Mesél az iskola 1.

2020.11.06 18:53

Dudás Károly

Tanító néni kérem…

1959. szeptember 1-én, ezen a verőfényes napon, mint megriadt őzikék érkeztünk az Alsó Iskolába. Mi hat-hét éves, első osztályos kiliti gyerekek – negyvenketten. Még most is érzem az új könyvek, füzetek illatát, amely ott, az ódon falak között egy életre belém ivódott. Lelkemmel látom a masnis kislányokat és a rövidre nyírt hajú kisfiúkat, akiknek aztán már aznap nevük is lett, ami örökre bevésődött abba a folyamatba, amit úgy hívunk, hogy ISKOLA. ISKOLA. Amint írom e sorokat, újra átérzem azt az izgalmat, amit ott, akkor átéltem. Hasonlót a legutóbbi osztálytalálkozón éreztem. „Nem tudom mi ez, de jó nagyon” - írja a költő a szerelemről, és mondom én arról a szerelemről, amit a Kilti Általános Iskola iránt érzek, pontosan ötven éve. Nem tudom mi ez; éget, néha gyötör, de jó hogy van, és legyen mindig, ameddig vagyunk! Akkor ’59 szeptemberében ragyogott a nap, áthatoltak sugarai a múltból és a közelmúltból „itt felejtett” sötétségen, feledtették a még meglévő szegénységet, öltönnyé varázsolták át egyszerű sötétkék „mackóinkat”. Ezen a napon ráléptünk egy hosszú, végtelennek látszó, de egyszer majd véget érő útra, amelynek nem láttuk, nem is láthatjuk a végét - ezt csak a Mindenható láthatja. Az osztályteremben egy szimpatikus, jóságos arcú tanító néni fogadott bennünket. --Szervusztok gyerekek, Bajzik Jánosné vagyok, én foglak tanítani benneteket az első osztályban. Ismerkedjünk meg! – És sorban minden kisgyerek, kisfiú, kislány elmondta magáról, amit csak el tudott mondani. Amint beszélt a tanító néni, egyszeriben a korábbi izgalom helyett végtelen nyugalmat és biztonságot éreztem. Ezt az érzést csak édesanyám közelsége tudta előidézni bennem. Nem láttuk, csak érzékeltük az Őt körülvevő aurát. Ember volt, anya és Tanító. Ez a három csodálatos hivatás együtt! Lestük szavait, figyelmesen hallgattuk meseszerű előadásait olvasás órákon, játékosan tanított meg számolni bennünket. Volt egy tantárgy, amely nem szerepelt a tantervben, amelyet az igazi pedagógus feljegyzések, könyvek nélkül tanít: a szeretet, a másik ember megbecsülése, amely tanító nénink órarendjében állandó helyet kapott. Elszaladt az 1959-60-as tanév. Már tudtunk írni, olvasni, számolni és év végén elbúcsúztatott bennünket, kis tanítványait. Könnybe lábadt szemünket látva megjegyezte: --Ne sírjatok, én itt leszek a közeletekben, csak kopogtassatok be ezen az ajtón, ha segítségre lesz szükségetek, - és rámutatott osztálytermünk ajtajára, amely mindig nyitva maradt volt tanítványai előtt. Egyszer, már felnőttként összefutottunk a Siófoki busz pályaudvaron. Amikor meglátott, már messziről mosolygott. Keresztnevemen szólított, a több évtized távlatából is, és osztálytársaimról érdeklődött, az ő egykori első osztályosairól. Elmondta: mennyire örül, hogy a kiliti gyerekek mindenhol megállják helyüket, bárhová is kerülnek az életben. Kívánkozott a válasz, de csak magamban feleltem: --Igen tanító néni kérem, hiszen erre tanított bennünket. Múltak az évek, a naptár lapjai mintha nagyobb sebességre kapcsoltak volna. Ismét legyőzött bennünket a kegyetlen idő. Itt állunk tehetetlenül, befelé hulló könnyekkel a szomorú valóság előtt: Bajzik Jánosné nyugalmazott tanítónő életének nyolcvannegyedik évében, hősiesen viselt hosszú betegségben elhunyt. Mi, az ötven évvel ezelőtt kezdett első osztálya, korábban találkozót szerveztünk ez év október 3-ra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a súlyosan beteg tanító nénink életében felelevenítsük azt a csodálatos 1959-60-as tanévet. Az első osztályt. A találkozó előtti este érkezett a lesújtó hír: Paula néni földi élete véget ért. A találkozót a kegyelet és visszaemlékezés jegyében tartottuk meg abban az alsó iskolában, ahol tanított bennünket, és elbúcsúztunk szeretett tanító néninktől. A termet az a szeretet töltötte be, amelyet Tőle kaptunk útravalóul - annakidején. Isten nyugosztalja!

 

 

 

