Fortuna mutatóujja 5. fejezet.
Vali rokonai
Meglepően gyorsan érték el a fővárost, és könnyedén át is jutottak rajta.
- Úgy látszik jó időpontot fogtunk ki, kikerültük a nagy forgalmat – állapította meg Nándor, amikor már a túlsó oldalon, a Budapest végét jelző tábla tükrözte vissza a nyugati napsugarakat.
- Ugye tudod, hogy hová megyünk? – kérdezett rá férjére Vali.
- Igen, tudom! – válaszolta kissé bizonytalanul Nándi.
- Julikáékhoz megyünk, valamint Gézáékhoz. Mindketten unokatestvéreim. Julika anyai, Géza pedig apai ágról. Tudod, voltunk náluk – sok évvel ezelőtt. Gyerekkoromban pedig sok nyarat töltöttem, hol az egyik, hol a másik nagyapám házánál. Mondhatnám, hogy úgy szerettük egymást, mint az édestestvérek. Ők maradtak a szülői házban, a többi gyerek kiröppent hazulról – az én szüleimmel együtt -, és szerencsére mindegyik a közelünkben lakik. Julika és Géza nem tudtak megválni a szülői háztól, inkább vállalták a kemény életet, és ott alapítottak családot szüleim földjén, ott, ahol küzdeni kell a silány termőfölddel, sokszor a belvízzel, máskor pedig az aszályos nyarakkal. Ők azonban maradtak.
- Mesélj a nagyszüleidről! – kérte Nándi kedvesét, aki olyan történetekbe kezdett, amelyeket a férje ez idáig senkitől sem hallott. Valamikor nagyon régen, még a házasságuk legelején volt alkalma találkozni felesége anyai nagyanyjával, de a másik nagymama és a két nagypapa már nem éltek, amikor ők megismerkedtek. Vali csöppnyi lányként került el – apjával és anyjával – abból a falucskából, ahová most tartanak. A családjuknak nyújtandó könnyebb élet reményében kerekedtek fel évtizedekkel korábban Vali rokonai, és telepedtek le a biztos megélhetést nyújtó – egymás közelében lévő – dunántúli falvakban. Nándi érdeklődve hallgatta a felesége felmenőiről szóló történetet.
- Anyai nagyszüleim – Vili papa és Juli mama – szlovákiai magyarok, és mindketten tanárok voltak. A nagymama magyar nyelvet és irodalmat tanított, a nagypapa pedig történelmet, és mindegyik még valami más tantárgyat is. Az ő szüleik kertészemberek voltak, és úgy mondták, hogy azok közül is a legjobb fajtából valók. Olyan paprikát termesztettek, hogy csodájára járt az egész felvidék. Saját nemesítésű paradicsomfájuk abban az időben a határon innen és túl ritkaságnak számított. Aztán a háború után egy kegyetlen agy szüleménye miatt el kellett hagyni az otthonukat, kitelepítették őket a falujukból, és jöttek, mint kisemmizett menekültek Magyarba, ahogy ők mondták. Soha nem tudták feldolgozni és megbocsájtani azt a becstelenséget, amelyet akkor elkövettek ellenünk. Egy rettenetes hajnalon szabályosan kiterelték őket a vasútállomásra, és egy kicsi batyuval indulhattak útnak át a határon. Itt is otthon voltak, mert Magyarországra érkeztek, de nem a falujukban, ahol születtek, ahol felnőttek, ahol örültek és bánkódtak, ahol szerették volna leélni az életüket, és a koporsóig beszélni a nekik annyira kedves, ízes felvidéki tájszólást. Nagyon nehezen eresztettek gyökeret a csonka Magyarországon. Két gyerekük volt, egyik Vali édesanyja, a másik pedig Juli édesapja, Vili bácsi. A dédszülők hamarosan belehaltak az elviselhetetlen borzalmakba, és a nagyapa is meghalt a hatvanas évek végén. A nagymama dacolt egyedül a múlt árnyaival, ő kereken 20 évvel élte túl a férjét. Juli, nagyanyjuk tanári hívatását tartotta követendő példának. A szomszédos kisváros középiskolájában magyart és történelmet tanít. Néhány éve van vissza a nyugdíjig. Férje Jenő, már nyugdíjas.
Nándi kérésére Vali mesélt apai nagyszüleiről is, akik egész életüket abban a faluban élték le, ahová most ők igyekeznek.
- Apai nagyapám sokgyermekes zsellér családból származott, nagyanyám pedig varrónő volt. Származásuk különbözősége miatt nagy port kavart az ő házasságuk a húszas években. Abban az időben ritkaságszámba ment, hogy egy jó módú iparos család varrónő lányát feleségül kéri egy szegény paraszt legény. Az apa első gondolata az volt, hogy a kérőnek csak a lánya hozománya kell, hiába nyugtatta a fiatalember:
- Dehogy kell nekem a lánya hozománya! Nekem a maga lánya kell! Megélünk mi a hozomány nélkül is!
- Aztán mit adsz enni majd a gyerekeidnek, te nagyszájú?
- Engem is felnevelt az apám a sok testvéremmel együtt, majd mi is elboldogulunk, ahogy a többiek – feleselt a fiatal legény, és egy nyári hajnalon megszöktette szerelmét. Elmentek jó messzire, és az egyik uradalomban próbáltak elszegődni. Az intéző már az első napon szemet vetett a fiatal asszonyra, akit csak az mentett meg a gyalázattól, hogy segítségért kiáltását meghallotta élete párja, és úgy elverte az intéző urat, hogy az napokig nem mert haza menni a feleségéhez.
- Nem lett következménye a verésnek?
- De igen. Az intéző annyira félt, hogy a felesége megtudja a disznóságát, hogy nagyapámnál könyörgőre fogta a dolgot, nehogy elárulja valakinek.
- Nagyapád mit tett?
- Gondolt egy merészet, és megszabta a titkolózás árát.
- Pénzt kért az intézőtől?
- Nem! Annál jobbat talált ki. A gazdaságban volt több gép is. Olyanok is, amelyikek a földeken dolgoztak és másfajta gépek is. Biztosan hallottál a gőzgépről, akkoriban még ritkaságnak számított a traktor, helyettük az ekét a földek szélére állított gőzgépek húzták drótkötélen, csörlővel. Ezek hajtották a cséplőgépeket is.
- Azt mondd már, hogy a nagyapád hogyan fizettette meg a hallgatása árát a gazemberrel! – türelmetlenkedett Nándor.
