Fortuna mutatóujja 4. fejezet. 3.
Melinda kézenfogta Valit és beinvitálta a tágas nappaliba. Egy nagy fényképalbumot és egy kisebb bőröndöt tett az asztalra. Az album csupa családi képeket tartalmazott.
- Ez a mappa a nagyapánkról, az ő gyerekeiről és unokáiról szól, és természetesen a családjaikról – vezette be a fényképnézegetés izgalmába vendégét Melinda. Megsárgult, megkopott fotók borították az oldalakat. Több mint száz év történelme volt beleszorítva a bőrkötések közé. Vali néhány nagyon régi, gyerekkorukban készült képen felismerte Nándit és unokatestvéreit.
- Ez volt a nagyszüleink háza – mutatta az egyik nagyobb méretű fotográfiát Melinda –, ez pedig az udvar, itt meg a kert – szedegette sorba a nagyiéktól maradt emlékeket.
- Nagyon szerethetted őket – jegyezte meg Vali.
- Őket nem lehetett nem szeretni! Igazi szülők voltak. Nagyon hiányoznak, és nagyon hiányzik a házuk, a kertjük. Haláluk után úgy éreztem, hogy ott élnek velem továbbra is az ódon falak között. Minden vágyam volt, hogy abban a házban maradhassak, de látod, nem teljesült a kívánságom. Egyszer nagypapa leült velünk – apámmal, Gyuszi bátyámmal és velem – beszélgetni, és akkor kijelentette, hogy rám hagyja a házát, és ha valami oknál fogva nem lenne lehetősége írásba foglalni, akkor ezt tekintsük szóbeli végrendeletnek. Ezt akkor apám és a fivérem is helyeselte. Úgy mondta, hogy Gyuszinak nem tartozik, mert neki régebben már épített egy házat. Tudod, azt a régit, aminek a helyére ők már újat építettek.
- Írásos végrendelet nem készült? – érdeklődött tovább Vali.
- De készült, egyszer nagyapa nekem meg is mutatta. Abban is engem jelölt meg örökösnek, ez a papír azonban eltűnt. Amikor meghalt Gyulával felforgattuk érte az egész házat, sőt a két gyerek – Tibor és Béla – még éjszaka is keresték. Azt mondták, hogy ők se találták meg.
- De volt egy érvényes végrendelet, amelyben nagyapád téged jelölt meg örökösnek, és ezt – amint mondtad – több személy előtt tette.
- Igen, csakhogy egyedül maradtam, letagadta a bátyám is és a két unokaöcsém is. Nem volt mit tenni, beletörődtem. A feketeleves akkor következett, amikor elüldöztek a házból, átadták nekem a szerintük megállapított érték felét, és ha nem fogad be Pista bátyám bennünket, földönfutók lehettünk volna. Ledöntötték a régi házat, hogy a helyére parkot építhessenek.
- Kinek a nevére került az ingatlan?
- Gyula gyerekei nevére.
- Nagyon szomorú történet – fűzte hozzá Vali, miközben a nagypapa frontról írt leveleit nézegette.
Egyáltalán nem tartotta indiszkrétnek a közel hetvenéves levelezőlapok és a borítékba hajtogatott, tintaceruzával teleírt, megsárgult papírlapok elolvasását. A sok évtized már felmentést adott a „kopertába” zárt titkok sérhetetlensége alól. Kíváncsian böngészte a szépírással megírt oldalakat. Elhatározta, amennyit csak tud, elolvas ezekből a nagymamának küldött üzenetekből, ami kicsit talán nekik, az utókornak is szólt. Kezébe vette a következő borítékot, ami a többitől eltérően sok lapot tartalmazott. A legfelsőben a frontkatona leírta, hogy mennyire hiányzik neki a felesége és a három gyereke, majd a remélt békéről írt, amit már nagyon várnak a lövészárkok poklában. A következő papírlap, ami ugyanebben a borítékban lapult, teljesen eltért az előzőtől.
- Biztosan egy másik borítékból való – gondolta Vali, amint megtapintotta a másfajta papírt. Széthajtotta és azonnal szembeötlött, hogy golyóstollal írták, nem tintaceruzával, mint azt a másikat.
