal, és felsorolta a leltározás eredményét:

- Van kettő sörétes és kettő golyós vadászfegyverünk, kettő nagy pisztolyunk, több tőrünk, mindegyik nyelében horgászzsinór, baltáink, kézifűrész, fejszék, ásólapát, katonai csajkák, kulacsok, katonai evőeszköz készletek, hálózsákok, vastag és vékonyabb plédek, és négy-öt napra elegendő élelmünk, közte leves porok, néhány konzerv, némi étolaj, só, és kockacukor.

- Mi lesz velünk, ha csak nagy sokára találnak ránk? – kérdezte Clara.

- Előbb-utóbb kiszabadulunk innen. Addig is igyekeznünk kell beteremteni az élelmünket, és lakájossá kell tenni kényszerszállásunkat. Itt, ezen a vidéken akadnak puskavégre kapható állatok, és talán még ehető növényeket is találunk.

- Milyen vadak fordulnak elő a leggyakrabban?

- Akadnak fajdok, nyulak, szarvasok, hódok és még néhány apróbb, nagyobb, fazékba való. Vitaminforrásnak pedig itt van az áfonya, és néhány főzeléknek vagy levesbe való növény. Amint előkerül Peter, feltöltjük az éléskamránkat.

Rájuk esteledett. Elfogyasztották szerény vacsorájukat, még egy ideig beszélgettek, majd hátradöntötték üléseik támláit és bízva helikopter szállásuk oltalmában, álomra hajtották fejüket.

Clara még aludt, amikor a két fiatalember, Peter keresésére indult. Nem szóltak az asszonynak, de egy kis papírlapra ráírták üzenetüket és az ülésével szemközti falra tűzték. Ragyogó, tiszta volt az idő, a kora reggeli napsugarak egyre erősebb fénnyel simogatták a környező erdő fáit. A pilóták elhatározták, hogy mindent megtesznek, hogy rátaláljanak Peterre. Egyre nagyobb területet jártak be. Egy hegyekkel körülvett, aránylag sík területen voltak. Körülöttük erdők, és sziklás, cserjékkel benőtt területek váltogatták egymást. Közelségükben két kis patak csobogott le a hegyekből. Hűvös vizüket az a tó nyelte el, amely felett Péter kiugrott a helikopterből. Szisztematikusan haladtak, minden égtáj irányában kutattak utasuk után. Szótlanul törtettek egymás mellett a hol sűrűbb, hol kicsit gyérebb erdőben. Óvatosan haladtak, puskájukat egyfolytában készenlétben tartva. Egy tisztásra érve Jack feltekintett az égre, kissé hunyorgott a szemébe világító nap fényétől. Megnézte óráját, majd Tom elé tartotta:

- Látod, mennyi az idő?

- Igen. Fél tizenkettő. Mit akarsz ezzel mondani?

- Csak azt, hogy megéheztem.

- Bizony, én is – mondta Tom, és kis hátizsákjából előkerült két sonkakonzervből az egyiket társának nyújtotta. Harapjunk néhány falatot, de utána induljunk a géphez, mert sok tennivalónk van.

- Milyen tennivalókra gondolsz?

- Bármeddig is kell az erdőben maradnunk, otthonosabban kell berendezkednünk. Ki kell alakítanunk valami normálisabb fekhelyeket, mert az ülések kényelmetlenek az alváshoz. Ehhez teljesen át kell rendeznünk a rakodóteret, de az is lehet, hogy építenünk kell egy kunyhót. Előfordulhat, hogy még a hidegebb időket is itt kell töltenünk. Néhány hét múlva már havazhat és lehűl az idő. Nem érezted, hogy az éjszaka is elég hűvös volt?

- De, igen, főleg éjféltől. Bele is bújtam a hálózsákba.

- Ha itt ér bennünket a tél, fűtés nélkül megfagyunk.

- El se tudom képzelni, milyen eszközzel fűthetnénk. A helikopter belsejében mégsem rakhatunk tüzet.

- Ezért szükséges egy kalyiba, és abban már több lehetőség lesz a tüzelésre.

- Igazad van. Akár a földön is tüzelhetünk és a lángok felett akár bográcsban, akár nyárson süthetünk, főzhetünk.

- Ez is egy megoldás, de egy kályha vagy kemence azért jobb lenne.

- Honnan veszünk kályhát? – nézett értetlenül Jack.

- Csinálunk.

- Ne viccelj, cimbora!

- Nem vicc, ha vannak hozzávaló anyagok és eszközeink, holnap már akár neki is állhatunk.

- Te értesz hozzá?

- Cserkésztáborban egyszer építettünk egy sárkemencét, és nagyon megjegyeztem a készítés  minden mozzanatát, mert érdekelt a dolog.

- Figyeltem minden szavadat, de most maradj egy kicsit csendben! – emelte szája elé mutatóujját Jack, és kezébe vette a mellette lévő fának támasztott Remington sörétes puskáját. Csak úgy, ülő helyzetben a vállához emelte, és lőtt. – Eltaláltam! – lelkendezett, és amire Tom felocsúdott, egy termetes fajdot szorongatott.

- Ez igen! – dicsérte meg barátja, aki annyira beleélte magát építési terveinek ismertetésébe, hogy nem vette észre a bokrok mögül leselkedő madarat.

- A fenyőfajd, más néven lucfajd nem fél az embertől, ezért nem volt nagy kunszt leszedni – szerénykedett Jack.

Saját, kitaposott ösvényükön haladva tették meg a visszautat. Ha nincsenek nyomok, nehezen találtak volna „haza”. Amikor megérkeztek, Clara a helikoptertől kicsit távolabb rakott tűz fölé lógó csajkákban vizet forralt.

- Mi jót készít, asszonyom? – kíváncsiskodott Tom.

- Úgy gondoltam, hogy főzök egy kis levest, amíg távol vannak. Sajnos csak ilyen kicsi edényeink vannak, ezért tettem a tűz fölé hármat is belőlük.

- Eszembe jutott, hogy az egyik táskámban maradt néhány zacskó leves por, azokból használnék fel egyet. Találtam még szószokat, ételízesítőket és két doboz készételkonzervet is a csomagjaimban, valamint két doboz kétszersültet, némi kekszet és három tábla csokoládét. Mindet odaraktam az egyik láda tetejére.

- Milyen levesei vannak?

- Húslevesek és grízgaluskalevesek.

- Most milyent fog főzni?

- Most, hogy látom azt a nagy, fácánforma madarat, amit hoztak, mindenképpen baromfihúslevest. Ennek a kakasnak az aprólékát belefőzzük, és egy kiadós kései ebéd lehet belőle. Kérdés, hogy ki tudják e várni, amíg megfő?

- Biztosan, ugyanis délben reggeliztünk.

- Ez remek. Én is az előbb ettem meg az este meghagyott fél konzervemet. Segítenek?

- Mondja, mit tegyünk!

- Meg kellene kopasztani és felbontani a kakast. A többit már én csinálom.

- Oké, már kezdem is – vette kézbe Jack a nagy madarat, és egykettőre megszabadította a tollától. Ördögi ügyességgel bontotta fel.

- Maga ezt nagyon érti – ismerte el az asszony.

- Szoktam vadászni, és nagyon sok vadat zsigereltem már.

Amíg főtt az étel, a fiúk megbeszélték szállásuk kialakításának tervét. Egy kunyhó építésében értettek egyet.

Az ízletes, és hússal meggazdagított leves elfogyasztása után a két férfi valóságos tervrajzot készített. Tom lerajzolta a házikó külső kinézetét, Jack pedig a belsőt. Ez alatt Clara kis láng és sok parázs fölött megsütötte a kakas combjait és mellehúsát, ami a levesből kimaradt. A hazulról hozott fűszerekkel ízesítette. Ezután kapcsolódott be a kunyhóépítésről folytatott beszélgetésbe.

- Miből lesznek az ablakok? – kérdezte.

- Fából, mint a házikó – felelte Tom.

- Arra gondoltam, hogy mi lesz üveg helyett?

- Kétrétegű fólia.

- A ház elkészítéséhez nagyon sok faanyag kell. Természetesen én is szívesen vágom, hordom és darabolom.

- A vágást és darabolást megoldjuk láncfűrésszel. Az egyik konténerben szerszámok vannak, köztük két láncfűrész is, és még több használható eszköz.

- Ki szabad nyitni a konténert?

- Nem, de majd ne nézzenek oda, amikor leütöm a lakatot. A viccet félretéve, ilyen esetben az életben maradás a legfontosabb és nem fogják levenni érte a fejünket, hiszen semmit nem lopunk el, csak használjuk, lehetőleg a legkíméletesebben.

- Hová tervezik a házikó építését? – érdeklődött tovább Clara.

- Oda, a fenyves alatti völgybe, hogy minél kisebb távolságra kelljen cipelni az építőanyagot. A lejtőn, egyszerűen csak legurítjuk a farönköket.

- Semmiképp se lehet valami megoldást találni, hogy ne kelljen a helikoptert elhagyni és kunyhót építeni? – Tom, kis ideig gondolkozott, majd válaszolt:

- Lehetne, ha a fűtése megoldható lenne. Most még jó idő van, mégis elég hűvösek az éjszakák. Mi lesz, ha itt ér bennünket a tél? A gép belsejében nem lehet kemencét építeni. Fűtés nélkül pedig, nem sokáig bírnánk.

- És kályhát be lehetne állítani?

- Úgy minden megoldódna. A kéményét kivezetnénk az egyik ablakon és tudnánk fűteni.

- Nem értem, akkor miért nem azt tesszük? – Tom csodálkozva nézett az asszonyra, aki folytatta mondandóját: - amíg távol voltak, a női kíváncsiságtól hajtva megnéztem, hogy mi van a konténerekben. Pontosabban, elolvastam a rajtuk lévő címkéket.

- És, mit látott?

- Van leghátul egy láda, amelyen az szerepel, hogy a tartalma 1 db. sátor fűtésére szolgáló, fatüzelésű kályha. – A két férfi azonnal a gép végében termett és miután megnézték a címkét, kibontották a ládát, amely valóban egy kisebbfajta dobkályhát tartalmazott, a hozzá tartozó füstcsövekkel.

- Tudja asszonyom, mi nem voltunk ott a berakodásnál, és nem is érdekelt bennünket, hogy mit szállítunk. Ezért nem tudtunk a kályháról.

Azonnal kiszabadították a tüzelő alkalmatosságot, és máris azon tanakodtak, hogy hová helyezzék, hol nem lesz útban, és honnan tudják a füstcsövet könnyedén kivezetni.

- Természetesen alaposan át kell rendezni a lakóterünket. A felesleges ládákat, ha kell, kitesszük a gép mellé, és letakarjuk fóliával, így semmi baj nem éri őket – sorolta az előttük álló feladatokat Tom.

- Mennyi fólia van? – kérdezte Clara.

- Nagyon sok. Több száz négyzetméter – felelte Tom.

- Annyi, hogy ezt a helikoptert többször be lehetne csomagolni belőle – tette hozzá Jack.

- Hogy te milyen okos vagy! – veregette meg barátja vállát Tom. Megtaláltad a hajlékunk szigetelő anyagát. Valóban befóliázzuk a gépet. Ha már egyszer fűtünk, a meleget is tartsuk a „lakásban”. Holnap átrendezzük a szobát. Ki kellene találni valami megoldást a fekhelyekre is. Nézzük át a ládák tartalmát, hátha okosabbak leszünk! – Jack szeme megakadt az egyik láda címkéjének feliratán. Szinte felkiáltott:

- Hoppá! Ebben a konténerben van néhány ágyméretű szivacs, ezeket éjszakára le lehetne rakni a padlóra és, ha nem találunk jobb megoldást, ez is kényelmesebb, mint az üléseken félig ülve aludni.

- Pakoljuk ki már ma a felesleges cuccokat, ezeken a nagy laticeleken legalább kényelmesen kialhatjuk magunkat – javasolta Tom.

Még sötétedés előtt találtak helyet ágyaiknak, és a kályha is a helyére került, egyelőre kémény nélkül.

 

*

 

Peter a második éjszakáját töltötte barlangjában. Éberen aludt, tele félelemmel. Mi lesz, ha elalszik a bejárat elé rakott tűz? Mi van akkor, ha a medve mégsem fél a lángoktól? Újból elolvasta a túlélőcsomagjában talált tájékoztatót, amelyben érthetően leírták, hogy minden vad retteg a tűztől.

-Ez legalább jó hír! – tette le a többször kiolvasott füzetet – a lángoknak köszönhetően itt, ebben az üregben, biztonságban vagyok tőle. Úgy tűnik, hogy jelen pillanatban az éhség jelenti a legnagyobb veszélyt, mert ha nem merek kibújni a menedékemből, hamarosan felkopik az állam. Akár éhen is halhatok. Valamit ki kell találnom. Egy sonkakonzervem még van, amit a legvégsőkre tartogatok. Valami húst kell szereznem! Biztosan vannak ezen a környéken kisebb vadak, amelyekre vadászhatnék. Na, de mivel? Egyik sem fogja megvárni, hogy megfogjam, vagy ledobjam egy kővel. Más lenne a helyzet, ha lenne fegyverem. Bármilyen. A lényeg, hogy lőni lehessen vele, amellyel elérem a fán ülő madarat, vagy a fűben lapuló nyulat. Olyan közel nem engednek magukhoz, hogy a lándzsámmal leszedhetném őket. Kár, hogy nem vagyok képes messzire hajítani! – Hirtelen eszébe jutott a megoldás: - összeállítok egy íjat. Olyant, mint valamikor gyerekkoromban, egyszerű rugalmas faágból, ha mást nem találok, akkor fűzfából.

Azonnal a patak partján termett és kiválasztott egy megfelelő vastagságú ágat. Késével levágta, és ott a helyszínen, negyedórán belül egy primitív íjat varázsolt a botból. Húrként  zsineget kötött rá. – Elég erős – állapította meg elégedetten – most már csak nyílvesszők kellenek hozzá, és ki lehet próbálni.

Az első öt vesszőt nádból vágta. A végükre kisméretű, hegyes köveket kötözött, amelyeket a Zsebkésén lévő fogóval pattintgatott nyílhegy formájúra. Lemetszett még jó néhány fűzfavesszőt is, ezekkel azonban később kívánt foglalkozni.

Tollazat egyelőre nem került a vesszőkre. Arra gondolt, hogy néhány méteres távolságból anélkül is célba talál a fegyvere. Az első lövések nem ezt mutatták, rendre a tíz méterre kirakott nagy levél mellé mentek a találatok. A kezdeti sikertelenség nem vette kedvét, tovább gyakorolt és egyre jobbak voltak a találatai.

-Ki kellene „élesben” is próbálni – gondolta, és tekintetét a fák koronái felé fordította. Az ágakon ugráló és a fákról le és felszaladgáló szürkemókusokat vett észre. A bundások úgy tettek, mint ha ügyet se vetnének az emberre. Némelyikük zavartalanul rágcsálta a tobozból kiszedett magvakat. Célba vette az egyiket, de elvétette. Majd így járt a másodikkal, a harmadikkal, és a tizenhetedikkel is.

- Ez talált! – ujjongott, amikor végre a sokadik lövése eredményes volt. A nyílvessző a fején találta a rágcsálót, és azonnal leszédült a fáról. Felkapta a pecsenyének valót, beletette hátizsákjába, fogta íját, felnyalábolta a levágott nádszálakat és fűzfavesszőket, és miután kulacsát és műanyag palackját megtöltötte vízzel, menedékébe sietett. Nem véletlen volt a vadászat helyének gyors elhagyása. Olvasta, hogy a medve akár kilométerekről is megérzi a vér vagy az étel illatát. Vele, továbbra se szeretett volna megismerkedni. Néhány perc alatt lefejtette a mókus bundáját, kizsigerelte, meghintette sóval, és nyárson megsütötte. Kétszersülttel fogyasztotta el a húsz deka körüli, ízletes ételt, és közben marták, kínozták gondolatai:

-Ma sikerült élelemhez jutnom –, de mi lesz holnap, és azután? Meg kell találnom utastársaimat, ami nem is lesz könnyű ebben a nagy rengetegben. Azt sem tudom, hogy a tótól melyik irányban, és milyen távolságban értek földet. Semmi értelme se lenne a keresésükre indulni, mert lehet, hogy ők is elindultak, hogy megtaláljanak, és csak elkerülnénk egymást. Ők bátrabban járkálhatnak a vadonban, nekik vannak fegyvereik, és talán a helyi sajátosságokkal is tisztában vannak. - Tudomásul kellett vennie, hogy a legjobb megoldás számára, ha meghúzza magát barlangja védelmében, bízva az állandóan égő vadriasztó tűzben, amelyet csak nagyon indokolt esetben hagy el, például, ha megéhezik, és kénytelen élelem után nézni. Ilyenkor messzebbre is el kell jutni a zsákmány után, a tüzet pedig nem viheti magával.

- Ha csak… – dörmögte maga elé – hogy ez eddig nem jutott eszembe. Miért ne vihetném magammal a tüzet? Ha már egyszer Prométheusz megajándékozott vele minket, embereket, akkor, használjuk is, amire kell! – Vágott egy karvastagságú fenyőágat, amelyet az egyik végétől jó hosszan négy részre hasított. Az így keletkező résbe apró nyírfa ágakat tűzdelt több rétegben, és közéjük a fenyőkről leszedett megszilárdult gyantát tördelt. A túlélő készletében talált dróttal a négy részre osztott ágat összekötötte, és máris egy fáklyát tartott a kezében. Hajtotta a kíváncsiság, azonnal le kellett ellenőriznie hogyan ég, és ami még nagyon fontos, mennyi idő alatt lobban lángra. A lángolás intenzitásával és időtartamával elégedett volt, de soknak tartotta a belobbanás idejét.

- Már régen felfal a medve, amire meggyullad a fáklyám! – kesergett magában. Ha valami zsír vagy olajféléhez hozzájutnék, az bizonyára segítene! – Hoppá! – jutott eszébe egy kis műanyag üveg a csomagjában. Abban valami folyadék van, amiről ez idáig azt hittem, hogy szúnyogriasztó. Hátha valami gyúlékony anyag van benne! – Leemelte a kis palack kupakját, beleszagolt. Az újabb fáklyára cseppentett egy keveset, amely egy szempillantás alatt lángra kapott. Sikerén felbuzdulva készített még néhány fáklyát.

- Ez az! Ez kell nekem! Már bátrabban kimozdulhatok a barlangból!

Boldogan ment le a tópartra. Hosszas keresgélés után végre talált egy tisztással találkozó, jól belátható, szélesebb partszakaszt, ahol már nem kellett tartania a fák közül váratlanul kirohanó ragadozóktól.

Elhatározta, hogy bármi áron is, de halat fog. Először íjával próbálkozott, de egyetlen pikkelyest sem sikerült eltalálnia, majd eszébe jutott, hogy túlélőkése markolatában vannak horogtűk és egy kevés horgászzsinór. Nem volt türelme vesződni horgászbot összeállításával, ehelyett egy ágdarabra tekerte a horogtűvel, nehezékkel és úszóval ellátott damilt, és annyi métert dobott belőle a vízbe, amennyit csak tudott. Elég sok időt töltött már el a parton, a horgát azonban elkerülték a halak. Kihúzta a vízből a zsinórt és csodálkozva látta, hogy a közelben szedett giliszta elfogyott róla. A tóban tehát van élet, ami azt jelenti, hogy már csak a szerencse hiányzik, hogy zsákmányhoz jusson.

-Élelmet kell szereznem! – ismételgette magában. – Ha nem tudok vadászni, nem tudok halászni, akkor valami ehető növény után kell néznem. Amennyire lehetséges, fenn kell tartanom az erőnlétemet. Nézzük csak, mit ír a kisokos – vette kezébe a „Túlélési tudnivalók” című, a csomagjában talált képekkel illusztrált brossurát.

Az ehető növények felsorolásban rögtön a legfelsők között szerepelt a gyékény. Ennek a gyerekek által csak buzogánynak nevezett vízinövénynek ehető, sőt ízletes az alsó fehér része. Az aromája az uborkáéra emlékeztet. Fogyasztható még a gyökere is, ebből akár főzeléket is lehet főzni.

Több szálat is felhúzott és beleunva a horgászat eredménytelenségébe, hazabaktatott barlangjába. Megtisztította a gyökereket és a felettük lévő torzsákat. Kellemesen édeskés, fanyar ízt érzett. Szinte etette magát a zsenge növényi szár, amely fedezi a napi szükséges kalória egy részét, de a szervezetnek az állati fehérjére is szüksége lenne. Kivette hátizsákjából a végsőkre tartogatott kisdoboz sonkakonzervet, egy ideig nézegette, forgatta, olvasgatta a ráírt szöveget, és nagyokat nyelve visszatette a zsákba. Ismét tett egy fogadalmat, hogy a dobozt csak akkor bontja fel, ha már közvetlen az éhhalál küszöbén lesz.

- Az pedig még - remélhetőleg odébb van – reménykedett, és csajkájában vizet forralt. Sót szórt bele, és apró darabokra vagdosott gyékénygyökereket tett a fortyogó vízbe. Egy ideig főzte, majd levette a lángról. Megkóstolta, és szomorúan állapította meg, hogy valami hiányzik a furcsa ételkompozícióból. Mi lenne az? Bármi, csak ehető legyen. Akár tésztaféle, hús, akár valami értelmesebb növény, mondjuk egy kis hagyma, sárgarépa vagy krumpli. Nem vágyott semmi másra, csak egy kis tartalmasabb ételre. Ismét páni félelem fogta el: mi lesz vele, ha nem talál élelmet ebben a nagy vadonban, amelyről eddig úgy tudta, hogy itt szép számmal fordulnak elő vadak, és halat is lehet találni, de még erdei gyümölcsöket is.

- Úgy van! – hasított belé a felismerés – gyümölcsöt kell keresnem! Ehhez kellene egy bármilyen kosár, szatyor vagy zacskó, és már kezdhetem is a gyűjtögetést. Erdei tisztásokon ebben az időben érik az áfonya, ami lehet, hogy éppen arra vár, hogy leszüreteljem.

Ismét kiborította hátizsákja tartalmát, és lázasan keresgélni kezdett a holmik között. Nem akadt a kezébe semmi, gyümölcsszedésre alkalmas szatyor. Két kisebb papírzacskót látott a szétszórt holmik közt, amelyek szóba se jöhettek erre a célra. Bánatosan rakosgatta vissza a tárgyait, és amikor az egyik papírzacskó a kezébe akadt, örömében felkiáltott.

- Megmenekültem, legalábbis egy időre! – és hangosan betűzte a tasakra írt szöveget: Baromfihúsleves. Négy tányér elkészítésre elegendő. Ez négy ebéd. De, várjunk csak, hiszen ebből kettő van! Így már négy adag szerény vacsora is kikerül belőle. Természetesen egy adagtól még nem lehet jóllakni, de arra elegendő, hogy tartsa a lelket az emberben. A többit pedig isten segítségével, nekem kell megoldanom. - Ismét a tűz fölé tette csajkáját és a leves por negyed részét összefőzte a korábban már megpuhított gyékénygyökérrel. Az utóbbi idők legfinomabb vacsoráját kanalazhatta csajkájából. Elhatározta, hogy a következő napon igyekezni fog többfajta növényt is összegyűjteni, és amit csak lehet, belefőz a levesbe. Ha gyümölcsöt talál, jó lesz csemegének. Amennyiben valami halféle akadna a horgára, netán madár a nyílvesszőjére, az már szabályos dőzsölést jelentene.

Másnap, már korán reggel készen állt az indulásra. Pontosan még nem tudta, hogy vadászni induljon előbb, vagy halászni. Az majd kialakul menetközben – gondolta, és a tó felé vette az irányt. Halkan, nagyon körültekintően közlekedett. Már csak néhány fa és bokor választotta el a víztől, amikor valósággal ledermedt a csodálkozástól. Több szarvas éppen a szomját oltotta.

- Egy, kettő, három, négy, öt… - számolta a szép formájú agancsosokat. Felőlük fújt a szél és nem vették észre az őket figyelő embert. Peter elcsodálkozott, hogy a barlangjától alig 300-400 méterre van a vadak ivóhelye.

- Remélem, kisebb jószágok is megfordulnak ezen a helyen, olyanok, amelyeket képes lennék lelőni az íjammal - ábrándozott.

Egyszer csak a szarvasok felkapták a fejüket, és hirtelen, nagy iramban eltrappoltak az erdő irányába. Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön a riadalom oka. Megjelent a rettegett veszedelem, egy feketemedve képében.

- Édes, jó istenem, Jaj, csak észre nem vegyen! – könyörgött reszketve, a bokrok mögött. A medve nem észlelte, hála a jó széliránynak, hamarosan távolról hallatszott a lábdobogása, amint üldözi a menekülő szarvasokat. Peter szerencséjére egy borjút el is kapott közülük. Addig nem kellett tőle tartani, amíg a szerencsétlen állatot fogyasztotta. Nem fogja otthagyni a biztos zsákmányt a bizonytalanért.

- Peternek erről fogalma se volt, ezért amilyen gyorsan csak tudott, visszavonult a barlangba.

Erre a napra a vadászatnak és a halászatnak befellegzett. Az ilyen napok kiválóan alkalmasak használati tárgyak, eszközök készítésére. Egy mellékhelyiséget is eszkábált a barlangtól kissé távolabb. Faragott még néhány nyílvesszőt, majd úgy gondolta, hogy egy erősebb íjra lenne szüksége. Olyan erős legyen, hogy legalább egy nyulat le lehessen lőni vele. Ehhez, azonban sokkal rugalmasabb fát kell találni, mint a jelenlegi íja. Na, de melyik az erre a célra megfelelő fa? Hol találni olyant? Mitől volt erős őseink íja? Talán hosszabb volt, vagy vastagabb? Esetleg többrétegű? – Kezébe vett egy másfél col vastagságú fűzfaágat a barlang bejárata mellé korábban lerakott halomból, és meghajlította. Nem volt elégedett a rugalmasságával. Fogott egy dupla vastagságút, azt meg túl merevnek találta. Kicsit gondolkodott, aztán zsineggel egymás mellé kötözött kettőt a colos vastagságúból. Elcsodálkozott a rugalmasságán. Összesodort zsinórból ideget kötött rá, és nyert egy sokkal erősebb fegyvert, mint a korábbi volt.

- Ki kell próbálnom, de most, azonnal! – és célba vett egy vastagabb fát. A harmadik lövéssel eltalálta a fatörzset, amelybe mélyen belefúródott a vessző. Már csak az íj csinosítgatása maradt vissza, és az éles tesztelés, amelyre csak a következő napon kerülhetett sor.

Kora délelőtt, több nyílvesszővel felszerelkezve leste az erdő szélső fáit, remélve, hogy madarat lőhet, de úgy, tűnt, hogy a tollasok elkerülték az egész környéket. A fenyőfákon csupán mókusokat látott, amelyekből egyet sikerült leszednie. Beletette tarisznyájába és újabb vadászhelyet keresett. Végre észrevett egy számára ismeretlen, fácánra emlékeztető szárnyast. Néhány méterre meg tudta közelíteni. Célzott, és lőtt. A színes madár leesett az ágról. Érte iramodott, már éppen nyúlt érte, amikor valami elősuhant a szemközti bokorból, felkapta a madarat és eliszkolt vele.

-Hogy került ide ez a hatalmas macska? – kiáltott fel rémülten. Életében most találkozott először hiúzzal. - Oda az ebédem, oda a vacsorám! Ezt a szemtelenséget, úgy látszik, hogy a vadon élő macskafélék sem különbek a háziasított változatuknál: ugyanolyan pimaszok.

Lehangoltan érkezett a menedékéhez. Megnyúzta a lőtt szürkemókust. Kizsigerelte, jól megmosta, és feldarabolta.

- Csak tudnám, miért kesergek? – tette fel magának a szemrehányó kérdést. – Ma gazdagabb vagyok, mint tegnap voltam. Van egy erős íjam, amivel könnyebben jutok zsákmányhoz, mint a korábbival. Mára a levesembe hús is került. Örülnöm kell, nem búslakodni. Mára van ízletes vacsorám. A szemtelen macska megtréfált? Nevessünk rajt egyet. Holnap is nap lesz, holnap is juthat valami számomra Isten tarisznyájából.

Peter a félig tele pohár véleményt vallók táborához tartozott. Sohasem azon kesergett, hogy mi hiányzik az életéből, hanem örült annak, amit Istentől kapott. Sokszor volt hullámvölgyben, sokszor került padlóra, de borús napjait követően mindig kisütött a nap.

Ezekkel az érzésekkel aludt el, az igazivá varázsolt húsleves elfogyasztása után. Kora reggel a barlangjába beszűrődő fény és a hangos madárcsivitelés vetette ki kényelmes”ágyából”. Felült, bambán nézett maga elé, kis ideig azt se tudta, hol van. Amikor feleszmélt, kilesett menedékéből. Szeme a tüzet kereste, de csak kihűlt hamut talált a helyén.

- Ezt a felelőtlenséget! – dünnyögte, és rövid időn belül újra lobogott a tűz. Nagy szerencsém, hogy nem tévedt erre a medve. Rágondolni is rossz, hogy mi történt volna, ha kiszakítja a kaput, és bejön a barlangba. – Megborzongott. – Óvatosabbnak kell lennem! Úgy döntött, hogy reggelire megfőzi a félben lévő zacskós levest, és azonnal elindult a tóba vesző patakhoz, reménykedve, hogy itt talán több szerencséje lesz. A patak partján nagyobb biztonságban érzete magát, mint a tóparton. Nem akadályozták a fák a kilátást, mindkét partot széles tisztás határolta. Túl nagy távolságot a kissé távolabban magasodó erdővel borított dombok miatt nem lehetett innen se belátni, a messzeségből kékségüket mutató hegyekből is csupán a tetejük jelentett némi panorámát. Azok is csak nagy ritkán, amikor éppen nem rejtőztek az ebben az évszakban gyakran megjelenő ködfátyol mögé.

A patak sekély, és kristálytiszta vízében látta az úszkáló halakat, de csupán egyetlen egykilós körüli példányt sikerült kifognia. Erre a napra ezzel kellett beérnie. A következő napja még szegényesebbre sikerült, egy félkilós akadt csak a horogra. Elfogyott a levese is, és az elkövetkező három napban gyékény torzsát rágcsált. A tartalék konzervéhez a világért se nyúlt volna, azt amolyan életmentőnek szánta, ha már végképp nem talál más megoldást.

A nyolcadik magányban töltött reggelre ébredt. Fáradt volt, szédült és néha megtántorodott.

Kiült a barlang elé, letette az eddig dédelgetett konzervet az asztalként használt vastagabb fatörzsre. Tőre hegyét ráillesztette a doboz tetejére, egy kicsit tétovázott: bontsa, vagy ne bontsa, aztán úgy döntött, hogy elfogyasztja a tartalmát.

Ebben a pillanatban a távolban lövés dörrent.

-Puska volt, vagy az éhségtől hallucinálok? – morfondírozott. A következő lövés hangja már meggyőzte: itt emberek vannak. Automatikusan cselekedett, a két rakétájából fellőtte az egyiket. Sisteregve szállt fel a magasba a sziporkázó tűzcsóva, és vitte a szerencsétlen ember üzenetét: emberek, itt vagyok!

Várta a jelzésére a választ. Várt egy újabb lövést, akár puskával, akár rakétával. Nem jött se fény, se hang. Legalább félóra telt el a második lövés óta, amikor kézbe vette lándzsáját, készenlétbe helyezte a maradék rakétáját és megfeledkezve éhségről, félelemről, elindult a lövés irányába.

- Talán nem vette észre a jelzésemet, talán mással volt elfoglalva a vadász – gondolta, és erős késztetést érzett, hogy felengedje az egyetlen maradék rakétát. Gyorsan meggyőzte magát, hogy nem teszi, hiszen csupán ez az egy valamennyire hatásos eszköze van a medve elriasztására. Minden eshetőségre készen haladt és igyekezett tartani a kijelölt irányt. Már hosszú ideje ment, hol erdőben, hol tisztáson, de leginkább egy patak partján. Nagy fáradtságot érzett, letelepedett egy kidőlt fatörzsre. Ligetszerű tisztáson volt, körülötte csak néhány fa magasodott. Az egyiken egy olyan tarka madarat vett észre, amilyent a hiúz elrabolt tőle. Íjával egyetlen lövéssel leszedte az ágról. Amilyen gyorsan csak tudott, ott termett a lelőtt fajd mellett, és a hátizsákjába tette.

- Meg kellene sütni – gondolta, de fontosabbnak tartotta a lövő ember megtalálását. Bízott benne, hogy hamarosan találkozik a vadásszal, akiről egyre jobban hitte, hogy a helikopter valamelyik pilótája. Biztosra vette, hogy keresik, és csak idő kérdése, hogy rábukkanjanak.

 

Merre tovább? – nézett körül a hirtelen szélesedő tisztáson. – Ott valami kilóg a bokrok mögül.

- Mi lehet az? – erőltette a világító naptól, pillanatokra látását vesztett szemét. Kezével igyekezett felfogni a vakító sugarakat, és így már felismerte a földön heverő vadászpuskát. Közelebb ment a bokrokhoz, és benézett mögéjük. Az ott látottaktól földbegyökerezett a lába.

- Édes Istenem! – szakadt ki belőle a fohász, a meglepetés és a félelem egyszerre. A látottak teljesen megrémisztették. Első reakcióként szaladni kezdett. Egy nagy fa mögé beállva nézett vissza, arra a szörnyűségre, amit a cserjék mögött látott. Ott feküdt hason egy hatalmas medve, és egy ember lábai látszottak ki alóla. Visszabátorkodott a bokrokhoz. Lándzsájával magához húzta a földön fekvő puskát. Felemelte, megállapította, hogy még öt, nagyvad elejtésére alkalmas töltény van a csőtárban. Látott már ilyen fegyvert, ami egy Remington sörétes vadászpuska volt. Lövésre készen tartva közelítette meg a medvét és áldozatát. A puska csövével erőseket bökve a ragadozó fején, egyértelmű volt, hogy az kilehelte a páráját. Megpróbálta lefejteni a több mázsás testet a szerencsétlenül járt emberről, de csak hosszas próbálkozásra sikerült lefordítani róla. Tom volt, a helikopterük pilótája.  Semmiféle életjelet nem mutatott. Megölte a bestia.

Nézte a szerencsétlenül járt pilóta élettelen testét, és marcangoló keserűséget érzett. Meglett kora ellenére ez idáig még nem került ilyen kézzelfogható közelségbe a halállal. Szülei holttestét is képtelen volt megnézni, most pedig itt fekszik előtte egy ember, akinek a lelke elhagyta testét. Félelmet és szomorúságot érzett és egyszeriben minden még a korábbiaknál is kilátástalanabb lett. Ennyi lenne az élet? Egy pillanat és vége mindennek? Ami idáig volt, az mind köddé válik? Az nem lehet, mert amit alkotunk életünk során, az mind megmarad, egészen addig, amíg el nem felednek bennünket.

Erejét vesztve a földre rogyott. Jó ideig csak ott ült, kezei, lábai remegtek, teljesen erőtlennek érezte magát. Hátizsákjából kivette egyik vízzel töltött műanyagpalackját, és nagyokat kortyolt a frissítő italból. A maradékot a fejére öntötte. Kicsit jobban lett.  Közben agya zakatolt:

-Nemrégen halt meg ez a szegény pilóta, még nem szabad eltemetni, azonban biztonságba kell helyeznem. – Megakadt a szeme a talajt borító, kisebb, nagyobb köveken. Keresett egy nagyobb mélyedést, és óvatosan mellé húzta, a medve alól kiszabadított élettelen testet.  Derekáról lecsatolta a töltényövet, nyakából kivette vadásztarisznyáját, és zsebéből kiszedett mindent. A mélyedésbe helyezte a testet, letakarta egy darab, a hátizsákjából elővett fóliával, majd erősebb faágakkal teljesen befedte az ideiglenes sírt. A tetejére pedig köveket rakott. Úgy hallotta, hogy a kőrakás visszatartja a vadakat. Amikor már a holttestet biztonságban tudta, felkerekedett, hogy megkeresse a helikoptert és két utasát.

Megkönnyítette a dolgát, hogy megtalálta a pilóta nyomait, amelyek, reményei szerint a géphez vezetik. Nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon mi történhetett, hogyan halhatott meg Tom? Talán váratlanul támadt rá a vadállat, és ez került az életébe, vagy ő lőtt rá először, és a sebesült medve ezt követően rontott rá, és ekkor érte a kimúlását okozó lövés? Úgy tűnt, hogy a második feltételezés a valószínűbb. A sebesült medve ráronthatott, és hiába lőtte meg másodszor is, halálos sebet tudott ejteni a pilótán. Nagyon sajnálta a fiatalembert.

Egyre fáradtabban haladt, és ismét szédülni kezdett. Megpihent egy tisztás szélében. Kibontotta hátizsákját, kereste benne egy szem konzervét, de nem találta. Nem értette, hová tűnt az életmentő eledel, úgy emlékezett, hogy visszarakta a zsákjába.

-Talán mellé tettem, vagy egyszerűen ott hagytam azon a helyen, ahol meghallottam a puskalövéseket – legyintett csalódottan. – Meg kell sütnöm a fajdot, és erőt nyerek belőle – határozta el, és megfosztotta a tollától a madarat. Felbontotta, és a patakban megmosta. Elég közel, az egyik fa tetején észrevett egy újabb fajdot. Félbehagyta az ebédkészítést, és a sörétessel rálőtt a színes madárra. Alighogy eltette zsákjába friss vadászzsákmányát, egy rakéta tűzcsóvája jelent meg az erdő felett. Nem túl messziről lőtték fel, mert hallani lehetett jellegzetes, surrogó, sistergő hangját. A levegőbe lőtt, elrakta a sütésre előkészített szárnyast, és nagy tempót diktálva magának, elindult a reményt adó jelzés irányába.

 

2. Ketten a vadonban

 

Nem érzékelte az idő múlását, fogalma sincs, hogy mennyit mehetett. Egyszer csak meglátta a fóliával letakargatott helikoptert, az elé rohanó asszonnyal. Erős szédülést érzett, először csak minden szürke lett, majd teljesen sötét.

Arra eszmélt, hogy valaki szólítgatja:

-Ébredjen, uram!

Nehezére esett megmozdulni, de érezte, hogy egyre jobban visszatér belé az élet.

- Mi történt? – kérdezte.

- Kicsit megszédült. Úgy tűnik, hogy az éhségtől. Fel tud ülni?

- Igen!

- Döntse a hátát a helikopter oldalának! – tanácsolta Clara, és egy darab csokis ostyát nyomott a férfi szájába. – Nagyon alacsony lehet a cukorszintje. Cukros vizet itattam önnel, attól tért magához. Ennie kell. Maradjon itt, hozok valamit - és egy adag bögrés levessel tért vissza a gépből. – Igya meg, kérem! - A levestől és az azt követő főtt hústól Peter percről, percre erősödött. Úgy érezte, hamarosan rendbe jön.

- Jack merre van? – kérdezte.

- Már tegnap reggel elindult, hogy segítséget találjon a hazajutásunkhoz. Úgy döntött a két fiatalember, hogy egyikük továbbra is önt keresi, a másik pedig lakott területet igyekszik felkutatni.

- Asszonyom, nagyon rossz hírem van, Tom holttestét megtaláltam az erdőben.

- Mi történt szegény emberrel?

- Megölte egy medve.

- És, most hol van a holtteste?

- Biztonságba helyeztem. Köveket raktam az ideiglenes sírja fölé. Nagyon szeretném, ha velem jönne és megnézné a sírhelyét.

- Ma még önnek nem javaslok egy újabb megterhelést. Holnap felkeressük a sírt. Most pihenjen! A legjobb, ha lefekszik, mutatta meg a helikopterben a számára készített fekhelyet.

A fáradt ember elterült a kényelmes ágyon. Az asszony betakarta egy pléddel, és egy pillanatra találkozott tekintetük. Régen tapasztalt kellemes érzés kerítette hatalmába.

-Ezek a gyönyörű szemek! Ilyen égszínkék szempár jelent meg gyakran álmaiban, végigkísérve hányatott életét. Clara szemei emlékeztették egy kislányéra, valamikor a 40-45 évvel ezelőtti diák éveiből. Az asszonynak hasonló volt a tekintete, mint azé a tini lányé a  középiskolából. Nem olyan, csak hasonló. Olyan nem lehet, mert olyan nincs több, és azt a szempárt ezerből is ki tudná választani, úgy beleivódott az emlékezetébe. Ő volt az első szerelem…és talán a legutolsó is. Mi lehet vele, és mi lehet egykori barátaival? Gyorsan utánaszámolt, 42 év telt el utolsó találkozásuk óta.

