Emlékeim Albin bácsiról
Kiszacskó tele számokkal – avagy felelés Albin bácsinál
Az osztályteremben csak a zöld táblán ficánkoló kréta sercegését és Albin bácsi síbakancsának nyikorgását és kopogását lehetett hallani. Hatalmas kulcs csomója az asztalon, csendben pihent. Szaporán rajzolta Európa térképét, balkéz felől a hatalmas De Gaulle orral, ami ugyebár Francia ország, fent északon a svédek szánhúzó kutyáját, délen pedig az olaszok bálba járó csizmáját. Mesterien formálta földrészünk körvonalait. Európa közepén kicsit többet időzött, mint a széleken. Ott kicsit lelassult a munkával, azt a részt sokkal alaposabban vázolta, sokkal részletesebben, mint máshol. Ezerszer is lerajzoltatta velünk is franciakockás füzetünkbe azt a szép, bálnára emlékeztető országot – most már tudom – azért, hogy a körvonalai örökre emlékezetünkbe és a szívünkbe ivódjanak. Albin bácsinak tisztelettel jelentem szándéka és akarata célba talált.
Térjünk vissza a Perczel Mór Gimnázium első emeleti, északi oldalon lévő tantermébe, arra a bizonyos téli napra. Ott ültünk kék köpenyben, rövidre vágott hajú fiúk és illendően megfésült kislányok szinte mozdulatlanul és vártuk Albin bácsi térképrajzolásának befejezését majd az azt követő beígért nagy felelést. Még az óra elején tartottunk, a következő szünetig legalább 5 tanuló feleletére is juthat idő.
- Valamit ki kellene találni, hogy ne kelljen felelnünk! – súgta Antal Valentina Kerepesi Zsuzsinak.
- De mit Cica? – kérdezett vissza a lány. Azt már nem kérdezhetjük, hogy mi lesz az ebéd a menzán, mert előző – osztályfőnöki - órán Szabó Margit már megtette.
- Agyoncsapom ezt a Margitot! – kapcsolódott a suttogásba Sztolarik Sanyi. Még ilyet! Osztályfőnöki órán húzza az időt! – dohogott magában Sanyi és a fél osztály, amikor a fal melletti sor hátsó padjából megszólalt Járay Frédi, az osztály egyik legvagányabb tanulója:
- Valaki benézett az ablakon! – Ezt úgy mondta, hogy a teremben teljesen megállt még az a kevés mozgó levegő is, ami maradt a feleléstől való félelem miatt. Albin bácsi kezében megállt a kréta, komótos léptekkel odaballagott az egyik ablakhoz, először csak az üvegen át nézett ki, majd a kitárt ablakon. Először ballra majd jobbra, aztán le és fel. Nem szólt semmit csak a fejét csóválva visszament a táblához és rajzolt tovább.
- Ez nem jött be Frédi! – szólt oda osztálytársunknak Pete Pisti. Valami mást kellene kitalálni, de hát mit? – Nem sok idő maradt a töprengésre, mert a mi drága tanárunk végzett a táblára szerkesztett vázlatával. Ránézett karórájára, amely most az egyszer nem nekünk dolgozott. Még majdnem félóra maradt óra végéig.
Fogta a számokkal telerakott kis zacskót, ünnepélyes, szinte rituális mozdulatokkal kihúzott egy számot.
-A hármas számú tanuló jöjjön ki! – mondta és nézéséből valami olyasmit olvastunk ki, hogy most aztán nem szeretne Borza Etelka helyében lenni. Eta remegő kezekkel, lábakkal, holtsápadtan indult a tanári asztal felé. Albin bácsi rákérdezett a megszeppent lányra:
- Készültél?
- Igen Albin bácsi.
- Akkor nagyszerű! Húzz egy számot! – És Eta kihúzott egy számot, természetesen szépen lassan, ahogy ilyenkor illik, mert hát a diák szolidáris a másik diákkal. Hadd fogyjon az idő, minél kevesebbnek kelljen felelni, ezen a boldogtalan hétfői napon. Előtte vasárnap senki nem készült, mert Rajczi Erikáéknál volt az egész osztály Balatonszemesen. A Bagolyvári túra pedig sokkal érdekesebb volt mindenféle tanulásánál. Eta lassan, módszeresen keresgélt a kiszacskóban és nagy nehezen kikínlódott egy számot és felmutatta tanárunknak.
- 5-ös.