– Ez nem háborús levél – gondolkodott tovább, és elkezdte olvasni. Már az első oldal tetejére írt - végrendelet - szó felkeltette az érdeklődését. Alatta pedig folytatódott a végrendelet szövege, amelyet a nagyapa nem sokkal a halála előtt írt, amelyben unokájára, Melindára hagyja összes ingó és ingatlan vagyonát, amely magában foglalja a házát, a hozzá tartozó telekkel és a kert végén lévő, a kárpótlás során visszakapott kéthektárnyi tóval.
A sajátkézzel írt végrendeletet a nagypapa és két tanú írta alá.
- Ezt nézd meg! – adta a sógornője kezébe a megtalált kincset Vali.
Melinda elolvasta. Először kipirosodott, majd elsápadt. Újra elolvasta, és csak bámult maga elé a semmibe. Vali kiszólt az udvaron beszélgető férjének:
- Nándi, gyertek be mindannyian! Találtunk valamit.
Hamarosan mindenki betódult a nappaliba.
- Mit találtatok? – kérdezte Pista bácsi.
- Megtaláltuk nagyapám végrendeletét – ujjongott Melinda.
Egyszerre többen is olvasták az előkerült testamentumot. Nándi azonnal leszűrte, hogy ez bizony szabályos végrendelet. Igaz, hogy nem látta ügyvéd vagy közjegyző, ennek ellenére szabályos.
- Hol találtátok? – érdeklődött Nándi.
- Ebben a levélben – emelte fel a borítékot Vali. – De várjatok csak! Még van itt valami! – azzal előhúzott egy félbevágott levélpapírt és hangosan felolvasta a ráírt szöveget, a nagypapa írását: „Drága kislányom, Melinda. Amint ígértem, halálom esetén rád hagyom minden vagyonomat, ami nem sok, de talán hasznosan fel tudod használni. Szerettem volna közjegyző előtt elkészíteni a végrendeletemet, de Gyula unokám gyerekei ezt foggal, körömmel ellenzik és akadályozzák. Röviddel ezelőtt írtam egy hasonlót, azt, amit neked is megmutattam, és Gyula unokámnak hagytam megőrzésre. Tisztában voltam vele, hogy ezt el fogja tüntetni, ezért írtam ezt a másikat, amit ide rejtettem a régi leveleim közé, tudva, hogy előbb-utóbb megtalálod, és fel tudod használni. Attól nem féltem, hogy a kezükbe kerül, mert őket az én régi leveleim, emlékeim soha nem érdekelték. Hosszú, boldog életet kívánok neked és családod minden tagjának!
Szerető nagyapád. „
A szobában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Percekig szótlanul ültek és néztek egymásra. Pista bácsi törte meg a csendet. Talán káromkodni akart, de mondatának csak a szalonképesebb részéig jutott el:
- Hogy az a …!
- Ne mérgelődj bácsi! – próbálta mérsékelni Nándi a kitörni készülő indulatot, de azért hozzáfűzte: – Ezt nem hagyhatjuk annyiban!
- Mit tudunk tenni? – csóválta fejét lemondóan Melinda. - Ez már megtörtént. Becsaptak, legyenek boldogok! Lehet, hogy Gyula és a gyerekei nem is tehetnek semmiről. Előfordulhat, hogy ők sem tudtak a végrendeletről.
- Lehet, de az is lehet, hogy tudtak róla, és annak is fennáll a lehetősége, hogy megsemmisítették. Nem sok jót nézek ki ebből a két gyerekből! – mérgelődött Nándor. - Meg kell győződnünk az igazságról!
- Van valami elképzelésed? – kérdezte férjét Vali, aki jól tudott a szeméből olvasni, és ezek a szemek most arról árulkodtak, hogy Nándinak kész terve van.
- Van – felelte röviden, majd Pista bácsihoz szólva folytatta: - Bácsikám, nagy gondot okozna, ha mi ketten, a mai napon átugranánk Gyuláékhoz?
- Dehogy lenne baj – felelte az öreg. – Délután mehetünk.
- Rendben, addig beszéljük meg a tervemet!
- Jól van fiam – értett egyet unokaöccsével a nagybácsi, és töviről, hegyire átgondolták, hogyan győződnek meg rokonaik bűnösségéről vagy ártatlanságáról.
„Ember tervez, Isten végez” szokták mondani, és hogy ez néha mennyire igaz, erre bizonyíték ez a szép nyárvégi nap is. Gyuláék meglátogatása elmaradt, mert helyette ők tették tiszteletüket nagybátyjuk házánál. A két gyerek, Tibor és Béla elmesélték apjuknak a Nándiékkal való találkozásukat. A konfliktusukról nem akartak szót ejteni, de nagyapjuk, Gyula bácsi észrevette, hogy sántít az előadott történet, és ragaszkodott a személyes találkozáshoz. Örök rejtély marad, honnan tudták meg, hogy a szomszéd faluban utolérik a rokonaikat. Gyula bácsi ráparancsolt unokáira és fiára:
- Irány Pista bátyátok háza.