Nagy ábrándozásában csaknem megfeledkezett a zsákjában lévő madarakról. Fel akart kelni, hogy kipakolja zsákmányát, de az asszony leintette:

- Hagyja csak uram, majd én megoldom! – és kiemelte a kakasokat. – Legalább lesz élelem a kamránkban. Ezen kívül már csak egy fél nyúl maradt abból, amit a fiúk lőttek. Tom, ma szeretett volna elejteni valami vadat, de sajnos az életébe került.

-  Nagyon sajnálom! Bárcsak élhetne még! Ettől kezdve én fogok vadászni – jelentette ki Peter.

- És, én! – helyesbített Clara.

- Lőtt már éles fegyverrel?

- Igen. Édesapám vadászott és sokszor elkísértem kislány koromban. Megtanított a golyós és a sörétes puskák használatára is. Azt is elmagyarázta, hogy a vadaknak melyik testrészükre kell célozni. 

- Akkor ön többet tud nálam. Én csak a fegyvereket ismerem és tudok lőni. A katonaságnál távcsöves puskám volt.

- Mesterlövész volt?

- Nem egészen, csak majdnem.

- Itt maradt Tom golyós puskája is, valamint a pisztolya. Mindegyikhez vannak töltények.

- Ha megengedi, a golyóspuskát én szeretném kezelni, ha ön elfogadja a sörétest.

- Rendben van – egyezett bele Clara, de volt egy kérdése is ezzel kapcsolatban:

- Nincs engedélyünk se a fegyverekre, se a vadászatra. Ennek ellenére lelőhetjük a vadakat?

- Igen. Egyébként bűncselekmény lenne az engedélynélküli fegyvertartás és a vadászat, de mi az életünk megmentése érdekében tesszük, ami miatt nem büntetnek meg bennünket. A büntető törvénykönyvben ezt úgy hívják, hogy végszükség.

- Értem – felelte az asszony, miközben konyhakésszé tette a szárnyasokat. – Így, ni! – most már csak meg kell főzni vagy sütni. Mi a véleménye, kint nyárson süssem, vagy begyújtsak a kályhába és a tetején főzzem meg két csajkában?

- Úgy gondolom, hogy a kályhán kényelmesebb.

- Igen, csak nagyon meleg lesz itt bent.

- Látom, vannak itt takarófóliák és sátorlapok. Azokból össze tudok állítani egy spanyolfalat, ami irányunkba útját állja a melegnek. A gép ajtaját pedig nyitva hagyjuk. Ezért is volt okos dolog, hogy a kályhát az ajtó mellé állították. Éjszaka, amikor hideg van, becsukjuk az ajtót, főzéskor pedig kinyitjuk és elhúzzuk a falat.

Fél óra se kellett és volt egy, a szobától elválasztott konyhájuk. A konyha a középen nyíló ajtótól balra, a szoba pedig jobbra.

Clara újra biztonságban érezte magát. Megbízott ebben a kis öregemberben. Reálisan látja a helyzetüket, jó ötletei vannak, és eléggé kreatív is. Mindemellett udvarias. Előbb-utóbb úgy is rájuk találnak, csak nem mindegy, hogy milyen körülmények közt, és milyen társsal telik az idő. Jack bizonyára célba ér, és kimenekítik őket az őserdőből. Csak idő, és türelem kérdése, valamint kitartó munka, ugyanis itt a vadonban nap, mint nap meg kell küzdeni egy falat ételért. Még jó, hogy a helikopterben meg tudják húzni magukat. Nem kell menedéképítéssel vesződniük, és a rengeteg fa, amit Tom és Jack kivágtak, jó lesz tüzelőnek. Még arra is volt figyelme a két fiatalembernek, hogy az összes – építésre szánt – faanyagot ide hordták a helikopter mellé. Ezek ugyan hosszú szálakban vannak, de nagyon sok kugliba vágott tüzelőt is gyártottak.

Ezen az estén Peter korán elaludt. Clara még szívesen beszélgetett volna, aztán, amikor látta, hogy nincs beszélgetőpartnere, belebújt a hálózsákjába és lassacskán követte a férfi példáját.

Reggel Peter frissebbnek és erősebbnek érezte magát, mint az elmúlt napok bármelyikén. Az előző napi fáradtságot sikeresen kipihente. Arra gondolt, hogy ő ébredt fel korábban, de csalódnia kellett, mert Clara már éppen kávét készített. Amolyan tábori kávét, ami forró vízből, kávéporból és cukorból állt. A konyhának, és étkezőnek kijelölt részben egy magasabb láda szolgált asztalként, az üléseket pedig mozgatható székekké alakították.

- Nagyon finom - dicsérte meg Péter a kávét.

- Egyszerű granulált kávé – szabadkozott Clara. Itt találtam az egyik ládában, több más dologgal együtt. Még a pilóták bontották fel, akik ugyanúgy, mint maga, a végszükséget emlegették.

- Miket talált még?

- Jöjjön, nézzen át mindent. Jobb, ha tudja, hogy mik állnak rendelkezésünkre, és mit hol talál. Ez a két láda, itt legelöl valóságos kincs az ilyen eltévedt embereknek, mint amilyenek mi vagyunk. Van bennük:

 

10 kiló liszt,

20 kiló só,

20 kiló kristálycukor,

5 kiló ételízesítő,

15 liter étolaj,

20 kiló rizs,

20 kiló krumpli,

20 kiló vöröshagyma,

5 kiló fokhagyma,

több doboz keksz, kávé és csokoládé.

 

- És a többiben mi van?

- Mindegyiken van címke, de azokon nem szerepel részletesen a ládák tartalma. Csak címszavakban írták rá, hogy mik találhatók benne. Pl. élelmiszer, ital, ruhaneműk és cipők. Azokból – egyelőre – nem volt szükségünk semmire, ezért nem is lettek kinyitva.

- Láthatnám a golyóspuskát?

- Igen. Ott van az egyik láda mögött.

Peter kezébe vette a fegyvert. Kivette a töltetlen tárat.

- Abban a dobozban találhatók a töltényei – mutatta Clara az egyik konténer tetejére tett lőszeres ládikát.

Ezzel elleszünk egy darabig – mondta, és visszatette a fegyvert a helyére.

- 7.62X51-es Winchester – olvasta le az egyik dobozról. Közel 200 darabból állt a muníció.

-  Nagyon ne tegye el a puskát, mert szerintem indulni kellene. Elmegyünk Tom sírjához, és visszafelé jó lenne lőni valamit – kérte az asszony, és hamarosan a Tom és Peter által kitaposott ösvényen haladtak.

- Mennyivel jobb érzés puskával sétálni az erdőben, és nem egyedül, hanem egy másik fegyveressel. Bármilyen vadat le tudnánk küzdeni – gondolta Peter.

Tom sírjánál kijöttek Clara könnyei. Az elmúlt egy hétben nagyon megkedvelte a pilótákat. Tom, pedig különösen a szívéhez nőtt. Egyik fiára emlékeztette. Félve tette fel Peternek a kérdést:

- A köveket rárakta Tom testére?

- Nem, asszonyom. A testet a talaj mélyedésébe helyeztem, és erősebb faágakból készítettem fölé egy sírboltot, ami jóval a holttest fölött van. Ezt letakartam fóliával, és erre raktam a sok követ. Azért így csináltam, mert ebből a földből mindenképpen fel kell majd venni. A rendőrségi vizsgálat miatt is, és haza is kell innen szállítani.

Láttam, hogy a zsákjába tette a fényképezőgépet, megkérhetném, hogy Tom testéről készítsen felvételeket?

- Úgy érti, hogy hantoljuk ki a sírját?

- Igen, úgy. Soha nem tudhatjuk, hogy mikor szemlélhetik meg a rendőrök. Az igazi sérülések nyomai most jól láthatóak, de gondoljon csak bele, néhány hónap múlva már minden megváltozik. Ezek a felvételek bizonyára megkönnyítik a nyomozók munkáját.

- Értem – felelte Clara és elkezdte leszedni a köveket Tom sírjáról. Ketten hamarosan kibontották a fiatalember nyughelyét és több felvételt készítettek a testéről. A medve tetemét is lefényképezték.

- Mi legyen a vadállattal? – kérdezte Clara.

- Meg kellett volna nyúznom még tegnap, de sem fizikai, sem lelkierőm nem volt hozzá.

- Teljességgel megértem. Szerintem még most se késő, elég hűvös volt az éjszaka, és itt a bokrok és fák árnyékában napközben sem sütötte a nap.

- Máris megnézem, hogy mit tehetünk – felelte Peter, és közelebbről megvizsgálta a ragadozót. – Nem látok rajta semmi furcsát, nekilátok, és lefejtem a bundáját.

- Segítek – ajánlkozott Clara.

- Inkább figyeljen, és tartsa készenlétben a puskát, nehogy meglepjen bennünket egy másik medve, vagy más ragadozók.

- Csinált már ilyent? – Peter elgondolkodott, és szemérmesen felelte:

- Én csak nyulat nyúztam életemben.

- Én már – igaz, hogy apám mellett asszisztálva – vaddisznót is. Úgy gondolom, a medvét hasonlóan kell levetkőztetni.

- Nem irtózik tőle?

- Uram, egészségügyi dolgozó voltam egész életemben. Sok borzalmat láttam már, ez a művelet azokhoz képest leányálom. Legalább kipróbálom a késemet.

- Meggyőzött, asszonyom. De a géphez én fogom cipelni a bundát.

- Rendben van - egyezett bele a kését egy fenőkővel élesítő asszony. Gyorsan dolgozott, és csupán arra ügyelt, nehogy az éles vadásztőrrel kivágja, vagy kiszúrja az irhát. Az igyekezet ellenére is elég sok időt vett igénybe a munka. Amíg a hölgy a medvével foglalatoskodott, Peter, félszemével folyamatosan a sűrű bokrokat figyelve, összeállított egy szállító csuszkát. Indiános könyvekben olvasta, még ifjú korában, hogy kell ezt a szánkó formájú ötletes eszközt készíteni. Két erősebb ágat V alakban egymás mellé erősített, amelyet néhány helyen létrára emlékeztető fokokkal kötött össze. Erre kötözte rá az összehajtott medvebőrt, amelyet ezzel a módszerrel könnyedén lehetett húzni. Hazaérve, kiterítették a fűbe, és mindketten nekiláttak a rajtmaradt húscafatok leszedegetésének.

- Holnapra lesz csalink a horgunkra. Erre biztosan kapnak a halak – rakta egy dobozba Peter a húsdarabokat. A kiterített bőr nyers felét meghintették sóval. Kicsit vártak vele, majd felfeszítették a helikopter egyik oldalára. Nem tudták, hogy mire fogják használni a kiszárított irhát, csak azt tudták, hogy jó lesz valamire.

 

3. Magyar vagyok

 

Peter úgy érezte, hogy az előző heti hányattatásai után a paradicsomba került. A barlangjához képest egy valóságos szállodában találta magát. Végre biztonságos helyen aludhatott, rendelkezésére állt egy sor olyan eszköz, amelyek segítségével könnyebben átvészelhetők azok a napok, hetek, netán hónapok, amelyeket a vadonban kénytelenek tölteni. Végre nincs egyedül. Ráadásul egy talpraesett és kedves, vele korabeli lakótársat kapott a sorstól. Lehetett volna ez másként is, ő tudja, hogy mit jelent olyan ember mellett élni, aki megkeseríti minden percét. Nagyon is jól tudja. Megborzongott, amikor a volt feleségével eltöltött tíz évre gondolt. Az emberek, szerencsére különbözőek.

Kicsit se aggasztotta az előző napi eredménytelen vadászat. Hiába vannak puskáik, mégsem ejtettek el egyetlen vadat sem. Hogy is ejtettek volna, ha csak a lelőtt medvével találkoztak. Ma is lesz nap, és holnap is, és azután is. Türelemmel, kitartással, odafigyeléssel biztosan megtalálják a napi betevőt. Nagy ez az erdő, tó is van a közelben, patakok is.

Ezekkel a gondolatokkal aludt el, és ugyanezekkel ébredt. Maga sem értette, mitől lett egyszeriben jó kedve. Tele volt tenni akarással, és életkedvvel.

Meg volt győződve róla, hogy Clara még alszik a pokrócfüggönnyel leválasztott fülkéjében. Csendben, nehogy felébressze, kiosont a helikopterből. Elhatározta, hogy gyújt egy kisebb tüzet, ami felett vizet forral egy csajkában. Kávéval szeretett volna kedveskedni a hölgynek.

Amire kiért, egy tábortüzet látott, és lakótársát, kezében egy kávé kiöntőben lobogó, forró vízzel.

- Jó reggelt! Kész a kávé – üdvözölte Petert.

- Jó reggelt asszonyom! Maga megvendégelt kávéval, én pedig, ha megengedi – meghívom ma egy vacsorára.

- Melyik étterembe? – tréfálkozott Clara.

- Egy hangulatos, erdei szálloda patinás éttermébe, ha elfogadja a meghívást.

- Várjon egy pillanatra uram, megnézem a noteszemben, milyen programok vannak mára bejegyezve! Rendben, szabad vagyok ebben az időben. Megkérdezhetem, hogy mi lesz a menü?

- Sült hal, rizzsel és áfonyával, ha megfelel.

- Nem is tudtam, hogy ebben az étteremben halételek is vannak.

- Ma érkezik egy friss szállítmány – folytatódott a humoros diskurzus, de a nevetéstől már alig tudtak megszólalni. Nagyokat kuncogott a kis öregember és kacagott az asszony is. Peter nézte a hölgy arcát, teljesen elbűvölte annak kisugárzása. És azok a szemek…azok a csodálatos szemek. Megmagyarázhatatlan deja vu érzése támadt. Gyorsan elfordította tekintetét, nehogy Clara észrevegye, hogy megbámulta. Még félreértené. Ő, azonban úgy tett, mintha semmit sem észlelt volna, és komolyra fordította a szót:

- Tehát, ha jól értem, akkor horgászat lesz a mai fő program?

- Igen, hála a két pilótának, hogy egy normálisan lakható szállást rendeztek be nekünk, és ezzel már nem kell vesződnünk. Az időnket és energiánkat a vadászatra és halászatra fordíthatjuk. Látom, még mellékhelyiséget is építettek.

- Igen, az volt az első, amit elkészítettek. A mellette lévő, ponyvával körbevett helyen tudunk fürödni, amíg engedi az idő, utána már csak a kicsi műanyag kád marad.

- Katonakoromban gyakorlatokon rosszabb volt a helyzet. Mégis túléltük.

- Ez a jó hozzáállás, nem is kell mindentől megijedni. A lényeg, hogy találjuk fel magunkat. Ha a napi élelmünket sikerül beteremtenünk, elleszünk valahogy. Előbb vagy utóbb úgy is kiszabadulunk ebből az ismeretlen erdőből.

- Így van - helyeselt Peter. A reggeli után levonultak a patakhoz, ami pont olyan köves és sekély volt, mint amelyikre napokkal ezelőtt Peter járt halat fogni. Clara azonnal észrevette az átlátszó, tiszta vízben a néha-néha megjelenő halakat.

- Horoggal akarja kifogni őket, vagy egyszerűen elkapunk egyet, kettőt belőlük? – kérdezte mosolyogva.

- Próbáltam a napokban így is, úgy is, de nem tudtam kifogni egy darabot se.

- Van más elképzelése is?

- Igen van. Fűzfavesszőből fonok egy kerítést, amivel lerekesztem az patak vizét. Egyet pedig mögéjük, és az így kialakított csöppnyi medencéből már könnyebb lesz kihalászni őket.

- Muszáj azt a kerítést megfonni? Nem elég, ha ágakat kötözünk össze, amolyan léckerítésszerűen?

- De, igen. Ez még egyszerűbben és gyorsabban elkészül – felelte a férfi és már vágta is baltájával a mezsgyének valót. Leválasztottak egy 2 méteres szakaszt a keskeny patakból és a belül maradt három halat, egy, a gépen talált hálóval szedték ki a vízből. Mindegyik egykilós körüli lehetett, ami már akár két vacsorához is elegendő.

- Merre található a gyümölcsbolt? – érdeklődött Clara.

- Ott, abban az irányban – mutatott Peter a kissé távolabb látszó bokrokra. - Ott láttam sok áfonyát, ha a medve le nem legelte.

- Vagy a madarak.

- Megtehetik, az ő otthonuk ez a vidék – mosolygott Peter – de most már a miénk is.

Elképedve látták, hogy a termés javarészét leszüretelték. Itt, ott maradt mutatóban a kék gyümölcsből, amit gondolkodás nélkül, az utolsó szemig leszedtek az ágakról.

- Nem is olyan kevés, mint, ahogy gondoltuk – emelte fel a reklámszatyrát Peter. – Ez legalább három kiló.

- Nálam is van, legalább annyi - mutatta Clara is szerzeményét. – Ha megaszaljuk, egész télre vitaminhoz juthatunk – emelte meg a teleszedett fóliaszatyrot. Jókedvűen ballagtak egymás mellett a szállásukra, amikor az asszony szó nélkül lekapta válláról a puskát, és szinte kapásból lőtt.

- Megvan! Szép lövés volt! – kiáltott fel Peter, meglátva a leterített nyulat.

- Ha megengedi, meghívnám holnapra, ebédre – tette el hátizsákjába az elejtett vadat a vádásszá előlépett hölgy.

- Köszönettel elfogadom. Szabad tudnom, hogy mi lesz a menü?

- Hogyne, nyúlpaprikás.

- Már alig várom, hogy holnap dél legyen!

- Tudja, mit? – már ma elkészítem. Ebédig meg is fő.

- Nagyszerű, én pedig előkészítem a halakat a sütéshez – ajánlkozott Peter.

A szállásukra érve jöttek rá, hogy edények híján le kell mondaniuk a nyúlpaprikásról.

- Mit szólna hozzá, ha belenéznénk abba a konténerbe, amelyik címkéjén az edények felirat szerepel? – tudakolta Clara.

- Felbontjuk, és kész. Legfeljebb kifizetjük az edények árát, ha kérik tőlünk. Ne is késlekedjünk! – Peter baltával leütötte a láda lakatját, és máris láthatóvá vált előttük annak tartalma. A sok edény közül kiemeltek egy nagyobb serpenyőt, egy lábast, egy fazekat, és egy ötliteres felakasztható kondért, állványával. Alaposan elmosták mindegyiket, és Clara kiadta a vezényszót:

- Indulhat a főzés!

- Van egy kis baj, még rendes asztalunk sincs, amin feldarabolhatnánk a húst. Minél előbb asztalt kell csinálni! - Peter tisztában volt vele, hogy ez a feladat rá vár. Fogott egy kézifűrészt és elindult egy nagy, kidőlt fához. Az volt a terve, hogy lefűrészel egy darabot a törzsből, amit felállítva asztalként lehet használni. Igen ám, de a fűrész lapja rövidnek bizonyult. Visszakullogott a géphez, és a szerszámot a helyére téve, észrevette a láncfűrészt. Belenézett a benzintartályába. - Van benne üzemanyag! Megpróbálom ezzel – határozta el, és máris újra a fatörzsnél termett. Neki is van otthon láncfűrésze, de az elektromos, ez pedig benzines. A harmadik húzásra elindult. Először, próbaként, egy karvastagságú ágat vágott le a fáról, aztán egy vastagabbat.

- Megy ez! – nyugtázta elégedetten, és mintha mindig ezt csinálta volna, apró hibákkal, de egyenesre sikerült vágni mindkét végét. Ott feküdt előtte a földön egy méteres magasságú fahenger. Odagurította a helikopter elé, talpára állította, és akkor látszott igazán, hogy egy kör alakú asztalhoz jutottak. Clara azonnal használatba is vette. Feldarabolta rajta a nyulat, és a tűz fölé akasztott bográcsban nemsokára fortyogott a készülő ebéd.

- Ezek az illatok! – szippantott Peter a levegőbe. Nagyon szeretem a paprika illatát. Hol talált pirospaprikát?

- Az egyik táskámban, van egy 20 dekás csomaggal. Én is nagyon szeretem, főként csirkepörköltben vagy nyúlpaprikásban.

- Jó az szarvas pörköltben is! Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen húsból készül, csak pörkölt legyen.

- Egyetértek – mosolygott Clara.

- Asszonyom, mit szólna hozzá, ha építenénk egy egyszerű tűzhelyet ide, a gépen kívül? – kérdezte Péter, miközben az állványon lógó bográcsot nézegette.

- Arra gondol, hogy kint érdekesebb a főzés?

- Igen, és arra is, hogy a helikoptert ne kelljen fűteni, ha nem akarjuk. Lenne egy szabadtéri konyhánk, ami fölé emelhetnénk ponyvából és fóliából egy sátorfélét. Ha oldala lenne, még hidegebb időben is használhatnánk, mert a tűzhely melegítene közben.

- Hogyan és miből gondolja a tűzhely megépítését?

- Meg tudnám csinálni akár kövekből, akár vályogból. Rengeteg követ látok erre, és agyagos föld is akad. – Clarának tetszett az ötlet:

- Vágjunk bele, de előbb ebédeljünk! Ha megengedi, a gépben terítenék meg.

- Természetesen, bólintott Peter. – Két tányér került az asztalra, amiket a konténerből szedtek elő a többi edénnyel és evőeszközzel együtt.

- Ugye, nem túl rossz? – kérdezte szemérmesen a szakácsnő.

- Miket nem mond? Édesanyám főztjére emlékeztet. Ugyanazokat az ízeket érzem. Gyerekkoromban többször főzött nyúlpaprikást. Volt, amikor krumplival, de olyan is előfordult, hogy tökfőzelékkel.

- Akárcsak az én édesanyám. Ő zöldbabfőzeléket vagy zöldborsófőzeléket is szokott főzni hozzá. Tőle tanultam én is.

- Milyen paprikát használnak a pörkölthöz, vagy a paprikáshoz?

- Őrölt, pirospaprikát.

- Azt értem, de hol szerzik be?

- A boltból. Én például lemegyek a sarki üzletbe, és általában onnan veszem a fűszereket.

- És ott árulnak magyar paprikát?

- Miért ne árulnának?

- Ezek szerint a magyar paprika eljut a világ minden részébe.

- Azt nem tudom, hogy hová jut el, de a mi városunkban csak magyar paprikát lehet kapni.

- Meg szabad kérdeznem, hogy melyik városban lakik?

- Természetesen, és meg is mondom. Én egy nagyon szép magyar városban lakom, Szegeden. Bizonyára még nem hallott róla. – Peter körül megállt a levegő. Töltött magának az asztalon lévő vizes palackból. Felhajtotta, és vett egy nagy lélegzetet.

- Rosszul van uram? – kérdezte rémülten az asszony.

- Nem, asszonyom, nem vagyok rosszul. Nagyon is jól vagyok. Az itt töltött napjaim során most először érzem igazán jól magam. Megismételné, amit a lakhelyével kapcsolatban mondott?

- Természetesen. Magyarországon élek, Szegeden.

- Ezek szerint ön magyar?

 - Teljes mértékben. Annyi módosítással, hogy „Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az”, mint az egyik legnagyobb költőnk írja.

- Gyönyörű vers, ha megengedi, folytatom: „Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.” – fejezte be Péter a strófát, magyar nyelven.

- Ön beszél magyarul? – kérdezte a meglepetéstől elcsukló hangon Klára. – Péter magyarul válaszolt:

- Hogyne beszélnék magyarul, a világ legszebb nyelvén, az anyanyelvemen. – Most pedig Klára nyúlt a vizes palackért. – Bizony asszonyom, magyar vagyok, és Győrben élek. Régies írásmódban, Győrött. Nekem az előző, a Győrben tetszik jobban. Van, akinek a Győrött. Mindkettő elfogadott.

- Hogy kerül ide, az alaszkai vadonba?

- Hasonlóan, mint maga. Felszálltam erre a helikopterre, és a pilóta megkért, hogy ugorjak ki az alattunk lévő folyóba. Kiugrottam, és egy hét rettegés és éhezés után, idetaláltam önhöz.

- Ezt értem, sőt nagyon is érdekel, hogy mi történt magával az elmúlt egy hétben, de a kérdésem arra irányul, hogy Alaszkába hogy került?

- Ez egy elég kacifántos és hihetetlen történet. Szerintem csak untatnám vele, és az is lehet, hogy el se hinné, ha elmesélném.

- Kérem, mesélje el! Engem érdekel.

- Na, jó. Egy szép napon csengetett a postás és hozott egy kis csomagot. Alaszkában adták fel, abban a városban, ahol felszálltunk a helikopterrel. A csomagban volt egy repülőjegy Budapest - Anchorage - Budapest útvonalra, és egy tájékoztató, hogy nyertem egy utat Alaszkába, kéthetes hajókirándulással a Yukon folyón. Utánanéztem a dolognak, és amikor bizonyságot szereztem, hogy valós a nyeremény, elhatároztam, hogy kiutazom.

- Úgy látom, nekem már el se kell mesélnem az én ideutazásom történetét.

- Miért?

- Azért, mert teljesen megegyezik az önével. Én is utánanéztem, és mivel mindent rendben találtam, csomagoltam, és utaztam.

- Remélem, megtudjuk, hogy miféle nyereményről van szó, és hogy kerültek a neveink a nyertesek sorába!

- Nagyon bízom benne. Sokat gondolkodtam, főként az elmúlt héten, álmatlan éjszakáimon, de mindig oda jutottam, hogy semmiféle alaszkai kapcsolatom sincs. Talán valami automata dobta ki a nevünket.

- Elképzelni se tudom. Majd kiderül – felelte Péter. Megtörölgette bepárásodott szemüvegét, majd így folytatta: - Megbocsát, egy pillanatra, hogy felállok az asztaltól?

- Hát, persze, már úgy is befejeztük az ebédet. – Péter a gép hátuljából előrehozta egyik nagy táskáját, és egy üveget emelt ki belőle.

- Tudja, kedves Klára, hogy most mit iszunk?

- Nem tudom, ugye megmondja?

- Eredeti, kisüsti szilvapálinkát iszunk, ha elfogadja.

- És még mit iszunk, kedves Péter?

- Nem tudom, amíg meg nem mondja.

- Most, mi pertut iszunk, ha elfogadja. Szervusz, Péter, kérlek, szólíts Klárinak.

- Szervusz, Klári, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – Péter egy guruló könnycseppet vett észre sorstársa arcán.

- Bocsáss meg, de kicsit meghatódtam! Olyan szép, és olyan meseszerű ez az egész: két angolul beszélő ember napok óta él egy, a világtól távoli helyen, és egyszer csak megszólalnak magyarul…és mindez velem történik.

Az elkövetkező délután, és az egész este beszélgetéssel telt. Volt miről mesélni, bár az ország két távoli városából érkeztek, de nem csak egy nyelven beszélnek, hanem ugyanezen a nyelven gondolkodnak is. Mindkettőnek sokat jelent a magyar haza, a magyar zászló, a magyar szó. Nekik megdobban a szívük, ha meghallják a magyar himnuszt, a szózatot. Itt, a messze idegenben, távol a civilizációtól, találkozott két ember, akik, lehet, hogy korábban soha se látták egymást, mégis úgy érzik, hogy egy családhoz tartoznak. Szoros és erős ez a kapocs, ami összeköti őket. Mindketten tudják, hogy nagyon nehéz időszak előtt állnak, sok veszély és nélkülözés vár még rájuk, de bizakodással néznek a nehézségek elé, mert ma történt valami, ami összekovácsolta a két idős embert.

Az éjszakába nyúló beszélgetés ellenére a következő reggelen vidáman ébredtek. Ezen a vidéken szeptemberben már hidegek az éjszakák. Péter meg is jegyezte:

-Ma este már be kell gyújtanunk a kályhába.

- Be, bizony – helyeselt Klári, de rögtön hozzá is tette – tudod, milyen nagy szerencse, hogy az éjjel nem tüzeltünk?

- Miért? – kérdezett vissza Péter.

- Csupán azért mert megfeledkeztünk a sóba, lisztbe, paprikába forgatott, sütésre előkészített halról. Képzeld el, mit ennénk ma reggelire, ha a melegben megromlott volna.

- Most azonban hozom a gyújtóst, és hadd lobogjon a tűz a vasfedél alatt. – Hamarosan rotyogott a serpenyőben az olaj, és sült a hal. Péter visszatért a tűzhelyépítési tervére.

Klári, látva a kályhán főzés hátrányait, támogatta az elképzelést.

- Mennyi idő alatt tudjuk összehozni? – kérdezte.

- Egy-két nap alatt. A kövek itt vannak karnyújtásnyira tőlünk, agyagos földet is láttam a közelben, száraz fű, pedig van bőven mindenütt.

- Minek kell a fű?

- Kötőanyagnak.

- A köveket akarod összedolgozni az agyaggal?

- Igen.

- Van itt valahol a helikopterben néhány rajz. Tom készítette. Ő, valami sárkemencét emlegetett.

- Még nem is hallottam olyanról.

- Tessék, itt vannak a rajzok – nyújtotta át Péternek, Tom terveit.

- Hiszen ez a punyasütő kemence, más néven cigánykemence.

- Ilyenről, pedig még én nem hallottam.

- Ahogy elnézem, Tom kemencéjén van füstelvezetés kályhacsövön, a cigánykemencén pedig csak egy füstkiömlő nyílás van – hasonlította össze Péter a rajzon látott építményt az emlékeiben lévővel. -Tom terveit valósítjuk meg, mert az ő tűzhelyét tudnánk használni akár sátorban is.

- Mikor látunk hozzá? – kérdezte Klári.

- Most, azonnal – felelte Péter. – Máris vágok a kemence oldalát képező keretnek karókat, és hozhatjuk az agyagot és a vizet. Nagyon nagy szerencsénk van, hogy a közelünkben kanyarog a patak, és majdhogynem csak le kell hajolnunk az építőanyagokért.

- Ez egy kemence lesz, ugye? – tudakolta az asszony.

- Inkább tűzhelynek nevezném, mert ennek a tetején lesz egy vaslap, ami nem más, mint egy fémhordó levehető teteje. Ezen tudunk főzni, de ha akarjuk, kemenceként is használhatjuk, mert nagy nyílást hagyunk az oldalán, amin könnyedén berakhatjuk a „sütnivalónkat”. – Ezen jó nagyokat nevettek. Már az első napon észrevették, hogy mindketten szeretnek tréfálkozni, ami angol nyelven azonban néha elég sutára sikeredett. Olyanra, mint általában az angolok humora. Magyarul már röpködtek a viccek, és a színes, nevetésre késztető kifejezések.

Teljesen tűzbe hozta őket a kemenceépítés, az alkotás öröme. Délutánra állt a váz, és kialakították a tetejét, valamint a füstcső helyét, a sütőtér ajtaját, és legalul a hamus részt.  Csupán ebédkor, egy rövid időre hagyták félbe a munkát.

A következő napon, kívül, belül besározták az építményt. Kicsit hagyták száradni, és egyelőre füstcső nélkül raktak benne  tüzet.

-Ki kell égetnünk, legalább kétnapos, folyamatos tüzeléssel, de kis lánggal, nehogy szétrepedjen – magyarázta Péter. Az ajtaját egy, a helikopter oldaláról levált roncslemezből szabták ki, amit egyszerűen csak egy vastagabb karóval nekitámasztottak a tűztér nyílásának.

Klári nézte új kincsüket és a legszívesebben azonnal kipróbálta volna, de, hát még nem lehetett. Nem véletlen találták ki, hogy az agyagnak ki kell égnie. Elsősorban azért, hogy megszilárduljon, és egységet alkosson az alatta lévő kövekkel, és faanyaggal.

- Majd holnap felavatjuk a szerzeményünket – mondta Péternek, és közben azon törte a fejét, hogy mit kellene megsütni a kemencében, vagy megfőzni a tetején.

- Péter gondolatai is hasonlók voltak, ő pedig arra gondolt, hogy be kellene teremteni valami élelmet, mert anélkül a kemence csak egy puszta dísz marad.

– Nagyon elfáradtál ma? – kérdezte az asszonyt.

- Kicsit. Miért, terveztél még valami munkát mára?

- Főznivaló kellene a tűzhelyünkre, de ha fáradt vagy, megyek egyedül, hátha sikerül valamit elejteni.

- Dehogy mész egyedül. Megyek veled. Még messze van az este, addig még bármit lőhetünk.

A fegyvereiken, késeiken kívül csak egy kulacs vizet és üres hátizsákjaikat vitték magukkal, valamint egy-egy fóliazsákot. Leérve a patakhoz, a partra tett kerítéssel ismét elzárták a halak útját, és elindultak az erdő irányába, a vadászzsákmány reményében. Több órán át bolyongtak a fák közt, de mókusokon kívül más vadakkal nem találkoztak. Csalódottan mentek vissza a patakhoz. Több halat is láttak a kerítés fogságában. A másik kerítésdarabbal lezártak a vízből egy rövid szakaszt, és nekiláttak a bent rekedt pikkelyesek kiszedésének. A hálót a helikopterben felejtették, és egy hirtelen letört faággal igyekeztek kimerni a halakat. Kevés sikerrel. Összesen kettő kisebb darabot tudtak csak a partra dobni. Alighogy a hátizsákba kerültek a pikkelyesek, a közeli nádasból szárnycsapkodás és egyéb zajok hallatszottak. A fűbe hasalva, csendben várakoztak, és figyeltek. Puskáikat lövésre készen tartották. Hosszú percek következtek. Sokáig nem történt semmi, majd egyre erősödött a nádzörgés, a szárnyak surrogása, és a vízi növényzet fölé emelkedett több vadkacsa.

- Lőj! – súgta Péter Klárinak, és ő lőtt, egymás után többször is. A sörétes hatot dörrent, és kettő kacsa lehuppant a kövecses patakpartra.

- Alig várom már, hogy holnap legyen, és ki tudjuk próbálni a kemencénket – adott hangot, hazaérve vágyainak Klári. Péter megvizsgálta a kemencét, és áldását adta az üzembe helyezésre.

- Már ma kipróbálhatjuk, csak a tetején történő sütéssel és főzéssel kell várnunk.

- Azt mondod, hogy a kacsákat már be is rakhatjuk?

- Igen, parázs is van még bőven, jó hogy felfűtöttük, mielőtt vadászni mentünk.

- Segítesz? – nyújtotta az egyik kacsát Péternek, a „vadászmester”, aki már második alkalommal bizonyította be, hogy jó lövő, és van érzéke a puskához, és a vadakhoz. Megkopasztották, és feldarabolták a két szárnyast. Aprólékát külön tették, mondván, ebből leves lesz, amit nyílt tűzön, kondérban főznek meg. A két hal pedig bekerült a kacsák mellé a sütőbe. Mindketten nagyon örültek a kemencének. Megkönnyíti a napjaikat, nem piszkolják be a hálónak használt helikopter belsejét. Nagyon jó helyre építették, közel a géphez.

- Sátrat kell állítani a tűzhelyünk fölé, mégpedig úgy, hogy a gépből kilépve, egyből a konyhába juthassunk – jelentette ki Péter.

- Miből tervezed? – kérdezte Klári.

- Ponyvából és fóliából.

- És, mi lenne, ha egy igazi sátrat emelnék fölé?

- Hol láttál sátrat?

- A ládák mögött. Gyere, megmutatom.

- Ez kell nekünk! – ujjongott az „építőmester”, amikor meglátta a vadonatúj, duplafalu katonai sátrat. – A mi hadseregünkben is van hasonló, ezt a fajtát mi parancsnoki sátornak hívtuk. Állítsuk fel még ma, nehogy reggelre eső mossa szét a tűzhelyünket.

Egy óra alatt kész volt az 5 méter hosszú és 3 méter széles ponyvaépület, amelyből közvetlen be lehetett lépni a helikopterbe. Az oldalán kivezették a kemence füstcsövét.

Ezen az estén keveset vacsoráztak, és hamar elaludtak. Elnyomta őket a fáradtság. Mozgalmas, de eredményes nap állt mögöttük. Nőtt az életterük, a konyhasátorral, és a kemence megépítésével komoly, az életüket megkönnyítő eszközökhöz jutottak.

Megnyugtató érzés volt számukra, hogy legalább három napra elegendő hús állt rendelkezésükre. Bíztak leleményességükben, szerencséjükben, és bizakodással tekintettek az elkövetkező napok elé. Vannak azonban az életben nem várt események, amik keresztülhúzzák a számításainkat. A természetben, távol mindentől, ez még hatványozottabban fordulhat elő. Itt a vadonban bármi történhet, egy pillanat alatt fejetetejére állhat minden. Az éjszaka közepén Péter erős hangzavarra ébredt. Recsegett, ropogott a közeli erdő, és úgy érezte, mintha valami lökdösné a helikoptert. Felkelt az ágyáról, kinyitotta a gép ajtaját. Fújt, süvített a dermesztően hideg szél, és nekirontott minden útjába kerülőnek. Mozgott a sátor, ingott a helikopter, de egyikkel se bírt a nagyon erős szélvihar.

- Milyen jó, hogy ki lett kötözve a helikopter is és a sátor is - nyugtázta elégedetten. Jó volt előrelátónak lenni. – Visszafeküdt az ágyába. Meglepődött, amikor reggel kinézett az ablakon.  Odakint fehérbe öltözött a táj, beköszöntött a korai alaszkai tél. Felöltözött, kiment a sátorba, és a gépen talált szerszámok segítségével összeállított egy hólapátot, majd forró kávéval fogadta a kuckójából kitámolygó lakótársát.

- Jó reggelt! – köszöntötte.

- Neked is jó reggelt Péter! Hogy, hogy ilyen korán felébredtél?

- Akadt egy kis dolgom a ház körül.

- Milyen dolog?

- El kell söpörnöm a havat.

- Persze… szeptemberben?

- Igen! Nézz ki az ablakon!

- Azt a mindenit! – szörnyülködött az asszony – mi történt odakint? Mi ez a nagy havazás?

- Megnéztem, nem is olyan sok esett. Néhány centi lehet, csak a szél megkavarta egy kicsit. Hallod, még most is tombol a vihar. Egész éjjel bömbölt a szél.

- Én, semmit se hallottam belőle. Nagyon jól aludtam. Ugye azért nem zárt be bennünket a hó?

- Ettől a pár centitől még lehet közlekedni, csak a viharos szélben nem tanácsos kint járkálni, mert balesetveszélyes. Bármikor ágak törhetnek le a fákról, amelyek akár agyon is csaphatnak bennünket. Nézz arra a távolba! – mutatott az erdő felé. Ágak és fadarabok röpködnek a levegőben. Rágondolni is rossz, mi lenne, ha eltalálnának bennünket.

- Ebből az következik, hogy szobafogságban vagyunk?

- Majd csak átvészeljük valahogy. Tüzelőnk van, az élelmünk is elég néhány napig, aztán majd meglátjuk.

- Addig is bekapcsoljuk a TV-t, vagy videót nézünk. Esetleg zenét hallgatunk- tréfálkozott Klári.

- Szerinted, mit csináltak felmenőink a hosszú téli estéken, amikor nem volt TV, videó, sőt még villany helyett is csak petróleumlámpa pislogott a falon?

- Biztosra veszem, hogy sokkal hasznosabb dolgokat, mint a mi korosztályunk.

- Úgy bizony! Akkor nem a TV-nek nevezett semmibe bámultak az emberek, hanem, ha tehették, összejöttek, akár egy rokonnál vagy ismerősnél. Sok helyen arra törekedtek, hogy közösségeket alkossanak, amit eleinte köröknek, egyleteknek, majd később kluboknak neveztek, vagy más elnevezésekkel illettek. Az volt a lényeg, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, énekeljenek, miközben tollat fosztottak, diót törtek, kukoricát morzsoltak. Színi társulatokat, dalköröket hoztak létre, nem csak városokban, hanem még kisebb falvakban is. Pezsgő élet folyt azokban az időkben, az iskolákban és kollégiumokban is. Az iskolák voltak a helyi kulturális élet mozgatói.

- Ez így igaz! Én a hatvanas években jártam iskolába, és jómagam is sok színdarabban szerepeltem, énekkaros is voltam. A tanáraink szervezték, és rendezték a műsorokat, ők is tanították be a szereplőket, és nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is.

- Néhány színdarabban én is szerepeltem, és néha, ha rá tudtak beszélni, verset is mondtam. Egyszer nagyon le is bőgtem. A Feltámadott a tengert kellett szavalnom, és olyan rosszul sikerült, hogy kifütyült a nagyérdemű. Ugyanazon műsorban, kicsit később, ismét verset mondtam. Képzelheted, milyen stresszesen álltam ki a függöny elé.

- Abba már remélem, nem sültél bele!

- Állítólag ezt már szépen mondtam, ami persze, nem csoda, mert a saját versemet szavaltam.

- Te verseket írtál?

- Gyerek és ifjú koromban többet is.

- Milyeneket?

- Mindenfélét. Az életkor növekedésével változott a téma, csiszolódott a stílus.

- És, jókat írtál?

- Jó lenne azt tudni! A saját verseimről, prózáimról nem tudom megállapítani, hogy jók-e.

