Fortuna mutatóujja 6. fejezet
Marci bácsiéknál
Néhány perccel később Marci bácsi háza előtt állt meg a négy öreg: Nándi, Vali, a lakókocsi és az árát már rég megszolgált Ford.
- Édes Istenem! – szisszent fel Vali, amikor meglátta az eléjük siető, idős, ősz hajú embert. - Mintha az apámat látnám! Minden vonása, a testalkata, a mozgása, akárcsak édesapámé!
- Isten hozott benneteket gyermekeim! Nagyon jó szél fújt azon a tengeren, amelyik a hajótokat a mi partunkra vetette! – fogadta őket tréfálkozva és láthatóan szeretettel Marci bácsi. - Megszántátok öreg bácsikátokat, hogy elmerészkedtetek hozzánk?
- Magunkat szántuk meg, hisz’ nekünk is jó látni benneteket – kedveskedett Vali.
- Na, de gyertek beljebb, ne hagyjuk az utcán ezt a kerekekre szerelt kócerájt! – becézte el a lakókocsit. – Nem a régi időket éljük, még valaki bekopog az ablakán!
És még hozzátette:
– Egy kalapáccsal.
A vontató és vontatmánya begurult a széles udvarra, egészen a nagy diófa árnyékáig. Időközben a ház összes, otthon lévő lakója kivonult a ház elé az érkező rokonok üdvözlésére: Marci bácsi felesége, Aranka néni, a fiuk Géza. Marci bácsi és Aranka néni már jóval túl vannak a nyolcvanon, a fiuk hatvankét éves. Egyszerűen, de ízlésesen berendezett előszobában ültették asztalhoz a vendégeket.
- Gyerekek, borunk, sörünk nincs itthon, de, ha gondoljátok, elszaladok a boltba és hozok néhány üveggel – mentegetőzött a házigazda.
- Köszönjük Marci bácsi, mi mindketten vizet, esetleg üdítőt iszunk, de nekünk van a lakókocsiban sör is és bor is, máris hozom – felelte Nándi, és pár perc múlva egy nagy szatyor üveggel tért vissza. Kirakta az asztalra a sörösüvegeket és a gyümölcslevet, Géza már pattant is a poharakért.
- Tesó! A nejed, Erzsi dolgozik? – érdeklődött unokafivérétől Vali.
- Nem dolgozik, sajnos már több mint egy éve munkanélküli, akárcsak mindkét lányom. Együtt vannak a városban, most már hamarosan hazaérnek.
- És veled mi van? – faggatózott tovább Vali.
- Szerencsére én már nyugdíjas vagyok, én már betöltöttem azt a kort, hogy nem rúghatnak ki a munkahelyemről, most már szabadon megmondhatom a véleményem bárkinek. Erzsók még csak 51 éves, neki még sok évet le kell – le kellene – dolgozni. Nagy bajban lennénk, ha mi a papával nem lennénk nyugdíjasok.
- Nem számít! Szegények vagyunk, de jól élünk! – mondta ki Marci bácsi azt a mondatot, amit valamikor az édesapja, Vali nagyapja is előszeretettel mondogatott. Ez a rövid kis mondat valójában azt jelenti, hogy: enné meg a fene ezt az idétlen színű világot, azokkal együtt, akik ilyenre festették. Majd csak túléljük valahogy! Voltak ennél nehezebb idők is a háború előtti és utáni években. Most úgy vagyunk, mint a szegényháznál, ahol ez sincs, és az sincs, az igazi nagy baj akkor van, amikor már semmi sincs.
- Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna! – kívánkozott ki Nándiból egy megmondó nóta ideillő sora.
- Jól mondod Nándi fiam! Elmesélek nektek egy megható történetet. Édesapámtól hallottam, valamikor 1945 tavaszán, a béke első napjaiban játszódott. Apámnak volt két ismerőse, az Ignác és a Kálmán. Testvérek voltak, valahol a Nagyalföldön éltek. Kálmán egy takaros kis tanyán, Náci – így becézték az Ignácot – városban. És, hogy miért mesélem el ezt a szívet, lelket megrengető esetet? Azért, mert ebben a történetben igazolást nyer, hogy a rossz után, jöhet mindig egy jobb, és ne adjuk fel, bármilyen nehéz idők is járnak.
