A régi Kiliti csárda

Lent a völgyben, a kis patak partján,
Amerre a megfáradt nap lehull,
Országút szélén, a kertek alján,
Szalmatetővel, vályogház lapult.

Körötte, a zöldpázsitú réten,
Kamilla erdő, ringó margarét.
Nincs épület, ledöntötték régen,
Falát évszázad hordta szerteszét.

Boldog idők járhattak itt egykor,
A gólya lepte kémények alatt,
Ember fia sem gondolta akkor,
Hogy a háznak csak emléke marad.

Itt, a múltban vigalom tanyázott,

Pislákoló, csöpp ablakok mögött.

Öreg zenész citeráján játszott,

A bú ilyenkor messze költözött.

Ott a réten, a kis patak partján,
Amerre a megfáradt nap leszállt,

Országút szélén, a kertek alján,
Hajdanán egy büszke csárda állt.

De hová tűnt? Senki nem tud róla.

Lebontották? Tűz martaléka lett?

Múltba veszett, nem szól róla nóta,

Pontos helyét nem tudja senki sem!

A kiliti két Tiborcz

Amit most elmesélek, még a múlt század hatvanas éveiben játszódott, abban az időben, amikor Kilitire Katona József drámaírónk méltán irigykedhetett volna. Nekünk, ennek a kis poros falu lakóinak, egyszerre kettő Tiborczunk is volt, a Bánk bánba pedig csak egy adatott meg. Nekünk jutott az Új sorra, - Tiborcz Dezső bácsi - aki naphosszat mérte öreg kocsmájában a Balatoni és Kinizsi sört a szomjas vendégeknek, és a másik - doktor Tiborcz István legendás orvosunk - aki gyógyító tudománya mellett szókimondásáról volt híres. Tehát – foglalkozásukat tekintve – mindketten a falu jó közérzetén munkálkodtak.

Abban az időben gyakran lehetett hasonló beszélgetéseket hallani a kiliti portákon:

-Hová öltözködsz apjuk?

-Be kell ugranom a Tiborczhoz, nagyon sajog a fogam, kérek rá valamit.

Hát persze, hogy a Csepel, vagy a Toldi bicikli ilyenkor az Új sor felé – Dezső bácsi hangulatjavítójának – vette az irányt.

Ódon épület volt, a korábbi Tollár vendéglő, sok eseményt látott. Egyike volt a falu kettő kocsmájának. Az utcáról a söntésbe lépett a vendég, ahol a pulton előre elkészített korsókban ülepedett a hab. Volt ott a tálcán néhány darab söröspohár is, de azt igazából senki sem tudta megmondani, hogy utoljára mikor ittak belőlük sört. A kiliti férfiember a féllitereshez nyúlt, ha szomjazott.

A söntésből nyílott a bálterem, amelyben olyan fergeteges táncos mulatságokat rendeztek, hogy a muzsikaszó gyakran még Ságvárig is elhallatszott. A régi időkben e falak között még színdarabokat is játszottak lelkes műkedvelők. A bálterem nappal pedig a rexezők és a kártyások tanyája volt, ahol tízfilléres, vagy forintos alapon folytak a nagy csaták, és a legények, vagy a családapák idejük egy részét itt töltötték. Tehát, amikor az „apjuk” otthon azt mondta az „anyjuknak”, hogy sajog a foga, be kell menni a Tiborchoz, nem füllentett, mert valóban oda igyekezett, csak nem a doktorhoz, hanem a kocsmároshoz.

Egyszer azonban az történt, hogy az egyik férfinak valóban rendetlenkedett a foga. Először csak sajgott, aztán szurkálást érzett, végül pedig elkezdett – kis szünetekkel – fájni. Elindult Tiborcz doktor rendelője felé, de amint meglátta az épület falán a vöröskeresztet, egyszeriben meggyógyult.

-Hát én már ide be nem megyek, ha egyszer kiállt a fájás a fogamból, Isten őrizz, hogy hozzányúljon az öreg, – gondolta, - és  a bicikli elejét máris hazafelé fordította. Kilitin nagyon jó helyekre építették a kocsmákat, akarva-akaratlan a szegény halandó vagy a Villányiék, vagy a Tiborczék vendéglőjébe volt „kénytelen” belebotlani. Igaz ehhez a véletlenhez, azért néha jó pár utcát el kellett térni az eredeti útiránytól. Ez történt szegény, a fogával nyüglődő emberrel is, akinek ugyan megszűnt a fogfájása, de hát valamivel azért fertőtleníteni kellene, ezért betért Tiborcz Dezső kocsmájába. Bátran ment be, mert, a vendéglő falán nem volt vöröskeresztes tábla, és ebben az intézményben az őt fogadó fehérköpenyes – Tiborcz névre hallgató – úr, nem fogóval várja, hanem egészen más dolgokkal. Emberünk, amint betért a söntésbe, máris leadta a rendelést:

-Dezső bácsi, fél szilvát kérek, az erősebbikből, mert egy kicsit meg kellene ijeszteni a fogamat. Most voltam a névrokonánál, de a halál vize is kivert, amint a rendelőhöz értem, nem mertem bemenni… most meg újra kezd fájni.