Volt egy nálam egy évvel idősebb, nagyon kedves ismerősöm, akit már középiskolás korunkban joggal költőként emlegettek. Egyszer bemutattam neki egy versikémet. Ő elolvasta, és vélemény helyett ezt mondta: „ha évek múlva is tetszik a versed, akkor biztosan jó”.

- És, később tetszett?

- Nekem igen, csak soha az életben nem tudtam meg, hogy annak a kislánynak, akinek írtam, tetszett-e?

- Nem kérdezted meg tőle?

- Azt se tudom, hogy eljutott e hozzá a versikém, ami egy igazi szerelmi vallomás volt.

- Ha elküldted, vagy átadtad neki, akkor biztosan megkapta.

- Az úgy volt - kezdett a történetbe Péter -, hogy nem volt bátorságom odaadni, de még postán elküldeni sem. Más módot eszeltem ki.

- Kíváncsian hallgatom.

- Egyszer valami miatt több matekóráról hiányoztam. A szóban forgó kislány kölcsönadta a füzetét, hogy abból bepótolhassam a lemaradásomat. Valami arra késztetett, hogy az egyik neki írt versemet bemásoljam az egyik oldalra.  Persze, gyávaságom, és kishitűségem miatt kissé hátrébb, hogy ne azonnal találja meg. Soha nem derült ki, hogy megtalálta e.

- Miért voltál kishitű?

- Én, soha nem voltam valami jóképű fiú, ő pedig nagyon szép volt.

- Ez butaság, most is egy szimpatikus ember vagy, bizonyára fiatalon se lehettél rosszabb.

- Aranyos vagy, hogy vigasztalsz.

- Gondolom szép verset írtál annak a hálátlan lánynak.

- Még mindig emlékszem minden egyes betűjére, pedig 15 éves voltam, amikor írtam.

- Elmondanád?

- Szavalni nem tudok, csak elmondani. Így hangzik:

„Száll a dal a szürke utca felett,

E nóta szívemből fakad…” és Péter még folytatta volna, de Klári félbeszakította:

-Várj egy kicsit! Nem úgy folytatódik, hogy:

„Régi kotta akkordjai között,

Egy dallam lassan megszakad…”?

- De, igen! Honnan tudod?

- Onnan, hogy én is megkaptam ezt a verset egy fiútól.  Biztos, hogy te írtad ezt a verset?

- Becsületszavamra mondom, én írtam, és, mint mondtam, tizenöt éves koromban. Mi örömöm lenne benne, ha más tollával ékeskednék?

- Akkor, lehet, hogy az én hódolómhoz is a te versed jutott el valamiképpen.

- Minden lehet, de most nagyon meglepődtem. Te, akit most látok életemben először, ismered azt a versemet, ami soha, sehol nem jelent meg, csupán egy lánynak írtam, és egyedül csak ő olvashatta.

- Mi van, ha más is elolvasta a füzetéből, vagy ő dicsekedett el valakinek, hogy milyen szép verset írt hozzá egy fiú

 - Ha elolvasta, miért nem reagált rá?

- Azért mert te nem vetted a bátorságot, hogy személyesen add át neki. Hidd el, akkor is örült volna a versnek, ha nem is te voltál a szíve választottja. Ismerem a női lelket, én is átéltem sok mindent az életben. Nekem is volt egy titkos hódolóm, aki mindig csak kerülgetett, de soha nem tudtam meg a szándékát. Ő sem volt egy Adonisz, de szimpatikus volt, és szerettem a közelében lenni. Lehet, hogy nem tekintettem férfinak, de egy tizenéves kamaszt, talán még nem is lehet annak tekinteni. Ő juttatta el hozzám azt a verset, amit, mint mondod, te írtál.  Pontosan már nem emlékszem hogyan történt, de valami kerülő úton az biztos. A sorok első betűit összeolvasva a szeretlek szó jött ki.

- Annak kellett kijönni, mert úgy szerkesztettem meg, hogy az jöjjön ki. Tudod, milyen sokat vesződtem vele, amire megkaptam a szót is és az értelmes szöveget is?

- Bocsáss meg, hogy egy pillanatra kétségbe vontam, hogy te vagy a szerző!

- Nem tesz semmit! Megértelek, jogosan vontad kétségbe. A te hódolód végül, színt vallott?

- Soha, pedig talán még vártam is.

- Elfogadtad volna barátodnak?

- Arra vagy kíváncsi, hogy szívesen jártam volna e vele?

- Igen, arra.

- Nem is tudom. A mai eszemmel feltétlen, de visszagondolva erre a visszahúzódó, becsületes, romantikus fiúra, talán még az akkori eszemmel is.

- Az iskola elvégzése után találkoztál vele?

- Sajnos, soha az életben. Fogalmam sincs, hogy merre lehet, azt se tudom, hogy él e. Próbáltam megtalálni, őt is, és még néhány kedves iskolatársamat, de, sajnos az érettségi után, teljesen elszakadtunk egymástól. Pedig nagyon jó baráti társaság volt a miénk.

- A titkos hódolód is tagja volt a haveri körötöknek?

- Igen, de én inkább baráti körnek nevezném, mert nagyon szoros barátság kötött össze bennünket.

- Nagyon szép történet, kicsit emlékeztet az enyémre. Nekünk is volt egy nagyon jó kompániánk. Sajnos én se tudok róluk semmit. Remélem, jól vannak, és boldogok. Mit, nem adnék, ha egyszer az életben még találkozhatnék velük.

- Megmondanád annak a kislánynak – gondolom, azóta már néni -, hogy szeretted?

- Nem tudom, hogy mit mondanék neki. Lehet, hogy meg se tudnék szólalni. Tudod, ez a lány végigkísérte az egész életemet.

- Ez, hogy lehet, hiszen nem is találkoztatok, mint mondod, az érettségi óta?

- Én igazából, mindig is csak ezt a lányt szerettem, még távollétében is.

- Gondolom, közben azért megnősültél?

- Igen, tíz boldogtalan év után el is váltam.

- És utána?

- Több házasságom nem volt.

- És barátnők?

- Nem tagadom, voltak kapcsolataim, de a rossz tapasztalatok miatt meg se fordult a fejemben, hogy bármelyiket feleségül vegyem.

- És arra a kislányra szoktál néha gondolni?

- Néha? Az nem kifejezés! Nagyon gyakran eszembe jut, 42 év távlatából is. Azóta nem találkoztunk.

- Megváltozhatott, megöregedhetett.

- Az nem számít, a közös emlékeink ellensúlyoznak mindent. Azok legyőzik az évek múlását.

- Nagyon jó lelkű ember vagy te Péter. Bárcsak én lehettem volna az a kislány, annak idején! Biztosra veszem, hogy ideális férj lettél volna. Én pedig egy odaadó feleség.

- Látod Péter, a mi ifjúságunk idején még minden a helyén volt. Mi még a szívünkkel szerettünk, minket még rabul ejtett az a csodálatos érzés, amit mi szerelemnek hívtunk.

- Így van Klári, nekem még a világot jelentette, ha megfoghattam a kislány kezét, vagy ha rám nevetett. A mai fiatalok többségéből, de talán a mai világból is, hiányzik a romantika.

- Igen, ma már más értelmet kapott a fiúk és lányok kapcsolata. Nincs türelmük kivárni a dolgok alakulását, sürgetik az időt, sok esetben előre tekerik biológiai órájukat is. Nem is tudják, hogy az életük legcsodálatosabb időszakát lépik át, amit később hiányolni fognak.

- Tekerjünk vissza az idő kerekén néhány évtizedet! – mondta Péter, közben órájára nézett, majd kilesett az ablakon. Odakint elállt szél, nem kavarta már az éjjel lehullott pár centis havat. - Egész jó idő lett – jegyezte meg.

- Tehát, ebéd után kinézhetünk a környékre néhány órácskát – ütötte le a labdát Klári.

- Ha van kedved hozzá.

- Van is hozzá kedvem, és úgy érzem, hogy be kell teremtenünk jó néhány napra elegendő vadhúst, amíg a tél tábornok megengedi.

Péter átlépett a sátorba, hogy a kondérból egy lábasba merje az előző napi ebédmaradékot. A magasból éktelen vadlibagágogás hallatszott be a helikopter nyitott ajtaján. Klári megvizsgálta a puskájához való töltényeket, de szomorúan vette tudomásul, hogy a készletében csupán néhány darab, lúdra alkalmas található.

- Nézzük meg a ládákban! – javasolta Péter. És csoda történt. Az egyik konténerből több doboz töltény, és egy újabb Remington puska került elő. Klári a fejéhez kapott:

- De buta vagyok, elfelejtettem, hogy Jack csak a golyós puskáját és a pisztolyát vitte magával. - Péter egyből rácsapott a sörétesre. Úgy ítélte meg, hogy vannak helyzetek, amikor ezt jobban ki tudja használni, mint a golyóst. A sörétes puskával is lelőhető kisebb távolságból a megfelelő tölténnyel minden itt előforduló vad, még a medve is. Madarat pedig igazából a sörétessel lehet lőni.

A vadlibák nagy szárnysuhogással ereszkedtek le a tóra. A két vadász a terep adta lehetőségeket kihasználva, a magas növésű áfonyacserjék takarásában keresett tüzelőállást. A majdnem egész napos vadászatuk eredménye 2 liba volt. Elhatározták, hogy másnap folytatják, ám ebből nem lett semmi. Reggelre ismét erős szélviharra ébredtek, de hó nem esett. Így folytatódott több mint egy héten át, miközben a hústartalékuk teljesen elfogyott. Amint csökkent a szél erőssége, nagy reményekkel vették a vállukra puskáikat. Alighogy az erdőhöz értek, szemerkélni kezdett az eső, majd elállt, és hamarosan ismét esni kezdett. Eredménytelenül tértek haza a vadászatból. A rossz idő több napig folytatódott. A ládákban talált zacskós leveseket, sült és főtt krumplit fogyasztottak és száraztésztát főztek, amit kristálycukorral ízesítettek. Az esős napokat egyre hidegebb idő követte. Befagyott a tó, és a patak vize. Az eddig eredményesnek bizonyult halászati módszerüknek befellegzett, de legalább kimozdulhattak a kuckójukból. Baltával vágtak egy léket a tó jegén és horoggal próbáltak halat fogni. Félnapos kísérlet után, végre sikerült kihúzni egy szép példányt, amit három napra kellett beosztaniuk. A jégen vágott nyíláson át vizet mertek két kiürült műanyag kannájukba, amit a zsákmányukkal együtt hazacipeltek. Másnap, már korán reggel a tó jegén voltak, és szomorúan vették tudomásul, hogy az előző napi lék teljesen befagyott, ráadásul a jég lényegesen vastagabbra hízott. Kisméretű, könnyű baltájuk kevésnek bizonyult a művelethez.

- Most mi lesz? – kérdezte Klári.

- Ma, sajnos nem halászunk – felelte Péter lemondóan. – Vad után kell nézni, és azonnal, mert felkopik az állunk!

- Van ötleted?

- Menjünk kicsit beljebb az erdőbe, hátha szerencsénk lesz! – Úgy látszik, a hirtelen jött hideg rejtekhelyeikre kényszerítette az állatokat. Ezen a napon egyetleneggyel se találkoztak. Péter egyre csak azon töprengett, hogyan lehetne halat fogni. Azt mindketten tudták, hogy lékvágás nélkül nincs horgászat. Na, de hogyan lehetne megoldani ezt a problémát?

- Vegyük sorba, hogy milyen eszközeink vannak – javasolta Klári, de bárhogy is törték a fejüket, a baltán kívül más, erre alkalmas szerszám nem jutott eszükbe. Azzal pedig elég nehézkes rést vágni a vastag jégpáncélon.

- Legalább lenne egy nagy fúrónk és egy félkezes fűrészünk, minden megoldódna, de a keretes fűrész szóba se jöhet – ábrándozott Péter, majd hangosan nevetni kezdett. Az időközben a sátorba kirakott szerszámos konténerből kiemelte az egyik láncfűrészt, feltöltötte az üzemanyag tartályát, és a következő napi halászatra gondolva, vissza akarta tenni a helyére.

- Ha ezzel a fűrésszel valóban lehet léket vágni, akkor azonnal ki kellene próbálni. Ne várjunk vele holnapig. Ki tudja, milyen meglepetéssel szolgálhat az idő – javasolta Klári.

- Igazad van! Induljunk máris – helyeselt Péter.

A motoros szerszámmal könnyedén szelték a csonttá fagyott jeget. Fél óra sem telt el, és már egy nagyobbacska hal ficánkolt a jég hátán. Újabb félóra, és még egy. Összesen nyolcat fogtak ki. Lehetett volna több is, de az éhség hazakényszerítette őket.

Csupán egy gyors étkezést engedtek maguknak. Azonnal hozzáláttak a legalább 15 kilónyi hal feldolgozásához. Lepikkelyezték, kibelezték az uszonyosokat, majd kisebb adagokban bepakolták a helikopter mellé kirakott, hűtőszekrénynek használt fémkonténerbe. Ez a konténer, a helikopterben talált másik öttel együtt, tulajdonképpen csak fémláda volt a maga egy méter magasságával és ugyanekkora szélességével, erős felépítményével és zárható ajtajával.

Este havazni kezdett. Klári nem értette, hogy Péter miért örül a hónak. Rá is kérdezett.

- Megkönnyíti a terhek szállítását – felelte.

- Nem értem a mondandód logikáját, kifejtenéd bővebben? – értetlenkedett lakótársa.

- Azonnal nekilátok, és összeállítok egy szánkót, amivel könnyebben húzzuk haza akár a lelőtt vadat, akár a tóról az ivóvizet. -  A szánkó két talpa vastagabb, a végén elgörbülő faágakból készült, amelyekre a raklapokból nyert deszkákat erősítettek. Az elejére egy húzókötél került, és máris használatba lehetett venni.

Másnap már korán reggel a tónál voltak. Vágtak egy akkora léket, hogy vizet tudjanak merni a szánkójukon magukkal cipelt 50 liternyi tárolóedénybe. Sajnálták, hogy nincs több víztartályuk. A helikopternél maradt kannáikkal együtt összesen 100 litert tudtak tartalékolni. Normális körülmények között ennyi elegendő egy kétfős háztartás ellátására. Baj csak akkor van, ha napokig nem lehet kimozdulni a szállásukról.

-Pótoljuk jéggel a vízkészletünket! – találta fel Péter a spanyolviaszt. – Vágjunk akkora kockákat, amiket könnyedén haza tudunk húzni a szánkónkkal!

Újabb konténert ürítettek ki, amelyet kicipeltek a konyhasátor mellé. Fóliával kibélelték és megtöltötték jégtömbökkel. Aznap hármat fordultak a tó és szállásuk között. A hőmérő -15 C fokot mutatott. A világ Alaszkától délebbre eső területein ez idő tájt még ősz volt. Ezen a tájon azonban nem kellett attól tartaniuk, hogy mostanában megolvadnak a jégkockák. Ha mégis megtörténne, akkor se lenne nagy baj, mert a fólia segítségével a ládából egy kisebb kádat varázsoltak.

Nehéz időszak várt rájuk, hiába próbálkoztak nap, mint nap, elkerülte őket a vadászszerencse és halat sem sikerült fogniuk. A naptár már rég átfordult októberre, és egyre jobban megmutatta méregfogát a korán beköszöntött tél. Fogyott a korábban fogott, és a helikopter melletti természetes hűtőben tárolt hal. Napokig erős szélvihar tépázta a tájat, semmi értelmét nem látták, hogy kimozduljanak.

- Mi lesz velünk? – tört elő a keserűség Kláriból.

- Meglátod, majd minden jóra fordul, – vigasztalta Péter. Voltak napok, amikor látva, érezve nehéz helyzetüket, ő is elszomorodott, de összeszedte magát és minden igyekezetével szerette volna jobb kedvre deríteni sorstársát. Az egyik nap késő délutánján, elmesélt neki egy túlélőkről szóló, heppi enddel végződő történetet. Az asszony figyelmesen végighallgatta, majd megszólalt:

- Induljunk!

- Hová?

- Vadászni.

- Délelőtt se lőttünk semmit, sőt állatokkal se találkoztunk. Miből gondolod, hogy ilyen későn, amikor már nyakunkon az este, nagyobb szerencsével járunk?

- Nem tudom, csak érzem, hogy ma fogunk valamit. Ne várjunk holnapig, mert lehet, hogy ismét erőre kap, a most kissé szünetet tartó vihar.

- Rendben van, mehetünk – hajolt meg Péter, Klári kívánsága előtt.

A patak partjára érve, egyszerre vették észre a hó alól előbújó nyulat. Klári lőtt, és a fehérbundás sarki nyúl a tarisznyába került. Alighogy eldördült a lövés, egy – nekik ismeretlen – állat szaladni kezdett a közelben lévő tó irányába.

- Mi lehet ez? – tanakodtak mindketten. Bármi is, a hasznukra lehet, ha elejtik. Ha ehető a húsa, a tányérra kerül, ha ragadozó, akkor pedig a bundáját használhatják fel, még akkor is, ha lényegesen kisebb, mint a szállásukon, a padlóra terített, kiszárított medvebőr.

- Péter nem sokat töprengett, leterítette az állatot. Közelebbről megvizsgálva felismerte. Képeken látott már hódot, és azt is tudta, hogy a húsa nemcsak ehető, hanem nagyon ízletes is.

- Döntsd el, amíg hazaérünk, hogy mit szeretnél ma vacsorázni, sült nyulat, vagy hódpecsenyét? – emelte fel Péter a zsákmányát.

- Hódot még nem ettem, de már olvastam róla, hogy valamikor a magyar konyhának is része volt. Nálunk tilos a vadászata, de úgy tudom, hogy Alaszkában engedélyezett, és éttermek étlapján rendszeresen szerepel. Ha mégsem így van, akkor mi most felvesszük.

- Igyekezzünk haza, nehogy a medve vagy a farkasok megérezzék a vér szagát – aggódott Péter, és nagy tempót erőltetve magukra, a szállásukra siettek. Úgy döntöttek, hogy a hódból sütnek egy darabot, a többit kisebb adagonként fóliazacskókban, berakják a kinti hűtőládájukba. Mindkettőjüknek nagyon ízlett a vacsora. Végre, sok nap óta először, igazi hús került az asztalra, és ami fő, legalább 15 kiló körüli tartalékkal vághatnak az előttük álló, és a méregfogait egyre többször megmutató télnek.

Az elkövetkező két napban ismét kegyes volt hozzájuk az időjárás. Csípős hideg volt ugyan, de nem dühöngött a vihar, és nem is havazott. Ideális idő egy kis erdei favágáshoz. Szánkójukra erősítettek még egy raklapot és azon húzták haza a kivágott törzseket, ágakat. Száraz, leginkább kidőlt fákat választottak, ami azonnal tüzelhető. Többször fordultak az alig 200 méternyire lévő erdő és a szállásuk között. Két nap alatt hatalmas készletet raktak össze.

A néhány napos, kellemesebb időt ismét viharos széllel kísért, nagy havazás követte.

-Élelem, víz, tüzelő beteremtve, süvíthet a szél, szakadhat a hó, ezt a csatát megnyertük! – összegezte röviden, az elmúlt napok eseményeit Klári.

 

4. Mesedélutánok, és harc az elemekkel

 

A tél beköszöntével néhány órásnyira zsugorodtak a nappalok. Kritikus helyzetük ellenére szerencsésnek mondhatták magukat, hogy az északi sarkkörtől jóval délebbre értek földet. Tőlük néhányszáz kilométerre feljebb, több hónapon át, folyamatosan éjszaka van. Ők jobb helyzetben vannak, ennek ellenére Klári nehezen viselte az évszakváltás okozta nehézségeket.  A kevés fény, az egyre ritkábban mutatkozó nap hiánya megterheli az emberi szervezetet. Péter kötelességének érezte, hogy megóvja sorstársát az időnként már mutatkozó depressziótól. A zord időjárás a szállásukra kényszerítette őket, ki kellett találni valami lélekre pozitívan ható elfoglaltságot. Most vették csak igazán nagy hasznát a helikopter elé épített sátornak, ami kissé megnövelte az életterüket. Itt főztek, és a kis kemencéjük melege kellemessé tette a ponyván belüli hőmérsékletet, ideális körülményeket teremtve egy kis mozgásra. Megtornáztathatták izmaikat, ízületeiket.  Persze, csak olyan öregesebb tempóban, de arra jó volt, hogy valamennyire edzésben maradjanak.  Amint csitult a vad hideg, és nem hasított a dermesztő, csontba markoló északi szél, kimerészkedtek menedékükből, és igyekeztek éléskamrájuk erősen fogyó készleteit feltölteni. Térdig érő hóban gázoltak. Használatba vették a Péter által gyártott hótaposókat, amit az egyik füzetben talált rajzok alapján eszkábált össze. Csendes volt az erdő, csak a vastag hótakaró alatt roskadozó ágak reccsenése hallatszott. Egyre jobban bemerészkedtek az erdőbe. A csendet szárnycsattogás hangja törte meg. Még látták eltűnni a fajdot a fenyőfák fölött, de már értelmetlen lett volna rálőni. Elkéstek a mozdulattal. Ezt követően minden idegszálukkal figyeltek, és lövésre készen tartották puskáikat

Újabb szárnycsapkodás hallatszott. Klári lőtt és a magasba készülő fajd, belesüppedt a hóba.

- Három kiadós ebéd! – suttogta örömmel, és elrakta a madarat. Kemény, hideg idő volt, de még sem kívánkoztak haza. Mielőtt kiindultak, jó melegen öltöztek, a ládákban talált holmikból. Cipőre húzható nemezcsizmák, toll, szőrme és irhakabátok, téli sapkák, kesztyűk, steppelt nadrágok és vastag kötött pulóverek kerültek elő a szállítmányból. Legyőzték a számukra szokatlan, vad hideget. Újabb fajd emelkedett az ég felé. Klári ezt is leterítette.  Jóleső büszkeséggel töltötte el, hogy lekörözte vadásztársát. Péter pedig Klári sikerélményének örült, mert úgy érezte, hogy sikerült elkerülnie a rá leselkedő depressziót.

Majdnem az egész napot a vadászterületükön töltötték. Már erősen szürkült. Ezen a napon túl messzire kerültek szállásuktól, és túlkésőn indultak haza. Az utolsó párszáz métert már sötétben kellett megtenniük. Talán a sötét is az oka, hogy Klári nem vette észre az előtte lévő apró gödröt. Belelépett, és elesett.

- Mi történt? – ugrott Péter, hogy felsegítse.

- Azt hiszem, megrándult a bokám.

- Mit segítsek?

- Segíts felállni, és a válladba kapaszkodva, elugrálok hazáig.

- Azt már nem! – jelentette ki a férfi, és egy mozdulattal ölébe vette a tiltakozó, sérült asszonyt.

- Kapaszkodj a nyakamba, ezt a rövid utat gyorsan megtesszük! Klári átölelte Pétert, ő pedig, mint egy vőlegény a menyasszonnyal, átlépte vele ideiglenes otthonuk küszöbét. Lefektette az ágyára. Ismét beléhasított valami furcsa, máshoz nem hasonlítható érzés, amint közelről belenézett ezekbe a gyönyörű szemekbe. Nem értette, hogy mi történt vele. Nem értette, hogy miért van rá ekkora hatással ez a ragyogó szempár, és ez a szép arc.

Klári időközben felült, és megtapogatta a csizmától megszabadított bokáját.

-Nincs eltörve, ki sem ugrott, úgy látszik csak egy kisebb rándulás, ami egy-két nap alatt helyrejön – mondta megkönnyebbülve.

Ezen az estén Péter készítette a vacsorát. Feldarabolta a két kakast, és combjaikat serpenyőben megsütötte. Rizst főzött köretnek.

- Otthon is szoktál főzni? – érdeklődött Klári.

- Többnyire én főztem magamnak. Ritkán ettem étteremben.

- Mindent el tudsz készíteni?

- Túlzás lenne azt állítani, hogy igen. Az ismertebb ételekkel megbírok, némelyikkel akár szakácskönyv nélkül is, a különlegesekkel pedig nem foglalkoztam.

- Addig is főztél, amíg házas voltál?

- Nem, attól kezdve próbálgattam a szakácskodást, amikortól külföldre kerültem.

- Mit csináltál külföldön?

- Ez egy hosszabb história.

- Mesélnél róla?

- Igen. Az érettségi után egyetemre jelentkeztem. A felvételim nem sikerült. Elcsúsztam angolból. Dolgozni kezdtem egy nagyvállalatnál. 

- Mit dolgoztál?

- Kőművesek mellett voltam segédmunkás. Kemény volt a culáger élet. Két évig csináltam, közben esténként az angol könyveket és szótárakat bújtam. Újból jelentkeztem az egyetemre. Végre sikerült a felvételim. Az iskola befejezése után angol és német szakos tanár lettem egy gimnáziumban. Megnősültem, de a rossz házasság a munkámra is kihatással volt. Behívott az igazgató és válaszút elé állított, vagy rendezem a családi életemet, vagy megválnak tőlem.

- Ennyire rossz volt a házasságod?

- Sajnos igen. Nap, mint nap veszekedések voltak köztünk. Nem tudtam a munkámra koncentrálni. Gyomorideggel mentem haza, és hallgattam az exem szitkozódását, és egyéb műsorait. Különórákat adtam, szakkört vezettem, hogy minél kevesebbet legyek az otthoni pokolban.

- Miért viselkedett így a feleséged?

- Akkor még nem tudtam, hogy van valakije. Amikor kiderült, meg akartam vele beszélni, hogy hogyan tovább, de vele nem lehetett szót érteni. Az volt az elképzelése, hogy elüldöz a közös lakásból. Hallani se akart róla, hogy eladjuk és megfelezzük. Neki így se lettek volna lakásgondjai, mert a barátja egyedül élt egy nagy lakásban. Nekem, azonban nem volt hová mennem.

- Mi lett a vége?

- A vége az lett, hogy osztottam, szoroztam és az, az eredmény jött ki, hogy jobban járok, ha mindent hátra hagyok, és a reklámszatyornyi holmimmal elköltözöm. Kerestem egy külön bejáratú albérletet, és ott éldegéltem tovább. Az iskolában rendbejöttek a dolgaim, visszazökkentem a normális kerékvágásba.

- Gyerekeid vannak?

- Igen, két fiam, akikkel igyekeztem mindvégig apaként viselkedni, de nagyon megsínylették, hogy nem velem éltek.

- Az egyetemen tanultál meg ilyen jól angolul?

- Á, dehogy! A 90-es években pályát módosítottam és idegenvezető lettem. Magyar csoportokat vittem angliai városokba, majd kiköltöztem Londonba, és itt éltem évekig.

- Mettől, meddig voltál kint?

- 2000-től 2010-ig. Pontosan tíz évet.

- Én kicsit korábban, 1996 és 2004 között.

- Te mit csináltál Angliában?

- Először egy kórházban dolgoztam, majd egy magánklinikán. Mint mondtam, ápolónő vagyok.

- Igen, mondtad. Mesélj magadról!

- Az én életem valóban nem túl érdekfeszítő mások számára. Az érettségi után azonnal egészségügyi iskolát végeztem, nővér, majd újabb iskola és főnővér lettem. Férjhez mentem egy jóképű sráchoz, akiről hamarosan kiderült, hogy a megjelenése volt az egyetlen pozitív tulajdonsága. Italozott, gyakran kimaradozott, és nők után szaladgált. Nem sokáig bírtam, elhatároztam, hogy elválok tőle. Akkor ígért fűt, fát, esküdözött, hogy megváltozik.

- Megváltozott?

- Rövid időre, aztán minden kezdődött elölről. Ekkor már mindkét gyerekem megszületett. Elsősorban az ő fejlődésük érdekében tartottam fontosnak kilépni ebből a pokoli házasságból. Különköltöztünk. Szüleim segítségével neveltem két kisfiamat, gyerektartást ritkán láttam volt férjemtől, mert hol dolgozott, hol nem, de leginkább kerülte a munkát. Nehéz időszak volt, de túléltük. És, most itt vagyok egy, az életemben először látott, velem korabeli idős emberrel, az istenháta mögött és a napi betevő falatunkért küzdünk.

- Nyugi, Klári, túl fogjuk élni! Ahogy az egyik kedves tanárom szokta mondani: az a lényeg, hogy a „ruha ne gyűrődjön”.  Klári ránézett Péterre, és megismételte a mondatát:

- Az a lényeg, hogy a ruha ne gyűrődjön. Most neki támadt de ja vu érzése. Úgy érezte, hogy hallotta már ezt a tréfás megjegyzést. Úgy rémlett, hogy nem is egyszer, hanem gyakran hallotta.

Másnap reggel Klári már lábra tudott állni, de minden lépésnél fájdalmat érzett. Odakint, ha sápadtabb fénnyel is, de megjelent a nap. Tisztában voltak vele, hogy ez az ideális állapot néhány óránál nem tarthat tovább. Most kell kihasználni minden egyes percet a vadászatra, mert ki tudja, mit hoznak az elkövetkező napok. Lehetnek viharok, hatalmas hó, dermesztő hideg.

Péter egyre gyakrabban tekintgetett ki a helikopterből, tagadni se tudta volna, hogy mi jár a fejében. Nem tudta, hogy kezdjen bele a mondókájába: úgy érezte, hogy szerencsével járna, ha kimenne vadászni. Kell még hús a hűtőbe, mert előfordulhat, hogy hetekig, de akár még tovább is rájuk zárja az ajtót az alaszkai tél. Abban már egyikük sem bízott, hogy megérkezik a segítség. Jack már több mint egy hónapja elindult, és még sehol, semmi. Valami történhetett vele az úton. Elakadhatott a kiszámíthatatlan terepen, de az is lehet, hogy még nagyobb baj történt. Talán már nem is él.

Klári megsejtette társa szándékát, és látva nyüglődését, megszólalt:

-Nem örülök, hogy egyedül mész ki a vadonba, de belátom, hogy most ezt kell tenned, mert ez a helyes. Arra kérlek légy nagyon óvatos, és csak apróvadra lőj, ne köss bele a nagyobbakba, főleg a medvét kerüld, amennyire csak lehet.

Az öregember fogta a sörétes puskát, leellenőrizte a töltényövét, magára akasztotta hátizsákját, és hótaposójával a lábán, az erdőnek vette az irányt. Fegyverét nagyvadra töltötte, és Klári intése ellenére elhatározta, hogy megpróbál valami nagyobb négylábút elejteni. Az ilyen szélcsendes időben a hó nagy segítség a nyomkövetésben. Elárulja a vadat, bármerre is megy. Sokáig bolyongott és nézelődött, amire megpillantotta a térdig érő hóban az első vadcsapást. Medve nyommal nem találkozott, ellenben patással igen. Követni kezdte a nyomokat, amelyek az erdőbe vezettek, majd elfogytak a fák és egy nagy, cserjékkel tarkított csupasz dombos területre ért. Tőle talán 40 méter távolságra egy szarvast pillantott meg. Ahogy Kláritól hallotta, a lapocka mögé célzott. A szarvas megingott, de úgy tűnt, mintha el akarna vágtatni. Nem késlekedett a következő lövéssel. Az állat lerogyott és mozdulatlan maradt. Óvatosan, lövésre emelt puskával közelítette meg. Tüzetesen megvizsgálta, megemelte a hátsó lábainál. Nagyjából egy mázsásra becsülte a súlyát.

Azon töprengett, hogy kizsigerelje e itt a helyszínen, vagy felkötözze a szánkóra és hazavonszolja. Az utóbbi mellett döntött, úgy gondolta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell vinni a lelőtt vadat a területről. Nem teheti ki magát egy arra tévedő, vagy éppen lesben álló ragadozó támadásának. Igyekeznie kell, hogy minél előbb átvágjon az erdőn.  Tartott a farkasoktól. Az ordas falkában él, és csoportosan támad. Öt-hat irányba nem tud lőni egyszerre. Több mint valószínű, hogy a szarvassal együtt, őt is felfalnák.  Megborzongott, és meggyorsította a lépteit.

-Még 50 méter, és kiérek az erdőből – gondolta, amikor az útvonalába eső egyik fa mögött meglátott egy leskelődő szőrös pofát. Egy nagy sötét színű farkas volt. – Úristen! – csak négy töltény van a puskámban – villant át az agyán, de egyik szemével a menekülés lehetőségét kereste, arra az esetre, ha előrontana a többi vadállat. A lesben álló farkas nem mozdult, csak árgus szemekkel figyelte remélt zsákmányát.

Péter kinézett egy fát, amelynek törzséből létrafokszerűen álltak ki az ágak. Felemelte a puskáját és pontosan a vad szemei közé lőtt, és az, mint egy zsák dőlt ki a fa mögül. Fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel rohant fel a mentsvárat jelentő fára. Azonnal pótolta a tárból hiányzó töltényeket, és várt. Egyetlenegy farkas se jelent meg a zsákmánynál.

-Hol lehet a falka többi tagja? – nem, mintha idekívánná őket, csak jó lenne tudni, hogy milyen messzire vannak. Várt még egy kicsit, és lemerészkedett a fáról.

Szíve szerint megmentette volna az ordas bundáját, de inkább hagyta a többi ragadozónak.  Megkönnyebbült, mikor kiért az erdőből.  Itt is megtámadhatják, de azt a csupasz terepen észrevétlenül nem tehetik. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a szállásukra ért. Klári már messziről látta a szánkót húzó embert, de a rakományt csak közelről ismerte fel.

- Ez igen! Nagyon szép szarvast lőttél. Várj, rögtön megyek, és segítek lepakolni! – fogadta a vadászt.

- Maradj csak, inkább a kizsigerelésnél legyél ott velem.

- Hol nyúzzuk meg?

- Arra gondoltam, hogy kint, a helikopter mellett. A sátorban pedig feldaraboljuk, és kisebb csomagokban beletesszük a ládába.

- Nagyszerű gondolat. Igyekeznünk kell, mert hamarosan megjelennek a „rablók” a hús és a vér szagára.

- Miből gondolod?

- Nem láttad a nyomát? Egy farkas itt ólálkodott, szinte karnyújtásnyira. Kimentem, de mire lőhettem volna eliszkolt.

- Nem kellene egyedül kimenned, főként, ha vadállatok mászkálnak a közelben.

- Kezemben volt a puska, semmi esélye se lett volna, ha gyorsabban kiérek.

- A lábad fáj még?

- Ez már semmiség! Akár már holnaptól táncolni is tudnék.

- De jó neked, bizonyára te tudsz táncolni.

- Miért, te nem?

- Sajnos nem.

- Az, hogy lehet? Hogy fordulhat elő, hogy valaki nem tud táncolni?

- Ennek története van. Majd estére elmesélem.

- Igazad van, ha sokat beszélünk, sohasem végzünk ezzel a szegény szarvassal. – A továbbiakban csak a gyors és alapos munkára koncentráltak. Így is gyertyafénynél fejezték be a csomagolást.

Az elejtett agancsos egy kisméretű, fekete farkú szarvas volt, amelyből 70 kiló körüli húst nyertek. Ez a mennyiség hatalmas zsákmánynak számított. A kinti hűtőládájukban lévő hallal együtt akár a tél végéig is kitarthat. Már álmodni se mertek arról, hogy a tél végéig kimentenék őket fogságukból. Eleinte, többször kétségük támadt, hogy okos dolog volt e letáborozni, nem lett volna e szerencsésebb még a tél beállta előtt felkerekedni és elindulni valamelyik irányba, hátha találkoznak emberekkel. Mára belátták, hogy ez volt a legjobb megoldás. Idős koruk miatt nem bírták volna a nagy strapát, bármi történhetett volna velük az ismeretlen vadonban. Egyre jobban meg voltak róla győződve, hogy Jack se ért célba. Lehet, hogy talán már nem is él. Egyetlen megoldást láttak: várni. Valahogy le kell küzdeniük az alaszkai telet, túlélni a nagy hidegeket és mindent meg kell tenni, hogy az élelmük kitartson tél végéig. A gépen talált füzetekből kiolvasott tájékoztatók szerint, erre áprilisig kell várni. Akkor ismét reménykedhetnek, hogy rájuk találnak.

- Ugye kibírjuk valahogy tavaszig? – kérdezte Péter, miután a szabadban lévő, medve biztos fémkonténerre rákattintotta lakatot.

- Hogyne bírnánk ki? – kérdezett vissza Klári. Tele a hűtő, – itt a repülő belsejében – biztonságban vagyunk. Van fűtésünk, ezen kívül még kemencénk is. Nagy kár, hogy főzni nem tudunk a tetején.

- Miért ne tudnánk? A fedeléül szolgáló vaslapon is lehet főzni, de azt leemelve, akár kondért is helyezhetünk a nyílásába.

- Én, erre eddig nem is gondoltam – felelte kicsit restelkedve Klári, aki alig várta, hogy kipróbálhassa az eddig nem ismert főzési módszert. Másnap, Péter még aludt, amikor tüzet rakott a sátor alatti tűzhelyben. Előzőleg leemelte a platniként funkcionáló vas hordótetőt, és egy méretes kondért illesztett a helyére. Az edénybe töltött víz rövid idő alatt felforrt.

Három különböző méretű kondér volt a készletben. Azt sajnálta, hogy csak a legnagyobb edény passzolt a nyílásba. A kisebbikkel, az ötliteressel könnyebben boldogult volna.

Azzal nyugtatta magát, hogy nagy fazékban is lehet egyszerre keveset főzni.

Hamarosan Péter is felébredt. Elnevette magát, amikor meghallotta Klári edényekkel kapcsolatos aggodalmait.

- Ezen könnyen segíthetünk.

- Hogyan? – nézett kérdően az asszony.

- Megcsinálom, amire nekilátnánk az ebédkészítésnek. Előbb elkészülök vele, mint, amennyi idő alatt leszeled a hagymát és összevágod a húst.

Reggeli után Péter fogta a szerszámok között talált kézi fémfúrót és a vasfűrészt. A hordótetőből a kondérok méretének megfelelő karikákat fűrészelt.

- Melyik edényben főzzük a mai ebédünket? – kérdezte, amikor elkészült.

- A kisebbikben – felelte Klári.

Annyi karika került a platnira, amennyi az ötliteres edényhez kellett.

- Ha a nagyobbakat akarjuk használni, annyi karikát veszünk le, amennyi szükséges – magyarázta Péter.

- Köszönöm, ügyes vagy! - dicsérte meg Klári a mestert.

Főtt a szarvas pörkölt. Az étel finom illata és a tűzhely melege betöltötte a sátor belsejét. Fatörzsekből kifűrészelt székeken ültek a raklapból készített asztalnál, és hallgatták a tűz kellemes duruzsolását. A fóliával is lefedett sátorban kellemes meleget varázsolt Péter kemencéje.

- Csodállak Péter, hogy ilyen gyakorlatias vagy. Sok mindent meg tudsz csinálni – bókolt ismét Klári. Hogy lehet az, hogy nem tudsz táncolni? – utalt előző napi beszélgetésükre.

- Ennek egyik oka, még egészen a gyerekkoromban keresendő. Talán ötödikes voltam az általánosban, amikor megjelent az iskolában egy tánctanárnő. Mindenki jelentkezett az óráira. Nekem is tetszett a dolog, mert szeretem a zenét, és úgy éreztem, hogy van egy kis ritmusérzékem is. A második leckéig voltam csak ebben a hitemben, de aztán két dolog, pontosabban két ember rávilágított, hogy valami nagy baj van az én táncérzékemmel.

- Miért, mi történt?

- Ketten is kijelentették, hogy sokkal jobban járok, ha inkább egy rajzszakkörre iratkozok be, mert a legegyszerűbb tánclépések megtételére is teljesen alkalmatlan vagyok.

- Gondolom, hogy az osztálytársaid közül járt valakinek feleslegesen a szája.

- A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, és számomra tragikusabb volt.

- Csak nem a tánctanár vette el a kedvedet?

- Ő is, de még ezen könnyebben túltettem magam. Pontosan az a kislány okozott lelki traumát aki…

- Aki?

- Aki nekem mindennél és mindenkinél többet jelentett. Azt mondta, hogy falábú vagyok, és jobban tenném, ha nem kínoznám magam tovább a táncplaccon.

- Gondolom, azonnal kiábrándultál ebből a meggondolatlan, lelketlen fruskából?

- Á, dehogy. Volt abban a lányban egy mágnes, amelyet egész életemben éreztem, és érzem ma is, pedig sok ezer kilométerre lehetünk egymástól.

- Csak nem az a lány, akiről már beszéltél?

- De igen.

- Később se táncoltál soha?

- Néhányszor még kísérleteztem vele, de a kialakult önbizalom hiánya miatt inkább kerültem a táncos helyeket, vagy beültem egy sarokba, és előadtam a nagy mesét, hogy éppen most fáj a lábam.

- Én meg tudnálak tanítani, táncolni.

- Az egy csodával érne fel. Fél évszázadon keresztül még senkinek sem sikerült.

- Azért csak próbáljuk meg!

- De, hát zenénk sincs!

