Fortuna mutatóujja 4. fejezet. 1.
IV. Irány a nagyvilág
1. Nándi rokonai
Visítva, nyekeregve kanyarodott ki az udvarból az öreg Ford és vontatmánya, a kissé kopottas lakókocsi. Nándi az útszélére kormányozta a szerelvényt, és mielőtt bezárta volna a nagykaput az autó alá nézett. Azonnal észrevette, hogy egy nagydarab ág került a sárhányó alá, és az adta a kellemetlen hangot. Megnyugodott, nem a technika packázott vele, és mivel elhárult előlük minden akadály, beírhatta a frissen szerzett GPS-ébe Gyula bácsi faluját.
Lassan haladtak, mert életében először vezetett lakókocsit vontató autót, és többször megálltak hosszabb-rövidebb időre. Volt, ahol csupán a tájban kívántak gyönyörködni, egy helyen azonban – már egészen közel Gyula bácsiék falujához - betértek egy Fő út melletti étterembe.
- Most pedig meghívlak egy különlegesen finom ebédre – invitálta feleségét a „lottómilliárdos”.
- Rendben van uram, elfogadom, de az időt is figyelembe véve, ez már lehet akár vacsora is – viccelődött az asszony, de az elmúlt napokban rátapadt görcsösségétől bárhogy is próbálta, nem volt képes megszabadulni.
Így volt ezzel párja is, de ő a világért se vallotta volna be. Még mit nem! Átkozott férfiúi büszkeség!
A pincér időközben eléjük tette az étlapot, ők pedig elkezdték a válogatást.
- Mivel megígértem, hogy különleges ebédre hívlak, tessék valami nagyon finomat választani! Én már kitaláltam, hogy mit kérek – hencegett Nándor.
- Én is tudom, hogy mit kérek, és már akkor is tudtam, amikor még be se léptünk az ajtón – mosolygott Vali, és már diktálta is a visszaérkező pincérnek:
– Egy adag krumplistésztát kérek, savanyú uborkával és egy ásványvizet.
Nándi csóválta a fejét és bediktálta ő is a rendelését:
- Nekem is ugyanezt legyen szíves!
Majd a feleségére nézett:
- Ugye elhiszed, hogy pontosan ezt akartam én is kérni?
- Persze hogy elhiszem! – válaszolta Vali, miközben jóízűen elfogyasztották az ételt - mindig is a kedvenced volt a krumplistészta, mégha ez kicsit el is marad az enyémtől.
- Nagyon is elmarad, de…
És a mondat második felét már nem tudta kimondani, mert a hallótávolságban álló pincér rájuk förmedt:
- Nem gondolják, hogy illetlenség kritizálni a menünket?
- Dehogy kritizálom – próbálta Nándor elsimítani a konfliktust. – Ha végighallgatott volna, és nem fojtja belém a szót, akkor egész más tartalmat hallhatott volna.
- Kérem, fizessenek és távozzanak! Ide jönnek valahonnan csóró földjéről, megesznek egy nyamvadt grenadírmarsot, és nekiállnak magyarázni.
Nándor úgy döntött, hogy nem áll le vitatkozni ezzel a fura fickóval, inkább fizetett. Mielőtt felálltak volna az asztalról ránézett a nagyszájú pincérre és így szólt:
- Tudja, uram, az, az igazság, hogy nagyon finom volt a krumplistésztájuk, a savanyú uborka pedig egyenesen mestermű. Nagyon ízléses itt minden, tetszett a nagy rend, ami az étteremben van. Egy helyen kellene még rendet rakni, és ez a maga kis buksi feje. Ha így bánik a vendégekkel elriasztja őket. Először arra gondoltam, hogy idehívom a főnököt, de valahogy nem hiányzik egy felesleges idegeskedés.
- Hívhatta volna a főnököt nyugodtan, mert én vagyok az étterem vezetője – hencegett a pincérkabátos.
- Aha, értem! Minden jót – köszönt el Nándi, a felesége nevében is.
