Fortuna mutatóujja 7. fejezet.

Juliéknál

Délután Vali és Nándi a lakókocsit az udvarban hagyva autóval átmentek a két utcával arrébb lakó Julikáékhoz, Vali anyai unokatestvéréhez.

- Ezt hogy csináljátok? Semmit sem öregedtetek – hízelgett Juli vendégeinek a köszönéssel járó formaságok, és az előszobában történt elhelyezkedés után.

- Ti sem – viszonozták a bókot az elébük siető rokonoknak. Julin valóban nem látszott meg a maga mögött hagyott 58 év, de úgy tűnt, hogy Jenő, a férje is eléggé mozgékony volt a 65 éves kora, túlsúlya és a már évek óta kínzó szívbetegség ellenére is.

- Remélem nem csak rövid időre jöttetek! – fejezte ki óhaját Jenő.

- Ha megtűrtök bennünket, közösen Gézáékkal, akkor lehet, hogy néhány napra sátrat verünk.

- Van itt hely bőven az udvarban, de ha romantikára vágytok, akkor a kert végén, a patak partján is – sorolta mosolyogva a letáborozási lehetőségeket Juli.

- Köszi, de a derékaljunk már megvan, hoztunk lakókocsit is, ott hagytuk Marci bácsi udvarában – válaszolt Nándi. – Most már nem bontunk „sátrat”, hanem majd egy kicsit itt is leszünk, egy kicsit ott is, meg majd máshol is.

- Ti tudjátok – nyugtázta Juli, miközben az előszoba asztalra tette a gőzölgő kávékiöntőt, a maga készítette süteménnyel.

- Hogy, hogy rászántátok magatokat a látogatásra? – faggatózott Jenő.

Nándi egy minutumra rápillantott Valira, és mintha tekintetével azt kérdezte volna:

- Most, mit mondjak? Azt mégse mondhatom, hogy nyertünk a lottón, és nektek akarunk pénzt adni, legalábbis nem azonnal. A vége úgyis az lesz, de ne rohanjunk ajtóstól a házba!  Vali oldotta meg a helyzetet, és így szólt:

- Már régen láttunk benneteket, és úgy gondoltuk, hogy eljövünk, amíg megtehetjük.

- Minek hoztátok a lakókocsit? Van felesleges szobánk nekünk is, és Gézáéknak is, aludhattatok volna bármelyik helyen.

- Ez így kényelmes megoldás, meg aztán máshol is voltunk, nagy utat bejártunk, amíg ide értünk – adott megnyugtató választ Nándi. - Meséljetek magatokról! Hogy vagytok?

- Köszönjük kérdésed, jól! – felelte Juli, de a „jól” nagyon bizonytalanra sikerült. Juli eleinte elbeszélt a lényeg mellett, minduntalan azt igyekezett kihallatni beszédéből, hogy minden rendben van, a Kánaánban élnek, és úgy általában is, nagyon jól mennek a dolgok. Nándi elhatározta, hogy tesz egy próbát, kiugratja a nyulat a bokorból. Olyan kérdést tett fel, amitől Vali is meglepődött:

- Ha most szeretnék tőletek kérni kölcsönbe 100 ezer forintot, tudnátok adni?

- Százezret nem, de negyven ezret – esetleg két hónapra – tudunk, és már indult is a szobába, hogy hozza a pénzt. Nem kérdezett vissza, hogy mire kell a pénz, nem gondolkodott, csak mozdult, mert Valiék bizonyára bajban lehetnek, és szükségük van pénzre. Ők is odaadták az utolsó fillérjüket is, amikor a rokonokat segíteni kellett. Igaz, hogy százezer nincs, de majd csak kipótolják azt a rongyos negyvenest. Vali visszahúzta unokahúgát, és kedvesen a fülébe súgta:

- Ne menj sehová, nem akar Nándi pénzt kérni, hála Isten most egy kicsit jobban kezdett menni a sorunk. Ő csak arra volt kíváncsi, hogy valóban olyan jó-e a lapjárás nálatok, mint ahogy kitűnt az elbeszélésedből.