-A foggal nem szabad játszani, forduljon inkább a doktor úrhoz, erre a problémára csak ő tud megoldást, a pálinka csak rövid ideig segít a baján, - felelte a vendéglős, és telelöttyintette a féldecis poharat, amit a fogfájós vendég két korttyal eltüntetett a svájcisapka alá.

-Borítsa meg még egyszer,- mutatott a pohárra,- és amikor teljesült kívánsága, máris engedte lefelé, a másik után. Egy jó darabig csökkentette is fájdalmát a szesz zsibbasztó hatása, de aztán az első belenyilallást követte a többi, és most jött el az idő, hogy elátkozza magát, amiért nem a másik Tiborczhoz tért be inkább. Belépett a nagyterembe, ráborult az ajtóval szembeni asztalra, arcát tenyerébe temette és néha felnyögött fájdalmában. Nem láthatta, de talán nem is hallhatta, hogy a kocsma előtt fékezett egy autó és a megálló 407-es Moszkvicsból annak vezetője, egyenesen a kocsmároshoz ment, üdvözölték egymást, kicsit elbeszélgettek, majd a jövevény kicserélte üres szódásüvegeit töltöttekre. Máskor is megesett, hogy Tiborcz doktor meglátogatta a névrokonát, ha éppen útba esett a „hivatal”. Már éppen indulni készült, amikor a nagyterembe bepillantva meglátta az asztalra boruló, fájdalomtól nyöszörgő férfit. Odalépett hozzá és megkérdezte:

-Mi történt fiatalember? – a férfi felemelte a fejét és a kíntól elcsukló hangon szakadt ki belőle a panasz:

Doktor úr, nagyon fáj a fogam,- és a fájdalomtól ömlött szeméből a könny.

- Na, várj csak, mindjárt megvizsgálom, csak előbb behozom a táskámat, - mondta a doki. Térült-fordult, és máris az asztalon volt a táska,

- Mutasd azt a fogat! – mondta az orvos. A férfi hátrahajtotta fejét, száját nagyra nyitva hagyta, hogy megkocogtassa a fogát.

-Ez fáj? – kérdezte, és a szerencsétlen ember agyán a kérdés és a válasz közötti rövid időben valami olyasmi villant át, hogy – akkor én most hol vagyok, Tiborcz István rendelőjében vagy Tiborcz Dezső vendéglőjében? – Amint ezen gondolkodott, egy nagy reccsenést hallott, és egy fogót látott a szeme előtt, egy irdatlan nagy, gyökerestől kitépett foggal. Kérdezte volna, de nem tudta, mert már az orvos nyomta is a kihúzott fog helyére a gézt, közben további útmutatást adott a gyötrődéstől megszabadított „páciensnek”:

-Tíz perc múlva kiköpheted a tampont, aztán Dezső bácsinál bedobhatsz egy felest, majd hazamész és lefekszel egy-két órát, utána kutya bajod lesz, csak egy darabig még fáj a helye. Most ne vegyél be fájdalomcsillapítót, mert a sok szeszre nem szabad.  Holnap pedig bejössz a rendelésemre, megnézzük a fogad helyét! Megértetted?

A beteg a szemével jelezte, hogy igen. Nagyon kifárasztotta ez az érzéstelenítő nélküli foghúzás, és még mindig nem tudta felfogni, hogy mi történt vele:

-De, hát én nem mentem be a rendelőbe, leléptem onnan, mint egy gyáva nyúl. Akkor most mi a fene történt? Itt vagyok a Tiborcz kocsmában, ahol Tiborcz doktor éppen most húzta ki a fogamat, úgy hogy az érzéstelenítést és fertőtlenítést az öreg vendéglős intézte,- kisüstivel. Ebbe bele kell bolondulni! – szálltak a kapatos, sajgó arcú ember gondolatai. A körülötte lévő haverok pedig nyugtatni akarták, mondták a magukét, de sehogy se állt össze a kép.

Otthon az asszony már kezdett izgulni, hogy férjeura hosszú ideje távol van.

-Mi történhetett vele, csak nem esett valami baja az orvoshoz menet? – morfondírozott magában, és elindult a férje után az orvosi rendelő felé. Az úton találkozott egy ismerőssel, aki – jó akaróan – felvilágosította, hogy a Tiborcz Dezső kocsmájában kell keresni az „eltévedt” férjet. A fiatalasszony korábbi aggódása indulattá, aztán haraggá változott, és ebben a felbőszült állapotban lépett be a kocsma ajtaján.