- Azt mesélem éppen! Az volt nagyapa kívánsága, hogy kapjon segédgépészként egy „éves állást” az uradalomban. De ez még nem minden, mert azt is követelte, hogy az intéző tegye lehetővé, hogy a főgépésztől megtanulhassa a szakma csínjátbínját. Ettől kezdve a papának volt elfogadható fizetése, érdekes munkája, és kitanult egy, azokban az időkben divatos szakmát. Amikor már mindent tudott a mesterségről, odaállt az intéző elé, hogy vizsgát akar tenni. A tekintetes úr eleinte próbált ellenkezni, de nagypapa emlékeztette arra a bizonyos régi eseményre, amitől úgy megijedt, hogy még a vizsgadíjat is befizette helyette.
- Sikerült a vizsga? – tudakolta Nándor.
- Elsőre. Meg is dicsérték a vizsgáztató mesterek.
- Gondolom, hogy segédgépészből előlépett gépésszé a gazdaságban.
- Arra már nem került sor – mesélte tovább a történetet Vali. – A papa életében hamarosan véget ért egy fejezet, ugyanis az intéző felesége valamilyen betegségben meghalt, és már nem kellett félnie a tekintetes úrnak, hogy kiderülnek a disznóságai. Úgy kipenderítette nagyapámat az uradalomból, hogy meg se álltak szülőfalujukig. Ekkor már papának volt két lova, egy kocsija, mindenféle munkagéphez szerszámai, és egy kitűnőre osztályozott gépészi bizonyítványa, az egyik legismertebb mester ajánlásával.
- Hány évet töltött az uradalomban az öreg? – kíváncsiskodott Nándi.
- Pontosan nem tudom, ötöt vagy hatot – felelte Vali.
- Megérkeztek a falujukba, és itt mi történt? – sürgette tovább Nándi.
- A nagyapám édesapjának házában húzták meg magukat. Először csak a szomszéd masináját javította meg, aztán egy másikat, majd amikor híre ment, hogy ért a gépekhez, egyre többen hívták megigazítani, javítani, később már felújítani a gépeiket.
- És a dédnagyapád mit szólt ehhez?
- Először csak figyelte a kialakult helyzetet, majd amikor látta, hogy több megrendelése van a vejének, félretette büszkesége egy részét, és meglátogatta a pajtában berendezett műhelyében.
- Adjon Isten! – köszöntötte a vőt.
- Magának is apámuram! – hallatszott a válasz. Az öreg először meglepetten majd bambán bámult bele a világba.
Már majdnem kicsúszott a száján a meggondolatlan válasz, ami valahogy így szólt volna: - Tudod, ki a te apádurad! – de elharapta a nyelvét, és más irányt vett kettejük beszélgetése. Körbenézett a pajta-műhely falán, meglátta a míves szerszámokat, és azonnal a szakember szólt belőle:
- Honnan értesz te a gépészmesterséghez?
- Kitanultam és vizsgát tettem – majd hozzátette – apámuram!
- És az a két szép ló melyik gazdáé? – mutatott a jó kiállású jószágokra az após.
- A miénk. Az enyém és a feleségemé – válaszolta büszkén.
- Hát az a kocsi, ott a fal mellett? Az kié?
- Az is a miénk – felelte ragyogó szemekkel.
- Nagyon ügyesen alakítottad át műhelykocsivá – dicsérte meg életében először az apósa a fiatal iparost. - Sok jót hallottam rólad fiam, már az uradalomból is, és nem szégyellem bevallani, büszke vagyok, hogy a lányomnak ilyen ura van. Lenne egy elképzelésem! – bökte ki az öreg.
- Mi lenne az? – kérdezte nagyapám.
- Társulnunk kellene! Rád iratom a műhelyemet az iparral együtt. Ketten jobban elboldogulnánk.
- Előbb meg kellene beszélni a feleségemmel. Tudja, mi mindent megbeszélünk.
- Ha döntöttetek, szóljatok, mindig nyitva áll előttetek az ajtó! – válaszolt a dédipapa, és haza ballagott.
- Nagyapám és nagyanyám meghányták vetették az ajánlatot, és néhány napos töprengés után a két mester belecsapott egymás tenyerébe. Így lett a környék egyik legelismertebb gépésze a nagyapám, és varrónője nagyanyám. Házasságukból hat gyerek született. Négyet jól ismertél közülük, hiszen ott éltek a mi váro-sunkban, az ötödik volt az édesapám, és a legkisebb Géza apja, a Marci bácsi. Remélem, még jó egészségben találjuk a bácsikámat. Amikor legutóbb – apám temetésén – nálunk járt, jó bőrben volt a kis öreg. Géza felesége, Erzsi varrónő, akárcsak nagyanyánk volt, a falu varrodájában dolgozott, még van néhány éve a nyugdíjig. Géza pedig asztalos, és olyan ezermester féle, kitanulta a varrógép műszerészi mesterséget is. Két lányuk van: Zsófi és Kriszti, akik anyjukhoz hasonlóan a varrógépet koptatták kislánykoruktól. Marci bácsi volt a helyi tsz elnöke. Fiatal korában szeretett volna szakmát tanulni, de mint sok más fiatalnak, a háború neki is megakadályozta a tervei valóra váltását. Vasútépítőként tudott elhelyezkedni, és 1949-ben behívták katonának. Alakulatát levezényelték a déli határra, ahol robbanásig feszült volt a helyzet, de fegyveres konfliktus az ő határszakaszukon nem fordult elő. Egy napon azonban bekövetkezett a baj. Néhány katona, köztük Marci bácsi is, egy légvédelmi ágyú hűvösében elfogyasztották ebédjüket, majd beszélgettek és kártyáztak. Valahonnan egy aknagránát csapódott a közelükbe. Egyetlenegy gránát! Soha, senki nem tudta megállapítani, hogy célzott, vagy vétlenlövés volt-e, de még azt se sikerült tisztázni, hogy egyáltalán a túloldalról érkezett, vagy a mi katonáinktól. Két katona azonnal meghalt, kettőt – az egyik Marci bácsi volt – kórházba szállítottak. Az a másik szerencsétlen fiú, másnap reggelre meghalt, a nagybátyám pedig súlyos sérüléseiből lassacskán lábadozni kezdett. Sokáig nagyon gyengén látott, mindkét kezén és lábán törések voltak, törött bordája átszúrta a tüdejét. Egy évig feküdt kórházban, majd leszerelték. Ott állt szakma nélkül, betegen, erőtlenül. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Régi munkahelyére nem mehetett vissza, mert a fizikai munkát nem bírta. Örült, hogy egyáltalán el tudta látni magát. A ház körüli munkát sem tudta elvégezni, hamar elfáradt, ilyenkor kénytelen volt leülni és pihenni. A körzeti orvos könnyebb munkát javasolt neki, ami abban az időben talán nem is létezett. Nagyapánk valakitől megtudta, hogy a közelükben indítanak egy tanfolyamot, amelyen a tsz-ek számára brigádvezetőket képeznek. Jelentkezett, annak ellenére, hogy egész más beállítottságú volt, vajmi keveset értett a mezőgazdasághoz. A tanfolyamot elvégezte, és hamarosan brigádvezető lett a szövetkezetben. Idegesítette a betegsége, de még jobban az, hogy egy általa ismeretlen szakmába csöppent. Egy volt katonatársa szerzett neki szakkönyveket, és sok-sok átolvasott éjszaka és az öreg parasztemberekkel való beszélgetések meghozták a várt eredményt, hamarosan eligazodott a földművelés és az állattartás tudományában. Egy dologgal nem tudott megbékélni, és ez arra a korra nagyon is jellemző népbetegség, a politizálás volt. Ujjongott magában 1953-ban, amikor Nagy Imre elítélte az erőszakos tsz-szervezéseket. Ki nem állhatta a Rákosi rendszert, de irtózott a háború előtti igazságtalan világtól is. Tette a dolgát, és egyre jobban erősödött, egyre ritkábban esett össze, ha nagyobb fizikai megterhelés érte. A sérülései okozta betegségeiből soha nem épült fel igazából, de már tudott együtt élni a nyomorúságával. Jött az 1956-os ősz. Egy teherautót megraktak élelemmel, és felküldték Pestre, a főváros kiürült éléskamrájába. Akkor már nős volt. Feleségével – Géza édesanyjával – egyik este, a konyhájukban a falon lévő telepes rádióból a pesti eseményeket hallgatták, amikor a szoba ablak nagyot csörrent. Beszaladtak a szobába. A padlón üvegtörmelék és egy tégladarab. Kint az utcán néhány részegen dülöngélő ember, köztük az a jómadár is, aki előző este el akarta lopni biciklijét az udvarból, de nem számolt a házőrző kutyával. Torkaszakadtából ordította:
- Hamarosan akasszuk a kolhoz vezetőket is!
Marci bácsi kiment hozzájuk és csak annyit mondott nekik:
- Itt vagyok, ne várjatok, megbírtok velem, nyugodtan megölhettek, ha ennyi eszetek van! – a részegek szó nélkül hazamentek.
Ez a szerencsétlen közjáték mély nyomot hagyott Marci bácsiban. Soha életében senkit nem bántott, inkább mindenkinek segített, akinek csak tudott, és most ezt művelik vele.
- Ne törődj velük! – nyugtatta a felesége – az emberek többsége nem ilyen. Ezek lumpenek, akik mindennel szemben hőbörögnek, a munkájuk és az életük nem ér egy fabatkát sem.
Ezek járhattak a fejében akkor is, amikor 1957-ben elnökké választották. Sokáig meditált, hogy elfogadja-e a felelősebb beosztást, de aztán ismerősei és barátai rábeszélésének engedve vállalta a megmérettetést. Hárman szavaztak ellene, egy tartózkodott, az emberek nagy többsége rá szavazott. Elnök lett. Sokszor kellett szembemennie a hatalommal, sokszor kellett megnyugtatni az embereket, amikor egy-egy gyengébbre sikerült évben kevesebb jutott a kamrába.
- Legalább most már nem söprik le a padlást! – mondta néha megnyugtatásképpen.
Volt egyszer, még valamikor 1960 előtt, talán két évvel a forradalom után egy olyan esemény a faluban, ami majdnem a „fejébe” került. Az általános iskolában tanított egy házaspár, akik valamikor Székelyföldről költöztek ide. Nagyon jó tanárok voltak, és ami egy tanártól elvárható, rendes emberek is. A férj – talán Gergely bácsi volt a neve – számtant és mértant tanított a felsősöknek, a felesége – Elvira néni – pedig alsóbb osztályokat tanított. Gergely bácsi szeretett mulatni, énekelni gyönyörű baritonján. A háború előtt ő volt a kántor is a templomban. Az egyik alkalommal összejött egy baráti társaság a pék pincéjénél, és a férfinép, ahogy az lenni szokott, borozgatás közben énekelgetett. Valaki kitalálta, hogy mindenki énekelje el a saját nótáját. Volt, aki kevésbé szépen, de akadtak páran, akik énekeseket zavarba ejtő hangon. Ez hétvégén történt, hétfőn már az iskola igazgatót berendelték a művelődési és oktatási osztályra, ahol nekiszegezték az akkoriban fontosnak ítélt kérdést:
- Milyen tanár tanít a maguk iskolájában? Miért nem figyel a beosztottjaira?
- Miért, mi történt? – kérdezett vissza az igazgató.
- Ez jellemző! Még azt sem tudja, hogy mit csinálnak a pedagógusai! Van maguknál egy olyan tanár, aki képes lenne a hazáját is eladni, és maga nem tud róla? – az igazgató legszívesebben valami hasonlót felelt volna:
„Mi pedagógusok vagyunk, nekünk az a dolgunk, hogy tanítsunk, és mi nem tartunk fenn besúgóhálózatot, mint önök”, de helyette így felelt:
- Osztályvezető úr, az ég szerelmére, mondja már, hogy mi történt!
- Szóval nem hallott róla, hogy a Sass Gergely tanár irredenta dalokat énekelt szombat délután egy pincénél?
- Nem hallottam. És mit énekelt a Gergely?
- Többek között azt a betiltott dalt, hogy „Székely asszony az én anyám”.
- Úr Isten – szörnyülködött el az igazgató, de a megbotránkozás tárgya nem a dal eléneklése volt, hanem az a mérhetetlen sötétség és alattomosság, ami elítél egy székely embert azért, mert elénekli a saját nótáját, amely az édesanyjáról és szeretett szülőföldjéről szól. Csak annyit mondott a hatóság emberének:
- Hát, ez nagy baj! Nagyon nagy baj!
- Igazgató úr, kérem, intézkedjen, hogy szerda – tehát holnapután – délután az általam a moziba összehívott falugyűlésen ott legyen a község minden lakója!
Az igazgató maga se tudta, hogyan támolygott ki az előjáróság irodájából, és hogy ért haza. A szerdai falugyűlésen valóban megjelent mindenki. Akkor már híre ment, hogy mivel vádolják Gergely bácsit. Sokan be se fértek a moziba, ezért egy hangszórót állítottak fel az utcán rekedt embereknek, hadd hallják ők is, hogy milyen kulturális élet zajlik a huszadik század közepének Magyarországán. A mozivászon előtti színpadon egy hosszú asztal mögött ültek a mindenható járási vezetők, és ott szerénykedett a legszélén az iskola igazgatója.