- Na, jó, most nem jól pörög az a bizonyos kártya – kezdett kitárulkozni Juli.

Először csak finoman: nem akarta panaszkodásával terhelni vendégeit, de aztán mind jobban és jobban belelendült, és a beszélgetésből az lett, amit nem akart, panaszdélután. A városi gimnáziumban tanított magyart és történelmet, és a leglazább számításai szerint is még jó néhány évet dolgoznia kell.

- Nem is a munkával van a gondom, hiszen egész életemben csak hajtottam és hajtottam, hanem a megváltozott és rossz irányba fordult feltételek keserítenek el.

- A diákok változtak meg? – kérdezett sógornője szavaiba Nándi, akinek volt fogalma a fiatalok viselkedéséről. Ő is foglalkozott fiatalokkal a munkahelyén, voltak munkatársai szinte minden korosztályból. Ő is észrevette, hogy a mai ifjúság – de legalább egy része – elmarad az öregebbektől, akár viselkedésüket, akár a munkamoráljukat tekintve. A másik nagy kör, pedig azok a fiatalok, akik a nagyon sok munkát adták neki és munkatársainak, főként azok, akik bűnözésre adták a fejüket, vagy csak úgy – mert miért ne – magatartásukkal keserítették a körülöttük élők életét. Valami hasonlók világlottak ki Juli szavaiból is:

- Nap, mint nap harcot kell vívnom a gyakori jogszabály módosításokból eredő nehézségekkel. Állandóan olvasni, tanulni kell. Ami még ma jó, lehet, hogy már holnap nem lesz alkalmazható. Régen a tanár tanított, a diák tanult, és a szülő – többé - kevésbé – együttműködött velünk. Ma már a fejetetejére állt a világ. A legtöbb tanuló szemtelen velünk, és ha erélyesebben rászólunk, vagy ha a tudása szerinti jegyet kapja, esetleg más módon lesz elmarasztalva, bejön a szülő, és elvtelenül a gyerekét védi. Sokszor kapunk hideget, meleget. Higgyétek el, nagyon várom már a nyugdíjat! Nekem szerencsém van, hogy elég nagy a szám, és nem hagyom magam, sem a szülőknek, sem gyermekeiknek, de van egy munkatársunk, akit már majdnem az őrületbe kergettek a tanítványai.

- Férfi vagy nő a tanár? – érdeklődött Vali.

- Férfi. Egy éve van még a nyugdíjazásáig, és szurkolunk neki, hogy meg is érje.

- Miért hagyja magát? – értetlenkedett Nándi.

- Ő egy beteg ember. A szívével van probléma, de már az idegeivel is.

- Nem tudna nyugdíjba menni? Nem lehetne leszázalékolni? – kérdezte Vali.

- Ezt már én pontosan nem tudom. Ez az ember teljesen a padlón van: először csak kisebb tréfákat követtek el az óráin. Ez még nem is olyan nagy dolog, mert nálam is próbálkoztak, kezdetben csak apróbb beszólásokkal, csak én – a  tanárárok többségéhez hasonlóan – csirájában elfojtottam a kísérletezgetésüket. Ez a kollégám, akiről szó van, a Vígh tanár úr, már az elején elrontotta a dolgot. Hiába mondták neki a többiek, hogy ne engedje hosszúra a gyeplőt, nem hallgatott az intő szóra, és az lett a vége, hogy már teljesen uralják szegényt.

- Miket csinálnak? – kíváncsiskodott Nándi.

- Most már – az utóbbi időben - nagyon durva dolgok is előfordultak. Már nagyon messzire kerültünk a kis turpisságnak számító cselekedetektől. Azt hiszem, a kisöreg visszasírja azt az időt, amikor még csak a köpenye zsebét öntötték tele vöröshangyával, amikor éppen a táblára rajzolt. Már az is a szépnek tűnő múlt, amikor a táblára író tanár, hátrafordulva átesett az időközben a lábáig előre hozott padon.

- Odavitték az első padot a háta mögé? – szörnyülködött Vali.