-Hol van? – kérdezte a söntésben üldögélő emberektől.

-Ott üldögél a nagyteremben, de már jól van,- felelte az egyik.

-Miért, mi történt vele?

-Te nem is tudod Juliska?  Most húzta ki a fogát a Tiborcz, - és egymás szavába vágva próbálták elmesélni a feleségnek, hogy ott, annál az asztalnál, amelyiknél üldögél, a Tiborcz kihúzta a fogát a férjének.

-Elmentek a jó fenébe,- adta meg a választ az asszonyka, ezzel azt is elárulva, hogy semmit sem értett meg az elmondottakból,- a Dezső bácsi húzta ki az emberem fogát?

-Dehogy a Dezső bácsi! A doktor úr.

-Na, ez még nagyobb mese,- de ekkor már „ura” kinyitott szájába kémlelve megállapította, hogy valóban egy frissen kihúzott fog helye tátong az italtól bűzlő szájüregben. Jobbnak látta Dezső bácsihoz fordulni, aki tüzetesen elmondta, hogy mi történt.

A beteg fogától megszabadult fiatalember feleségével hazaballagott, az egyik vendég pedig javasolta a kocsmárosnak, hogy a következő naptól az orvosi rendelő egyik sarkában mérjen szeszesitalt. Mondván, ha már Tiborcz doktor rendelhet a vendéglőben, akkor ő miért nem szolgálhatja ki az embereket a rendelőben?

Horváth Pista a Kiliti Csárdában

A Kiliti Új soron, a mai Honvéd utcában, áll egy valamikor szebb napokat látott épület, a Kiliti Csárda. 

Több neve is volt, ennek a hajdanában vendégcsalogató „közösségi” háznak. Mozsár vendéglő, majd Tiborcz kocsmaként fogadta a vendégeket, egy- egy pohár borra, sörre.

Valamikor hét utcára szóló bálokat tartottak az ódon falak között. Egy időben a református legény – és leány egylet színi előadásainak is otthont adott. Pezsgő élet folyt itt. Ősszel szüreti bál, majd farsangi bálok, batyus bálok és különféle zenés esték szórakoztatták nagyapáinkat, apáinkat.

A hatvanas években „Kiliti Csárda” néven átépítették, tetszetős éttermet alakítottak ki. Lelkes és nagy szakértelemmel felvértezett vendéglősök vezették: Csáti Bertalan, Majoros János, Tóth László, Gelencsér György és neje neve egyet jelent a csárda történetével.

A csárdában tartották a kiliti diákok az évzáró banketteket, osztálytalálkozókat. Sok fiatal pár itt tartotta esküvői vacsoráját. Iskolások teadélutánjaikat rendezték a hangulatos, otthonos vendéglőben.

Nagy eseménynek számított, amikor neves művészek műsoros estet rendeztek a nagy teremben. Ilyenkor a vendéglősök feldíszítették a falakat, még hangulatosabbá tették az egyébként is tetszetős csárdát.

Hol van már az az idő, amikor neves színészek, énekesek, sportolók látogattak hozzánk, maradandó műsoraikkal, élménybeszámolóikkal.

Kedves szomszédunktól Mónos Istvánnétól, Margit nénitől hallottam az alábbi, a Csárdával kapcsolatos visszaemlékezést:

--Akkoriban történt, amikor az Alföldről a Balaton partjára költöztünk családommal. A csodálatos Alföldről a gyönyörű Balaton partjára. Ekkor még nem Kilitin, hanem Siófokon telepedtünk le. Sokszor megfordultunk azonban ebben a barátságos kis „faluban”, több alkalommal ellátogattunk a Kiliti Csárdába, néha csak a kikapcsolódás reményében, néhányszor azonban az itt rendezett műsoros estek vendégeiként.

Pontosan már nem is emlékszem, hogy melyik évben történt, amikor a kor nagy cigánydal énekese Horváth Pista volt a várva – várt vendég.

A közönség izgatottan várta a neves előadóművészt, aki a tőle megszokott eleganciával, könnyedséggel „felröppent” a Gelencsér Gyuriék által felállított kis dobogóra, amely nekünk egy nagy színpadnál is többet jelentett.

Az énekes közelében lévő asztalnál sikerült helyet foglalnunk drága, azóta már elhunyt férjemmel. Magával ragadott bennünket ez a szép, igazi cigányzene, ezzel a nagy énekes egyéniséggel, a hamísíthatatlan, ízes alföldi tájszólásával.

Néztük Horváth Pistát, közben észrevettük, hogy ő is többször ránk pillantott. Kacsintott egyet felénk, elnevettem magam, és olyan dolog történt, amely egy hatalmas vastapsot eredményezett a vendégek részéről.

- Mi történt?

