Gróf Antal: A papkutai pacsirta éneke

Valamikor réges-régen, amikor még pelyhes volt az állam, úgy 1941 vagy ’42-t írt a „Frissújság” kalendárium – a Papkuta melletti búzatáblához gyülekeztünk aratni.  Abban az évben nyáron szokatlanul száraz, meleg idő volt. Napközben a búza szára úgy törött, hogy nem lehetett belőle kötelet csinálni a kévekötéshez. Ezért az aratógazda – Vaskó Jóska bácsi, aki már akkor a hatvanadik éve felé járt - úgy döntött, hogy másnap reggel korábban gyülekezzünk a búzatábla takarodó út felőli részén és a korai harmatos búzából csavarjunk annyi kötelet, amennyi egész nap elég lesz.
Az arató banda – mert így hívták azt a nagy csoportot – olyan korán összegyűlt, hogy a Nap még csak akkor fényesítette a sugarait a Föld túlsó oldalán azért, hogy amikor felkel, olyan fényesek legyenek azok a sugarak, hogy abba aztán belenézni ne lehessen.
Nemhogy pirkadat, de még pitymallat sem volt. A falusi ember azt tartja a pirkadatnak, amikor a Nap még nem látható, de keleten az ég alja már kezd világosodni. A pitymallat meg ez idő előtt van. Ha meg kellene fogalmazni, hogy mi az a pitymallat, azt mondanám: ébred a természet. Az éjszaka alatt leszállt harmattól összetapadt fűszálak ilyenkor válnak el egymástól. Ilyenkor ébrednek fel a korán kelő madarak is. Ezért hallhattam a pacsirta énekét.
Még akkor a munkát nem kezdtük el. Volt, aki pihent egy kicsit, volt, aki csak beszélgetett, én már vártam a jól ismert parancsszót: auf!, de annál sokkal szebbet hallottam. Megszólalt a pacsirta!  Felnéztem a hang irányába – és láttam, hogy a pacsirta nem messze tőlem a búzatábla széle fölött 6-8 méter magasan szinte egyhelyben szállong és énekel. Majdnem úgy, mint a kolibri, de a pacsirta kicsit szállongott. Le-föl 10-15 centi körül, de nem repült onnét el. Azt gondoltam, hogy biztos a kicsinyeinek, vagy a párjának énekel. Valószínű, ott van a fészke a közelben. És ma ezt szeretném leírni, hogy milyen érzés volt hallgatni – de sajnos nem tudom! Nem találok olyan jelzőt, amivel ki tudnám fejezni azt a gyönyörű érzést, ami fülön keresztül egészen a lélek közepéig hatott. Rosszul ébredő kisgyermekeket lehetne vele megnyugtatni. Nem gondoltam az egész napos kemény munkára. Betöltötte az egész érzelmi világomat a pacsirta éneke. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem voltam álmos, csak el voltam bűvölve. Nem is figyeltem semmi másra, csak a pacsirtát néztem és hallgattam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már csak egyedül állok az út szélén. Nincs a közelemben senki. A többiek már mennek dolgozni. Az ám, menni kell, szólít a kötelesség! Futva indulok utánuk. Kapom fel az első marék harmatos lekaszált búzát, automatikusan, gyorsan csavarom egymás után a köteleket. Még igazán nem is vagyok itt. A pacsirta sincs sehol. Talán elrepült, vagy leszállt a fészkére. De én még mindig mintha hallanám. De csend van, csak a munka zaja tölti be a levegőt. Most már teljes lényemmel a munkára figyelek. Vidáman csavarom egymás után a köteleket. Most érzem igazán, hogy a boldogság érzete bennem maradt. A nehéz munka is csak játéknak tűnik. Mit tud ez a kis madár? Hiszen talán csak öt percig énekelt, és egy egész napig tartó boldogsággal ajándékozott meg.
Már többször gondoltam rá, hogy elmegyek arra a helyre, ahol ez történt. Megvannak-e még azok a nagy akácfák, amelyek az út két oldalán álltak, vagy újak nőttek helyettük? Miért vágyom én oda? Hiszen ez egy egyszerű takarodó út volt. Talán az emlékek miatt? Vagy ilyen lehet a honvágy csírája? Ki tudja!
Ha az akkori időkre gondolok és akkori arató munkára, az jut eszembe, hogy a mai emberek már nem is ismerik a kézzel aratás módját. Talán nem is tudnák megcsinálni? De már nincs is rá szükség. A technika fejlődésével átvették a gépek az emberek munkáját. A gépeknek meg dalolhat a pacsirta! A pirkadat tiszta levegőjét betölti a kipufogó gáz füstje. A pacsirta dalát meg elnyomja a traktorberregés! Az aratók dalát bizony nem nyomja el semmi, mert nincs arató, nincs dal. Pedig akkoriban az aratóbanda – a senki által nem tanított dalárda – olyan szépen énekelt az úton hazafelé, hogy öröm volt hallgatni. Próbálták utánozni a pacsirtát.
Ha ez nem is sikerült, de megmaradt az emléke mindkettőnek.

(Szávocskin) Gróf Antal