- Megnyitom a gyűlést – dörögte egy komortekintetű, zakóra hajtott inggallért viselő hatalmasság. – Az önök falujában a múlt hét végén egy sajnálatos esemény történt – és itt ismertette azt a „hatalmas bűnt”, amelyet már-már az államunk megdöntésére irányuló cselekedettel emlegetett egy lapon. Elmondta, hogy mit követett el a tanár, aki ezzel elárulta a hazáját… mert énekelt. Rettenetes dolgokat énekelt! A nagyhatalmú járás küldötte nem volt képes felfogni – vagy csak nem akarta -, hogy ebben a dalban nincs semmi osztályellenes, társadalom vagy államellenes. Miért lehetett ez a nóta betiltva? Talán csak a román vezetés előtti gazsulálásból. Miután a szónok kihevült arccal ismertette a Gergely bácsi elleni vádakat, felállt egy kis öregember:
- Ha megengedik, hozzá kívánok szólni a súlyos cselekményhez! – a hatalom emberének tetszettek ezek a szavak: no lám csak, az emberek megértették, hogy ezt a hazaárulást, amit ez a tanár tett, el kell ítélni, meg kell torolni. Az öregember hozzászólása folytatódott:
- A vád a tanár úr ellen az, hogy elárulta a hazáját. Gondolom, az ehhez passzoló cselekedetet még ezután olvassa fel a tisztelt elvtárs, mert eddig még ilyen nem hangzott itt el, kérem. Mondja meg, de kerek perec, hogy mit követett el a gyermekeink tanítója! Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a nóta miatt tereltek bennünket össze? Kérem, mondja meg, hogy mi a bűne ennek az embernek!
- Miért, ez nem elég? – horkant fel a járás embere. – Tudunk mi más dolgokról is, nagyon sok gyerek és szülő nem szereti a tanár urat.
- Nem! Nekünk ez nem elég! – replikázott a kis öreg – mi szeretnénk tudni, hogy mit követett el a tanár úr, vagy elkövetett-e valamit egyáltalán!
Közben többen is jelentkeztek hozzászólásra, köztük Marci bácsi, a tsz-elnök is, aki hamarosan szót is kapott.
- Tisztelt jelenlévők – kezdte a beszédét. – Itt áll előttünk egy ember, aki már húsz éve a falunk lakója. Sokunk köszönheti neki és a feleségének, hogy meg tanult írni, olvasni, számolni és énekelni. Gergely bácsi és Elvira néni Székelyföldről érkeztek hozzánk, befogadta őket a falu. Az előbb az hangzott el, hogy sokan nem szeretik Gergely bácsit. Én még ilyent nem hallottam. Felteszem a kérdést, hogy megsiratják-e a tanulói vagy azok szülei azt a tanárt, akit nem szeretnek? Nézzenek körül, ebben a teremben mindenkinek könnyes a szeme! Egy rossz emberért, egy rossz pedagógusért aggódna-e ennyire egy egész falu? Meg akarják büntetni a község egyik legjobb tanárát? Ez ellen teljes szívünkből tiltakozunk! Kérjük, hogy ne büntessék meg Sass tanár urat.
Gergely bácsi beszédét hatalmas taps fogadta. Az ítélet azonban a falu kiállása ellenére megszületett, és a járás nem elégedett meg egy fegyelmi büntetés kiszabásával, hanem elérték, hogy száműzzék a tanár házaspárt az ország egy másik városába. A falu a következő napokban küldöttséget menesztett a Művelődési miniszterhez kedves tanáraik védelmére megírt beadványukkal, de hiába.
Az egyik kora őszi hajnalon egy teherautó állt meg Marci bácsiék háza előtt, és hamarosan kopogtak. Ott állt az ajtó előtt két megtört, méltóságában megalázott ember.
- Jöjjenek be tanár úr! – kérlelte őket a házigazda.
- Mennünk kell Marcikám, csak búcsúzni jöttünk – válaszolt a tanár.
- És nagyon köszönjük, hogy kiálltál mellettünk! – tette hozzá a tanító néni.
A szoba ablakon könnyes szemmel kukucskáló hat éves Gézát ennek a fájdalmas búcsúzásnak az emléke élete végéig elkísérte.
Nándit nagyon megérintette a szomorú történet. Ő is hallott hasonlókat a szüleitől, ők is gyakran felemlegették az ötvenes évek kegyetlen világát, akárcsak a háborút megelőző évtizedek szegénységét.
- Nagyon szerencsés emberek vagyunk mi – szólalt meg Nándi, aki eddig csendben hallgatta feleségét. – Szerencsések és boldogok lehetünk, hogy abból az embertelen társadalomból csak néhány gyerekkori emlékünk lehet.
- Arra pedig azért kell emlékezni, hogy ne ismétlődhessen meg az a pokol, amit diktatúrának hívnak.
- Így van kedvesem – fűzte hozzá Nándi. - Arra kérem a jó Istent, hogy ne legyen soha diktatúra, se bal, se jobboldalról.
- És ne legyen szegénység – egészítette ki Vali.
- Olyan már talán nem lesz, mint a háború utáni években. Akkor fel kellett építeni az elpusztított országot, helyre kellett állítani városokat, utakat, hidakat, gyárakat. Ezt a roppant nagy munkát nagyapáink, apáink elvégezték, most már csak okosan kell az ország vezetésének gondolkodni, és megtenni mindent, hogy mindenki emberhez méltón élhessen.
- Ezt kellene! – replikázott Vali, aki cseppet se bízott a jelenkor országlóiban.
- De legalább ma már jut kenyér minden ember asztalára, nem úgy, mint 1930-ban vagy 1950-ben – próbált Nándi bölcs lenni, de felesége másképpen látta a való világ helyzetét:
- Mi még csak eléldegélünk valahogy a nyugdíjunkból, de nap mint nap látom a boltban a csirke farhátat keresgélő embereket és a hentes grimaszolását, amikor ki kell mérnie az öt vagy hat deka szalámit. Te ezt nem tudod kedvesem, mert én járok a boltba!
- Hát, igen – felelt Nándi. – Éreztem, sőt tudom is, hogy ilyen a helyzet. Most már töredelmesen bevallom, hogy pontosan ezért nem járok boltba. Csak néha-néha térek be, de akkor is igyekszem, hogy minél kevesebbet lássak abból, amit említettél. Egyszer a pénztárnál előttem fizetett egy nénike. Néhány apróságot vett, és amikor fizetni akart egy fémpénzt elejtett, ami begurult a pénztáros asztala alá. Egyszerre hárman ugrottunk, hogy megkeressük a pénzt.
