Rendőrőrs a parton 10 - 11 - 12.

Vezessen maga, ha jobban tud

Volt idő, amikor státusz szimbólumnak számított bekerülni a közlekedésrendészet állományába. Az egyenruhások – egymás közt, viccesen – magasabb egységnek nevezték a fehérsapkás, fehérderékszíjas kollégákat. Az elnevezésnek természetesen alapja is volt: ez a csapat a kapitányság épületében egy emelettel feljebb került elhelyezésre, mint a fekete derékszíjas, közrendvédelmi munkatársak. A fehér öv nem megkülönböztetést jelentett, hanem nagyon is praktikussági célt szolgált: már messziről észre lehetett venni és ezért közlekedésbiztonsági szempontból megelőző szerepe is volt, azaz jobban látszott az út szélén álló, vagy forgalmat irányító rendőr…és a nagyon részeg autósokat leszámítva, nem lökték bele az árokba. 

Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt szolgált a kisváros kapitányságán, a közlekedésieknél egy rendőr, Józsi bácsi. Sok vihart látott a letűnt évtizedek alatt, irányított forgalmat a város legkritikusabb kereszteződéseiben, többször is került az élete veszélybe egy-egy országúti ámokfutó vagy kemény bűnöző miatt, sokszor intézkedett tragédiák helyszínén. Megtörte ez a kegyetlen, sok izgalommal járó élet, amelyben folyton jelen van az emberek szenvedése. Ha szóba kerülnek az emlékek, akkor mégsem az ilyenekről mesél, talán azt remélve, ha nem emlegetjük, akkor talán meg sem történtek? Inkább rendőri pályafutása vidámabb élményeiből válogat, és akkor csak mesél…és mesél, olyan élvezettel, hogy a hallgató szinte beleképzeli magát az ízesen előadott történetbe. Nem mesébe, mert ezek valós történetek, és úgy történtek meg, ahogy a kis nyugdíjas zsaru elmondja.

Már többször is hallottam, és mindig ugyanúgy az alábbi históriát:

Abban az időben történt, amikor Józsi bácsi még a legfiatalabb kollégának is Jóska volt és vállapján még fészkalódott a frissen feltűzött őrmesteri csillag. Társával, Jánossal. a szakaszvezetővel a főúton közlekedő gépjárművek vezetőit ellenőrizték, amikor elcsettegett mellettük egy Warszawa személygépkocsi. Mindkét első ülésen ült egy-egy férfi, amiben még nincs semmi különös, de itt mégis…

- Te Jancsi, itt valami nem stimmel! – fordult a társa felé.

- Mi Józsikám?

- Valami nagyon furcsa volt ezen az autón, - folytatta előbbi gondolatmenetét.

- Szabályosan haladt, volt teteje, oldala, voltak kerekei, utazott benne két ember, és az egyik a kormányba kapaszkodott, és vezetett.

- Meg van! – kiáltott fel az őrmester. – hát ez az! Melyik ember vezetett szerinted?

- Hát, amelyik közelebb volt hozzánk, - felelte a naivan a szakszi.

- Jancsikám, a hozzánk közelebbi ember a jobb ülésen foglalt helyet! Láttál te már jobbkormányos, magyar rendszámú Warszawát?

- Nem.

- Akkor most láthatsz! – válaszolt Jóska, de már a szolgálati Moszkvicsban ülve. Néhány kilométerrel arrébb meszelték le az öreg púpost, vagy, ahogy abban az időben hívták, Gomulkát,… utalva az autó lengyel származására. Amikor meglátták, hogy bizony itt minden rendben van, kicsit zavarba jöttek, de feltalálták magukat és úgy tettek, mintha egy általános ellenőrzést tartanának.

- Kérem, szálljanak ki a kocsiból, - szólította fel a két férfit az őrmester. Amint a gépkocsivezető kilépett az autóból, valami lepottyant a ruhájáról az aszfaltra, egy kemény, koppanó hangot adva. Jóska azonnal felfedezte a guruló csavart az út kövén, lehajolt, felvette, megforgatta, és mivel ő is autós ember volt, nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, hogy honnan hiányzik.