- Meséld már Marci bácsi! – sürgette Vali bácsikáját.
- Az úgy volt, gyerekeim, hogy Náci kiballagott bátyjához a tanyára, és elmondta neki, hogy mit hallott a szomszédjaitól. Azt hallotta, hogy Pesten lehet élelmet ruhára cserélni, meg egyéb dolgokra, amiből kifogyott a falusi ember a háború alatt.
- Ha Pestre kell menni, hát oda megyünk! – egyezett meg a két testvér.
Nácinak nem volt gazdasága, ő a városban fodrászként dolgozott. Megtakarított pénzéből élelmet vett, felpakolta Kálmán lovas kocsijára, az idősebb testvér portékái mellé. Elköszöntek szeretteiktől, és elindultak a két ló vontatta parasztszekérrel a főváros irányába. Igyekeztek, de kímélték is a két szép lovat. Kálmánnak ezek a jószágok jelentették a földjén való boldogulást, ezek az állatok vitték be a tanyáról a gyerekeit a falusi iskolába. Nélkülük nagyon nehézzé vált volna a már eddig is keserves élet. Már majdnem eljutottak Szolnokig, amikor két orosz katona állította meg őket. Puskájukat rájuk fogva, letessékelték a két ijedt parasztembert a szekérről, kifogták a lovaikat, majd a sajátjaik helyére, rozzant kocsijukba fogták. Átrakatták velük a Pestre szánt holmi nagy részét saját járművükre, felpattantak a bakra és elhajtottak. Egy darabig még látszottak az országúton, aztán elnyelte őket a végtelen.
- Mindenünket elvették, mi lesz velünk bátyám? – kérdezte zokogva Náci.
- Majd csak lesz valahogy öcsém! Eddig is volt valahogy, ezután is lesz valahogy! – válaszolta Kálmán, aki megpróbálta álcázni keservét. Mit volt, mit tenni, az orosz lovakat befogták az árujuktól megszabadított szekerük elé, és a kocsirudat a lakóhelyük felé fordították. Hazakocogtak a „cserelovakkal”, és mint két űzött vad, úgy álltak meg Kálmán istállója előtt. A szekér zörgését meghallották a gyerekek és rohantak édesapjuk elé.
- Hol vannak a lovaink édesapám? – kérdezte a nagyobbik gyerek.
- Azok bizony elvesztek kisfiam – felelte az apa. - Ne bánkódj, most ezek lesznek helyettük– próbálta nyugtatni gyerekét és saját magát is a dolgos parasztember.
Akkor ért oda a tanya melletti kertből a felesége, és egyből megértette, hogy itt valami nagy baj történt. Azzal is tisztában volt, hogy azt a nagy bajt nem az ő ura idézte elő, sőt ez a nagy baj őt viselhette meg a legjobban, ezért most mellé kell állni, és megértőnek kell lenni vele szemben, segíteni kell, hogy ismét talajt érezzen a lába alatt.
- Nektek ugye nem esett bajotok? – szólította meg a magukba roskadt férfiakat.
Kálmán ránézett hitvesére, és egyszeriben visszatért az ereje és a jövőbevetett hite. Tudta, hogy a világ minden nehézségét le tudja győzni hites felesége segítségével.
- Nem, kedvesem, nekünk nem esett bajunk – válaszolta Kálmán. Magához ölelte asszonyát, és kérges kezével megsimogatta őszülő haját.
Az idő elég későre járt, Ignác az éjszakát bátyja tanyáján töltötte. Nem tudott elaludni. Hajnalban felkelt, kiment az épületből. Az istállóból kerített egy darab kötelet, amelyet nagy szomorúan felerősített az egyik fa ágára. Felállt egy odacipelt székre, nyakát a hurokba dugta, és elbúcsúzott a világtól. Ebben a pillanatban megszólalt a fülemüle, és olyan csodálatosan énekelt, amilyent eddig még nem hallott az elkeseredett ember. Egy darabig állt – a nyakára hurkolt kötéllel –, és hallgatta a gyönyörű madárdalt. A szomorúság és a kilátástalanság barázdái egymás után simultak ki arcán, homlokán. Fogta a kötelet, leemelte nyakáról, és jó messzire hajította. Lelépett a székről, ráült, és körülnézett Isten szép világában.