- Az még lenne, mert itt van nálam a mini cd lejátszóm, csak megszólaltatni nem tudjuk áram nélkül… hacsak valamelyik ládában nem találunk elemeket. – Átvizsgálták a sátorba kirakott konténereket és egy nagydoboz kisebb, nagyobb elemre bukkantak.

- Nem voltunk elég figyelmesek. Gyertyával és fenyőágakból vágott fáklyákkal világítunk, amikor több elemlámpa és azokba való elem arra vár, hogy üzembe helyezzük – korholta magukat Péter. – Néhány percen belül működött a cd lejátszó, és szólt a zene. Több stílus közül válogathattak.

- A 60-es, 70-es évek hangulata megfelel?

- Igen. Legalább egy csipetnyit visszarepülök a boldog ifjú koromba.

- Ifjú korunkba – helyesbítetett Klári. Korabeli tánczene szólt a lemezen. Péter rápillantott az asszonyra és zavartan kérdezte:

- Mi, most valóban táncolni fogunk?

- Úgy bizony! – mosolygott Klári, és a zene ritmusára igyekezett vezetni a megszeppent embert, akin azonnal érezhető volt a régi élmények miatt belerögzült görcsösség. Nem volt képes felszabadulni. Összetalálkozott a tekintetük, és a kis öregen ismét eluralkodott a korábban már tapasztalt, kellemes, megmagyarázhatatlan izgalom. Megállt körülötte a világ. Nem hallott semmi mást, csak a zene lágy dallamát, és szívdobogást. Két szív egy ütemre történő dobbanását. Nézte az égszínkék szempárt, és gyengéden közelebb húzta magához az asszonyt.

 

5. Jack, a pilóta viszontagságai

 

Jack, a helikopter másodpilótája, már közel két hónapja indult el, hogy segítséget találjon. Az első héten a kellemes őszies időben megfeszített tempóban haladt, mégis úgy érezte, hogy nagyon rövid utat sikerült megtennie, már ha a hegyes, völgyes, szakadékokkal, folyókkal tarkított területen beszélhetünk egyáltalán útról. Sehol egyetlen emberrel sem találkozott, lakott területnek még csak nyomait se látta. Egy nagyobb folyóhoz ért, és nem talált semmiféle megoldást a széles vízen való átkeléshez. Tutajépítéssel próbálkozott, de eszközök hiányában, első nekirugaszkodásra, sehogy se tudott megbirkózni a feladattal. Tisztában volt vele, hogy a tutajépítés, akár napokig is eltarthat, ezért a folyó közelében összetákolt egy egyszerű menedéket, és elhatározta, hogy az alatt húzza meg magát, és amint elkészül az egyszemélyes komppal, azonnal átkel a nagy vízen. Arra gondolni se mert, hogy a vízi járművével utazzon a folyón, mert a gyors sodrás túl nagy kockázatot jelentett volna számára. A tákolmányra kimondottan az átkeléshez volt szüksége.

A harmadik napon, végre elkészült a munkával, és nekivágott, hogy elérje a túlsó partot. Már csak méterek választották el céljától, amikor a komp megfeneklett valamiben. Csak úgy tudta volna leemelni a megbúvó fatuskóról, ha belemegy a vízbe. Ennek azonban semmi értelmét nem látta, ezért fogta a puskáját és a hátizsákját, és kiúszott partra.

Vizes ruháját a parton rakott tűz mellett szárította. Ráesteledett, és kénytelen volt itt is egy menedéket építeni. Igyekeznie kellett, mert a felette megjelenő sok felhőből esőt érzett. Sokkal rosszabb történt. Reggel, amikor előbújt az ágakból és fóliából épített kunyhójából, azonnal vissza is bújt. Bokáig érő hó borította a tájat. A hőmérséklet is hidegebbre fordult. A hó meg csak esett, és esett. Estére már közel félméteres volt a fehér csapadék.

-Lehetetlenség tovább menni – nézett körbe a behavazott világban. Éjszaka még több hó hullott, meggátolva a továbbhaladását. Tudta, hogy egy ideig ehhez a helyhez lesz láncolva. Mindent meg kell tennie, hogy megőrizze fizikai és mentális erejét, hogy a legelső adandó alkalommal újra nekivághasson az előtte álló – isten tudja -, milyen hosszú útnak.

Hátizsákjából az utolsó falat élelmet is elfogyasztotta.

- Lőnöm kell valamit – mondogatta magában, és időnként kapucnis esőkabátja alatt kimerészkedett kuckójából. Már a harmadik napja nem evett, amikor végre találkozott az első állattal. Egy pillanatra látta meg a nyúl hó alól előbukkanó fejét. Azonnal rálőtt. Nyárson sütötte meg. Belakmározott belőle, a maradékát pedig a hátizsákjába tette. Felsóhajtott:

- Két napra elegendő ez a hús, de mi lesz azután?

Várta, hogy eláll a hóesés, de még csak nem is csillapodott. Rövid idő alatt hatalmas mennyiség szakadt le a nehéz felhőkből, lehetetlenné téve a közlekedést.

-Össze kellene állítanom egy hótaposót – gondolta, de azonnal be is látta, hogy a derékig érő hóban annak se venné semmi hasznát. Öt napig váltakozó intenzitással esett, majd, hirtelen abbamaradt.

Derékig a hóban gázolva gyűjtögetett tüzelőt, és kunyhóját igyekezett lakhatóbbá tenni. A bejárat fölé ágakból tetőt emelt, amelyet, hasonlóan a menedék tetejéhez, fóliával takart le.  A folyamatosan táplált tűz bemelegítette a csöppnyi építményt. A hidegtől már, úgy, ahogy védve volt, de az éhség fenyegető réme továbbra is ott lebegett felette.

- Mégiscsak csinálok egy hótaposót, hátha azzal könnyebben tudok mozogni – határozta el, és amint sikerült zsinegek felhasználásával, faágakból összetákolni egyet, azonnal ki is próbálta.

Lassan haladt a fehérbe öltözött erdőben. Az egyik fán észrevett egy fenyőfajdot. Célba vette, és a madár tehetetlenül hullott a lába elé. Nagyon megörült a zsákmánynak, a fajd megjelenése bizakodással töltötte el. Ott, ahol van egy madár, akad több is. Ezt a fajtát pedig, amennyiben találkozunk vele, nem nehéz lelőni, mert nem fél az embertől, és kíváncsian odamegy a közelébe. Még nem volt kedve visszatérni a menedékéhez, inkább egyre nagyobb területet járt be.  Kiért egy kisebb tisztásra, és elámult az elé táruló látványtól. Az előtte magasodó domb aljában egy kisebb faházat látott.

- Végre embereket találtam! – gondolta, és egykettőre a ház előtt termett. Az ajtó zárva, az épület két végén lévő kicsinyke ablakokon zsalugáterek. Az egyiket különösebb erőfeszítés nélkül ki tudta nyitni. Belesett. Egy asztalt, néhány széket, egy kisebb szekrényt, és egy deszkaágyat látott, valamint egy kályhát, rajta egy serpenyővel és egy fazékkal.

A beszögelt bejárati ajtót csak baltája segítségével tudta kinyitni. A csöppnyi ablakokról az összes üveg hiányzott.

Körülnézett az épület egyetlen helyiségében, amely 3x4 méteres lehetett. Az egyik sarokban  egy lapátot, egy fejszét, és egy vesszőből készített seprűt talált. Berendezkedett új lakásában. Attól nem tartott, hogy megjelenik a tulajdonos és kizavarja. Bár csak jönne! Legalább segítene kijutni ebből a fehér pokolból. Hátizsákjában még maradt fólia, azzal „beüvegezte” az ablakokat. A szobában talált fadarabokkal befűtötte a fagyosra hűlt szobát, majd megkopasztotta, felbontotta, és a fazékban olvasztott hólében megfőzte a fajdot. A napokig tartó koplalás nagyon legyengítette. A sós vízben főtt hústól hamarosan új erőre kapott. Fogta a fejszét és kidőlt fák szárazabb ágaiból több napra elegendő tüzelőt vágott.

A kunyhó közelében lapult a hó alatt egy, a hegyekből eredő patak.

-Innen tudok vízhez jutni – gondolta, és azonnal hozzálátott a kunyhóban talált fejszével a jégvágásának. Nagy nehezen sikerült néhány kisebb tömböt kiemelnie, amit erős műanyagzsákban cipelt a szállására.

Berendezkedett a gerendafalak között. Megértette, hogy az elkövetkező, ki tudja, milyen hosszú időszakot itt kell eltöltenie, a hó és a dermesztő hideg fogságában.

-Élelmet kell szereznem, és ha lehet, minél többet – határozta meg legfontosabb feladatát. A téli erdőben csak állati eredetű táplálék jöhet számításba, amihez elsősorban vadat kell találni. A farkasordító hidegben a nagy hó miatt azonban az állatok visszahúzódnak menedékeikbe. Elhatározta, hogy a következő napon megpróbál elejteni valamit.

Kora reggel indult, és a megerősített hótaposójával lényegesen nagyobb területet sikerült bejárnia, mint ahogy tervezte. Vad nyomára nem bukkant. Fáradtan tért vissza a kunyhóhoz. Már messziről észrevette a bejárati ajtóhoz vezető, mélyen a hóban szántó nyomokat.

-Medve járt itt - hasított belé a felismerés. Megrémült, amikor meglátta a nyitott ajtót. – Úristen! Lehet, hogy még bent tartózkodik? Még nem érzi a telet a nagy maci, és még nem ágyazott meg magának, hogy téli álmot aludjon a barlangjában, vagy valami miatt el kellett hagynia a medvelakot.

Megpróbált belesni az ablakon, de nem látott át a fólián. Beállt a fal mögé, úgy, hogy rálásson a bejáratra. Lőtt egyet, de a dörrenésre nem történt semmi, ezért bedobott egy égő fenyőágat a helyiségbe. Ismét semmi. Lövésre emelt puskával lépett be, és csak ezt követően könnyebbült meg: a bestia már nem volt a kunyhóban. Megvizsgálta az ajtót, egészben volt, csak a zárszerkezetet szakította ki a hívatlan látogató.

-Szerencse, hogy a zár engedett, legalább egyben maradt az ajtó, de éjszakára be kell zárnom valahogy! – törte a fejét, és végül megtalálta a megfelelő megoldást. A kunyhóban talált néhány erős gerendadarabot, és az egyikből, a teljes ajtót keresztben átfogó tolózárat készített. Vacsora nélkül volt kénytelen lefeküdni, mert az előző napról maradt fajdpecsenyéjét felfalta a medve. Az éjszakája, a megbízható ajtó ellenére is nyugtalanul telt. Többször is hallotta a ragadozó dörmögését és ordítását. A puskáját végig maga mellett tartotta.

Reggel kilesett az ablakon. Meghűlt benne a vér, a vadállat a távolból figyelte a menedékét.

-Mit tegyek? – tépelődött. – Megközelítsem és megpróbáljam lelőni? Esetleg lövésekkel megfutamítani? No, de mi van, ha nagy izgalmamban elvétem a célt, vagy nem tudom leteríteni, és a sebesült állat széttép? - Ezek a kétségek kínozták, aztán fogta a puskát, és hótaposóval a lábán, a medve után iramodott. A hatalmas test meglódult, és az erdő felé kezdett iszkolni. A szélső fáknál megállt és hívogatóan nézett a férfi felé, aki még az integetését is látni vélte. Egyre közelebb merészkedett a hatalmas állathoz. Száz méterre lehetett, amikor célzott és lőtt. A lövés előtti pillanatban megcsúszott és elvágódott a nagy hóban. Puskája kiesett a kezéből. Lehajolt, hogy kibányássza a hó alól,  de mintha láb dobogást és loholást hallott volna. Felpillantott. A medve rohant felé. Ez az a pillanat, amikor szinte minden ember csak egyre tud gondolni: elfutni, menekülni, menteni, ami menthető.

Maga sem értette, hogy tudta olyan gyorsan lerúgni a hótaposókat, és honnan volt energiája olyan gyorsan felmászni az egyik hatalmas fára. Nem sok ideje maradt a tépelődésre, mert, amint lenézett a magasból, majdnem szörnyethalt a látottaktól. A medve artistákat meghazudtoló gyorsasággal mászott utána.

-Istenem, segíts! – sikoltotta. Ösztönösen kapta elő 45-ös magnumját. Az első lövés a medve fejét találta, ami több mint valószínű, hogy le is pattant a kemény koponyáról. Fájdalmat azonban érezhetett, mert iszonyatos ordításba kezdett. Jack talpa alatt alig több mint kétméternyivel lehetett a bűzt árasztó, hatalmas pofája. A következő, egymásutánban leadott két lövés mindegyike a nyitott szájba csapódott. A medve leesett a fáról, egy ideig nyöszörögve feküdt a hóban, majd bevánszorgott az erdőbe. A vadász nem késlekedhetett, lemászott, felvette a puskáját, lábára erősítette a hótaposókat, és követni kezdte a vérnyomokat. A ragadozó hason feküdt, és bömbölt. Láthatóan haláltusáját vívta. A fiatalember, néhány méterről puskájával lapockán lőtte, majd a biztonság kedvéért a fejébe is eresztett egy golyót. Közben egyfolytában azon töprengett, hogy miért nem alussza téli álmát ez a nagyra nőtt ragadozó. Talán valaki vagy valami felébreszthette, és kizökkentette megszokott életritmusából? Ha ez így történt, akkor embereknek kell lenni a közelben. Jó vagy rossz embereknek. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy ez az állat, akár egyedül, akár társával valami miatt még nem kezdte meg a téli pihenőjét. Talán a változékony időjárás zavarta meg, vagy egyszerűen még októberben nem volt kedve álomra hajtani a fejét. Akár így volt, akár úgy, a medve itt van, és most engem szolgál minden porcikájával – gondolta, és nekilátott a megnyúzásának. A bunda lefejtése zavartalanabbul ment végbe, mint az állat elejtése. Meg se fordult a fejében, hogy a medve húsát a ragadozóknak hagyja. Feléjük kedvelt étel, éttermekben is előfordul.

-Kár lenne minden darabjáért – suttogta boldogan. Kizsigerelte és feldarabolta az állatot. A hárommázsás állatnak olyan sok húsa volt, hogy egyszerre, a hirtelenjében összetákolt szánkóval is csak, legfeljebb a felét vihette magával. Kiválogatta a nemesebb részeket, műanyagzsákokba rakta, felkötözte a szánkóra és nagy erőfeszítések árán hazavonszolta.

Egyetlen elfogadható helyet talált a hús tárolására, a házikó padlását. Igen ám, de az épület végében, a csúcsfalon tátongó ajtónyílás eléréséhez hiányzott a létra. Sürgősen össze kellett állítani egyet, és egy ajtót is. Mielőtt munkához látott, sütött egy darabot a húsból. Áldotta az eszét, hogy sót csomagolt magának az indulása előtt. Kétszersültje már elfogyott.

Belakmározott az ínyenc falatokból és összetákolt egy egyszerű létrát, majd egy erős ajtót. Felhordta a húst, kötéllel bekötözte az ajtót, és az egyik közeli fának támasztotta a létrát. Csupán két-három napra elegendő mennyiségű pecsenyének valót hagyott lent magának.

Teltek, múltak a rövid, rideg alaszkai téli nappalok, és a hosszú, sötét éjszakák. A nehezen elviselhető hideg, és a viharos szél ellenére gyakran ki kellett mozdulnia odújából, hogy pótolja a gyorsan fogyó tüzelőjét. Puskáját egy pillanatra se tette le, és minden idegszálával környezetét figyelte. Rettegett a medvétől, mert már belekóstolt a vele való harcba, és meggyőződött róla, hogy kemény ellenfél. Nagyon gyorsan fut és hatalmas teste ellenére  nagyon fürge.

Egyik nap, amint haza húzta a tűzifa súlya alatt roskadozó szánkóját, fellépett a padlásra, ebédnek valóért. Az ajtón benézve, majd’ leesett a létráról. A hús szőrén, szálán eltűnt, a tetőn pedig egy nagy rés éktelenkedett. Valami beszakította a tetőt, és elvitte az összes élelmet.

Fent már egy teremtett lelket sem látott. Kinézett a résen, és lent a hóban a ház hátsó oldalán, ahol nincs ablak, nyomokat látott. Kétsége se volt, hogy egy medve tette tiszteletét, amíg ő távol volt. Hamarosan arra is rájött, hogy tudott felmászni a tetőre. Ebben egy, a házikó melletti fenyőfa segítette. A nyomokból tisztán látszott, hogy a bestia felmászott a fára, és arról, egy kis hintázással áttornázta magát a tetőre. Ellopta a húst, és nem törődve azzal, hogy a saját fajtája, bizonyára fel is falta.

- Na, tessék! – mérgelődött. Itt maradtam élelem nélkül, ráadásul a tetőt is ellopták a fejem fölül.  Éhesen, állt neki a tető javításának, amihez a korábbi menedékéhez felhasznált, és ott hagyott fóliára is szüksége volt. Elbotorkált az ágkunyhóhoz. Mielőtt megkezdte volna a bontást, puskájával belőtt egyet a kissé megereszkedett építmény bejáratán. Meglepődött, amint két nyúl ugrott ki az ágak alól. A nagy hóban nehezen mozogtak, így mindkettőt könnyedén lelőtte. Egyből jobb kedvre derült, és fütyörészve szedte ki a csonttá fagyott fólia lapokat a fenyőgallyak alól.

- Még jó, hogy nem túl nagy darabok, így könnyebben megbírok velük – dünnyögte.

Késő délutánra végzett a nem tervezett munkával, melynek során a ház mellett álló fát is kivágta.

Az egész napi koplalás után vacsorára jól esett a nyúlpecsenye. Nehéz időszak következett. Napokig havazott, majd az idő még hidegebbre fordult. Ráeszmélt, hogy a csizmája nem nyújt védelmet a nagy hideggel szemben. Ha lenne élelme, könnyebben átvészelné ezt a vad zimankót, csak éppen a legszükségesebbek miatt menne ki a fűtött kunyhóból. Tüzelője és a jég formájában tartalékolt ívó vize napokra elegendő. A nagy gond, az élelem hiánya. Lassacskán elfogyott a két nyúl is. Az egyik reggelen kilépett a ház elé, csak úgy tollkabát nélkül. Azonnal vissza is bújt a kályha mellé. Így telt a következő nap is, aztán nem törődve azzal, hogy még hidegebbre fordult az idő, elhatározta, hogy vadászni indul. Csizmájára a medve bundájából védőburkot készített; csizmás lábával rálépett egy négyzet alakúra vágott bundára, amelyet felhajtogatott a lába szárára, majd több helyen áttekerte spárgával.

-Miért nem jutott ez korábban eszembe? – korholta magát. Volt, hogy átfázott, vagy éppen átázott a csizmája. Hála a vastag medvebőrnek, ez már a múlté.

A fura lábbeli első útja a patakhoz vezetett. Jack a fejszével léket vágott és a jégtömböt a szánkóra tette, a lékbe leeresztette a több horoggal felszerelt horgászzsinórját, csalinak a korábban lőtt nyúl fel nem használt, hó alatt tárolt húsából tett a horgokra néhány cafatot. Egy, a jégre fektetett hosszabb ágra kötötte a zsinór végét, és kicsit arrébb újabb léket vágott. Itt is leengedett egy zsinórt. A harmadik és a negyedik lék hasadékába már nem tett semmit, csak az innen nyert jeget rakta a szánkóra az előbbiek mellé.

Eközben elég sok idő telt el, és úgy gondolta, hogy már érdemes lesz megnézni, van e kapás az első rés alatt. Kezére tekerte a zsinórt és húzni kezdte felfelé. Nehéznek érezte.

-Van rajta valami! – állapította meg örömmel. Izgatottan emelte ki a vízből. Három termetes hal vergődött a horgok fogságában. Fóliazsákba rakta a pikkelyeseket és kiemelte a második nyíláson is a zsinórt. Kettő hal ficánkolt a damil végén.

Ekkora fogásra gondolni se mert. Öt darab hal, összesen jóval tíz kiló felett.

Vidáman húzta haza a jégtömbök közé bepakolt zsákmányát.

A sikeres fogással enyhültek gondjai, de érezte, hogy még komoly megpróbáltatások várnak rá.

 

6. Késői szerelem

 

Klári szinte kötelességének érezte, hogy a valóban botlábú öregembert legalább a legalapvetőbb tánclépésekre megtanítsa. Már több mint egy hete tartottak a táncfoglalkozások, amikor először elhangozhatott a részéről néhány dicsérő szó:

-Alakul, Péter. A keringőd már egészen jó. – A tanítvány csak mosolygott, mert el sem tudta képzelni, hogy valamikor az életben valaki ilyen szépet mondjon az ő tánctudásáról.

Felbukkant a múltból egy iskolai teadélután emléke. Talán az a nap lehetett, amikor elhatározta, hogy egy élete, egy halála, de bevallja annak a kékszemű, gyönyörű lánynak, hogy tetszik neki. Maga sem értette, honnan jött hirtelenjében ez a bátorság, de akkor valami belső erő odaparancsolta az asztalnál ülő aranyszőke tünemény elé, és lássunk csodát, felkérte egy táncra. Ez még az általános hetedik osztályában történt. A bajok a táncplaccon kezdődtek, amikor a zenekar a korábbi lassú szám után egy gyorsabb üteműbe kezdett.  A kis gavallérnak fogalma se volt, hogy rakja egymás után a lábait. Kilépett a ritmusból és mozdulatai önálló életet kezdtek élni, megbomlott a zene és a tánc egysége. Egy pillanat alatt összedőlt a világ.

- Gyere, üljünk le, és folytassuk, ha újra lassú szám következik – biztatta részvéttel a kislány. Helyet foglaltak, ki-ki, a saját asztalánál.

- Elszalasztottam egy lehetőséget - gondolta akkor a fiú, és ugyanerre gondolt, az öregember is, arra a bizonyos teadélutánra emlékezve. Észre se vette, hogy hangosan ismételte meg az ötven évvel korábbi mondatát.

- Mit szalasztottál el? – kérdezte Klári, akinek fogalma se volt, hogy valójában mi járt Péter fejében.

- Á, semmit, csak egy sok évvel ezelőtti összejövetel képe jelent meg előttem.

- Elmeséled?

- Elmesélhetem, de bizonyára te nem találod érdekesnek.

- Azért, vágj csak bele!

- Egy szép napon táncos rendezvényünk volt az általános iskolában. Úgy emlékszem, hogy hetedik osztályosok voltunk – kezdett a történetbe Péter, és részletesen, semmit ki nem hagyva, beszámolt Klárinak arról a bizonyos, elszalasztott alkalomról.

- Az asztalához kellett volna kísérned, és megtalálni a módját, hogy elmond neki, hogy milyen fontos a számodra.

- Elszállt a bátorságom, forgott velem a világ, azt se tudtam, hogy fiú vagyok e, vagy lány.

- Remélem, később felkérted táncolni!

- Nem mertem, beültem egy sarokba, és ott búslakodtam. Azt reméltem, hogy odajön hozzám.

- Ez nagy hiba volt. Egy magára valamit adó lány, abban az időben, biztosan nem kezdeményezett, legfeljebb más módon fejezte ki, ha tetszett neki a fiú. Ezt elszúrtad Péter.

Ez az alkalom valóban nem tér vissza többé, hacsak a sors nem sodor egymás karjaiba benneteket.

- Sajnos, meg sem ismerném! Utoljára 42 éve láttam, bizonyára az évek teljesen megváltoztatták. Talán jobb is így, az emlékeimben mindig az a gyönyörű kékszemű, szőke hajú tünemény marad, amilyen akkoriban volt.

- Ilyen beteljesületlen, plátói szerelemről ez idáig csak regényekben olvastam, és tessék, itt van előttem kibontakozóban egy újabb regény. Ezt a csodálatos love storyt papírra kellene vetned! Nagyon szép a ti történetetek, habár én csak néhány részletet hallottam belőle, de szinte beleképzelem magam a ti igaz mesétekbe. Azt már említetted, hogy soha nem vallottad be a kislánynak, hogy szereted. Nagy butaság volt.

- Igen, az bizony. Egyszer, ugyan leírtam neki levélben, de nem kapta meg a levelet.

- A későbbiekben, ha jól értettem, a középiskolában is folytatódott ez az egyoldalú románc?

- Igen, ott is. Ráadásul nagyon szoros barátságban voltunk. Tudod, a mi négyfős kompániánk, szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Sok időt töltöttünk együtt, de mi fiúk csak sóvárogtunk a nekünk tetsző két lány után. A barátomnak a másik kislány tetszett.

- Ő bátrabb volt nálad? Tudatta a választottjával?

- Köztük már dúlt a szerelem. Ő karakánabb volt nálam.

- Az ő sorsuk hogy alakult?

- Sajnos nem tudom! Utána hamarosan katona lettem, és elkerültem hazulról. Nagyon sajnálom, hogy eltávolodtunk egymástól, és bánt, hogy a mi kis négyesünket szétszakította az élet. Nagyon sokszor eszembe jutnak, főleg Szöszi.

- Így hívtátok?

- Igen. Aranyló hajjal és égszínkék szemekkel, mi más lehetett volna?

- Mi volt a keresztneve?

- Karola. Ugye szép név?

- Igen, szép – felelte Klári, és hosszan nézett maga elé, majd egy gyertyát felemelve, annak a fényében vizsgálgatni kezdte Péter arcát – és rögtön meg is jegyezte: - bocsánat, de úgy láttam, hogy van valami a szakálladon.

Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de beszélgetésük félbeszakadt, mert kintről furcsa neszezés hallatszott a kályha, lobogó lángjától bevilágított helikopterbe. Péter kilesett a résnyíre nyitott ablakon, és a zajok irányába fordította elemlámpáját.

- Farkasok – mondta, és leadott két lövést. Nem célzott, nem lelőni akarta, hanem elriasztani őket.  Az ordasok hátrébb húzódtak, majd ismét közelebb merészkedtek. Még kétszer elzavarták a haramiákat, aztán a harmadik esetben már úgy érezték, hogy csak célzott lövésekkel lehet megszabadulni tőlük. Kettő hatalmas állat maradt a hóban, a többi eliszkolt.

- Mi legyen a tetemekkel? – kérdezte Klári.

- Fogalmam sincs, szerintem holnap kitaláljuk. Addig hagyjuk őket! – felelte Péter.

Másnap, amint a későn kelő nap leküldte gyenge sugarait a földre, kinéztek az ablakon, és tekintetük a két lelőtt vadat kereste. Nem találták az állatokat.

- Hová tűnhettek? – tette fel Péter a kérdést.

- Fogalmam sincs – nézett értetlenül Klári. – Menjünk ki és nézzünk körül, rögtön okosabbak leszünk. – A hóban csak vérnyomokat, és farkasok nyomait látták.

- Felfalták őket – tudatosult Péterben.

- Az ám, egy egész falka járt itt.

Leellenőrizték a sátorban lévő ládákat.

- Ide, hálaisten nem merészkedtek be – mondta megkönnyebbülve Klári. Sértetlen volt a sátor ponyvája. Úgy látszik, az ember lakása tabu a számukra. Tisztában voltak vele, hogy ez a helyzet az időjárás még zordabbra fordulásával megváltozhat.

- Ha nem találnak élelmet, megbátorodnak, és akár ránk is támadhatnak, amikor a sátorban tartózkodunk. Kétféle módon tarthatjuk őket távol: nyitott kemencében tüzelünk, minél nagyobb lánggal, vagy egyszerűen lelőjük az ide merészkedő ordasokat – magyarázta Péter.

- Én az előbbit választanám! – szavazott Klári.

- Én is, amíg elegendő lesz a távoltartásukhoz.

- Olyan is előfordulhat, hogy a tűztől nem félnek?

- Nem tudom, de akár az is elképzelhető. A kiéhezett állat cselekedetei kiszámíthatatlanok.

- A nemjóját! – vágta rá az asszony. Péter ránézett, és ismét valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.

Reggeli alatt és után is a vadak esetleges támadásairól, és az ezt kiváltó okokról beszélgettek. Klári felfigyelt Péter egy mondatára, miszerint, „ha nem találnak élelmet, akár őket is megtámadhatják”. Belegondolt, hogy ha a farkasok nem találnak élelmet, akkor bizony nekik se lesz, erre sok esélyük.

- Mi a véleményed, Péter, most még találnánk vadakat, ha kimennénk vadászni?

- Most még, talán igen.

- Ne várjunk holnapig se, lőjünk valamit, vagy fogjunk halat, mert inkább legyen a kamránkban a szükségesnél több élelem, de ne legyünk kiszolgáltatva a szeszélyes időjárásnak.

- Egyetértek! Ha tombolni kezd az igazi alaszkai tél, már semmi kedvünk se lesz kibújni a kályha mellől. Induljunk!

A tó jegén a láncfűrésszel ismét lékeket vágtak, és leengedték horgászzsinórjaikat, majd fogták a puskáikat és bemerészkedtek az erdőbe. Alig mentek néhány métert, amikor észrevették az egyik fa tetején az első fajdot. Klári kapásból leszedte az ágról. Rövid időn belül lőtt még egyet, majd Péter is egyet. Már kifelé tartottak ez erdőből, amikor egy hóbucka mögül felröppent a negyedik. Vesztére, mert Klári puskája azzal is végzett.

-Kettő kakas, kettő tyúk - emelték meg egyenként a tarkatollú szárnyasokat. Visszamentek a tóhoz, és meglepődve vették észre, hogy a lékek helyén már ismét jég van. Szerencsére, még nem túl vastag, de kellett a balta a horgászzsinórok kiszabadításához. Megérte az újbóli vesződség, az öt kivágott nyílásból kettő nagyobb halat emeltek ki.

A vadak és a halak feldolgozása a késő esti órákig tartott. Ekkorra került a kinti hűtőládába a több napra elegendő élelem. Egyúttal leltárt is készítettek a tartalékaikról, amelyből az derült ki, hogy tavaszig biztosított az ellátásuk. Hacsak közbe nem jön valami, ami Alaszkában nagyon könnyen előfordulhat.

Nyugodt, csendes, de nagyon hideg napok következtek. A hó felső rétege annyira csonttá fagyott, hogy a tetején talán még a szarvasok is nyugodtan járkálhattak. A hideg idő nem okozott annyi kellemetlenséget, mint amikor a viharos szél minden irányba hordta a havat. A hideg ellen tudtak melegen öltözködni, nagy hasznát vették a gépen talált irhabundáknak, és a tollkabátoknak. Az utóbbiakat használták szívesebben, mert könnyebb volt bennük mozogni. Még két napig tartott a szélcsendes idő, aztán két hétig havazott és orkánerejű szél süvített. A tüzelőjük rohamosan fogyott. Kénytelenek voltak a kemencét hanyagolni egy időre, ettől kezdve a gépben lévő kályhán főztek. Kényelmetlenebb, de gazdaságosabb megoldás volt. Semmit sem bíztak a véletlenre, óvták, védték értékeiket. A helikopter belső tere azonban túl kicsinynek bizonyult ahhoz, hogy tartósan, lakjanak benne. Kezdték úgy érezni magukat, mint heringek a konzervdobozban.  Újra tüzet raktak a kemencében. Már több napja tombolt az alaszkai tél, megviselve a két embert fizikailag is mentálisan is, a fűtött sátorban legalább mozoghattak egy kicsit.

- Te, szereted a telet? – kérdezte az egyik kora estén Péter, Kláritól.

- Igen, az otthoni, mérsékelt, kellemes, hóeséssel tarkított telet nagyon szeretem. És, te?

- Ezzel valahogy én is úgy vagyok. Hulljon a hó, de csak annyira legyen hideg, hogy sétálni lehessen a hóesésben.

- Vagy szánkózni. Gyerekkorom kedves, téli időtöltése volt, ami a bakfis, sőt fiatal felnőtt koromban is folytatódott. A lakóhelyünk közelében volt egy domb, és mi képesek voltunk többször is felcibálni szánkóinkat, hogy leszáguldhassunk a meredek oldalban – mesélte élményeit Klári.

- Nekünk is volt egy dombunk, kissé távolabb a várostól, amit mi hegynek neveztünk. Ez volt a kedvenc találkahelyünk. Ide jártunk tavasszal ibolyázni, télen pedig szánkózni. Itt törött el a kezem, amikor a túl meredek rész felé száguldó Karolát lerántottam a szánkóról. Ő, először nem értette, hogy miért tettem, de amikor belegondolt, hogy mi lett volna, ha nem szakítom meg a rossz irányba tartó útvonalát, köszönetképpen a nyakamba ugrott.

- És, mi történt utána? – hajtotta a kíváncsiság Klárit.

- Felordítottam a fájdalomtól, ő pedig elkísért a rendelő intézetbe.

- Puszit nem kaptál fájdalomdíjként?

- A barátom szerint igen, csak én nem észleltem, mert egyidejűleg vert a víz, miközben vacogtam.

- Biztosan az ijedtségtől. Ilyen és hasonló sérülések nálunk is történtek. Fiatalon az ember vakmerőbb, és nem mindig figyel a veszélyekre – szólalt meg Kláriból a gyógyító ember.

- Igen, ez így van – felelte Péter – erre szokta mondani az egyik tanárom, hogy „aki nem tud biciklizni, az ne üljön motorra se”.

- Úgy látszik, hogy ez a szlogen országosan ismert volt pedagógus körökben.

- Miből gondolod?

- Az én kedves tanáromtól is gyakran lehetett hallani.

- Látod, akkoriban internet se volt, sőt a Tv-ben is csak egy műsor ment, mégis volt információáramlás.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de annak a világnak is megvolt a maga szépsége. Szerényen éltünk, mégis megvolt mindenünk.

- Igen, a mi fiatalkorunkban az emberek jobban tisztelték egymást, pezsgőbb volt a közösségi élet, és úgy gondolom, szép ifjúkort hagytunk magunk mögött. Néha, szeretnék visszaröppenni az időben, úgy negyvenegynéhány évet.

- Bizony, sokszor nagyon jó lenne – helyeselt Klári.

Ültek a sátorban és hallgatták a tűz duruzsoló, pattogó hangját. A kemence ontotta a meleget és a fóliával megerősített duplafalu ponyvaépítmény felvette a harcot a kívülről támadó, vad hideggel szemben. Klári bekapcsolta a cd lejátszóját, és a kicsinyke hangszórókból kellemes zene hallatszott. Magyar és külföldi énekesek dalai váltogatták egymást, napjainkból, a közeli -, és a távolabbi múltból. Közben beszélgettek. Bármiről is esett szó, előbb-útóbb nosztalgiázás lett a vége. Lassacskán vonzalmat kezdtek érezni egymás iránt, egyre jobban izzott körülöttük a levegő, amit talán nem a tűzhely melege okozott. Pétert teljesen megbabonázták a gyönyörű kék szemek és a kedves, jóságot tükröző arc.

-Mi történt velem? – kérdezte magától. - Ebben az idős korban, a hatodik X-en túl, nem lehetek szerelmes! Ez bűn! Ilyen nem fordulhat elő. Csak észre ne vegye rajtam Klári, mert akkor lehet, hogy megharagszik rám, és elveszíthetem a barátságát. – Ezen tépelődött, amikor a zene táncritmusra váltott. Keringő hangja áradt a készülékből. Klári felállt, kézen fogta a férfit, és a fülébe súgta:

- Gyere, táncoljunk!  Mutasd meg, hogy mi maradt meg a múltkor tanultakból! – Kisebb áramütést érzett, amint kezük összeért. A sátor halvány fényében is látszott, hogy elpirult. A keringőt egy lassú követte. Olyan helyben topogós, inkább csak az összeölelkezésre, mint a táncra kitalált szám. – Most, hogyan tovább? – nézett az asszonyra, aki megérthette a férfi gondolatát, és ismét átvette az irányítást. Erősebben magához ölelte a megszeppent embert, és a lassú ütemre igyekezett hangolni. Összetalálkozott a tekintetük, és Péter ettől kezdve nem volt képes kordában tartani az érzéseit. A cselekedeteit nem ő maga irányította, hanem valami megmagyarázhatatlan erő. A két arc először csak összeért, majd egymásba olvadt. Maga sem értette, honnan vette a bátorságot, halkan, kissé bizonytalanul megszólalt:

- Azt hiszem, hogy megszerettelek. – Közben forgott vele a világ, és ő lebegett a valóság és az álom közötti végtelen térben. Attól tartott, hogy a vallomásával elveszít egy barátot. Mi lesz, ha tolakodásnak veszi az asszony a hirtelen jött bejelentését?

Klári szó nélkül nézte a kisdiákként viselkedő öregembert és válasz helyett egy nagy puszit nyomott az egyik, majd a másik orcájára. Ismét összeértek az arcok és úgy tűnt, mintha így is akarnának maradni az idők végezetéig.

- Most, vagy soha! - bíztatta magát Péter - és minden bátorságát összeszedve egyszer csak ajkuk egymásra talált. A lemezről Toldy Mária, Más ez a szerelem című dala szólt.

- Nekem úgy tűnik, hogy ez a későnek tűnő, hattyúdalnak is titulált szerelem pontosan olyan, mint amilyen a mi tini korunkban volt. Őszinte, szívből jövő. Bocsáss meg Péter, de nekem a gyerekkori barátomat juttatja eszembe. Igaz, vele csak egy pusziig jutottunk, de nekem az a puszi nagyon sokat jelentett. Az a kis visszahúzódó gyerek pedig – anélkül, hogy az elmúlt évtizedekben bármikor találkoztunk volna -, végigkísérte az életemet. Gyakran jut eszembe, mind a mai napig.

- Szeretted?

- Azt hiszem igen.

- Csak azt hiszed?

- Na, jó szerettem, és ez az érzés nem változott az idő múlásával, és a mi kibontakozni látszó kapcsolatunk se fog változtatni rajta. Nekem Peti marad életem végéig az igazi.

- Druszák is vagyunk a szíved választottjával?

- Te Péter vagy, ő pedig nekem mindvégig Peti marad.

- Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy velem. Te már tudsz az én Karolámról, az én beteljesületlen szerelmemről.

- Igen, meséltél róla. Semmi esély sincs, hogy találkozzatok?

- Ha hazamegyünk, kutassuk fel elveszett barátainkat. Ketten könnyebben megoldjuk, mint külön-külön.

- De te Győrben laksz, én pedig Szegeden.

- Rossz gondolat lenne, ha azt kérném tőled, hogy költözz hozzám?

- Nem túl gyors ez a tempó, Péter?

- Nem! Egy tüneményt már elszalasztottam, téged már nem szeretnélek elveszíteni!

- Hajlandó lennél miattam Szegedre költözni? – tudakolta Klári, de Péter visszakérdezett:

- És, te hajlandó lennél hozzám jönni?

- Úgy érted, hogy Győrbe?

- Úgy is.

- És még hogy érted?

- Úgy értem, hogy hozzám, feleségül.

- Erre csak az idő adhat választ. Még alig több mint két hónapja ismerjük egymást. Még sok minden megtörténhet. Ki is ábrándulhatsz belőlem, és rajtam kívül más is beléphet az életedbe – fejtegette a mosolygós szemű asszony.

- Más már nem léphet az életembe – jelentette ki magabiztosan Péter.

- Összetalálkozhatsz Karolával is, és máris megváltozhat az elképzelésed.

- Karola, azóta biztosan férjhez ment és boldog családi életet él, már lehet, hogy nagymama.

Ettől a naptól nagyobb értelmet kapott az életük. Péterrel madarat lehetett volna fogatni, hosszú évtizedek óta nem érezte ennyire szeretettnek magát.

 

7. A tél fogságában

 

Jack nehezen viselte a megpróbáltatásokat. Élelme elfogyott, és elpártolt tőle a vadász -, és a halászszerencse. A nagy hideg és gyakori szélviharok megnehezítették az életét. A vadak rejtekhelyeikre húzódtak vissza. Kínozta, és depresszióssá tette az éhség, a szinte folyamatos szürkeség, és a gyakori sötét. Napok óta egy falatot sem evett, várta, hogy valamelyest jobbra fordul az idő, és vadászni indulhat. Végre csitult a szélvihar, és a nagy hóban, a nyakába vette a körülötte lévő világot. A patak csonttá fagyott jegén nagy keservesen tudott csak léket vágni. Fejszéjének éle teljesen kicsorbult, mire elérte a vizet. Leengedte a több horogtűvel felszerelt horgászzsinórját, várt egy ideig, majd kihúzta a damilt. Egy kisebb hal akadt fenn a horgon. Újabb csalikat tett a horogtűre és ismét lelógatta a dermesztően fagyos vízbe. Közben a lék mellett folyamatosan rakta a tüzet, így akadályozva meg, hogy idő előtt bezáródjon a kivágott nyílás.

 Miközben várta a következő kapást, kibelezte és lepikkelyezte a halat, de mivel maradék sóját a kunyhóban hagyta, anélkül kellett megsütnie. Az elfogyasztott fehérjétől jobb kedve támadt, és úgy érezte, hogy az ereje is kezd visszatérni. Bizakodva kezdte kihúzni a zsinórt a vízből. Azonnal érezte, hogy kapás van, és sokkal nehezebbnek tűnt, mint az előző fogása.