A parkolóban akadt egy kis probléma. Egy nagy fekete autó teljesen ráállt a lakókocsijukra, képtelenség volt kikerülni. Akárhogy is nézte, ő szabályosan állt, mellette még sok hely maradt szabadon. Nem értette, hogy miért kellett eltorlaszolni előle a kijáratot. Visszament az étterembe, és udvariasan így szólt a bent lévőkhöz:
- Elnézést hölgyeim és uraim, a fekete autó vezetőjét keresem, aki rá állt a lakókocsinkra.
- Az enyém a kocsi – tájékoztatta az előbbi, velük vitatkozó pincér.
- Megkérném, hogy legyen szíves kiengedni!
- Amint lesz időm, megyek és elállok – válaszolta a férfi.
Nándi visszaballagott a parkolóba. Eltelt néhány perc, de a fekete autó továbbra is útban állt. Várt még vagy tíz percet, és visszament az étterembe:
- Uram, igaz, hogy nem időre megyünk, de szeretnénk elindulni.
- Mondtam már az előbb is, ha lesz lehetőségem kimegyek, és elállok onnan.
- Uram, most jöjjön ki és most vigye el a kocsiját az útból!
- És ha nem megyek, akkor mi lesz? – ellenkezett a szemmel láthatóan a bajt kereső ember.
- Kénytelen leszek kihívni a rendőröket – vágta rá Nándi, abban a reményben, hogy megenyhül ez a beképzelt alak.
- Csak nyugodtan – kérkedett állítólagos kapcsolataival.
Amíg a két férfi vitatkozott Vali feltárcsázta a rendőrség telefonszámát, elmondta a panaszukat, és hamarosan megérkezett egy járőr kocsi egy idősebb és egy fiatalabb rendőrrel.
- Mi történt? – tette fel a kérdést az idősebb, egy jól megtermett zászlós, aki ránézett Nándorra, aztán tisztelgésre emelte kezét, majd megszólalt:
- Jelentkezem főnök! Ugye nem ismer meg, én vagyok a Kovács Jancsi, az ön egykori beosztottja, az iskoláról.
A nyugdíjas rendőr jobban szemügyre vette volt tanítványát, és arcának vonalaiból kiolvasta, hogy valóban Kovács Jancsihoz, az örökmozgó kollégához van szerencséje.
- Hát te itt szolgálsz, Jancsikám! Hány éve is találkoztunk utoljára?
- Harminc! Pontosan harminc! Kimondani is sok! – nevette el magát a nagydarab rendőr, akit iskolatársai abban az időben Póznának hívtak.
Időközben a fekete autó úgy eltűnt az útból, mintha ott sem lett volna.
- Főnök! Mi a véleménye? Lenne-e értelme megbírságolni ezt a gőgös pincért? Annyi pénze van, mint a szemét. Röhögve kifizetné.
- Hagyd a fenébe Jancsi! Nagyobb büntetés neki, hogy nem állt mellé a kiérkező rendőr, mint, ahogy ő várta.
- Igen, mert ma nem a puszipajtása dolgozik, ugyanis elcseréltük vele a szolgálatot.
Rövid búcsúzás és névjegykártya csere után Nándorék szerelvénye kigördült a parkolóból.
Még világos volt, amikor berobogtak Gyula bácsiék utcájába. Keresték a régi, nyeregtetős falusi házat, amelynek kéményén valamikor, sok évvel ezelőtt gólyafészek díszelgett. Nyoma sem volt az ódon, tömésfalú épületnek, sem az előtte álló még régebbinek, a nagypapa házának, amelyben született Nándor édesapja – Ferenc -, majd később Gyula bácsi, és a sorban harmadikként, sok évre rá, Pista bácsi. Az udvarban egy kétszintes, kisebb kastélyra emlékeztető építmény állt, az utcafelőli oldalán díszes toronnyal.
-A házszám megegyezik, ezek szerint jó helyen járunk. Úgy látszik átépítették az öreg hajlékot – jegyezte meg Vali.