Kónya Anikó

Bambi a 3. osztályban

Szeretném elmesélni egy kedves iskolai élményemet. Harmadik osztályban kezdődött. Szatóri Jánosné Marika néni volt a tanító nénink. Olyankor, amikor már végeztünk az órai anyaggal, vagy rajzórán, néha – mikor rossz idő volt kint – még a nagyszünetben is mesét olvasott nekünk. Akkora hatással volt ránk, hogy még a legelevenebb gyerekek is csendben figyelték a történeteket. Számomra legemlékezetesebb Felix Salten: Bambi című könyve volt, meg a folytatása a Bambi gyermekei. Nemcsak a csodálatos erdőlakók története miatt. Úgy történt, hogy 3. osztályosok voltunk, a nyári szünet előtti utolsó tanítási napon is olvasott Marika néni. Csakhogy nem ért a történet végére. Megmondta, hányadik oldalnál hagyta abba, és megígérte, hogy szeptemberben folytatja. Eljött a 4. osztály első napja. Osztálytársaim közül valaki felírt a táblára egy háromjegyű számot. Mindenki tudta, hogy a Bambit annál az oldalnál hagytuk abba. Ahhoz képest, hogy nyári szünet után voltunk, nem zajongtunk, meglepően csendben vártuk a Tanító nénit, vajon rájön e, hogy mi van a táblára írva. Mikor bejött és a táblára nézett, mosolygott, s láttuk, Ő is tudja, miről van szó. Megkaptuk a szép, színes új tankönyveinket. Megbeszélte velünk, hogy ha csendben ismerkedünk a könyvekkel, folytatja az olvasást. Senkire nem kellett rászólni, hogy figyeljen. Csend volt, mindenki várta a Bambi család történetének folytatását, ami egyszer csak véget ért, mint ahogy iskolai tanulmányaink is. Meggyőződésem, hogy osztálytársaimban is mély nyomot hagyott Bambi története. Én később, már felnőtt koromban keres- tem ugyanazt a kiadványt, szép színes képekkel, de sajnos azt nem találtam. Megvettem egy másik kiadást, hiszen a történet abban is ugyanaz. Gyermekeimnek is elolvastam, rajzfilmen is láttuk, és nekem mindig Marika néni jutott eszembe, hogy milyen jó pedagógiai módszerrel érte el, hogy megbarátkozzunk a könyvekkel. A mai napig szeretek olvasni, amit Marika néninek is köszönhetek.

 

 

Dudás Károly

.A mi kiliti lányaink

 

Negyvenegynéhány év már alaposan megkoptatja a memóriát. A múltból elővillan egy-egy emlék, néha tisztán, néha összemosódva azzal a sok rárakódott történéssel, ami egyre jobban nyomja emlékezetünket.

Nekem életem legszebb időszaka a Kiliti Általános Iskolában töltött nyolc év volt. Minden egyes percét az élettől kapott ajándéknak tekintettem.

Véletlen lehet-e, hogy ez az ISKOLA nekünk, kis falusi gyerekeknek a boldogság szigetét jelentette?

Véletlen lehet-e, hogy olyan nagyszerű tanáraink voltak? Ez nem lehet véletlen! Az sem véletlen, hogy pont ezekkel a gyerekekkel jártunk egy osztályba. De milyen gyerekekkel!

Egy bizonyos napra szeretnék visszaemlékezni. Behunyom a szemem és viaskodok az emlékképekkel. Lassan kezd kirajzolódni előttem a felső tagozat valamelyik osztálya. Lehet, hogy a nyolcadik, mert a Kossuth Lajos utca felőli tanteremben történtek, amit most szeretnék leírni.

Osztályfőnöki óránk volt. Szerettük az osztályfőnöki órákat, hiszen szerettük osztályfőnökünket, Harmat Ede tanár bácsit is.

Ez egy rendhagyó osztályfőnöki óra volt. Lányaink a közösen bevitt nyersanyagokból ebédet főztek, amit az egész osztály együtt fogyasztott el.

Pörköltet, vagy csirkepaprikást készítettek lány osztálytársaink. Talán bocsánatos bűn, de nem emlékszem, hogy mi volt hozzá a köret.  Arra sem tudok visszaemlékezni, hogy hol volt a tűzhely.

Mi, fiúk készségesen segédkeztünk. A fő szerep, persze a lányoké volt, akik elemükben voltak.

Soha nem tudom elfelejteni azokat a fehér köténykés angyalkákat, akik ott sürögtek-forogtak és a só, és paprika mellé szívük egy kis darabját is belefőzték abba a piros lábosba, amelyből nagy szakértelemmel osztották el köztünk ezt a felejthetetlen, finom étket.

Meghatódva néztük lányaink ténykedését. Néztük ezeket a csodálatos gyereklányokat, a későbbi édesanyákat, nagymamákat. Csodáltuk és szerettük őket, mint a testvéreinket.

Negyvenegynéhány év elteltével is meg maradt ez a szeretet, ez a ragaszkodás osztálytársaink között. Ugye, ez nem lehet véletlen?

 

Dudás Károly

A virágkaró és az elmaradt karó

 

Nagy öröm volt, amikor 1963-ban elkészült a Központi Iskola új épülete, tornateremmel, szertárral, zsibongóval, gyakorlati műhellyel.

A gyakorlati foglalkozások ebben a műhelyben folytak, Jónás tanár bácsi vezetésével. Karcsi bácsi matek-fizika szakos tanár és emellett igazi ezermester, fúró-faragó ember volt. Mindennel meg tudott birkózni, ami anyagból készült.

A műhelyben olyan tárgyakat készíttetett velünk, amelyeket fel lehetett használni az iskola életében. Az új iskola folyosóját is mi fedtük be, színes dekor lemez hulladékból, ami nagyon szépre sikerült.

 

Egy alkalommal virágkaró faragása volt a feladat, de ezt kivételesen nem az iskolában, hanem otthon kellett elvégezni, egy 50 cm hosszú, 1 cm-es vastagságú fenyőből.

Az elkészítésre egy hetet kaptunk. Egy olyan fenyő-anyagot sikerült beszereznem, amely nagyon kemény volt, mint kiderült, vörösfenyő, így a faragása nagyon nehezen ment, az akkor még gyenge gyerek kezemmel nem tudtam a kést belemélyeszteni a fába. Ennek ellenére kifaragtam a karót, de nem tetszett, ezért nem mertem bevinni a meghatározott időpontra.

Nagy szerencsém volt, hogy nem csak én nem teljesítettem a feladatot, hanem több fiúnak is akadtak problémái.

Több osztálytársam munkája azonban nagyon szép volt. Vaskó Józsi, Sára Bence, Bajzik Gyuri, Miszlai Imre, Czvik Jancsi, Iszli Jancsi, Hencz Jancsi olyan jól sikerült darabokat hozott be, hogy nem tudtam felfogni, hogyan lehet ezt így kifaragni!