- És megtaláltátok?
- Igen, mind a hárman. Mindhárman nyújtottuk a néni felé a „megtalált” pénzt. Három darab 200 forintost. Ő ránk nézett és csak ennyit mondott:
- Köszönöm kedveskéim, de én csak egy darab ötvenest ejtettem le.
- Erre a pénztáros hölgy is lehajolt, ő is „felvett” egy 200 Ft-ost, és nyújtotta az asszonynak:
- Nénikém, nem jól emlékszik, tessék, itt van a leejtett pénze, ez bizony kétszázas.
Az öregasszony fejét csóválva nyújtotta remegő kezét a pénzért.
Nándi nagyon szomorúan hallgatott. Az előbb Vali múltat idéző valós meséi, majd a mai kor nyomorúságának felemlegetése lehangolttá tette.
- Valikám, megállunk a következő benzinkútnál. Löttyentünk egy kis benzint az autóba, és kellene inni egy jó tejszínhabos kávét is!
Az asszony elnevette magát.
- Rendben van, löttyentsünk benzint az autóba! – ismételte a férjét.
Ennek a benzinlöttyentés kifejezésnek története van. Idestova három évtizedes története. Valamikor a nyolcvanas évek derekán volt egy olyan év, amikor a kis család annyi jót kapott az élettől, mint addig soha. Nándi megkapta az első tiszti csillagot, parancsnoki beosztást és megvették életük első autóját, a felejthetetlen piros Skodát. Teletankolták, és mint ilyenkor bárki más, meglátogatták a kedves rokonokat. Már majdnem hazaértek, amikor villogni kezdett az üzemanyag jelzője. Nándi, talán akkor mondta ki utoljára ezt a mondatot:
- Megállunk a következő benzinkútnál és megtankolunk.
Vali, a fiatalasszony elnevette magát, és halkan megjegyezte:
- Hát az nagyon érdekes lesz Nándi! Annyi pénz van csak nálunk, hogy valamennyit talán tudunk bele löttyenteni, de hogy tankolni annyiból nem tudunk, az biztos.
- Akkor löttyentünk bele – ismételte meg a fiatal férj. – Majd ha hazaérünk elszaladok tankolni.
Erre Vali ismét tett egy megjegyzést:
- Berci kinőtte cipőjét, a nadrágjait, az ingecskéit. Egyezzünk meg Nándi! Néha löttyentünk abba a fránya tankba, de jó darabig teletankolásról nem is álmodozhatunk.
Nándinak is ez a régi „tankolás” jutott eszébe. Besorolt a benzinkúthoz, és három évtized óta először mondta ki ezt a mondatot:
- Tele kérem!
És mégse a mostani - a milliárdos - bőrében érezte jól magát, hanem amikor fiatalemberként, mindig csak annyi benzint tudott venni autójába, amennyitől már bemozdult a mutató. Betértek a töltőállomás melletti elegáns presszóba. A kávé és a jó hideg üdítő felfrissítette őket. Még elég távolt voltak „szerelvényüktől”, de már Nándi észlelte, hogy valami baj történt: a lakókocsi egyik oldala megereszkedett.
- Ez bizony defekt! – állapította meg keserűen.
Visszaballagott a benzinkúthoz, ahol a kezelők megnyugtatták: van egy gumijavító a következő faluban, amint letérnek az autópályáról. Jól felpumpálta a lyukas gumit, de már az abroncson csattogó vontatmánnyal ért a mester műhelyéhez.
- Még szerencse, hogy a falu elején van a szerviz – gondolta.
A szakember gyorsan gumit cserélt a keréken, és mehettek tovább. Amit ebben a faluban, majd az utána következőkben láttak, ezerszer lehangolóbb volt, mint Vali múltról szóló meséje. Aztán az elkövetkező egy-két órában látottak és tapasztaltak sokként érték őket. Megjelent előttük, az eddig csak hírből hallott 21-ik századi magyar valóság: a szegénység, a nyomor. Lassan mentek, beláttak az udvarokba, néhol a nyitott ajtókon a házakba is.
- Itt megállt az idő! – állapította meg Nándi.
- Nem az idő állt meg, mert gyerekkoromban többször mentünk keresztül ezen a falun, amikor a keresztapám autóval vitt bennünket a rokonokhoz. Akkor minden másként nézett ki.
Elhagyták a települést, következett a másik, a harmadik, de mindenhol azt érezték, hogy itt valami nagyon nagy baj van. Az egyik faluban gyerekek szaladtak eléjük az útra. Megálltak és beszédbe elegyedtek velük. Egy, a futballpályának is helyet adó térre húzódtak le , és azon vették észre magukat, hogy már nem csak gyerekek, hanem felnőttek is vannak a beszélgetőpartnereik között.
- Honnan jöttek? – kérdezte egy tíz év körüli kisfiú.
- Az ország másik végéből – tért ki Nándi a lakhelyük pontos megnevezése elől.
- Nincs valami ennivalójuk bácsi? – kérdezte egy másik gyerek. Nándit úgy szíven ütötte a kérdés, hogy nem volt képes válaszolni. Vali hamarabb feltalálta magát:
- De van gyerekek! Álljatok itt a lakókocsi ajtaja előtt sorba, és mindenkinek tudunk adni valamennyi ennivalót!
A gyerekek hangoskodva, lármázva, de sorba álltak, és máris bontogathatták a Vali rokonságának szánt finomságokat. Egy autó fékezett mellettük, kiszállt egy idősebb férfi, odament a jövevényekhez. Barátságosan köszöntötte őket:
- Jó napot kívánok! A község polgármestere vagyok. Mondták, hogy valakik adományt osztanak a gyerekeknek, gondoltam megnézem, és szeretném megköszönni a jólelkű embereknek. Sajnos a mi önkormányzatunk nagyon szegény, a falu lakóinak nagy többsége munkanélküli. A közelben nincs munkahely, de még távolabb sem.
- Ide nem messze vannak üzemek, azokban sincs munkalehetőség? – érdeklődött Vali.
- Nem csak munka nincs, de már az üzemeket is bezárták – felelte maga elé legyintve a polgármester.
- Pedig még nem is olyan régen láttuk füstölni a kéményeket – emlékezett a régi időkre Vali.
- Már nem működnek a gyárak – komorult el a falu vezetője.
- Polgármester úr, van a lakókocsiban egy kondérra való pörkölt lehűtve. Engedélyezné, hogy megmelegítsük ezeknek a jóembereknek?
- Még szép! – adta meg az engedélyt a község első embere.
- Egy gond van csak, hogy a kenyerünk kevés – sopánkodott Nándi.