Negyed óra se kellett és ott álltak a gesztenyefákkal szegélyezett utcában. A két öreg testvér szívélyesen köszöntötte egymást. Mindkettőből érződött a másik iránti megbecsülés és szeretet. Mindig is megértették egymást, az ilyenekre szokták mondani, hogy jó testvérek. Pista bácsi sokszor feltette magában, de testvérének is a kérdést: „Kire ütött ez a Gyula gyerek? Formára tiszta apja, de a természetét, a viselkedését valaki mástól örökölte. A két gyerek pedig még az apjukon is túltesz. Azok már igazi gazemberek!”
- Gyertek be, bátyám! – tárta szélesre a jövevények előtt a kaput házigazda.
- Gondoltuk, nálatok találjuk Nándit és Valit – dünnyögte magában Gyula bácsi.
- A kisöregen alig látszik a 75 év – gondolta Nándi, miközben üdvözölte nagybátyját. Ő apja idősebb öccse. Teljesen más típusú ember, mint a fia Gyuszi. A Gyula gyerek valahogy másként gondolkodik a világról, mint az édesapja és annak fivérei. Önző volt már gyerekkorában is, sokat veszekedtek húgával, Melindával, de a 10 évvel idősebb unokabátyjával, Nándival is.
– Milyen érdekes, még soha nem tűnt fel, hogy pontosan annyival vagyok idősebb Gyulánál, mint az apja Gyula bácsi tőlem– villant át Nándi agyán.
Pista bácsi a lugas alatti teraszon kínálta hellyel vendégeit, teljesen körülülték a nagy asztalt. Érezhetően vibrált a levegő a két család tagjai között. Azonnal észre lehetett venni, hogy indulatok és érzelmek feszülnek egymásnak: egyfelől a megbántott és kisemmizett testvér, Melinda, a másik oldalról a vele kegyetlenül elbánó bátyja és annak két lelketlen fia. Az öreg Gyula bácsi tudott a legkevesebbet a dolgok állásáról. Ő a mai napig úgy tudta, hogy lánya, Melinda mindenképpen el akart költözni – az akkor még álló – öreg házból, mert ő nem tudott kijönni Gyuszival, a testvérével. A kapcsolatukat nem szakították meg ugyan, de ritkán találkoztak, nagyobb ünnepekkor látogatták csak egymást. Ez a mai nap – ezek szerint ünnepnek számít -, mert tiszteletüket tették Pista bácsi házánál.
- Hogy vagytok kislányom? – kérdezte édesapja, az 50 év körüli asszonyt.
- Köszönjük apukám, jól vagyunk. Laci fiamék a múlt hónapban költöztek új lakásba a városban, hamarosan hazalátogatnak a két gyerekkel. Éva pedig nemrég államvizsgázott a Vendéglátó Ipari Főiskolán. Egyik évfolyamtársa megkérte a kezét. Jóravaló embernek nézem. Gyuri fiam, pedig itt lakik velünk, tavaly végezte el a főiskolát, logisztika szakon. Most éppen bement a városba Laciékhoz. Ebédre hazaér.
- Az még nem is annyira biztos – szólt közbe Sándor, Melinda férje.
- De biztosan hazaér, mert azt ígérte – erősködött az asszony.
- Ha hazaér, hát hazaér. Bárcsak mindegyik gyerekem itt lenne a közelemben! – álmodozott Sándor, és még hozzátette: - Tudod papa, mennyire szeretem a gyerekeimet?
- Én is szeretem mindegyiket – szólt vissza Gyula bácsi – és nagyon fáj, hogy ott hagytatok, és átjöttetek az öcsémhez. Sokat szomorkodok, de Gyula fiam is bánkódik miatta.
- Bonyolult ügy ez papa! Egyszer talán sikerül mindent tisztáznunk! Egyet azonban már most elárulhatok, nem mi tehetünk erről az egész felfordulásról – szólt hozzá Sándor.
- Édes fiam, ti hagytatok ott egyik napról a másikra, kigondoltátok és elköltöztetek.
- Tőled nem haraggal váltunk el – nyugtatta apósát a vő.