- Nini, egy csavar! – mutatta fel a két embernek, majd beült a Warszawába, és óvatos mozdulattal kiemelte a kormánykereket a helyéről. – Viccelődünk a rendőrökkel? – szegezte a kérdést a két férfinak. – Tudják, hogy ezzel veszélyeztették a közlekedésben résztvevőket, és magukat is? – A jobb ülésen utazó utas beszélni kezdett:

- Őrmester úr, ami itt történt, tőlem teljesen független dolog. Az egyik nagyüzem igazgatója vagyok, ez a vállalat autója, az úr pedig a gépkocsivezetőnk. Legalábbis a mai napig az volt, mert hazaérve, azonnal intézkedem az elbocsátására.

- Mondja el részletesen, hogy mi történt! – csattant a rendőr kérdése a sofőr felé.

- Akkor most elmondom, végre valakinek elmondhatom a gondomat, bajomat is, természetesen semmit nem fogok tagadni sem. Több éve dolgozom a vállalatnál az igazgató sofőrjeként. A korábbi igazgató mindig meg volt elégedve a munkámmal, de amióta az új igazgató került a cég élére, pokollá vált az életem. Bármit teszek, mindenbe beleköt, állandóan kritizál.

- A lényeget mondja! – szakította félbe az őrmester.

- Mondom a lényeget: ma reggel korán indultunk az irodaháztól, alighogy kiértünk a fő útra máris kritizálta, hogyan vezetek.

- Mert nem állt meg az elsőbbségadás kötelező táblánál! – fűzte hozzá az igazgató.

- Hát persze, hogy nem álltam meg, mert nem kellett. Semmi sem jött azon a rohadt úton.

- Akkor is meg kell állni,- szólt közbe a „vezér”, és ettől kezdve az őrmester előtt egyre világosabbá vált, hogy a nagyvállalat vezetőjének fogalma sincs a közúti közlekedési szabályokról.

- Ez a jóember nem ismeri a kesz-t és ossza az észt a rutinos gépkocsivezetőnek, - gondolta, és azonnal tett egy próbát: - Igazgató úr, javaslom, hogy a továbbiakban, vegye át a vezetést a sofőrtől, és vigye ön haza az autójukat.

- Kérem, nekem nincs jogosítványom! – mondta szemlesütve a diri.

- Ahá, értem! Mindent értek, felelt Jóska és újra a gépkocsivezetőnek szegezte a kérdést:

- Kérem, folytassa, mi történt ezen az úton!

- Mint már említettem, mindenért szidott, macerált, már teljesen kiidegelt, és amikor elszakadt a cérnám, kilazítottam Gomulka kormányának a csavarját, és amikor egyenes útszakaszra értünk,  kiemeltem és odaadtam a kezébe azzal, hogy itt van, csessze meg, vezessen maga, ha mindent jobban tud. Amikor maguk mellett elhaladtunk, már az ő hozzáértő kezeiben volt a kormánykerék. Annyira megijedt, hogy nem tudta elengedni a gurigát. Ez történt, őrmester úr, és örülök, hogy elmondhattam, mert így újra embernek érzem magam.

- Világos, - állapította meg bölcsen Jancsi a szakaszvezető, - ezt a szerencsétlen embert a főnöke kikészítette, és most mindkettőjüket bajba sodorta.

- Úgy van! – toldotta meg a szakaszvezető véleményét Jóska, - ezért most a gépkocsivezetőt megbírságolom ötven forintra, - és már tépte is le az öt darab tízes címletű szelvényt.

- Nagy a baj, - szólalt meg a sofőr, - nincs nálam annyi pénz.

- Nem számít,- mondta a nagyfőnök, én kifizetem és átnyújtotta a rendőröknek a kettő darab kék és az egy darab zöld hasút, és még hozzátette: a cetliket pedig én teszem el, emlékbe, mert ennek a szabálytalanságnak nem kis mértékben részese vagyok.

