Fortuna mutatóujja 2. fejezet 1.
II. Találkozás a volt főnökkel
Miután magához tért, döbbenten állapította meg, hogy kórházban van. Egyedüli lakója volt egy kétágyas kórteremnek.
- Hogy kerültem ide? – kérdezte a kórterembe belépő nővérkétől.
- Kicsit rendetlenkedett a szíve, de már minden rendben van – válaszolta a fehérköpenyes fiatal hölgy.
- Mikor hoztak be?
- Tegnapelőtt. Ezután aludt egy jó nagyot, és úgy látom, hogy már a színe is alakul.
- Megkérdezhetném, hogy mi történt velem? – próbálta kiszedni az ápolónőből rosszulléte okát. Igaz, hogy eddig senki sem mondta, hogy rosszul lett, de az életben már olyan sokszor előfordult vele hasonló, hogy egyértelműnek gondolta, hogy csakis hasonló gondok miatt kerülhetett a kórházba. A nővér elzárkózott a válaszadástól:
- Ezt az orvossal beszélje meg, a betegségével kapcsolatban én nem nyilatkozhatok.
- Rendben van, köszönöm szépen – egyezett bele az ápolónő javaslatába, majd beszélek a doktorral. Hamarosan sor is kerülhetett a beszélgetésre, amelyből megtudta, hogy ismét „anginázott”, ami magyarul annyit tesz, hogy koszorúérgöcs verte le a lábáról. Ez a kellemetlen betegség végigkíséri életének utóbbi három évtizedét. Ilyenkor szorít a mellkas, veri a víz, és mint vasat a mágnes, úgy húzza le a föld. Mi válthatta ki? Annak idején Péternek, a volt főnökének minden rosszullétéhez köze volt. De hol van már azóta Péter? Több mint tíz éve nem hallott róla, az utolsó hírek szerint ő is nyugállományba vonult.
- De sokszor megkeserítette az életemet – suttogta befelé Nándi, és ismét valami émelygést érzett, majd egyre több vízcsepp jelent meg a homlokán. A nővér ránézett a gyöngyöző homlokú betegre, karjára illesztette a vérnyomásmérő mandzsettáját, és bármennyire is próbált pókerarcot mutatni, az öreg zsaru számára, aki aktív szolgálata során úgy meg tanult a szemekből olvasni azonnal nyilvánvalóvá vált, itt valami nem passzol.
- Mit mutat a műszer nővérke?
- Felizgatta valami? – kérdezett vissza az ápolónő.
- Nem hiszem! – válaszolt Nándi – hacsak nem a maga csodálatosan szép szemei.
- Kedves beteg, én nagyon is díjazom, hogy szeret viccelődni, de komolyan kérdezem, nem volt olyan körülmény, ami felidegesíthette volna?
- Nem nővérke – válaszolt most már komolyan Nándor.
- Milyen gondolatok foglalkoztatták az elmúlt rövid időben? Persze, az én szép szemeimet leszámítva – kacsintott hosszú szempillái mögül a nagyapja korabeli öregre ez a kedves, fityulás gyereklány. Nándornak ekkor ugrott be, hogy mi nyomhatta fel nála a pumpát.
- Megvan nővérke! Eszembe jutott! A főnököm!
- Mióta nyugdíjas bácsikám?
- Tizenöt éve.
- És még mindig ilyen hatással van magára? Nagyon beletaposhatott a lelkivilágába, ha még ma is rosszullétet vált ki magából.
- Sajnos így van, és most győződtem meg róla isten igazából. De várjon csak! Mielőtt ide behoztak, akkor is a vele kapcsolatos emlékek foglalkoztattak.
- Ezeket feltétlen mondja el a doktor úrnak is! – bíztatta a nővér és még az ajtóból visszaszólt:
- Rossz ember volt a főnöke?
- Ez egy hosszú és bonyolult történet – tért ki a volt mumus minősítése alól a paplant magára húzó sápadt egykori zsaru… és valóban ez egy bonyolult történet, mert bonyolulttá tette az élet, bonyolította néhány ember és sok-sok körülmény.
