A jódi török templom legendája

1. A jódi török templom

Kisgyerekkoromtól vonzott a mondák és mesék világa. Lenyűgözött az az őserő, amely előtört a régi történetekből, és megragadott „a megtörtént és a kitalált” mesteri keveredése. Az olyan mesék voltak rám igazán nagy hatással, amelyekről el tudtam képzelni, hogy akár valóban megtörténhettek, kiváltképp, amikor ezeket nagyapámtól hallhattam. Gyakran kísértem el a papát a jódi oldalban lévő szőlőjéhez. Előfordult, hogy a régi jódi úton mentünk, és ilyenkor mesélt nekem. Gyalogosan haladtunk, beletelt egy órába is, mire kiértünk a sok mindent megért gémeskúthoz, ahonnan már látszott az a „300 négyszögöl”, a rajt’ sorjázó otellóval és nohával, a szegény falusi család megélhetésének kiegészítőivel. Visszatérő meséje volt a drága öregnek egy – a múlt ködébe veszett történet - a jódi „törökhagyás” legendája, amelyet ő úgy adott tovább, ahogy azt valamikor a nagyapjától hallotta a régi, hosszú téli estéken, a rakott tűzhely mellett, kukoricamorzsolás vagy diótörés közben. Hogy is szól ez a szomorú történet? Szinte látom magam előtt az öreg mesemondót, amint megpödri picinyke, ősz bajszát, keresi a hatásos szavakat, amelyekkel lassan elindítja az unokát a múltba, a valóság és a fantázia édesen összehangolt, izgalmas világába. Sokat mesélt nekem annak idején a nagyapám. Főként az eredetmeséi hatottak rám: azok a többségében falusi, pusztai szántó-vető és pásztoremberek által terjesztett, a hosszú téli éjszakákon szájról-szájra szálló, régi eseményeket, jelenségeket megelevenítő történetek, amelyekben az emberek azt szerették volna megmagyarázni, hogy honnan jöttünk, hogyan keletkezett a környezetünk, mi volt lakóhelyünkön a múltban, hová tűntek régi építményeink. A múltbéli utazásra mindig ugyanazzal a mondattal indított el: „Valahogy úgy volt, hogy…”- és a kezdetben döcögősen induló, a több évszázadnyit visszautazó szekér egyre nagyobb sebességre kapcsolt,  és máris megérkeztünk az 1500-as évek közepének Magyarországára. Ott álltunk egy kis falu temploma előtt Kiliti és Töreki között. Ennek a kis jobbágyfalunak a neve ugyanaz volt, mint ma ennek a lakatlan, enyhén kiemelkedő, majd völgyben, dombban folytatódó tájnak: Jód. Idézzük fel a jódi templom legendáját, amely „valahogy úgy volt, hogy…”:
Amikor a török szultán százezres seregével rázúdult hazánkra, elfoglalta a Balaton környéki falvakat is. Özönlött a hatalmas ellenséges embertömeg, és mindent elsöpört, ami az útjába került. Mindenkit lekaszaboltak, aki ellenállt nekik, de a békés lakosság körében is kegyetlen mészárlást végeztek. A fiatal fiúkat és lányokat rabszíjra fűzték, és Törökországba hurcolták, az életerős férfiakat pedig dolgoztatták, ameddig erejük el nem hagyta szegény párákat. Bújt a szegény magyar, ahová csak lehetett: barlangokba, erdők sűrűjébe, mocsarak, lápok belsejébe, ahol ideig-óráig lehetett csak elrejtőzni a kegyetlen idegen fegyveresek elől. A Balatontól délre eső területeket az ellenség könnyedén elérte, mert itt nem voltak olyan várak, amelyek megállíthatták volna. Szigetvár eleste után szabaddá vált az út, özönlött a hatalmas had. Kilitin, Törekin és Jódon – a többi kis faluhoz hasonlóan – ellenállás nélkül átvonultak, és közben minden házat felégettek. Hamarosan kiépítették saját helyi közigazgatásukat,  hatalmuk alá hajtották az  életben maradt lakosságot. Szenvedett a nép, az endrédi naihé (közigazgatási központ) adószedői rendre elvitték a termés nagy részét, csak a létfenntartáshoz szükséges mennyiséget hagyták meg a szegény embereknek, azt is csak azért, hogy további adóikból még jobban gazdagodjon az oszmán birodalom. A törökök idővel rájöttek, hogy nem kell megölni a legyőzött magyarokat, hanem ha igába hajtják a fiatal, életerős férfiakat és nőket, azok nekik hozzák a hasznot, és tovább fényesedik a padisah birodalma. Hajnaltól napestig dolgoztatták nyomorult ősapáinkat a „kontyosok”, és gyakran megesett, hogy a fáradtabb férfiakat engedetlenség címén megkorbácsolták. A falu templomát, amely a környéken a legtekintélyesebb építmény volt,  nem rombolta le a török. Babonából, félelemből tette-e, hogy megkegyelmezett a keresztény szentélynek, nem tudni. A templom állt a helyén, ami a helybelieknek némi reményt jelentett: egyszer talán eljön a szabadulás az idegen elnyomás alól. Ez azonban 150 évig váratott magára. Addig is  a vad muzulmán nép igyekezett kiirtani a keresztény hitet az emberekből, szerette volna, ha az ő istenüket imádják. Még ha fizikailag sikerült is megtörni a Jézusban hívő magyarokat, a lelküket nem tudta elvenni a török szultán. Ezzel a keresztény lélekkel, és az abba beleacélosodó hittel tudták csak átvészelni azt a kegyetlen másfél évszázadot őseink.

