Fortuna mutatóujja 4. fejezet. 2.
- Viskónak nevezte dédnagyapám házát a Béla gyerek! Hej, de sokat játszottunk az udvarán, és a pajtában, és hogy örültünk, amikor megszületett egy-egy kisborjú! Még hogy viskó! Melinda és családja még jó ideig abban a házban lakott. Igaz, tömés volt a fala, de kényelmesen lehetett élni benne – emlékezett vissza gondolataiban Nándi.
- Úgy rémlik, Melinda nénikétek felújította a dédpapa házát. Hogy juthatott arra a sorsra, hogy el kellett mégis adnia? – szegezte kérdését az eddig bölcsen hallgató Tibornak, Gyuszi nagyobbik fiának, a szépreményű étterem és panzió tulajdonosnak.
- Nem ő adta el, hanem apánk.
- Én úgy tudtam, hogy a dédapám háza lett Melindáé, a nagyapám háza pedig apátoké. Legalábbis ez volt a dédi végrendeletében – nézett értetlenül Nándor.
- Úgy volt, csak hát ez a bizonyos végrendelet elveszett. Elszállt, mint a füst – mesélte élvezettel Tibor.
- És a közjegyzői példány?
- Olyan nem volt – lelkendezett a Tibi gyerek, és Nándi már össze is rakta a történtek mozaik kockáit: ezek az Istentől elrugaszkodott, kegyetlen emberek, akiket idáig rokonaiként tisztelt, kijátszották apjuk testvérhúgát.
- Ezek szerint a dédi háza is a nevetekre került? – sziszegett a kérdés Nándiból.
- Sajnos csak a fele. A másik felét vitte a vénasszony.
- A felében még ellakhattak volna – mondta ki az egyre jobban szörnyülködő nagybácsi a véleményét, és ökölbeszorított kézzel hallgatta végig az ördögfajzat vigyorogva rávágott válaszát.
- Ha itt maradtak volna, akkor nem tudtuk volna egy jó ideig lebontani a kunyhót, és itt rontaná az utcaképet.
- Értem, és titeket pedig blamált volna, hogy az újgazdag, és általad elitnek nevezett, föld felett járó emberkéket ez a régi ház nap mint nap emlékeztette volna a származásotokra. Ismeritek ti valamennyire apátok, nagyapátok és dédnagyapátok életét? Tudjátok ti, hogy honnan származunk mi, akárcsak az országban élő magyar emberek többsége? Akkor most elmondom nektek kedves öcsém, ha más még nem világosított volna fel róla: a dédnagyapátok, vagyis az én nagyapám, de dédi mamátok és mindkettőnek a felmenői zsellérek voltak. Nincstelen parasztok, akik nagy keservesen kuporgatták össze azt a kis házat, amit ti viskóként és kunyhóként emlegettek. A nagyapátok szintén zsellér volt, majd a háború után egy ideig egyéni gazdálkodó a néhány holdnyi földjén, és utolsóként lépett be a tsz-be, amikor már nem bírta az „agitálók” zaklatását. A dédszüleid és a nagyszüleid végigszenvedték a háború előtti keserves életet, majd az ötvenes évek poklát. Becsületesen élték az életüket mindkét igazságtalan világban, és nektek az ő házuk csak úgy egyszerűen viskó.
- Bárhogy is húzod fel magad rajta, de ha összehasonlítom ezzel a remekbeszabott házzal a ledózerolt putrit, azt hiszem, hogy nagy magyarázatra nincs szükség – érvelt Tibor.
- Nem volt az putri, normális épület volt, és volt idő, amikor a falusi lakosság zöme hasonlóban élt – kelt az emlékei védelmére Nándor.
- Na ne ám, hogy csak ilyen házakban laktak a régi időkben az emberek! Fényképeim vannak édesanyám nagyapjának házáról, hozd ki Béla a dicsőség albumot!
Odatettek Nándor elé az asztalra egy díszes fotóalbumot a 30-as, 40-es évekből. A beleragasztott képekről jól öltözött, jó módú emberek mosolyogtak a világra.