A nővér magára hagyta a betegét, aki az előbbi eszmefuttatását folytatva, csak úgy magában rebegte:
- Hogy rossz ember volt - e? Nem. Azt nem mondanám. Egy ember volt ő is a maga módján a sok közül. Gyarló, mint bárki más, jó és rossz tulajdonságokkal, erényekkel, gyengeségekkel. Miért tekintett engem ellenfelének, miért váltunk ellenségekké? Egyszerű a magyarázat: konkurenciát látott bennem, és védte tőlem a vadászterületét, védte azt a széket, amelyhez – megítélésem szerint teljesen megérdemelten – hozzájuttatta a sors. Szerencsétlenségemre ekkor kerültem képbe – és az útjába –, és ekkor alakult ki a téves víziója, hogy én veszélyt jelentek az egzisztenciájára. Ettől kezdve egyik kezével folyamatosan az íróasztalát markolta, a másikkal pedig nekem osztotta a pofonokat, kezdetben eléggé eredményesen.
Nándor ezt a monológját másnap a kezelőorvosának is elmondta, aki a saját életéből kiemelt példával igyekezett még eredményesebbé tenni a kialakított gyógymódot:
- Hasonló helyzetbe nekem is sikerült kerülnöm az orvosi tevékenységem során. Ugyanúgy lejátszódott velem is, mint magával, hogy a közvetlen főnököm – akivel korábban jó viszonyban voltunk – pokollá tette az életemet. Nem tudta mire vélni, hogy a nagyobb tudás és a majdani előmenetel érdekében folyton bővítettem az ismereteimet. Önöknél nem fordult ilyen elő?
- Jaj, dehogynem doktor úr! Nekem az egyetemi végzettség lehetett a fő bűnöm, neki pedig főiskolája volt.
- Nézze, Nándi bácsi, ezen a nagyon régi témán már túl kellene lépni! Ez a história nem ér annyit, hogy felizgassa magát miatta.
- Tudom, de a napokban olyan történt, ami nagyon felzaklatott – és az öreg elmesélte töviről hegyire, a stricivel való találkozását, hogy mi módon tolultak elé volt főnökéről a sokkoló emlékek.
- Remélem, kedves beteg, hogy közösen, mindkettőnk részéről történő odafigyeléssel megoldjuk a problémáját. Nincs itt olyan nagy baj, mint amilyennek látszik, inkább csak kellemetlen. Fel a fejjel nagypapa – mondta mosolyogva a doki –, láttam az unokáit a közösségi oldalon. Gyönyörű gyerekek.
- Köszönöm doktor úr! – és Nándor a bent töltött pár napban most először érezte megkönnyebbültebbnek magát.
Délután látogatás volt. Teljesen erőre kapva kanalazta be a Vali által behozott húslevest. Kellemesen elbeszélgettek, és amikor az asszony árnyéka is eltűnt a liftajtóban, akkor vette észre, hogy a születésnapi ajándék ott maradt a sarokban a kórházi stokin.
- Nem baj papa, majd legközelebb elhozom – felelte a feleség az utána küldött telefonhívásra. Estefelé már kimerészkedett a folyosóra is, elcsoszogott a TV-teremig. Nem ment be, csak az ajtóból nézte egy darabig a focimeccset. Élt-halt a labdajátékokért, de még nem érezte magát elég erősnek a TV elé ülni. A hangzavar is idegesítette, ezért visszament a kórterembe, és először keresztrejtvényt fejtett, majd bámulta a plafont és ábrándozott. Bármerre is kalandoztak a gondolatai, minduntalan egy arc jelent meg előtte, egy szakállas, vékonyka, sötétszemüveget viselő emberé, aki az imént ott ült a TV előtt, és hangosan bíztatta az egyik csapatot. Nagyon ismerősnek tűnt neki ez az ember.
- Ezt a fazont már láttam valahol! Ki lehet ez az ember?
Foglalkoztatta a gondolat, de megnyugtatta magát: lehet, hogy csak többször összefuthattunk a buszon vagy valamelyik boltban, esetleg a focipályán. Még egy ideig törte a fejét, aztán szép csendesen elaludt.