- Úristen mi ez? – kiáltott fel, amikor a két egykilós halon kívül, valami mást is kiemelt a patakból. Ekkor már felismerte a horgászzsinórba gabalyodó termetes hódot. Még élt, és minden erejével azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát fogságából. Jack, tőrével végzett a kövér állattal. 15 kilósra becsülte a súlyát. Fóliazsákba került a halak mellé.

- Mit tegyek? - tanakodott a fiatalember –, haza induljak, hogy minél előbb süthessek ebből a finom pecsenyéből, vagy folytassam a halászást, miközben megsütöm az egyik halat, amíg újabb kapásra várok? Az utóbbi mellett döntött. Kár lett volna nem kihasználni a nehezen kivágott léket. A tűzre pedig csak néhány ágat kellett dobni, és már sülhet is a hal. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy sótlan ételt egyen. Most, hogy a körülmények rákényszerítették, ízletesnek találta. Úgy látszik, az éhség átalakítja az ember ízlelését is.

Az egyik hal felét megette, a maradékot egy zacskóba csomagolva, a hátizsákjába tette. A horgok ezúttal tovább voltak a vízben, amelynek meg is lett az eredménye. Kettő nagyobb és egy kisebb hal akadt horogra.

Egyre közeledő farkasüvöltések hallatszottak ez erdő felől. Egyre fokozódó rémület lett úrrá rajta. Belerakta újabb zsákmányát is a fóliazsákba, és szánkója elejét kunyhója irányába fordította. A házikó biztonságos falai védelmében hallgatta a farkasok erősödő vonyítását. Tisztában volt vele, hogy nem tudják bántani, ameddig nem mozdul ki hajlékából, de mi lesz, ha lesben állnak, és rátámadnak, ha kénytelen lesz kimenni? Egyet, kettőt le tudna lőni belőlük, a többi pedig őt falná fel.

 – Legalább közelebb jönnének, hogy egyenként leszedhessem őket! - gondolta, és hamarosan rájött, hogyan csalogathatná őket lőtávolon belül. – A hal és a hód eldobandó részeit kiviszem, és leteszem a hóra, úgy, hogy jó célpontot nyújtsanak az ablakból.

Először a hód belső részeiből vitt ki valamennyit. Még le se tette, máris elkezdtek közelíteni a haramiák. Besietett a házba, és az ablakból célba vette az egyiket. Azonnal kimúlt, majd az újabb lövéssel még egyet leterített. A többi, legalább hat állat, elmenekült. Jack a puska távcsövén keresztül látta, hogy a csalinak kitett belsőségeket felfalták. A két elejtett vadat, amint a falka biztonságos távolságba ért, egyenként bevonszolta a kunyhója elé, ahol amilyen gyorsan csak tudta, megnyúzta mindkettőt. Az irha nélküli tetemeket pedig a szánkóval kihúzta arra a helyre, ahová korábban a hód és a halak belsőségeit is rakta. Visszasietett a házba, és az ablakból figyelt. Nem kellett sokáig várni, az éhes vadállatok egykettőre a megnyúzott társaikat lakmározták. Egyet zabálás közben terített le, egyet pedig már menekülés közben. Négynek sikerült eliszkolni.

- Fogynak a bestiák – nyugtázta elégedetten. Tudta, hogy vissza fognak jönni, hogy a maradékot is felfalják. Jack azon gondolkodott, hogy vajon a bundájukban hagyott társaikat is megeszik-e, vagy csak a megnyúzottakat. Bizony, felfalták a fajtájukat is, szőröstől, bőröstől. Megvárta, amíg a négy rabló telezabálja magát, és ismét lelőtt kettőt. Abban reménykedett, hogy a megmaradt kettő, eltakarodik a közeléből. Ha mégse, ezek ellen már könnyebben felveszi a harcot. Reggelre egyetlen cafat, egyetlen bőrdarab sem volt a havon. A farkasok eltűntek. Visszahúzódhattak az erdőbe.

A megnyúzott ordasok bundáját Jack gondosan megtisztította a húscafatoktól és a hártyától. Néhány napos szárítást követően egyszerű, ujjatlan poncho, készült belőlük, melynek magára öltésével kímélni tudta egyetlen, meleg tollkabátját. Az erős ordas bunda védte viselőjét széltől, és a csontig hatoló hidegtől, csapadéktól. Késztetést érzett, hogy kipróbálja új ruhadarabját. Nem is késlekedett, felöltözött és megközelítette a kunyhójától kissé távolabb lévő dombokat. Arcát meleg gyapjúsállal védte a hasító hideg ellen. A rajta lévő ruházatban nem igen érezte a közel - 40 Celsius fokot. Kezére a gyapjúkesztyű fölé irhakesztyűt húzott. Csizmás lábait medvebőrökbe bugyolálta. Vastag sapkája ki se látszott a tollkabát meleg kapucnija alól. A poncho jól vizsgázott. Ezután, néha még a zordabb időben is kimerészkedett a házikóból. Úgy érezte, hogy jót tesz neki a mozgás, és a napjai is könnyebben teltek.

Elmúlt december is, és a január utolsó napjaiban soha nem érzett megpróbáltatások vártak rá. Már, több mint egy hete, hogy az összes élelme elfogyott. Elkerülték a vadak, halat sem sikerült fognia. Szenvedett az éhségtől. Nagy fáradtságot érzett. Összeszedte maradék erejét és kibotorkált az erdőhöz, ami néhány száz méterre van a faháztól, de neki kilométereknek tűnt. Elért az első fáig, leroskadt a hóba és nekidőlt a fatörzsnek. A szeme először csak káprázott, majd egyre jobban sötétedett előtte a világ. Arcát megdörzsölte egy kis finomabb hóval, és a látása kezdett visszatérni.

-Nem elaludni, felállni és járkálni! – mondogatta magában. Összeszedte az erejét és tovább indult. A feje fölött reccsent egy ág. Felnézett, és mókusokat látott a behavazott, haragoszöld fenyő tetején. Az egyiket lelőtte, a többi eltűnt a szeme elől.

Először arra gondolt, hogy ezen a helyen megnyúzza és megsüti. Aztán a farkasoktól rettegve, okosabbnak tartotta inkább hazavinni, és ott elkészíteni, bármilyen nehezére is esett azt a pár száz métert megtenni. Szédelegve ért a kunyhóhoz. A kályhában még égett a tűz, csak táplálni kellett. Úgy döntött, hogy eldarabolja a közel félkilós állatot, és fazékban megfőzi. Nem győzte kivárni, amíg megpuhul a hús, az egyik combot félig főtt állapotban vette ki az edényből. Rágósnak találta, de megette. Valamennyire csökkentette kínzó éhségét.

Végre levehette a tűzről a fazekat és a már megfőtt húst is megette. Kilesett az ablakon, és valami arra késztette, hogy folytassa a megkezdett vadászatot. Ne késlekedjen, hanem térjen vissza, most azonnal arra a helyre, ahol a mókust lőtte. Kicsit könnyebbnek érezte magát az elfogyasztott ételtől, és mintha a kedve is kezdett volna visszatérni. Nemsokára a fenyők között figyelte az erdei hangokat, de nem ütötte meg a fülét olyan nesz, amire érdemes lett volna felkapni a fejét. Az erdő melletti nagy tisztásról, a dombok felől, ellenben furcsa zajok hallatszottak.

- Mi lehet ez? – fülelt a ropogó, dohogó hangok irányába. Távcsövével végigpásztázta az egész területet, de nem látott semmi különöset. Hamar rájött, hogy a nem több mint 300 méterre lévő domb mögül jött a zaj. Meglepő gyorsasággal ért fel a tetejére, ahol már kúszva közlekedett, nehogy felfedje magát. A tetőről lepillantva a lankás másik oldalon, egy karibu csordát látott. Legalább húsz, jól fejlett példányt. Kinézett egyet a sokadalomból, és lőtt. A szarvas megtántorodott, majd futásnak eredt. A második lövés megállította. A csorda elszaladt, hátrahagyva a szerencsétlenül járt bikát.

- Megvan vagy 150 kiló. Ekkora súlyt nem tudok felrakni a szánkóra, talán el se bírná ez a hevenyészve összeállított tákolmány – állapította meg Jack. Ott a helyszínen kizsigerelte és megnyúzta a rénszarvast. A húsát műanyagzsákokba rakta, a bőrével együtt felkötötte a szánkóra, és elindult a rakománnyal a menedéke felé. Szerette volna, ha a farkasok nem szereznek tudomást a vadászról és az elejtett vadról, de a dolgok másként alakultak.

Észrevették a szánkót húzó embert és üldözőbe vették. Egyre fogyott a távolság, talán 200 méterre lehetett az elől loholó ragadozótól, amikor leadta az első lövést. Arra számított, hogy a többi vad falni kezdi lelőtt társukat, de tévedett. Jobban irritálta szaglószervűket a szarvashús bódító illata. Már majdnem beérték, amikor Jack megtalálta a megoldás kulcsát. Kibontotta az egyik zsákot és az apróbb húsokból szanaszét dobált néhány darabot. Az ördögfajzatok ettől kezdve csak ezzel foglalkoztak. Hatalmas harc kezdődött köztük a koncért. Morogtak, vicsorítottak, acsarkodtak, közben egymás elől igyekeztek elszedni a könnyen jött zsákmányt. Amire felzabálták az eléjük szórt húst, Jack már a többivel a kunyhóban volt. Az élelem nagy része épségben haza ért, az értéktelenebbjét áldozta csak fel. A farkasok, amint eltakarították az utolsó húsdarabot is, maguk is eltakarodtak. Úgy látszik rájöttek, hogy a házhoz nem kell közelebb menniük, mert az ablakból ismét megritkítják a soraikat.

Jack, még ezen az estén megsütött egy jókora darabot a friss húsból, és végre, sok idő óta először, jóllakottan hajtotta álomra a fejét.

Korán felébredt, mert nem hagyták nyugodni a gondolatai. Azon töprengett, hogyan kellene hidegen tartani az élelmét, hogy azt ne kelljen felvinni a padlásra. Megfájdult a feje, amire rájött a megoldásra.

Jégszekrényt kell csinálnom! – határozta el. – Valami hasonlót, mint amilyenek az elektromos hűtőszekrény megjelenése előtt voltak. Fából összeállított egy nagyméretű ládát. Nem zavarta, hogy rések vannak az alján, oldalán, vagy a levehető tetején, mert fóliával úgyis teljesen kibéleli.

Hogy lesz a ládából jégszekrény? Először is jeget rak bele, és arra a húst. A fólia nem hagyja kifolyni a megolvadó és vízzé vált jeget. Ahhoz, hogy ne érje a külső meleg, ráteríti a hatalmas medvebőrt. Természetesen nem a patakról nyert jégtömböket használja fel, hanem a megfagyott havat, amelyért csak ki kell lépni a ház ajtaján.

A három hónapos folyamatos hajsza, és a gyakori éhezés után végre szanatóriumban érezhette magát. Biztonságos, kényelmes házikóban lakott, mellette duruzsolt a kályha, és végre minden nap jóllakhatott. Pillanatnyilag a legnagyobb gondot a hűtőládája elhelyezése okozta, amelyhez kicsit át kellett rendeznie lakását. Arrébb kellett húzni a helyiség közepén álló asztalt, hogy régi módi frizsidere elférjen. Meglepődött az asztal nagy súlya miatt. Bele kellett kapaszkodni, hogy új helyére kerüljön. Megemelte a régi bútordarabot, és az asztal lapja elvált az alsó résztől. Azonnal kiderült, mitől volt olyan nehéz. A lap alatt egy nagy rejtekhely volt, ahol egy dobozban egy kiló sót, egy kiló kockacukrot, eredeti csomagolásban ételízesítőt, egy tubus fokhagyma krémet, és egy tubus vöröshagyma krémet talált. Előkerült három darab szappan is, valamint néhány könyv, kettő nagyalakú spirálfüzet, és több golyóstoll. A könyvek között akadt néhány regény Nora Robertstől, és más amerikai íróktól. Volt még a fiókban egy Alaszkáról szóló tájékoztató, és egy képes útmutató a vadonban élők számára. Ennek a könyvnek a legelső oldalán, a cím alatt, tollal készült beírást vett észre.

- Nocsak! – vette kezébe, és elolvasta a tollal írt szöveget, amiből kiderült, hogy kinek a kunyhóját bitorolja.

-Mától olvasni fogok – határozta el, és máris belemélyedt az egyik regénybe, ami arra is jó volt, hogy elterelje figyelmét. A hosszú estéken, de még sokszor napközben is, folyton Tom és a két öreg járt az eszében. Alig várta, hogy javuljon az idő, és tovább tudjon menni, és segítséget hívhasson kiszabadításukhoz.

 

8. A tél szorításában

 

Bármilyen zord volt körülöttük a tél, bármennyire támadtak a sarkvidéki nagy viharok, Pétert nem tudták elkedvetleníteni. Boldog volt. Egyszeriben értelmet kapott, megszépült az élete. Már nem restelkedett, hogy szerelmes lett, túl a hatvanon. Eleinte még feltette magának a kérdést, hogy „lehet e szerelmes egy ilyen öregember?”

-Velem megtörtént, ezek szerint lehet – tett pontot a mondat végére.  Megesett, hogy egy-egy, neki tetsző hölgy megdobogtatta a szívét, de olyant, mint amit Klári iránt érzett, nem sokszor fordulhat elő az életben. Hányatott élete méltó befejezéseként, Isten ajándékának tekintette a még idejében ölébe hulló boldogságot. Mindketten erőt merítettek tiszta és őszinte kapcsolatukból, könnyebben szálltak szembe a nehézségekkel, amelyek a kiszámíthatatlan természettel vívott állandó küzdelmet, a mindennapi élelmük beteremtését jelentették.

Az egyik csendesebb napon felkerekedtek, és vadászni indultak az erdőbe. Fajdot vagy nyulat szerettek volna lőni, de mint már oly sokszor, most is elbújtak előlük a vadak. Olyan helyeken jártak, ahol korábban még soha. Vége szakadt az erdőnek, és egy nagy tisztás, majd nem túl magas dombok állták útjukat. Az apró hegyek és az oldalukban sokasodó különféle fák látványa elkápráztatták őket. Eddig, bármerre bolyongtak, mindig csak az erdőt, néhány tisztást, vagy csupasz, köves dombot láttak, és a kissé távoli, körülöttük tornyosuló hegyekből annyit, amennyit a talaj egyenetlenségétől, és a magasra nőtt fáktól láthattak.

Ez az első olyan hely, ahol egyidejűleg jelenhetett meg előttük a közeli, és a távoli táj elkápráztató panorámaképe, nemcsak egy keskeny sávban, mint Péter barlangjának dombjáról.

A nap szégyenlősen lesütötte a szemét. Erőtlen sugarai csak itt, ott küzdötték át magukat a szürkébe burkolódzó égbolton. Ebben a halovány megvilágításban is lenyűgöző látványt nyújtottak az égig érő bércek. Tőlük távolodva, a kezdeti dombok hatalmas hegyekké nőtték ki magukat, amelyek oldalában nyomon követhető a növénytakaró, éghajlathoz igazodó változása. Alul a lombhullatók, feljebb haladva mind jobban és jobban gyérül a növényzet, és fakul a talajtakaró színe. A magasabb régiókban, és legfelül pedig a szürkületen is átvilágító, fehér hó az úr.

- Kár, hogy nincs nálunk fényképezőgép, és a videó kamerám is tönkrement a landolásunkkor, nem tudjuk megörökíteni ezt a gyönyörűséget – sajnálkozott Klári. 

- Rajzold le! – javasolta Péter.

- Megtenném, de ahhoz papír és ceruza is kellene.

- Rajzold le emlékezetből, ha hazaérünk!

- Jobb lenne fényképről.

- Az én fényképezőgépemet is használhatod.

- Elfelejtettem mondani, hogy leejtettem, és azóta nem működik.

- Semmi baj, majd megnézem, lehet, hogy még javítható. Visszajövünk ide egyszer, amikor a nap is jobban bevilágítja a földet, és lefényképezünk mindent.

Péter az egyik fenyőfán végre meglátott egy fajdot. A hegyek nagyot mordulva visszhangozták puskája dörrenését.

– Szép példány! – emelte meg a lelőtt madarat.

A fák közé befurakodó szellőt még nem vették komolyan, és még akkor se gondoltak semmi rosszra, amikor mozogni, majd susogni kezdtek a fenyők. Szerettek volna lőni még egy kakast, és teljesen hatalmukba kerítette őket a vadászat édes-kesernyés izgalma. Nem észlelték a közelgő vihart, amelyben a szél erejét csökkentő fák is ludasok voltak. Az egyre erősödő, már-már orkánerejű széllökésektől az erdő is meghajolt. Rémülten kerestek maguknak menedéket.

- Ott, a domb déli oldalán, a sziklák között a távcsövemmel több hasadékot is láttam – mutatott Péter, a tőlük néhány száz méterre magasodó halomra. Futva, kúszva, végül csúszva, mászva tették meg a nem túl nagy távot. Bebújtak a legközelebbi sziklamélyedésbe, és a hatalmas szél elsüvített mellettük, felettük. Északról védte őket a domb, keletről és nyugatról a mélyedés két partja, déli oldalról volt szabad az út a tető nélküli, két ember számára elegendő méretű mélyedésben.

Megnyugtató volt, hogy az egyre fokozódó szélből csak annak félelmetes hangja jutott be hozzájuk.

- Ez a vihar el akarja söpörni a világot – dadogta Klári.

- Fázol? – kérdezte Péter.

- Csak kicsit, de nagyon félek!

- Itt nincs mitől félned, a szikla mögött biztonságban vagyunk.

- Mi lesz, ha havazni is kezd?

- Tetőt építünk a fejünk fölé, és kitiltjuk a havat legújabb hajlékunkból. Nézd csak, már a tüzelőnk is megvan – mutatott Péter abba az irányba, amerre maga a szél gondoskodott nekik tűzrevalóról. Kihasználva két széllökés közti rövid szünetet, Péter, egy szökkenéssel a vihar által kicsavart és a mellettük lévő sziklának sodort fenyőnél termett, és cibálni kezdte menedékük felé. Klári segítségével sikerült behúzni a széltől védett helyre, a hasadék bejárata elé.

- Ennek ágai, ha megfontoltan rakunk a tűzre, akár két napig is kitartanak. Egyes részeit pedig felhasználjuk a tető építéséhez. Szuper helyünk lesz, majd meglátod. – És, ha nem is lett szuper hely, de a fedéllel ellátva megbízható menedéket jelentett számukra.

- Szerinted, meddig tarthat ez az ítéletidő? – kérdezte Klári, de csak hangosan kiabálva tudta túlharsogni, az időnként sípoló, visító, jajgató hangzavart, a vihar tombolását. Péter igyekezett lelket önteni az asszonyba:

- Talán holnap reggelig, esetleg ráhúz még egy napot. Ne izgulj! Nem fázunk, és hála ennek a nagy kakasnak, élelmünk is van, és vizünk is a kulacsainkban.

Mindig csak egy-egy darab ágat tettek a bejáratnál rakott tűzre. Takarékoskodni is kellett a fával, és a nekieredő hóesés miatt kénytelenek voltak alkalmi sátruk alatt tüzelni, de vigyázni kellett, hogy a lángok ne érjenek fel az összetákolt tetőig.

Odakint elszabadult a pokol. Jajgatott, nyögött a tőlük karnyújtásnyira lévő erdő. Nagyokat csattantak az egymáshoz verődő faágak. Sírt, bömbölt körülöttük minden. Kitört fák röpködtek a búvóhelyük mellett. Meleg kuckójukba csak a hangok jutottak el, a bejárati résen kilesve, azonban félelmetes kép tárult szemük elé. Úgy tűnt, mintha ez az északról jövő vihar valóban le akarná tarolni a világmindenséget. Így ment egész nap, és éjszaka még pusztítóbbá vált.

- Elképzelni se tudtam, hogy létezik ekkora vihar - szólalt meg félénken Klári.

- Ez már talán nem is szél, hanem inkább orkán – jellemezte Péter az elemek tombolását. Az éjszakát ébren töltötték és folyamatosan táplálták a tüzet, mert ha kialszik a láng, az, a kibírhatatlan hidegben az életük végét jelentette volna.

Másnap reggelre elcsitultak a fülsértő zajok, kifulladtak a széllökések, megpihent a természet. Fáradtan, kialvatlanul botorkáltak haza, szállásukra. Útjuk kicsavart fák mellett vezetett. Már messziről látták, hogy valami nagy baj történt a helikopterrel. Péter belenézett távcsövébe, és szomorú képpel nyújtotta át Klárinak a messzelátót. Az asszony halálra vált a látottaktól. A helikopter oldalára dőlve, az eléje épített sátornak hűlt helye.

-Itt a világvége – mondta keserűen. Péter csak hallgatott, de legszívesebben ordított volna. Közelebb érve szörnyülködtek el csak igazából. Megpróbálták megmozdítani a nehéz monstrumot, de az nem engedelmeskedett.

Mi lesz most? – nézett Péterre segítségkérően Klári.

-Két lehetőségünk van. Az egyik: felállítjuk az eddig nem használt sátrat, és a gépből kicipelt kályhával fűtjük, a másik: átköltözünk, a korábban általam használt barlangba. Te melyikre szavaznál? Harmadik lehetőség nincs. Válassz, kérlek!

- Klára, kis töprengés után, a barlang mellett döntött. Péter helyeselte, hiszen a barlang nagyobb védelmet nyújt az időjárással, és a vadak esetleges támadásaival szemben.

- Ne is késlekedjünk, mert még ma át kell húznunk a kályhát, és annyi tüzelőt, takarókat, valamint élelmet, hogy ott tudjunk már éjszakázni. Még jó, hogy a dobkályha nem súlyos, így talán kisebb vesződséggel ki tudjuk szedni az égre nyíló ajtajú helikopterből. – Az a nem súlyos, legalább 30 kilót jelentett, aminek a kibányászása közel egy órát vett igénybe. A csöveivel, valamint az edényekkel együtt bepakolták egy, a már a szánkón lévő fémkonténerbe. Tetejére plédeket, ágybetéteket, a medvebőrt, szarvasbőrt és néhány, fával megpakolt jutazsákot raktak, és megindították rakományukat a barlang irányába. A szánkó, a rajta lévő nagy súly ellenére aránylag könnyedén siklott a fagyos havon. Nem tétlenkedtek, az átszállított holmikat azonnal behordták a barlangba. A kályhának helyet kerestek, és fűtésre kész állapotba helyezték. Azonnal indultak is vissza. Már az úton megbeszélték, hogy ezzel a fuvarral annyi mindent visznek át, amennyit a szánkójuk elbír.

A hűtőnek használt konténerből kiszedtek minden élelmet. Összesen négy műanyag zsákot töltöttek meg hússal és hallal.  Ez megközelítően 40 kiló lehetett. A szánkóra kötözték a fűszerekkel, valamint a maradék rizzsel és száraztésztával megtöltött zsákokkal együtt.

- Ennyi mára elég lesz – adta meg a jelet az indulásra Péter. Nagyon fáradtak voltak a kialvatlanságuk miatt, amelyhez még hozzájárult a szállásuk elvesztése miatti szomorúság, és a nem várt költözködés izgalma. Lehangoltan húzták, vonták maguk után a már sokat szolgált teherhordó szánjukat. Egész közel jártak a barlanghoz, amikor elakadt a rakomány eleje. Nagyot reccsent, és eltört a szánkó egyik talpa.

- Semmi baj! Innen már kézben is behordjuk - bíztatta társát Péter, és elkezdte kioldani a köteleket. Talán a fáradtság okozhatta a figyelmetlenségüket, vagy talán az, hogy mindketten a törött szánkóra koncentráltak, majdnem az utolsó pillanatban vették észre, hogy farkasok tűntek fel, és egyenesen feléjük rohannak. A kilátástalannak ítélt harc helyett a menekülést választották.

- Kapj fel egy zsákot, és futás a barlanghoz! - ordította Péter. A bejárattól néztek vissza, és elkeseredtek a látványtól: a legalább 10 tagot számláló falka, a hosszú időre tervezett húskészletüket zabálta.

- De, jó, hogy az ősszel összebütyköltem egy ajtót! – jegyezte meg Péter, és az erős, lábvastagságú dorongokból álló tákolmánnyal elrekesztette a bejáratot. Hirtelenjében a korábbinál is sötétebbnek látta a világot. Úgy érezte, mintha minden ellenük esküdött volna, mintha ellenségükké vált volna az erdő, az ég és föld, a víz, a levegő, és minden, amitől hányatott életük jobbra fordulását várták.

- Mindent kezdhetünk elölről – tört ki Kláriból a keserűség. Péter, habár tragikusnak látta helyzetüket, nyugtatni kezdte kedvesét:

- Miért kellene elölről kezdenünk?  Van hol laknunk, szinte mindenünk megvan, ami az élethez szükséges. Tető van a fejünk felett, tűzhelyünk van, amelynek melege erőt kell, hogy adjon a továbbiakhoz. Ruháink, eszközeink vannak. A fegyvereink segítségével meg tudjuk teremteni a napi betevőnket, és meg tudjuk védeni magunkat bármilyen támadástól.

- Ide, ugye nem tudnak bejönni ezek a haramiák? – kérdezte az ijedtségtől reszkető asszony.

- Ide nem! – felelte határozottan Péter, miközben szörnyülködve nézte az ajtó résein át, hogy megy veszendőbe az életüket jelentő sok élelem. Leemelte a kaput elreteszelő rudat, fogta a puskáját, és a teljes tárat rálőtte a zabálást éppen befejező rablóbandára. Klári ösztönösen követte a példáját. Három farkast leterítettek, a többi az első dörrenések hangjára menekülőre fogta.

- Szőnyeg lesz a bőrötökből bestiák – sziszegte Klári, és fejét Péter vállára hajtva, hangos zokogásban tört ki. Az utóbbi napok minden izgalma, a menekülés a vihar elől, a hajlékuk,

 majd, szinte a teljes élelmiszerkészletük elvesztése megviselte mindkettőjüket. Péter igyekezett a kemény férfit mutatni, mert tudta, hogy ezekben a napokban erre van szükség. Legbelül ő is el volt keseredve. Egyedül csak az adott neki erőt, hogy nemcsak magát, hanem egy másik embert is védelmeznie, támogatnia kell. Ő, most még nem omolhat össze. Most, még nem!

-Jól van kislány! – simogatta vigasztalón az asszony arcát, haját a szemlátomást hirtelen megöregedett ember. – Komolyan szőnyegeket akarsz a farkasok bőréből? – kérdezte.

- Komolyan!

- Biztosítasz, amíg lerántom az irhájukat?

- Indulhatunk! – töltötte puskáját nagyvadra a fáradt asszony. Gyakorlat teszi a mestert, szól az ősi mondás, és Péter is bizonyította, hogy ez milyen igaz. A három leterített farkast fele idő alatt nyúzta meg, mint a két hónappal ezelőtt lőtt szarvasát. A bőrök nyers felét meghintették sóval, és mindhármat a barlang falának döntött rudakra feszítették. A többi munkát meghagyták másnapra. Klárit nyugtalanította, hogy az ordasok túlságosan agresszívak lettek, és ijesztő volt a számára, hogy emberre is támadnak.

- Mi lehet az oka? – kérdezte társát, aki szerény ez irányú ismereteit összeszedve igyekezett válaszolni:

-Úgy tudom, hogy a farkasok ritkán támadják meg az embert. Az egyik ilyen eset, ha éheznek.

- Ezek szerint, most is erről lehetett szó?

- Szerintem ma nem ránk támadtak, hanem a nálunk lévő húst akarták megszerezni. Nehezen találnak már elejthető vadakat. A nagyobbak, mint a jávorszarvas és a rénszarvasok szembeszállnak velük, a kisebb négylábúak elrejtőztek, vagy arrébb vándoroltak a hideg elől. Halat a farkas nem tud fogni a befagyott tóból, folyóból, a madarakat pedig nem érik el.

- Gondolom, ránk rontottak volna, ha védeni próbáljuk a zsákokban lévő húst – szörnyülködött az asszony.

- Bizonyára, és kevés esélyünk lett volna velük szemben, tekintve, hogy hirtelen bukkantak fel és sokan is voltak.

Klári kedvese vállára hajtotta fejét és összebújva hallgatták az erdő fáinak félelmetesen csattogó zaját. Szinte a csontjukon érezték, ahogy a vad hidegtől reccsennek a fák ágai.

Kályhájuk okádta a füstöt a barlangból kivezetett csövön, ők pedig a sátorlapra terített matracokon álomba merültek. Biztonságban érezték magukat, bíztak a tűz, vadakat visszatartó erejében, és a bejáratot eltorlaszoló ormótlan, de erős kapuban. Péter nevezte el kapunak, mert szerinte egy ajtó másként néz ki, és másként is működik. Klári, tiszteletből, és udvariasságból azonban következetesen ajtónak mondta, az odatámasztott kerítést.

Sokáig aludtak. Más lenne nyáron, akkor a nap erős sugarai már korán reggel kisimogatnák őket az ágyukból. Most, ezekben az elszontyolodott rövid téli napokban alig jut le valami kevéske fény a földre, az is csupán néhány órácskányira kényezteti az ezen a vidéken akár kényszerből, akár hobbiból élőt. Sok mindent ez alatt a röpke pár óra alatt kell elvégezni. Nincs ez másként a barlang lakói számára sem. Sok dolguk van a mai napra, amit sötétben körülményes lenne megoldani. Biztonságba tudva a farkas támadás után még megmaradt élelmüket, egy gyors reggelit követően folytatták értékeik átmentését új lakhelyükre.

A törött szánkót Péter egykettőre megjavította, és átcipelték a legfontosabb használati tárgyaikat, és a még megmaradt néhány kiló sót, cukrot és egyéb fazékba valót.  Többet fordultak, mire a lényegesebb holmik, valamint a tárolásukhoz szükséges konténerek új helyükre kerültek.

-Mára ennyi elég volt! – jelentette ki Péter. Klári az órájára pillantott, ami délután kettőt mutatott, és azonnal reagált a férfi felvetésére:

- Én, pedig azt javasolnám, hogy ebédeljünk, de utána állítsuk fel a sátrat. Hidd el, mindjárt jobb kedvünk lesz, ha meglátjuk az így megnövelt lakásunkat.

- Jó, vállalom a hússütést a kályhán – ajánlkozott Péter.

- És, mit szólnál a nyúlpaprikáshoz?

- Annak elkészítéséhez sokkal több időre van szükség, mint néhány szelet kisütéséhez.

- Ha gyorsan elkészül, támogatod az ötletet?

- Hogyne támogatnám, de lehetetlen gyorsan megfőzni egy nyúlpaprikást. Ki kell olvasztani a húst, hagymát szelni, és a többi vesződség. Ez sok idő.

- Akkor most figyelj! – mondta az asszony, és még a szemei is nevettek. Kivett a konténerből egy lábast, és a kályha tetejére tette. Nemsokára a tányérokon volt az ínycsiklandozó étel.

- Te, kis cseles! Nekünk ilyenünk is van?

- Igen, kitettem a hűtőládába a múltkóri főzésből megmaradt pörköltet. Ma már úgy sem tudnánk ilyent főzni, mert az összes hagymánk és krumplink elfogyott. Tegnap, menekülés közben azt a zsákot sikerült lekapnom a szánkóról, amelyik aljában megbújt a mai ebédünk.

- Nagyon ügyes vagy! Egy dologban azonban korrigálni szeretnélek.

- Mit mondtam rosszul?

- Azt mondtad, hogy menekülés közben.

- Mi ebben a helytelen?

- Nevezzük inkább rugalmas visszavonulásnak! – Klári elnevette magát, és kijavította mondatát:

- Rendben van! Tehát tegnap, rugalmas visszavonulás közben, amikor pánikszerűen, halálos rémületünkben bemenekültünk a barlangba… így már jó?

- Tökéletes! Ezt vártam, hogy nevess végre! – és minden jel szerint Klári jókedve kezdett visszatérni. Ebéd után kibontották az átszállított új sátrat. Kiterítve vették csak észre, hogy  wigwam formájú, és a tetején, középtájon, egy kör alakú rés nyitható.

- Miért kell ez a nagy lyuk? – érdeklődött Klári.

- Azt hiszem, ott tud távozni a sátorból a füst.

- Magyarul, rakhatunk tüzet a közepére, és ha úgy tetszik nyárson is megsüthetjük a húst?

- Van ennél jobb ötletem is, holnap összeállítok egy új tűzhelyet, és kéményen eregetjük ki a füstöt.

- Honnan szerzünk hozzá anyagokat? Minden páncéllá fagyott körülöttünk.

- A helikopteren talált vashordóból lesz a tűzhely. Tudod, az, amelyiknek a tetejéből lett a korábbi kemencénk platnija. Szerencsére van elegendő füstcső is. Majd meglátod, milyen nagyszerű lesz. Holnaptól süthetünk, főzhetünk itt kint is, és a barlangot kimondottan szobaként használhatjuk. Hálóként is, és nappaliként is.

Fárasztó, dolgos napok következtek. Péter tűzhelyet varázsolt a hordóból, majd ágyakat barkácsolt a helikopterről átmentett raklapokból, amelyekre szivacsmatracokat raktak. Áthozták a két pilóta -, és utas ülést a gépből, és fatuskók felhasználásával kényelmes székekhez és asztalhoz jutottak. Szőnyegnek a vihar által szétszaggatott sátor épen maradt darabjait használták fel. Az ágyak mellé, a földre terítve, hasznát vették a medve -, és szarvasbőrnek is.

Kemény munka volt újra a tüzelő beteremtése, amelyhez nagy segítséget jelentett a megerősített szánkójuk. Három nap alatt sikerült annyi tűzifát vágni, amennyivel már a leghosszabb telet is átvészelhetik.

Amikor minden a helyére került, és legalább olyan szállást sikerült kialakítani, mint előző helyükön volt, felmérték készleteiket.

Maradt még három liter benzin, a láncfűrészekhez. Micsoda szerencse, hogy a pilóták, nem törődve a szabályzattal, gyúlékony anyagot szállítottak! Nagy szolgálatot tettek vele a vadonban rekedt embereknek.

A konténerekben talált élelmiszerekből már elég sokat elfogyasztottak, de még vannak felhasználható élelmeik:

 

   5 kiló liszt,

10 kiló só,

  8 kiló kristálycukor,

  2 kiló ételízesítő,

  6 liter étolaj,

  5 kiló rizs,

  2 kiló fokhagyma,

Néhány doboz keksz, kávé és csokoládé.

Tehát a főzésekhez szükséges segédanyagok akár a tavaszig is kitarthatnak. Ismét előtérbe került a korábban néha már fel-felbukkanó rém: húskészletük hamarosan elfogy.

- Holnap, ha addig nem temet el bennünket a hó, meglátogathatnánk a vadakat – állt elő Klári, a javaslattal.

- Szerintem is - helyeselt Péter.

Kellemetlen, hideg időben csúszkáltak az erdőig. Ismét a fenyves felé vették az irányt, de ezúttal egy másik részét kívánták bejárni.  Azt már tudták a prospektusokból, hogy a fenyő, vagy lucfajd nem véletlen kapta a nevét.  A fenyőfák nyújtják számukra az élelmet. Hosszas keresgélés után sem sikerült találkozni egyetlen madárral sem.  Péter, hogy ne üres kézzel térjenek haza, sorra szedte le a szürkemókusokat. Klári egyetlenegyre se volt képes ráfogni a puskáját. Hiába volt a tudatában, hogy a szürkemókus nem védett állat, ő erre a helyes kis állatra a világért se lőtt volna. Péter pedig tartva az ínséges időktől, elhatározta, hogy minden lehetőséget megragad, hogy növelje húskészletüket. Hat szép példányt lőtt, a délig tartó erdei séta során.

-Jól jön még ez a szűkebb napokon – győzködte Klárit, aki az ellen nem tiltakozott, hogy más lelövi, sőt ha nincs más, meg is eszi a húsát, hiszen ehető, mint a legtöbb rágcsáló.

Aznapi zsákmányuk délután a biztonságos hűtőládába került, amit a barlangon kívül, a bejárat közelében helyeztek el. Tíz – tizenkét napra való hús maradt a farkas támadás után. A tizenkét nap – normális körülmények között - elegendő arra, hogy ez alatt az idő alatt pótolják a készletüket. Normális körülmények között, de ők most az alaszkai télben vannak, még ha a sarkkörtől sok száz kilométerre délebbre is. Ezen a tájon nincs többhónapos sötétség, de itt is rövidek és többnyire szürkék a nappalok. A hideg itt is hideg, és csak űrhajósnak kinéző öltözetben tudják elviselni a kinti hőmérsékletet. Nagy bajban lennének, ha nem találtak volna a helikopterben irhabundákat, steppelt nadrágokat, tollkabátokat, több fajta kesztyűt, kötött ruhadarabokat, és szőrmesapkákat.  Akkor kénytelenek lettek volna magukra ölteni a vadállatokról lefejtett bőröket.

Fogytak a napok, és fogyott a hűtőláda tartalma is. Máshol, barátságosabb vidékeken a február a tavasz közeledtét jelzi, a világnak ebben az eldugott zugában azonban tombol a tél.

- Talán már a végét járja, azért vadult meg ennyire - jegyezte meg az egyik hóförgeteges reggelen Klári. Ismét bezárta őket a napokig tartó havazás. Ilyenkor folytatódtak a mesedélutánok, és a mese délelőttök.  Klári látta a férfi arcán a fáradtságot.

- Megöregedtünk, Péter. Látom a szemeden, arra készülsz, hogy megcáfolj, és férfiúi büszkeségből elmondd, hogy te még nem érzed magad öregnek.

- Nem is! – kontrázott Péter.

- Ez így helyes! Optimistán kell szemlélni a világot, és annak múlását is. Más, azonban, hogy mit érzünk, és más, hogy hány munkaóra és hány kilométer van a motorunkban.

- Nagyon jó, hogy egy autóhoz hasonlítottad az emberi szervezetet. Nekem van egy öreg, 18 éves autóm, ami idáig 300 ezer kilométert ment. Azt mondta a szerelőm, hogy még legalább százezret belehajthatok.

- Hány év alatt érnéd el a százat?

- 4-5 év alatt.

- Látod, a példáddal bizonyítottad be, hogy igazam van.

- Miért lenne igazad? Ezzel az öreg autóval még legalább öt évet közlekedhetek.

- Vagyis, az autó élettartamának 70-80 %-át már elfogyasztottad. Mi, most hatvan évesek vagyunk. Az emberi életkor felső határát figyelembe véve, ha nem jön közbe semmi, esetleg még 10-20 évet élhetünk. Tehát nyugodjunk bele, hogy a hosszantartó, békés, boldog öregség alsó régiójába értünk. Innen már csak felfelé vezet az út, ami egyre meredekebbé és egyenetlenebbé válik.

- Tehetünk ellene valamit?

- Ellene nem, de igyekezzünk széppé tenni azt a vissza lévő időt, amit még ebben a világban töltünk – fejezte be filozófiai előadását Klári.

- Tudod, itt, ebben az isten háta mögötti vadonban jöttem rá, hogy nagyon sok dolgot nem úgy csináltam az életben, mint kellett volna. Ha újra kezdeném, biztosan másként élném az életemet. Sok emberhez másként viszonyulnék, mint ahogy tettem. Főként a környezetemhez, de legfőképpen a két fiamhoz.

- Nem jól nevelted őket?

- Az a baj, hogy sehogy se neveltem őket, mert az anyjukkal maradtak a válás után.

- Te, pedig szenvedtél, és folyton arra gondoltál, hogy a gyerekek is megszenvedik a hiányodat.

- Így van!

- Nem maradt más, hogy el ne szakadjanak tőled, kénytelen voltál pénzen megvenni a szeretetüket. Neked maradt is pénzed, meg nem is.

- Pontosan ez történt.  Nem tudtam magamnak venni szinte semmit, mert a fizetésem 40 %-át levonták gyerektartásra, a maradék fizetésem éppen hogy csak az albérletem díját és az étkezésemet fedezte. Új ruhát nagy ritkán tudtam venni. Lassan leszakadtak rólam a barátok, pontosabban én szakadtam le róluk, mert minden buliból kihúztam magam, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt pénzem. Maszekolni jártam, különóráim voltak, addig, amíg meg nem jelent a volt feleségem, és tartotta a markát abból is a 40 %-ra.

- Te, meg fizettél, mint a katonatiszt?

- Eleinte igen, de, amikor mindenhonnan csak azt hallottam, hogy megint ruhatárat cserélt, elgondolkodtam, és abbahagytam a különórákat. Kénytelen voltam pályát módosítani, hogy legalább egy kicsivel tudjak jobban élni.

- Akkor lettél idegenvezető?