- Dehogy fogom megölni magam egy ilyen szép tavaszi reggelen, amikor éled a természet, és olyan szépen énekel a fülemüle, mint még soha az életben!
- Látjátok gyerekeim, minden helyzetből lehet kiút? Még ebből a nagyon nehéz mostaniból is. Csak akarni kell, és jobbá válik minden! – fűzte hozzá a tanulságos történethez Marci bácsi.
- Igazad van bácsikám, jobb mederbe is terelődhetnek a dolgok, ha akarják lent és fent egyaránt. Bizakodjunk, hogy előbb, utóbb szebb és jobb lesz minden - tette hozzá Vali, amit még Nándi is kiegészített:
- És mindenkinek!
- Na, ezt jól megbeszéltétek! Aztán a politikáról ma már egy szót sem! – adta ki a parancsot Aranka néni. - Arra válaszoljatok Valikám, hogy mit készítsünk vacsorára!
- Van itthon egy kis libazsír nénikém? – kérdezte válasz helyett Vali.
- Van, kislányom, de van még egy kis kacsazsír is.
- Hát paprika és paradicsom?
- Hogyne lenne falusi ember kertjében!
- Kenyér pedig van az autónkban, és már készülhet is ez a felejthetetlen, történelmi vacsora – bölcselkedett Vali.
Csak ők tudták Nándival, hogy ez a vacsora miért történelmi. Marci bácsi családjának fogalma sem volt, hogy miért érdemelte ki ez a néhány szelet zsíros kenyér a történelmi vacsora nevet. Talán jobb is így! Tudják meg csak kicsit később, hogy ettől a naptól változott meg az életük, Fortuna ezen az estén kopogtatott be hozzájuk. Most azonban még előttük van a mai este, és még a holnapi nap, teljes egészében.
Hamarosan Erzsi is hazaérkezett két lányával, a 25 éves Zsófival és a nála két évvel fiatalabb húgával, Krisztivel.
- Végre elmerészkedtetek hozzánk! – toldotta meg kedves élcelődésével a köszönését Erzsók.
- Azért jöttünk világosban, mert valóban félősek vagyunk, de csak a sötétben! – tréfálkozott Nándi.
- Az a lényeg, hogy itt vagytok! – telepedett anya és két lánya a vendégek mellé. - Most látom, ti zsíros kenyeret esztek? – nézett szemrehányóan.
- Gondolkodtunk, hogy lekváros kenyeret kérjünk vagy zsírosat, de most e mellett döntöttünk - válaszolt Vali, akinek egy gyerekkori kép jutott eszébe.
Egy nagyon régi – az emlékekből kitörölhetetlen – kép. Nagyanyját látta maga előtt, aki vacsorázni hívta unokáit: Valit, Gézát, és még másik kettő unokát:
- Kiscsibéim, merre vagytok? Gyertek, vacsoraidő van!
Ők nagy zsivajjal beszaladtak a kis földes konyhába, leültek az asztalhoz és várták a vacsorát, mit a nagymama nem tett elébük.
- Ma nem kapunk vacsorát? – kérdezte Géza.
- De, igen, sőt még választhattok is, de még nem láttam, hogy megmostátok volna a kezeteket.
Kiszaladtak az udvarra, és a kút melletti fadézsából merített vízzel bepótolták a mulasztásukat. Visszaültek helyükre, és Vali azonnal elkezdte faggatni a mamát, hogy mik közül lehet választani.
- Zsíros kenyeret ennétek paprikával, paradicsommal, vagy lekváros kenyeret? Esetleg cukros kenyeret?