A reggeli vizitnél a doki jó hírekkel szolgált:
- Szépen gyógyul, még néhány napot bent fogom megfigyelésen, aztán ismét szabad lesz, mint a madár. Gondolom, a kis unokák már nagyon várják, hogy hazaérjen!
- Azt meghiszem! – villanyozódott fel a tegnap még a kifacsart citromra emlékeztető nagypapa.
- Ja, még annyit, hogy át kellett csoportosítanunk a betegeinket, és ma kap egy szobatársat, a vissza lévő pár napot legalább lesz kivel végigbeszélgetnie.
- Köszönöm doktor úr, az jó lesz – egyezett bele jókedvűen Nándor. Délelőtt részt vett néhány vizsgálaton, és mire visszaért, a szoba létszáma teljes volt. Egy kis megtört, sovány öregember nyújtotta kezét Nándornak. Sötét szemüvege eltakarta arcának egy részét, a többit gondozatlan szakáll borította.
- Ezt az embert láttam tegnap este a TV előtt, és engem valakire nagyon emlékeztet! Ki lehet ez az ember? – kérdezte magától, és egyre jobban feszítette a gondolat: - Valahonnan ismerem ezt az arcot!
Az új szobatárs levette a szemüvegét, fáradt szemeivel ránézett Nándira. A nézésében volt valami különleges, valami izgalom, vagy inkább rémület, és olyanok voltak a pillantásai, mintha egyfolytában szégyellni kellene valami miatt magát. Nándi lekezelt a jövevénnyel, és éppen be akart mutatkozni, amikor amaz megszólalt:
- Szervusz, Nándi! Ugye, nem ismersz meg?
- Hát, ami igaz, az igaz, nagyon ismerős vagy, de nem jövök rá, hogy ki vagy!
- Én vagyok az, a Péter!
A kis szobában egy pillanat alatt csonttá fagyott a levegő, de azonnal fel is forrósodott.
- Te vagy az főnök? – buggyant ki Nándiból a kérdés, és a csodálkozás, jó néhány könnycsepp kíséretében. Elengedte volt főnöke kezét, de csak azért, hogy meg tudja ölelni az egykor erős, de ma összeaszalódott, törékeny kis öregembert.
Ebben a rövid összeölelkezésben benne volt három évtized ismeretsége, öröme, bánata, és az a sok fájdalom, amit ez a kis öregember sok éven át okozott Nándornak, de benne volt még valami: az egyelőre ki nem mondott bocsánatkérés egy pokollá tett élet miatt. A szemek azonban beszéltek… nagyon is sokat mondtak a volt beosztott számára.
- Nekem ez bőven elég! – gondolta Nándi, és valami nagy nyugalmat érzett, olyasmit, mint évtizedekkel ezelőtt fiatal tisztként, dagadó izmokkal és lelkesedéssel telve. Mindig is tartott ettől a találkozástól. Sokszor elképzelte ezt a pillanatot, és szinte biztosra vette, hogy nagyon meg fogja viselni, és a közös múlt megbolygatása nagy fájdalmat okoz számára. Most pedig itt áll élete tönkretevőjével szemben, és megmagyarázhatatlan érzések törnek elő belőle. Ahelyett, hogy haragudna és számon kérné a vele szemben elkövetett kegyetlenségeket szánalmat, sajnálatot érez ezzel a megtört öregemberrel szemben, akit még ma is főnöknek szólít.
- Mi van veled? - törte meg a csendet Péter.
- Élem a nyugdíjasok néha vidám, néha sanyarú életét. Hát te? Hogy telnek a napjaid?
- Én is nyugdíjas vagyok, alighogy eljöttél a cégtől, rá egy évre nekem is befejeződött. Rokkant nyugdíjas lettem. Súlyos betegséggel százalékoltak le, azóta kórházból ki, kórházba be, már jobban ismerem az egészségügyi intézményeket, mint a saját lakásomat. Saját lakásomat?! – sóhajtott Péter. – Nincs nekem már saját lakásom, elment a gyógykezelésre. Mondanom sem kell, hogy a feleségem már évekkel ezelőtt elhagyott, amikor megtudta, hogy súlyos a betegségem. Magyarországon nem tudnak meggyógyítani, legfeljebb ideig-óráig a lelket tartják bennem, aztán jöhet a sárgaföld.