Amikor meghallottam a számomat Sölétormos Géza barátom, a padtársam részvéttel nézett rám és odasúgta:
- Mindig figyelj rám, súgok! – Gézával az első padban ültünk, ahonnan könnyebb volt súgni, mint a hátsókból, ezen kívül Géza a vasárnapi kiránduláson nem vett részt és alaposan fel tudott készülni az anyagból, ami akkor éppen a Napóleoni háborúkat jelentette.
- Köszi! – súgtam oda és éppen el akartam rugaszkodni a helyemről, amikor Albin bácsi megismételte:
- 5-ös. Kérem az 5-öst, fáradjon ki! – Abban a pillanatban a kettővel hátrább lévő padból felpattant Csernus Marika és kiment felelni.
- Úristen! Mi történt? De hát ő a 4-es. A két szám teljesen másként cseng és szinte lehetetlen elérteni. Ha most szólok, hogy én vagyok az 5-ös, akkor nagy bajba kerülünk mindketten. Hallgatnom, lapítanom kell, mégha nem is a legszebb dolog.
Marika felelni kezdett. Helyettem. Mondta a feladott leckét, szépen lassan, még a vak is látta, hogy közben húzza az időt, nehogy másra is sor kerüljön. Albin bácsi belekérdezett a feleletbe:
- Hogy oldotta meg Napóleon a katonák élelmezését? – Marika néhány másodperc gondolkodás után rávágta:
- A csapatok után szállítottak is élelmet, de amikor már a nagy távolságok miatt ez lehetetlen volt, raboltak a lakosságtól. – És itt következett egy szándékosan beépített mondat, egy olyan, amellyel megmentette az egész osztályt a feleléstől. Ami ezután következett elterelte a figyelmet a felelésről és vidámmá tette a vissza lévő, vészesnek ítélt perceket.
- Raboltak a lakosságtól lisztet, húst, és olvastam egy könyvben, hogy főként kolbászt!
Albin bácsi elnevette magát:
- Miért pont kolbászt?
- Azt olvastam – folytatta a felelő – hogy a füstölt kolbász azzal együtt, hogy jó táplálék, de egészségmegőrző szerepe is van, a benne lévő foghagymának köszönhetően.
- Ez így van! – vette át a szót ragyogó arccal szeretett osztályfőnökünk, és csak beszélt és beszélt a hagyma jótékony szerepéről és a kolbász fontosságáról. Természetesen nem maradhatott el az általa alkotott szlogen:
- Az a legjobb kolbász, amelynek az elejét látom, a végét nem is látom.
Időközben kicsengettek, Marika felelete jeles lett és mivel a napló az 5-ös tanulónál volt nyitva, az érdemjegy is oda lett beírva. Eltelt vagy két hét, amire át mertük íratni az érte megdolgozó tanuló lapjára.
Ilyen csodálatos osztályfőnökünk és ilyen osztálytársaink voltak.
Április elsejei bolondozások
Volt egyszer Albin bácsinak egy nagyon találó megállapítása:
-Április elseje egy olyan nap, amikor minden ember olyan bolondot csinálhat magából, amilyent akar.
Most sok évtized távlatából is igazat kell adnom nagy tanítónknak. Mindenestre szükség volt erre a jeles napra a hozzá fűződő vidámsággal együtt. Ilyenkor pedagógusaink hosszabbra engedték a gyeplőt és elnézőbbek voltak a tréfák, csínytevések kieszelőivel „elkövetőivel” szemben.
Bizonyos mértékig részt is vettek a közös mókákban. Az 1968-as évben hétfőre esett április elseje. Nagyon készültünk erre a napra, hiszen nekünk az akkori 1/d osztály tanulóinak ez volt az első ilyen jellegű „össznépi” ünnepünk a gimnázium falai között. Előtte szombaton osztályfőnökünk ismertette elvárásait és óva intett bennünket a meggondolatlan, nem az iskolába való dolgoktól. A folyosó magnézium – robbanó – porral való teleszórását egyenesen megtiltotta. A korábban beszerzett porokat kénytelenek voltunk máshol felhasználni.
Elérkezett a nagyon várt hétfő reggel. Orosz óránk volt az első Albin bácsival, aki kicsit késve érkezett, ezért elhatároztuk, hogy kórusban mondjuk a főnévragozást. A nyitott ajtón csak úgy zúgott: „új ceruza, új ceruzát…és így végig”, csak mondtuk, majdhogynem énekeltük, oda-vissza mindent elskandáltunk arról a szerencsétlen ceruzáról. Albin bácsi ragyogó arccal lépett be az osztályba. Tetszett neki, hogy április elseje ide bolondok napja oda, a rend az ő osztályában nem bomlott fel.