- Igen, de egyelőre csak a környéken, hogy maszekolni is tudjak. Dolgoztam kőművesek mellett, levizsgáztam vagyonőrzésből, és félreeső telephelyeken szobroztam éjszakákon át. Gondolhatod, milyen érzés volt egy korábbi tanítványom cégénél fű alatt munkát vállalni.

- A tanítványod rendes volt hozzád?

- Igen, végtelenül udvarias, és korrekt gyerek. Mindenki előtt titokban tartotta, hogy a volt gimnáziumi tanára egy nagy épületet őriz éjszakánként.

- Mindemellett még ott volt a főállásod, az idegenvezetés?

- Igen. Eleinte nehéz volt összeegyeztetni a két munkát, aztán hála a cég vezetőjének, elintézte, hogy az egyik ismerősénél diszpécser munkát végezhessek, ahol rugalmasan alkalmazkodtak a főállásom munkaidő beosztásához. Ez nagyon jó volt, mert írhattam is. Sok szakmai tanulmányt írtam meg ebben az időben.

- Legalább volt egy kis bevételed belőle?

- Nettó bevétel soha egy forint se.

- És a novelláidból vagy a verseidből?

- Mindegyik anyagi ráfizetés volt.

- Tehát, ingyen dolgoztál!

- Így van, de szólni akartam az emberekhez, szerettem volna megosztani velük a gondolataimat. Mesélni akartam közvetlen szülőföldem múltjáról. Sok helytörténeti emléket gyűjtöttem össze, több mondát is írtam. Nehezen éltem meg, hogy a rokonaim közül szinte senki sem vett a könyveimből, a barátaimnak hitt emberekből és a közeli ismerősök közül is csak kevesen. A végén, már nem is akartam belőle anyagi hasznot, csak azon voltam, hogy a sok ráfordítás térüljön meg.

- De, az legalább megtérült?

- Mindegyik kiadásnál ráfizettem.

- A két fiad hogy viszonyult a könyveidhez, és hogy viselkednek veled?

- A könyveket elolvasták. Beszélgetnek is velem az írásaimról. Hozzám tisztességesen viszonyulnak, csak más gondom van velük.

- Mi?

- Nem értékelik a pénzt és nincs felellőség érzetük. A nagyobbik az anyjánál lakik, a kisebbiknek, amikor megnősült, építtettem egy házat az udvarunkban. A teljes kivitelezéshez nem lett elég a pénzem, ezért 2 millió forint kölcsönt kellett felvennie 20 éves lejáratra. Kapták a szocpolt a már megszületett, valamint a vállalt gyerekre.  Eleinte nem is volt baj, fizette a havi törlesztő részleteket. Időközben az asszonyka talált magának egy másik férfit, akivel egy kicsit hancúroztak, de a férfi ráunhatott, mert hazajött. Akkor mi még nem tudtuk a dolgait. Később is félrejárkált, aztán rátalált az igazira. Elköltözött, elváltak. A mennykő, ezután csapott be istenigazából. A fiam elfelejtette befizetni a kölcsöne részleteit, és a bank felmondta a megállapodást.

- Ha egy vagy két részletet nem fizet be, azt még helyre lehetett volna hozni.

- Igen, de ő több mint félévi díjjal tartozott. Természetesen én is tudom, hogy itt elfelejtésről szó se lehet. Egyszerűen tróger munka volt a javából.

- Megoldódott a helyzet?

- Ez a része igen. Újabb megállapodást kellett kötni a bankkal, sokkal előnytelenebb mutatókkal, kamatokkal, ráadásul a szocpolt is vissza kell fizetni. Kiadta a lakását, ő pedig elköltözött egy másik városba. Ott dolgozik, és van egy barátnője. A lakáskiadásából kapott összeg teljesen nem fedezi a tartozást, ezért azt én pótolom ki. Ragaszkodom hozzá, hogy a bérlő nekem fizessen, hogy biztosan a kölcsön törlesztésére fordítódjon az utolsó fillérig.

- Tehát, rendbejöttek a dolgok?

- Már azt hittem, hogy minden megoldódott, de a fiatalúr újabb adósságokba verte magát. Felvett korábban egy másik hitelt is, amiről nem tudtam. Megjelent a végrehajtó, és az öregségemre, és a gyógykezeléseimre félretett pénzem bánta. Alighogy kifizettem az adósságát, jött egy újabb fenyegető levél, ezúttal a telefonszolgáltatótól, ahol szintén jelentős tartozása volt, majd még egy elmaradt áruhitel, és a biztosítója is követelte a meg nem fizetett havi részleteket.

- Hogy tudtad elviselni ezeket a megpróbáltatásokat?

- Eleinte még álltam a sarat, de elszakadt a cérna, és egy év alatt háromszor vitt a mentő.

- Mit mondtak a kórházban?

- Kerüljem a stresszhelyzeteket, ne idegeskedjek.

- Kerüld! Nagyon helyesen mondták. Ha az idegesítő körülmények nem térnek ki előled, neked kell irányt változtatni. Ki kell lépni abból az ördögi körből, amibe a szívtelen és meggondolatlan gyereked belekényszerített.

- Bárcsak olyan könnyű lenne!

- Arra még nem gondoltál, hogy kiszakadj a nyomasztó környezetedből?

- Gondoltam, egyszer már tettem is erre lépéseket. El akartam adni a házamat, és elköltözni valahová, ahol egy kiegyensúlyozottabb életet tudnék kezdeni. A fiam pedig egye meg, amit főzött, a távolból már nem látom a léha életmódját és nem mászkálnak végrehajtók az udvaromban. Sajnos a mi telkünkre építettük a házát, és mivel még nem ért rá kaput tetetni az utcafronti kerítésére, rajtam keresztül lehet bejutni hozzá.

- Mi tartott vissza, a ház eladásától?

- Valamikor az érettségi után a szüleimmel költöztem ebbe a házba, és a haláluk után tőlük örököltem. Ezért ragaszkodom hozzá, mert itt minden rájuk emlékeztet.

- A feleségeddel is itt éltetek?

- Nem, vele összegürcöltünk egy lakást, de jócskán besegítettek mindkettőnk szülei. Ebből a lakásból kiköltöztem, még a válásunk előtt. Albérletben éltem sokáig, majd jött Anglia. Amikor onnan hazatértem, az öregjeimhez költöztem. Igazi, szerető és szeretetre méltó szülők voltak. Sajnos, hamarosan meghalt édesapám, és rá néhány évre édesanyám is.

Úgy érzem, hogy őket csalnám meg azzal, ha elköltöznék innen. A másik ok, a sok emlék, ami árad a kertből, az udvarból, a falakból, a szomszéd házakból, az egész utcából.

- Látod, mi ilyenek vagyunk! Földhözragadtak, a megszokottól válni nem akarók. Arra gondolunk, hogy az elköltözéssel megszűnik a kapocs azokkal, akiket szeretünk, attól tartunk, hogy az emlékeink is hátra maradnak. A szülői ház elhagyásának puszta gondolatától is bűnösnek érezzük magunkat, pedig az emlékeinket nem csak ezek a falak őrzik, hanem mi magunk, itt legbelül, bármerre is vet a sors bennünket.

- Bizonyára így van, ahogy mondod, de nekem a szívem szakadna meg, ha el kellene adni apám és anyám házát, és örökre bezárulna előttem az ajtaja.

- Értem, te nem is birtokolni akarod a szüleid házát, hanem inkább valamiféle szentélynek gondolod, ahová bármikor szabadon bemehetsz, és feltöltődhetsz az emlékekkel és a szeretettel, amit itt hagytak.

- Valahogy így van. Helyesbítek, pontosan így van, de eddig csak rólam volt szó, bizonyára untatlak a rád zúdított problémáimmal.

- Egy cseppet sem untattál, és nagyon jó, hogy beszéltél a gondjaidról. Újból meggyőződtem róla, hogy becsületes ember vagy.

- Köszönöm! Nagyon jól esik a véleményed, de mesélhetnél te is magadról, ne mindig én szövegeljek.

- Az én életem nagyon egyszerűen, néha csendesen, néha zajosabban alakult – kezdte lapozni elmúlt évtizedei könyvét Klári. – Már említettem, hogy elvégeztem a gimi után egy egészségügyi iskolát, és nővér lettem. Később a főiskolát is elvégeztem, és főnővér voltam egy kórházban. Időközben férjhez mentem. Két fiam született. Mindkettő családot alapított, és hálát mondok a jóistennek, nagyon helyesek és rendesek a menyeim. A nagyobbik fiam egy gyárban tervezőmérnök, a kisebbik egy nagy cég informatikusa. Mindkettőnek egy fia és egy lánya van. Mindegyik unoka középiskolás. Jó és folyamatos velük a kapcsolatom.

Sajnos a házasságom nagyon félrecsúszott. Kifogtam egy helyes srác képében megjelenő ördögöt. Ritka az olyan számító és kegyetlen ember, mint ő. Munkahelyeit váltogatta, de a legtöbb helyről úgy rúgták ki, mert a munkájával sehol se voltak megelégedve. Volt, hogy napokra eltűnt, többször kellett kerestetni a rendőrséggel. Elváltunk. Tartásdíjat csak olyan esetekben láttam tőle, amikor a közveszélyes munkakerülés miatti büntetéstől félve, kénytelen volt dolgozni. Ez persze édes kevés volt. Nehezen tudtam összeegyeztetni a munkámat és a gyerekekkel való törődést. A szüleim anyagi segítséget nem tudtak nyújtani, de éjszakánként ők felügyeltek a kicsikre. Ilyenkor éjszakai műszakokat vállaltam, kicsit többet is, mint amit a szervezetem elbírt. Csökkenteni kellett a tempón, vagy pályát módosítani.

- Melyiket választottad?

- Végül egyiket se. Azt hiszem az Isten megkedvelhetett engem, mert kicsit jobbra fordult az életem. Asszisztenst kerestek egy magánklinikára. Megpályáztam, és amikor megjelentem az interjún, és kint várakoztam másik két jelentkezővel együtt a váróban, odaült mellém egy régi iskolatársam a főiskoláról. Szívélyesen üdvözölt, beszélgettünk egy ideig. Azt hittem, hogy ő is a felvételi elbeszélgetésre jött, de hamarosan megtudtam, hogy ő egészen más miatt volt jelen.

Nemsokára behívtak a beszélgetésre. A szívem a torkomban dobogott, amikor beléptem. A vallató asztalnál az iskolatársam és egy idősebb hölgy ültek.

Az idősebb felállt, kezét nyújtva bemutatkozott: „doktor Szénási Annamária vagyok, úgy értesültem, hogy Békési Anita doktornővel már ismerik egymást”.  Anita szédületes gyors karriert futott be, miután elvégezte az orvosi egyetemet. Elismert orvos lett, és a klinikán dolgozott a főorvos asszony megbízható segítőjeként. Innentől felgyorsultak az események. Felvettek és sok éven át mellette dolgoztam.

- Ha végre, jó helyed volt, miért mentél ki mégis Angliába?

- Ebben is Anitának – mármint Békési doktornőnek volt szerepe. Eredményei miatt külföldön is ismert orvos lett, és meghívást kapott Angliába, egy nagyhírű kórházba. Olyan előnyös volt az ajánlat, hogy nem utasította vissza és néhány hónap múlva már fontban kapta a fizetését.

- Érdekes a doktornő sztorija, de én rád vagyok kíváncsi. Veled mi történt?

- Anita csak egy feltétellel fogadta el a meghívást, ha orvos férjét, és engem is vihet magával.

- És te, mentél.

- Vissza se lehetett volna tartani. A gyerekeim akkor már felnőttek voltak, egyetemre jártak, szóval, feltalálták magukat. Nekem pedig ez volt életem egyetlen nagy lehetősége, amit bűn lett volna elszalasztanom. Ettől kezdve nem voltak filléres gondjaink, végre többet tudtam áldozni a gyerekeimre. Emlékszem, az első fizetésemből tetőtől talpig fel tudtak öltözni.

Aztán 2004-ben, nyolc éves kinti munka után hazatértem, és azonnal visszavettek egykori munkahelyemre, a magánklinikára, amelynek a főnöknőm is társtulajdonosa lett.

- Ő kint maradt?

- Még két évig, majd ő is hazatért, a férjével együtt. Náluk dolgoztam egészen a tavalyi évig, a nyugdíjazásomig. Ennyi volt dióhéjban az én utóbbi négy évtizedem. Van, amit én is másként csinálnék, de voltak jó és szép dolgok is az életemben, amiket szívesen élnék újra.

Késő estig beszélgettek, aztán ritkultak, majd teljesen elfogytak a szavak, és álomba merültek.

 

9. Látogatók az éjszakában

 

Jack, a középiskola elvégzése után színészetet tanult, de mégis úgy döntött, hogy eljegyzi magát élete legnagyobb szerelmével, a repüléssel. Egészen fiatalon vitorlázó lett, majd kisrepülőgépre is szerzett jogosítványt. Igazából a merevszárnyú gépeket szerette, a helikoptertől eleinte idegenkedett. Egyik barátja unszolására forgószárnyasból is sikeres vizsgát tett. A katonasághoz került, ahonnan az első adódó alkalmat kihasználva le is szerelt. Tisztában volt vele, hogy a háború, nem neki való, Irakban pedig volt benne része.

Egy légi teherszállítással foglalkozó cég pilótája lett, és Tommal, a barátjával a gazdái annak az Irokéznek, ami valahol Anchorage városától 150-200 kilométerre, északnyugatra, egy hegyvidéki erdőben kényszerű pihenőjét tölti. Ő, pedig a kegyetlen időjárás rabjaként egy csöppnyi faházban tölti keserves napjait. Unalmában az asztalban talált könyveket lapozgatja. Bárhogy is igyekszik az olvasással elterelni gondolatait, folyton Tom, és a két öreg jutott eszébe.

Amikor csak tehette, kimozdult a falak közül, és ágakból vágott útbaigazító nyilakat helyezett el több helyen, abban bízva, ha valaki arra tévedne, könnyebben rátaláljon. Sok esetben a nehezen elviselhető hideggel dacolva is a szabadban töltötte az idejét. Folyton az eget és a tájat kémlelte, mert érezte, hogy egyszer valaki erre a vidékre téved. Arra gondolni se mert, hogy az eseményre márciusig kell várnia. Éppen egy halat emelt ki a patak jege alól, amikor repülőgép zúgása hallatszott, és az erdő felett megjelent egy egymotoros kisgép. Ahogy a lába bírta, úgy rohant ki a patakpart fái alól, de az integetését a pilóta bizonyára nem vette észre, mert továbbrepült.

-Ez elment – legyintett lemondóan. A kunyhója közelében tüzet rakott, és szándékosan nedves ágakat is tett rá, hogy minél nagyobb füst keletkezzen. A repülő nem tért vissza. Úgy érezte, hogy a kezei közül csúszott ki szabadulásának a kulcsa.

Az egyik éjszaka furcsa zajokra ébredt.  Felöltözött, készenlétbe helyezte puskáját és kilesett az ablakon. A koromsötétben semmit sem látott. Egy ideig hallgatózott, és úgy gondolta, hogy visszafekszik az ágyára. Ekkor kopogtatást hallott az ajtón. Nem felelt azonnal, várt és feszülten figyelt. A kopogtatás megismétlődött, és átváltott dörömbölésre, majd beszéd hallatszott kintről:

- Hahó, van itt valaki?

- Ki az? – kiáltotta ki az ajtón.

- Drága uram, pilóták vagyunk, a közelben van a gépünk, de nem tudunk felszállni a nagy vihar miatt. Kérem, engedjen be bennünket, mert megfagyunk. – Jack, miután a pisztolyát a gyapjú pulóverével eltakart nadrágja övrészébe dugta, kinyitotta az ajtót. Két didergő, teljesen átfagyott férfit látott.

- Köszönjük uram – hálálkodott a két jövevény. Jack asztalhoz ültette és a kályhán forralt teával kínálta őket. A férfiak még mindig vacogtak. Ebben az ítéletidőben néhány óra alatt kihűlhettek volna, vagy a farkasok is széttéphették volna őket.

- Hová igyekeztek? – érdeklődött Jack.

- Vadászni indultunk, és a délután folyamán le kellett szállnunk egy tisztáson, mert egyre jobban erősödtek a széllökések.

- A gépet sikerült biztonságba helyezni?

- Igen egy domb mögött hagytuk, ahol fák is védik a vihartól.

- Uraim, nálam megvárhatják a vihar végét.

- Köszönjük! – hálálkodott az alacsonyabb, aki Bill néven mutatkozott be, a társa pedig Frednek mondta magát.

Az ítéletidő a következő napon tovább folytatódott, és még erősebb széllökések rengették meg a kis faházat, és az azt körülvevő erdőt.

- Merre hagyták a repülőgépet? – tudakolta Jack.

- Innen nyugatra, eléggé messzire találtunk egy leszállásra alkalmas terepet, és a gép most az egyik domb és fák védelmében, kikötve, állja a tél rohamait.

- Milyen géppel jöttek?

- Egy négyszemélyes kisgéppel. Ért a repülőkhöz?

- Csak annyira, hogy meg tudom különböztetni a helikoptert a repülőgépektől, meg a kicsiket a nagyoktól – füllentett Jack, de maga sem értette, hogy ezt miért tette.

- Maga, mit csinál itt egyedül ebben a nagy télben? – kérdezett vissza a Bill névre hallgató vendég.

- Társaimmal, helikopterrel igyekeztünk északra, amikor kényszerleszállást hajtottunk végre, mert meghibásodott a gépünk.

- Szállítottak valamit?

- Igen, nagy értékű berendezéseket egy fakitermelő telepre, és más tárgyakat. – Még akarta folytatni, amikor az egyik jövevény félrecsúszott kabátja alatt egy UZI-t vett észre. A két férfi azt állította magukról, hogy vadászni indultak, amit géppisztollyal csak orrvadászok, vagy gazemberek tesznek. Ez a fegyver nem a medvék, farkasok, vagy szarvasok elejtésére készült, hanem inkább emberek megölésére. Ettől kezdve még óvatosabb volt a vendégeivel. Vigyázott minden egyes mondatára, és arra törekedett, hogy minél kevesebb információt tudjanak meg tőle a társai pontos hollétéről. Az idegenek pedig egyre jobban faggatták a helikopter helyzetéről.

- Meg tudná mutatni a térképen, hogy merre értek földet?

- Megpróbálhatom, habár a térképet nem különösebben ismerem, de igyekszem eligazodni rajta. – Hosszasan tanulmányozta az elé rakott műholdas felvételt, és a gép pozíciójától teljesen más irányban jelelölt meg egy völgyet.

- Nem téved?

- Úgy gondolom, hogy nem! Látom azt a folyót, amelyiken átevickéltem, és azokat a hegyeket is, amelyeket ki kellett kerülnöm, hogy tovább tudjak haladni.

- Volt katona? – szólalt meg az eddig hallgató Fred.

-Nem voltam – vágta rá Jack.

- A fegyverekhez ért?

- A puskával tudok lőni, de a katonai fegyvereket csak a filmekből ismerem.

- Vadászik?

- Most, itt ebben a helyzetben kénytelen voltam, hogy legyen mit ennem, egyébként soha nem vadásztam.

- Milyen vadat sikerült elejtenie?

- Először egy hódot, aztán egy medvét, majd egy szarvast.

- Ez igen! – jegyezte meg Bill, aki tovább faggatózott, mert hihetetlennek tűnt a számára, hogy ez a zöldfülű, medvét is lőtt, és szarvast is.

- Hol van a medve?

- A padláson tároltam a húsát, és egy másik medve ellopta tőlem – felelte Jack. A két vendég árulkodó egymásra nézése azonban a kételkedést tükrözte.

- Gondolom, a szarvasnak is ez lett a sorsa! – folytatta Bill a faggatózást.

- Nem, ekkor már saját káromból tanulva, nem a padlást választottam a hús hűtésére, hanem összetákoltam egy jégszekrényt, ami itt van a szobában – mutatott a jéggel bélelt hűtőládájára.

Fred odalépett a ládához, megemelte a tetejét és belenézett az ötletes, nagy dobozba, amelyben még jócskán maradt az elejtett szarvas húsából.

- Ez igen, ez jó pár napi élelem – mondta Fred.

- Bizony, akár több embernek is – tette hozzá Bill. – Jack elgondolkodott látogatói szóváltásán, és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy rosszban sántikálnak. Élete során többféle emberrel találkozott, és azonnal ki tudta szúrni a nem egyenes úton járókat. Ez a két jómadár pedig nagyon is gazembernek tűnik. – Vajon neki milyen sorsot szánnak? A rossz időt szándékoznak csak a kunyhójában tölteni, vagy esetleg bázisnak vagy búvóhelynek akarják használni ezt a világ elől elrejtett hajlékot? Bárhogy is közelítette meg a kérdést, mindig egy pontra érkezett: ő hamarosan feleslegessé válik a hívatlan vendégek szemében.

 – Ezek előbb vagy utóbb likvidálni akarnak, de mire várnak, mikor akarják a tervüket végrehajtani? Azt hiszem, megvan a megoldás: valamit még ki akarnak szedni belőlem. Vajon, mire lehetnek még kíváncsiak? – morfondírozott Jack, és nem is gondolta, hogy másnap választ kap mindenre. A vihar visszahúzódott odújába, és a jövevények arra kérték, hogy menjen el velük vadászni. Mutassa meg azt a helyet, ahol a szarvast lőtte. – Ezek engem itt el akarnak intézni – kínozta a gondolat. Miért nem a házban teszik? – villant át az agyán. Úgy látszik, tervük van a házikóval, és nem lenne előnyös a számukra egy, a közelben elhelyezett hulla. Elásni nem tudják a fagyos földbe, és abban nem bíznak, hogy a farkasok a kunyhó közelébe merészkednek, és eltakarítják a tetemet. Jack megborzongott. Puskáját készenlétben tartva lépkedett a két férfi mellett. A megbízható fegyver némi bátorítást adott a számára. Talán észrevehette Fred is, mert egy tisztásra érve így szólt:

- Megnézhetném a puskádat?

- Nem láttál még ilyen régi mordályt?

- De, láttam, sőt nekem is volt régebben egy ilyen. Te honnan szerezted?

- Egy mexikói barátomtól kaptam – simogatta meg a fegyvert Jack.

- Jártál Mexikóban? – szállt be Bill is a kérdezgetésbe.

- Igen, néhányszor – próbálta Jack elterelni a szót a puskáról, beszélt mindenről, csakhogy ne kelljen kiadni a kezéből. Végül, a fegyver mégis Fred kezében kötött ki, aki szenvtelen ábrázattal kijelentette, hogy ő most ezzel a remek darabbal fog vadászni.

- Rendben, én pedig addig a tiéddel – felelte Jack.

- Azzal csak én vadászhatok, még nem volt rá példa, és nem is lesz, hogy valakinek átengedtem volna.

- Komolyan gondolod, hogy fegyver nélkül várjam meg, hogy széttépjenek a farkasok? – játszotta az ijedt embert Jack. Fred válasz helyett gúnyosan vigyorgott. 

Jack már arra készült, hogy előkapja pisztolyát és erőszakkal fegyverzi le a két haramiát, amikor a távolban, valahol a lőtávolság határán feltűnt egy jávorszarvas pár. A három férfit az őket takaró bokrok, valamint a szélirány miatt nem vették észre. Egyre közeledtek. Fred,  elébük ment, Bill pedig közvetlen a sarkában járva, biztosította társát.

- Ez kell nekem – gondolta Jack, és a két vadász izgalmát kihasználva, eltűnt előlük az erdőben. Egyre beljebb jutott a fák közé, és abba az irányba igyekezett, ahol a gazemberek repülőjét sejtette. Máshol nem lehet, csak azon a nagy tisztáson, ahol már többször is járt az itt töltött hónapok alatt. Már a kunyhóban elhatározta, hogy megszerzi a gépet, ezért vitte szándékosan a repülő közelébe kellemetlen vendégeit. Kicsit megszeppent, amikor Fred fondorlatos módon elvette a puskáját, de a szarvasok megjelenése nagy lehetőséget tartogatott számára. Puskája ugyan nincs, de van az övébe dugva egy nagy teljesítményű pisztoly, amit nem vettek észre nála, és most már van egy repülőgépe, amelyről sietve lefejtette a takaróponyvát, elvágta a rögzítő köteleket, és egykettőre a pilótaülésben termett. Leellenőrizte a műszereket, működtek. A tankban még jócskán volt üzemanyag, ami arról árulkodott, hogy nem túl messziről érkeztek vele a banditák. A GPS-be beütötte a helikopter helyének koordinátáit, indított, és a könnyű repülő szántalpaival vidáman siklott a dermedt havon, aztán elrugaszkodott a talajtól. Tett egy tiszteletkört a két hoppon maradt gazember feje felett. Pimaszul megbillentette a gép szárnyait és nagyot nevetve elindult a barátaiért. Az első dolga volt, hogy rádiókapcsolatba lépjen a repülőterükkel. Mentést kért a helikopter landolásának helyére, valamint rendőröket a két jómadár elfogására.

 

10. Mesél a múlt

 

Teltek, múltak a napok, és a két magyar már a télvégi havat taposta a végtelen távolságok és a zord időjárás hazájában. A nehéz körülmények ellenére bizakodón tekintettek az ismeretlen jövőbe. Erőt adott nekik a továbbiakhoz, hogy összetartoztak. Amint vad viharok  elcsitultak, kimerészkedtek a menedékükből. Kettő nyulat és egy fajdkakast sikerült elejteniük.

- Ennyi mára elég is lesz, induljunk haza – javasolta Klári.

Alighogy kimondta, nagy reccsenés hallatszott. Péter felnézett, és gyors mozdulattal elrántotta Klárit egy fáról lezuhanó, hatalmas ág elől. Mindketten a hóba estek.

- Nem történt bajod? - kérdezte.

- Nem! – felelte az asszony. Leverték magukról a havat és csendesen lépkedtek egymás mellett hazafelé. A menedékükhöz érve Klári nyúlt a szánkóra kötött vadakért, amikor felsikított a fájdalomtól.

- Mi van veled, mégis megsérültél? – kérdezte Péter.

- Nincs baj, csak megrándulhatott, vagy kifordulhatott a balvállam.

- Mit tegyek, hogy elmúljon a fájdalmad?

- Lehet, hogy helyre kellene ugrasztani, de előbb vigyük be a zsákmányunkat.

- Ez most az én feladatom – intette le Péter. Bent, a melegen lefejtette a sérült felső ruházatát, csupán egy ujjatlan trikószerűség maradt rajta.

- Látni szeretném a vállamat. Kérlek, hozd ide a falra akasztott tükröt!

- Mi a helyzet? – tudakolta Péter.

- Nem ugrott ki, csak megrándult, ez pedig egykettőre rendbe jön.

- Biztos? – nézte meg a sérült vállat a férfi is.

- Teljesen biztos – nyugtatta meg Klári, aki kis fájdalommal ugyan, de fel tudott öltözni. Péter feldolgozta a nyulakat és a kakast, majd előkészítette a nyersanyagokat a főzéshez.

- Fáj még a vállad? – kérdezte Péter.

- Fokozatosan csökken a fájdalom.

- Nagyon örülök neki, az elkövetkező napokban kímélő életmódot javaslok – tréfálkozott az öreg.

- Még pont az hiányozna! Holnapra már teljesen rendbe jövök – szólt kapásból a válasz.

Péternek szemet szúrt a Klára vállán látott tetoválás. Rá is kérdezett:

- Mi van a válladra írva?

- Ez egy 1971-ben keletkezett tetoválás.

- Mit ábrázol?

- Egy négylevű lóhere egyik levelét.

- A többi levél miért maradt le? Elfogyott a rajzolóból a tinta?

- Dehogy, a másik három levelet a barátaim kapták.

- A négyes fogat többi tagja, ahogy nevezted a kis csapatotokat?

- Igen! A Pisti, a Vera, a Peti, és én.

- Te, mint Klári.

- Nem! Én, mint Karola.

- Ezt nem igen értem. Te, azt mondtad, hogy Klári vagy.

- Igen, most már Klári vagyok, mert édesapám, és még valaki Klárinak hívott. Ez a második nevem, és apám halála után megfogadtam, hogy ezt a nevemet használom.

- Nincsenek képeid ezekből az időkből?

- Úgy érted, a barátaimról?

- Igen róluk, és persze rólad.

- Egyetlenegy képem van, amelyiken mind a négyen szerepelünk. Otthon van több is, de ez az egy mindig nálam van, bárhová megyek. Tessék, mi vagyunk – adta a fotót Péter kezébe.

- Klári, hogy került hozzád ez a kép?

- Úgy, hogy 1971-ben elkészült, és azóta folyamatosan magamnál tartom. Miért kérdezed?

- Nem is tudom, csak úgy megkérdeztem. Hol készült a kép?

- Az iskolánk udvarán.

- Szegeden?

- Nem. Székesfehérváron. Ott érettségiztünk.

- Ki volt az osztályfőnököd?

- Kőfalvi Ede bácsi – válaszolta Klári.

Péter hirtelen nagy forróságot érzett, majd először csak gyöngyözött a homloka, aztán egyre jobban verte a víz.

- Mi történt veled? – ugrott hozzá Klári, és a saját fájós vállát nem kímélve, az ágyára fektette a szemmel láthatóan szenvedő embert.

– Nagyon befűtöttünk – okolta Péter a meleget, a rosszulléte miatt. Klári megszabadította az alélt férfit felsőruházatától és megnézte a pulzusát. Szaporábban vert a szíve, de ezen kívül mindent rendben talált.

– Mi zaklathatta fel ennyire? – tépelődött. Vizes ruhával megtörölgette az öreg gyöngyöző homlokát, mellkasát és a karjait, és amint a vállára pillantott, elmosolyodott.  A bal vállán kéklett egy odatetovált négylevelű lóhere jobb felső levele. Olyan, mint a saját tetoválása.

- Tudtam! - suttogta tovább mosolyogva.

- Mit tudtál? – nézett Péter.

- Nem fontos – felelte az asszony, sejtelmesen. - A kis öreg felkelt az ágyról, odabotorkált a kézitáskájához, kivett belőle egy képet, és az asztalra tette.  Klári ránézett a fotóra, majd újra a férfi vállán lévő tetoválásra. Percekig nem tudtak megszólalni, csak nézték, ölelték és szorították egymást. Hosszú, néma, méltóságteljes csend következett, amelyet Klári tört meg:

- Peti, Szilágyi Peti, hol voltál idáig?

- Most már itt vagyok Szöszi! – felelte elérzékenyülve – majd hozzátette – nem engedlek el soha többé.

Péter kinézett az ablakon, és a hamvas szürke alaszkai eget valamivel kékebbnek látta.

Kinyílott előttük egy, az élet által megírt könyv, amelynek az első részeiben ők szerepelnek. Aztán sok-sok oldalon át említés sincs róluk, és most, a vége felé visszatértek, egyenesen az események közepébe.

- Mikor jöttél rá, hogy ki vagyok? – törte meg Klári a hosszú, néma csendet.

- Csak ma. Még akkor sem voltam egészen biztos benne, amikor megláttam a tetoválást.

- Én már kicsit előbb sejtettem.

- Mikortól?

- Szíven ütött, amikor Karola és a Szöszi nevet emlegettél. Ezért is kezdtem el az arcodat vizsgálgatni, de az ősz szakállad teljesen eltakarta. Kerestem bronzvörös hajadat is, helyette azonban ezüstszínűvel találkoztam.

- Szóval, elbizonytalanodtál?

- Akárcsak te, Péter. Ugye, ezért kezdtél el faggatózni?

- Igen! Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban te vagy-e.

- És, most már biztosra veszed, hogy én vagyok?

- Tudod, mit? Teszek még néhány próbát, hátha csak kiadod magad az én kis Szöszimnek.

Válaszolsz a kérdéseimre?

- Válaszolok.

- Hol volt az érettségi bankettünk? De erre egy olyan választ várok, amit csak te tudhatsz, valamint Pisti és Vera.

- A válaszom: „Meseországban” – idézte városuk egykori, Peti által ráragasztott elnevezését. - Én, pedig arra vagyok kíváncsi – nevetett Klári -, hogy erre te mit felelsz?

- Meseország kellős közepében volt egyszer egy iskola, annak volt egy nevezetes menzája. Jó volt a válasz?

- Eddig jó, de ennyivel te sem úszod meg.  Ki ült az asztalfőn?

- Ki más lehetett volna, mint Ede bácsi – vágta rá Péter.

- Akkor láttam életemben először öltönyben drága osztályfőnökünket.

- Emlékszem, megtapsoltuk, amikor belépett az étterembe. A Kiss Mari meg is kérdezte tőle: „Ede bácsi, hol hagyta el a köpenyét?”.

- Az öreg válaszára is emlékszem, ami valahogy így hangzott:” Nem én, hanem ő hagyott el engem”.

- Igen, és erre jegyeztem meg, hogy az én emlékeimben mindig az a fehér köpenyes Ede bácsi marad, aki az ő, sajátos módszerével vezette be a diákjait a történelem és a nyelvek világába.

- Ekkor odajött hozzánk, adott neked két puszit, és könnyes szemekkel mondta: „Köszönöm Szöszi”.  Így volt?

- Így volt Péter - felelte a sugárzó arcú asszony, majd kicsit másként is megismételte: így volt Peti.

Mindkettőjüket felvillanyozta az egymásra találás máshoz nem hasonlítható érzése. Előjöttek apróbb, nagyobb élmények, az együtt töltött iskolaévek, a barátságuk emléke, a városuk, a kerületük, a közös ismerősök. Ettől kezdve egyre gyakrabban indultak beszélgetéseik az „emlékszel?”kérdéssel, és szinte biztos, hogy ilyenkor a legtöbbször a sulihoz kanyarodtak vissza, és Vera és Pisti rendszeresen szóba került.

- Gyakran jutottatok eszembe ők is, az elmúlt sok év alatt – mondta Klári.

- Akárcsak nekem – felelte Péter.

- Jó lenne tudni, hogy mi van velük, merre járnak. Ha valamikor hazaérünk ebből a nagy téli világból, keressük meg őket.

- Benne vagyok. Kerestessük őket a rendőrséggel, vöröskereszttel, és minden lehetséges módon. Annyi mindenről szeretnék beszélgetni velük, főleg Pistivel. Volt egy elvarratlan szál az életünkben, még második osztályos korunkból. Soha sem sikerült tisztáznom egy félreértést, ami kellemetlen sebet ejtett négyünk barátságán.

 - Elmondhatod nekem?

- Elmondom Szöszi, mert akkor, és még utána két évig te sem engedted, hogy tisztázzak egy helyzetet, amiben bűnösnek gondoltatok. Nehéz időszakon mentem át, hogy feketebárány lettem.

- A mi csapatunkban, soha, senki sem volt feketebárány. Talán, csak úgy érezted.

- Ezért lenne fontos, hogy legalább, amire meghalok, tisztára tudjam mosni magam, ebben a dologban is.

- Való igaz, akkor a második osztályt követő nyári osztálykiránduláson, mi hárman, nagyon meglepődtünk a mi Peti barátunk viselkedésén.

- Tehát, tudod, miről van szó?

- Hogyne tudnám! Mi utána többször is átbeszéltük, amikor éppen nem voltál velünk.

- És, mire jutottatok?

- Arra, hogy egy néhányhetes mosolyszünet után rehabilitálunk, majd menjen minden tovább a régi kerékvágásban.

- Mi volt ellenem a vád?

- Nem emlékszel, Peti? Akkor, ott a Visegrádi táborban, a kirándulásunk utolsó két napján, otthagytál bennünket és minden idődet egy másik lánnyal töltötted. Nem így volt?

- De így volt, de utána szerettem volna megmagyarázni. Nem tudtam tisztázni magam, és hidd el, még mindig nyomaszt. Ha Pistinek és Verának nem is mondhatom el, legalább te hallgass meg!

- Hallgatlak – simogatta meg a férfi arcát Klári. Péter összeszedte gondolatait, és belevágott a sok évtizedet késett védőbeszédébe.

- Ennek az egész históriának, ennek a nagy félreértésnek volt előzménye is. Egy levél.

- Milyen levél?

- Amit neked írtam.

- Nem emlékszem, hogy valaha is kaptam volna tőled levelet.

- Pedig küldtem, mégpedig Gizit kértem meg, hogy adja át neked.

- Melyik Gizit, a Nagy vagy a Mácsai Gizit?

- A Mácsait, akitől később megtudtam, hogy elfelejtette átadni.

- Volt valami fontos abban a levélben?

- Volt, legalábbis számomra.

- Megtudhatom, mit írtál nekem?

- Igen, azt a versemet, amelyik sorainak kezdőbetűiből a „Szeretlek Szöszi” szöveget lehetett kiolvasni.

- Ez az, amit a matekfüzetembe is beleírtál?

- Igen. Nem volt bátorságom szerelmet vallani, és így akartam a tudomásodra hozni, hogy nekem te vagy a világon a legfontosabb.

- Ebből még nem értem, hogy miért voltál hűtlen hozzánk két napon keresztül!

- Meg voltam róla győződve, hogy Gizi átadta neked a levelet. Összeszedtem a kevéske bátorságomat, és megkérdeztem tőled, hogy reménykedhetek-e? Erre te azt felelted, hogy „reménykedni lehet, de nem mindig érdemes”. Talán csak a pokol tüze égethet úgy, mint az akkor rám zúdított szavaid. Abban a tudatban voltam, hogy a levelem tartalmára ezzel adtad meg a választ. Elkeseredtem. Előbb kiültem a közeli park egyik, fák közé bújt padjára, és bánatomban írtam egy verset. A címe: Isten veled Szöszi.

- A többit már sejtem. A természetes férfiúi büszkeség és a szerelmes érzések összecsaptak a szívedben, mint ahogy ebben a versedben írtad is.

- Te olvastad ezt a verset?

- Igen, de azzal a címmel, hogy Isten Veled. Ebben a címben nem szerepelt a Szöszi.

- Tényleg, így jelent meg az Iskolaújságban, de rólad szólt.

- Bocsáss meg, de nem jöttem rá! – szabadkozott Klári.

- Visszatérve a kiránduláson tanúsított, kihúzó viselkedésemre, szeretném, ha tudnád, hogy az egész nem volt más, mint egy megbántott ember reakciója. Szándékosan töltöttem egy kevéske időt azzal a lánnyal.

- Nekem úgy tűnt, hogy mindkét napon együtt mentetek el a táborból, és csak este jöttetek vissza.

- Igen, együtt indultunk, és együtt érkeztünk. Az a lány a nálunk egy évvel fiatalabb, és Visegrádon lakó unokahúgom volt, akinek elsírtam a bánatomat. Ő javasolta, hogy tegyelek féltékennyé. Eljátszottuk a látványos elvonulást és visszaérkezést. Neki napközben dolga volt, és én egyedül, lehangoltan, bánatosan járkáltam a várost. Többször felmentem a várhoz is ebben a két napban.

- Minden másként alakul, ha nincs ez a félreértés.

- Látod, ezt szerettem volna elmondani utána többször is, de ti soha nem engedtétek, hogy tisztázzam magam.

- Igen, és még az érettségi banketten se hagytuk, hogy erről beszélj. Nagyon sajnálom. Úgy szeretném meg nem történtté tenni!

- Ha jóval előbb megtudom, hogy nem jutott el hozzád a levelem, írok egy másikat, és elküldöm a címedre postán, vagy átadom személyesen. Még az is lehet, hogy később összeszedem a bátorságomat, és bevallom, hogy szeretlek.

- Azt mondtad, hogy a Mácsai Gizi elmondta, hogy elfelejtette átadni.

- Igen, elmondta, de évekkel később.

- Vele se találkoztam az érettségink óta. Ezek szerint ti találkoztatok?

- Sajnos! Vele együtt kezdtük és fejeztük be az egyetemet. Ő matek – fizika szakos tanár lett. Egy iskolában is tanítottunk, és…

- Folytasd, Peti! Csak nem ő lett a…feleséged?

- De, sajnos, igen. Kínok közt éltem le vele tíz hosszú évet. Megszülettek a gyerekek, közben ő elhagyta a pályát, és teljesen megváltozott. Összejött egy maszek kifőzdéssel, és leköltözött vele a Balatonhoz. A tanári fizetésem többszörösét keresték. Jól éltek, aztán elhagyta a Jenci, mert így hívták a nagymenő urat. Jött a Gabi, majd a Joci, a Gyuszi, a Lali és, még néhányan, akikkel hosszabb rövidebb ideig együtt élt, de senki nem tudott megmaradni mellette.

- Peti, te ennyire naiv voltál? Gizivel kötötted össze a sorsodat? Nem emlékszel, hogy már a gimiben is milyen összeférhetetlen volt?

- Abban az időben nem a Gizit figyeltem. Elfogadtam, mint egy nagyszájú osztálytársat, de semmi többet nem jelentett a számomra.

- Mégis beleszerettél?

- Soha nem voltam szerelmes belé!