- Nem adják azt olyan könnyen! – próbálta vigasztalni Nándi.
- Külföldön van ugyan megoldás a felépülésre, de annyi pénz a világon sincs, amennyibe az kerülne. Így hát figyelem az órát, hogy mikor fejezi be a ketyegését.
Nándi nézte volt főnökét, megpróbálta maga elé képzelni az egykori erős embert, a sokszor haragos tekintetét, felidézni az őt szidalmazó recsegő hangját, de bárhogy is erőlködött, nem sikerült. Helyette itt ült az ágy szélén egy testileg, lelkileg leépült roncs, egy szánalomra és sajnálatra méltó, talán halálosan beteg ember. A beszélgetésüknek az osztályos orvos érkezése vetett véget.
- Hogy vannak bácsikáim? – érdeklődött az öregek közérzete felől.
- Köszönöm doktor úr, a szokásos – felelte Péter. – Hol így, hol úgy.
- És maga Nándi bácsi?
- Köszönöm, ma nem érzek semmi szorongást!
- Ugye mondtam, hogy jót tesz, ha lesz kivel beszélgetni?
- Pontosan így van, jól elütjük Péterrel az időt – tette még hozzá Nándi.
- Így legalább nem töri a fejét a régi rendőrségi dolgokon, és nem idéződik fel egykori kegyetlen parancsnoka emléke! Higgye el, minden bajának oka a múltban gyökerezik. El kellene már felejteni azt az embert!
- Azon leszek doktor úr! – helyeselt Nándor, de olyan halkan, hogy a doki is nehezen értette meg a szavait. Az orvos távozott, a két öreg pedig sokáig szótlanul ült egymással szemben. Péter törte meg a csendet:
- Nagyon sokat ártottam neked, öreg barátom! Tudom, hogy ez mind megbocsájthatatlan, és az bánt, hogy nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. Ha megtehetném, visszavarázsolnám azt az időt, amikor még mindketten alosztályvezetők voltunk.
- Az jó lenne! - értett egyet Nándi.
- Átengedném neked az osztályvezetői széket – folytatta gondolatmenetét Péter.
- Főnök, te még mindig azt hiszed, hogy érdekelt engem az a megátkozott beosztás? Eszembe se jutott sorba állni érte, és most visszagondolva is, a kutyának se hiányozna. Nekem egészen más elképzeléseim voltak a rendőri pályáról.
- Akkor miért kellett az egyetemi végzettség – firtatta tovább a kérdést a volt osztályvezető -, ha nem akartál volna előrébb jutni?
- Természetesen akartam, de jóval később, és nem az iskola befejezése után azonnal. Néhány év gyakorlatra szükségem volt, ahhoz, hogy komolyabb beosztást betölthessek. A jövőmet egész másként képzeltem el, mint ahogy menet közben alakult. Tanítani szerettem volna a főiskolán, szakmai kérdéseket boncolgatni, írni a rendőrök életéről, a felmerült nehézségeikről, mindennapjaikról. Ezért végeztem el az egyetemet, de a körülmények közbeszóltak, és hajszálon múlt, hogy belőlem, a lelkes, életvidám emberből már akkor ne váljon egy besavanyodott, életunt, koravén, kimustrált harcos. Aztán végül mégis erre a sorsra jutottam.
Péter válaszolni akart, de többszöri nekirugaszkodásra se tudott hangokat kipréselni magából. Nándi észrevette erőlködését, és ügyesen másik mederbe terelte a beszélgetést:
- Beszéljünk inkább a nőkről! Neked hány lányunokád van?
- Egy és kettő fiú!
- Nekem pont fordítva, kettő lány és egy fiú. Látogatnak?
- Elég gyakran – mosolygott Péter.
- Az enyémeket tegnapra vártuk, de a betegség miatt nem sikerült találkozni velük. A mama születésnapját tegnap ünnepeltük volna az összes gyerek és unoka részvételével, de borult a program.