A naplót ki se nyitotta, megállt az asztala előtt, elkezdett nevetni és megszólalt:
- Hát, kérem szépen ma egy igen érdekes dolog történt velem.
- Mi, Albin bácsi? – zúgott a kérdezők kórusa.
- Azt hiszem, hogy én ma láttam egy igazi arab sejket.
- Hol? – kíváncsiskodtak néhányan.
- Képzeljétek el, amint ballagtam - biciklimet tolva – a víztorony melletti padról rám köszön egy fehér, csatos fejfedőt és sötét szemüveget viselő ember, a saját nyelvén. Valami olyasmit mondott, hogy „szálem alejkum” és a két kezét az arca elé emelve kissé előrehajolt.
- És mi történt ezután? – kérdezte valamelyik osztálytársunk.
- Természetesen visszaköszöntem neki.
- És hogyan tetszett köszönni? – kíváncsiskodtunk tovább.
- Természetesen magyarul mondtam, hogy „jó napot kívánok.”
- És még mi történt? – izgatta a dolog a fantáziánkat.
- Más nem történt, bejöttem az iskolába – felelte Albin bácsi. Valamelyik cserfes lány kéréssel fordult tanárunkhoz:
- Albin bácsi kérem, nagyon nagy kívánság lenne, ha arra kérnénk, hogy legyen szíves lerajzolni az arab fejfedőt?
- Na lássuk csak! – és már vette is kezébe a krétát és felvázolta nekünk, hogy nézett ki a padon ülő ember. Eltartott pár percig a mű megalkotása, néhányszor le is kellett törölni, majd módosítgatni, amire megszületett az alkotás. Amikor elkészült, letette a krétát, letörölgette kezéről a port, lerakta olvasó szemüvegét és leült az asztalhoz. Végignézett az osztályon, tekintete azonban megakadt a fal melletti padsor utolsó előtt padjában ülő emberkén. Ott ült a Falkelheim Laci helyén a víztoronynál látott sejk, fejfedőben, sötét szemüveggel. Önfeledten nevetett a tanár, nevettünk mi diákok. Egész órán humoros történeteket meséltünk egymásnak, amelyekben nem tudtuk túlszárnyalni Albin bácsit. Időközben kicsengettek, kimentünk a folyosóra, de szeretett osztályfőnökünk még ott is elbeszélgetett velünk jó darabig. Közeledett a matek óra. Már messziről észrevettük Király Ilona tanár nénit, amint a mellettünk lévő 1/c osztály előtt félénken lépkedett és minduntalan apró robbanások hallatszottak a cipője alól. Meglátott bennünket, megállt és odaszólt:
- Vezessetek át ott, ahová nem szórtatok ebből a durrogó porból! – Valamelyik fiú, óvatosan - mintha kerülgetne valamit – elé ment kedves matek tanár néninknek és valahogy így szólt hozzá:
- Tessék jönni tanár néni kérem, én elvezetem azon a részen, ahol garantáltan nem lesznek robbanások. Karoljon belém nyugodtan! – és nagyon óvatosan, több apró kanyart leírva bevezette az osztályba.
- Köszönöm szivikém! – hálálkodott - és közben megkérdezte: - ezek szerint a fal melletti részekre szórtátok a magnéziumot?
-Á dehogy tanár néni kérem, nem szórtunk mi sehová. Csak a „C-sek előtt lett aknásítva a terep – felelt osztálytársunk.
- Akkor te most becsaptál engem szivikém!
- Dehogyis csaptam be, ilyent én nem mernék tenni. Azt tetszett kérni, hogy vezessük át azon a részen, ahol nem durrog az a fránya por. Amerre jöttünk, mindenhol tiszta volt a folyosó.
Albin bácsi is tanúja volt a lovagias cselekedetnek és együtt nevetett velünk és a tanár nénivel.
Meg kéne úszni a felelést
Az óráknak – a diák szempontjából - két fő típusát ismerjük. Az egyik, amikor a tanár leadja a tananyagot, a másik pedig, amikor számon kéri, hogy mit jegyeztünk meg belőle. Ezt még bontogathatnánk tovább az írásbeli vagy a szóbeli számonkérésre. Bárhogy is nézzük, mindkettő felelési mód elég macerás. A legnagyobb probléma, hogy elkerülhetetlen a megmérettetés, mert a tanárnak valamilyen érdemjegyet muszáj beírni a naplóba. Egy darabig lehet húzni, halasztani, elnapolni, de előbb-utóbb kénytelen lesz a szegény diák megközelíteni a tanári asztalt.