- Hát, igen, - helyeselt az őrmester, - de még önnek szeretnék néhány szót szólni, de négyszemközt,- és félrehívta az igazgatót. A kocsinál maradt szakaszvezető és a gépkocsivezető a nagy távolság miatt nem hallhatták Jóska és a direktor beszélgetését, pedig az nagyon érdekes mederben folyhatott, mert a nagyvállalat teljhatalmú főnöke nagyon értelmesen bólogatott a vele szembe álló, mutogatva szónokoló őrmesternek.

- Mit mondtál neki? – kérdezte a szakszi, amikor a Warszawa elhajtott két utasával.

- Nem fontos, - felelte Jóska.

Másnap, újra a fő úton tartottak ellenőrzést, és egyszer csak elrobogott mellettük a Warszawa, a már ismert gépkocsivezetővel és a vállalat igazgatójával, akik mosolyogva üdvözölték a két rendőrt. Ja, és az autó kormánya természetesen baloldalt volt.

A megtámadott motoros

Józsi bácsinak sok történet van a tarsolyában, persze itt nem a komoly ügyekre kell gondolni, mert azokat úgyis megírják az újságok, és azok – talán – annyira nem is érdekesek, mint az élet közeli, emberi, és humoros történések, amelyet általában az olyan ember tud elmesélni, aki ezeknek az eseményeknek részese, de legalábbis közeli megfigyelője volt. Egy ilyen esetet hallottam Tőle, az öreg fehérszíjas barátomtól. Még a motoros világban játszódott, annak is a legelején, amikor még a 125-ös Csepelek rótták a kisváros és környékének útjait. A kevés számú köves, és az akkor „divatos” földes utakat. Jóska, az őrmester és Jancsi a szakaszvezető az öreg szolgálati Moszkviccsal döcögtek az egyik városszéli utcában, nagyon óvatosan kerülgették az előző napi esőtől telelöttyentett kátyúkat, amikor egy feléjük futó nőt pillantottak meg.

- Ez se tolvajnak néz ki,- szólalt meg János, - mert egyenesen felénk szalad. – A nő még oda se ért a közben leállított rendőrautóhoz, máris kiabálva igyekezett a tudtukra adni, hogy őt az előbb rettenetes nagy baj érte. A két rendőr szinte semmit sem értett az elfúló hangon előadott sirámokból. A kocsiból kiszállva, Jóska igyekezett megnyugtatni a középkorú asszonyt:

- Akkor most fújja ki magát, üljön le ide az autó ülésére, és szép sorjában mondja el, hogy mi történt!

- Uraim, engem valaki leütött a motorról! A fasoron jöttem végig, a gyalogösvényen, és egyszer csak valaki oldalba vágott, de olyan erősen, hogy leestem a motoromról.

- Nem lehet, hogy egy faág ütötte meg, és attól esett el? – kérdezte az őrmester, már a helyszínen fékezve a rendőrautót.

- Az nem lehet,- felelt a nő, itt közvetlen az út közelében nincs is fa!

- Valóban nincs, - értett vele egyet Jóska, és a további kérdéseire a pórul járt motoros elmondta, hogy csak a bal felőli oldala és kicsit a háta fáj, és úgy érzi, hogy nincs komoly baja. A hölgy arca azonban elárulta, hogy ez a fájdalom elég gyorsan növekszik, ezért a lebeszélés ellenére mentőt hívtak. A mentőtiszt a helyszínen megvizsgálta a sérültet, valamit jelzett a gépkocsivezetőnek, aki kitűzte a mentőre a piros zászlót és már vijjogott is a sziréna a kórház irányába távozó fehér Nysa tetején. Az őrmester rádión tájékoztatta az ügyeletet az eseményről és várták a helyszínelőket, akik majd érkeznek, ha végeznek a többi, folyamatban lévő munkájukkal.