- Hamarosan haza mehetsz és együtt lesz a család, megemlékezhettek az elmaradt születésnapról. De sok programunk felborult valamikor a szolgálat vagy a rendkívüli események miatt! Sokszor még hazaszólni se volt lehetőségünk, hogy ne várjanak bennünket, mert éppen valahol kint ázunk és fázunk, vagy éppen hadakozunk valamelyik jó madárral.
- Igen, volt idő, amikor nem kezdtem el hosszú filmet nézni, mert hátha a felénél csöngetnek, hogy be kell menni – egészítette ki Nándor, akinek felbukkant egy régi szilveszter éjszaka rémképe.
A családja körében búcsúztatták az óévet, amikor becsöngettek hozzájuk.
- Ettől tartottam – vetette oda a feleségének, mielőtt kinyitotta az ajtót. –Mi történt? – kérdezte a lépcsőházban álló rendőröket.
- Hadnagy úr, azonnal be kellene vonulnia, mert a Nagy Zsigmond őrmesterrel valami probléma van a lakhelyén.
- Milyen probléma? –próbálta megtudni a részleteket.
- Pontosan nem tudom, de lopáson érték tetten az egyik családi házban, de a tulaj bezárta a kamrába - tájékoztatta a járőrvezető.
- Gyertek be, amíg megkóstoljátok a sült malacunkat, addig felöltözöm – hívta be a két járőrt.
Hamarosan együtt robogtak az egyik távolabbi település felé, a legrosszabbra is felkészülve.
- Ez nagyon hiányzott! Nesze neked fegyelmi helyzet! – zsörtölődött magában.
Nagyon hosszúnak tűnt a félórás út, de egyszer csak megérkeztek a helyszínre. A családi ház kapujában egy zajos társaság várta őket, akik egymás szavába vágva igyekeztek elmondani, hogy mi történt. A bábeli zűrzavarnak Nándi vetett véget:
- Emelje fel a kezét, aki látta, hogy mi történt?
Öt kéz emelkedett a magasba.
– Akkor most csak az tartsa fel a kezét, aki részletesen látta, hogy mi történt!
Egyetlen egy asszony bizonytalan keze maradt fen.
– Ön mit látott? El tudja mondani?
- Igen – válaszolta kissé bizonytalan hangon a középkorú nő.
- A hölgy itt marad, a többiek pedig kérem, menjenek el messzebbre! – szólította fel Nándor az ott tébláboló embereket, és amikor már csak a nő maradt a helyszínen megkérdezte tőle:
- Hol van a kollégám?
- Ott van a kamrában, bezártuk.
- Kérem, nyissa ki az ajtót! – az ajtó kinyílt, és a kis helyiségben, ami nem is annyira kamra, mint inkább padlásfeljáró volt, egymásra rakott gabonás zsákokon aludt Nagy Zsigmond rendőrőrmester, a kapitányság egyik legeredményesebben intézkedő járőre. A parancsnoka tisztelte ezt a rendes srácot, viselkedése ellen ez idáig nem érkezett panasz, a munkatársai szerették. Felébresztették az alvó, öltönyt és nyakkendőt viselő embert, beültették a rendőrautóba, és folytatódott a „mindent látó” hölgy kikérdezése.
- Mit látott, mi történt? – tette fel a kérdését a parancsnok.
- Kérem, én azt láttam, hogy ez az ember itt botorkál az udvarunkban, a kamra ajtó közelében.
- Nem a kamrában volt a férfi? – tudakolta Nándor.
- Később már ott – magyarázta az asszony.
- Hogy került be oda? – forszírozta tovább a kérdező.
- Úgy, hogy belöktem!
- Értem, ezek szerint ez az ember az udvarból el akart valamit lopni?
- Inkább a kamrából akart ellopni valamit!
- Miből gondolja, hiszen oda be se ment, oda maga lökte be! Miért tette, és hogy tudta belökni nő létére ezt az erős férfiembert? – keverte meg a tudálékos és láthatóan rosszindulatú asszonyt a hadnagy.
- Kérem szépen, ez az ember olyan részeg volt, hogy a lábán alig tudott megállni. Azért löktem be, hogy ne tudjon innen elmenni, amíg a kollégái megérkeznek.
- Hiányzik valami az udvarból vagy a házból?
