Fortuna mutatóujja. 3. fejezet. 2.
- Ötösünk volt! – állította meg Nándi egy pillanatra a föld forgását, az egyébként nagyon gyorsan múló idővel együtt. Ezalatt azon gondolkodott, hogy az az egy szem légy, amelyik berepült a lakásba, miért zúg olyan hangosan. Aztán rájött, ez csak a rájuk telepedő mélységesen mély csend okozta érzékvesztés miatt lehetséges.
- Édes Istenem! – tört ki az asszonyból az elcsodálkozás, a sokkhatás okozta rettenet, valamint a köszönet és a hála a gondviselő felé.
- Föle van a négymilliárdnak, nettóban – mondta ki az összeget a családfő izgalomtól kipirult társának.
Az asszony egy ideig szótlanul meredt maga elé, aztán fogta a telefonját, és már elkezdte beütögetni a hívni kívánt számot, amikor a férje rászólt:
- Nem azt ígérted, hogy titokként kezeljük – legalábbis jó darabig – a nyereményünket?
- Legalább a gyerekeknek hadd mondjam el! – kérlelte Vali.
- Senkinek nem mondjuk el, egyelőre! Majd eljön annak is az ideje, hogy megtudják a gyerekek. Most még nem lehet, mert az egész életünk a fejetetejére állna. Ha ők megtudják, már nem titok többé, és a mindennapjaink pokollá változnának. Arról nem is beszélve, hogy az életünk is veszélybe kerülhetne.
Az asszony értetlenül nézett a férjére, mert nem értette, hogy milyen veszély leselkedhetne rájuk, de Nándor, a sokat látott zsaru elmesélte, hogy mik azok az okok, amik miatt nem árt óvatosnak lenni.
- Ezekre nem is gondoltam – hallgatta az intelmeket tágra nyitott szemekkel Vali, de azért még megkérdezte:
- Mikor tudunk adni a gyerekeknek a nyereményből?
- Akár már holnap is – bólintott a férj –, de nem mondhatjuk meg, hogy lottónyereményből van a pénz.
- És mégis mit mondunk, honnan van?
- Azt reggelre kitaláljuk – közben Nándi ránézett a faliórára, jócskán bent voltak az éjszakában.
Fogták egymás kezét és terveztek, fejben osztottak, szoroztak, és amikor már legalább az ötödik verziót vázolták fel a „mi legyen a pénzzel” kérdésben, leteperte őket az álom.
Vali előbb ébredt, és gondolta, meglepi párját a kedvenc reggelijével: a pirítós illata belengte a konyhát, és nagyon halványan a szobába is beszűrődött. Nándi kitámolygott, beleszimatolt a levegőbe, és teljesen megszédült a fokhagyma finom aromájától.
A teát lassan, szürcsölve itta. Élvezni akarta minden cseppjét. Kollégiumi évei jutottak eszébe, amikor a hónap vége felé az ösztöndíjból már csak sovány reggelire futotta. Sokszor átsegítette a nehézségeken, hogy az iskolára indulás előtt megfogadta édesanyja tanácsát, szavai most is itt csengenek emlékezetében:
- Fiam, a szekrényedben mindig legyen egy üveg zsír, egy zacskó cukor, néhány konzerv és egy tasak tea!
Pontosan így mondta: zacskó cukor és tasak tea, és sohasem fordítva, és Nándi azóta se tudja, hogy mi a különbség a tasak és a zacskó között. Azt azonban tudja, hogy jól jön a fiókok mélyén egy kis rejtett tartalék, amelyek megkönnyítik a nehéz időkből történő kilábalást. Azokból a kissé éhes időkből maradt meg öreg napjaira is a teaszürcsölés, mint rossz szokás. Amikor már a kockacukor is fogyóban volt, a teaívását úgy lehetett gazdaságossá tenni, hogy egyszerűen a fogak közé kellett venni egy szemet, és azon keresztül szürcsölni a gőzölgő teát.
- Istenem, de szép időszak is volt az a néhány egyetemi év!