- Igen, már régebben meséltél valami szőke lányról, és említetted, hogy te csak őt szeretted.

- Igen, én mindig is csak Szöszit szerettem, de most már egy gyönyörű, kékszemű asszonyt is szeretek.

- Hogy tudsz egyszerre kettőt szeretni, te kis bohém? - kérdezte Klári ás felemelt mutatóujjával, tréfásan megfenyegette a magát minden vád alól tisztázó férfit.

- Nem is tudom! Majd csak elboldogulok valahogy.

Ezen az estén nem jött álom a szemükre, sorra jöttek elő a közös emlékek.

- Reggel, Péter kávéval fogadta, a valamivel később ébredő kedvesét, aki a szokásos köszöntést követő kérdésével mosolyra késztette.

- Ugye, nem álmodtam?

- Nem tudom, hogy álmodtál-e, mert sajnos nem látok az álmaidba – felelte Péter.

- Ugye, te vagy a Szilágyi Peti?

- Persze, hogy az vagyok.

- Akkor nem álmodtam – nevette el magát az asszony.

- Tegnap, mi nem álmodtunk, hanem egy beteljesült álom szereplői voltunk, vagyunk és leszünk.

Ezen a napon folytatódott a nosztalgiázás mindenről, amit egykor közösen éltek át. Szóba kerültek a tanáraik, iskolatársaik, az általános első osztályától, egészen az érettségiig.

- Emlékszel Peti, mennyi kalandunk volt már kisiskolás korunkban is? – kérdezte Klári, miközben leszedte az asztalról a tányérokat.

- Hogyne emlékeznék! Sokat voltunk már akkor is együtt.

- Igen sokat, de akkor még olyan testvéri szeretet féle volt a miénk.

- Mi más lett volna ötödik vagy hatodik osztályban?

- Igen, de a hetedikben már fülig szerelmes voltam beléd.

- Vak voltam, hogy én ezt nem vettem észre. Nem abban az időben kezdtél el Klárinak nevezni?

- De, igen! Édesapád után, szabadon.

- Azt tudod, hogy csak ti ketten hívtatok így?

- Na, tessék, ma meg már így szerepelsz az okmányaidban.

- Nem is bánom! Az eredeti keresztnevemmel soha nem tudtam megbarátkozni.

- Tudod, hogy melyik gyerekkori kalandunk jutott eszembe?

- Melyik?

- Amikor egyszer a patak melletti réten fociztunk – mármint mi fiúk -, és ti lányok szurkoltatok nekünk. Amikor meguntuk a labda kergetését, kitaláltad, hogy van az egyik elhagyott ház kertjében egy szép nagy Szentiványi almafa.

- Emlékszem, hogyne emlékeznék! Szerinted el lehet felejteni azt a napot? Meséld tovább, kérlek! -  Péter folytatta:

- Szóval, mi ketten bementünk a nyitott kiskapun. Sehol egy lélek, még egy macskát se láttunk az udvarban se, és a kertben se. Teleszedtük a mackó felsőinket almával, és a legnagyobb lelki nyugalommal indultunk a kijárat felé.

- Itt kezdődtek a bajok – vette át Klári a szót – amint a kapuhoz értünk, egy hatalmas komondor állta utunkat. Bármennyire is könyörögtünk neki, nem volt hajlandó kiengedni bennünket. Emlékszel még, hogy meddig szobroztuk ott és pitiztünk a bennünket bámuló, és pontosan a kiskapuban ülő kutyának?

- Lehetett az akár egy óránál hosszabb idő is, nekem végtelennek tűnt. Jól mondom Szöszi?

- Jól mondod Peti, valóban egy óránál is több volt. Nálam volt a papírgyűjtés első helyezettjeként nyert karórám, ezért pontosan tudom, hogy délután 4 óra 10 perctől, 5 óra 35 percig voltunk a nagy mafla kutya foglyai.

Egyik régi történet követte a másikat, és a meseáradat napokon, heteken át folytatódott. Időnként, ha az északról érkező vad viharok kissé alábbhagytak, kimerészkedtek a barlangjukból és megtornáztatták izmaikat. Ilyenkor felfrissülve érkeztek vissza.

 

11. A szabadulás

 

Klári és Péter az egész alaszkai vakációjának a legnehezebb időszakát élte át az utóbbi két

hétben. Már hosszú ideje, egyetlen vadat sem sikerült elejteniük. A rizsük és száraztésztájuk is elfogyott, maradt még néhány zacskó liszt, és kevés étolaj, valamint só és cukor. Korábban gyakrabban akadt egy kis húsétel is, de amióta elpártolt tőlük a vadászszerencse, platnin sült lepényszerű kenyeret vagy langallót ettek.

Már nem is bizakodtak. Beletörődtek, hogy hús nem egyhamar kerül az asztalukra. A szarvasok mintha eltűntek volna a föld színéről, fajdot még mutatóban se láttak, de még a mókusok is kerülték őket, a halak pedig más vizekre „eveztek” a jég alatt. Szomorkásan és lehangoltan teltek a napjaik. A naptár március végét jelzett, és a tél is engedett valamit a szorításából. Éppen a tó jegén vágott léken át igyekeztek halat fogni, amikor éktelen hangzavar kezdődött a fejük felett.

- Vadlibák! - szólaltak meg egyszerre.

- Csak ereszkednének kicsit lejjebb – sóhajtott Péter - ilyen magasról reménytelen elérni őket.

- Bizony, a mai vacsoránk elrepült - legyintett Klári.

- Elrepült, de nem úszott el. Nézz csak ide, itt van a mai és a holnapi ebédünk – emelte ki a két, horogra akadt termetes halat. A zsákmányt látva jó kedvük lett, és elhatározták, hogy folytatják a horgászatot, miközben a halakat megsütik nyárson.

- Meg tudjuk sótlanul is enni – jegyezte meg Klári.

- Úgy is meg tudnánk, de azért sóval az igazi – mutatott Péter egy apró, hordozható sótartót  -,  ez mindig a tarisznyámban van. Hiába, én sózva jobban szeretem. Hamarosan sült a hal, de azért fél szemmel a vadlibákat lesték, és néha a jég alá eresztett horgokat is ellenőrizték.          

Két kézzel tömték magukba a még forró, ízletes halat. Már az egyiktől jóllaktak.

- Csak nehogy a ragadozók megérezzék az étel szagát, mert még ők is igényt tartanak rá, nézett körül Péter.

- Két puskával, ilyen nagyszerű vadászokkal szemben esélyük se lenne – tréfálkozott Klári, de legutóbbi farkas kalandjukra gondolva komorabbá vált az arca. Ettől kezdve gyakrabban tekingetett maga mögé. – Jöhetnének inkább a vadlibák, - nézett fel az égre, ahonnan egyre erősödő, furcsa zaj hallatszott. Nem akart hinni a szemének, feléjük tartott egy repülőgép. Azonnal integetni kezdett neki, de úgy tűnt, hogy a pilóta nem vette észre őket. Péternek jutott eszébe, hogy más módon is lehet jelezni a gépmadárnak: egy nagyobb fenyőágat dobott a már csak parázsló tűzre, amely sűrű, szürke füstöt kezdett okádni az ég felé. Ekkorra már a repülő eltűnt a távolban.

- Elment, nem látott meg bennünket, hiába tüzelünk - mondta szomorúan Klári, de újra reménysugár jelent meg az arcán, amikor ismét hallatszott a repülő berregése. Kisvártatva újra láthatóvá vált, és szárnyai billegetésével jelezte, hogy észrevette őket.

Hamarosan a közelükben lévő tisztáson landolt. Rohantak a gépből kiszálló, furcsa öltözékben lévő ember elé.

- Jó napot hölgyem, uram! – köszöntötte őket a nagy szakállú, lábain állatbőr kapcákat viselő ember.

- Magának is uram! – fogadták a köszönését.

- Hogy vannak kedves Clara és Peter? – kérdezte a torzonborz külsejű férfi. – Ugye nem ismernek meg? Jack vagyok, és nagyon éhes – szippantott bele a sült hal illatú levegőbe.

- Sajnos, körettel vagy kenyérrel nem szolgálhatunk – szabadkozott Klári, miközben átnyújtotta a nagydarab halat.

- Nem tesz semmit, ebben a hosszú télben egyáltalán nem is ettem kenyeret – felelte, és rövid idő alatt eltüntette az ízletes nyársonsültet. Megtisztogatta  kezeit a hideg hóban, és Tom felől érdeklődött. – Merre van az én öreg cimborám?

Péter ránézett Klárira és az asszony azonnal megértette, hogy a kis öregnek nincs lelkiereje beszámolni a pilótát ért tragédiáról, ezért bármilyen nehezére is esett, elrebegte a fiatalembernek a szörnyű hírt.

- Mikor történt? – kérdezte a könnyeivel küszködő férfi.

- Még az ősszel fiam – vette át a szót Kláritól Péter – alighogy a keresésemre indult.

- Hol van?

- Eltemettük, azon a helyen, ahol meghalt.

- Meg tudják mutatni a sírt?

- Igen, de előbb menjünk be a menedékünkre, és vegyen magára másik ruhát!

- Rendben, mehetünk – válaszolta Jack, majd megkérdezte: - Jó helyük volt a helikopterben? Elég meleget adott a kis kályha?

- Igen, addig a napig, amíg egy hatalmas orkánerejű szélvihar fel nem döntötte a gépet - mesélte el a szomorú eseményt Klári.

- Teljesen feldőlt?

- Igen, teljesen az oldalán fekszik.

- Akkor, nem is lakhattak benne tovább?

- Sajnos, nem, mert nagyon ferdén megdőlve fekszik a földön.

- Hogy és hol vészelték át ezt a kemény telet?

- Egy kis barlangban rendezkedtük be, már amennyire lehetett. Még a kályhát is átvittük a szükség hajlékunkba. Nem nyújt akkora komfortot, mint a helikopter, de lassacskán megszoktuk.

Jack elámult, hogy milyen tetszetős lakhelyet alakítottak ki az öregek.

- Ez volt a barátom gyilkosa? – kérdezte, amint meglátta a hatalmas medvebőrt.

- Igen – hangzott a szomorú válasz, ő pedig szótlanul cserélte le agyonszakadt és állatbőrökből kipótolt ruházatát, az öregektől kapott darabokra.

- Merre járt az elmúlt hónapokban, és honnan van a repülő? – zúdította kérdéseit Péter a fiatalemberre, ő pedig mesélni kezdett:

- A poklok poklát jártam meg, amióta elindultam, hogy segítséget hívjak. Egy ideig sikerült haladni a fákkal, bokrokkal, kövekkel tarkított kegyetlen terepen, amíg utamat nem állta egy szélesebb folyó – kezdte történetét Jack, és töviről, hegyire beszámolt az elmúlt időszak eseményeiről.

- A repülő pedig egy égből pottyant ajándék – folytatta beszámolóját Jack: - A napokban két idegen érkezett a menedékemhez, és bebocsátást kértek, mert féltek, hogy megfagynak a hirtelen támadt hóviharban. Repülőjükkel a közelemben szálltak le, de a rossz idő miatt nem tudtak tovább indulni. Természetesen beengedtem őket. Az első napon rendesen viselkedtek. Másnap elhívtak vadászni, és fondorlatos módon megszerezték a puskámat. Ekkor jöttem rá, hogy bűnözők. Nagy szerencsémre szarvasok jelentek meg a távolban, amelyek minden figyelmüket lekötötték.  Ezt a vissza nem térő alkalmat használtam ki, hogy megszökjek tőlük. Elkötöttem a gépet, és most itt vagyok, hogy együtt várjuk meg a hamarosan segítségünkre érkező helikoptert a cég és a rendőrség szakembereivel. Ennyi volt dióhéjban a történetem, most pedig induljunk szegény Tom barátom sírjához!

 A hóval fedett kőhalomhoz érve könnyek nélkül, hangtalanul, befelé zokogott. Sokáig állt a sírnál, mire végre meg tudott szólalni:

-Mehetünk! - szakadt ki belőle ez az egyetlen szó, és a menedékig csak a hó nyikorgása hallatszott a csizmájuk alól.

A barlangban Péter átadta Jack-nek a távozásakor hátrahagyott sörétes puskáját. Egy ideig nézegette, majd szétszedte és fegyverolaj hiányában, a Kláritól kapott étolajjal megtisztította. Amikor végzett a fegyverkarbantartással, eszébe jutott, hogy a pisztolya a repülőben maradt. Törte a hátát, ezért maga mellé tette a másodpilóta ülésére.

- El kell mennem érte, és a repülőben felejtettem még valamit, de igyekszem vissza - mondta, és puskáját a vállára akasztva, elsietett. Eltelt több mint egy óra, és még mindig nem érkezett vissza. Még egy óra és még mindig semmi.

- Nem várhatunk tovább, hamarosan teljesen sötét lesz, baj érheti egyedül. Utána kell mennünk – javasolta Péter, és már bújt is tollkabátjába. Klári szó nélkül követte a példáját. A tavat közelről körülvevő fák mögül kilépve, azonnal észrevették a gép mellett tébláboló farkasokat.

- Hat fenevad – súgta Péter a közvetlen mellette álló Klári fülébe. Jack, hol az egyik, hol a másik ülésről tekintgetett ki a csöppnyi ablakokon.

- Miért nem lő rájuk? – kérdezte az asszony.

- Talán nem látja a farkasokat, mert egészen közel mentek a repülőhöz. Kihajolni pedig nem mer, mert bármelyik irányból támadás érhetné. Talán várja az alkalmas pillanatot, hogy tüzet nyithasson rájuk.

- Mi azonban látjuk, és lőhetjük is őket – emelte a vállához Klári a puskáját.

- Vigyázz, nehogy eltaláld a repülőt! Menjünk inkább közelebb, és egy lövéssel próbáljuk meg elzavarni őket! - javasolta Péter. Odaszaladt a géphez, és vigyázva, nehogy abban kárt tegyen, lelőtte az első farkast. Erre az összes rátámadt. Jack ezt kihasználva, kiugrott a repülőből, és kapásból leterített egy állatot. A harmadikkal Klári sörétese végzett. A többi eliszkolt.

- Nagy szerencsém, hogy utánam jöttek. Lehet, hogy egész éjszaka itt fagyoskodtam volna ebben az alumínium dobozban – hálálkodott.

- Most, pedig amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk innen, amíg a többi farkas ide nem talál - javasolta Péter, de Jack még visszatartotta egy rövid időre:

- Van az ülések mögött néhány dolog, amit magunkkal kellene vinnünk.

- Mik azok?

- Egy halom konzerv. Nem tudom, hogy milyen étel van bennük, mert nem volt lehetőségem felbontani.

- Köszönettel elfogadjuk – szólalt meg, a farkasok elleni harctól még mindig reszkető Klári, és máris rakott a hátizsákjába néhány darabot. A többit a két férfi tette a tarisznyájába. Kimerülten estek be a barlangba. A kályhában szunyókáló tüzet újra kellett éleszteni. Egy gyors kézmosás után megnézték, hogy mit tartalmaznak a dobozok.

- Sertéshús rizzsel - olvasta hangosan az egyik címkét Jack. Gyorsan forrt a fazékban a víz, és egykettőre átmelegedett a belehelyezett három, rizses húsétel. Az utóbbi idők legkönnyebben elkészíthető, és kicsit az otthonukra is emlékeztető vacsoráját ették.

- Legalább ezért hálásak lehetünk a banditáknak – mondta nevetve Péter.

- Ennél nagyobb ajándékot is kaptunk tőlük, ezt a szép kis repülőgépet. Ha netán nem jönne értünk a mentés, ez a gép is hazarepíthetne bennünket.

- Jack, mikorra mondták, hogy ideérnek? – kérdezte Klári.

- Azt ígérték, hogy sietnek. A helyi viszonyokat figyelembe véve, ez alatt sok mindent érthetünk. Itt, Alaszkában az „itt van mellettünk” 50 kilométert jelent, az „itt van a közelben” legalább 100 kilométer, a nincs messze „200 - 300 kilométer” körüli távolság. A kissé messze van „legalább 500 kilométer”. Sok mindentől függhet, hogy mikor érnek ide hozzánk: legfőképpen attól, hogy az időjárás megengedi e, hogy, repüljenek, és függ attól is, hogy milyen messziről indulnak, van e mivel repülni, és van e harcképes személyzet.

A következő reggel eloszlatta az összes dilemmájukat: két nagy helikopter ereszkedett le feldőlt gépük közelében. Az egyikből szakértők és nyomozók szálltak ki, a másik pedig a három bajbajutott emberért érkezett. Péterék meghallgatását egy ízletes ebéd, és egy alapos orvosi vizsgálat előzte meg a fűtött helikopterben.

- Végre kenyér! – ujjongott Klári, és tört egy darabot a kis asztalkán lévő cipóból.

- Hogy oldották meg az élelmezésüket? – kérdezte a repülős cég főnöke, Pétertől.

- Többször sikerült halat fogni, vagy vadat elejteni, de előfordult, hogy éheztünk.

- Hol tudták túlélni a szeszélyes telet?

- Egy ideig a helikopterben, majd, amikor egy nagy szélvihar felborította az Irokézt, egy barlangban húztuk meg magunkat. Nagy szerencsénk volt, hogy a gépen találtunk élelmiszereket, fűszereket, eszközöket és ruhákat, amelyekből a szükségleteink szerint fogyasztottunk és használtunk is. Természetesen megtérítjük az okozott károkat – mondta Péter, de Jack másként látta a károkozással kapcsolatos kérdést, és erélyesen közbeszólt:

- Ha valaki itt, ebben a helyzetben valakinek köteles megtéríteni a kárát, azok nem mi vagyunk, hanem a légitársaság. A gép hibája miatt kerültünk ebbe a komoly és veszélyes helyzetbe. 

- De, mi élünk, és nem is sérültünk meg – erősködött Péter.

- Hála istennek, hogy nagyobb baj nem történt. Az elszenvedett félévnyi kellemetlenség, és a naponta jelen lévő veszélyek, a családunk nélkülözése, és még sorolhatnám, hogy mi minden miatt kártérítés jár a számunkra. Ugye, igazgató úr? – tette fel a nagyfőnököt zavarba hozó, kellemetlen kérdést Jack.

- Ezt majd a szakértőink és az önök közti tárgyalás eredménye dönti el. Úgy intézzük, hogy hamarosan sor kerülhessen a hivatalos megbeszélésre. Most azonban úgy látom, a rendőrség részéről is szeretnének beszélni önökkel. – Egy hadnagy hallgatta meg mindhármukat, először Tom halálával, majd a gép földet érésének a körülményeivel kapcsolatban. Mindhárman elmondták az általuk átélteket, tapasztaltakat vagy látottakat. A meghallgatásuk végén a rendőrtiszt megkérte őket, hogy vezessék a kollégáit Tom sírjához. Klárinak ekkor jutottak eszébe, a fényképezőgép memóriájában tárolt, a pilóta holttestéről, és a vele végző medve teteméről készült képek. A bűnügyi technikus áttöltötte a fotókat a laptopjára, és azonnal tanulmányozni kezdte a felvételeket.

- Ez szép munka volt! Nagyon sokat segítettek a képekkel. Jól kivehetően látszanak az áldozat testén, arcán a medve karmolás nyomai, és a vadállat okozta többi sérülés. Mi lett a medve tetemével?

- Lefejtettük a bőrét, a barlangban van – felelte Péter.

- Még ma szeretnénk megnézni, és lefoglalni, valamint kellene az a puska, amellyel az áldozat lelőtte az állatot.

A sír helyét bejelölték a hadnagy térképén azzal, hogy a következő napon folytatják a szemlét, de már nélkülük. A barlangból kihozva megvizsgálták a medvebőrt. A helyszínelő azonnal megállapította, hogy a ragadozóval egy közvetlen közelről leadott lövés végzett.

A közlekedési és bűnügyi szakemberek aznapra végeztek munkájukkal, és a vadon kényszerű lakóival végre felemelkedhetett a helikopter.

Meglepően rövid idő alatt érték el Anchorage repülőterét. A térképen a város és eddigi kényszerű tartózkodási helyük közti 200 kilométeres távolság többnek tűnt. Ennyire voltak egy alaszkai értelemben vett nagyvárostól, és amerre repültek, alattuk közben is láttak épületeket.

- Úristen, beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a közelünkben, szinte karnyújtásnyira is voltak emberek! – mutatta Klári társainak az itt-ott, a völgyekben vagy folyók partján megbúvó házakat.

- Sajnos, ezek közül egy sincs megjelölve a térképen – fűzte hozzá Jack, aki szörnyülködve látta, hogy az ő téli menedéke közelében, nem több mint 20 kilométer távolságra szintén voltak épületek. Húszezer méter, amit talán még a félméteres hóban, 30-40 Celsius fokos fagyban, és orkánerejű szélviharban is meg lehetett volna tenni. Vagy mégsem? Így kimondva semmiség az a néhány ezer lépés. Normális terepen, amikor nem lebeg az ember feje felett a fagyhalál réme, amikor a szél éppen nem csavar ki tövestől fákat, ekkora távolság valóban csupán egy kellemes erdei séta. Na, de itt a világosság és a sötétség határán, ahol a kibírhatatlan hidegtől még a levegő is megdermed, itt a halált is jelentheti. Itt, ott látható egy-két ház, de emberek is élhetnek a falak közt? Az is lehet, hogy ezek az épületek csak erdei nyaralók, amiket a kellemesebb évszakokban használnak.

- Valóban így lehet, ahogy mondod – fűzte hozzá Péter –, ugyanis eddig még egyetlenegy füstölő kéményt se láttam. A táj azonban nagyon szép. Neked is ez a véleményed Jack?

- A magasból csodálatos, és biztosan a hegyekről vagy a dombokról nézve is. Sajnos, én az erdőben leginkább csak a sok fával, vagy azon kívül a köves, kopár területekkel találkoztam, és a mindent beborító hóval.

- Nekünk néhány alkalommal megmutatta Alaszka a szebbik arcát is, már amennyire a borongós, sötétszürkébe burkolózott északi tél megengedte – mutatta Klári az alaszkai tél csodáiról készült rajzait.

- Ez igen! Nagyon jó rajzok – dicsérte Jack az alkotót, aki szerénykedve válaszolt:

- A jótól nagyon messze vannak, nekem azonban örök emlék lesz, egész életemben. Lakásom falait fogják díszíteni. Nagyon sajnálom, hogy fényképeket nem sikerült készíteni, mert a fényképezőgépünk felmondta a szolgálatot.

- Nagy kár – sajnálkozott a fiatalember, és akkor még egyikük sem gondolta, hogy hamarosan lesznek fotók és videó filmek is.

Anchorage egyik tetszetős szállodájában foglalt számukra egy lakosztályt a légitársaság, és gondoskodott elhasználódott ruházatuk pótlásáról. A hatóságok kérésére a baleset és a haláleset vizsgálatának idejére a várost nem hagyhatták el. Az első két napban élvezték a semmittevést, a kényelmet, és amikor csak tehették ismerkedtek Anchorage nevezetességeivel.

A rendőrség teljes hírzárlatot kért a három kiszabadított embertől, tartva a nyomozás helyszínét és a szállodát elözönlő, a munkát nehezítő újságíróktól.

-Nehéz lesz, de valahogy kibírjuk ezt a néhány napot, ha már félévet kibírtunk – vigasztalták magukat.

A vizsgálatokkal együtt a vállalat vezetésével is folytak a kártérítésről szóló tárgyalások. Első körben a vezérigazgató személyenként 50 ezer dollárt ajánlott fel az elszenvedett nehézségek miatt. Péter fejben átváltotta a dollárt forintra, és kicsit meglepetten, kicsit elégedetten állapította meg, hogy 12 milliónál is több pénzről van szó. Elmerengett, és maga sem vette észre, hogy összeráncolta a homlokát. Körbepillantva, látva Klári és a fiatalember meglepett arcát, éppen elfogadó választ akart adni a felajánlott összegre, de Jack megelőzte a válasszal:

- Tudja igazgató úr, hogy miken mentünk mi keresztül ezekben a szörnyű hónapokban? Naponta életveszélyben voltunk. Elvesztettem a legjobb barátomat, nélkülöznöm kellett a családomat, és mindent, amit a civilizáció nyújthatott volna számunkra ezen idő alatt. Az ön által vezetett vállalat helikoptere enyhén szólva sem volt már alkalmas arra a nagy igénybevételre, amit rákényszerítettek nap, mint nap. Tom barátom érdeme, hogy nem csapódtunk be vele a földbe. Nem, uram, nem fogadjuk el a számításait! Kérem, egy elfogadható összeget megállapítani!

- Mekkora összegre gondol?

- 200 ezer dollárra.

- Ez nagyon sok pénz – felelte komor arccal az igazgató.

- Ha önnel történik mindaz, amin mi átmentünk, ön mennyit kérne? Az igazgató helyettesével és a jogászaival félrevonulva tanácskozni kezdett. Rövidesen visszatértek és új ajánlatot tett:

- Mit szólnának 75 ezer dollárhoz?

- Uram, szerintem a beszélgetésünket folytassuk a bíróságon! – jelentette ki Jack határozottan, aki már a vadonban elhatározta, hogy mindenképpen munkahelyet fog váltani.

Az igazgató kérdőn és rémült tekintettel nézett a jogászaira. A tárgyalás megkezdésekor biztosra vette, hogy mindhárman elfogadják majd az elsőre felajánlott 50 ezer dollárt. Legrosszabb álmában sem merte volna gondolni, hogy pontosan a cége egyik alkalmazottja száll szembe vele. – Úgy látszik, ez az ember nem akar tovább dolgozni nálunk – gondolta, és rá kellett jönnie, hogy ebben a helyzetben már nem egy beosztott kiszolgáltatottsága áll szemben a nagyhatalmú főnök akaratával, hanem egy teljesen független emberé. Tudta, hogy a számára kellemetlenül végződne egy bírósági tárgyalás, és tudta ezt Jack is, aki életében először benyújthatja a számlát az elszenvedett fájdalmakért.

- Legyen 100 ezer – hallatszott az igazgató újabb javaslata.

- Uram, úgy látom, hogy nincs miről tovább tárgyalnunk – felelte szenvtelen arccal a pilóta. Találkozunk a bíróságon – mondta határozottan, és elindult a kijárat felé.

- Ne siessen úgy! – hallotta a faképnél hagyott nagyfőnök hangját. Mit szólnának 150 ezerhez?

- Ez már jobban hangzik, elfogadjuk – ült vissza a helyére Jack, majd Klári és Péter felé fordult:

- Ugye van bankszámlájuk?

- Igen, van Magyarországon.

- Kérem mindhármuk számlaszámát, egykettőre elkészülünk a kártérítési jegyzőkönyvvel és máris utaljuk a pénzt – köszönt el tőlük az igazgató.

Péternek feltűnt Jack bátorsága, határozottsága és az a következetesség, amellyel kezes báránnyá változtatta a jogászokkal körülvett nagyfőnököt.

- Ezt, hogy sikerült elérnie? – kérdezte.

- Nem volt ebben semmi ördöngösség. Nagyon jól tudta az igazgató, hogy sokat kockáztat, ha bíróságra viszem az ügyet.

- Van valami a füle mögött?

- Bizony van, nem is kevés. Először is az elavult, megbízhatatlan helikopter, de ennél nagyobb bűne is van: a szállított veszélyes anyagok.

- Mi, egy kanna benzinen kívül mást nem találtunk, pedig minden ládát átnéztünk, amikor élelem után kutattunk.

- Persze, hogy nem találtak, mert mi, Tommal, a földet érésünket követően, amint észrevettük, azonnal eltüntettük.

- Önök nem, is tudták, hogy mit szállítanak?

- Az igazság az, hogy különösebben nem is foglalkoztunk vele, hogy mik vannak a ládákban. Eszünkbe se jutott, hogy veszélyes anyagok is lehetnek. Tudtunkon kívül puskaporos hordón ültünk.

- Milyen anyagokról van szó?

- Ipari robbanó anyagok, amelyeket az egyik bányához vittünk volna. A ládára azt írták, hogy műszaki eszközök. Akkor találtunk rá, amikor valamit keresve belekukkantottunk.

- Ez ekkora bűnnek számít? – kérdezte Péter, naivan.

- Hogyne. Képzeljük el, ha a gép lezuhan egy lakott területen.

- Jobb nem elképzelni! – szörnyülködött Klári is.

- Tudom, ez az egész most zsarolásnak tűnik, de higgyék el, nem az. Csupán arról van szó, hogy nekünk jár ez a pénz. Azt azonban nem akartam, hogy ezért bevonják a cég engedélyét, mert akkor sok ember munka nélkül maradna. Lehet, hogy első ránézésre nem tisztességes, amit tettem, de úgy érzem, hogy ebben a helyzetben részemről ez volt a legmegfelelőbb cselekedet. A bíróság se ítélt volna kevesebb kártérítést. Az igazgatót pedig nem kell félteni, mert a gépre és a szállított anyagokra van biztosításuk. Amennyire én ismerem, még hasznot is húz a balesetből.

- Ha így áll a dolog, akkor részemről rendben van! – bólintott Péter a történtekre, és véleményét kezdetben vonakodva, majd az egészet átgondolva, Klári is osztotta.

A következő naptól felgyorsultak az események. Reggel a szálloda képviselője tájékoztatta őket, hogy a légiforgalmi társaság még öt napra meghosszabbította számukra a lakosztályuk foglalását. A délelőtt folyamán ugyanezt a Jackhez érkező igazgató is megismételte, és más érdekességeket is mondott a fiatal pilótának:

- Belátom, hogy megérdemelik a kártérítést az elszenvedett nehézségeikért. Tisztában vagyok azzal, hogy a bíróság ennél többet ítélne, és abban is biztos vagyok, hogy a veszélyes szállítmányt azért tüntették el a szemek elől, mert nem akartak bajt a cégnek se, és nekem se. Én ezért nagyon hálás vagyok. A munkájával mindig is a legmesszebbmenőkig elégedett voltam, és tudom, hogy megbízható ember. Kérem, maradjon a vállalatnál, mert szükségem van a munkájára. Új repülőt kap, egy komoly, kétmotoros Cessnát, olyant, mint amilyenre vágyott. Ezen a tavaszon egy repülőgéppel és egy helikopterrel nő a flottánk. Készíttettem egy új munkaszerződést az ön számára, itt van, kérem, olvassa el! A beírt fizetés összegét azonban nem fogom megváltoztatni, bárhogy is szeretné - nyújtotta át mosolyogva az általa már aláírt, több példányban készített okmányt. Jack megilletődöttségében meg se tudott szólalni. Átfutotta az elé tett gépelt oldalakat, először olyan gyorsan, ahogy csak tudta, majd részletesen is átolvasta.

- Ugye, veszélyes anyagokat nem kell többé szállítanom? – kérdezte.

- Nem, és nem csak magának nem kell, de egyetlen gépünkre se kerülhet ezután semmi ilyesmi. Ez is egy rendkívüli eset volt, de tanultam belőle.

- Uram, nagyon megtisztelő az ajánlata, és annak ellenére elfogadom, hogy korábban készültem kilépni.

- Miért akart elmenni?

- A rossz gép miatt, és a kockázathoz mérten kevésnek tartottam a fizetésemet.

- Ugye, ezzel, amit most aláírt, már elégedett?

- A legteljesebb mértékben, uram. Mikor kell munkába állnom?

- Amint megérkezik a Cessnája. Addig szabadságolom, ha elfogadja.

- Természetesen, és nagyon köszönöm.

- Én is köszönöm – búcsúzott el az igazgató, és az ajtóból még visszaszólt – majd’ elfelejtettem, átutaltuk a pénzüket.

Jack örömmel mutatta megújított munkaszerződését a városból visszaérkező öreg barátainak, amelyből ők is megbizonyosodtak, hogy a fiatalember helyesen cselekedett, amikor a sarkára állt a kártérítéssel kapcsolatban. Biztosan igaza van és jogosan követelte a felajánlott díj megemelését.

- Önnek köszönhetjük, hogy hamarosan sok pénzünk lesz – hálálkodott Klári.

- Nem lesz, már van – újságolta örömmel. A két öreg mindig is hadilábon állt a mobiltelefonokkal, amelyről az utóbbi időben teljesen meg is feledkeztek. A holmijuk között lapultak a hónapokkal korábban lemerült készülékek. Alighogy feltöltődtek, máris érkeztek a banktól az sms értesítések. Egyenlegük 150 ezer dollárral nőtt.

Még egy nap, és a hatóságok is befejezték a vizsgálataikat. A rendőrség megállapította, hogy barátjuk, Tom, valóban a medve támadás áldozata lett, és a helikopter meghibásodását nem emberi mulasztás okozta.

-Mától, oda megyünk, ahová akarunk – jegyezte meg Klári megkönnyebbülve, de a napjuk egészen másként alakult, mint ahogy tervezték.

Alighogy a hivatalos szervek befejezték a munkájukat, feloldották a hírzárlatot, és, mint ahogy lenni szokott, a szenzációra éhes sajtó munkatársai megszállták a szállodát. A több hónapos viszontagságokat túlélő embereket kérdéseikkel ostromolták, majd az egyiknek eszébe jutott, hogy fotókat és videókat kellene készíteni a menedékük környékéről is.

- Azon könnyen segíthetünk – állt rendelkezésükre Jack, és megadta a megfelelő koordinátákat a fotósoknak.

- Ez így nem lesz jó! – felelte a legélelmesebb újságíró – önöknek is velünk kellene jönni, és a helyszínen, élethű környezetben készülhetne a riport. Egyiküknek se tetszett az ötlet, de egy-kettőre meggyőzték őket, és a következő reggelen helikopterük leereszkedett volt barlangjuk közelében. Csattogtak a fényképezőgépek, villogtak a vakuk, és monoton hangon duruzsoltak a videó kamerák, a kivonult seregnyi riporter pedig folyamatosan kérdezgette őket. Majdnem az egész napot kint töltötték a vadonban, amit az újságírók szemmel láthatóan élveztek. Ilyen eseményről, ráadásul még melegében, ritkán van lehetőségük tudósítani.

A másnapi újságoknak már a címlapjai is róluk szóltak, és több TV adó bemutatta a velük készült filmet, amely az online újságokban is azonnal megjelent. Az internet ismeretségi csatornái ontották a szenzációként tálalt, nem mindennapos eseményről szóló riportokat.

Alighogy visszaérkeztek a szállodába, megjelent náluk egy kalandregény író, és kérte az egész sztorit. Már majdnem egymás markába csaptak, amikor beszélgetés közben Klári egy cetlit csúsztatott Péter elé az asztalra. Rajta csak egy rövid mondat állt: „Eszedbe ne jusson, inkább írd meg te a történetünket!”

- Teljesen igazad van – reagált a papír fecnin lévő szövegre –, elmesélem én az embereknek a kempingezésünket. Lehet, hogy nem sikerül olyanra, mint, amilyent az a tollforgató írna, de attól még lehet érdekes.

- Arról nem is beszélve, hogy te átélted minden egyes percét, ezért élethűen tudod az olvasó felé is tolmácsolni.

- Rendben van, amint hazaérünk és feltöltődök egy kis magyarországi energiával, nekiugrok a munkának, ha segítesz.

- Miben tudnék én segíteni?

- Sok mindenben.

- Például?

- Mondjuk a történet részleteinek felidézésében, és szívesen veszem a tanácsaidat, véleményedet is, főként a vázlat összeállításához.

- Ez utóbbinak a megoldása, kissé nehézkes lesz.

- Miért?

- Azért, mert Szeged és Győr sok száz kilométerre van egymástól.

- Van egy korszakalkotó ötletem, béreljünk egy kisebb lakást, egyelőre a könyv elkészítésének idejére Budapesten. Aztán majd meglátjuk, hogy mennyire tudjuk elviselni egymást – javasolta Péter.

- Miért nem Fehérváron?  Nagyszüleim fehérvári lakását én örököltem. Már évek óta bérlők laktak benne, de mielőtt kiutaztunk Alaszkába, felmondták a bérletet. Most üresen áll. Néhány bútor kell bele, és már lakható is. Van két hálószoba, külön zárható ajtókkal.

- Kicsuknál a szobádból? Hát idejutottunk?

- Azt majd még meglátjuk Péter, előbb még haza is kell érnünk, de annak előtte jó lenne megtudni, hogy miként lehettünk mi a nyertesei, egy Alaszkáról szóló vetélkedőnek.

- Holnap kezdjük el kinyomozni, hogy mi ez az egész!

 

12. A rejtély megoldódik

 

Még aznap telefonon felhívták a nyereményszelvényen megadott számot, majd másnap személyesen is felkeresték az irodát, ahol egy kedves hölgy fogadta őket. Közel félnapos munkával sikerült kideríteni, hogy kik voltak a vetélkedő nyertesei, azonban a nevüket, telefonszámukat nem adhatták ki részükre.

- Mindenképpen szeretnénk találkozni ezekkel az emberekkel! Tudni szeretnénk, hogy miért küldték el nekünk ezt az alaszkai hajóútra jogosító okmányt.

- Igaz, hogy a nevüket nem adhatom ki, de átadhatom nekik a telefont, és beszélhetnek velük – vigasztalta meg őket az előadó, és máris tárcsázta a számot. A vonal túlsó végéről egy férfihang jelentkezett. Az ügyintéző azonnal a lényegre tért:

- Uram, Magyarországról keresik önt. Adom a telefont.

- Halló, Steven Hill vagyok, kivel beszélek?

- Szilágyi Péter vagyok Magyarországról. Jelenleg Anchorage repülőterének szállodájában tartózkodunk. Szeretném megtudni, hogy ki, és miért küldött nekem és ismerősömnek egy Alaszkai nyeremény utat?

- Máris indulunk önökhöz, de kell egy kis idő, amíg odaérünk. Kérem, hogy holnap délelőtt legyenek a szállodájukban. Addig is minden jót – és a férfi letette a kagylót.

Az ember élete csupa rejtélyekből, rébuszokból áll, amelyet néha sikerül megfejteni, néha örök talányként az ismeretlen homályában marad, de gyakran maga az élet adja meg a válaszokat a felmerült kérdésekre.

Bárhogy is gondolkodtak, nem jutottak közelebb a megoldáshoz.

- Talán nincs is semmiféle furcsaság, csak éppen a mi nevünket dobta a gép – tréfálkozott Péter.

- Miért pont a miénket?

- Honnan veszed, hogy két nyertes volt? Ahogy volt kettő, ugyanúgy lehetett akár száz is, vagy még több.

- Ez igaz – fogadta el Péter érveit Klára. Nyugtalanul telt az éjszakájuk, már hajnalodott, amikor elaludtak. Reggel 9 körül a szobapincér kopogására ébredtek, aki a reggelivel együtt üzenettel is szolgált:

- Egy hölgy és egy úr várja önöket a hallban. – Dehogy foglalkoztak ők a reggelivel. Rendbe szedték magukat, és a lakosztályuk halljában fogadták az ismeretleneket.

Amint beléptek az ajtón, az idős, ősz hajú férfi megszólalt. Mindkettőjük legnagyobb meglepetésére, magyarul.

-Mi van galambocskáim, hát ti mindig elkóboroltok? Merre jártatok, amíg Hegyi Pisti és  Kovács Vera rátok várt? Úgy látom, semmit se változtatok a négy évtized alatt, még mindig elmaradoztok kettesben?

Klári és Péter egymásba kapaszkodva álltak, és csak nézték a két kedves arcú öreget, míg végül Klári tudott először megszólalni:

- Édes Istenem, ti hogy kerültetek ide? – kérdezte remegő hangon, de már repült is, előbb Vera, majd Pisti nyakába. Péter megölelte Verát, majd a barátját, miközben a többiek előtt is jól hallhatóan, a kezét nyújtva a fülébe súgta:

- Mi van öreg, már le se kezelsz velem?

- Kezelek én drága barátom, de ha a régi szokásodhoz híven összeroppantod a tenyeremet, sípcsonton rúglak – tudod, úgy, mint mindig is tettem, amikor ilyesmire vetemedtél.

Annakidején Péter volt az osztály erős gyereke, akinek satura emlékeztető szorítása volt. Sokszor csak a felszisszenésekből észlelte, hogy túl keményre sikerült a kézfogása. Ilyenkor váltig állította, hogy nem érzékeli a kifejtett erőt, amit, persze Pisti soha nem hitt el, és minden alkalommal egy jól irányzott lábon rúgással honorálta. Azok a boldog idők! Fiatalok voltak, tele életkedvvel, tenni akarással, tervekkel.

- Szóval a ti kezetek van a dologban? – szögezte öreg barátainak a kérdést Péter, miután elhelyezkedtek a kényelmes fotelekben.

- Miféle dologban? – nevette el magát Pisti.

- Ne hunyoríts Pityu! – fenyegette meg felemelt mutatóujjával Klári. – Még mindig olyan árulkodóak a szemeid, mint ifjonti korunkban. Emlékszem, akkor se tudtál füllenteni, mert a nézésed lebuktatott.