- Nekem az is fáj, ha a gyerekeim haragszanak egymásra.
- Egyszer majd megtudod az igazságot – harapta el az utolsó szót Sándor. Nem akarta a napot elrontani a sebek felszaggatásával, inkább töltött az asztalon lévő vörösborból.
- Egészségetekre! – emelte koccintásra poharát Gyuszi.
- A családunkra és a békességre – tette hozzá Nándi, és belekortyolt a poharába, és feltette az egész délelőtt dédelgetett kérdését Gyuszinak:
- Tesókám, hallottam, hogy el akarjátok adni a panziót!
- Igen, erre az elhatározásra jutottunk. Csökkent a forgalmunk és nem jövedelmez olyan jól, mint korábban. Tudod, ha az ember megszokott egy életszínvonalat, abból már nem szívesen enged.
- Nem tudom, öcsém, mert az én életszínvonalamat egészen más mércével mérték amióta az eszemet tudom. Megkaptam a havi fizetésemet, és úgy kellett mindig beosztani, hogy a hónap utolsó napjaiban is tudjunk enni, vagy a gyerekeknek megvenni azt, ami szükséges.
- Na látod, azokban a körökben, ahol én mozgok, egészen másként megy – buggyant ki a gőg Gyulából.
Nándi, azonnal leszűrte: volt kitől tanulni ennek a két felfuvalkodott, buta gyereknek, hiszen az apjuk se sokkal különb náluk. Nándor enyhe undort érzett ettől a három hímnemű embertől, Gyula bácsi leszármazottaitól. Annak a Gyula bácsinak a fiától és unokáitól, akit egyenes, becsületes embernek ismert meg. Hogy tudott ez a Gyuszi gyerek eltévelyedni a családban kitaposott egyenes útról! Megvan! – jutott eszébe. Talán amikor fiatalkorában felkerült Pestre, és ott rossz társaságba keveredhetett.
- Mennyit kértek az egészért?
- Csak nem akarod megvenni? – tört elő a gúny Gyusziból.
- Lehet, hogy tudok rá vevőt. Az egyik ismerősömet érdekelheti. Mennyiből lehet alkudni.
- Mond meg az ismerősödnek, hogy hatvanötért viheti.
Melinda előbb csak hallgatózott, majd megszólalt:
- A jelenlegi állapotában az ötvenötöt se kapod meg érte!
- Miért gondolod? Nagyon jó helyen van, nagy a forgalmunk, felfuttattuk a boltot is és a panziót is. Az étteremben pedig állandóan telt ház van.
- Az előbb mondtad, hogy a gyér forgalom miatt akarod eladni – emlékeztette Nándi, rokonát az egyik elszólt mondatára.
- Azt csak nektek mondtam, a vevőnek nem kell mindenről tudni - próbált jó pofizni Gyula, és még hozzátette - remélem, nem mondod el a vevőjelöltnek, hogy most éppen szorongatott helyzetben van a panziónk. Való igaz, ha hatvan millát megkapnék érte, akkor már a pénzemnél lennék.
- Utána mihez kezdesz? – tudakolta Nándi.
- Vannak részvényeim Bécsben, és ugyanott egy komoly lakásom, amit bérbe adtam. Jó kis summa üti havonta a markom. Van tíz darab nagy értékű telkem, azokból minden évben tervezek eladni egyet. Busásan megélek ebből a vagyonból. A panzióért kapott pénz, ezekhez képest csak borravaló. Azért akarom inkább eladni, hogy ne kelljen már vesződni vele, azt a néhány milliónyit pedig elutazgatjuk ezzel a két gézengúzzal – mutatott gyerekeire – úgy érzem, hogy ennyit megérdemlünk az élettől.
Gyula bácsi eddig csak hallgatta fia előadását, majd ránézett gyermekére:
- Nagy gané vagy te édes fiam a két semmirekellő gyerekeddel együtt. Mindig is sejtettem, hogy te egy nyomorult, bitang ember vagy. Elhappoltad a húgod elől apánk házát, holott nagyon jól tudtad, hogy szóbeli végrendeletében ráhagyta.
- Tudja ezt valaki tanúsítani? Csak mi voltunk ott a Melindával és a két gyerekem. Hárman vagyunk egy ellen!
- És ha azt mondom, hogy előkerült nagyapa végrendelete, ahhoz mit szóltok? – bökte ki Melinda.