Géza, aki nagyon eszes fiúcska volt, azonnal rávágta:
- Zsíros kenyeret, cukorral – közben nézte a nagymama arcát és várta a hatást.
A mama mindegyiknek leheletnyi vékonyan kacsazsírral megkent egy szelet kenyeret, és a tetejére kevéske cukrot szórt. Az unokák jóízűen falatozták az előttük eddig ismeretlen ételt. Amikor az első szelet elfogyott, Géza még kért, de kicsit újítani szeretett volna az elkészítés módján:
- Nagymama, most olyant szeretnék, amelyikre előbb a cukrot szórod, majd arra kened a kacsazsírt!
- Ezt csak a manók képesek így megkenni kisfiam, én nem! – felelte a nagyi.
Vali most, évtizedekkel később, ezen a régi emléken gondolkodott, amikor önkéntelenül kikívánkozott belőle a kérdés:
- Géza, kenhetek neked még egy szeletet?
- Igen, Tesókám, de csak, ha magadnak is.
Vali megkent egy-egy szeletet zsírral, az asztalon lévő cukros edényből mindkettőnek megszórta a tetejét, és az egyiket átnyújtotta unokafivérének. A két öreg jóízűen – mint annak idején a messze gyerekkorban – elfogyasztotta a nagymamára emlékeztető finomságot.
- A tejbegrízre is emlékszel? – kérdezte unokanővérét Géza.
- Hogyne emlékeznék! – törölte le arcáról Vali a néhány legördülő könnycseppet.
- Várjál csak hugi, holnap reggel főzök nektek reggelire!
- Az jó lesz! – bólogatott az asszony, de a válasza inkább csak befelé hallatszott. Sokáig nem tudott megszólalni, minduntalan nagyszülei képét látta maga előtt.
Ezen az éjszakán senkinek sem akaródzott lefeküdni. Hamarosan kiderült, hogy másnap reggel sietnivalója sincs senkinek sehová. Az egész család vagy nyugdíjas, vagy munkanélküli. Erzsi és lányai a helyi varrodában dolgoztak, amíg be nem zárták az üzemet. Az anya szalagvezető volt, a lányok pedig varrónők. Nándinak kérdései voltak ezzel kapcsolatban. Miért szűnt meg a varroda, hány főt foglalkoztatott, volt-e folyamatosan munkájuk a bezárás előtt?
Erzsi készségesen válaszolgatott:
- Komoly üzem volt a miénk, harminc fő dolgozott a falai között, és voltak bedolgozók is, legalább ilyen szép számmal. Még a szomszéd faluból és a városból is jöttek bedolgozók. Női ruhákat varrtunk hazai megrendelésre és külföldre. Sajnos úgy alakult, hogy a külföldi tulajdonos áruba bocsátotta mindkét itteni üzemét: a varrodát is és a vele majdnem összeérő másik épületben lévő asztalos üzemet is. Máshol akar újakat indítani.
- Az asztalos üzemben szintén harminc ember dolgozott: asztalosok, betanított munkások, anyagbeszerzők, szállítók. Képzelheted, milyen jó volt, szinte mindenkinek volt munkája. A két üzemnek volt egy konyhája, étkezdével és egy büfé kis bolttal, hogy még a bevásárlást is meg tudjuk helyben oldani.
- Honnan vettek ilyen sok szakembert?
- A környező településekről is jártak ide asztalosok.
- El is adta már az üzemeket a tulaj? – kérdezte Nándi.
- Még nem.
- Gondolom, az önkormányzat továbbra is valami ipari üzemben gondolkodik.
- Elsősorban igen, de minden megoldásra vevők. Úgy tudom, még a környék egyik diszkója is szívesen idetelepülne – adta a Nándi számára meghökkentő választ Géza.
- A diszkó idehozná a poklok poklát a faluba. Egy ilyen „intézménybe” nem csak táncolni akaró, rendes gyerekek járnak, hanem jönne vele együtt a sok idegen is, aminek kísérő jelensége lehet az italozás, de még a narkó is. A hangos, zenének nem nevezhető zajról nem is beszélve. Ilyenbe nem szabad belemenni! – véleményezte Nándi az üzem körüli helyzetet, és tovább folytatta a kérdezgetést: - Akik itt dolgoztak eddig, el tudtak helyezkedni?