A dolog nem hagyott nyugodni. Hol lehet a hiba? Ennyire nem lehetek ügyetlen!

Karcsi bácsi egy újabb hetet adott, hogy kijavítsuk a hibákat.

Próbáltam a korábban megkezdett munkámat folytatni és jól megélezett késsel faragtam a virágtámasztéknak szánt „fadarabot”.

A rejtélyt Baksa Jóska bácsi, szomszédunk oldotta meg, aki, amikor átjött hozzánk, kivette kezemből a „munkadarabot”, megforgatta és így szólt:

--Ebből a kemény vörösfenyőből soha életben nem lehet kifaragni, amit akarsz. Ehhez puhább fenyőre van szükség.

--De, hát honnan vegyek olyan faanyagot?

--Nekem hamarosan be kell mennem a faluba, beugrok a Szirovatka Gyurihoz is az asztalos műhelybe, ha akarsz, eljöhetsz velem.

Jóska bácsi fehér-piros Panni mopedjével robogtunk hát Szirovatkáékhoz.

Kilitin két Szirovatka családot ismertem, amely tulajdonképpen a nagypapáig visszavezetve egy tőről fakadt. Igazi iparos család, nagynevű kiliti asztalos dinasztia. Már  az 1874. január 1-én alakult Kiliti Asztalos Iparos Testület  vezetőjét is Szirovatka Károlynak hívták, akinek tevékenységét, szorgalmát követték a leszármazottak- unokák, dédunokák, ükunokák.

Akikhez akkor mentünk, az idős Szirovatka György és fia, a szintén Szirovatka György volt.

Érkezésünkkor az idősebb Gyuri bácsi egyedül tevékenykedett a műhelyben. Szép szál, egyenes tartású, jellegzetes nagy bajuszú ember volt a Gyuri bácsi. Amikor meglátta régi ismerősét és iparos társát, elmosolyodott, a rajta lévő sötétkék elő kötényben megtörölte gyantától fénylő kezét és lekezelt a két mesterember.

Jóska bácsi előadta jövetelünk célját, és Gyuri bácsi pár perc alatt elkészített kettő darab faragható virágkarót, puha fenyőből.

Furcsálltam, hogy nem is volt még szó a méretről és mégis akkorára vágta a fát, amekkorára szükségem volt, aztán Gyuri bácsi elmondta, hogy az elmúlt héten a környék- velem egykorú- gyerekei közül többen is megkeresték, hasonló kéréssel.

Gyuri bácsi az egyik karót nekem adta, a másikat pedig ott azon nyomban kifaragta, és amikor elkészült vele, átnyújtotta, az alábbi szavak kíséretében:

--Ezt mintának adom. Ha ezt nézed, a másikat könnyen ki tudod faragni. Még annyit segített, hogy a kifaragatlan példányra ácsceruzával gyönyörű mintákat rajzolt.

A két öreg közben beszélgetett néhány szót, Gyuri bácsi kiment a műhelyből és két üveggel és három pohárral tért vissza.

Az egyikből – a borból- maguknak, a másikból - a mustból- nekem töltött. Beszélgetésükből tudtam meg, hogy jégbor és must van az üvegekben, ami nem más, mint a hó lepte szőlőből készült nedű.

Hazaérve, azonnal nekiláttam a karó kifaragásának. Még aznap elkészült. Leosztályoztam a munkámat, Gyuri bácsiéhoz viszonyítva, kettest adtam magamnak. Felfelé kerekítve.

Nagyon örültem, hogy elkészültem elmaradt munkámmal.

Másnap reggel a kisördög nem hagyott nyugodni, és nem az én művemet, hanem Gyuri bácsiét adtam oda tanáromnak. Ő nem szólt semmit, addig, amíg a többiektől be nem szedte az elmaradt darabokat. Ekkor azonban megszólalt:

--Fiúk, a lépjen ide elém az, aki helyett más faragta ki a karót.

Egy rugó megfeszült bennem és már penderített is Karcsi bácsi elé, aki így reagált az estre:

--Mentségedre szóljon a beismerés. Nekem ne a Szirovatka Gyuri bácsi munkáját hozd ide osztályzásra, mert attól az embertől én csak tanulhatok, tanár létemre is, hanem azt, amit te faragtál. Örök életre rejtély maradt, honnan tudta meg a turpisságot.

Megszégyenülten bontogattam ki az újságpapírba tekert – az általam készített- karót.

Karcsi bácsi megnézte, szúrós tekintetét két szemem közé célozta, majd szelídebbé vált a nézése, muszklijával kupán kólintott, vaskos kezét most már inkább barátilag, a vállamra tette és a következőket mondta:

--Ez a munka négyest ér, de most hármast adok, mert más tollával akartál ékeskedni. Másik munkával kijavíthatod.

Azt a karót, amelyet Gyuri bácsi faragott az igazgatói irodába a nagy virágládába kellett tenni a pálma mellé.

Egyszer nagyon sok év múlva találkoztam tanárommal, aki a virágkaróra visszaemlékezve elmondta, hogy azt nagyon sokan megcsodálták.

Azt meg is lehetett csodálni, azt Szirovatka Gyuri bácsi nekünk faragta,…csak nekünk.

 

Gróf Antal

Hogyan tanította Szigeti József igazgató úr a balatonkiliti katolikus gyermekeket?

 

Amikor én iskolába jártam, akkor még külön felekezeti iskolák voltak. Így a katolikusoka katolikus, a reformátusok a református iskolába jártak.