Mindennek volt íze, színe, és mindent valami megmagyarázhatatlan aura vett körül. Hogy ne lett volna szép a fiatalság, a nagy tervek, és a szerelmek időszaka! És ennek már vége? Dehogyis van vége, ennek soha nem lehet vége, csupán annyi változás történt, hogy az élet nagy forgószínpadán helyettünk már mások a főszereplők, de még mi is ott vagyunk a színen - amíg élünk.
Reggeli után Nándi megfogta kedvese kezét, és megkérdezte tőle:
- Ugye eljössz velem?
- Hová megyünk? – kérdezett vissza az asszony, de a kérdését már úgy tette fel, hogy abban már ott volt az egyértelmű kódolatlan válasz, a többes szám első személyben kimondott cselekmény.
- Bemegyünk a kórházba.
- Péterhez?
- Sajnos, nem hozzá, de az ő érdekében. Ő már Pesten van kórházban. Az itteni kezelőorvosához megyünk, hátha tudunk segíteni a helyzetén. Most nincs időm részletezni, siessünk!
Félóra se kellett, és a doki irodájában ültek, aki szívélyesen fogadta volt betegét.
- Hogy érzi magát Nándi bácsi?
- Köszönöm doktor úr, egészen jól, de most nem a magam ügyében vagyunk itt, hanem Péter felől érdeklődöm. A múltkor azt mondta, hogy külföldön gyógyítható a betegsége.
- Igen, gyógyítható.
- Össze tudtam szedni annyi pénzt, ami fedezi a gyógykezelést, és még annál valamivel többet is - újságolta örömmel Nándor.
- Nagyon szép magától, hogy előteremtették a gyógyítás költségét, de már erre a pénzre nem lesz szükség.
- Jaj Istenem! - kapott a szívéhez az öreg. - Mi történt? - kérdezte rémülten.
- Ne ijedjen meg, nincs semmi baj, sőt inkább jó híreim vannak – mosolygott bíztatóan a doki.
- Mondja már doktor úr!
- A családja előteremtette az összeget.
- A fia?
- Igen, az édesanyjával közösen – hadarta a doki.
- Tehát Péter volt felesége segített egykori férjének? Ez csodálatos! – ujjongott Nándi.
- Igen, eladta a szüleitől örökölt családi házát, amelynek ára teljes egészében fedezi a kiadásokat.
- Most hol van Péter? Meg lehet látogatni?
- A külföldi kórházban, már túl van a beavatkozáson. Éppen ma reggel beszéltem az orvosával – egy magyar származású kollégával –, aki arról tájékoztatott, hogy nagyon jók az eredmények, hamarosan fel is épülhet a betegünk.
- Hála a jó Istennek! – sóhajtott Nándi. – Nekem azonban lenne egy kérésem.
- Mondja nyugodtan Nándi bácsi! – adta meg a bíztatást a félénken előadott kéréshez a doki:
- Azt a pénzt, amit Péter gyógyítására szántunk, szeretném a családjának eljuttatni, kérem, segítsen ebben. Azt nem szeretném, ha megtudnák, hogy szerepem van a dologban, ezért, ha adna egy számlaszámot, a mai napon át is utalnám a pénzt. A másik kérésem: megoldható-e, hogy ön külföldön meglátogassa Pétert? Természetesen az ezzel járó költségeket is álljuk.
- Van egy jobb ötletem – gondolkodott hangosan a doktor. – Nálam megvan a feleség számlaszáma, mert szükség volt rá. Azt javasolnám, hogy arra kellene utalni a pénzt -nyújtotta át a leskiccelt számot az orvos.
- Rendben doktor úr! Nagyon szépen köszönöm a segítségét! – búcsúzott el Nándor és felesége a fiatalembertől.
Hazafelé betértek a bankba, és útba indították Péter feleségének számlájára az eladott lakásának árával megegyező összeget. Rövid kutakodás után megtudták a doki számlaszámát is, és ráutalták a külföldi út bekerülési költségét. Nagyon jó érzéssel érkeztek haza. Egy darabig csendben ültek egymás mellett. Vali szólalt meg elsőként:
- Adja Isten, hogy Péter felépüljön!