- Semmi probléma, pár perc, és itt vagyok a kenyérrel – pattant öreg autójába, és valóban nagyon hamar visszatért.
Időközben valaki kerített egy bográcsot, és Nándi a lakókocsiban tárolt tartalék palackkal már melegítette is az edény alját.
- De jó, hogy idetettem az összes papírtányért, és nem kell mosogatni! Egyszerűen mehet a szemétbe – jelentette ki Vali nagy bölcsen.
- Isten őrizzen! – felelt rá az egyik helybéli asszony. - Adják nekem, elteszem télre tüzelőnek!
Ez a mondat, ez a néhány szó prózai módon, egyszerűen, de a szívek mélyébe vágva fejezi ki az ezen a tájon uralkodó állapotokat. Ezt csak az érzi, akinek el kell viselni, csak az látja, aki elmegy erre a kisemmizett nép lakta területre és onnan fentről… nagyon fentről, csak az látja meg, aki meg akarja látni. Pedig ide, erre a letarolt vidékre gyakrabban kellene járni a magyar haza politikusainak, akár jobbról, akár balról, és nem csak a választások előtti időszakban ígéretekkel és hangzatos lózungokkal bombázni ezt a megnyomorított népet. Egykor itt – akárcsak az ország több pontján – üzemek működtek, a munkásember reggel felkelt és bement a gyárba dolgozni, ahol keresett annyit, hogy el tudta belőle tartani a családját. Abban az időben nem szédültek ki a padból a reggeli nélkül iskolába engedett kisiskolások. Mi történt Hunniában? Az emberek munkahelyet követelnek, mert dolgozni akarnak, és élni úgy, mint évtizedekkel ezelőtt.
Nándit nagyon lesújtotta ennek az eddig csak a szülei elbeszéléseiből hallott szegénységnek a rémképe. Az ő lakókörnyezetükben sem rózsás az élet, sőt az utóbbi néhány évben érezhetően sokat romlott az életszínvonal, de nincs az a nagy nyomor, mint ezen a tőlük távoli területen. Itt valami nagy baj van! Félelmetesen nagy baj. Teljesen elmerült komor gondolataiban. Talán az emberek az arcára kiült riadtságot a sorsukról feltett kérdésnek vették, és elindult az a panaszáradat, amelynek végighallgatása még jobban letaglózta a két átutazót.
Elmondták, hogy már régóta nincs munkahelyük, a segélyekből legfeljebb életben lehet maradni. Többen vettek fel – még jóval korábban – házépítésre kölcsönöket, amit a munkahelyek megszünése miatt képtelenek törleszteni, a végrehajtó pedig elvitte a házat a fejük fölül. A hónap második felére elfogy a kevéske segély. Éheznek, vagy uzsorások hálójába kerülnek, majd ez által még nagyobb bajba.
Valinak feltűnt, hogy egy asszony nem ette meg a papírtányérjára merített pörköltet. Pedig nagyon éhes lehetett, mert dupla adagot kért – persze csak halkan suttogva:
- Kedveském, lehetne még egy keveset?
Most ez az asszony a tányérjával, több szelet kenyérrel és a korábban megkapott édességcsomaggal elindult a házuk felé. Vali és a polgármester egymás mellett állva néztek a távolodó után.
- Viszi a gyerekeinek. Egyedül neveli a csöppségeket, egy ötéves kislányt és a hároméves kisfiút - súgta Valinak a polgármester.
- Nincs férje? – kérdezte Nándi.
- Meghalt tavaly télen. Felakasztotta magát. Nem bírta tovább a nehézségeket. Megszűnt a munkahelye, alkalmi munkát vállalt egy vállalkozónál, aki nem fizette ki a munkabérét, és amikor erélyesen követelte, a vállalkozó a pribékjeivel összeverette. Nem tudták fizetni a lakáskölcsönük részletét, a végrehajtó pedig végezte kegyetlen dolgát, utcára kerültek. Még azon a napon felkötötte magát a szerencsétlen ember. Az asszony a gyerekeivel szülei házában húzza meg magát. Kicsi ház, ott szemben, a léckerítés mögött.
Közben folyt a panaszáradat. Az emberek úgy érezték, hogy meg kell nyílni a jövevények előtt, és hallatták keserveiket. Minden szavukból a kilátástalanság és a keserűség érződött. Egy autó kanyarodott a lakókocsi mellé, két nagybajszú, csizmát, csizmanadrágot és nagykarimájú kalapot viselő emberrel, akik kiszálltak, köszönés nélkül szemügyre vették az ételosztást éppen befejező házaspárt. Az egyik belenézett a kondérba, beleszimatolt, és szemrehányóan megjegyezte:
- Már megint kimaradtunk! – majd Nándira nézve folytatta:
- Mi jót hoztak, adományokat? Nem gondolja kedves uram, hogy ilyenkor illene az egész falut értesíteni, és nem csak néhány embernek sebtében kiosztani? Kérem szépen, ez nem tisztességes eljárás!
- Kedves uram, nem adományokat hoztunk, hanem csak megálltunk itt egy röpke időre, és ezekkel a jóemberekkel – mutatott a közel harmincfős társaságra – elfogyasztottuk a hűtőszekrényünkben lévő pörköltet. Most pedig közösen megisszuk ezt a néhány üveg bort és üdítőt - kezdte el kirakni a lakókocsiból a palackokat.
A nagybajszúak, látva, hogy itt nem terem babér a számukra, beültek autójukba és elhajtottak.
- A környék hiénái, a szegénység vámszedői. Ők azok, akik uzsorakamatra adnak kölcsönöket, de eddig még nem indult ellenük semmilyen eljárás, mert félnek tőlük az emberek – dünnyögte a polgármester.
- Polgármester úr, megengedné, hogy itt éjszakázzunk a futballpálya melletti téren? Megittam én is egy pohár bort, így nem vezethetek.
- Természetesen! Kényelmes helyük van a lakókocsiban?
- Igen, nagyon kényelmes. Vannak bent ágyak, és minden, ami szükséges. Külön vizesblokk is van, fürödni is tudunk - mutatta be guruló lakásukat Nándi.
Későn aludtak el, és már a nap felragyogott, amikor reggel az indítókulcs elfordult a gyújtáskapcsolóban. Szótlanul mentek át a falun, velük szemben hamarosan egy kisváros vonalai mutatkoztak, az út jobb és baloldalán pedig nagy, színes falú, kockaformájú áruházak. Nándi kitette jobbra az irányjelzőt és beállt az egyik szupermarket elé. Gondolata találkozott Valiéval, aki megjegyezte:
- Éppen akartam mondani, hogy fel kellene tölteni a hűtőt, és a rokonainknak is illene ajándékokat venni.
