Fortuna mutatóujja 5/2
Elhagyták a települést, következett a másik, a harmadik, de mindenhol azt érezték, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Az egyik faluban gyerekek szaladtak eléjük az útra. Megálltak és beszédbe elegyedtek velük. Egy, a futballpályának is helyet adó térre húzódtak le , és azon vették észre magukat, hogy már nem csak gyerekek, hanem felnőttek is vannak a beszélgetőpartnereik között.
- Honnan jöttek? – kérdezte egy tíz év körüli kisfiú.
- Az ország másik végéből – tért ki Nándi a lakhelyük pontos megnevezése elől.
- Nincs valami ennivalójuk bácsi? – kérdezte egy másik gyerek. Nándit úgy szíven ütötte a kérdés, hogy nem volt képes válaszolni. Vali hamarabb feltalálta magát:
- De van gyerekek! Álljatok itt a lakókocsi ajtaja előtt sorba, és mindenkinek tudunk adni valamennyi ennivalót!
A gyerekek hangoskodva, lármázva, de sorba álltak, és máris bontogathatták a Vali rokonságának szánt finomságokat. Egy autó fékezett mellettük, kiszállt egy idősebb férfi, odament a jövevényekhez. Barátságosan köszöntötte őket:
- Jó napot kívánok! A község polgármestere vagyok. Mondták, hogy valakik adományt osztanak a gyerekeknek, gondoltam megnézem, és szeretném megköszönni a jólelkű embereknek. Sajnos a mi önkormányzatunk nagyon szegény, a falu lakóinak nagy többsége munkanélküli. A közelben nincs munkahely, de még távolabb sem.
- Ide nem messze vannak üzemek, azokban sincs munkalehetőség? – érdeklődött Vali.
- Nem csak munka nincs, de már az üzemeket is bezárták – felelte maga elé legyintve a polgármester.
- Pedig még nem is olyan régen láttuk füstölni a kéményeket – emlékezett a régi időkre Vali.
- Már nem működnek a gyárak – komorult el a falu vezetője.
- Polgármester úr, van a lakókocsiban egy kondérra való pörkölt lehűtve. Engedélyezné, hogy megmelegítsük ezeknek a jóembereknek?
- Még szép! – adta meg az engedélyt a község első embere.
- Egy gond van csak, hogy a kenyerünk kevés – sopánkodott Nándi.
- Semmi probléma, pár perc, és itt vagyok a kenyérrel – pattant öreg autójába, és valóban nagyon hamar visszatért.
Időközben valaki kerített egy bográcsot, és Nándi a lakókocsiban tárolt tartalék palackkal már melegítette is az edény alját.
- De jó, hogy idetettem az összes papírtányért, és nem kell mosogatni! Egyszerűen mehet a szemétbe – jelentette ki Vali nagy bölcsen.
- Isten őrizzen! – felelt rá az egyik helybéli asszony. - Adják nekem, elteszem télre tüzelőnek!
Ez a mondat, ez a néhány szó prózai módon, egyszerűen, de a szívek mélyébe vágva fejezi ki a mai magyar állapotokat. Ezt csak az érzi, akinek el kell viselni, csak az látja, aki elmegy erre a kisemmizett nép lakta területre és ott fent… nagyon fent, csak az látja meg, aki meg akarja látni. Pedig ide, erre a letarolt vidékre gyakrabban kellene járni a magyar haza irányítóinak, és nem csak a választások előtti időszakban ígéretekkel és hangzatos lózungokkal bombázni ezt a megnyomorított népet. Egykor itt – akárcsak az ország több pontján – üzemek működtek, a munkásember reggel felkelt és bement a gyárba dolgozni, ahol keresett annyit, hogy el tudta belőle tartani a családját. Abban az időben nem szédültek ki a padból a reggeli nélkül iskolába engedett kisiskolások. Mi történt Hunniában? Miért gondolják egyesek, hogy a zászlók és egyéb szimbólumok lobogtatása elég az élethez? Az emberek munkahelyet követelnek, mert dolgozni akarnak, és élni úgy, mint évtizedekkel ezelőtt.
Nándit nagyon lesújtotta ennek az eddig csak a szülei elbeszéléseiből hallott szegénységnek a rémképe. Az ő lakókörnyezetükben sem rózsás az élet, sőt az utóbbi néhány évben érezhetően sokat romlott az életszínvonal, de nincs az a nagy nyomor, mint ezen a tőlük távoli területen. Itt valami nagy baj van! Félelmetesen nagy baj. Teljesen elmerült komor gondolataiban. Talán az emberek az arcára kiült riadtságot a sorsukról feltett kérdésnek vették, és elindult az a panaszáradat, amelynek végighallgatása még jobban letaglózta a két átutazót.