- Pista odarohant hozzám, kezében a mikrofonnal, abba belekiabálva:

- Margit, Te mit keresel itt?

- Itt lakom Pista.

- Hát nem Kunhegyesen?

Közben még közelebb jött hozzám, adott két oldalról egy-egy puszit, megölelgette a férjemet, visszalibbent a színpadra és még nagyobb energiával és még csengőbb, gyönyörű tiszántúli kiejtésével folytatta műsorát.

A következő számot valahogy így konferálta fel:

--Ezt a dalt Fekete Margitkának ajánlom, annak a mosolygós asszonynak, aki férjével itt ül az első asztalnál. Gyakran tartózkodtam nagyanyámnál Kunhegyesen, egymás közelében laktunk, és még mindig érzem annak a zsíros kenyérnek az ízét, amit Margitkáék szülői házában ettünk.

A dalt csak nekem énekelte. Lopva körülnéztem és úgy láttam nem csak a nagy énekes és gyerekkori játszótársának a szeme úszott könnyben, hanem azé a sok-sok kiliti emberé is, akik azonnal átérezték ezt a nem mindennapi történetet.

Talán ekkor határozhattam el magamban, hogy egyszer majd Kilitire költözünk.

(A történetet tollba mondta: Mónos Istvánné)

Mikor van Ferenc nap?

Valamikor a hatvanas évek Kilitijében a férfiember egészen másként töltötte szabadidejét, mint az utána következő bonyolult évtizedekben. Vasárnap, aki valamennyire értett a focihoz, vagy azt hitte, hogy egy fikarcnyit konyít hozzá, a vásártéri focipályán bíztatta a falu csapatát, és együtt örült a győzelemnek vagy együtt szomorkodott a vereség miatt. Történhetett akár az egyik, akár a másik eset, a hazafelé vezető út kötelezően megszakadt a Tiborcz kocsmánál. Ide előírás szerint betért a lelkes szurkolói tábor. Így tett azon a májusi napon is a csapatuk győzelmi mámorában osztozó és közben megszomjazó futballnak hódoló kiliti - fiatal és éltesebb korú férfiú - legény, családapa és nagyapa. Iszogattak, majd gyufaszálra ultiztak, de egyszer csak véget ért a délután és bárhogy próbálták lelassítani az időt, az este is.

Egy kisebb társaság, amelynek tagjai édesapám, valamint Hochberger József, Baksa József, Buczkó György és még páran, biciklijük első kerekét a hazafelé vezető irányba állították, amikor az öreg Buczkó megszólalt:

- Gyerekek, akkor jövő vasárnap a pályán találkozunk! - A többiek már majdnem helyeseltek, amikor Baksa bácsi közbeszólt:

- Találkozhatunk a pályán, ha gondoljátok, de akkor labdát is hozzatok, mert ekkor meccs nem lesz!

- Akkor most mi van? – kérdezte, Hoci bácsi. Ide, Dezső bácsi hivatalába azért el tudunk jönni néhány ulti csörtére!

- Valamit meg kellene ünnepelni! – vetette fel Buczkó Gyuri bácsi – esetleg valakinek a névnapját és akkor otthon az asszonyok is könnyebben beletörődnek a kiruccanásunkba, mintha csak azt mondanánk nekik, hogy elszaladunk a „Tiborczhoz”.

- Józsefből van köztünk több is, tartsunk József napot! – szólt közbe naivan édesapám.

- Nem jó, mert a fehérnépek tudják, hogy annak márciusban van az ideje.

- Tartsunk Ferenc napot! – indítványozta Hoci bácsi - és mielőtt megkérdeznétek, hogy miért erre a névre gondoltam, el is mondom: ma Szőke Ferit a postásunkat nem láttam a meccsen.

- Tényleg ám, a Ferit én se láttam! Mi lehet vele, csak nincs valami baj, hogy nem volt ott a pályán? – aggódott a kis társaság minden egyes tagja, de megegyeztek, hogy a következő vasárnap a Tiborcz vendéglőben Ferenc napot tartanak, és Feri bácsit erről apám fogja értesíteni. Az öreg kiértesítése meg is történt, de adódott egy előre nem látott bökkenő. Feri bácsi a feleségének nem mondhatta, hogy Ferenc napot megy ünnepelni, mert Rozika néni nagyon furcsán nézett volna rá, így, hát kénytelen volt mást kitalálni az ünneplés okaként.

Elérkezett a „Ferenc nap”, ami annyira jól sikerült, hogy elhatározták, minden hónap első vasárnapján megismétlik, de már nem a Tiborczéknál, hanem Hoci bácsi pincéjénél.

Hosszú évekig Kilitin folyamatosan minden hónapban volt egy Ferenc nap, de olyan is előfordult, hogy Hoci bácsi szándékosan összekeverte a naptárt, olyankor sűrűbben köszöntötték meg Szőke Feri bácsit.