- Addig biztosítsák a helyszint, - szólt az ügyelet utasítása. A helyszín biztosítása pedig annyit  jelent, hogy ott, az égvilágon mindent eredeti állapotában meg kell őrizni.

- Akkor most mi egy jó darabig a semmittevők sorsára leszünk kárhoztatva, - poénkodott Jancsi. Jóska azonban kiszállt az autóból és a megfelelő távolságból szemügyre vette az út szélén eldőlt, sérült motort. Elgörbült a kormány, letörött a lámpafej, és még néhány kisebb sérülést látott a Csepelen. A motor a bal oldalára volt dőlve, így nem láthatta az alatta lévő részeket. Azonnal feltűnt neki azonban, hogy a motor mögött, vagy 10 méter hosszon, valami felsértette a földet. Tovább nézelődött, és az árokban. a csíktól kissé előbbre, meglátta a motor kipufogó csövét.

- Akkor most azért szakadt le a kipufogó, mert a motor eldőlt? Ez nem lehet, mert a 125-ös előrébb állt – azaz feküdt – az út szélén, mint a leszakadt tartozéka. Akkor mi is történhetett? – gondolkodtak, most már együtt a rendőrök.

- Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a motor a motorossal azért esett el, mert leszakadt a kipufogó, - morfondírozott Jóska.

- Azt akarod mondani, hogy itt nem is történt semmiféle támadás, csak elesett a hölgy? De az esés előtt megütötte valaki! – replikázott Jancsi.

- Vagy valami, - helyesbített Jóska, - nézd csak meg az árokban heverő csövet, ott az elején – innen távolról is jól látszik – lóg egy drót darab. Lemernék fogadni, hogy a motoron van a maradék darabja, de azt nem látjuk, mivel azon az oldalán fekszik.

- Tehát a kipufogó csak úgy egyszerűen fel volt drótozva, mert már korábban szétvált, és amikor a drót elszakadt, mert beleakadt a földbe egy nagyobb döccenőnél, a cső elszabadult és…

- …és pördült egyet, jól oldalba, és háton vágta a motorost, aki leesett a járművéről.  Ő a nagy ütésből arra gondolt, hogy megtámadták.

- Igen, és úgy megijedt, hogy körül se nézett, hanem egyenesen rohant a lakott terület irányába, ahol szerencsére velünk találkozott. – fejezte be Jancsi, Jóska gondolatmenetét.

A helyszínelőkre sokat kellett várni, mint általában, mert nekik aztán bőven van munkájuk. A helyszínelő csak megy, dolgozik, rögzít, fényképez, különböző berendezéseket működtet. Egyszóval ők a kapitányság rabszolgái, ráadásul nagyon sok múlik a munkájukon a nyomozás eredményessége szempontjából. Talán ezt érezhette át Jóska is, amikor Jancsi kezébe nyomott egy géppapírt:

- Írd, amit diktálok! – és az őrmester, jelentés formájában, lediktálta a helyszínen általuk tapasztaltakat. Kitért minden részletre, aláhúzva az „elkövetőre” vonatkozó következtetéseiket is. Nagy sokára érkezett meg a két fáradt helyszínelő, és ahogy ilyenkor szokás, feltették a kérdést:

- Van valami tippetek? Tapasztaltatok valamit?

- Igen, felelte Jóska, - átadva az egész oldalas jelentést a helyszínt vallató kollégának, aki azonnal elolvasta, végigjárta a helyszint, centiről, centire megvizsgáltak mindent, ugyanúgy a motoron is. Készítettek jó néhány felvételt, majd a közlekedési kollégákhoz lépett:

- Gyerekek, nagyon komoly munkát végeztetek, nagyon köszönöm, teljesen egyetértek a véleményetekkel. Ez a helyszín, nem bűnügyi helyszín, itt valóban, ahogy Ti is megállapítottátok, egy közlekedési baleset történt. Azért mi mindent rögzítettünk, de az anyagot továbbítjuk a Közlekedési Osztályra.