- Nem hiányzik semmi - felelte a háziasszony, akiről lerítt, hogy jobb szerette volna, ha valamit ellopott volna a részeg haramia.
- Mindent értek - vonta le Nándor a következtetést. – Arra feleljen még, ismerőse magának ez az ember?
- Hát persze, hogy az ismerősöm, hiszen az öcsém.
- Hol lakik az öccse?
- Itt az utcában, tőlünk a második házban – adta meg a felvilágosítást a haragos testvér. A hadnagy az egyik járőrrel átballagott Zsiga házához. Megálltak a kapuban és elámultak a csodálkozástól. Szakasztott olyan volt a ház, mint a lánytestvéré, amelyiknek az udvarára Zsiga „behatolt”. Nézzük sorjában, mit is követett el ez az ember? Lopás nem történt, rongálás nem történt.
- Akkor most mi van? – tette fel a kérdést Nándor, a fiatal hadnagy saját magának, de a leittasodott rendőr nővéréhez már másképpen szólt:
- Asszonyom, mit követett el önök ellen a testvére, azon kívül, hogy a padlásfeljáróban aludt?
- Tulajdonképpen mást nem, de ez nem elég?
- Ellopott, vagy megpróbált ellopni valamit?
- Még az hiányzott volna, agyon is csapnám! – heveskedett az egyébként is feldúlt asszony.
- Bántott valakit?
- Nem!
- Önöknek keletkezett valamilyen káruk?
- Hát, az nem keletkezett.
- Nagyon haragszik az öccsére?
- Meg tudnám ölni! Ő apánk kedves gyereke, ráíratta a 400 négyszögölt is a hegyben a présházzal, én meg csak ezt a nyamvadt házhelyet kaptam tőle – lendítette meg karját a mellettük lévő üres telek irányába.
- Ezek szerint haragban vannak az öccsével? – folytatta a kérdezgetést a hadnagy.
- Haragban azért nem vagyunk, csak vitáink vannak.
- Mire gondol, miért jöhetett be magukhoz a testvére?
- Azt nem tudom! Talán tőle kellene megkérdezni, miért ide irányította a borgőzös feje! – dörgött a mérges menyecske.
- Úgy gondolja, hogy annyira részeg volt, hogy maga se tudja, hogy mit tett? Az is lehet, hogy azt hitte, hogy otthon van? Szerintem gondolhatta is, mert a házaik teljesen egyformák, majdnem egymás mellett vannak. Még a kerítés is úgy néz ki, mint a maguké! – adta a választ a zsörtölődő lánytestvér szájába Nándor, aki ki is mondta az ügyet lezárható szöveget:
- Lehet. Sőt biztos, hiszen olyan részeg volt, mint a szamár. Nézzék meg még most is, hogy alszik a rendőrautóban!
- Akkor mi itt végeztünk is, mert bűncselekmény nem történt, csupán egy rosszul sikerült szilveszter éjszakának, és egy „testvéries” nézeteltérésnek lehettünk tanúi.
A parancsnok társaival és a leittasodott rendőrrel elrobogott a Rendőrkapitányság irányába. Nagy Zsigát bekísérték az egyik pihenőszobába, ahol rövidesen el is aludt. Hajnalban valaki telefonon értesítette az osztályvezetőt a rendőr éjszakai „produkciójáról”.
- Végre most leszereltethetem ezt a renitens alakot – tapsolt előre Péter, és úgy tervezte, hogy már korán reggel intézkedik is ez ügyben. Nándor is tisztában volt vele, hogy főnöke mindent meg tesz, hogy kicsinálja Zsigát, akit nem csak nem szeretett, de szívből gyűlölt.
Mi volt ennek a mérhetetlen ellenszenvnek az oka? Mi volt a bűne a fiatal rendőrnek, aki egyébként az egyik legjobban intézkedő, egyenes kolléga volt?
Talán csak az, hogy belelépett az osztályvezető lelkivilágába, amikor az hiába próbálta megnyerni, hogy árulkodjon nála Nándorra. Az ezen irányú felkérést így utasította vissza:
- Tudja mit őrnagy úr? Kémkedjen magának valamelyik ribanc, ott kint a városszéli nagy kanyarból! Először is: én egy becsületes ember vagyok, másodszor: ez az ember nem szolgált rá, hogy bárki is bántsa az alosztályról, minden cselekedetével mellettünk van – erre Zsiga sarkon fordult, és faképnél hagyta a főtisztet.
