Meg kéne úszni a felelést

Az óráknak – a diák szempontjából - két fő típusát ismerjük. Az egyik, amikor a tanár leadja a tananyagot, a másik pedig, amikor számon kéri, hogy mit jegyeztünk meg belőle. Ezt még bontogathatnánk tovább az írásbeli vagy a szóbeli számonkérésre. Bárhogy is nézzük, mindkettő felelési mód elég macerás. A legnagyobb probléma, hogy elkerülhetetlen a megmérettetés, mert a tanárnak valamilyen érdemjegyet muszáj beírni a naplóba. Egy darabig lehet húzni, halasztani, elnapolni, de előbb-utóbb kénytelen lesz a szegény diák megközelíteni a tanári asztalt.

Az idők folyamán a tanulók számtalan időhúzási praktikát kísérleteztek ki, néha egészen mesteri szintre emelték ez irányú képességeiket. Miért lettünk volna mi, az 1967-ben kezdett 1/d osztály tanulói másabbak, mint bármelyik korábbi vagy későbbi diák? Minden tanárnál másként kellett ezt a bonyolult témakört megközelíteni, más és más fortélyt bevetni, hogy azon a bizonyos napon, amikor kevésbé készültünk fel, elmaradjon a felelés. Ilyenkor sokszor a’ helyett, hogy hálát mondjunk Istennek, büszkék voltunk magunkra, hogy „már megint megvezettük a tanárt és elmaradt a felelés”! Azt hittük, hogy mi gyerekek irányítottuk az eseményeket, pedig a sok-sok fonál vége szinte minden esetben a pedagógus kezében volt. Ha tanáraink nem lettek volna partnerek ezekben a diákoknak kitalált játékokban, akkor most nem lenne ilyen kedves az emlékezés azokra a boldog napokra.

Kis történetem, amit elmesélek, valamikor második osztályos korunkban játszódott. Egy szép tavaszi napon – ki tudja hogyan fordulhatott elő – néhányan nem készültünk fel matekból, amely rögtön az első óra volt. Pete Pistivel és Sztolarik Sanyival nagy hirtelen kitaláltuk, hogy orvoshoz kellene menni, valami mondva csinált ürüggyel, szerettünk volna felmentést kérni arra a napra, amelyből természetesen semmi sem lett, mert a doki azonnal rájött, hogy lógunk.

- Milyen óráról szöktetek meg? – kérdezte, de szemében ott bujkált az együttérzés és adott igazolást az első óra időtartamára. – Most pedig bementek az iskolába, ezt leadjátok a tanárnak és a következő óráról már nincs kisomfordálás! Megértettétek?

- Igen! – feleltük és már alig vártuk, hogy kiléphessünk a rendelőből. Sanyi elolvasta az igazolását és diadalittasan kijelentette:

- Gyerekek, megúsztuk a matekfelelést!

- Csak elnapoltuk- felelte Pisti – lesz ennek még böjtje, Király tanárnő holnap feleltet bennünket.

- Addigra felkészülünk – csatlakoztam naivan a beszélgetésbe, akkor még nem sejtve, hogy mekkora nehézségeket hoz még a nap további része.

Beballagtunk a suliba. Nyugodtak voltunk, mert a második óra osztályfőnöki volt, a mateknak már híre-hamva se lesz, amire bezuhanunk a padjainkba. Vidáman léptünk be az osztályba, ahol még tartott a szünet. Kele Éva törölgette a táblát, amelyen valahogy nem a matekra emlékeztető szövegek voltak. Ránk nézett és megkérdezte:

- Hol jártatok báránykáim? Hozzatok a következő órára igazolást, mert Albin bácsi lerepegeti a füleiteket!

- Hoztunk – mutattuk az igazolásokat és úgy gondoltuk, hogy erre a napra minden gondunk megoldódott. Pár perc múlva jöttünk rá, hogy az életben a dolgok néha a feje tetejükre szoktak állni. Nyílott az ajtó és Király Ilona tanárnő lépett be a terembe. Kezében egy halom, röpdolgozatnak előkészített papírlap. Megfordult velem a világ.

- Mi történt? Hát nem osztályfőnöki lesz? – kérdeztem a mellettem ülő barátomat Sölétormos Gézát.

- Nem, mert Király tanárnőnek közbejött valami és cseréltek Albin bácsival - felelte a barátom.

A következő percben már kiosztásra kerültek az „A” és „B” megjelölésű lapok és a tanárnő lediktálta az öt példát, amelyet óra végéig kellett megoldani.

-Tudjátok szivikéim? – hallatszott a kérdés. Néhányan tudták bizony! Az ő feladatuk a rendelkezésre álló időn belül el is készült. Valahogy összepuskáztam egy gömbölyödő jegyet, és akkor megfogadtam, hogy ezután lógás helyett inkább tanulok.

Dudás Károly