A szüleim 1935. március közepén költöztek Kilitire. Én akkor az elemi iskola 3. osztályos tanulója voltam. Akkor ismertem meg a Szigeti igazgató urat. Akkor még mester úr volt a rangja. A mester úr kántortanító volt, ami azt jelentette, hogy minden misén és litánián, hétköznapokon és ünnepeken ő orgonált a templomban. Az iskolába járó összes gyereket pedig ketten tanították. Az első és második osztályt Bukovics Teréz tanító néni vezette be az írás és olvasás tudományába, a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályt pedig a mester úr tanította egy teremben, együtt. Mind a négy osztályt.

A négy osztály együttes létszáma közel száz gyermek volt. Ennek fele fiú, fele lány volt. A lányok a katedráról nézve a jobboldalon ültek, a fiúk pedig a baloldalon.

A tanítási nap mindig a templomban, a misével kezdődött. Ezután bementünk az iskolába, és a mester úr valamilyen csendes feladatot adott a harmadikosoknak, valamint a negyedikeseknek, és az ötödik és hatodik osztálynak pedig előadott egy történelmi, földrajzi vagy számtani új anyagot. Ezt azért írom le, mert érzékeltetni szeretném, hogy hogyan tudott egy helyiségben, egy időben négy különböző korú tanulókból álló osztályt úgy tanítani, hogy mindenki tanuljon, egymást ne zavarják, és fegyelem is legyen.

Régen volt egy olyan mondás, hogy a tanítók a nemzet napszámosai. Ezt a mondást a felnőtté válásom során mind jobban igaznak tartottam. Képzeljük csak el, hogy ma lenne-e valaki, aki elvállalná, hogy annyi gyermeket együtt,  minden tantárgyból tanítson, reggel héttől délután három óráig. Nem hiszem, hogy akadna egy is, aki vállalkozna erre.

Hogyan tanított a mester úr? Most megpróbálok leírni egy-két esetet, ami velem történt az iskolában.

Amikor Kilitire költöztünk, másnap az édesanyám elkísért az iskolába. A mester úr beírta a naplóba a nevemet, és rámutatott a padon az egyik üres helyre és azt mondta:

- Ez lesz a helyed!

Édesanyám hazament, én meg ott maradtam, és csendben vártam, hogy milyen is lesz számomra az új iskola. Hamarosan rám került a sor. Kíváncsi volt a mester úr, hogy ez a kis nebuló mit tudhat, aki abból a kicsiny, isten háta mögötti faluból idevetődött. Kihívott a táblához, és feladott egy szorzást. A feladatot megcsináltam úgy, hogy az utolsó számjeggyel szoroztam először, azután a középsővel, és a végén az első számjeggyel. Könnyű volt.

Azt kérdezte tőlem a mester úr:

- Miért így szoroztál? Miért nem az első számjeggyel kezdted a szorzást?

Egy kicsit meglepődtem, ránéztem a táblára és megszólaltam:

- Hát mi így tanultuk, de az mindegy, mert az eredmény egyforma.

Helyreküldött. Ezután tanultam, mint a többiek. Majd negyedikes koromban egyszer kiosztotta, hogy melyik osztály mit csináljon. Nekünk,  negyedikeseknek feldiktált egy dolgozat címet, tehát dolgozatot írtunk. Az ötödik- hatodik osztálynak meg számtan órát tartott. Elmagyarázta, és egy példával megmutatta, hogy a kör kerületét és területét hogyan kell kiszámítani. Amikor végzett vele, megkérdezte:

- Ki vállalkozna egy példa megoldására?

A teremben csend volt, én óvatosan hátra néztem és láttam, hogy nincs jelentkező. Aztán félénken felnyújtottam a két ujjam.

- Mit akarsz?

- Mester úr kérem, én meg tudom oldani.

- Gyere ki!- mondta.

Kimentem a táblához. Ő feldiktált egy méretet, az átmérő vagy a sugár méretét,  és azt mondta:

- Na, csináld meg!

Hát, egy-két perc alatt a feladatot megoldottam. A mester úr odalépett hozzám, az ölébe kapott, végig vitt a padsorok között és azt mondta:

- Látjátok vén szamarak, ez a kisgyerek tudja, ti meg nem mertek vállalkozni rá! – és letett az öléből.

De olyanra is emlékszem, amikor nem tudtam a leckét. Nyelvtan óra volt, és felszólított, hogy mondjam el az igekötőket. Hát én felálltam, de az igekötőkről bizony semmi sem jutott az eszembe. Előtte nap délután kukoricaszárat vágtam a kertben, az igekötők meg ott lapultak a könyvben, a vászontarisznyában. A szégyen pírja pedig kiült a képemre.

- Szamár, ülj le, délben nem mehetsz haza ebédre! - szólt a verdikt.

Alig vártam, hogy dél legyen, és nagyon haragudtam magamra. Amint a többiek hazamentek, gyorsan előkaptam a nyelvtankönyvet, és elkezdtem tanulni az igekötőket. De úgy, hogy ha éjjel álmomból felébresztenek, akkor is tudni kell. Az ebédidő elmúlt, becsengettek. A Mester úr belépett a terembe, rám mutatott:

- Mondd el az igekötőket! – mondta, és a pulpitusra lépett.

Felálltam és elhadartam az igekötőket. Azt mondta, mondd el még egyszer. Ekkor már illedelmesen, nyugodtan ismét elmondtam, ugyanabban a sorrendben az igekötőket. Megszólalt:

- Na, látjátok? Ugye hogy meg lehet tanulni!

Akkor még egy kis ideig szégyelltem magamat magam előtt, de az igekötőket úgy megtanultam, ahogy ő mondta; ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, még a mai napig is, pedig ez 1936-ban történt.

Emlékezetemben él, hogy sokszor belekapcsolta az iskolai anyagba a hazafiságot, a hazaszeretetet. Hogy mi a Haza?

