Édesapám/ Szávocskin Nikita/ halála

Írta: Gróf Antal

Először az életéről írok, hiszen a halálban az élet elvesztése a fájdalmas.

Apám erős, magas ember volt. Gesztenyebarna hajú, kékszemű és világosbarna bajuszú volt. Tekintete jóságos, de ugyanakkor kemény, parancsoló volt. Egy szavára ugrottunk, ha valamit mondott. Kétszer nem szeretett beszélni. Nem vert bennünket, mégis félően tiszteltük, mi több, rajongva szerettük. Ritkán káromkodott és akkor sem csúnyán. Csak a hang éléből érződött, hogy most már fogytán a türelme. És amilyen jó, lágyszívű, segítőkész volt, ugyanolyan kemény tudott lenni, ha úgy jött a sora.

Télen kamásniban járt. Ez egy erős bőrből készült, a lábszárra tehető és végig fűzős alkalmatosság volt. Tulajdonképpen a csizmaszárat helyettesítette. A hóban nagyokat lépett, alig tudtam utána menni. Nyáron bakancs és pantalló volt a viselete.

Mindig csodálattal töltött el, amikor az emberek között láttam erős, nagy termetét. Munkatársai szerették, mert vidám, jókedvű és jó, dolgos ember volt. Nemigen akadt párja, aki vele versenyt tudott dolgozni. Egyszer a malomban felvett a vállára egy zsák lisztet és még rátettek egy zsákot, úgy 20-30 kiló körülit. Így a kettőt hazahozta a vállán, körülbelül másfél kilométerre laktunk a malomtól.

Ötven éves volt az Apám. Jó középkorú, inkább fiatalos, erős ember benyomását keltette. Ezért a halála nemcsak a család részére, de az ismerősök részére is lesújtó volt.

Történt, hogy 1938. július 2-án hajnalban fél négy tájban a két bátyámmal együtt elmentek a Veszprémi Káptalan birtokára aratni, csakúgy, mint máskor. Én ezen a tavaszon jártam ki a hatodik osztályt. Édesanyám és én az otthoni munkát végeztük napközben. Legtöbbször az ebédet én vittem a mezőre Édesapámék után. Délután pedig mentem Siófokra az újságért és azt széthordtam az előfizetőknek. Ezen a napon is én vittem az ebédet. Egy kicsit késtem, talán öt percet. Már a többi aratók ettek, amikor odaértem. A keresztnél búzát arattak. Amikor odaértem a testvéreimhez, ők szomorúan ültek egymás mellett, de nem láttam az Apámat.

Kérdeztem, hol van Édesapám? Azt válaszolták, itt fekszik a fa alatt. Én letettem a kosarat és mindjárt odamentem hozzá. Leguggoltam és látva az állapotát, riadtan szólítottam: Édesapám! Ő ekkor az élet utolsó erejével próbált felnézni és szólni, de nem tudott. Csak a szája mozgott és a szeme már nem volt kék, csak szürkés. Az ajka és az álla szederjes volt. Elkiáltottam magam: meghal Édesapám! És elkezdtem futni a falu felé. Ahogy szaladtam, a fiatalabb bátyám is futott utánam. Annyit lassítottam, hogy a faluig érjen el. Futás közben megbeszéltük, hogy ő menjen orvosért, én pedig haza. Megpróbálok valamilyen fogatot szerezni, hogy hazahozzuk Édesapámat. Rettenetesen féltem. Féltettem Apámat. Hisz felismertem a halált. Az anyám nem vette komolyan a bajt. Hiszen csak annyit mondtam, hogy Apánk rosszul van. Nem mondtam, hogy mennyire. Közben találtam egy lovas kocsit, amivel elmentek, hogy hazahozzák Apámat, én meg otthon maradtam. Pár perc múlva kerékpárral jött a Lics Pista és a kapun beszólt: Szávocskin néni ne ijedjen meg, meghalt a Nikita bácsi! Bennem összedőlt a világ. Úgy éreztem, hogy örökre elvesztettem mindent. 

Az anyámat a szomszédasszonyok támogatták. Az öcsém akkor még két éves volt! Őt fogtam az ölemben és csendesen folyt a könnyem. Aztán egy idő után megállt egy uradalmi szekér a kapu előtt és szalmán feküdt a halott Apám. Négy ember hozta be a házba. Ma is előttem van a kép, ahogy vitték. Nagy szalmaszálak lógtak ide-oda róla.

A hátsó szobába tették ágyra. Az volt a rögtönzött ravatal. Letakarták és oda nem volt szabad bemenni. Én azt tudtam, hogy a halálból visszajönni nem lehet. De az Apám iránti szeretet, a végtelen bizalom azt a hite adta, hogy hátha most az egyszer, „akár még a csoda folytán is”, de felébred az Apám. Ezért, ha nem figyeltek rám, bementem az Apámhoz. Kitakarta és figyeltem, hátha megmozdul. A szomszédok mindig kivittek onnét. Sajnos nem mozdult meg. Bármilyen erős volt is az Apám, a halál mindenkinél erősebb. Amikor eltemettük, utána még évek múlva is álmodtam, hogy Apám kijött a sírból és hazajött. De még az álmom is kegyetlen volt, mert amikor eléje szaladtam és megszólítottam, mindig felébredtem. Még álmomban sem lehettem boldog.

Így azután ettem az élet keserű kenyerét. Éltem az egyszerű, szegény gyerekek életét. Ahogy nőttem, mindig jobban rendeződött a sorsom, de az Apámat nem pótolta semmi és senki. Még most is sajnálom, hogy olyan korán meghalt. De nem magamat sajnálom, hanem Őt. Nem láthatta, hogy a gyermekei hogyan boldogulnak felnőtt korukban. Nem érhette meg, hogy az unokái körül ugrálhassák.

A halál oka: napszúrás!

Annyi ember közül nem akadt senki, aki gondolt volna arra, hogy időben orvosért menjen. Az ok nem a nemtörődömség volt, hanem a tudatlanság. Akkor az emberek még törődtek egymással, de senki nem gondolt arra, hogy ilyen nagy a baj. Ezért jutott az a szörnyű dolog az életben nekem, hogy én láttam meg a halál küszöbén a Drága jó Édesapámat.