- Nem csak az elsőt, hanem az egész padsort, szép csöndben, és beesett az ott ülő és vihogó két diák közé. Itt már lépni kellett volna, de nem tette. Még aznap elvitte a mentő és két hétig nyomta a kórházi ágyat. Ez a disznóság is csak jóval később derült ki, amikor már leérettségiztek az átokfajzatok. Az érettségi banketten röhögve mesélte el az egyik az osztályfőnöknek, aki annyira berágott, hogy lehúzott egy hatalmas pofont a fiatalúrnak. Amikor már nagyon élessé vált a helyzet, a tanár úr csak az első és második osztályokban tanított.

- Legalább megoldódott a helyzet – ujjongott Vali, de Juli a fejét csóválta:

- Dehogyis oldódott meg! Ezek az ördögök megtalálták a módját a tanár úr további bosszantásának. De, gondolom, benneteket sokkal jobban érdekel a mi életünk. Az bizony nem a legrózsásabb. Jenő elég korán nyugdíjba ment a bányából. Amíg dolgozott szépen eléldegéltünk, akkor több mindenre jutott, ma azonban már eléggé szűkösek a napjaink. Kettőnknek elég lenne a havi keresetünk, de sokan vagyunk erre a kis pénzre.

- A gyerekek nem keresnek? – kérdezte Nándi.

Jenő arca elkomorodott. Látszott a tekintetén, hogy beszélne is erről a témáról, nem is. Úgy döntött, hogy belekezd:

- Az első házasságomból származó két fiamnak van munkahelye, de olyan keveset keresnek, hogy abból épphogy csak élni lehet, egyik napról a másikra. Erről nagyrészt ők is tehetnek, mert bármennyire is szerettem volna, hogy tanuljanak tovább, ők megelégedtek a nyolc osztályukkal.

- Szakmájuk sincs? – hüledezett Nándi.

- Sajnos nincs. A nagyobbik – Lali, aki most 37 éves – két iskolának is nekiugrott, de mindegyiket otthagyta. Később, már felnőttként, rá tudtam beszélni, hogy iratkozzon be a középiskolába. Járt vagy fél évet, és azt is otthagyta. Gábor – a kisebbik, most 34 éves – ugyanezt eljátszotta. Bárhogy is erőlködtem, nem tudtam hatni rájuk, nem vehettem részt a nevelésükben. Segítettem nekik, ahogy tudtam. A kisebbiknek építettük ezt a házat – mutatott az udvarban álló takaros, modern épületre – azzal a feltétellel, hogy az anyjukkal közös tulajdonban lévő lakásból a nevén lévő részt átíratja a bátyja nevére. Így kívántam elérni, hogy mindegyik gyereknek legyen fedél a feje felett.

- Na, és átíratta? – kérdezte Nándi.

- Igen, a rendje, módja szerint. Mi fizettük helyette az átírási illetéket.

- Ez legalább rendben van – helyeselt Vali.

- Nem egészen – szomorodott el Jenő. – Szép is lenne, ha itt megállt volna a dolog.

- Mi történt? – sürgette sógorát Nándi.

- Egyszer a kezembe került a lakásuk tulajdoni lapja, és azt hittem, menten ott halok meg. A teljes lakás a két gyerekem édesanyja nevére van bejegyezve.

- Ez hogy lehet? Nem nézted meg a lapot az átírás után?

- Dehogynem! Rendesen a nagyobbik fiam nevére került a lakásrész.

- Később átíratták az anyuka nevére? – szörnyülködött Vali.

- Igen. Az édesanyjuk meggyőzte Lalit, hogy az ő nevén nagyobb biztonságban lesz a lakás, ugyanis Lalinak volt valamennyi tartozása, és az anyjuk azzal ijesztette meg a gyereket, hogy a végrehajtó elviszi tőlük.

- Sok volt ez az adósság?

- Később tudtam meg, hogy nem volt akkora, hogy meg lehessen tőle ijedni. Arra azonban elegendő, hogy átverje saját gyerekét ez a… - és elharapta a szót. - Azt akarta elérni, hogy az egész lakás a másik házasságából származó gyerekére maradjon majd, ha ő meghal.

- Azzal nem törődik, hogy Lalinak nem lesz utána hol laknia? – háborodott fel Nándi.