- És még tudod mit szeretnék venni? – kérdezte Nándi.
- Nem tudom, de elmondom, hogy én mit szeretnék – válaszolta Vali.
- Mit?
- Annak a szegény asszonynak, aki hazavitte a pörköltet… neki szeretnék egy jó kis csomagot összeállítani.
- Akkor én már nem is mondom, hogy mit szeretnék, mert helyettem is válaszoltál – mosolygott Nándor.
- Te is erre gondoltál?
- Igen, erre.
Gyakran megesett a több évtizedes együttélésük során, hogy egy rugóra jártak a gondolataik. Sokszor mondták ki egyszerre ugyanazokat a szavakat, sokszor jutott eszükbe ugyanaz a dolog. Nem is késlekedtek, megkezdték a vásárlást. Többször fordultak az üzlet és az autójuk között. Először élelmiszerrel pakolták meg a szabad helyeket: rizst, lisztet, cukrot, sokáig elálló hústermékeket, édességet és nagyobb mennyiségű készételkonzervet hordtak a kocsiba. A ruházati részlegben a gyerekek életkorának megfelelő méretű ruhákat vásároltak, téli és nyári holmikat vegyesen. Egy eladó hölgy készségesen segített a válogatásban. A gyerekek anyjának is választottak nyári és téli lábbelit, és ruhákat. Az eladó garantálta, amennyiben gond lenne a méretekkel, az üzlet bármelyiket kicseréli. Több mint két órát vett igénybe a bevásárlás, aztán visszamentek a faluba. Szegény teremtés ijedten rohant ki a házuk előtt megálló járműhöz.
- Miben segíthetek? – kérdezte remegő hangon.
- Van a háznál valamilyen kézikocsi? – érdeklődött Nándi.
- Igen van, a férjem használta, amíg… - és itt elharapta a mondatot.
- Ki tudnánk húzni ide az utcára?
- Hát, ha segít, akkor igen. El akarják vinni a kiskocsit? - nézett ijedten Nándira, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy ettől a szegény családtól az utóbbi időkben mindig csak elvittek valamit. Olyant el se tudott képzelni, hogy valakitől kapjanak is. Csak állt földbegyökerezett lábbal, amíg Vali és Nándi pakolták a kétkerekűt. Még mindig nem jutott el a tudatáig, hogy nekik hozták a legalább félévre elegendő élelmiszert és a sok évre elegendő ruhákat. Nándi udvariasan rászólt:
- Asszonyom, megkérem, hogy segítsen, úgy hamarabb indulhatunk tovább.
A bejárati ajtóig húzták a kocsit, és a csomagokat berakták róla a lakás előszobájába.
- Foglaljanak helyet! – kérte a munkavégeztével vendégeit az asszony. – Minek köszönhetem ezeket a holmikat? – kérdezte megrendülten.
- Használják egészséggel! – hárította el Vali a hálálkodást. A szobából előmerészkedett a két gyerek. Egy egészen csöpp kisfiú és egy nála kissé nagyobb lányka. Tágra nyílt szemekkel nézték az asztalra tett műanyag szatyrokat, amelyekből kikandikált egy-egy csoki, cukorka.
- Szabad? – kérdezte az édesanyát Vali, és kivett egy bonbonos dobozt az egyikből. Az anya bólintott, ő pedig odanyújtotta a gyerekeknek. A kislány kibontotta és sorban mindenkit megkínált belőle. Természetesen Nándi és Vali is elfogadták tőle, de azt már a csöppség nem látta, hogy a két öreg óvatosan visszacsempészte a felnyitott dobozba.
Jócskán elmúlt dél, amikor elbúcsúztak a családtól. Nem gondoltak az ebédre, mindkettőjük fejében csak egy valami kavargott, amelynek Vali hangot is adott:
- Mit követtek el ezek az emberek, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe kerültek, és mit követett el ez a nép, hogy ide jutott? Soha nem volt gazdag az egyszerű magyar ember, de a hetvenes évek-től egyre nagyobb darab kenyér került az asztalra, házak épültek szerte az országban. Csinosan öltöztünk, kirándulhattunk, üdülni lehetett a legszebb helyeken.
- De akkor nem mehettünk külföldre, most pedig itt van a zsebünkben az útlevél, és bárhová mehetünk – ellenkezett Nándi.
- Sokra mennek a világútlevéllel a szegény emberek! Itt napi megélhetési gondok vannak, örülnek, ha minden nap étel kerül a gyerekeiknek. Ami itt, ma hazánkban megy, nem más, mint bűncselekmény a nép ellen. Ezt kimondom annak ellenére, hogy nem tudom, a BTK-ban van-e erre paragrafus – dühöngött Vali.
- Ha erre konkrétan nincs is, de azok részéről, akik ezt okozták, biztosan lehet találni a tetteikben jó néhány társadalomra veszélyes cselekményt. A legjobb bíró velük szemben maga a nép. Az olyan vezetést, amely nem képes elfogadható életet biztosítani a polgárainak, egyszerűen le kell váltani! Nem forradalommal és nem puccsal, hanem a választáson nem kell rájuk szavazni. Természetesen a mindenkori kormányra gondolok, teljesen mindegy, hogy melyik szekértábor emblémáját viseli a kabátján. Itt több bűnös van! Bűnösök a kormányok, bűnös az ellenzék, akik sajnos eléggé távol kerültek a néptől.
- Néha elgondolkodtam, hogy mennyivel másabb lenne itt minden, ha a gazdagok – akik között megszámlálhatatlan „igazi hazafi” is van, hiszen úton, útfélen a haza iránti elkötelezettségüket hirdetik – a könnyen szerzett milliárdjaikból néhány csipetnyit átengednének a szegényeknek. Itt nem a lumpenekre gondolok, hanem az önző kormányok által megnyomorítottakra. Tudod, hogy ma Magyarországon 300 ezer gyermek éhezik? – kérdezte Vali.
- Igen, tudom – válaszolta Nándi. – Ennek a megszüntetésére évi 200 milliárd forint elég lenne. Ebből már mindegyik gyereknek lenne ebédje és vacsorája. Hol van az öntudat, a hazafiság a gazdag „ magyarokból”, a milliárdosokból, vagy a tehetősekből, vagy akár a jómódúakból, de azokból is, akik csak úgy, egyszerűen jól élnek?
- Az is megoldás lenne, ha minden vállalkozó becsületesen befizetné az adóját, mindegyik bejelentené – és nem minimálbérre, hanem a ténylegesen ledolgozott időre – az alkalmazottait. Magyarul: nem lopná meg az államot – fejtette ki Vali a véleményét.