A jódi templom ajtaja zárva volt a magyarok előtt. Ők pedig egyre csak sóvárogtak, hogy leborulhassanak az oltár elé, elmondhassanak egy-egy imát. Történt, hogy egy török főméltóság a faluba látogatott. A helybéliek öreg bírójuk vezetésével kéréssel fordultak hozzá:
- Nagyságos úr, nagy a te hatalmad! Arra kérünk, tedd lehetővé, hogy hetente egy alkalommal – vasárnap – hadd mehessünk be a templomunkba, és engedd meg, hogy ott a mi szent oltárunk előtt mondhassunk imát a mi Istenünkhöz. Meglásd, a népnek jobb kedve támad, ezáltal a dolgukat is serényebben végzik. Ha a hitünket gyakorolhatjuk, visszanyerjük régi munkabírásunkat. Kérünk, gyakorold végtelen jóságodat és emberségedet!

A főúr nagy haragra gerjedt, szitkozódni kezdett, majd az öreg bírót ott nyomban megkorbácsoltatta. Aztán csak megenyhült a hangja, és így szólt a megrémült küldöttséghez:
- Istenetekhez vágyakoztok? Rendben van, megkapjátok. Vasárnap kinyittatom előttetek a templomotok ajtaját, és imádkozhattok a ti Jézusotokhoz. Először az öregek és a betegek a bíró vezetésével, aztán majd a többit meglátjuk. Így döntöttem! – zárta le a török főmufti az amúgy is rövidre szabott beszédet.

A jódi emberek pedig számolgatták, hogy mennyit kell még vasárnapig aludni, hogy végre, sok-sok év kényszerű kihagyás után beléphessenek abba a szentélybe, amelyben valamikor keresztelték őket, ahol áldoztak, gyóntak, misét hallgattak, és együtt imádkoztak szeretett Jézusukhoz. Nagy izgalommal várták a vasárnapot, amely aztán… elérkezett. A török katonák sorfala között haladtak a templomhoz, ahol egy tiszt kiválogatta az öreg férfiakat és asszonyokat, a betegeket, erőtleneket.

- Először ők mehetnek be, aztán ha már úgy érzik, hogy nekik elég volt az imából, s kijöttek, mehetnek a többiek - és rámutatott a külön csoportba állított fiatal férfiakra, nőkre és gyerekekre.

Az idősek bevonultak a templomba, ahol már nem volt a helyén az oltár, nem voltak már bent a padok, azokat a törökök elvitték, csak a puszta falak voltak.
- Nem baj emberek, Jézus urunk előtt úgy sem illene leülnünk, ezért a padok nem fontosak, az oltár, akárcsak Istenünk, pedig itt van a szívünkben. Térdeljünk most le, és engedjétek meg, hogy hadd helyettesítsem mártír papunkat, és imádkozzunk együtt az elesettek és a szenvedők lelki üdvéért! – mondta a bíró, és a bent lévők  halkan mormolni kezdték imájukat.

Ezalatt odakint, a falakon kívül furcsa és ijesztő dolgok voltak készülőben. A fiatalabb magyarokat az időközben megsokasodó török katonák hátrább terelték, a templom ajtaját kívülről lereteszelték, és a közelben lévő, már jó előre odakészített  szalmaboglyákat egészen a templom félig fából készült faláig hordták. A kint sakkban tartott magyarok sikoltozni, jajveszékelni kezdtek, amikor felfogták, hogy mire készül ez a rettenetes, kegyetlen ellenség. A fiatal férfiak közül többen próbáltak kitörni az őket őrző törökök gyűrűjéből, hogy megakadályozzák lelketlen tervük végrehajtását, de a túlerőben lévő szpáhik lekaszabolták őket. Aztán meggyújtották a szalmát… Amikor a bezárt emberek megértették a kinti hangokból, majd a tűz ropogásából, hogy milyen halált szántak nekik, leborultak a földre, és egészen addig imádkoztak, amíg a füst vagy a tűz végzett velük. A templom a bent lévő emberekkel együtt a tűz martaléka lett.

Nagyapám, amint a történet végére ért, tartott egy kis szünetet, majd így folytatta:
- Azt beszélik, hogy itt, a templom maradványai fölött a csillagok fényesebben ragyognak, mint máshol.

 Én már meggyőződtem róla, ezek a csillagok valóban fényesebben ragyognak. Fényük áthatol felhőkön, éjszakákon, nehéz korok sötétjén, és bevilágítja lelkünket.

Dudás Károly 

...folytatása következik...