Az idők folyamán a tanulók számtalan időhúzási praktikát kísérleteztek ki, néha egészen mesteri szintre emelték ez irányú képességeiket. Miért lettünk volna mi, az 1967-ben kezdett 1/d osztály tanulói másabbak, mint bármelyik korábbi vagy későbbi diák? Minden tanárnál másként kellett ezt a bonyolult témakört megközelíteni, más és más fortélyt bevetni, hogy azon a bizonyos napon, amikor kevésbé készültünk fel, elmaradjon a felelés. Ilyenkor sokszor a’ helyett, hogy hálát mondjunk Istennek, büszkék voltunk magunkra, hogy „már megint megvezettük a tanárt és elmaradt a felelés”! Azt hittük, hogy mi gyerekek irányítottuk az eseményeket, pedig a sok-sok fonál vége szinte minden esetben a pedagógus kezében volt. Ha tanáraink nem lettek volna partnerek ezekben a diákoknak kitalált játékokban, akkor most nem lenne ilyen kedves az emlékezés azokra a boldog napokra.
Kis történetem, amit elmesélek, valamikor második osztályos korunkban játszódott. Egy szép tavaszi napon – ki tudja hogyan fordulhatott elő – néhányan nem készültünk fel matekból, amely rögtön az első óra volt. Pete Pistivel és Sztolarik Sanyival nagy hirtelen kitaláltuk, hogy orvoshoz kellene menni, valami mondva csinált ürüggyel, szerettünk volna felmentést kérni arra a napra, amelyből természetesen semmi sem lett, mert a doki azonnal rájött, hogy lógunk.
- Milyen óráról szöktetek meg? – kérdezte, de szemében ott bujkált az együttérzés és adott igazolást az első óra időtartamára. – Most pedig bementek az iskolába, ezt leadjátok a tanárnak és a következő óráról már nincs kisomfordálás! Megértettétek?
- Igen! – feleltük és már alig vártuk, hogy kiléphessünk a rendelőből. Sanyi elolvasta az igazolását és diadalittasan kijelentette:
- Gyerekek, megúsztuk a matekfelelést!
- Csak elnapoltuk- felelte Pisti – lesz ennek még böjtje, Király tanárnő holnap feleltet bennünket.
- Addigra felkészülünk – csatlakoztam naivan a beszélgetésbe, akkor még nem sejtve, hogy mekkora nehézségeket hoz még a nap további része.
Beballagtunk a suliba. Nyugodtak voltunk, mert a második óra osztályfőnöki volt, a mateknak már híre-hamva se lesz, amire bezuhanunk a padjainkba. Vidáman léptünk be az osztályba, ahol még tartott a szünet. Kele Éva törölgette a táblát, amelyen valahogy nem a matekra emlékeztető szövegek voltak. Ránk nézett és megkérdezte:
- Hol jártatok báránykáim? Hozzatok a következő órára igazolást, mert Albin bácsi lerepegeti a füleiteket!
- Hoztunk – mutattuk az igazolásokat és úgy gondoltuk, hogy erre a napra minden gondunk megoldódott. Pár perc múlva jöttünk rá, hogy az életben a dolgok néha a feje tetejükre szoktak állni. Nyílott az ajtó és Király Ilona tanárnő lépett be a terembe. Kezében egy halom, röpdolgozatnak előkészített papírlap. Megfordult velem a világ.
- Mi történt? Hát nem osztályfőnöki lesz? – kérdeztem a mellettem ülő barátomat Sölétormos Gézát.
- Nem, mert Király tanárnőnek közbejött valami és cseréltek Albin bácsival - felelte a barátom.
A következő percben már kiosztásra kerültek az „A” és „B” megjelölésű lapok és a tanárnő lediktálta az öt példát, amelyet óra végéig kellett megoldani.
-Tudjátok szivikéim? – hallatszott a kérdés. Néhányan tudták bizony! Az ő feladatuk a rendelkezésre álló időn belül el is készült. Valahogy összepuskáztam egy gömbölyödő jegyet, és akkor megfogadtam, hogy ezután lógás helyett inkább tanulok.