– Az a Haza, ahol születtünk, ahol szüleink, rokonaink s barátaink élnek. Ahol úgy beszélnek, mint mi. Mikor és mitől lesz boldog ez a nép? Ha egymást tiszteljük, szeretjük. Segítsük azokat, akik rászorulnak a segítségre! Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, de ne nézzük le a más népeket!

Sokszor mondott ilyen és hasonló intelmeket. Én ezt nagyon szerettem, mert igaznak tartottam, és addig sem kellet mást tanulni.

Mindig volt arra ideje, hogy hol az egyiktől, hol a másiktól megkérdezte:

- Hogy vannak a szüleid?

Vagy: - Meggyógyult-e a testvéred?

Valahogy mindig olyant kérdezett, ami éppen aktuális volt. Nem is tudom, hogy honnét szerezte az értesüléseit. Bár a falusi hírharang, a szájról-szájra gyakran gyorsabb volt, mint a hivatalos hírvivő.

Az igazgatói kinevezést, ha jól tudom, ’38-ban vagy ’39-ben kapta. Akkor már ismétlő iskolás voltam. Ez hozzátartozott a kötelező iskolai képzéshez. A hat elemi osztály elvégzése után még három évig kellett hetenként egyszer délelőtt iskolába menni. Ez olyan levezető féle iskola volt, de egyúttal helyettesítette a tanonciskola három évét is. Ebben az időben néha-néha mondta, hogy addig szeretne még élni, amíg ezt az osztályt végigviszi. Nem gondolkodtam azon, hogy ezt miért mondja, hiszen nem volt olyan öreg. Meg az emberek nyugdíjas korukban is élhetnek öt-tíz-húsz évet, vagy néha még többet is. Ez foglalkoztatta a gondolataimat, de választ nem találtam rá.

Az ismétlő iskola harmadik osztályát 1941 tavaszán fejeztem be. Akkoriban újságelosztással, -széthordással foglalkoztam. Így majdnem minden nap találkoztam az igazgató úrral. Az újságot általában bevittem a szobájába. Egy alkalommal, az évzáró vizsga után egy-két héttel, amikor bevittem az újságot, a tekintetes asszonytól megkérdeztem, hogy itthon van-e az igazgató úr? Ő azt mondta:

- Bent van a szobájában, vidd be neki.

Bementem az igazgató úr szobájába, és azt láttam, hogy furcsán fekszik a sezlonon. Szóltam hozzá, próbáltam felébreszteni, de nem ébredt fel. Közelebb léptem, és úgy láttam, hogy meghalt.  Visszamentem a konyhába, mondtam a tekintetes asszonynak, hogy valami baj van az igazgató úrral, szólok az orvosnak, hogy jöjjön ide, és elköszöntem. Gyorsan kerékpáron az orvoshoz mentem, és mondtam neki:

- Doktor úr, legyen szíves menjen el a Szigeti igazgató úrhoz, mert azt hiszem, hogy meghalt!

Ezután hazasiettem, mondtam édesanyámnak, hogy figyeljen, ha megszólal a lélekharang, akkor meghalt a Szigeti igazgató úr. És már indultam, hogy a munkámat tovább folytassam, de a kapuig sem értem, megszólalt a lélekharang. Tudtam, hogy a halál elvett tőlünk egy értékes embert, egy bölcs tanítót, egy igazi hazafit.

Így élt, így tanított, és így halt meg Szigeti József igazgató úr. Kilitinek fáradhatatlan és bölcs tanítója.

Emlékezzünk rá tisztelettel!

 

 

Bajzik György

A golyóstoll

 

1960-at írtunk. Az alsó iskola elsősei éppen szünetet tartottak. Már tavasz volt, a nebulók jó része megtanulta az írás, olvasás alapjait, megszokták az iskolai légkört is. A tanító néni – így kellett szólítani mindenkinek, beleértve engem is, pedig az édesanyám volt – ekkor már különböző, állandó feladatokat adott a gyerekek egy részének. Én például leckefelelős voltam. Óra előtt a szünetben végig kellett nézni, hogy mindenki megírta–e a házi feladatát, és csengetés után az eredményt fennhangon jelenteni kellett. Nem egy hálás feladat, de nem lehetett több okból sem visszautasítani. Ezen a délelőttön is kényszerű kötelességemet igyekeztem teljesíteni, amikor elakadtam az egyik kis osztálytársamnál, aki bizony nem tudta megmutatni az otthonra előírt munkáját. Volt már ilyen máskor is, mindig annak rendje-módja szerint jelentettem is.  Ilyenkor az illető dorgálást kapott, s legközelebbre dupla munkája volt, mert az új mellett pótolhatta az elmaradottat is. Most is mondtam neki, mire készüljön, de mielőtt tovább mehettem volna, a delikvens megfogta a karomat.

- Gyuri, ne mondjad meg a tanító néninek! – kérlelt.

- Tudod, hogy muszáj, nem lehet kivételezni senkivel – feleltem eltökélten, felelősségem teljes tudatában.

- Nézd ezt a golyóstollat, ilyen senkinek sincs az osztályban. Ha nem mondasz meg, neked adom örökbe! – könyörgött tovább, és a zsebéből előkotort egy kék színű golyóstollat, s felém nyújtotta. Erkölcsi fölényem ekkor kezdett meginogni. Az iskolában mártogatós tollal tanultunk írni, golyóstolla még otthon sem volt a szüleimnek, nemhogy nekem. Kis mérete, szép kék színe elbűvölt. Nem kell mártogatni, nem csepeg, paca sincs, zsebre lehet vágni, ez nekem nagyon kell! És csak hallgatnom kell érte.

- Na, jó. Most az egyszer – adtam be a derekam némi szégyenkezéssel, de a kezemet azért nyújtottam a tollért. Pár pillanattal később már a zsebemben lapult a lekenyerezés kék színű eszköze, s mint ki jól végezte dolgát, mentem tovább.