Tibor szemrehányóan ránézett a vörösborból szorgalmasan kortyolgató és kissé kapatos öccsére, aki a jelenlévők legnagyobb csodálkozására magyarázkodni kezdett bátyjának:
- Most mit nézel? Nem találhatott meg semmit a vénasszony, elégettem azt a rohadt végrendeletet– szerette volna visszaszívni, de már kimondatott a bűnös cselekedet.
- Miért tetted te gazember? – förmedt rá Gyula bácsi.
- Persze most mentek a bíróságra, mi? Mehettek, úgy is letagadom, hogy elismertem előttetek. Úgy is meg tudom magyarázni, hogy rosszul értettétek, amit mondtam. Magyarul: elmehettek a fenébe, ahányan vagytok.
Egy dologra nem számított a Béla gyerek, mégpedig arra, hogy Nándi fogja a telefonját és arról – kihangosítva - visszajátssza az iménti beismerő vallomást. Riadt szemei azonnal árulkodtak, rájött, hogy megbukott. Nándi a hangfelvétel lejátszása után zsebébe tette a telefont, és nagy nyugalommal intézte Gyulához a szavait:
- Kedves öcsém, van a számodra egy javaslatom.
- Mi lenne az? – tört ki az idegesség Gyulából.
- Melindának utólag kifizetitek a neki okozott kárt. A papa házának fele értékét, amit elvettetek tőle, ugyanígy a telek árát is, valamint a halastavat átíratjátok a nevére, vagy annak az árát is megfizetitek.
- Nincs ilyen sok elérhető készpénzünk – sziszegte Gyula, és fejben már össze is adta, hogy szerinte mekkora összegről van szó. Nándi kivette telefonját a zsebéből, és határozott hangon rászólt Gyulára:
- Máris megkérdezem az ingatlanos ismerőseimtől, hogy mennek itt a házak, a telkek, és mennyit érhet a tó a kert végén .
Közben letette a telefont az asztalra. A vele szemben ülő Tibor egy gyors mozdulattal elkapta a készüléket, és nagy rutinnal kitörölte a memóriájában tárolt hangfelvételt.
- Így ni! Most már nincs bizonyítékotok, nagyokosok! A szó pedig elszáll!
- De az írás megmarad, ugyanis itt van nálunk nagyapa végrendelete.
Azzal odatette az asztalra, hogy nézze már meg ez a három gazember, valóban létezik a papa végakarata. Gyula elolvasta, majd a két gyerek is. Béla, amikor végigböngészte, elegáns mozdulattal felpattant, elszaladt vele a kapuig, és ez az idő elég is volt arra, hogy elégjen a papír. Eközben Tibor folytatta a szitkozódást:
- Így jártatok! Ezt érdemlitek! A mi vagyonunkból nem esztek!
Gyula bácsi már nem tudta tovább hallgatni unokája háborgását, megpróbálta szép szóval meggyőzni, hogy nagyon rossz irányba halad:
- Fiam! Itt az én apám, a ti dédnagyapátok örökségéről van szó, amit ti jogtalanul bitoroltok. Először is szégyelljétek magatokat, és mivel most már bebizonyosodott, hogy becsaptátok a lányomat, tessék kiadni a részére a jussát!
- Mi bizonyosodott be? Van nekik bizonyítékuk? Nincs! Akkor nincs miről beszélni – hencegett Tibor.
- És a testvéri szeretet? Olyant ti nem éreztek? Te, Gyula fiam mit tudsz hozzászólni? – szegezte a kérdést fiának a kisöreg, aki nagyon meglepődött a válaszon:
- Nekem a saját és a gyerekeim boldogulása a legfontosabb!
- Na látod, nekem is. Mindig is ti voltatok a legfontosabbak az életemben, te és Melinda húgod, de te zsivány vagy, ezért ettől kezdve, teljes egészében a lányom pártjára állok. Ha kell, tanúskodok a javára a bíróságon, mert ma nagyon sok mindent hallottam. Lehet, hogy öreg vagyok, de bolond nem, és átlátok a szitán. Ebben az ügyben száz százalékig Melindának van igaza. Bárcsak előbb rájöttem volna! – kesergett Gyula bácsi.
- Mehettek nyugodtan a bíróságra, nincs bizonyíték a kezetekben – hőzöngött tovább Tibor.
- Tévedtek! – szólt bele a családi vitába Nándi. – Többen tanúsíthatjuk az itt tett kijelentéseiteket, és ez akár beismerő vallomásként is értékelhető.