Római pénzek a tanári asztalon
A feleléseket leszámítva, abban az időben nagyon jó volt iskolába járni. A számonkérés azonban jött, általában ütemezve, kiszámítható időponttal, néha pedig csak úgy, mint derült égből a villámcsapás, megkeserítve napjainkat és nagyon csúnya lenyomatot hagyva az osztálynaplóban. Volt olyan is, hogy egyszerűen ráéreztünk a veszélyre vagy valamilyen belső információ engedte sejtetni: ezen a napon egetverő nagy felelés van kilátásban.
Ilyen napnak ígérkezett az a bizonyos 1969-es, novemberi nap is a mi harmadik osztályos tantermünkben. Garay tanár úr megtartva a nyelvtan órát, sietve távozott és nagy igyekezetében az asztalon felejtette szemüvegét. Molnár Rózsa szaladt utána az okuláréval, de már csak a tanári előtt érte utol, ahol fültanúja volt, amint Albin bácsi valakinek a következőket mondta:
- Kíváncsi vagyok, hogy folyamatosan készülnek - e a gyerekeim, ma nem adok le új anyagot, csak felelünk. – Rózsa visszaérve azonnal tájékoztatta a veszélyre nehéz nap elé néző osztálytársakat. Sokat már nem tehettünk, hamarosan hallottuk is Albin bácsi lépteit. A nagy kulcscsomó az asztalra került, majd mellé a lányaink által varrt új zacskóban a megkopott számok és mellé a dobókocka. Kezébe vette a kockát, végignézett az osztályon és megszólalt:
- Na, kérem szépen, mindenki felkészült a feladott anyagból? – Nagy csend a teremben, nem volt egy bátor fiú vagy kislány, aki meg merte volna mondani az igazat, a tényt és valót, hogy „Albin bácsi kérem én nem készültem”. Erdős tanár úr részéről elhangzott a következő:
- Kérdése van valakinek? – Az ablak melletti padsorból fellendült egy kéz, Horváth Ilona /Lonci/ keze.
- Tessék feltenni a kérdést – fogadta a jelentkezőt tanárunk. Lonci köhintett kettőt-hármat, gondolom eközben még átgondolhatta, hogy a kérdés feltevése nélkül visszaüljön-e a helyére vagy, ahogy eredetileg is tervezte, feláldozza - e magát az egész osztály érdekében. Az utóbbi megoldást választotta és kissé bátortalan hangon, de megszólalt.
- Albin bácsi kérem, mi lesz az ebéd?- Drága jó osztályfőnökünk felpillantott a névsornál kinyitott napló fölül, először Loncira majd tekintetét végighordozta az egész osztályon. Felállt, odalépett a táblához és rajzolni kezdett. Nem emlékszem, hogy milyen rébuszok kerültek a zöld színű deszkára, de az biztos, hogy az aznapi ebéd rejt jelzett változata volt, amit illett megfejteni. A harmincegynéhány diák a tudását összeadva bármilyen képrejtvényt képes – aránylag rövid idő alatt – megfejteni, de az a pillanatnyi helyzet lassú és megfontolt megoldást követelt tőlünk. Húzni az időt, ameddig csak lehet, minden egyes ellopott perc a mi felelést elodázó ügyünket szolgálja. Már vagy tíz perce „kínlódtunk” a rejtvénnyel, de nem akaródzott kimondani senkinek, hogy a második fogás a császármorzsa. Még vagy öt percet „törtük a fejünket”, amikor Albin bácsi ránézett az órájára és - elnevetve magát – elárulta nekünk, tudatlanoknak, hogy mit főznek azon a napon a menzán, amelynek ő volt a felelőse.
- Jól van fiúk, lányok, akkor most már kezdhetjük a felelést. - Újra kézbe vette a dobókockát. Csengetésig még közel harminc perc maradt. Ez még nagyon hosszú idő, ebből még nagy baj is lehet! Egyszer csak a fal melletti padsorból nagy csörömpölés hallatszott. Olyan, mint amikor több dara aprópénz hull a padlóra. És valóban egy marék aprópénz esett le.
- Snóbliztál vagy peckáztál Laci fiam? – hallatszott Albin bácsi kérdése, és tekintete Szalai Lacira szegeződött.
- Ilyen pénzekkel nem szoktunk snóblizni – felelt osztálytársunk.
- Talán külföldi pénzek? – kérdezte tanárunk.
- Nem, római pénzek!
- Olasz?
- Nem Albin bácsi kérem, ókori római pénzek – válaszolt Laci, de már vagy félmaréknyival meg is indult a tanári asztal felé. Letette a napló mellé az érméket és szeretett osztályfőnökünk, történelem és latinszakos tanár azon nyomban elkezdte nézegetni, tanulmányozni a vas és bronz aprópénzdarabokat. Az osztálytermet pillanatok alatt uralni kezdte az antik tárgyak varázsa, hatalmába kerítve tanárt, diákot egyaránt.