- Meg fog gyógyulni, és nagyon boldog öregkora lesz! Tudod, hogy miért vagyok ebben annyira biztos?
- Nem tudom.
- Azért, mert nagyon szeretném! Teljes szívemből szeretném, hogy ez az ember egészséges és boldog legyen!
- Jó ember vagy te, Nándi! - hajtotta fejét hitvese vállára az őszülő hajú nagymama.
Az ebéddel nem sokat foglalkoztak. Vali kivett a mélyhűtőből egy tartaléknak szánt, műanyagdobozba zárt csirkepörköltet.
- Főzök hozzá egy kis rizst, amíg felmelegszik.
- Ne vesződj vele, megesszük kenyérrel, tudod, mint a nászutunkon! Akkor is jó volt köret nélkül, ma is megfelel.
- Hát jól van, ha így gondolod– egyezett bele Vali, de azért megfőzte a rizst, amit Nándi már csak akkor vett észre, amikor az asztalon gőzölgött, de arra sehogy se tudott rájönni, hogy felesége mikor készítette el a finom uborkasalátát. Nem tartott volna semeddig megkérdezni tőle, de Nándi úgy döntött, hogy hadd legyen ez az asszony titka.
Ebéd után végre kiülhettek az árnyas teraszra, elérkezett az ideje, hogy megbeszéljék gyökeresen megváltozni készülő életüket, és kikukucskáljanak annak a jövőre nyitott ablakán.
- Hatalmas teher van a vállunkon ezzel a nyereménnyel – kezdte a beszélgetést a családfő.
- De kellemes teher – tette hozzá Vali.
- A felellőséget gondolom nagynak – érvelt Nándi –, nagyon sok jót tehetünk a családunknak, barátainknak, a rászorultaknak, ha ésszerűen csináljuk.
- Először is a gyerekeinkkel kell foglalkozni.
- Mindenképpen, de nem mehetünk fejjel a falnak! Egy jó ideig nem szabad megtudniuk, hogy nyertünk.
- Miért nem? – értetlenkedett az asszony.
- Egyszer már elmondtam, de újból elmagyarázom: Ezt a hirtelen sok pénzzel járó sokkot nem minden ember viseli egyformán. A pénz olyan, mint az alkohol vagy a kábítószer. Hozzá lehet szokni, sajnos a költekezéshez is, és szenvedéllyé válik. De ahogy már elődeink is megállapították: „Ebül szerzett jószág ebül vész el.” Ettől, és az ezzel járó tragédiától szeretném megkímélni a gyerekeinket. Úgyhogy el kell titkolni előttük a nyereményt.
Nándi, látva felesége csodálkozó arcát, tovább folytatta mondandóját:
- Természetesen kapnak annyi pénzt, amennyire szükségük van, és ami már rövid időn belül is minőségi változást hoz az életükben.
-A fiad albérletben lakik, a nagyobbik lányodéknak félbe kellett szakítani az építkezést, hivatalosan mondva tőkehiány miatt, a kisebbiknek pedig a továbbtanulásához kell a pénz.
- Akkor most elmondanám, hogy mit gondoltam ki. Mivel Berciék Pesten laknak, és ott is akarnak gyökeret ereszteni, vennénk Pesten egy lakást a saját nevünkre, bebútoroznánk a gyerekek ízlése szerint, és hadd higgyék még egy ideig, hogy béreljük. Ritáéknak pedig adnánk annyi pénzt, amennyiből be tudják fejezni a házépítést. Gabival van egyelőre a legkisebb gubanc, mert ő úgyis koleszban lakik.
- És meddig titkolóznánk előttük?
