Emlékem Nix Pistiről

Rövid ideig szolgáltam együtt ezzel a jólelkű, jó humorú nagyszerű emberrel, aztán a sorsunk mást határozott meg mindkettőnknek. Jó lenne valami „hőstettet” vagy olyan istenigazából rendőrösen kemény történetet találni múltunkból, valami olyasmit, hogy elfogtuk, legyőztük, megoldottuk, megjutalmaztak, kitüntettek…

Felesleges is lenne kutakodnom az emlékek kavalkádjában, úgysem találnék ilyent, mert nem voltunk hősök, csak emberek, akik történetesen kék-szürke angyalbőrt hordtak.
Nagy kalandok helyett most egy olyan emlékemet vetem papírra, amely végigkíséri egész életemet, és az idők folyamán szívemben eggyé vált Nix Pisti mosolyával.
Éjszakai gyalogosjárőr szolgálatot láttunk el a kora tavaszi üdülőterületi éjszakában. A gazdátlan nyaralók ablakai matt feketén bámulták a kihalt utcákat. Minden szürke volt és hűvös, és félelmetesen csendes. Hallgatagon ballagtunk egymás mellett, amikor megszólalt Pisti:
- A tőlünk jobbra lévő épületből furcsa zajt hallottam!
- Én is hallottam, csörrent valami - válaszoltam.
- Olyan, mint egy hirtelen bekapcsolt rádió hangja, amit azonnal le is kapcsoltak.
- Valóban – erősítettem meg – valaki lehet a házban. Elhatároztuk, hogy a fák és bokrok árnyékából megfigyeljük, hogy mi folyik ott bent. Megvetettük a hátunkat egy-egy nagyobb fa törzsében és vártunk. Eltelt fél óra, majd még ugyanannyi, és mi kitartóan füleltünk, de több zaj nem hallatszott. És egyszer csak az ablak mögött villant egy fény, majd egy másik.
- Láttad? – kérdezte Pisti, rágyújtottak.
- Ez lett a vesztük – feleltem és óvatosan, a ház szemeit kikerülve a bejárathoz tornáztuk magunkat. Megmozdítottam a kilincset, engedett. Gyors mozdulattal belöktem az ajtót és Pisti, mint a vihar, úgy vágódott az egyterű épületbe. Zseblámpánk fényénél két felemelt kezű, ijedt gyerekembert pillantottunk meg.
- Kik vagytok? – kérdeztem a 12-13 év körüli gyerekektől.
- Mindent elmondunk, csak ne bántsanak! – felelt az egyik.
- Na, attól az egytől, hogy valaki most bántana benneteket, nem kell félnetek! – nyugtatta meg őket Pisti. – Kitől féltek, ki bántana benneteket? Azt próbálja meg bárki, hogy csak egy kisujjal is hozzátok érjen, velem gyűlik meg a baja! De most szépen sorjában mondjátok el, hogy kik vagytok, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide a városba és ebbe a nyaralóba?
De, várjatok még egy kicsit! – folytatta Pisti. Nem vagytok éhesek?
-De igen! – vágott egymás szavába a rettenetből magához térő két kisgyerek. Pisti belenyúlt járőrtáskájába, kivette belőle az ízlésesen becsomagolt, „éjszakai pótlékot” és azon mesterkedett, hogy kettétöri a két gyereknek, amikor rákacsintottam, erre neki adta a magasabbi fiúnak, és az enyém pedig a kisebbikhez került.
A fiúk befejezték a vacsorát és további kérdések nélkül beszélni kezdtek. Elmondták, hogy az egyik intézetből szöktek és úgy gondolták, hogy ameddig csak lehet, meghúzzák magukat a kihalt nyaralóövezetben.
- Mikor jöttetek el? – kérdeztük.
- Ma.
- És milyen büntetés vár rátok ezért? – érdeklődtünk, és a gyerekek elmondták, hogy sok kedvezményt megvonnak tőlük.
- És, ha most visszatérnétek?
- Akkor még el lehetne mindent simítani - felelt a nagyobbik. Körülnéztünk az épületben, megállapítottuk, hogy kárt nem okoztak, mert az ajtót valamilyen kulccsal nyitották ki.
- Mire gondolsz? – kérdezte Pisti.
- Arra, amire te. Csak kocsi kellene!
- Megpróbálok Harangozó Nándival beszélni, hátha lesz valami jó ötlete - válaszolta Pisti és már nyomta is a Maros-B beszédváltóját: Sió 1-es, a Sió 6-os hív, ide tudnál jönni az Ady Endre utcába?
- Már megyek is – jött a válasz Nánditól, aki azon az éjszakán helyettesítő parancsnoki feladatokat látott el a beteg váltás pk. helyett.
- Mi történt? – kérdezte az autóból kiszállva, de amint meglátta a gyerekeket, azonnal tisztában volt a helyzettel.
- Be kellene kísérni a fiúkat?
- Nem egészen! – feleltem.
- Azt akarod mondani, hogy papírok nélkül vigyük vissza az intézetbe őket?
- Majdnem pontos, de nem az intézetbe, hanem az intézethez. Ők pedig visszabújnak a kerítésen, ott, ahol kiszöktek.
- De, hát én nem hagyhatom el a várost, mert ma éjjel parancsnok vagyok! – mondta keserűen Nándi.
- Nem is neked kell elhagynod, hanem nekünk. Ha adsz egy kocsit, mi visszavisszük őket – győzködtük. Jó pár érv elhangzott részünkről az ügy érdekében, és csoda történt. Megkaptuk a szolgálati autót és már robogtunk is a két álmos gyerekkel az intézet felé. Az épülettől kicsit távol tettük le őket, ahonnan azonban jól látszott, hogy bementek az intézmény területére, és a portással beszélgettek.
Elégedetten indultunk vissza. A kapitányság udvarába settenkedtünk az autóval, abban bízva, hogy soha, senki nem tudja meg kalandunkat, ami egy komoly fegyelemsértést is jelentett, ugyanis elhagytuk szolgálati helyünket, és ha ez kiderül, bajba kerülünk, és velünk együtt Nándi is.
Később tudtam meg, hogy Karsai János hadnagy, alosztályvezető látott bennünket azon az éjszakán az intézethez vezető úton, az egyik falu területén. Titkát élete végéig megőrizte, ugyanúgy, ahogy én is őrzöm mindkettőjük emlékét.
Dudás Károly