- Ezt nézd meg! – mutatott az egyik fotóra Tibor -, ez az anyai dédapám, aki nemesi családból származott és vitéz, és azt is nézd meg, hogy milyen házban laktak! Látod? Ez már valami! Nem az, amit az apai dédapám összehozott. Ehhez képest, talán jogosan nevezhetem kunyhónak az öreg kóceráját!
- Gondolom az anyai dédapádtól is örököltetek jócskán? – érdeklődött a bácsi.
- Igaz, ami igaz, pénzt nem láttunk belőle, mert a fia, az anyai nagyapánk volt az örökös, és ő elszórta az egészet. De nem baj, ránk maradt a vitézi cím, és büszke vagyok, hogy nemes ember dédunokája lehetek.
- Ez igen! – felelte Nándi, de a buta gyerek nem észlelte az iróniát.
A reálisan gondolkodó öregnek meg volt a saját véleménye ezekről az emberi hívságok létrehozta cifraságokról. A nemesi címmel nem is lett volna problémája, ha minden esetben jó helyre került volna, és takarta volna minden ember esetében annak jelentését és értelmét. A történelem során egészen más tartalmat kapott ez a szó, egyesek nem nemesen viselték a címet, csak hivalkodásra és a fal dekorálására volt jó a kutyabőr. Voltak persze elkötelezett, hazájukat szerető emberek, akik eleget tettek a nemesekkel szemben támasztott elvárásoknak, és nemesként is viselkedtek. A vitézségről egészen más volt a véleménye. Akit bátor vagy kiemelkedő cselekedete miatt vitézzé nyilvánítottak, bizonyára rá is szolgált erre a megtisztelő címre és a vele járó adományokra. Biztosan ennek a két furcsán gondolkodó, neveletlen gyereknek a dédapja is megérdemelten lett vitéz, de hogy ez a két „semmi ember” vitéz legyen, mert hát örökölhető, ez ebben az esetben nagyot ront a vitézi cím értékén. Ez olyan, mintha a doktori címet örökölné a szorgalmas, jól felkészült nagyapjától a link unoka.
Nándor nem fejtette ki a véleményét, hadd feszüljön a büszkeségtől – vagy inkább a rátartiságtól – a két semmirekellő márkás pólója. Úgy döntött, hogy inkább szépen elköszön a két szerencsétlentől.
- Fiúk, nekünk tovább kell mennünk, úgy látszik, hogy az öregjeiteknek hosszúra nyúlik a horgászat.
- Lehet, hogy sötétedés után indulnak haza – felelte Béla.
- Köszönjük a „vendéglátást”, - tört ki Nándiból az irónia, a nem létező szíves fogadást említve - mondjátok meg a nagypapának, hogy hívjon fel, ha lesz egy kis ideje – és ott hagyta névkártyáját a két furcsa rokonnak. Már kiértek a faluból, amikor Vali megszólalt:
- Nagyon jól döntöttél, hogy egy percet se maradtunk tovább. Elviselhetetlen ez a két ember, és szörnyű az életről alkotott véleményük. Az a gőg, ami valahogy beléjük szorult, uralja az egész portát.
- De még az egész utcát is! Hallottad? Ez az elit emberek utcája… a volt szőlőhegy, ahová szorgalmas emberek jártak a pincéikhez, a kisebb-nagyobb szőlőültetvényeikhez, és most ebből lett a tehetős emberek itteni Rózsadombja. Ha egyszer majd valaki elkezdi firtatni, hogy honnan van ezeknek az „elitnek” nevezett embereknek ekkora vagyonuk, nagyon kevesen tudják igazolni a gazdagságuk eredetét. Miért válik a legtöbb vagyonos ember dölyfössé, kapzsivá és egyre jobban harácsolóvá, iriggyé? – tette fel a kérdést Nándor.
- Szerintem erre senki sem tud magyarázattal szolgálni – fűzte hozzá Vali.
Ez volt az a pillanat, amikor mindketten megfogadták magukban, hogy soha nem lesznek ilyenek, a hirtelen nyakukba zúduló milliárdok ellenére is emberek maradnak.