Elkezdődött az óra, mint máskor. Az osztály nagy nehezen elcsendesedett.

- Kérem a leckefelelősök jelentését! – mondta a tanító néni.

 Felálltam, és belekezdtem:

- Tanító néninek jelentem, mindenkinek kész a leckéje – próbáltam úgy mondani, mint máskor, de a hangom egy kicsit megbicsaklott, és nem voltam benne biztos, hogy nem pirultam-e el.

- Rendben van, leülhetsz – mondta a tanító néni, s úgy tűnt, semmit nem vett észre.

Megnyugodva leültem, mikor a toll előző tulajdonosának padtársa úgy ágaskodva, hogy majd kiesett a padból kiabálni kezdett.

- Tantó néni, tantó néni! A Jancsinak nincs is kész a leckéje, a Gyuri csak azért nem mondta meg, mert kapott egy tollat tőle!

A tanító néni tekintete elsötétedett, s olyan lett, mint otthon, amikor valami nagy disznóságot csináltunk a testvéreimmel. Sőt, még annál is vészjóslóbb. Én meg egy kisegérré változtam volna, aki elbújik az alsó iskola számtalan egérlyukainak egyikében.

- Álljatok fel mind a ketten! Igaz ez?

- Hát a lecke tényleg nincs kész, de nem kaptam semmit – próbáltam szépíteni a dolgot, de lángoló fejem elárulta, hogy nem mondok igazat.

- Gyere ide az asztalhoz, és ürítsd ki a zsebeidet! – hangzott a következő utasítás, s édesanyám szemei villámokat szórtak. Éreztem, semmi jóra nem számíthatok, s átfutott az agyamon az otthon, valamint az iskolában többször hangoztatott intelem a becsületről, igazmondásról. Mint egy nehézbúvár talpig felszerelésben vánszorogtam ki a katedrához, s elkezdtem a mackónadrágom farzsebének tartalmát (zsebkendő, szép formájú kavics, elpusztult cserebogár) egyenként kirakni az asztalra, minden darab után abban reménykedve, hogy valami csoda történik, s a kínos folyamat félbeszakad. De nem, egyszer csak éreztem, hogy már csak a toll maradt magányosan a zsebben, s pár pillanat múlva már ott virított a bűnjel mindenki előtt az asztalon.

- Na, Jancsi fiam, hozd csak ki te is a füzetedet, s mutasd a leckédet! – folytatódott a kínos procedúra. Mindjárt kiderült, hogy bizony a lecke sincs kész. Az osztály lélegzetvisszafojtva figyelte az események alakulását, melyek nyílegyenest a  büntetés irányába haladtak. Először mindenkinek szóló tanítás következett az igazmondásról, a felelősségről, a bizalommal való visszaélésről, a megvesztegetés, de leginkább a megvesztegethetőség tarthatatlanságáról. Ezután előkerült a ritkán használt pálca, s a mai pedagógiai elveknek nem megfelelő tevékenység következtében a nap hátralevő részében mindkettőnknek nehézségei adódtak az üléssel. A büntetés iskolai részének befejezése a történet rövid beírása volt ez ellenőrző füzetbe azzal a felszólítással, hogy másnapra alá legyen íratva otthon. A toll pedig visszakerült az eredeti tulajdonosához.

Hét éves fejjel sejtettem, hogy helytelen volt, amit csináltam, de a büntetés súlyosságát nem értettem mindaddig, amíg otthon, estefelé édesapámnak meg nem mutattam az ellenőrzőt. Hosszú beszélgetés kezdődött, melybe édesanyám is bekapcsolódott. Ekkor lett világos, hogy nem csak magamról van szó, hanem szégyent hoztam rájuk is, s nekem kétszeresen ügyelnem kell minden szabály betartására, s a becsület nem enged semmilyen laza felfogást, kompromisszumot.

- Kisfiam, súlyos büntetést kaptál, de remélem te is és a többi osztálytársad is tanult belőle – zárta le az ügyet édesanyám.

Hát az biztos, hogy én soha nem felejtettem el a dolgot, s meghatározó útmutatást adott a további életemre. A módszer ma már nem elfogadott - akkor én sem tudtam elfogadni –, de kétség kívül hatásos volt. A családi legendáriumba, mint a „Kiliti golyóstoll” vonult be az eset.

Egyébként, mint később kiderült, a toll használhatatlan volt, nem volt betétje!

 

 

Dóczi Imréné - Villányi Mária

Hol van Kiliti?

 

Óriási hópelyhek kavarognak, letelepednek a kertem kört formázó puszpángsövényére. Szép. Szeretem. Magam vágtam az ágacskáit a kiliti kertben, gyökereztettem, ültettem, nyesegettem évek hosszú során át.

Kör? Soha nem gondoltam még így rá. Az önmagába visszatérő vonal. A kiindulás és a megérkezés. A kezdet és a vég. És köztük egy élet.

Az egyre sűrűsödő hófüggönyön át már ennek a sövénynek az őse, a régi-régi kiliti bokor áll előttem. Mi, kisgyerekek, remegve várjuk, hogy kirohanhassunk hozzá húsvét reggelén: jaj, mit hozott a nyuszi? A meglepetés öröme, Apa erős karja Anya vállán, fekete kendős, botra támaszkodó, hajlott hátú nagyanyám megértő mosolya.... Sok évvel később már szülőként örülünk öcsémmel ugyanennél a bokornál a gyerekeink örömének. Képek, hangulatok, illatok, színek...

Ott van Kiliti?

Újabb idősík, sok évvel később, 90 kilométerrel távolabb: a puszpáng utódja alatt az én utódaim lesik boldogan az ő utódaik kacagását egy-egy megtalált hímes tojásnál.