Elmondták, hogy már régóta nincs munkahelyük, a segélyekből legfeljebb életben lehet maradni. Többen vettek fel – még jóval korábban – házépítésre kölcsönöket, amit képtelenek törleszteni, a végrehajtó pedig elvitte a házat a fejük fölül. A hónap második felére elfogy a kevéske segély. Éheznek, vagy uzsorások hálójába kerülnek, majd ez által még nagyobb bajba.
Valinak feltűnt, hogy egy asszony nem ette meg a papírtányérjára merített pörköltet. Pedig nagyon éhes lehetett, mert dupla adagot kért – persze csak halkan suttogva:
- Kedveském, lehetne még egy keveset?
Most ez az asszony a tányérjával, több szelet kenyérrel és a korábban megkapott édességcsomaggal elindult a házuk felé. Vali és a polgármester egymás mellett állva néztek a távolodó után.
- Viszi a gyerekeinek. Egyedül neveli a csöppségeket, egy ötéves kislányt és a hároméves kisfiút - súgta Valinak a polgármester.
- Nincs férje? – kérdezte Nándi.
- Meghalt tavaly télen. Felakasztotta magát. Nem bírta tovább a nehézségeket. Megszűnt a munkahelye, alkalmi munkát vállalt egy vállalkozónál, aki nem fizette ki a munkabérét, és amikor erélyesen követelte, a vállalkozó a pribékjeivel összeverette. Nem tudták fizetni a lakáskölcsönük részletét, a végrehajtó pedig végezte kegyetlen dolgát, utcára kerültek. Még azon a napon felkötötte magát a szerencsétlen ember. Az asszony a gyerekeivel szülei házában húzza meg magát. Kicsi ház, ott szemben, a léckerítés mögött.
Közben folyt a panaszáradat. Az emberek úgy érezték, hogy meg kell nyílni a jövevények előtt, és hallatták keserveiket. Minden szavukból a kilátástalanság és a keserűség érződött. Egy autó kanyarodott a lakókocsi mellé, két nagybajszú, csizmát, csizmanadrágot és nagykarimájú kalapot viselő emberrel, akik kiszálltak, köszönés nélkül szemügyre vették az ételosztást éppen befejező házaspárt. Az egyik belenézett a kondérba, beleszimatolt, és szemrehányóan megjegyezte:
- Már megint kimaradtunk! – majd Nándira nézve folytatta:
- Mi jót hoztak, adományokat? Nem gondolja kedves uram, hogy ilyenkor illene az egész falut értesíteni, és nem csak néhány embernek sebtében kiosztani? Kérem szépen, ez nem tisztességes eljárás!
- Kedves uram, nem adományokat hoztunk, hanem csak megálltunk itt egy röpke időre, és ezekkel a jóemberekkel – mutatott a közel harmincfős társaságra – elfogyasztottuk a hűtőszekrényünkben lévő pörköltet. Most pedig közösen megisszuk ezt a néhány üveg bort és üdítőt - kezdte el kirakni a lakókocsiból a palackokat.
A nagybajszúak, látva, hogy itt nem terem babér a számukra, beültek autójukba és elhajtottak.
- A környék hiénái, a szegénység vámszedői. Ők azok, akik uzsorakamatra adnak kölcsönöket, de eddig még nem indult ellenük semmilyen eljárás, mert félnek tőlük az emberek – dünnyögte a polgármester.
- Polgármester úr, megengedné, hogy itt éjszakázzunk a futballpálya melletti téren? Megittam én is egy pohár bort, így nem vezethetek.
- Természetesen! Kényelmes helyük van a lakókocsiban?
- Igen, nagyon kényelmes. Vannak bent ágyak, és minden, ami szükséges. Külön vizesblokk is van, fürödni is tudunk - mutatta be guruló lakásukat Nándi.
Későn aludtak el, és már a nap felragyogott, amikor reggel az indítókulcs elfordult a gyújtáskapcsolóban. Szótlanul mentek át a falun, velük szemben hamarosan egy kisváros vonalai mutatkoztak, az út jobb és baloldalán pedig nagy, színes falú, kockaformájú áruházak. Nándi kitette jobbra az irányjelzőt és beállt az egyik szupermarket elé. Gondolata találkozott Valiéval, aki megjegyezte:
- Éppen akartam mondani, hogy fel kellene tölteni a hűtőt, és a rokonainknak is illene ajándékokat venni.