Hamarosan bekanyarodtak Pista bácsi falujába.
- Nem vagy éhes? – kérdezte Vali a férjét.
- De igen - válaszolta –, itt talán már megkínálnak bennünket egy kis vacsoramaradékkal. Nándi ránézett az autó műszerfalára, az óra este kilencet mutatott, de az augusztusi nap még lebukóban is megvilágította a gesztenyefákkal szegélyezett falusi utcát, amelyben Pista bácsi háza előtt állt meg az öreg Ford. Vali éppen meg akarta dicsérni férjét, hogy egyből megtalálta a keresett sátortetős épületet, amikor rájött, hogy el se lehetne téveszteni, hiszen szakasztott olyan, mint az ő hajlékuk. Nándi kiolvasta felesége szeméből annak gondolatait, és mosolyogva magyarázta:
- Ugyanaz a kőművesmester építette mindkettőt annakidején. Pista bácsinak megtetszett a házunk, és addig nem hagyta békén a mesterünket, amíg fel nem kerekedett brigádjával és ide nem kopírozta a mi családi fészkünket.
*
Nándi egészen az út szélére igyekezett kormányozni autójukat, de egy rossz manőver miatt a lakókocsi jobb kereke belecsúszott a sekély árokba. Felbőgette a Fordot, a nagy tömeg azonban megmakacsolta magát.
- Ne kínozd édes fiam! – szólt rá egy férfihang a kerítés mögül. - Rögtön orvosoljuk a problémát – és bekiáltott a háziaknak:
- Zoli, szólj apádnak is! Gyertek segíteni!
- Mi történt papa? – nézett ki egy idős asszony a ház egyik ablakán.
- Gyertek, Feri bátyám fia van itt, a Nándi gyerek a feleségével! Ki kellene lökni az árokból a kocsijukat!
Nándor elmosolyodott és megismételte magában az öreg szavait:
- Nándi gyerek!
Jól esett neki újra hallani ezt a megszólítást. Sok évtizede már, hogy ráragasztották ezt a titulust. Apja egész életében egyszerűen gyereknek nevezte, csak elvétve mondta ki a keresztnevét. Bácsikái mondták így: Nándi gyerek. Pista bácsitól, édesapja kisebbik öccsétől meg különösen megtisztelő. Nekik sokáig nem lehetett gyerekük, ezért iskolai szünetekben gyakran vendégeskedett náluk. Akkor még a nagypapa házában laktak Gyula bácsiékkal együtt. Aztán ide kerültek ebbe a gesztenyefás faluba feleségével, a jóságos Matild nénivel.
- Ugorj vissza az autóba fiam! – zökkentette ki álmodozásából Pista bácsi unokaöccsét.
Az udvarból kiérkező három férfi pillanatok alatt kigördítette az árokba tévedt járművet. Elfogyott a munka, elhárult az akadály, átadhatták magukat az üdvözlésnek, de ekkor már az egész család kint volt az utcán. Nyílott a nagykapu, és a szerelvény begördült a széles udvarba. Hamarosan kiderült, hogy Pista bácsi gyerekei és unokái a közeli városban élnek, az imént segédkező két férfiember pedig Melinda férje Sándor, valamint fiuk Gyuri.
Matild néni azonnal megterítette a konyhában lévő nagy asztalt, Melinda kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, kivett belőle egy műanyagtányért, amelyen pár szelet szalámi árválkodott. Gondterhelt arccal rátette az asztalra és barátságos hangon korholni kezdte a jövevényeket:
- Nándi, szólhattatok volna, hogy jöttök, vágtunk volna egy tyúkot vagy legalább bevásároltunk volna a boltban. Most mivel kínáljunk meg benneteket?
- Semmi baj hugi! – vigasztalta unokahúgát, a nála majd tíz évvel fiatalabb asszonyt. – Mi vagyunk a hibásak, mert túl későn értünk ide.
- De megálltunk egy üzlet előtt, vettünk néhány dolgot, ezért, ha megengeditek, most mi vendégelünk meg benneteket – szólt közbe Vali.
