Fürgenc

Valamikor, annak idején, ha egy gyerek nem akart tanulni, vagy ha a földművelés tudományát se akarta elsajátítani, a szüleitől megkapta a szigorú intelmet: „jó lesző majd kanásznak”. Ugye milyen érdekes, tehenésznek, lovásznak vagy juhásznak már nem lett volna jó? – Hát persze, hogy nem! Azok a mesterségek már magasan járnak a disznópásztoréhoz képest. Pedig, ha tudnák az emberek, hogy mekkora tudománnyal bírt egy jó kanász! Vegyük hát sorra, mi mindenhez kellett érteni annak az embernek, aki kondásnak adta a fejét.

A kanász naphosszat kint tartózkodott a legelőn, ami általában a falu határában volt és szántók, rétek vagy erdők övezték, tehát kint volt a természetben, előre jelezte az időjárás változásait, az évszakok, napszakok sajátosságait. Mindent tudott a háziállatokról, vadon élő állatokról, növényekről – gyógynövényekről, ehető és nem fogyasztható növényekről, nagy szakértője volt a gombáknak – felismerte az állatok betegségeit, kitűnő idomár volt, a kutyáit sok mindenre meg tudta tanítani. A legtöbbjük szeretett énekelni, de volt, aki furulyán is játszott. Ügyes fafaragók voltak, díszes botokat, ostornyeleket, doboztetőket faragtak, kanász, - és karikás ostorokat fontak. János az életét csak kanászként tudta elképzelni, nem állatgondozóként az ólak fogságában, hanem kondásként, olyan pásztoremberként, aki kora reggel maga mögött hagyja a poros legszélső utcát és a néhány száz koca és süldő mögött, ostorát pattogtatva, időnként marhaszarv kürtjébe belefújva, megérkezik a Kiserdő és a Nagyvíz között elterülő legelőre, oda a kettes kút mögé. Aztán, majd ha rövidülni kezdenek az árnyékok, a fóka áttelepül a kiserdő szélső fái közé és a délutáni órákban irány a Nagyvíz, ahol először dagonyázhatnak a disznók, a kis tó szélében, aztán óvatosan kezdődhet a lubickolás a - mangalicáknak, keséknek – malacoknak, süldőknek és kocáknak, ártányoknak, göbéknek. A fóka, nem ritkán több száz disznót jelentett. Ezt a nagy tömeget mozgatni kellett, a kanász segítsége a kanász bojtár, aki általában egy fiatal fiú, aki, ha kell, elállja a szöget a vonuló disznók előtt, megadja a helyes irányt – ostorával – a fegyelmezetlen disznóknak. A jó kanásznak nem csak jó bojtárja, hanem jó kutyája is volt. Ilyen volt Fürgenc is, János büszkesége, a terelőpuli. Ez a nemes jószág egyévesen, egy juhásztól került hozzá, valamikor az ötvenes évek elején. Annyira hozzászokott a birkák tereléséhez, hogy eleinte a disznókat is mindig egy helyre igazgatta, időbe telt, amíg hozzászokott a röfögő, dagonyázó társasághoz. Egy dologról nem tudott, és nem is akart leszokni: egyik szemével egyfolytában a gazdit figyelte, leste minden mozdulatát. Úgy viselkedett, mint egy testőr, hiszen az volt a javából, minden pillanatban készen állt megmenteni gazdáját, ha netán bajba kerülne. Egyszer, aztán János élete került veszélybe, és elérkezett Fürgenc életében az a pillanat, amikor bebizonyíthatta határtalan „kutyahűségét”.

A Kiserdő melletti terület abban az időben nem csak legelő volt, hanem alkalmasint, a gyerekeknek egy nagy kirándulóhely. A Bögöcse felőli részére disznókat nem hajtottak, és ide vitte az iskola a tanulókat akadályversenyekre, ahol gyakorlati és elméleti kérdéseket kellett megoldani a gyerekeknek sok-sok játékkal. Azon a bizonyos napon is iskolásoktól volt népes a táj, gyerekdalok hallatszottak minden irányból. János, a Nagy víz mellett deleltetett, és jókedvűen hallgatta a felé szűrődő kellemes hangokat, eszébe jutott saját gyerekkora, ami az akkori nehéz, háborús körülmények között, nem ilyen vidáman zajlott.

-Az akkor volt, de nagyon is igaz volt,- gondolta, - de most gyönyörködjünk a gyerekzsivajban, - engedte szárnyára gondolatait. Talán ebben a pillanatban emelte tekintetét a Huszár tanya irányába, ahonnan egész más hangok ütötték meg a fülét. Két ismeretlen ember viaskodott egy megtermett bikával. Orrkarika nélkül vezethették a jószágot, ami valamitől megvadult és kitépte magát a vezetői fogságából és rohant egyenesen a disznókra vigyázó kanászok felé, akik azonnal rohantak „furkósbotjukkal” a fergeteggé változott kérődző elé, hogy elállják az útját. A kutyák, az élen Fürgenccel, mindent megtettek, hogy megállítsák, a toporzékoló, fújtató állatot. Jánosban ekkor, mint égiháború, dörrent a felismerés:

-Jó Isten, mi lesz, ha ez a szörnyeteg a gyerekek felé rohan? – ordította, és, hogy ezt a nagy tragédiát megakadályozza, somfabotjával rávágott egy hatalmasat a három kutyával is hadakozó bika orrára, amely egy pillanatra visszahőkölt, de már újra támadott, ezúttal Jánost vette célba, akit egyetlen ökleléssel egyszerűen arrébbdobott. Szegény ember még fel sem tudott kelni a földről, de már a fújtató „vadállat” rontott is felé, de ekkor valami történt. A három kutya egyszerre rontott rá a támadóra. Hárman, három irányból vették fel a véres, könyörtelen harcot. Talán tudták a négylábú pásztorok, hogy ez a küzdelem életre-halálra szól, itt, most valakinek porba kell hullani. Szultán, a legerősebb kutya a gőzölgő orra támadott, a cimpájába kapaszkodott és szorította, el nem engedte, amíg csak tehette, éles fogait belevésve a nedves testrészbe. Egyszer aztán lerepült a rángatózó bikafejről. Ugyanígy járt a toporzékoló szörny torkát szorongató másik kutya- Betyár – is. Ebben a pillanatban, egyszer csak megroggyant ez a nagy monstrum, és fájdalmas bőgésbe kezdett. Az időközben odaérkező terelőemberek és a kanászok előtt azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy mi terítette le az előbb még bőszen hadakozó, izomtömeget.

-Fogd Fürgenc, el ne engedd! – hallatta János a hangját, - és a jó kutya szót fogadott, fogta szorította a bika zacskóját, satuba szorítva heréit. Az előbb még büszke, indulatos kétszarvú most ott sírt, hörögve könyörgött a hozzá képest csöppnyi pulinak, az a jó kutya pedig addig markolta, szorította, amíg a gazdi meg nem szólalt:

-Kicsi kutyám, most már elengedheted! – adta tudtára János a kutyusnak, hogy már a bika orrában van a karika, és a vezetőrúd is ott feszül a feje előtt. Elmúlt a veszély, a három kutya, de legfőképpen Fürgenc, megmentette a gyerekeket és a gazdit a dühöngő bikától.