Péter azóta is leste az alkalmat, hogy mikor vehet elégtételt a szemtelen beosztottján, mert hát őt ez az őrmester vérig sértette.
- Márpedig én mindenképpen megmentem ezt a gyereket – fogadta meg magában Nándor -, és elképzelése is volt a megoldásról. Azonnal írógéphez ült és a fehér papíron hamarosan olvasható volt a szöveg: Nagy Zsiga rendőrőrmestert szigorú megrovásban részesítem. Amikor elkészült a „mű”, korán reggel felébresztette a már kijózanodott kollégát és ismertette vele a fegyelmi határozat tartalmát. Zsiga elolvasta, kicsit még nézegette, majd fogta a tollat és aláírásával tudomásul vette.
- Panasszal, fellebbezéssel kívánsz- e élni? – kérdezett rá a hadnagy.
- Nem, főnök! Lemondok a fellebbezési jogomról – válaszolta az őrmester, és az idevágó részt is aláírta.
- Rendben vagyunk Zsiga? – érdeklődött a parancsnok.
- Rendben hadnagy úr, és tisztában vagyok vele, hogy ezzel a fenyítéssel megmentettél a leszereltetéstől!
Valóban így volt, mert ha az erre illetékes parancsnok kiszabott egy fenyítést, akkor már semmiképpen sem lehetett nagyobb büntetést alkalmazni vele szemben. Egy félrelépésért csak egy „ejnyebejnyét” lehet kiszabni.
- Most már jöhet az őrnagy az összes rosszindulatával együtt, legfeljebb mérgelődni tud, hogy nem rúghat bele az őrmesterbe.
Jött is reggel, és az első dolga volt, hogy diadalittas arccal letámadta a hadnagyot:
- Hadnagy úr, milyen állapotok uralkodnak nálatok? Tudod, hogy az ehhez hasonló ügyekért téged teszlek felellőssé! Kérem az előállítási jegyzőkönyvet és a jelentést az éjszakai eseményről!
Nándor átadta a keletkezett iratokat, az őrnagy először csak beletette a dossziéjába, de gondolt egyet és belelapozott.
- Miért kellett ezt a fenyítést kiszabni? – dörögte, de Nándi nem esett hasra előtte, és azonnal rávágta:
- Azért, hogy nálunk több ilyen eset ne forduljon elő! Te mondtad, hogy milyen állapotok uralkodnak nálunk, igaz, hogy ezen kívül más még nem történt, de úgy gondoltam, hogy ezzel a fenyítéssel elejét vehetem a további rendetlenségeknek.
- Tudod, most mit csináltál? Elintézted, hogy ne tudjam leszereltetni ezt a balhés fickót!
- Miért lenne balhés az őrmester? Én más fegyelemsértéséről nem tudok! – szállt szembe a parancsnokával a hadnagy.
- Pedig van vaj bőven a füle mögött! – kelt ki magából Péter, és Nándor tovább faggatta:
- Mit tett? Van írásos nyoma, ahogy mondod, a balhéinak?
- Olyanról még nem hallottál, hogy vannak olyan cselekmények, amiket nem írunk le? – kelt ki magából az őrnagy.
- Mondjuk olyan esetben, amikor a rendőr nem hajlandó köpködni a parancsnokára a nagyobb főnök kérésére, hanem inkább elküldi a jó édesanyjába az erre rábírni igyekvőt? – a beszélgetésnek itt vége is szakadt, mert az osztályvezető az ajtót maga mögött becsapva elrohant.
Nándi tisztában volt azzal, hogy ezen a napon elkezdődött egy, lehet, hogy egy életre szóló harc közte és a főnöke között, de számára most sokkal fontosabb volt, hogy megmentette egy ember kenyerét, és nem engedte, hogy egy kétgyermekes család nehéz helyzetbe kerüljön egy embertelen parancsnok bosszúja miatt.
Dudás Károly
...folytatása következik...