- Azt már nem! – ellenkezett Matild néni. – A mi házunkban csak az lehet a vendég, aki érkezik!
- Rendben van – engedett Nándi a nagynéni akaratának –, akkor pedig zsíros kenyeret kérünk!
- Úgy, mint gyerekkorunkban a nagypapa házánál – törtek elő Melindából az emlékek. Ugye milyen jó volt bátyó? Emlékszel? Nagyapánk mindig talált nekünk valami különlegeset a kertjében. Hol egy kisnyulat, hol egy régi gombot, volt, mikor három színes ceruzát. Enyém lett a zöld, a tiéd a piros és Gyuszi bátyámé a kék.
- Igen te pedig rákérdeztél, hogy egy füzetet nem tudna találni hozzá?
- Másnap talált három darab irkát, ahogy ő nevezte a füzetet – kapcsolódott a beszélgetésbe Vali.
- Erről még te is tudsz? – csodálkozott Matild néni.
- Hát persze hogy tudok, és még annyi mindenről! Az „uram” nagyon sokat mesélt nekem a nagypapájánál töltött boldog gyermekkoráról. Már annyiszor hallottam a történeteit, hogy magam sem tudom, hogy csak hallottam, vagy valóban részese voltam-e az eseményeknek.
Időközben a megkent kenyerek mellé a kertből – elemlámpa fényénél – felhozott paprika és paradicsom került, és egy pohárka bor tette teljessé az utóbbi idők legízletesebb vacsoráját.
Sokáig beszélgettek az udvari szőlőlugas alatt, elsőként Matild néni álmosodott el, majd a többiek.
- Tudod, örülök, hogy nincs több szoba a házban – súgta oda férjének Vali a lakókocsiban, ágyazás közben.
- Én is – súgta vissza Nándi –,legalább kipróbálhatjuk, hogy milyen érzés kempingezni. Még soha sem aludtam lakókocsiban, alig várom, hogy kipróbálhassam.
Korán reggel madárcsicsergésre ébredtek. Nándi az összes madarat megnevezte és mindegyikhez egy kis ismertetőt is fűzött.
- Hogy tudod megkülönböztetni őket az énekeik alapján? – nézett rá kíváncsian a felesége.
- Nagyapám sok mindenre megtanított. Vele többször bejártuk a határt, ismerem a falujuk történetét, ismertem ott minden bokrot, minden egyes fát, tudtam, hogy ki, hol lakik. Megtanított túlélő eszközöket készíteni, és annyi mesét hallottam tőle, hogy nyugodtan teleírhatnék néhány könyvet belőle. Bárcsak tudnék írni, papírra vetném ezeket a történeteket!
- Gépelni tudsz? – kérdezte Vali.
- Azt igen!
- Na látod, akkor nincs is semmi baj! Mesélni te is tudsz, írd le ezeket a történeteket mindenfajta cifrázás nélkül, mintha szóban mesélnéd el! Úgy gondolom, hogy a cselekmény a legfontosabb, utána majd kitalálunk valamit.
- Nagyon jó ötlet – ujjongott Nándor. – Hasonlóra én is gondoltam, de szívem szerint inkább magnóra mondanám, a saját természetes nyelvemen.
A beszélgetésüket az udvarról beszűrődő kisborjú bőgése szakította félbe. A háziak már javában etetik és itatják a jószágot, feléledt a hátsó udvar apraja-nagyja, kétlábúak, négylábúak, tollasok és bundások. Aki először hallja a baromfiudvar neszeit, annak csak hangzavar, de aki hozzászokott, és erre ébred a friss harmatos hajnalokon, annak egy élettől duzzadó, csodálatos muzsika.
- Jó reggelt! – üdvözölte Pista bácsi a lakókocsiból kilépő vendégeit. – Hogy aludtatok gyerekeim?
- Nagyot aludtunk, ez a jó levegő elnyomott bennünket, és érdekes, a rövid idejű alvással is kipihentük magunkat – újságolta Vali.
- Erről a fenyves tehet, ami itt kezdődik a kertünk végében, a patakon túl – magyarázta a nagybácsi. - Az erdei levegőnek nincs párja, ettől lehet olyan jókat aludni.