- Dehogy tudtak! Nincs munkahely a közelben, de még olyan távolságban sincs, ahová érdemes lenne naponta vagy hetente utazgatni. Nem is tudom, hogy mi lesz a gyerekeinkkel. Kettőnk nyugdíjából élünk. Édes sógikám, nem panasz, de éppen, hogy csak éldegélünk. Még jó, hogy van ez a kis veteményeskertünk, de ha szárazság van, akkor már ez sincs. Az idén szerencsénk volt, tudtunk egy kevés zöldséget termeszteni. Az egyik jó barátom kamionos, és amikor üres nagy pótkocsikkal jött haza, két alkalommal is hozott valahonnan termőföldet. Ebből csináltunk faterral és a lányok vőlegényeivel egy kis kertészetet. Majd holnap megmutatom. Nagyobbacska, téglalap alakú keretek közé belapátoltuk a termőföldet, és, mint nagy, aljnélküli ládákban, ott termesztjük a paradicsomot, paprikát és más zöldségeket. Hadat üzentünk a repedezett, cserepes földnek! Csodájára járt a falu, már jó páran követték is a példánkat.
- Kinek az ötlete volt ez a leleményes dolog?
- Apámé. Ő volt mindig, aki az eszét használta, én inkább a kezemet, és persze az asztalos szerszámokat.
- El tudnál vezetni egy asztalos üzemet? – hökkentette meg újabb kérdésével sógorát Nándi.
- Én már ilyent nem vállalnék, de anyósod húgának, Julinak az egyik fia faipari technikus.
- Akárcsak te! – érvelt Nándor.
- Csakhogy én már hatvankettő éves vagyok. Ebben a korban az ember lépjen vissza a második vonalba, legfeljebb onnan segít a tanácsaival, ha megkérik rá. Juli mindkét fia az üzemben dolgozott, a nagyobbik az egyik műszak vezetője, a kisebbik gyerek pedig ugyanott asztalos volt.
- Erzsók, te el tudnál vezetni egy ilyen varrodát, mint amilyen a tiétek volt? - szólt az újabb kérdés.
Az asszony előbb gondolkodott, és rávágta:
- Minden további nélkül!
- Még én is - szólalt meg a nagyobbik lány.
Bármennyire is folydogált a beszéd és passzolt a szó, azért a szempillák előbb-utóbb elnehezültek. Hiáva ajánlották a vendégszobát, a jövevények a már megszokott lakókocsiban aludtak, de inkább csak üldögéltek, és kettesben folytatták az este megkezdett beszélgetést.
- Mit szólnál, ha megvennénk a két üzemet? – állt elő Nándi a merész gondolattal.
- És… mit kezdenénk vele? – reagált a kérdésre Vali.
- Mi megvennénk, és a szakemberek vezetnék, dolgoznának bennük, és megélnének belőlük!
- Én benne vagyok! Biztosan mosolyog nagyapám és nagyanyám a mennyországban, hogy az unokái nem hagyják bajban egymást!
- Biztosan – gondolta Nándi, és legyőzte a fáradtság.
A kései lefekvés ellenére keveset aludtak. Korán kiszólította őket ágyukból a hangos madárdal, a kutyák csaholása, az a nesz, amely minden reggel ébreszti a falut. Már, akit kell ébreszteni, mert a parasztember hajnalban kel, az első dolga ellátni a jószágot, és amikor már az etetés nyomait is eltünteti, akkor ül le reggelijéhez. Géza és Erzsi már bent foglalatoskodtak az istállóban, amikor Vali és Nándi, hogy gyönyörködhessenek az állományban, utánuk mentek. A házigazdák úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem vették észre a közeledő rokonaikat. Minden szót nem hallottak, de eleget ahhoz, hogy képet kapjanak nehéz helyzetükről. A behajtott ajtón keresztül Erzsók szavai hallatszottak:
- Ha nem veszik meg tőlünk a hízóbikát, nagy bajba kerülünk. Annyi pénzünk sincs, hogy befizessük a számláinkat.