Itt van Kiliti?

Fiaim örülnek, mint ahogy a mi szüleink is örültek akkor velünk, amikor a húsvéti délutánokon a falu aprajával-nagyjával a „Csőri-hegyen” „gurguláztunk”. Vagy ugyanez a domb télen: hatalmas hócsaták, piros orrok, kékké fagyott kezek, száguldás szánkóval a dombról , és a nevetés a Sióig visszhangzik...

Tágra nyílt szemekkel hallgatják az unokáim.

Hol van Kiliti?

Halkan csikordul a kaposvári temető kapuja - feketerigó füttye felel rá: hívójele a régi képnek: Rajzóra a kiliti temetőben. Tájábrázolás a dombtetőről: színek, formák, perspektíva... A tavaszi nap fényében tombol az élet: madárcsicsergés, szikrázó mezők, a távolban felcsillanó Balaton tükre, a kékben úszó „túlpart” hegyei...De félig nyitva a ravatalozó ajtaja! Odasettenkedünk....Mozdulatlanul fekvő test ,hideg, merev, élettelen... Meg kell érintenem!

Az első találkozás a halállal.

Ez is Kiliti?

Nem is gondolok rá, mégis mindenhol ott van.

Drogéria? Elsős kislányok „lakkozzák” körmüket az „alsó iskola”udvarán álló vén szilfa termésének nedvével....

Buszcsikorgás? Béla nevetése, amint az utolsó pillanatban, lélekszakadva ugrok fel, hogy el ne késsek a gimiből...

Kenyérbolt? A kiliti pékség semmihez sem hasonlítható illata, ahogy a kenyerek a fonott kosarakba kerülnek, és a forró „langalló” fele már hazáig elfogy..

Lovas kocsi? Hencz Lajos bácsi ebédidőben kifogja a lovat Papkután, hogy kipróbálhassam a lovaglás örömét...

Tornaterem? Végre kész az új tornaszoba! Az első tömegsporton eltörik a kezem...

Görögdinnye? Versenyezve faljuk Magdival, könyökünkön folyik a leve...

Hinta a játszótéren? Kiliti búcsú, ringlis, céllövölde..

Korcsolya? Az egész utca a tanácsház fekete-fehér TV-je előtt szorongva drukkol Almássy Zsuzsinak...

Varjú? Ede bácsi módszerei, diaképei orosz órán. Talán ettől lettem nyelvtanár.

Hosszan-hosszan sorolhatnám így, fél évszázad eltelte után is.

Hol van Kiliti? Itt él bennünk.

 

Gorjanácz Lászlóné

Erdő mélyén …

 

Erdészház Lábodtól kilenc kilométerre, az erdő közepén, Sziágyon (www.sziagyisuli.hu) .

2011. június 13. és június 19. között a Somogyi József Általános Iskola 27 tanulója és három kísérője itt ismerkedett az erdő életével, a környékkel, kezdte meg a tanév utáni pihenőt.

Menetrendszerinti járattal utaztunk, Nagyatádi átszállással. A csatlakozás kimondottan miattunk „késett” az indulással több mint öt percet, de senki nem lett ideges. Lábodról a SEFAG munkatársai szállítottak bennünket és csomagjainkat a felújított sziágyi erdészházhoz.

A bekerített területet hamar birtokba vettük. Két szobában (20 fő), emeletes, igazi gerendából készült faágyakon aludtak a lányok, egyben a fiúk (7fő), a kísérők egy egyágyas és egy kétágyas szobában szállásoltattak el, mindegyikhez saját fürdőszoba és toalett tartozott, a meleg víz ellátást napkollektor biztosította. Szerencsére végig jó időnk volt, tehát meleg vizünk is volt. A tábor területén pingpong-asztal, szaletli, kerti játékok, hinták, kővel kerített szalonnasütő fatuskó ülőkékkel, kemence fedett területen asztalokkal, padokkal, valamint egy, az oktatáshoz minden modern technikával felszerelt tanterem állt a rendelkezésünkre (természetesen sok-sok könyvvel az erdő vadjairól, növényeiről). A konyhában, az étkezőben szinten minden szükséges eszköz ott volt, de az ebédet a közeli erdészház fiatal, igen ügyes szakácsa készítette a számunkra. Ő hozta az általunk kért reggelit és vacsorát is, melyet aztán Kati néni (Balogh Gáborné) a gyerekekkel közösen készített elő, szervírozott. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de a mosogatást, a helyiségek rendben tartását is a mindenkori „beosztottak” látták el. Ildi néni (Nagyné Balassa Ildikó) irányította az őrséget, mely a tábor területén tartózkodásunk idején működött, tehát éjszaka is. Először kétórás váltással próbálkoztunk, aztán áttértünk az egyórásra. Bár nem volt kötelező őrködni, senki nem akart kimaradni a „buliból”.

Az elhelyezkedést, lakóhelyünk felfedezését követően vacsorára szalonnát, sonkát sütöttünk. (Köszönjük a Matatics családnak a finom falatokat!) Tizenegy óra körül tértünk nyugovóra, de ez nem azt jelentette, hogy el is aludtunk.

Másnap reggeli tornával indítottunk, nehezen, amely aztán el is maradt, mert a napi kerékpározás, illetve gyaloglás kiváltotta azt. Reggeli után köszöntötte a csapatot az erdei iskola erdész-tanár vezetője, Jákliné Mihály Bernadett, Betta. Vele töltöttük a délelőttöt a tanteremben, majd ebéd után a környéket fedeztük fel a vezetésével. Éjszaka Antal János ( Jani) fiatal erdész technikus kíséretében lestük a vadakat.