- Akár, de mi hárman letagadjuk, meg hát nem is úgy mondtuk, ahogy ti értettétek, de még vallhatjuk azt is, hogy most csak tréfálkoztunk, hogy hülyítsünk benneteket – röhögött bele a képükbe Béla.
Nándi jókat mosolygott a magukat okosnak hitt rokonain. Gondolta, megtréfálja őket, és bekapcsolta a zsebében lévő telefont, amelyről tisztán hallatszott a Béla gyerek beszéde, amelyen beismerte, hogy megsemmisítette dédnagyapja – számukra előnytelen – végrendeletét.
- Hogy törölted le okos tojás?! – förmedt bátyjára Béla.
- Pedig én letöröltem! – ordított vissza öccsére Tibor.
- Tényleg letörölted. Erről a telefonról - mutatta fel a másik zsebből előhúzott telefont, amely pontosan olyan volt, mint amaz. - Az enyémről törölted le, de Valién rajt maradt.
Az igazi pofon ezután csattant, amikor Melinda bement a házba, és az ablak üvegén keresztül megmutatta nekik az igazi végrendeletet.
Innentől az események felgyorsultak. Hamarosan megállt a ház előtt egy autó, amelyből egy fiatal hölgy szállt ki, aki bemutatkozott a jelenlévőknek:
- Dr. Kiss Orsolya ügyvéd vagyok. Önök értesítettek egy megoldásra váró üggyel kapcsolatban?
- Igen, mi voltunk – lépett elő Melinda fia, Gyuri. - Pontosabban én voltam, s remélem, hogy nem csináltam rosszat – nézett kérdőn a szüleire a fiatalember.
- Dehogyis! – adta meg a megnyugtató választ a szülők helyett az öreg Gyula papa. - Itt az ideje, hogy pontot tegyünk ennek az ügynek a végére
- Ma megkaptam önöktől faxon a végrendeletet, beszereztem a tulajdoni lapokat, javaslom, hogy álljunk is neki, és végezzük el a munkánkból, amit ma lehetséges – mondta az ügyvédnő.
- Lenne itt még egy másik ügy is – vette át a szót Nándi.
- Tessék mondani! – biztatta a jogász.
- Kellene egy adásvételi szerződést is írni, mert unokaöcsém szeretné eladni a tulajdonát képező panziót, éttermet és vegyesboltot.
- Semmi akadálya, megoldjuk. Ki lenne a vevő? – mosolygott az ügyvéd.
- Én – nézett körül Nándor a csodálkozó, a meglepett és a meghökkent arcokon, majd folytatta – és Melinda, ha ő is egyetért velem.
- Bátyó, hogy tudnám én megvenni? – ámuldozott Melinda.
- Akkor számoljunk! – javasolta Nándi. - A telek és a ház ára, amivel becsaptak kishúgom, fedezi a bolt árát, tehát ezt már az elbitangolt testvérednek kifizetted. Én pedig megveszem tőlük – tisztességes és elfogadható áron – a panziót és az éttermet, amelybe azonnal szükségem lesz vezetőkre. Bízom benne, hogy vannak ötleteid, hogy kire lehetne rábízni ezeket a fontos feladatokat. Csak vendéglátós vagy közgazdasági ismeretekkel rendelkező, ja, és megbízható embereket tudnék elképzelni.
- Istenem, lesz munkájuk a gyerekeimnek! – adta meg a választ a még mindig csodálkozó asszony.
- Gyuszi, majd elfelejtettem, itt van még a kert végi tó. Mivel annak Melinda az örököse, a nevére kell íratni! Elfogadható a javaslatom? – tette unokaöccse vállára kezét Nándi.
A férfi rövid ideig gondolkodott, legyintett egyet, majd belecsapott unokatestvére markába. Zavartan rámosolygott az ügyvédnőre, és beletörődéssel hangjában, szabaddá tette az utat a dolgok normális folyása előtt:
- A felkínált javaslatokat elfogadom, készítheti a szerződéseket doktornő.
Már lebukóban volt a nap a nyugati égbolton, amikor az utolsó aláírás rákerült a kész szerződésekre. Gyula bácsi öccse kérésére úgy döntött, hogy néhány napot náluk marad, tékozló fia és unokái nélküle mentek haza. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy rájuk esteledett.