- Milyen érdekes, egyik oldalról a gyanta, a másikról a gesztenye illatát érzem! – csodálkozott Vali.
- Amihez még hozzáadódik a réti és a kerti virágok, a friss fű és a széna illata – folytatta a sort a házigazda.
Nándi csak a szeme rezdüléseivel helyeselte az öreg megállapításait, hallgatta a beszélgetést, de nem szólt közbe. Őt most valami egész más foglalkoztatta: hogyan hívja meg vendéglátóit egy finom, kiadós, reggelire. A ház asszonya már az este is kijelentette, hogy az ő házában a vendég az vendég, és ne ő traktálja vacsorával a háziakat. Valahogy pedig asztalhoz kellene ültetni ezeket a kedves embereket, mielőtt még kinyit a helyi bolt, és valamelyikük el nem indul bevásárolni. Vali oldotta meg a nehéznek látszó helyzetet. Határozott hangon megszólította Matild nénit és Pista bácsit:
- Szeretnénk meghívni a családot egy könnyű reggelire. Nagyon örülnénk, ha elfogadnák a meghívást.
A nagybácsi szemében megjelent az ellenkezés néhány szikrája, amit Vali pillanatok alatt kioltott:
- Édesapám receptje szerint készült lecsónkat szeretnénk bemutatni.
- Már teríthetsz is Valikám, hát persze, hogy elfogadjuk! Sokszor eszünkbe jut a te jóságos édesapád, nagyon szerettük!
A lakókocsi hűtőjéből előkerült a nagy lábos, az elkészített, melegítésre váró lecsóval, amelyre csak rá kellett ütni a tojást. A reggeli után Melinda tollal és füzettel a kezében oda ült Vali mellé a kerti padra:
- Légy szíves diktáld le a lecsó receptjét – kérte sógornőjét. A két asszony hosszas beszélgetésbe kezdett.
- Hogy megy a sorotok? – tette fel Vali a kérdést, amire azt a választ kapta, amit eddig is sejtettek:
- Nem a legjobban Valikám.
A munkában megtört, jó ötvenes asszony elpanaszolta kilátástalan helyzetüket, nehéz életüket. Melinda egy ideig fivére éttermében dolgozott. Eleinte normálisan alakultak a dolgok, igaz, hogy sokat kellett dolgozni, ami azonban meglátszott a fizetési borítékon, akkor még rendesen fizetett Gyula. A baj ott kezdődött, amikor maga mellé vette két fiát: Tibort és Bélát. Tiborra bízta az éttermet, a kisebbik gyerekre – Bélára – pedig a szintén a tulajdonában lévő panzió irányítását. Ez a két fiú gyökeresen megváltoztatott mindent. Belekóstoltak a nagyvilági életbe, és hamar elkerülte a szekér a lovat, elkezdett a csőd felé kacsintgatni Gyula vállalkozása. Csökkent a forgalom a rossz üzletpolitika és a vendégekkel tanúsított nyers viselkedés miatt, a két fiatalember azonban tovább költekezett, szórták a pénzt. A vállalkozásnak már megterhelő lett, hogy Tibor és Béla hétvégeken bécsi kaszinókat látogatott, és milliókat játszottak el, az apjukat is kijátszva. Elérkezett az a pont, ahol már tenni kellett valamit, hogy elkerüljék a bukást. Jellemző a két ficsúrra, hogy eszükbe se jutott léha életvitelükön változtatni, ahhoz már annyira hozzászoktak, hogy foggal, körömmel ragaszkodtak hozzá. Egy megoldás maradt, amit a tőkések jó része előszeretettel alkalmaz a „vadkapitalizmusban”, a dolgozókon behozni az elherdált pénzt, lehúzni a bőrt a szerencsétlen alkalmazottakról. Melinda elbeszéléséből sorra derültek ki az „úri huncutságok”, azok a kegyetlen, embertelen módszerek, ahogy a hirtelen felkapaszkodott, lelketlen emberek emberi életeket tesznek tönkre.