Szerdán a petesmalmi vidraparkban jártunk (www.vidrapark.hu). Ekkor próbáltuk ki az erdei iskola túrakerékpárjait, melyek a közlekedésben nagyon nagy segítségünkre voltak. Lutra lutra a vidra rendszertani latin neve. Fekete István csodálatos regényének hőse most megelevenedett előttünk. A park tanösvényén más állatokkal és a jellegzetes somogyi fafajtákkal ismerkedhettünk meg. Felmásztunk a kilátóra, és az egyik tóra épült lesből figyeltük a vízi madarakat. Támaszpontunkra visszatérve megkezdődött a felkészülés a szombat esti Ki mit tud?- ra.

Csütörtökön Nagyatádra mentünk pancsikolni. Lábodig kerékpárral, onnan busszal. Az időfelelős, mint a többi napon is, kitett magáért; remek időben strandoltunk az élmény- és termálfürdőben (https://strand.nagyatad.hu). A legnagyobb tetszést a két csúszda aratta; egy órától háromig csaknem mindenki mászta a tornyot és csúszott …

Pénteken bivalynézőben voltunk. A nem rövid gyalogtúra visszaútján Janival gombát gyűjtöttünk, nem is keveset. Délután lovas kocsival jártuk be a környéket, este pedig az erdőben szám háborúztunk.

Szombaton Lábod nevezetességeit kerestük fel (www.labod.hu). A tájház, a temetőkápolna megtekintése után fagyiztunk egyet, a táborban pedig tortával köszöntöttük a születésnapját ünneplő Nagy Ricsit. A délután folyamán ajándékot készítettünk az otthoniaknak, este pedig nagy sikerrel zajlott le a várva várt „Ki mit tud?”.

Vasárnap korán keltünk. Rendet raktunk a szállásokon, a konyhában, a tábor területén, majd ismét a SEFAG munkatársai segítségével jutottunk be Lábodra a hazavivő buszhoz. Nem csak a korai kelés, de az elmúlt hét izgalmai, a fáradtság hamar elnyomta a kis utasokat, s hazáig igen csendesen zajlott az út.

A siófoki buszpályaudvaron mindenkit izgalommal várt a családja. Nem búcsúzkodtunk sokáig, mert mindannyian az élményeket mesélték hozzátartozóinak. Sokuk talán először volt táborban, némelyikük esetleg nem is töltött még „ilyen hosszú időt” az otthonától távol. Az viszont biztos, hogy nem érezték rosszul magukat, mert azzal váltunk el, hogy jövőre ismét elmegyünk Sziágyra.

 

Szavári Gézáné

Ismét életre keltek a bábok

 

Szavári Gézáné, nyugdíjas tanítónő vagyok. Mindenki csak Ági néninek hívott és hív még ma is. Siófok-Kiliti városrészben tanítottam 1970 óta a nyugdíjazásomig Összesen 32 évet. A tanítás mellett fő „hobbim” és munkám a bábjátékoktatás volt. Bábszínházat játszottam a gyerekekkel, hosszú-hosszú éveken át, a tanításon kívüli szakkör formájában. Még nevet is adtunk magunknak, mi lettünk a „Galagonya” bábcsoport. Lett egyen pólónk narancssárga színben, és az akkor még csak divatba jövő farmernadrágot választottuk mellé.

Az évek során a csoporttal bejártuk a fél országot. Verseny, versenyt, fellépés, fellépést követett. Évente átlagosan 10-12 szereplésünk volt. Több mint 60 db oklevelet őrzök mind a mai napig. Országos, megyei fesztiválokon, csillebérci művészeti táborozásokon vettünk részt. Ami a legnagyobb elismerést jelentette, a Magyar televízió által meghirdetett „Játszunk bábszínházat” műsor, amire minket is meghívtak.

A Nemzetközi Bábfesztivál középdöntőjéig is sikerült eljutnunk. Eredmény az volt szép számmal, de számomra az igazi siker az a sok-sok gyerekszem, gyereknevetés volt.

Valami módon mindig a csoportomba vonzottam a nehezen szelídíthető tanulókat is, a csillagszemű cigánygyereket, a gátlásokkal küszködőket.

A tehetséges, ügyes rátermett gyerekekkel együtt jól megfértek egymás mellett a paraván mögött. Ugatni, kukorékolni, nyávogni, röfögni, énekelni, nevetni, sírni mindenki tudott.

Aztán jött a nyugdíj. Vele a csönd. A gyerekek felnőttek, s csak az emlékeztet vissza, ha valaki rám köszön: „csókolom Ági néni!”.

Rögtön tudtam, a szemébe kell néznem s tudni fogom ki volt ő: fa, virág, házikó vagy valami más.

És hosszú idő múlva egyszer csak csengett a telefon: Csák Erika néni hívott, hogy jöjjek vissza az iskolába bábozni, mert neki nagyon hiányoznak azok a szép vidám bábszínházi pillanatok, amik akkor voltak, valamikor 10 évvel ezelőtt.

És én visszamentem. Jött újra a narancssárga póló, a farmer nadrág, a „Galagonya” név, és 16 gyönyörű szebbnél szebb, nehezen szelídíthető gyerek, csillagszemű cigánygyerek, és tehetséges, rátermett gyerek. Elsősök, másodikosok, negyedikesek megy egy nagycsoportos ovis is.

És mi játszottunk újra bábszínházat. Bemutatkoztunk télapó műsorral, betlehemes játékkal és tavasszal versenyre mentünk, ahol a csapat a lehető legjobban játszott és igazi sikert ért el.

Nem tudom észrevették- e, hogy a”játszunk” szót használom. Ez mindig is így volt és így van ez ma is. A Mi-be beleértve engem is. „MI JÁTSZOTTUNK!”

Ez egy csodálatos igazi játék. Játék annak, aki nézi és annak is aki játssza. Ez az egész varázsa.. Elvarázsol, elvisz minket oda ahol valami jó, nagyon jó!