- Édes Istenem, megfeledkeztünk az ebédről! – perdült a társaság elé Matild néni, és valóban a nagy izgalom, a felkavart emlékek, majd a hirtelen rájuk zúduló örömteli megoldás miatt elmaradt az ebéd. Ott kavargott a levegőben Matild mama babgulyásának ínycsiklandozó illata, ami – szégyen ide, szégyen oda – délidőben senkit sem ültetett asztalhoz.
- Azt hiszem ez bocsánatos bűn a mai napon nénikém – adott hangot véleményének Melinda. – Végül-is nem túl gyakran lesz az ember bolttulajdonos.
- És horgásztó gazdája – toldotta meg az egész napot végigujjongó Vali, azzal felpattant és Melindával közösen megterítette – most már vacsorához – az udvari terasz nagyasztalát.
- Milyen jó, megspóroltunk egy ebédet! – tréfálkozott Pista bácsi, amihez az első szóra velük maradó ügyvédnő hozzáfűzte:
- Annál jobban esik a vacsora! – és tekintete már ki tudja hányadszor, összeakadt Melinda kisebbik fia, Gyuri tekintetével.
- Úgy nézem, hamarosan lesz egy ügyvéd is a családban – könyvelte el magában Nándi.
Derült, ragyogó égbolttal köszöntött rájuk a következő nap. Szombat volt, de a kis faluban a hétvégi reggel nem sokban különbözött a hétköznapokétól. Az emberek – akárcsak Pista bácsi és családja – hajnalban keltek, elvégezték a ház körüli munkát, és volt már vagy nyolc óra, hogy „elköltsék” a reggelit, ahogy ezen a vidéken mondják. A nap további része azonban sok mindenben eltért a „dolgos napokétól”, így pedig a hétköznapokat nevezték. Az igazi pihenőnap a vasárnap volt, de a megfáradt embereknek jólesett a szombati kikapcsolódás is. Ez afféle félig dolog, félig ejtőző nap, egyszóval jut egy kis idő a kedvtelésekre is. Pista bácsi valamikor nagyon szeretett horgászni. Addig, amíg otthon lakott a szülői háznál, a kert végében lévő kis tavukban teljes egészében tudott hódolni szenvedélyének. Apja kapta ezt a kis – korábban rétnek minősített – területet a földosztáskor ’45-ben. Valamelyik évben feltört a belvíz, elöntötte az egész rétet, amelyből ez a néhány hektárnyi víz alatt maradt. Egy vagy két forrás táplálja, és még a legaszályosabb években is lehetett csónakázni rajta. Pista bácsi, amióta Gyuszi gyerekei elmarták Melindát, nem járt a tó környékén. Most talán lesz alkalma újra bedobni a horgot, és elnosztalgiázni a partján. Az egész családban ő értett egyedül a halakhoz, és nem csak a horgászathoz, hanem a halászathoz is, és mindenhez, ami ehhez tartozik. Végtére is ez a mestersége, halászmester volt egy gazdaságban, és ezt a szakmát tanulta fia, Ákos is, aki a vasútnál tudott elhelyezkedni, kalauznak szegődött. Felesége óvodai dajka. Két felnőtt fiuk van. Ákos húga, Erzsi, a bátyja szomszédságában lakik, a férje művezető egy üzemben, nincs gyerekük.
- Helyre tudnám hozni ezt a tavat! – gondolkodott hangosan – borítanék bele néhány véka ivadékot, előtte persze rendbe szedném az életterüket és gondoskodnék táplálékról is. Főleg természetes táplálékról, mert az az igazi, meg hát olcsóbb is. Na, de miket beszélek, nem nekem kell kitalálni, hogy mi lesz vele!
- Dehogyisnem bácsikám! – kacsintott a nagybátyjára Melinda. – A te útmutatód szerint fog minden történni.
- Honnan lehet beszerezni az ivadékot?- kérdezte Nándi.
- Vannak jó kapcsolataim itt a környéken is, és távolabb is – válaszolt a nagybácsi.
- Mikor lehet telepíteni? – folytatta Nándi a faggatózást.
- Ősszel fiam, de előtte a tóban is van még teendő. Ha lenne pénzem, és ha rám lenne bízva, már hétfőn nekiállnék a munkának.
- Ha Melinda is egyetért, akkor én fizetném a munkálatokat, a telepítést és a fenntartást is beleértve. Csinálnánk belőle egy helyi horgászparadicsomot, a szálloda vendégeit pedig a földes úton ide lehetne kocsikáztatni, pecázni. Tudom, hogy ehhez lovak és kocsik is kellenek, és olyan emberek is, akik értenek hozzá, de úgy gondolom, hogy a faluban még találunk ilyeneket.