- És még tudod, mit szeretnék venni? – kérdezte Nándi.
- Nem tudom, de elmondom, hogy én mit szeretnék – válaszolta Vali.
- Mit?
- Annak a szegény asszonynak, aki hazavitte a pörköltet… neki szeretnék egy jó kis csomagot összeállítani.
- Akkor én már nem is mondom, hogy mit szeretnék, mert helyettem is válaszoltál – mosolygott Nándor.
- Te is erre gondoltál?
- Igen, erre.
Gyakran megesett a több évtizedes együttélésük során, hogy egy rugóra jártak a gondolataik. Sokszor mondták ki egyszerre ugyanazokat a szavakat, sokszor jutott eszükbe ugyanaz a dolog. Nem is késlekedtek, megkezdték a vásárlást. Többször fordultak az üzlet és az autójuk között. Először élelmiszerrel pakolták meg a szabad helyeket: rizst, lisztet, cukrot, sokáig elálló hústermékeket, édességet és nagyobb mennyiségű készételkonzervet hordtak a kocsiba. A ruházati részlegben a gyerekek életkorának megfelelő méretű ruhákat vásároltak, téli és nyári holmikat vegyesen. Egy eladó hölgy készségesen segített a válogatásban. A gyerekek anyjának is választottak nyári és téli lábbelit, és ruhákat. Az eladó garantálta, amennyiben gond lenne a méretekkel, az üzlet bármelyiket kicseréli. Több mint két órát vett igénybe a bevásárlás, aztán visszamentek a faluba. Szegény teremtés ijedten rohant ki a házuk előtt megálló járműhöz.
- Miben segíthetek? – kérdezte remegő hangon.
- Van a háznál valamilyen kézikocsi? – érdeklődött Nándi.
- Igen van, a férjem használta, amíg… - és itt elharapta a mondatot.
- Ki tudnánk húzni ide az utcára?
- Hát, ha segít, akkor igen. El akarják vinni a kiskocsit? - nézett ijedten Nándira, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy ettől a szegény családtól az utóbbi időkben mindig csak elvittek valamit. Olyant el se tudott képzelni, hogy valakitől kapjanak is valamit. Csak állt földbegyökerezett lábbal, amíg Vali és Nándi pakolták a kétkerekűt. Még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy nekik hozták a legalább félévre elegendő élelmiszert és a sok évre elegendő ruhákat. Nándi udvariasan rászólt:
- Asszonyom, megkérem, hogy segítsen, úgy hamarabb indulhatunk tovább.
A bejárati ajtóig húzták a kocsit, onnan berakták a lakás előszobájába.
- Foglaljanak helyet! – kérte a munkavégeztével vendégeit az asszony. – Minek köszönhetem ezeket a holmikat? – kérdezte megrendülten.
- Használják egészséggel! – hárította el Vali a hálálkodást. A szobából előmerészkedett a két gyerek. Egy egészen csöpp kisfiú és egy nála kissé nagyobb lányka. Tágra nyílt szemekkel nézték az asztalra tett műanyag szatyrokat, amelyekből kikandikált egy-egy csoki, cukorka.
- Szabad? – kérdezte az édesanyát Vali, és kivett egy bonbonos dobozt az egyikből. Az anya bólintott, ő pedig odanyújtotta a gyerekeknek. A kislány kibontotta és sorban mindenkit megkínált belőle. Természetesen Nándi és Vali is elfogadták tőle, de azt már a csöppség nem látta, hogy a két öreg óvatosan visszacsempészte a felnyitott dobozba.
Jócskán elmúlt dél, amikor elbúcsúztak a családtól. Nem gondoltak az ebédre, mindkettőjük fejében csak egy valami kavargott, amelynek Vali hangot is adott:
- Mit követtek el ezek az emberek, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe kerültek, és mit követett el ez a nép, hogy ide jutott? Soha nem volt gazdag az egyszerű magyar ember, de a hatvanas évek közepétől egyre nagyobb darab kenyér került az asztalra, házak épültek szerte az országban. Csinosan öltöztünk, kirándulhattunk, üdülni lehetett a legszebb helyeken.