- Gábornak van háza, jó nagy épület, arra gondolt, hogy elfér majd ebben a nagyobbik gyerek is, sőt az is kitudódott, hogy már a mai napokra is megpendítette ezt a lehetőséget. Számító, jellemtelen perszóna.

- Hogy tudtál élni vele több évig? – fejezte ki értetlenségét Vali.

- Abban az időben, főleg az elején nem tűnt fel, hogy egy boszorkánnyal élek együtt, mert évekig katona voltam, majd iskolán, és utána ismét iskolán. Ez alatt az idő alatt bújt ki a szeg a zsákból. Pontosan akkor, amikor Lengyelországban tanultam. Összejött a szomszéd úrral, aztán meg egy másikkal.

- Akkor váltak el – szólt közbe az eddig szótlan Juli.

- Bárcsak ne is találkoztam volna vele, de a sors idehozta az utamba, azért, hogy megkeserítse az életemet – folytatta elbeszélését Jenő. Tudjátok, hogy mi az egészben a legérdekesebb?

- Mi? – kérdezték szinte egyszerre a vendégek.

- A gyerekeim rám neheztelnek, mert szóvá tettem az anyjuk csalárdságait. A kisebbikkel még csak elvagyunk, a nagyobbik pedig azóta, az eset óta ritkán jár hozzánk.

- Neked tiszta lehet a lelkiismereted, mert te mindent megtettél, hogy minden irányba jól menjenek a dolgok. Az exednek pedig majd egyszer el kell számolni a disznóságaiért. A kisebbik gyerekeitek merre vannak? – terelte másik témára Nándi a beszélgetést, és Juli el kezdett mesélni a közös gyerekeiről:

- Sanyi bent lakik a városban, faipari mérnök. Idén múlt 30 éves. Van egy helyes felesége,  egy nyolcéves fia és egy hatéves kislánya. Roland fiam 28 éves, asztalos, még nőtlen, most tervezik a menyasszonyával a házasságkötésüket. Ő itthon lakik velünk, de ma munkaügyben Budapestre utazott. Már egy éve nem találnak a közelben munkát. Alkalmanként besegítenek egy asztalosmester ismerősüknek, de egyre jobban ritkul a munka. Itt dolgoztak a helyi műhelyben mindketten. Jó kis üzem volt ez, elfogadható fizetéssel.

- Igen, hallottam róla, megszűnt a cég, kivonult a vállalkozó a területről. Azt is tudom, hogy más munkalehetőség nincs a környéken. Gézától hallottam, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézniük, mivel ők is munka nélkül vannak – sajnálkozott Nándi a rokonain. – Mi lenne a megoldás? – kérdezte.

- Itt csak egy megoldás segítene, ha ismét üzemelne az asztalos műhely és a varroda – hallatszott egy hang a bejárati ajtó felől, és a következő pillanatban már Vali nénit ölelgette az éppen hazaérkező Sanyi.

- Semmit sem változtál nénikém! – simogatta meg az apró ráncokat az arcán.

- Te azonban nagyon sokat változtál, Sanyikám! Megemberesedtél!

- Felettem is jár ám az idő!

- Hogy megy sorotok? – érdeklődött a nagynéni.

Sanyi ismerte nénikéjét, sokat volt náluk vendégségben, és tudta, hogy neki mindig az igazat kell mondani, mert úgyis észreveszi, ha füllent, és ami a rosszabb, szóvá is teszi.

- Nénikém, nagyon rosszul! Ha nem találunk munkát ötven kilométeren belül, akkor sajnos fel kell kerekednünk öcsémmel, Rolanddal együtt, és kimegyünk külföldre.

- Ez az, amit nem szeretnék! – szólt közbe Jenő, az apa.

- Apukám, nem minden nő olyan, mint a te első feleséged, az én nejem és Roland menyasszonya kitart mellettünk. Ők igazi asszonynak termett nők, de még az is előfordulhat, hogy ők is kijönnek velünk, vagy valamivel később, utánunk.

- Azért ezt a lehetőséget hagyjuk a végére! – erősködött az apa.

Dudás Károly

...folytatása következik...