- A múlt héten érdeklődött egy ember, neki kellett volna adni, az általa megjelölt árért – felelte rá Géza.
- De papa, az az ember nagyon keveset ígért érte!
- És ha nem tudjuk eladni, akkor mit csinálunk vele? Talán levágjuk?
- Hidd el, már erre is gondoltam. Kimérnénk a húsát az érdeklődőknek.
- Én is számításba vettem ezt a lehetőséget is, ki is számítottam, hogy mennyit buknánk rajta.
- És mennyit? – nézett feleségére Géza.
- Nagyon sokat! Tudod mit? Adjuk el a tehénkét! – szólt az asszony, a férj pedig egy pillanat alatt felemelte hangját:
- Ezt aztán verd ki a fejedből! Szegfűt nem adjuk el! Kell az a pár liter tej, és a szívem szakadna meg, ha el kellene adni. Nézd meg! – simogatta meg a jószág homlokát.– Megértette, hogy róla beszélünk! Ne is gondolj ekkora butaságot, inkább elmegyek dolgozni!
- Hová mennél már ennyi idősen?
- A Lovasi Pisti felvenne vagyonőrnek éjszakára, hogy nappal el tudjam végezni az itthoni munkát is.
- Nem engedem, papa! Megoldódik majd a gondunk, talán a lányok is találnak munkát, és akkor meglátod, minden rendben lesz!
Próbált lelket önteni Erzsi a férjébe, de ő csak azt hajtogatta, hogy elmegy vagyonőrnek. Nándi mindent hallott az utolsó mondatokból. Azonnal világossá vált előtte, hogy itt ebben a kis faluban, felesége nagyszüleinek házában is, a 21-ik század második évtizedének Magyarországán van. Abban az országban, amelyért életüket áldozták őseink, amelyet a második nagy háború után újjáépítettek nagyapáink, apáink. Abban az országban, amely 1990-től önként választotta a demokratikus fejlődés útját, amelyen többé-kevésbé jól is haladt, de most, az utóbbi néhány évben valami nagyon nagy baj történt itt a Duna-Tisza táján. Valami, rettenetesen nagy baj!
Nándor megpróbált úgy tenni, mintha most érkezett volna az istállóhoz. Hangosan szólt a mellette álló feleségéhez:
- Gyere Valikám, nézzük meg, mivel foglalatoskodnak vendéglátóink az istállóban!
Nagy zajjal léptek be a tágas, boci illatú helyiségbe, ahol egy szép tehén volt a borjával, és arrébb egy szép, fejlett, vágásra érett bika. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy először a kisborjúban kezdtek el gyönyörködni.
– Mikor lesz leadó korban a bika? – kérdezte Nándi.
- Már el kellett volna vinni, csak nem jött létre az üzlet – mondta szomorúan Géza.
- Tudok egy embert, akinek pedig kellene néhány bika, ha gondolod, felhívhatom telefonon – csillantott meg egy reménysugarat sógora előtt Nándor.
- Kereskedő az illető? – érdeklődött a rokon.
- Valami hasonló. Foglalkozik sok mindennel, de bika vagy ökör feltétlen kellene neki – erre fogta mobilját és felhívott egy számot.
Kissé arrébb ment, így nem hallották a közelében lévők, hogy mit beszélnek. Nándi még beszélgetett egy kicsit, majd eltette a telefonját és örömmel jelentette be:
- Elment a bika. Megveszi az ismerősöm.
- Látatlanban? – csóválta fejét Géza.
- Igen! Nagyon jó barátom, teljesen megbízik bennem, engem kért fel, hogy bonyolítsam le az üzletet. Mennyit kérsz érte?
- Egy fillérrel se többet, mint a tisztességes forgalmi értéke – és Géza megmondta az állat árát.
- Rendben, megegyeztünk a barátom nevében. Ha nem baj, a szerződést később írjuk meg, most várja a visszahívásom, hogy mekkora összeget utaljon a számlámra, amit ha megérkezik, készpénzben adok át neked.