A balesetet szenvedett hölgyet néhány napra bent tartották a kórházban, ahol a két közlekedési rendőr meglátogatta, és a virágcsokor mellé átadtak neki egy fényképet a „tettesről”, a motorjának leszakadt kipufogójáról.

Vakuvillanás az éjszakában

Jóska és Jancsi szerették az éjszakai szolgálatot, kiváltképp annak első felét. Kettő körül azonban lelassult az idő múlása, háromig még döcögött, de azután már attól tartott a két fáradt rendőr, hogy a mutató leáll, vagy talán még az is előfordulhat, hogy visszafelé kezd el lépkedni. Ilyenkor már alszanak a helybeliek, a vendégek is visszahúzódtak szállodáikba, sátraikba. Nagy ritkán megjelenik egy-egy autó, amelyek utasait igazoltatják, felírják a kocsi ismertetőjegyeit és további jó utat kívánnak a türelmetlen, vagy türelmes bent ülőknek.

A két járőr ezen az éjszakán is kocsija mellett strázsált a főút városhoz közeli szakaszán. Az éppen elengedett autó messzire világított, melynek fényében az ellenkező irányból közlekedő autómentő és vontatmánya rajzolódott ki.

- Úgy látom Ferinek ismét dolga akadt. Ott van a fényképezőgépem a hátsó ülésen, villants neki egyet a vakuval, hadd álljon be nála a majré, tudod mennyire fél a traffipaxtól! – szólt Jóska társához. Jancsi fogta a gépet, először csak nézegette, de sehogyan se jött rá, hogyan kell a vakút működésbe hozni.

- Mi van, nem megy? – érdeklődött a járőrvezető. A fiatalabb rendőr a világért sem árulta volna el, fogalma sincs, hogy lehet villantani ezzel az őrdöngős szerkezettel.

- Majd még égetem magam Jóska előtt! Azt már ugyan nem! – gondolta és a közeledő autót becélozta, exponált, a vaku villant, egy mozdulattal előrehajtotta a filmet és a távolodó járműre ráismételt.

- Nem azt mondtam, hogy fényképezd le, hanem azt, hogy villants egyet a vakuval! – háborgott Jóska.

- Villantottam. Ez most így sikerült - nyugtatta az öreget a járőrtárs. -  De azt tudod, hogy nem Feri kocsija volt, hanem egy ismeretlen?

- Úgy látszik többen is megélnek az autómentésből - zárta le a témát Jóska. Lassan letelt a szolgálat. A kapitányság épületében összetalálkoztak Lalival, a bűnügyi technikussal, aki éppen egy gépkocsi lopás helyszínére tartott.

- Lajoskám, van egy kis problémám - szólította meg Jóska.

- Jó neked! – válaszolt nevetve a technikus - nekem ezer problémám van, például ez a sok gépkocsi lopás. Már a harmadikat vitték el zárt udvarból. Az előző kettőnél nagyon nyomszegény a helyszín, remélem, a legújabbnál már találunk valami értékelhetőt is! Halljuk Józsikám, miben segíthetek?

- Van egy tekercs filmem, elő tudnád hívni?

-A barátokért mindent! - felelte Lajos – add ide, holnap megoldom. Még akart mondani valamit, de a helyszíni szemle bizottság vezetője már rosszallóan integetett a kapuból. Jóskáék lassan elindultak haza, a nyomozók pedig elkezdték vallatni a gépkocsi elkötésének helyszínét. Az autót – egy fekete színű BMW-t – egy udvarból lopták el.

- Kísértetiesen emlékeztet az előző két lopásra. Azt a két kocsit is eldugott, egy-két házas szomszédok nélküli zsákutcából, zárt udvarból kötötték el és az udvarban nem látszanak a kerekek nyomai - kombinált a parancsnok. Mindegyik esetben a tulajdonos és családja hajókiránduláson voltak az elkövetés idején.