- Itt vagyok egynek én – ajánlkozott Sándor. – Én még olyan agronómus voltam, aki nemcsak az íróasztali munkát ismeri, hanem a gyakorlatban is eligazodik. Sok mindent tudok a lovakról és a kocsikról. Kezdetben elég lenne egy kocsi, a hajtói feladatokat és a lovak gondozását el tudnám látni. Istálló van, kocsi van, lószerszám is akad, már csak lovakat kell hozni a portára!
- A tó feletti felügyeletet ellátnánk mi ketten Pista öcsémmel – élénkült meg Gyula bácsi, aki eddig úgy érezte, hogy neki kell szégyenkezni Gyuszi fia és unokái miatt.
- Nagyszerű! Akkor nézzük meg tételesen, mit is tudnánk összehozni! – kezdte el mondandóját Nándor, Vali azonban közbeszólt:
- Azt javaslom, hogy csak ebéd után. Matild néni engedélyével a mai ebédet mi készítjük Nándival, pontosabban: megmelegítjük a hazulról hozott cukorborsólevest és töltött paprikát.
- Mekkora hűtőszekrény van a lakókocsiban, hogy ennyi minden elfér benne? – kérdezte Gyula bácsi.
- 120 liter, de ennek egyharmada mélyhűtő – mutatta készségesen Vali a lakókocsi legújabb tartozékát.
- Mivel magyar ember evésközben nem beszél, ezért a megbeszélést utána folytassuk! – javasolta Pista bácsi.
Amikor az utolsó kávéscsésze is lekerült az asztalról, Nándi maga elé vett egy papírlapot és felvázolta elképzeléseit.
- A panzió és étterem működése teljes egészében Melinda irányításéval történik. Bérleti díjat és részt a bevételből nem kérek. Látom, van felelőse a horgásztónak is, és a lovak is jó kezekbe kerülnek. Ja, persze a lovak. A lovakat Melinda fizeti.
- Te, bátyám, jövő ilyenkor már biztosan meg tudnám oldani, de most nincs egy fillérem se – siránkozott az unokahúg.
- Nézd meg az üzeneteket a telefonodon, légy szíves! – súgta a fülébe Nándi.
Az asszony felsikított a legutolsó SMS láttán, amelyben a bank arról tájékoztatja, hogy a számlájára utaltak egy nagyobb összeget.
– Ezt nem értem! Mi ez? - vonta kérdőre, de szeretettel unokabátyját.
- Ne törődj vele hugi, a lényeg, hogy mindent jól csináljatok! Gondolom, a gyerekeidet bevonod a vállalkozásba.
- Mindegyiket. Holnapra haza is hívtam őket, nektek is alkalmatok lesz találkozni velük.
- Amennyiben délelőtt hazaérnek, mert mi holnap reggel tíz óra körül továbbmegyünk.
- Nem maradhatnátok még pár napot? – kérlelte Melinda.
- Sajnos nem. Nagyon sok feladat vár ránk az elkövetkező napokban – vágta ki magát Nándor, aki közben kinyitotta a Ford hátsó ajtaját, az ülésről kivett több dobozt és a terasz asztalára pakolta. – Erre a technikára majd szükség lesz a munkák során. Néhány laptop. Oszd szét a panzió, az étterem és a bolt vezetői között, egyet pedig tarts magadnál! Vannak már elképzeléseid az egységek vezetését illetően?
- Én viszem a boltot, a fiam a panziót, a lányom pedig az éttermet. Mindkettő szakember és már dolgoztak is étteremben és szállodában.
- Néha meglátogatunk benneteket, és szeretnénk, ha ti is gyakoribb vendégek lennétek nálunk, mint eddig voltatok – jegyezte meg Vali a másnap reggeli búcsúzáskor.
Nándi könnyű szívvel állította be városuk koordinátáit a GPS-be, és szemben a felkelő nap egyre erősödő fényével megindult velük az öreg Ford. Másfél óra sétagalopp után feltűnt a településük nevét jelző tábla, és hamarosan az udvarban állt a lakókocsis szerelvény. Kiszellőztették a lakást, és egy csésze kávé mellett megbeszélték a továbbiakat. Úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg fordul a nap, és délután indulnak tovább Vali rokonaihoz keletre.
Dudás Károly
...folytatása következik...