- De akkor nem mehettünk külföldre, most pedig itt van a zsebünkben az útlevél, és bárhová mehetünk – ellenkezett Nándi.
- Sokra mennek a világútlevéllel a szegény emberek! Itt napi megélhetési gondok vannak, örülnek, ha minden nap étel kerül a gyerekeiknek. Ami itt, ma hazánkban megy, nem más, mint bűncselekmény a nép ellen. Ezt kimondom annak ellenére, hogy nem tudom, a BTK-ban van-e erre paragrafus – dühöngött Vali.
- Ha erre konkrétan nincs is, de azok részéről, akik ezt okozták, biztosan lehet találni a tetteikben jó néhány társadalomra veszélyes cselekményt. A legjobb bíró velük szemben maga a nép. Az olyan vezetést, amely nem képes elfogadható életet biztosítani a polgárainak, egyszerűen le kell váltani! Nem forradalommal és nem puccsal, hanem a választáson nem kell rájuk szavazni.
- Néha elgondolkodtam, hogy mennyivel másabb lenne itt minden, ha a gazdagok – akik között megszámlálhatatlan „igazi hazafi” is van, hiszen úton, útfélen a haza iránti elkötelezettségüket hirdetik – a könnyen szerzett milliárdjaikból néhány csipetnyit átengednének a szegényeknek. Itt nem a lumpenekre gondolok, hanem az önző kormányzás miatt megnyomorítottakra. Tudod, hogy ma Magyarországon 500 ezer gyermek éhezik? – kérdezte Vali.
- Igen, tudom – válaszolta Nándi. – Ennek a megszüntetésére évi 100 milliárd forint elég lenne. Ebből már mindegyik gyereknek lenne ebédje és vacsorája. Hol van az öntudat, a hazafiság a gazdag „nagy magyarokból”, a milliárdosokból, vagy a tehetősekből, vagy akár a jómódúakból, de azokból is, akik csak úgy, egyszerűen jól élnek?
- Az is megoldás lenne, ha minden vállalkozó becsületesen befizetné az adóját, mindegyik bejelentené – és nem minimálbérre, hanem a ténylegesen ledolgozott időre – az alkalmazottait. Magyarul: nem lopná meg az államot – fejtette ki Vali a véleményét.
- Hát igen! Teljesen igazad van, de ehhez kellene egy, a polgárairól gondoskodó állam, egy olyan vezetéssel, amely jól gazdálkodik, és nem csak egy szűk körben”jótékonykodik”. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Marci bácsiék falujában kinek jutott a közelmúltban osztogatott földekből.
Még ragyogott a nap, amikor beértek Géza és Juli falujába. Tábla már jelezte a települést, de a házak jóval beljebb kezdődtek. Túl a futballpályán állt egy öreg, nagy fa, hatalmas lombkoronával. Vali már messziről bámulta a ritkaságszámba menő, széles árnyat adó hatalmas növényt.
- Állj meg egy pillanatra! – kérte férjét, amikor a közelébe értek. Kiszállt az autóból, átsétált a pályán, és körbejárta a hatalmas eperfát. Nándi szederfaként ismeri ezt a lilás-kék gyümölcsöt termő szépséget, amely valamikor az ő szülőföldjén ugyanolyan gyakorisággal fordult elő, mint Valién. Gyerekkorukban az eperfa /szederfa/ határozta meg a magyar táj arculatát kelettől nyugatig, északtól délig. Levelével táplálták a selyemhernyókat, aztán a műselyem és a nejlon elterjedésével elkoptak az utak széléről, akárcsak a kiöregedett magasra nőtt jegenyék.
– Lennék csak fiatalabb, felmásznék rá, ha nem is a tetejéig, mint tízéves koromban, de legalább az alsó ágra!
- És mi akadálya van? – lepte meg kérdésével Nándi a nejét.
- A kor, kedvesem.
- A kor… a kor… akkor most pedig segítek felmászni – játszadozott Nándi a szavakkal. - Mi az a hat évtized? Egyre kell vigyázni, hogy le ne ess! A többi már gyerekjáték – nevetett, és már neki is támasztotta a hátát a széles fatörzsnek. Vali ráhelyezte egyik lábát férje maga előtt összekulcsolt kezeire. Megmarkolta a vállát, még néhány mozdulat és máris fent volt az alsó ágon.
- Fogadjunk, hogy én magasabbra is feljutok, mint te! – incselkedett az asszonnyal a férj.
- Azt nem hiszem – nevetett az asszony.