- Most is így van, ugye szívem? – szólt közbe Vera. Klári elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy barátaik már gimnazista korukban is szívemnek, szivikémnek szólították egymást. Tehát, van, ami állandó egy egész életen át, van, ami a megkezdett irányba halad, és van olyan, aminek egyszer vége szakad. Vajon, mi lett volna, ha ők is egymásra találnak Péterrel, és együtt alakítják a sorsukat? Mi lett volna? Ez már örök rejtély marad. Péter hangja ébresztette fel álmodozásából, aki megismételte előbbi kérdését:

- Gyerekek, elmondanátok, hogy kerültünk Alaszkába?

- Hát, jó nem bánom – válaszolta Pisti és már előre érezhető volt, hogy egy hosszabb történetbe vág bele. – Az úgy volt - kezdett mondókájába -, hogy Verával beszálltunk egy Alaszkával kapcsolatos vetélkedőbe. Több fődíjat és egyéb díjat osztottak ki a legtöbb pontot elért versenyzőknek.

- És, ti nyertétek meg a fődíjat?

- Igen, többedmagunkkal, ami egy hajókirándulással egybekötött kempingezés volt az őszi Yukon folyón. Ekkor jutott eszembe, hogy sulis korunkban gyakran emlegetted Alaszkát, és a nagy vágyaid közé tartozott, hogy tutajozhass egyet a Yukonon.

-Igen, akkor több Alaszkáról szóló könyvet olvastam, és bemagoltam több folyó és város nevét. Tehát nyertetek, és úgy döntöttek, hogy a nyereményeket a címünkre kéritek postázni?

- Pontosan így volt.

- Mielőtt szóba kerülne, hogy hogyan találtatok ránk, elmesélnétek, hogy mi történt veletek az elmúlt sok-sok év alatt?

István és Vera felváltva sorolták életük főbb állomásait.

- Kezdem az origónál, vagyis a középiskolás érettségi bankettunkkal - vágott bele Pisti életük történetébe. – Azon az estén a buli után hazakísértem Verát, akit apja várt a kapuban, és leteremtette, hogy állhat szóba egy ilyen csavargóval, mint én. Akkor mi már régóta szerettük egymást, amit igyekeztünk titokban tartani.

- Mi volt az öreg gondja? – kérdezte Klári.

- A legfőbb baja az volt, hogy apám egyszerű üzemi munkás volt, és nem igazgató, mint ő. Az én szüleim is mindent biztosítottak számomra, apám sokat túlórázott, hogy főiskolára mehessek. Azt ti is tudtátok, hogy Verával egy iskolára felvételizünk, hogy az apja ne tudja megakadályozni az együttlétünket. Sikerült a felvételink, és már előre tervezgettük, hogy milyen jó lesz, ha mindketten építészek leszünk. Ebből persze, nem lett semmi, mert a jó apja, a bankett estéjén rám támadt és megütött. A második ütése elől kitértem, ő pedig elesett. Szerencsétlenségemre eltörött a keze. Tisztában voltam vele, hogy fel fog jelenteni a rendőrségen. Nem volt mit tenni, menekülőre fogtam a dolgot, és Vera velem jött. Napokig bujkáltunk, hol itt, hol ott húztuk meg magunkat. Egy ismerősünk javasolta, hogy szökjünk nyugatra. Először hallani se akartunk róla, de olyan ügyesen meggyőzött bennünket, hogy amikor már embercsempészt is hozott magával, belementünk.

- Ez nem kevés pénz lehetett, ugye? – szólt közbe Klári.

- Péter, te bizonyára emlékszel az agyondédelgetett motoromra?

- Hogyne emlékeznék.

- Mivel pénzem nem volt, ezért a gyönyörű Pannóniámmal fizettem a jóembernek.

- Simán sikerült átjutnotok a határon?

- Az utunk nem volt valami zökkenőmentes, de épségben átértünk. A sógorok rendesen bántak velünk. Évekig Ausztriában éltünk, míg végül összejött annyi pénzünk, hogy Amerikába utazhattunk.

- Gyerekeitek vannak? – érdeklődött Klári.

- Igen, egy fiunk és egy lányunk. Peter és Carola.

- Gyere, hadd öleljelek meg – tört ki az érzelem Kláriból, amikor meghallotta a gyerekek neveit. – Rólunk neveztétek el őket?

- Kiről, másról? – és Vera folytatta: - Az első kinti éveink nagyon kemények voltak, előfordult, hogy nélkülöztünk is. Akkor vált könnyebbé az életünk, amikor egy farmon kaptunk munkát. Én már akkor is jól főztem, és a konyhára kerültem, Pisti pedig a lóistállóban dolgozott. Sok volt a munka, naponta kora reggeltől talpon voltunk.

- Gondolom jól megfizették a munkátokat.

- Eleinte nem. Bizonyítani kellett, de attól kezdve nem lehetett okunk panaszra. Több évet töltöttünk a farmon, és sikerült annyi pénzt összerakni, hogy egy szép napon már nekünk is volt egy kisebb gazdaságunk. Újra jöttek a nehézségek, de hamarosan működött a farmunk. Ma már egy igazi agrárüzem a miénk, szántókkal, legelőkkel és komoly állatállománnyal.

- Milyen állatokkal foglalkoztok?

- Szarvasmarhákkal és pulykákkal. Könnyen belezökkentünk a munkába, mert mindketten falun nőttünk fel, és jó iskola volt, az a farm is, ahol korábban dolgoztunk.

- Arról még nem esett szó, hogy találtatok ránk?

- Már évek óta kerestünk benneteket. Egyfolytában nézegettük az internetes ismeretségi oldalakat is. Sokáig semmi eredmény nem volt, amikor egész véletlen az egyik magyar újságban rábukkantunk egy, a volt iskolánkról készült fotóra. Elolvastuk, és nagy örömünkre a riport alanya Péter volt, akinek a lakcíme is szerepelt az írásban. Téged, Szöszi, már sokkal nehezebb volt elérni, de ezt is megoldottuk a vöröskereszt segítségével. Azt ne kérdezd, hogy ők hogy jutottak el hozzád, mert arról már fogalmunk sincs. Elhatároztuk, hogy meghívunk benneteket Amerikába, amit, mint az ábra is mutatja, sikerült az égből pottyant nyereményekbe csomagolni. Most már bánjuk, hogy nem Anchoragéban vártunk benneteket, de akkor izgalmasnak ígérkezett, hogy Tananában találkozunk. Csupán nosztalgiából, mert nagyon jól emlékszünk, hogy Péter sokat emlegette a Yukon folyót és Tananát.

- Látjátok, a mi esetünkben is bebizonyosodott a régi mondás: „Ember tervez, Isten végez”.

- Így van Szöszi, pedig olyan szépen kidolgoztunk mindent. Szeptemberben vártunk benneteket Tananában, ezen a csöppnyi településen. Úgy terveztük, hogy veletek együtt töltjük el a két hetet. Magunknak is vettünk jegyeket a kempingbe is és a hajóútra is. Vadászni szerettünk volna meghívni benneteket. Izgatottan lestük az eget, de repülő nem érkezett. Azonnal hívtuk az anchorage-i repülőteret, akik csak annyit tudtak mondani, hogy eltűnt a gépetek. Fogalmuk se volt róla, hogy hol. Nem tudtak veletek kapcsolatot teremteni, félő volt, hogy végzetes tragédia történt. Istvánnal napokig nem lehetett beszélni, egyfolytában az járt a fejében, hogy ő sodort bajba benneteket. Látod, vannak esetek, amikor az ember jót akar másoknak, és egy véletlen, egy röpke pillanat a visszájára fordíthat mindent. Az érzékenyebb lelkű emberek teljesen összeroppanhatnak a lelkiismeret nyomasztó terhe alatt. István is ilyen ember. Általában a másokkal való konfliktusokat is kerüli, amennyire csak lehetséges, mert nehezen viseli, ha ok nélkül megbántják, de azt is, ha ő okoz bánatot valakinek.  Az üzleti élet pedig harcokból áll. Naponta hívtuk a repülőteret, és felvettük a kapcsolatot egy helikopteres keresőszolgálattal, akikkel napokon át repkedtünk a vélt vagy valós légi útvonalatokon, de eredménytelenül. Meghagytuk a reptérnek, hogy azonnal értesítsenek, ha előkerültök. Jellemző rájuk, hogy a ti hívásotok megelőzte a légiforgalmi társaságét. Most pedig itt vagyunk, lelkiismeret furdalással a szívünkben.

- Semmi okotok sincs magatokat hibáztatni. Kaptunk egy meghívót Alaszkába, két hetes erdei kempingbe szóló beutalóval, és mi egymástól teljesen függetlenül, rövid töprengés után úgy döntöttünk, hogy jövünk.

- Nem is egyeztettetek előtte?

- Sajnos, erre nem volt lehetőségünk.

- Miért?

- Csupán az, az egy oka volt, hogy mi Petivel több, mint négy évtizede, az érettségi banketten találkoztunk utoljára. Teljesen elszakadtunk egymástól.

- Erről nem tudhattunk.

- Vera, te el se tudod képzelni mit okoztatok nekünk!

- De, sajnos el tudom képzelni, veszélybe sodortunk benneteket, miattunk szenvedtetek hónapokig a kilátástalanságban.

- Ellenkezőleg. Nektek köszönhetjük, hogy egymásra találtunk. Képzeld el ezt a találkozást!

- Gondolom, volt nagy összeborulás, amint megláttátok egymást a repülőtéren.

- Ez az ölelkezés nagyon sokat váratott magára.

- Hogy, hogy?

- Egyszerűen nem ismertük fel egymást.

- Ami igaz, az igaz, ránk is új arcok tekintettek a helyi újság címlapjáról. A szálloda aulájában vettünk egy példányt. Gondolom, igencsak meglepődtetek, amikor rájöttetek, hogy ti vagytok Szöszi és Peti.

- Előbb rá kellett jönnünk, hogy mindketten magyarok vagyunk. Ugyanis mindketten angolnak néztük a másikat.

- Az hogy lehet? Nem magyarul beszéltetek?

- Nem, hanem angolul, és ráadásul mindketten a brit angolt beszéljük. Peti is éveket töltött Londonban és én is.

- Tehát, rájöttetek, hogy magyarok vagytok, és semmi több?

- Arról sokáig fogalmunk se volt, hogy ki rejtőzik a 42 évvel öregebb maszkok mögött.

- Valamikor erre is rájöttetek. Hogy történt?

- Sokat beszélgettünk, főleg amikor kiderült, hogy egy országból jöttünk, egyszeriben több témánk is lett. Meséltünk egymásnak a városainkról, magunkról, és sorra jöttek a deja vu érzések: az „ezt már mintha láttam volna, mintha hallottam volna, és nemegyszer tűnt úgy, hogy ez és az a dolog, mintha velem is megtörtént volna”. Aztán sok egyéb után, amikor Peti meglátta a tetoválásomat, lehullt a lepel. „Előjöttek a lovak a zabból”, ahogy osztályfőnökünk szokta mondani.

- Drága jó Ede bácsi! Mi is sokszor emlegetjük – törölte le Vera előbb Klári, majd a saját  arcán végiggördülő könnyeket, és folytatta barátnője faggatását. – Mit éreztetek, amikor rájöttetek, hogy kik vagytok?

- Azt az érzést nem lehet elmondani. Ezt a csodát csak versbe, zenébe foglalni, vagy lefesteni lehetne. Látod, így legyen lelkiismeret furdalásotok. – Klári filmszerűen pergette le barátaik előtt a vadonban töltött félévüket. Az ember mindig a szebbnél, a jobbnál, az izgalmasabbnál szeret inkább elidőzni. Megesik, azonban, hogy a sivárnak vagy érdektelennek látszó, egyáltalán nem szívet gyönyörködtető történések is elbűvölik a mesélőt és a hallgatót egyaránt. Mi szépség lehet abban, hogy egy hódot kiráncigálunk a jég alól, vagy van - e olyan ember, akinek gyönyört jelent, ha élethalál harcot kell vívni a medvével? Mégis érdeklődéssel hallgatják, kivált, ha valaki úgy adja elő, mint Klári.

- Gyerekek, ezt a sztorit le kell írni – jelentette ki határozottan Vera, valahogy úgy, mint életük hajnalán, copfos gimnazista korában. Ő volt egykor a négyek hangja. A két fiú inkább hallgatott, Klári annak ellenére, hogy nagy szókinccsel és ékesszólással áldotta meg az úr, sohasem volt harsány. Ez a cím Verának járt. Nem véletlen becézte István csalogánynak. Mentségére legyen mondva, hogy a cserfessége és az átlagnál kissé emelkedettebb hangereje ellenére a legtöbb esetben értelmes beszéd rezegtette a hangszálait.

- Beszélgettünk róla, hogy együtt leírjuk – árulta el Péter, nagy tervüket.

- Ez nagyon jó! – szólalt meg István.

- Szerintünk is jobb lesz, ha mi vetjük papírra a sztorit, még ha szerényebbre is sikerül, mint ahogy egy író írná meg. Biztos, hogy ő jobban el tudná helyezni benne a szinkópákat – mint, ahogy Ede bácsi szokta mondani -, de, hogy belevinné a saját fantáziáját is, az tuti.

- Természetesen az is jó, hogy a könyv a ti művetek lesz, de én itt másra is gondoltam.

- Mire?

- Arra, hogy együtt lesztek. Ez a nagyon jó.

- Nekem biztosan – nevetett Péter, de ebben a fontos kérdésben hallgattassék meg a másik fél is – és olyan pillantást vetett Klárira, hogy az teljesen belepirult.

- Klári, tiéd a szó – bíztatta Vera.

- Jaj, gyerekek, hát szabad ilyet kérdezni? Már annyira megszoktam Pétert, hogy néha összetévesztem Petivel. Ez pedig csodálatos.

- Hát még nekem! - mondta Péter, és az előtte nap vásárolt fényképezőgépe elé invitálta barátait. Már mindenki, mindenkiről készített felvételt, amikor Vera megjegyezte:

- Galambocskáim, ez így nem lesz jó, egy valaki mindig lemarad a képről.

- Úgy ám, kapcsolt Klári is, aki azon nyomban kérette a szobapincért, és miután bediktálták, hogy kinek mit hozzanak ebédre, a fotós szerepet is ráruházták. Végre a felvételeken is együtt volt a csapat.

- Ez igen! Ez a konyha otthon is megállná a helyét – dicsérte az étterem főztjét Péter.

- Nekem is ízlett! – helyeselt István. Igaz is, hogy oldottátok meg az élelmezéseteket?

- Azt kérdezed, hogy mit ettünk?

- Igen.

- Eleinte mindent, amit a föld a fák vagy a víz nyújtottak, és persze, amire rábukkantunk, vagy amit sikerült elejtenünk. Amikor egyedül bolyongtam a nagy ismeretlenben és napokig nem láttam élelmet, olyan jó étvággyal ettem a gyékény gyökerét, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Az éhség rávett a szürkemókus lelövésére is. Otthon nálunk, hisz tudjátok, a mókus nem csak védett állat, hanem nekünk kicsit a szívünk csücske is. Egy kedves, játékos, bohókás teremtmény. Amikor megláttam egy mókust, szinte vártam, hogy emberi nyelven szólal meg. Olyan értelmes az ábrázata. Senkit és semmit nem bánt ez a békés jószág, én pedig lelőttem.

- Az otthoni a vörös mókus, az itteni, amit te levadásztál pedig a szürkemókus, ami agresszív, elüldözi a vörös mókust, amit Magyarországon egyszerűen csak mókusnak hívunk – magyarázta István. Aranyos a kis pofikája ennek is, de a legtöbb állaté pontosan ilyen kedves, mint ezé a kis rágcsálóé. A marhahúst megeszed?

- Sőt, nagyon is szeretem.

- Azt is megölik, mielőtt a húsa az asztalra kerül. Ugyanígy vagyunk a többi állattal. Így lettünk teremtve, a hús nekünk létfontosságú étel. Ha nem ölöd meg, nem tudod megenni, és akkor éhes maradsz, koplalsz, éhezel, majd eljön a vég. Drága Petikém, ez nekünk így lett megírva, ez így van jól.

A négy régi jó barát hajnalig beszélgetett. Úgy tűnt, mintha az elmúlt évtizedek némaságát akarták volna bepótolni. Azt a sok mindent, ami velük történt ezek alatt az évek alatt. Órák hosszat folyt a szó, hömpölyögtek elő sorban az emlékek, és még mindig csak egy részüket sikerült felidézni. Ők pedig egyszerre mindent tudni akartak a másikakról és szerették volna a maguk eddigi életét is elmesélni, de hiába, azt a sok élményt rövid idő alatt lehetetlen.

- Gyerekek, ti is felfigyeltetek már arra, hogy kétféle idő létezik? – tette fel a kérdést hajnaltájban Klári.

- Szerintem pedig három: jelen, múlt, és jövő idő – tréfálkozott Vera.

- Nem a nyelvtanra gondoltam, hanem a múló időre. Szerintem van a lassan múló idő és a másik a gyorsan múló idő. Kint a nagy semmiben megállt az óra, most pedig, amikor szuperkényelmes körülmények között azokkal beszélgethetek, akiket szeretek, nagyobb sebességre kapcsol a mutató. Le kellene lassítani, hogy többet lehessünk együtt.

- Jól mondod, le kellene lassítani az idő múlását, de mivel ez lehetetlen, van egy sokkal egyszerűbben kivitelezhető módja is, annak, hogy többet lehessünk együtt.

- Mi az? – kérdezte Klári.

- Most, ebben a pillanatban, szeretettel meghívunk benneteket magunkhoz annyi időre, amennyi alatt nem untok ránk! Rendben? – állt elő Vera a javaslatukkal.

Péter megelőzte Klárit a válaszával:

- Én köszönettel elfogadom a meghívásotokat, amelynek azonban csak egy későbbi időpontban tudok eleget tenni. Előbb feltétlen haza kell mennem, mert otthon vannak elvarratlan szálak, amelyeket rendeznem kell, és már nagyon hiányoznak az otthoniak is.

- Én is ugyanazt tudom mondani, mint Péter – vette át Klári a szót -, nekem is megtisztelő a meghívásotok, de már nagyon szeretném magamhoz ölelni a gyerekeimet.

- Megértünk benneteket, azért egy későbbi időpontot feltétlen tartsunk napirenden. Nyáron, megfelel?

- Mi lenne, ha ti látogatnátok inkább haza a nyáron, mi pedig egy későbbi időpontban viszonoznánk a vizitet? – javasolta Klári.

- Győrbe menjünk, vagy Szegedre? – kérdezte huncut szemekkel István.

- Reményeim szerint Székesfehérvárra, de ehhez még nagyon is szükséges Szöszi véleménye. Majd megírjuk, hogy alakultak a dolgaink.

- Lemaradtam valamiről? – kérdezte Vera.

- Dehogy, semmiről se maradtál le. Úgy beszéltük meg Klárival, hogy - legalábbis egy időre – a fehérvári lakásába költözünk. A továbbiakat pedig majd meglátjuk. Ki kell próbálni, hogy kibírjuk-e egymást összezárva.

- Miket beszélsz Peti! – nevette el magát Vera – hát ott kint az isten háta mögött külön lakosztályaitok voltak? Nem ott aludtatok hónapokig egymás mellett? Mit akartok ti még próbálgatni? Nem volt elég nagy próba ez a kegyetlen élet, ami végre megszépült a számotokra? Hát, nem egymás után sóvárogtatok közel fél évszázadon át? Ne rontsátok el az öletekbe hulló szerencsét! Van nálunk valami, amit az érettségi óta őrzünk, és ami a tiétek. Emlékszel Peti, hogy mit adtál át Pistinek a bankett estéjén?

- Emlékszem. Azért adtam oda, mert Szöszinek féltem felkínálni, magamnál pedig megint csak nem akartam tartani. Tudtam, hogy nálatok biztonságban lesz.

- Sajnos nekünk akkor el kellett jönnünk, de ezt a kincset végig megőriztük, és abban reménykedtünk, hogy egyszer vissza tudjuk adni. Most itt az alkalom – és átnyújtott Péternek egy kis dobozkát, aki remegő kézzel kibontotta és kiemelt belőle egy rubint színű kővel díszített gyűrűt. Azonnal Klárihoz fordult vele.

- Elfogadod tőlem eljegyzésünk zálogaként? – Klári a meghatódottságtól előbb szólni se tudott, majd elrebegte:

- Elfogadom Peti. Köszönettel és szeretettel elfogadom.

- Ettől a pillanattól ti menyasszony és vőlegény vagytok – jelentette ki ünnepélyesen István, miután Péter Klári ujjára húzta a gyűrűt. Pezsgő került az asztalra és összecsendült a négy régi barát pohara.

Vera rápillantott a díszes faliórára.

- Atyám, már 3 óra! – mondta csodálkozva.

- Igen 3 óra, na és? Sietsz valahová? – feleselt vele Klári.

- Édeseim, hogy őszinte legyek, nagy sietségünkben és izgalmunkban még szobát se foglaltunk.

- Nem tesz semmit, leszaladok a recepcióra és pillanatokon belül kapunk egy szobát – ajánlkozott Pisti, de Péter leintette.

- Minek kellene nektek szobát foglalni? A miénk egy egész lakosztály, két szobával. Vegyétek úgy, hogy a tiétek az egyik szoba.

- Köszönjük, elfogadjuk, és pihenjünk is egy keveset, hogy holnap tovább folytathassuk a beszélgetéseinket - javasolta Vera.

Péter, reggel ínycsiklandozó illatokra ébredt. Magára kapta a köntösét és kitámolygott a hallba, ahol a szobapincér Klári, Vera és István asszisztálásával, éppen a reggelit szervírozta az ízlésesen megterített asztalra.

- Mi ez a finomság? – kérdezte.

- Gondoltuk, elfogadsz egy villásreggelit – felelte István.

- Mindent, ami nem mókus – tréfálkozott Péter. Helyet foglaltak a terített asztalnál.

-  Gyerekek, ez a reggeli pontosan olyan, mint a mi kolbászos rántottánk. Úgy látszik Ez az étel Alaszkában is ismert.

- Kiváltképp, ha magyar a szakács – mosolygott Vera.

- Te csináltad?

- Nekem semmi közöm sincs a készítéséhez – szabadkozott Vera.

- Akkor ki csinálta? – furdalta a kíváncsiság Pétert.

- Mondom, hogy a szakács sütötte, aki éppenséggel magyar – ismételte meg Vera az előbbit.  István valamivel korábban ébredt a többiektől, és lesétált az étterembe, ahol az étlapot nézegetve megakadt a szeme a szakács magyar nevén. Bebátorkodott a konyhára, ahol találkozott is a fiatalemberrel. Összebarátkoztak, és külön, nekünk megsütötték ezt a szuper reggelit.

- Ezt nevezem! – szólt Péter részéről az elismerés.

- Ez még nem minden: ebédre pedig olyan frissen sültet készítenek a számunkra, amilyent szeretnénk. Azt kérte, hogy mielőbb juttassuk el hozzá az igényeinket. Már mondhatjátok is.

- Én cigánypecsenyét szeretnék burgonyával – adta le Klári a rendelést.

- És te Péter?

- Én is.

- Vera?

- Nekem is jó lesz a cigánypecsenye.

- Nagyszerű, négy cigánypecsenye rendel – jó pofizott István és telefonon bediktálta az igényeiket.

- A nemjóját! Nem ittunk kávét a reggeli előtt – szörnyülködött Péter.

- Hát ez rettenetes! – nevette el magát Vera – most mi lesz? Megisszuk azt a kávét reggeli után. Ennyire nagy kávéivó vagy?

- Igen, főleg amióta visszatértünk a civilizációba.

- Ott, persze nem volt kávétok, ugye?

- Jó sokáig volt, de egyszer csak kiürültek az üvegek. Utána egy ideig hiányzott, de megszoktuk. Mindent meg lehet szokni.

- Emlékszel Péter, hogy mi volt az ifjúkori nagy álmod? – kérdezte István.

- Volt néhány, de gondolom te, most a Yukon folyón való tutajos álmaimra gondolsz.

- Igen, arra. Sokszor órákig mesélted, hogy egyszer az életben szeretnél eljutni Alaszkába, és mi négyen végigcsorognánk egy tutajjal a Yukonon, és közben fognád Szöszi kezét. Most is el tudnál képzelni egy társas tutajozást?

- Minden további nélkül, persze nem ebben az évszakban, hanem akkor, amikor Alaszkában az év a kellemesebb arcát mutatja.

- Tehát nyáron, vagy ősszel.

- Igen.

- Szervezzük meg! Sajnos, a tavaly őszi kirándulás a ti légi balesetetek miatt elmaradt.

- Majd nyáron, nálunk, mindent megbeszélünk részletesen.

- Rendben. Látom, nagyon hazafelé húz a szívetek, meddig maradtok még Alaszkában?

- Szeretnénk már holnap repülőre szállni.

- Nagyon sajnáljuk, hogy nem jöttök velünk a farmunkra, de megértjük, hogy hiányzik a család – mondta István.

- A nyárra, ha lehetséges, hosszabb időre tervezzétek a magyarországi hazalátogatást, és akkor megszervezhetünk egy több hetes alaszkai kiruccanást is.

- Rendben van Peti, te pedig, mivel elnyerted Szöszi szívét, azon legyél, hogy a kezét is megkapd – adta férfiúi tanácsait István.

- Azon vagyok! – nevetett Péter. Ha addig élek is -, majd barátját félrevonva halkan, hogy a hölgyek meg ne hallják, folytatta: – a nagy tervem, ha persze Szöszi is úgy akarja, akkorra tervezném az esküvőnket, amikorra jöttök hozzánk.

- Miben sántikálsz? Csak nem én leszek a tanúd?

- De, bizony, feltéve, ha elfogadod.

- Mi az, hogy! Örömmel. Nagy kópé vagy te Peti barátom! Így biztosítottad be, hogy mindenképpen látogassunk meg benneteket. Tudtad, hogy ennek a kérésnek nem tudunk ellenállni.

- Meg se fordult a fejemben – nézett huncut szemekkel a vőlegény. Még folytatták volna titkolózós beszélgetésüket, ha Vera a szokásos cserfességével félbe nem szakítja őket:

- Mit suttogtok, csak nem bennünket tárgyaltok ki? – kérdezte, elvágva ezzel a két férfi társalgásának fonalát.

- A részleteket nyáron, otthon megbeszéljük – súgta Péter fülébe István, és feleségéhez lépett:

- Kiről, másról beszélgettünk volna édesem? Hát persze, hogy rólatok – kacsintott István a hölgyek felé. Tudod, drágám, ti vagytok nekünk a mindennapi és állandó beszédtémánk. Még a focit is megelőzitek. A „lányok” egy mosollyal honorálták a kedves szavakat.

A napjuk jókedvűen telt, még előkerült néhány emlék az iskolás korból, tanárokról, diáktársakról.

Másnap frissen ébredtek és együtt érkeztek a repülőtérre. Az Európába tartó gép indult korábban. Pisti és Vera hosszasan integettek a felemelkedő hófehér gépmadár után.

 

 

13. Újra otthon

 

Klári és Péter frankfurti átszállással érkezett Budapestre. A városközpontig egy taxival utaztak, itt azonban kettéváltak útjaik. Klári felszállt egy Szegedre tartó, Péter pedig egy Győrbe tartó autóbuszra. Mindkettőjük rohant haza a városába, a régen látott hozzátartozókhoz, ismerősökhöz. Családtagjaikat még Alaszkából értesítették szerencsés megmenekülésükről, a hazaérkezés után pedig kissé részletesebben is beszámoltak a közvetlen hozzátartozóknak. A kártérítésről szándékosan nem beszéltek.

Péter csodálkozva látta, hogy az udvarában, és kertjében nagy rend van. Valaki elvégezte az őszi és tavaszi munkálatokat. A virágoskertben már mutatkoztak a kora tavaszi virágok.

Ugyanez, a szemnek kellemes látvány fogadta fia, Peti háza körül is. Az első gondolata volt, hogy a ház lakóinak köszönhető a lelkiismeretes munka.

- Igen, apa, a ház lakói munkáját látod – vezette körül a kertben és az udvarban apját Peti. - Ősztől új lakói vannak a háznak. Hazajöttem és itthon találtam egy aránylag jól fizető állást. Keresek annyit, hogy tudom fizetni a rezsit és a bankkölcsönt.

- Marad pénzed hó végére?

- Egy kevéske marad, de nekem ennyi elegendő.

- Mikor költöztél haza?

- Októberben. A bérlők másik városba költöztek, én pedig úgy döntöttem, hogy nem adom ki tovább a házat, inkább a sarkamra állok és megpróbálom behozni, amit eddig elszúrtam az életemben.

- Nagyon jól gondoltad fiam. Mit szólnál, ha hamarosan a bátyád lenne a szomszédod?

- Nem tudom elképzelni, hogy ő kirepüljön anyu védőszárnyai alól.

- Pedig rá akarom hagyni a házam. Neked építettem egyet, ő pedig megkapja az enyémet.

- Ez még, nagyon remélem, hogy nem mostanában lesz! Még fiatal vagy.

- Nem is meghalni akarok, hanem elköltözni.

- Hová?

- Úgy néz ki, hogy Székesfehérvárra.

- Ez egy kicsit bonyolult nekem.

- Azt még nem említettem, hogy az alaszkai kalandot egy nagyon régi kedves ismerősömmel, az első szerelmemmel éltem át. Egy repülőn utaztunk, anélkül, hogy felismertük volna egymást. Már hetek teltek el a vadonban, amire rájöttünk a nagy titokra.

- Hozzá költözöl?

- Igen. A bátyád meg szokott látogatni?

- Az ősz óta, minden hétvégét itt töltötte, a kislányával együtt. Szóltam neki telefonon, hogy hazaérkeztél. Gondolom, hamarosan itt lesz.

- Nagyszerű, legalább meg tudjuk beszélni a továbbiakat.

Örömtől sugárzó arccal érkezett Péter nagyobbik fia, István. Már elsiratta az apját, amikor kapta a jó hírt: él az öreg. Alig tudta kivárni, hogy végre láthassák egymást.

- Hallottam, sokat segítesz az öcsédnek a ház körül – dicsérte meg a korábban kissé szertelen, néha gyerekesként viselkedő, elvált fiát.

- Most ő volt rászorulva, aztán majd, ha nekem kell valami segítség, akkor ő áll készenlétben.

- Ez így is van jól! – helyeselt Péter. Még mindig anyádnál laksz? – szögezte a kérdést a kávét szürcsölő gyereknek.

- Még igen. Még egy ideig, de ha újranősülök, már kicsi lesz anyu lakása. Tekintve, hogy az új barátja is befészkelte magát. Apu, nem lakhatnék nálad? – lepte meg a fia, kérdésével Pétert.

- Komolyan gondolod?

- A legkomolyabban.

- Mióta is tartod a kapcsolatot a barátnőddel?

- Már két éve, és most már szeretném bemutatni, mert ti még nem is találkoztatok.

- Mikor hozod el?

- Ha nem nagy gond, akkor holnap.

- Miért lenne gond? Inkább örülök neki.

- És te Peti, te mikor mutatod be a választottadat?

- Akár most is megtehetem, az előbb láttam, hogy éppen hazaért. Ő itt lakik velem.

- Előbb beszélgessünk még egy kicsit, aztán hívhatod a hölgyet - mondta Péter mosolyogva és Pisti fiának is előadta az elköltözéssel kapcsolatos tervét.

- Ne menj el apu, inkább költözzön ide a barátnőd. Rossz lesz, ha nem leszel a közelünkben.

- Fiúk, a telefonok és az internet világában nincs távolság. Az elmúlt időszakban jöttem rá, hogy Magyarország nagyon kicsi, néhány óra alatt bármelyik szegletébe eljuthat az ember. Gondoltok egyet, beültök az autóba és máris Fehérváron vagytok, vagy én itt, nálatok.

- Nekünk nincs autónk, és a jelenlegi helyzetet figyelembe véve, nem is lesz – válaszolta Pisti.

- Hány éves a jogosítványod fiam? – kérdezte Pistit az apja.

- Már több mint tíz.

- Mióta vezetsz a cégednél?

- Nyolc éve.

- Tehát már belejöttél a vezetésbe.

- Igen, már sok kilométer van mögöttem.

- Rendben van gyerekeim, akkor holnap kiválasztotok egy autót valamelyik szalonban, és megvesszük.

- Apu, ezt nem fogadhatjuk el! – tiltakozott Peti.

- Dehogynem, most, hogy látom, hogy megembereltétek magatokat, mindketten kaptok tőlem egy közepes kocsit. Úgy néz ki, hogy három napon belül elutazom Fehérvárra. Ma beszéltem Klárival. Neki is kell még ez a pár nap, hogy berendezkedjen, aztán megpróbáljuk együtt az életünket. Mármint, azt a kevés időt, ami még vissza van. Pisti fiam, te akár már ma ideköltözhetsz.

- Ma még nem, de a napokban mindenképpen. Ma találkám van a kedvesemmel – felelte a fiú.

- Hol találkoztok, itt a városban?

- Igen, egy presszóban, utána pedig moziba megyünk. Általában náluk szoktunk randizni, és egy ideig nálunk, mármint anyunál, de ez az utóbbi időben, a Józsi megjelenésével, nem a legelőnyösebb találkahely.

- Ha így áll a helyzet, akkor ne várjunk holnapig azzal a bemutatkozással. Hozd el a nagylányt még ma. Már akár indulhatsz is érte. Ez rád is vonatkozik Peti, legyen ma az ismerkedési est.

Egyetértetek?

- Igen! – felelték szinte egyszerre.

- Most van 3 óra, ha lehet, 6-ra legyetek itt! Megoldható?

- De még mennyire mondta Pisti, a nagyobbik.

Alighogy eltávoztak a fiúk, Klári hívta Pétert:

- Képzeld a lakást teljesen rendbe rakva hagyták itt a bérlők. Akár azonnal be lehet költözni. Várlak. A gyerekeim is elkísértek, de már visszamentek. Szeretném, ha a közeljövőben a családjaink is találkozhatnának.

- Holnapután indulok. Ma és holnap találkozom a gyerekeimmel és az unokáimmal. Bizonyára ők is örülnek egy kis összejövetelnek. Megbeszélem velük, és viszem magammal a válaszukat.

- Várlak – fejezte be Klári a beszélgetést.

Este, valamivel hat előtt megérkezett a két fiú, választottjaikkal, és Péter örömére az unokákat is magukkal hozták. A kicsik nem tudtak betelni réglátott nagyapjukkal. A leendő „asszonyok”, Peti élettársa Bea, és Pisti barátnője Kati, szemmel láthatóan jó viszonyban voltak a gyerekekkel. Hamar kiderült, hogy gyakran látogatják őket, és sok esetben hétvégeken velük vannak. Péter megkönnyebbült. Úgy érzékelte, hogy a gyerekeinél kezdenek rendben menni a dolgok. Most már lát esélyt, hogy a két fiú rendezze életét, és apaként gondoskodjanak a gyerekeikről.

- Fiúk, több ok miatt is kértem tőletek ezt a találkozót. Először is, szerettem volna megismerkedni a hölgyekkel. Másodsorban pedig szeretném megbeszélni veletek az elköltözésem részleteit.

- Nem maradhatnál mégis itthon apu? – kérdezte Pisti.

- Semmiképpen. Természetesen nem költözöm el, csak elutazom, arra a néhány évre, amit még remélhetek az élettől.

- Nem költözhetne inkább hozzád Klári? – érdeklődött Peti.

- Mi már eldöntöttük, Székesfehérváron fogunk élni, és higgyétek el mindenkinek ez lesz a legjobb. Ti is önálló életet élhettek és én is.  Holnap reggel megveszitek az autókat, és amikor csak tudtok, eljöttök hozzánk, és olyan is lesz, amikor mi látogatunk meg benneteket.

Peti, te hogy állsz a bankkölcsönöddel? Amíg nem voltam itthon, rendezted a számlákat?

- Valamit be kell vallanom, papa.

- Hallgatlak, ne kímélj! – válaszolta rosszat sejtve az öreg.

- A ház felét eladtam.

- Hogy, hogy eladtad?

- Úgy döntöttünk Beával, hogy hamarosan megházasodunk, és amikor megtudta, hogy több millió forint tartozásom van az épületre, felajánlotta, hogy kifizeti helyettem az adósságot.

Magyarul, a ház felét megvette tőlem, és adósság nélkül kezdődhet közös életünk.

- Példás cselekedet volt, és legalább mindenki igazán a sajátjában érezheti magát – dicsérte gyerekeit a papa.

- Tervezzük a lakás bebútorozását is, mert amikor Kriszti, a korábbi nejem kiköltözött, mindent magával vitt.

- Van már elképzelésetek a berendezéssel kapcsolatban?

- Igen, már kinéztük a két szobába is, és a napaliba is a nekünk tetsző bútorokat.

- Gondolom, sokba kerül.

- Nagyon sokba. Egy újabb hitelt kell felvennünk, de a fizetéseinkből ketten már ki tudjuk gazdálkodni.

Péter nem akart hinni a fülének. Az eddig eléggé link életet élő, szinte semmivel sem törődő fia, talán normális pályára állt. Vajon mi okozhatta ezt a gyökeres változást? Egyértelmű, hogy Bea keze van a dologban.

-Nagyon örülök, hogy jól alakulnak a dolgaitok. Arra gondoltam, hogy holnap, az autóvásárlásokat követően, elmehetnétek bútornézőbe is. Mindketten olyant választhattok, amilyen nektek és a kedveseiteknek tetszik. Természetesen minden helyiségbe, a padlótól a mennyezetig. Az én szobámat fenntartom magamnak, a másik kettő és a nappali berendezését rátok bízom, az egészet én fizetem – állt elő javaslatával az édesapa.

- Honnan van ilyen sok pénzed? – kérdezte csodálkozva Peti.

- Spóroltam egy kicsit - felelte a papa, aki a világért se árulta volna el, hogy nagyobb összeg van a számláján. Annyira még nem bízott a gyerekeiben. Idő kell, hogy bizonyítsanak.

Másnap szombat volt, és az unokák, Pisti kislánya és Peti kisfia nagyapjukkal töltötték az egész napot. Amíg a szülők válogattak az autók és a bútorok között, a papa elvitte a gyerekeket az állatkertbe. Étteremben ebédeltek és késő délután értek haza.

- Szép és jó autókat választottatok, és a bútorok is tetszenek – ismerte el a fiatalok ízlését Péter.

- Úgy könnyű válogatni, ha valaki fizeti helyettünk – szabadkozott Pisti.

- Mindenesetre jól választottatok. Mielőtt holnap elutaznék, nagyon szeretném, ha valamit az eszetekbe vésnétek: soha ne költekezzetek túl azon, mint, amennyit akadály és megterhelés nélkül elbírtok.

- Vagyis ne vegyünk fel kölcsönt, ha nem muszáj - egészítette ki Bea.

- Valahogy így – válaszolta Péter.

- Egyezik a véleményünk, Péter bácsi - nyugtatta meg leendő menye. Remélem, most már Peti is megértette, és szót fogad.

- Ne hagyd, hogy újra rossz útra térjen, kislányom!  Te is ügyelj Pistire! – fordult nagyobbik fia kedveséhez a papa.

- Rajtuk tartjuk a szemünket – ígérte meg Kati.

Péter a következő reggel nyugodt szívvel búcsúzott el gyerekeitől. Aggódott értük, de az életükben, az utóbbi hónapokban mutatkozó változások bizakodással töltötték el. Öreg autójával kiállt a garázsból. A kocsi a fiúk által beletett akkumulátorral azonnal indult. A papa, a letekert ablakon át kiszólt a fiainak:

-Vigyázzatok magatokra!  - és öreges tempóban elrobogott.

 

Utószó

 

Klári és Péter egykettőre berendezkedtek a fehérvári lakásban, amelyben csak rövid ideig laktak. Hamarosan átköltöztek egy közösen vásárolt, tetszetős, zöldövezeti kertes házba.

Az alaszkai kalandokat átélt szerzőpáros két hónap alatt papírra vetette a történetét. A kéziratot az Amerikában élő barátaiknak is megküldték, akik a júliusban történt látogatásukra már néhány angol nyelvű példánnyal érkeztek. Addigra már a hazai nyomtatás is elkészült.

Klári és Péter esküvőjét augusztusban tartották, amely István és Vera leleményességének köszönhetően, valóságos osztálytalálkozó is volt egyben. Az egykori, 30 fős osztályukból 22-en jelentek meg az esküvőn. Heten már Ede bácsi égi osztályába tartoznak. Gizi, Péter volt felesége, dísztáviratban kívánt sok boldogságot, a négy évtized késéssel egymásra talált párnak.

Ősszel a négy jó barát együtt indult az egyhónaposra tervezett alaszkai turnéjukra.

 

Siófok, 2016. augusztus 31.

 

Dudás Károly

 

A fotókat Marika Halmos Alaszkában készítette.