- Nem látom jól mindegyiken a feliratot és a Császárok arcmását se, ezekhez már gyenge az olvasószemüvegem – emelte fel tekintetét a hecsedli nézegetésből Albin bácsi. – Kiri – fordult Ambruzs Józsihoz – szaladj le a tanáriba, kérdd el valamelyik ott lévő tanártól a nagyítómat!
Józsi – az ilyenkor előírt időhúzással – visszaérkezett a nagyítóval, amellyel már olvashatóvá váltak az érmék. A vissza lévő idő nagyon gyorsan elszaladt. Albin bácsi még a szünetben is ott ült az asztalnál, megfeledkezve a mai korról, egyenként tanulmányozta a régmúlt üzeneteit. Időközben becsengettek és megjelent Garai tanár úr, aki ezen a napon már a második óráját tartotta nálunk, most éppen irodalmat. Meglátta Albin bácsit az asztalnál, üdvözölték egymást és - a Pintér Jancsi által előkerített székre ülve - letelepedett tanártársa mellé.
Vajon mi történt ezután? Azt hiszem nem nehéz folytatni a gondolatsort. Két szellemi óriás, két történelem és latintanár önfeledt időutazása a „cézárok” világába.
Isten áldja ezt a két drága embert!
Rendőrnek jó leszel …kisfiam!
Ha annak idején is úgy mehettek volna a dolgok, ahogy Karcsi először elképzelte…lehet, hogy papnak ment volna. Aztán, mivel pap nem lehetett, rendőrnek szegődött…, ahogy másodikként elképzelte. Paradoxon? Hát, a fene tudja! Az előző egy humánus, a második pedig egy brutális hivatás? Embere válogatja. Azt mondják, hogy az úr a pokolban is úr, akkor miért ne lehetne az ember pokoli helyzetekben is ember. A csendőr, vagy a rendőr ruha alatt is megfér a jóság.
Matematika tanárnője már az érettségin váltig állította, hogy Karcsi jó rendőr lesz. Na, jó a mondatát egy kicsit másként rakta össze, és azért azt a szöveg, és esemény környezetet is érdemes megvizsgálni, ahol ez a mindent elsöprő tanári megállapítás megszületett. A szélső osztályteremben javában folyt az érettségi. A kis "fiatal urak" és a kis "kisasszonyok" – szám szerint öten - már kihúzták a tételeiket, és folyt a verejték arcról, homlokról egyaránt. Karcsi szerette a humán tárgyakat, főként az irodalmat, történelmet, de a nyelvek világában is könnyedén mozgott. Mégis izgult, jobban félt, mint az egész osztály együttvéve, és oka is volt ennek a mérhetetlen nagy félelemnek…nagyon nagy oka. A csupa szív tanárnő a négy év alatt sem volt képes a fejébe verni ezt az állítólag gyönyörű tantárgyat, a matematikát. Az évek során többször is kijelentette:
- Szivikém, tanulj, mert nagyon buta maradsz! – de ezen a bölcs megállapításon a reménytelen diák soha nem sértődött meg, és sokszor már azt furcsállta, ha elmaradtak a hasonló lelombozó kijelentések. Egyszer a magyar tanárától megkérdezte:
- Tanár úr, ha mindenből jó leszek az érettségin, de matematikából nagyon rossz, akkor mi várható?
- Édes kis barátom, nagyon nagy hős leszel a többi tárgyból, de matézisből, ebből az istenverte egzakt tudományból ott vérzel el az auditórium kellős közepén, mint ama bizonyos háromszáz spártai, Leonidásszal az élükön. Javallom ezért, az eddigieknél többször pillants bele a könyveidbe, füzeteidbe. Gyanítom, hogy vannak azokban olyan oldalak, amelyeket a nyomdász szeme látott utoljára.
Kérdésével osztályfőnökét is megközelítette, aki, miután összevonta szemöldökét így válaszolt:
-Soha, semmi sincs elveszve! Ha nem jól felelsz, még mindig van egy lehetőséged: „…találkozunk Philippinél…”, próbálta vigasztalni a Cézár szellemétől átvett és a mi világunkban már a pótvizsgát jelentő idézettel. Ha, azonban elvérzel ebben a nagy nyári csatában, akkor is még előtted az élet: „Jó leszel kazánkovácsnak”!