- Miben fogadunk?
- Na jó! Ha magasabbra fel tudsz mászni, mint én, akkor én készítem a holnapi reggelit, ha nem, akkor pedig te.
- Rendben van – egyezett bele Nándi, aki odakocogott az autójukhoz, és keresztül-kasul átgázolt a járműszerelvényükkel a futballpályán, odahúzta a lakókocsit közvetlen a fa mellé. A hátuljára szerelt létrán felmászott a tetejére és onnan áttornázta magát a fa egyik magasan lévő ágára.
- Csalás! Így nem ér! – tiltakozott Vali és ugyanúgy kacagott, mint valamikor húszévesen. Sikerült Nándi terve: feledtetni feleségével a délelőtt és az előző nap látott keserűségeket. Az volt a célja, hogy jókedvűen érkezzenek apósa és anyósa szülőfalujába. Ő maga csak néhányszor fordult meg ezen a barátságos emberek lakta helyen, de nejétől sokat hallott róla. Vali itt született, de még egyéves se volt, amikor elköltöztek arra a helyre, ahol jelenleg is élnek. A szülők már fentről vigyáznak rájuk, akárcsak Nándi szülei.
Leereszkedtek a fáról, és leültek a fűben. Vali mesélni kezdett, és mi sem természetesebb, hogy a gyerekkoráról, amelynek néhány nyarát itt töltötte a nagyszüleinél. Mesélt unokatestvéreiről, akik közül már csak ketten élnek itt a faluban. Nándi figyelmesen hallgatta a lelkes előadást, és úgy elmerültek a múlt elővarázsolásában, hogy észre se vették a feléjük közeledő 30 – 35 év körüli fiatalembert.
- Jó napot kívánok! – köszönt rájuk. – Ne haragudjanak, de úgy látom, hogy letaposták a pálya füvét. Igaz, hogy a talaj nem sérült meg, de a gyep igen. Nehezebb lesz lekaszálni.
- Elnézést kérünk uram, természetesen megtérítjük a kárt. Mondja meg kérem, hogy mennyivel tartozunk, és hol kell befizetni?!
- Ennek a kárnak nincs pénzben kifejezhető értéke, csak annak az embernek okoz gondot, aki kaszálja.
- Hol találjuk ezt az embert? – tudakolta Nándor.
- Ott lakik az utca végétől vissza a második házban. Úgy hívják, hogy Kovács Géza.
Juli elnevette magát, és az elkövetkező kérdésével meglepte a fiatalembert:
- Te pedig a Nagy Rózsa fia vagy, ugye?
- Igen, Horváth József vagyok, de honnan ismeri édesanyámat? – kérdezte a férfi.
- Édesanyád gyerekkori játszótársa vagyok, ő Pál Valiként emlékszik rám.
- Akkor maga a Géza bácsi unokatestvére?
- Igen – felelt Vali. – Ezek szerint Gézának okoztunk elsősorban gondot ezzel a fára mászással.
És mivel a fiatalember értetlenkedve nézett rájuk, elmesélték neki, hogy arra az eperfára nagyon fontos volt felmászni.
– Te, Jó Isten! – kapott a homlokához Vali.– Gyerekkorunkban a te anyukáddal szoktunk ezen a fán játszani. Hogy van édesanyád?
- Köszönöm, hála istennek jó egészségnek örvend, otthon munkálkodik, pár perce még a virágait rendezte a ház előtt.
- Kisgyerekkorodban láttalak utoljára, de azonnal megismertelek, anyukád vonásait örökölted.
- Igen, már többen mondták.
- És te mivel foglalkozol?
- Én vagyok a község polgármestere, egyébként faipari technikus a szakmám. Abban a nagy műhelyben dolgoztam, amíg meg nem választottak polgármesternek – mutatott egy nagy istállószerű épületre. Ott volt egy nagyon jó asztalos üzem, de a vállalkozó éppen a közelmúltban vonult ki a faluból.
- Miért, nem érte meg neki? – kapcsolódott Nándi is a beszélgetésbe.
- Nagyon is jól keresett, de más elképzelése lett időközben, és az újabb terveit ezen a helyen már nem tudja megvalósítani.
- Máshol még nagyobb haszna lehet?
- Valahogy úgy – fejeződött be a beszélgetés a polgármester mondatával, akit telefonon hívtak a hivatalból, és amilyen hirtelen érkezett, ugyanúgy távozott is.
Dudás Károly
Foltytaása következik...