Nándi eközben kiszállt a bejárat előtt az utcán leállított autóból, odament a díszes kerítés kapujához, és kétszer megnyomta a csengő gombját. Egy fiatal nő kinézett a ház egyik ablakán, és odaszólt a jövevényekhez:
- Nem veszünk semmit! – és eltűnt függöny mögött, de a hangja kihallatszott az utcára: – Már megint ezek a tekergők, nem hagyják nyugton az embert! Mennének inkább dolgozni, a fene az éhenkórász formájukat!
Nándi meglepetten hallgatta a hölgy szavait. Először arra gondolt, hogy tovább mennek, de inkább úgy döntött, hogy maradnak. Újra megnyomta a csengőt, és várta a fejleményeket, amelyek nagyon érdekesen alakultak. Egy tagbaszakadt fiatalember kirontott az épületből, megállt a kerítésen belül, és szabályosan leüvöltötte az öreg fejét:
- Első szóra nem lehet megérteni, hogy nem veszünk semmit! Süket maga, vagy elmentek otthonról? Pattanjon be abba az ócska tragacsába az öregasszony mellé, és induljanak meg arra visszafelé!
- Miből gondolja, hogy árusok vagyunk? – kérdezte Nándi a legnagyobb lelki nyugalommal.
Számára ez az egész, ami itt zajlott, egy színdarab volt, amelynek ő írta a szövegét, és ő is rendezte. A szálakat is ő fogja mozgatni, ezek az emberek az ő színpadának szereplői. Aztán, majd a viselkedésük, a velük szemben tanúsított magatartásuk határozza meg, hogy milyen lesz az előadás vége. Ezért vannak itt most Gyula bácsikájánál, hogy szerepeltessék a régen látott és nem igen ismert rokonokat.
- A francba, hiszen azért jöttünk, mert segíteni akarunk a rászoruló „véreinken” – gondolta a rokonait tisztelő öregember.
- Miből gondolom? Elmagyarázzam? Inkább nézz magadra vénember! Le se tagadhatnád a fajtádat. Ha nem eladni akarsz, akkor lopni! – bömbölte a nagyszájú, aki szemmel láthatóan a kerítés oltalmában nem félt senkitől és semmitől, ilyenkor még tegezni is meri a nála sokkal idősebbeket.
- Gyula bácsit keresem – szerette volna lezárni ezt a kellemetlen beszélgetést Nándor, de az izomagyú fiatalember még ebbe is belekötött:
- De jól tudja, hogy az öreg Gyula is itt lakik! Mit akar attól a vén szenilistől?
- Beszélni szeretnék vele.
- Nincs azzal mit beszélni, tűnjenek el, ne várják meg, hogy kimenjek! – kezdett el fenyegetőzni a férfi, de talán még ő maga sem tudta, miért húzta ennyire fel magát.
- Nekem feltétlen beszélni kell a bácsival – erősködött Nándor.
- Már pedig nem fog! Ilyen koszos senkiházival nincs mit megbeszélni annak a vén majomnak!
Nándi, hallva ennek a beképzelt ficsúrnak a szavait, végignézett a ruházatán, belepillantott az autó visszapillantó tükrébe és hangosan elnevette magát.
- Tehát a kopott pólóm és az agyonmosott farmernadrágom, na és a szakadt edzőcipőm miatt van ez a szívélyes fogadtatás! Talált! – gondolta Nándi -, pontosan ezt akartam: eltitkolni, hogy hirtelen rám szakadt a bank, és úgy rendezni, hogy szegénynek lássanak! Úgy látom, nagyon jól sikerült. A régi időkben soha nem volt baj, hogy milyen ruhában érkeztünk Gyula bácsiékhoz, örült a jó öreg és a felesége, amikor jöttünk hozzá apámmal. Istenem, de szép időszak volt! Gyerekként sokat játszottam Gyula bácsi gyerekeivel: Gyuszival és Melindával. Hol lehet most a két unokatestvérem?
Elhatározta, hogy rákérdez erre a fura, kis háborgó alakra:
- Akkor arra feleljen, hogy Gyulát és Melindát hol találom? Amikor legutóbb itt jártam, akkor még itt laktak.