Bent ültek a forró teremben, a hős, első ötös. Vagy inkább a gyávák, akik minél előbb túl szeretnének lenni ezen a nagy mutatványon? Döntse el a történelem, mint más, nagyobb esetekben is. Ide, egyébként se hősökre, hanem túlélőkre van szükség. Átvészelni ezt a napot, és megkapni azt a bizonyos kartonlapot, amelyre rájegyzik: sikeres érettségi vizsgát tett. Irodalomból minden érettségiző álma, ami most Karcsinak megadatott: a kihúzott tétel, „Petőfi Sándor költészete”.
- Ezt már kipipálhatjuk,- sóhajtott fel, amikor meglátta a neki annyira, de annyira kedves költő nevét. Az elnöknek le kellett állítani, mert csak mondta és mondta, amit a helyében bárki ugyanígy tudott volna. Következett a történelem, és úgy látszik, hogy ezért a kis izgulós gyerekért sokan imádkozhattak, mert a legkedvesebb témakörét sikerült kihúznia: az 1848-49 évi forradalom és szabadságharc csatái. Karcsi megnyerte a csatát. A nyelvvizsga is jól sikerült, ott is mellé szegődött a szerencse.
- Jaj, Istenem, mondogatta magában, amikor a kezébe vette a matektételt. Istenem, most segíts! – és itt jöttek a fogadalmak, ha valahogy sikerül átverekednie magát ezen a reménytelen helyzeten, akkor, akár a víztornyot is körbefutja, akár a hóban is, mezítláb. Reszketett, a teste a teremben volt, de a lelke, és amire a legnagyobb szüksége lenne, itt a harcok mezején – az ész, és az értelem – kiszökkent a testéből. Ilyent még nem látott: ömlött a fény a terembe, a dacos nap ontotta sugarait, mégis sötétnek érezte a körülötte lévő világot. Azt a világot, amelyben most ezen az érettségin meg kellene vetni a lábát. Csak egy csöppnyi helyen, aztán majd megkapaszkodna valamiben, hogy utas lehessen az érettségizettek planétáján.
- Szivikém, tudod a tételt? – zökkentette vissza a való világba a tanárnő, - mutasd mit húztál? – és megnyugtatóan szólt Karcsihoz: - Nagy szerencséd van kisfiam, a szögfüggvények a legkönnyebb tétel, - mondta biztatóan ez a jóságos arcú pedagógus. A fiú kínjában, keservében rábólintott a tanár néni kérdésére, ő pedig azt hámozta ki a jelbeszédből, hogy minden rendben van. Valójában, a matematika nyelvén megfogalmazva, ennek a reciprok értéke volt igaz, amit az érettségiző srác valahogy így fogalmazott meg magában:
- Na, tessék, itt vannak ezek a szögfüggvények: tangens, cotangens, sinus, cosinus. Aztán vannak szögek, vannak befogók, átfogó, de, hogy mikor mondjuk, hogy szemben lévő, meg a mellette lévő, és a többi bonyolult dolog, azt már nem tudom. Lehet, hogy sose tudtam, vagy csak most simultak ki az agytekervényeim? – kérdezte magától, és a súlyos gondolatai miatt először nem is hallotta az ismét hozzálépő tanárnő hangját:
- Szivikém, biztos, hogy megy? Miben segítsek?
- Tanár néni kérem, mindenben! Azt hiszem, elvesztem, semmit sem tudok, - tört ki belőle a keserű beismerés, amely a matematika tanár előtt nem volt kétséges.
- Írd, amit diktálok, és majd határozottan felelj, az elnök nyelvszakos, úgy sem ért a matematikából semmit, - nyugtatta a joggal izguló érettségiző fiút tanára, aki lassan, nagyon lassan felolvasta a papíron kéklő szöveget. Amikor észrevette, hogy ez bizony kevés lesz az elégségeshez, el kezdett példálózni, hogy milyen okos volt Pytagorasz. Segítségével távolságokat tudunk kiszámítani, és még sok-sok mást is, és ezért a nagy felfedezése miatt mi emberek, hálásak lehetünk neki. A tanárnő lelkesen helyeselt, néha hozzáfűzött valamit a sok sületlenséghez, amit Karcsi nagyon okos arcot vágva szorgalmasan ismételgetett.
Elérkezett a feleletek értékelése, amelyet a vizsgabizottság elnöke foglalt össze:
- Minden tantárgyból jelesre értékeltük, a matematikát leszámítva, amelyből közepes osztályzatot kapott – egy kis jóindulattal. Milyen tervei vannak a jövőre nézve, mi szeretne lenni?