- Hát igen! Teljesen igazad van, de ehhez kellene egy, a polgárairól gondoskodó állam, olyan vezetéssel, amely jól gazdálkodik, és nem csak egy szűk körben”jótékonykodik”.
Még ragyogott a nap, amikor beértek Géza és Juli falujába. Tábla már jelezte a települést, de a házak jóval beljebb kezdődtek. Túl a futballpályán állt egy öreg, nagy fa, hatalmas lombkoronával. Vali már messziről bámulta a ritkaságszámba menő, széles árnyat adó hatalmas növényt.
- Állj meg egy pillanatra! – kérte férjét, amikor a közelébe értek. Kiszállt az autóból, átsétált a pályán, és körbejárta a hatalmas eperfát. Nándi szederfaként ismeri ezt a lilás-kék gyümölcsöt termő szépséget, amely valamikor az ő szülőföldjén ugyanolyan gyakorisággal fordult elő, mint Valién. Gyerekkorukban az eperfa /szederfa/ határozta meg a magyar táj arculatát kelettől nyugatig, északtól délig. Levelével táplálták a selyemhernyókat, aztán a műselyem és a nejlon elterjedésével elkoptak az utak széléről, akárcsak a kiöregedett magasra nőtt jegenyék.
– Lennék csak fiatalabb, felmásznék rá, ha nem is a tetejéig, mint tízéves koromban, de legalább az alsó ágra!
- És mi akadálya van? – lepte meg kérdésével Nándi a nejét.
- A kor, kedvesem.
- A kor… a kor… akkor most pedig segítek felmászni – játszadozott Nándi a szavakkal. - Mi az a hat évtized? Egyre kell vigyázni, hogy le ne ess! A többi már gyerekjáték – nevetett, és már neki is támasztotta a hátát a széles fatörzsnek. Vali ráhelyezte egyik lábát férje maga előtt összekulcsolt kezeire. Megmarkolta a vállát, még néhány mozdulat és máris fent volt az alsó ágon.
- Fogadjunk, hogy én magasabbra is feljutok, mint te! – incselkedett az asszonnyal a férj.
- Azt nem hiszem – nevetett az asszony.
- Miben fogadunk?
- Na jó! Ha magasabbra fel tudsz mászni, mint én, akkor én készítem a holnapi reggelit, ha nem, akkor pedig te.
- Rendben van – egyezett bele Nándi, aki odakocogott az autójukhoz, és keresztül-kasul átgázolt a járműszerelvényükkel a futballpályán, odahúzta a lakókocsit közvetlen a fa mellé. A hátuljára szerelt létrán felmászott a tetejére és onnan áttornázta magát a fa egyik magasan lévő ágára.
- Csalás! Így nem ér! – tiltakozott Vali és ugyanúgy kacagott, mint valamikor húszévesen. Sikerült Nándi terve: feledtetni feleségével a délelőtt és az előző nap látott keserűségeket. Az volt a célja, hogy jókedvűen érkezzenek apósa és anyósa szülőfalujába. Ő maga csak néhányszor fordult meg ezen a barátságos emberek lakta helyen, de nejétől sokat hallott róla. Vali itt született, de még egyéves se volt, amikor elköltöztek arra a helyre, ahol jelenleg is élnek. A szülők már fentről vigyáznak rájuk, akárcsak Nándi szülei.
Leereszkedtek a fáról, és leültek a fűben. Vali mesélni kezdett, és mi sem természetesebb, hogy a gyerekkoráról, amelynek néhány nyarát itt töltötte a nagyszüleinél. Mesélt unokatestvéreiről, akik közül már csak ketten élnek itt a faluban. Nándi figyelmesen hallgatta a lelkes előadást, és úgy elmerültek a múlt elővarázsolásában, hogy észre se vették a feléjük közeledő 30 – 35 év körüli fiatalembert.
- Jó napot kívánok! – köszönt rájuk. – Ne haragudjanak, de úgy látom, hogy letaposták a pálya füvét. Igaz, hogy a talaj nem sérült meg, de a gyep igen. Nehezebb lesz lekaszálni.
- Elnézést kérünk uram, természetesen megtérítjük a kárt. Mondja meg kérem, hogy mennyivel tartozunk, és hol kell befizetni?!
- Ennek a kárnak nincs pénzben kifejezhető értéke, csak annak az embernek okoz gondot, aki kaszálja.
- Hol találjuk ezt az embert? – tudakolta Nándor.
- Ott lakik az utca végétől vissza a második házban. Úgy hívják, hogy Kovács Géza.
Juli elnevette magát, és az elkövetkező kérdésével meglepte a fiatalembert:
- Te pedig a Nagy Rózsa fia vagy, ugye?
- Igen, Horváth József vagyok, de honnan ismeri édesanyámat? – kérdezte a férfi.
- Édesanyád gyerekkori játszótársa vagyok, ő Pál Valiként emlékszik rám.
- Akkor maga a Géza bácsi unokatestvére?
- Igen – felelt Vali . – Ezek szerint Gézának okoztunk elsősorban gondot ezzel a fára mászással.
És mivel a fiatalember értetlenkedve nézett rájuk, elmesélték neki, hogy arra az eperfára nagyon fontos volt felmászni.
– Te, Jó Isten! – kapott a homlokához Vali .– Gyerekkorunkban a te anyukáddal szoktunk ezen a fán játszani. Hogy van édesanyád?
- Köszönöm, hála istennek jó egészségnek örvend, otthon munkálkodik, pár perce még a virágait rendezte a ház előtt.
- Kisgyerekkorodban láttalak utoljára, de azonnal megismertelek, anyukád vonásait örökölted.
- Igen, már többen mondták.
- És te mivel foglalkozol?
- Én vagyok a község polgármestere, egyébként faipari technikus a szakmám. Abban a nagy műhelyben dolgoztam, amíg meg nem választottak polgármesternek – mutatott egy nagy istállószerű épületre. Ott volt egy nagyon jó asztalos üzem, de a vállalkozó éppen a közelmúltban vonult ki a faluból.
- Miért, nem érte meg neki? – kapcsolódott Nándi is a beszélgetésbe.
- Nagyon is jól keresett, de más elképzelése lett időközben, és az újabb terveit ezen a helyen már nem tudja megvalósítani.
- Máshol még nagyobb haszna lehet?
- Valahogy úgy – fejeződött be a beszélgetés a polgármester mondatával, akit telefonon hívtak a hivatalból, és amilyen hirtelen érkezett, ugyanúgy távozott is.
Dudás Károly
...folytatása következik...