- Mondtam már, egy ilyen parasztnak semmit nem mondok, tűnjenek el, mert most már tényleg kimegyek! – bátorodott meg, annyira, hogy a kapun is kimert lépni, kezében egy méretes dísznövénykaróval.
- Fiatalember, maga képes lenne nekimenni egy öregembernek azzal a díszesen kifaragott léccel ? – lepte meg kérdésével az izgága embert.
- Be is verem a fejed, ha nem párologtok el ezzel az ócskatelepről összeszedett járművetekkel.
Nándi nem értette, hogy mitől bátorodott meg ez a felpumpált testű, mafla gyerek. Honnan vette azt a nagy merészséget, hogy ütésre emelje a karót?
Vannak dolgok, amiket az emberek elsőre sehogy sem akarnak megérteni, így volt vele a gőgös izomkolosszus is, mert képtelen volt felfogni, hogy került egy pillanat alatt az út menti virágágyásba, a hátára fektetve.
Aztán sorra jöttek a megvilágosodások: Nándor előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a behemót bátorságát egy nagy fekete autó eredményezte, és az abból kiugró, baseball ütővel hadonászó – szintén nagydarab – fiatalember, aki a torkaszakadtából üvöltötte:
- Mit akarsz az öcsémtől te szemét!
Néhány mozdulat kellett csupán, hogy az ütővel hadonászó fiatal is a másik ifjú mellett feküdjön a virágok közt. Vali kiszállt a kocsiból, nem mintha nem bízott volna férje sok év alatt összeszedett rutinjában, de azért minden eshetőségre készen állt.
Nándi azonnal felismerte a második támadóját, az éttermi pincért, aki már pár órával ezelőtt is igyekezett borsot törni az orra alá. Megborzongott, amikor belényilallt a felismerés:
- Atya Isten! Lehet, hogy ti Gyula bácsikám unokái vagytok? A Gyuszi fiai? Na, poroljátok le egymást, aztán gyertek, ismerkedjünk meg! Nándi bácsi vagyok, nyugodtan tegezzetek, de a bácsi megszólításhoz ragaszkodom!
- Tibor – nyújtotta a kezét a pincér.
- Béla – mutatkozott be a fiatalabb.
- Akkor most már meséljetek, merre találom a bácsikámat és a szüleiteket!
- Lent horgásznak a Nádas-tón.
- Az egész család?
- Igen, a papa, a mama, édesapánk és édesanyánk.
- Ti már nősök vagytok?
- Mindkettőnknek menyasszonya van - mosolygott találkozásuk óta először Béla, és elérkezettnek érezte az alkalmat, hogy megkövesse a hirtelen felbukkant rokonokat:
- Nándi bácsi, nagyon szégyellem magam, és bocsánatot kérek a viselkedésemért.
- Én is elnézést kérek – állt be a „meakulpázók” sorába Tibor is.
- Felejtsük el! Azonban mondjátok, miért volt ez a nagy ellenséges magatartás velünk szemben? – tudakolta Nándi, akit a két rokon gyerek válasza teljesen leverte a lábáról.
Béla felelt elsőnek:
- Nem nektek szólt, nem ellenetek volt ez az egész! Azt hittem, hogy valami csóró, nincstelen, ágrólszakadt emberek keveredtek ide a környékünkre. Nézz körül az utcánkban, itt mindenki jómódú. Ezt az utcát nem véletlen hívják Rózsa dombnak. Mi csak a magunkfajtákat tűrjük meg, a tehetőseket. Vannak itt vállalkozók, a község vezetői, diplomások, tehát csupa – mondhatnám – előkelő ember. Képzeld, egy pesti orvosnak volt itt egy eladó telke, és tavalyelőtt meggondolatlanul eladta egy prolinak, aki valami ócska házat akart rá építeni. Gondolhatod, hogy azonnal megoldottuk, hogy az a rongyos itt ne építkezhessen – mesélte élvezettel a most megismert rokon, aki a témába szabályosan belelovalva magát, folytatta: – Tudod, hogy akadályoztuk meg, hogy a tizenötmilliós kuckójával elcsúfítsa ezt a kies környéket? Úgy, kérlek, hogy az önkormányzatnál megszavaztattuk a testülettel, hogy a Szőlőszem utcában építési engedélyt csak nagyméretű, legalább kétszintes épületre lehessen kiadni. Látod, ez ennyire egyszerű. De, ha belegondolok, mit is keresnének köztünk a csórók?