- Rendőr -, vágta rá gondolkodás nélkül Karcsi - amelyre azonnal reagált a matematika tanárnő, akit mindenki csak Szivikének hívott:
- Ez a felelet oda bőségesen elég lesz, - mondta meggyőződéssel.
A szeretett osztályfőnök, aki addig csak mosolygott, tovább szőtte a gondolatot:
-Azért a kazánkovács mesterséget is tartsd evidenciában! – nevette el magát.
Utolsó találkozásom Albin bácsival
Valamikor a 80-es évek elején történt Siófokon. Valami miatt meg kellett szólítanom egy idős bácsit. Ő levette az arcát eltakaró napszemüvegét és kezét nyújtotta.
-Erdős Albin vagyok.
Amint megismertem, megállt körülöttem a levegő. Néztem a kis öregembert, kezem izzadni, majd remegni kezdett és találkozott a két kinyújtott kéz.
- Jó napot kívánok Albin bácsi, Dudás Karcsi vagyok… a 4/d-ből.
- Karcsi! – ismételte meg a nevet az öreg történelem és nyelvtanár, az egykori osztályfőnök. – Hány éve is, már?
- Pontosan tizenkettő Albin bácsi.
- Tudsz valamit az osztálytársaidról? Tartjátok a kapcsolatot?
- Sajnos én eléggé elszakadtam tőlük, mert évek óta külföldön élek. Éppen tegnap érkeztem haza szabadságra.
- Merre vagy külföldön?
- Moszkvában.
- Mit csinálsz ott?
- Tanulok. Egyetemista vagyok.
- És milyen nyelven tanultok?
- Hát, oroszul – feleltem és önkéntelenül lesütöttem a szemem.
- Oroszul? És ott először megtanultátok a nyelvet és utána vágtatok neki a tananyagnak?
- Annyi különbséggel, hogy az itthon megszerzett nyelvi tudásra még valamelyest ráraktunk és máris kezdődhetett a hadd el hadd.
- Azért sokat kellett tanulni, amíg az orosz nyelvbe belerázódtatok?
- Olyan ismereteket szereztünk itt a Siófoki Perczel Mór Gimnáziumban, egy nagyszerű pedagógus odaadó, lelkiismeretes munkájának és nagy szakértelmének köszönhetően, hogy egész könnyen meg tudok birkózni ott kint is az orosz nyelvvel. Örök életben hálás leszek azért a kincsért, amit Öntől kaptam, amellyel el tudok végezni egy külföldi egyetemet.
- Édes fiam – nézett a tanár volt tanítványára – ez nekem most nagyobb dicséret volt a legmagasabb kitüntetésnél is.
Erdős Albin történelem és nyelvtanár, egykori hadifogoly, a legendás Albin bácsi a könnyeivel küszködött. Amikor kissé erőt vett magán, tovább érdeklődött:
- Mesélj magadról! Mit tanulsz Puskin és Tolsztoj országában?
- Jogot tanár úr!
- Akkor te ügyvéd leszel ugye?
- Nem Albin bácsi, rendőr lettem, és az iskola elvégzése után is az maradok! – válaszoltam szemérmesen. Az öreg tanár észrevette a zavaromat, elmosolyodott, de arcáról nem tudta elrejteni a csodálkozás vibrálását. Maga sem tudta, hogy csúszhatott ki száján a kérdés:
- Azért tanultál, ráadásul külföldön, hogy rendőr légy? – Alighogy kimondta, azonnal meg is bánta mondatát. Próbálta kimagyarázni magát, de még jobban belekeveredett mondandójába.
- Mit tehet az ember, ha nem válik be kazánkovácsnak? – kérdeztem vissza.
- Látod fiam, mindig kinevettetek, amikor ezt a fajta kovácsmesterséget emlegettem. Most már láthatod, könnyebb Magyarországom miniszterré lenni, mint egy jó szakmát elsajátítani. Pályád során is tartsd eszedben és becsüld meg a kétkezi munkást, a földeken dolgozó parasztot, mert politika ide vagy oda, a kérges tenyerű melós nélkül semmire se jutna a világ.
Sokszor eszembe jut ez a beszélgetés, főleg Albin nap közeledtével. Ez volt utolsó találkozásom drága tanárommal.
Isten nyugosztalja Albin bácsi!
Dudás Károly
a IV.D. 1971-ben érettségiző tanulója