- Nem túl sokáig. Elmondanám a rokonokkal kapcsolatos tervemet, és azonnal megérted, hogy miért nem tudhatják meg még a gyerekeink se, hogy nyertünk a lottón. Gondolom, hogy te is szeretnél segíteni rajtuk, amit csak úgy tudunk lebonyolítani, hogy teljes hírzárlatot rendelünk el magunknak, és ezért nem avathatjuk be a gyerekeket sem. Vannak közelebbi rokonaink és vannak távolabbiak, igaz?
- Hát persze – bólintott rá Vali.
- A távoliak alatt nem a messze lakókat értem, hiszen sok esetben közelebb állnak a szívünkhöz, mint néhány, akivel naponta találkozunk.
- Mondd már, hová akarsz kilyukadni! – sürgette az asszony emberét.
- Oda, hogy vannak olyan rokonaink, akik mindig jók voltak hozzánk, és tudjuk, hogy most is így van, mert gyakran tesznek tanúbizonyságot erről. Vannak azonban olyanok, akik belénk rúgtak, amikor a segítségükre lett volna szükség. Na, látod ebbe a két csoportba tartozó rokonsággal könnyű dolgunk lesz. Akik jók voltak hozzánk, azokkal mi is jók leszünk, akik rosszak, azokat pedig elfelejtjük.
- De vannak olyan – nem túl távoli – rokonaink, akikkel már régen találkoztunk, ezek nem lehettek velünk sem jók, sem rosszak.
- Pontosan így van, de mivel közeli rokonaink – unokatestvérek –, ezért meg kellene győződnünk, hogy mit gondolnak rólunk, segítenének-e bennünket, ha bajba kerülnénk.
- És hogyan akarsz róla meggyőződni? – tette fel a kérdést a feleség, de már annyira átlátott férje tervén, hogy ő maga válaszolt meg a feltett kérdésre. – Tehát velük találkozni kellene, hogy megismerjük őket!
- Igen. Meg kellene látogatni őket, úgy, mint egy szegény rokon, aki bebocsájtást kér egy éjszakára – derült fel Nándi arca, ahogy neje megértette, hogy miről van szó. – Sorba látogatnánk azt a néhány családot, és hamarosan megtudjuk, hogy megérdemlik-e a segítséget vagy sem.
- De mindkettőnknek elég sok rokona van – találta meg a kákán a csomót Vali.
- Azokhoz nem kell menni, akik kapcsolatban vannak velünk, és szemmel láthatóan tisztelnek bennünket. Csak oda, akikkel már régen találkoztunk - mondta ki végül Nándi azt, amiből már az asszony előtt is egyértelművé vált, mit is tervez valójában. Arra is rájött magától, hogy miért kell egy darabig titkolózni a gyerekek előtt.
- Tehát attól tartasz, ha a gyerekek meg tudnák a nyereményt, véletlen is kikotyoghatnák, és a hír a rokonsághoz is eljuthatna?
- Igen, és egészen másként viselkedhetne némelyik velünk tudva, hogy gazdagok lettünk – könnyebbült meg Nándor, hogy felesége teljes egészében megértette a tervét. - Belevágunk?
- Naná! – szólt a tömör válasz.
- Akkor dobjunk be egy kávét, és dolgozzuk ki a részletes tervet – javasolta Nándi, és úgy látszik, a teraszt betöltő kávéillat ihletet adott a forgatókönyv megírásához.
Mindkét családból sorra vették a rokonokat. Először a közelről ismertek kerültek a papírra, balra, akiket feltétel nélkül támogatni kell, és jobbra, akik magukra hagyták őket, amikor bajba kerültek, és szükségük lett volna a segítségükre. Az utóbbiak jóval kevesebben voltak.
A papírlap közepére azokat a rokonokat szedték csokorba, akikről már régen hallottak, akikkel legfeljebb néha-néha váltottak levelet. Mindkettejüknek kettő ilyen rokona akadt.
- Nézzük át ismét szépen sorban! – vette kezébe a lapot Vali – tehát akiket meglátogatunk: a két unokatestvérem és a családjaik. Juli, anyám testvérének a lánya, és Géza, apám öccsének, Marci bácsinak a fia. Ők egy faluban élnek, igaz, az ország másik végében.