- Miből gondolod, hogy mi nem vagyunk szegények? – kérdezett rá Nándor erre a majomra sikeredett emberi lényre, az ő elég közeli rokonára.
- Először azt hittem, már megbocsáss, a kopott, öreg autótok és a kinézeted miatt, hogy a cselédnépségből keveredtek be az utcánkba, de miután bemutatkoztál, és ahogy benéztem az autó ablakán, és megláttam a sok drága holmit, ruhákat és technikai eszközöket a hátsó ülésen, rögtön rájöttem, hogy nem lehetsz szegény. No, és azt is hallottam, hogy egyetemi végzettséged is van.
- Édes fiam! És mit változtat a helyzeten, hogy valaki szegény vagy tehetősebb?
- Sok mindent bátyám! Nagyon sok mindent. Ha a felszínen akarsz maradni, akkor arra kell törekedni, hogy gazdag legyél – bölcselkedett az egyébként nagyon buta fiatal.
- Na, de hogy lehet valakiből gazdag? – szegezte a kérdését előadásába belemerülő unokaöccsének.
- Ügyeskedni kell! – ötletelt az észlény.
- Te, vagyis ti, és itt a családodra gondolok, hogyan lettetek gazdagok?
- Nagyon szorgalmas munkával! Tudod, hogy az étterem és a panzió mennyi vesződséggel jár? Nem is beszélve a cselédségről! Tudod-e milyen értetlen népség ez? Állandóan sírnak, hogy kevés a fizetés.
- Mennyit keresnek az alkalmazottak nálatok?
- Amennyit általában máshol is, természetesen minimálbért kapnak, de hogy örüljenek, hónap végén lökünk nekik zsebből is valamennyit.
- Hány órát dolgoznak naponta? – kérdezősködött tovább Nándi, a buta gyerek pedig mindenre készségesen válaszolgatott, úgy tűnt, mintha büszke is lenne a fejében lévő sötétségre.
- Általában napi 12 órát.
- Akkor ezután sok lehet az adó és a járulék!
- Azért van ám megoldás mindenre, ugyanis napi 4 órára jelentjük be őket, állam bácsi csak ezen idő után lát pénzt, a többi pedig nagyon jó helyen van a számlánkon.
- Nem is tudtam, hogy van éttermetek és panziótok. Mikor vettétek? – folytatta Nándi az érdeklődést.
- Már jó pár éve.
- Honnan tudtatok ennyi pénzt előteremteni?
Ebben a feleletben van a mai magyarországi tulajdonviszonyok jelenlegi kialakulására és a hirtelen meggazdagodásokra az egyik válasz:
- Apám jól helyezkedett, és a volt tsz-ből ki tudott markolni egy halom pénzt, szántót és erdőt. A miénk lett a Nádas-tó is.
- Értem. És Melinda, a nagynénikétek? Vele mi van?
- Ő itt lakott a családjával a mellettünk lévő öreg házban, amíg el nem adósodtak, és eladták azt a rút viskót, és elköltöztek a szomszéd faluba. Most Pista bácsinál, apu és Melinda néni nagybátyjánál laknak. Egy darabig mindketten a szállodánkban dolgoztak, de otthagytak bennünket, mert kevesellték a fizetést. Tudod, erről beszéltem az előbb!
Nándi nagy vágyat érzett, hogy eltapossa ezt a két pondrót, unokaöccse gyönyörűséges gyermekeit, de visszatartotta jólneveltsége és a büntetőtörvénykönyv idevágó néhány paragrafusa. Inkább úgy döntött, hogy tovább faggatja őket, annak ellenére, hogy ez a két felfuvalkodott, mások verejtékén meggazdagodott szörnyszülött szeméből szabályosan lövelltek rá a gyűlölet sziporkái.
Dudás Károly
...folytatása következik...