Nándor mobiljába beütögette a számokat, a füléhez emelte és belebeszélt a készülékbe:
- Szia, János, már itt is vagyok – és bemondta a „kialkudott” árat. – Jó, köszi, szerintem jó lesz úgy is – fejezte be a telefonálást az állatkereskedővé változott vendég, és kéréssel fordult Gézához:
- Egyetlen kis gond van csupán, hogy még kb. egy hónapig itt kellene tartani az istállóban a bikát, de a pénzt máris utalja, és természetesen a továbbtartás költségeit is, felszámolva abrakot, takarmányt, vesződséget, és mindent, ami még ezzel együtt jár. Hol lehet itt pénzt felvenni? – fordította a lényegre a szót.
- A faluban egy helyen, de a városban nagyon sok helyen – adta meg Erzsi a választ.
- Jól van gyerekek, akkor ez sikerült. Géza! El tudnál jönni velem a bankba? – invitálta rokonát Nándi.
- Hát persze!
- Hamarosan itt vagyunk - integetett vissza a kocsiból a két férfi.
Megegyeztek, hogy a városban veszik ki a pénzt. Fél óra se kellett, és az egyik bank pultjánál számolta Nándi Géza kezébe a kialkudott összeget, aki igencsak meglepődött , amikor az állat gondozásáért járó forintok is sorra kerültek.
- Ez nagyon sok! Ez legalább a négyszerese annak, amit megeszik ez a szerencsétlen állat.
- A barátom ezek szerint jobban tudja, hogy mennyibe kerül egy bika tartása. Úgy gondolom, hogy jó helyre kerül ez a pénz. Megdolgoztatok érte.
A sógorok, ahelyett, hogy betértek volna egy presszóba egy jó hideg sörre, amint tudtak hazatértek. Meg kellett mutatni Erzsóknak a pénzt, és minél előbb. Meg kellett beszélni ezt a hirtelen jött jót, ezt a nagy szerencsét, ami megkönnyebbülést jelent egy család életében. Ajándékként értékelték az élettől azt a bevételt, amiért ők már egyszer nagyon is megdolgoztak. Úgy érezték, hogy ezért hálával tartoznak valakinek, pedig csak ki lett fizetve a munkájuk, a hosszú időn át tartó gürcölésük, a hajnali ébredéseik, a keserves munka kint a földön, és a sok izgalom, amíg a takarmány az udvarba került.
- A vegyes bolt előtt azért megállhatnál – kérte Nándort a hirtelenjében mosolygóssá vált ember .– Vinnénk haza néhány üveg sört.
- Ennek nem tudok ellenállni – kuncogott a sofőr.
Két nagy, csörömpölő üvegekkel tele szatyorral álltak be az udvarba, ahol az asszonyok, lányok terített asztallal várták őket. A falióra mindkét mutatója már ugyancsak közelítette a 12-est.
- Sikerrel jártatok? – kíváncsiskodott Vali, mintha neki is meglepetés lenne az állatvásárlás és a körülötte kialakult helyzet.
- Sikerrel bizony! – sugárzott Géza az örömtől.
- Most azonban üljetek asztalhoz! Nagyon finom ebédet készítettek a lányok – utalt a család hölgy tagjaira Marci bácsi.
Nándi meg akarta kérdezni, hogy mit főzött az asszonynép, de visszaszívta a szót. Csak magát blamálta volna: a paprikás krumpli illatát nagyon kevés ételével lehet összetéveszteni.
- Ez valami mennyei finom! – dicsérte meg az egyszerű ételt, ami nagyon érdekesen készült. A lányok különleges ízesítőket használtak, került bele jócskán a magukkal hozott füstölt kolbászból, és a legmegfelelőbb pillanatban Aranka néni löttyentett bele egy kevéske vörös bort is. Erzsók falusi erős paprikája pedig – ahogy ő mondta – megvadította, és a végére nem is annyira egyszerű ebéd lett belőle.
Dudás Károly
...folytatása következik...