- Nem látszanak, mert eltüntették, elsöpörték a nyomokat - fűzte hozzá a legfiatalabb nyomozó, akihez a vezető gyakorlásképpen kérdéseket tett fel:

- Mire tippelsz, mi lehet a háttérben?

- Egyértelműen biztosítási csalás szagát érzem a dolognak - vágta rá az ifjú kolléga.

- Miből gondolod?

- Abból, hogy ezeket az autókat az udvarokba be se vitték, mert, ha így lenne, kellene nyomainak lenni.

- Nekem meg az a gyanús, hogy nincsenek egyik helyszínen se guminyomok az udvar flaszterén. Azt sejtem, hogy pontosan azért tüntették el a nyomokat, hogy léc alá fussunk és a kocsi gazdájára hegyezzük ki a kutakodásunkat. Túl átlátszó és túl egyszerű ez az egész!

- Ezt a nagykaput nem mostanában nyitották ki - állapította meg Lajos - ezen autót nem vihettek ki.

- Nekem akkor is más a véleményem - dünnyögte a parancsnok – és elsétált az udvar hátsó felébe, ahol egy másik nagykapu állta útját. Hirtelen azt hitte, hogy megoldást jelent ez a kapu, de amint felállva a kerítés szélére, benézett mögé, meg kellett állapítani, hogy néhány méterre egy mindent lezáró téglakerítés van. Tehát, ha volt itt autó, azt abba az irányba nem vihették ki. A hátsó udvar talajában azonban nem túl régi autógumi nyomokat pillantott meg. Kinyitották a hátsó kaput és azonnal láthatóvá vált, hogy az első udvar talaját – feltehetően a guminyomok eltüntetése végett – elsöpörték, de a hátsóban, a semmiből kezdődően szinte ordítottak a keréknyomok.

- Fiúk, a biztosítási csalást úgy néz ki, hogy teljességgel kizárhatjuk. A tulajnak pontosan nem az áll érdekében, mint amit itt találtunk.

- De akkor hol a jó fenébe vitték ki az autót, mert a rozsdás zárú kapun tuti, hogy nem! – morfondírozott Lajos.

- Ezt csak légi úton tehették - válaszolta tréfának szánva – a vezető. Ez egyelőre rejtély, de remélem meg tudjuk oldani!

A bizottság már szedte a sátorfáját, amikor megjelent a ház előtt a postai kézbesítő, aki megerősítve a ház és kocsi tulajdonosa által elmondottakat, határozottan állította, hogy ebben az udvarban nagyon hosszú ideje, egészen a tegnapi napig, állt egy nagy fekete autó, de akárcsak a tulaj, ő sem észlelt semmi gyanúsat.

Lajosnak délután volt egy szusszanásnyi ideje, és előhívta a közlekedési kollégáktól kapott filmet. Nem szokott belekíváncsiskodni a kockákba, csak annyira, amennyi a nagyításhoz és a papírra másoláshoz kell. Most azonban, amikor meglátta az autómentőről és rakományáról, a fekete BMW-ről készült képet, azonnal készre gyártotta és rohant vele a bizottság vezetőjéhez.

- Ezt nézd meg főnök! – tette a két nagyméretűre készített kincset a főnök asztalára, aki szinte ujjongott örömében.

- Lajoskám, megfogtad az elkövetőket! – még a rendszám is jól látszik. A szállítóé is és a BMW-é is!

-Nem én kaptam el, hanem a közlekedési járőrök, ők fényképezték le az éjjel, én csak megkaptam tőlük.

A többi már rutin feladat volt a tapasztalt nyomozóknak. Még aznap előállították az elkövetőket. A kihallgatásuk során kiderült, hogy mozgó, nagyméretű daruval emelték ki az udvarokból az autókat és a helyszínt úgy próbálták beállítani, hogy még a legrutinosabb nyomozó is biztosítási csalásra gyanakodjon. Most azonban jókor villant a vaku.

Dudás Károly