Melinda a nagybátyja éttermében naponta 12 órát dolgozott, a munkavállaló szerződésén azonban napi 6 óra szerepelt. A 6 óra különbözet járulékait a kedves rokon minden szívfájdalom nélkül zsebre tette. Ha beteg lett, táppénzt csak a szerződésben foglaltak szerint kapott. A szerződését általában évente meg kellett újítani. Szabadságra nem mehetett, a munkáltatója egyszerűen kiírta szabadságra, olyan napokra, amikor egyébként dolgozott, ha szüksége volt egy-egy szabadnapra, arra az időre nem járt fizetés. Volt eset, amikor a munkaruháját is saját fizetéséből kellett megvennie.
Akkor telt be nála a pohár, amikor Tibor kitette az étteremhez tartozó vegyesboltba, és télen fűtés nélkül kellett kiszolgálni a vevőket. Kesztyűben és télikabátban dolgoztak. Összeszedett egy vesemedence gyulladást. Amikor megemlítette a gondjait munkáltatójának, az csak ennyit válaszolt:
- Nem fűthetünk ész nélkül, nem tudom kigazdálkodni.
Az eladók élete a boltban az ellenőrzésektől való rettegésből állt. Két pénztárszalagot kellett nekik vezetni, az egyiket elszámolásra, a másikat a gyanútlan vevők felé. Azt már fel se vette, hogy folyamatosan konfliktusa volt a vevőkkel, hogy miért csomagolja a felvágottat és más élelmiszert aránytalanul nagy és nehéz papírba, amivel komoly hasznot zsebelt be a kedves tulaj.
Vali figyelmesen végighallgatta sógornője panaszáradatát, közben egyfolytában az járt a fejében, hogy megbolondult a világ, az emberek nem becsülik egymást. A saját jólétükért még a közeli rokonaikat is képesek eldobni, nem számít nekik a közös gyermekkor, a közös nagyszülők, a szülői ház. Eltűntek az emlékek, amelyek összekapcsolhatnák az egy vérből valókat, mint valamikor. Hol van már a nagycsalád, amely kicsiben magán viselte a nemzet ismérveit? Hogy akarunk mi egy boldog nemzetet építeni, ha már a családok és a nagycsaládok se olyanok, mint amilyennek illene lenni? Gyula és Melinda édestestvérek. Az egyik gazdag a másik szegény. Ez magában is szomorú, de az a legkegyetlenebb ebben a tragikus históriában, hogy az egyik testvér sokat tett azért, hogy a másik még nyomorultabb legyen. Vali tovább érdeklődött és Melinda kiöntötte a szívét:
- Jelenleg dolgozol valahol? – kérdezte bátortalanul Vali.
- Sajnos nem találok munkát az egész környéken– sütötte le szemét az idősödő asszony.
- Jól tudom, hogy közgazdasági szakközépiskolát végeztél?
- Igen, de elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakközépiskolát is.
- Gondolom, egy ilyen panziót és éttermet el tudnál vezetni.
- Minden további nélkül, persze jó munkatársakkal. Nekem az is megfelelne, ha újra pultosként dolgozhatnék. Erre akkor lesz esélyem, ha Gyula eladja az épületet, és új üzemeltetője lesz a panziónak és az étteremnek.
- Van rá esély, hogy eladja? – kérdezett közbe Vali.
- Igen, úgy hallottam, hogy nagyon meg vannak szorulva, és kell a panzió ára, hogy kimásszanak a nehézségekből. Látod, milyen rossz testvér vagyok én is? Azt várom, hogy a bátyám helyébe valaki más legyen a tulaj – nézett magába Melinda.
- Nincs ebben semmi bűnös gondolat – nyugtatta Vali –, nem így szeretnéd, ha rendesen viselkedne veled a két unokaöcséd.
- Az igaz, de Gyula a testvérem, és nem akarhatok neki rosszat – pityeredett el az asszony. Letörölte könnyeit, felállt a padról, kézen fogta Valit és elindultak a lakás bejárata felé:
- Gyere, mutatok valamit!
Dudás Károly
...folytatása következik...