- Nekem pedig Gyula bácsi és Pista bácsi, apám két öccse, ők is jó messze laknak tőlünk, mit ad Isten, pontosan az ország másik felében, ráadásul nem is egy községben.
Ezek azok a rokonok, akikről sokat hallottak, akik néha meg is látogatták őket, de amióta a szülők meghaltak, ezek a látogatások elmaradtak.
- Hát igen – jegyezte meg keserűen Nándi -, ahogy egy régi szólás-mondás tartja: „meghalt a gyerek, oda a komaság”. Tudod, Vali, nekem hiányoznak ezek az emberek. Olyan jó volt, amikor ellátogattak hozzánk, vagy mi hozzájuk!
- Igen, azok az éjszakába nyúló beszélgetések! Emlékszel a friss mező illatára a szüleim falujában, Gyula bácsiéknál pedig a hatalmas cseresznyefa alatt milyen finom halászlét főztünk bográcsban!
- Nekem is szép emlékeim vannak mindegyikről, már alig várom, hogy találkozhassunk velük. - Bizony sok éve nem láttuk őket. Az én rokonaim édesanyám temetésén voltak itt utoljára, annak pedig több mint tíz éve. A tieid, pedig apósom temetésén, hét évvel ezelőtt. Megírjuk nekik, hogy érkezünk?
- Dehogy írjuk! – tiltakozott Nándi. – Váratlanul kell mindegyiknél megjelenni, ez az egésznek a lényege. Ha tudják, hogy megyünk, elveszti a látogatás a varázsát, és soha nem tudjuk meg, amire kíváncsiak vagyunk, nevezetesen, hogy örülnek-e nekünk vagy sem.
- Értem – bólintott Vali, és szíve szerint már indult volna a kellemesen izgalmas útra. Mindig lázba hozta, ha hozzájuk utazhatott, de most, hogy segíthet is rajtuk, elmondhatatlanul felemelő érzés volt.
A sok egyéb teendő mellett el kellett dönteni, hogy melyik irányba induljanak először.
- Fej vagy írás? – kérdezte Nándi.
- Írás – válaszolta Vali, és ezzel szentesítette, hogy először Nándi rokonait látogatják meg.
A „mikor indulunk” kérdésre a választ az elkövetkező néhány nap adta meg, ennyi idő kellett ugyanis az öreg Ford rendbetételéhez és egy lakókocsi megvásárlásához. A lakókocsit saját ízlésük szerint be is kellett rendezni, valamint megpakolni ajándékokkal. Nándor próbálta összeszámolni, hogy a két nagybácsinak hány gyereke, és hány unokája van, de az unokákhoz érve elakadt, a dédunokákról pedig végképp nem tudott semmit.
- Semmi baj – nyugtatta Vali –, ők se tudják, hogy nekünk vannak-e unokáink. Majd a helyszínen minden kiderül.
- Még van egy fontos dolgunk, mielőtt nekivágunk életünk nagy kalandjának. A gyerekeknek át kell utalnunk gyorssegélyként valamennyi pénzt. Előbb telefonon elmondjuk nekik, hogy eladtunk egy telket, és az árát elosztottuk köztük.
Mondani sem kell, hogy a pénzszűkében lévő fiatalok nem győztek hálálkodni a most is, mint mindig a legjobbkor jelentkező szülőknek. Már letették a telefont, amikor Vali a fejéhez kapott:
- Papa, elfelejtettük megmondani nekik, hogy jó ideig nem leszünk itthon, hívjuk csak őket vissza!
Szinte mindegyik ugyanúgy reagált a hírre.
- Végre ti is elmentek nyaralni! Mikor voltatok egyáltalán távol otthonról? – tette fel a kérdést Gabi, a kisebbik.
- Huszonöt éve – felelte Vali –, de mostantól bepótoljuk a lemaradásunkat. Ugye kedvesem? – simogatta meg férje arcát.
Dudás Károly
...folytatása következik...
*