Harangoznak a mi kis falunkban 1.
I Márvány József hazatért
1945. augusztus 24–én valamikor a délutáni órákban egy kalapos, szedett-vedett ruhát viselő ember siet, Kiliti – Proletárnak nevezett utcájában. Sűrűn tekinget hátrafelé, egyre gyorsabban szedi a lábait, és amikor meglátja, hogy három orosz katona közeledik a bolttal szemközti közben, futásnak ered. A bolt melletti udvarból rászól egy hang:
- Gyere be gyorsan József! – a szemmel láthatóan menekülő, József névre hallgató jó negyvenes férfi szót fogad és befut Schaffhauser Ferencék udvarába.
- Szerbusz, Ferenc! Te, ha ezek engem elkapnak, itt helyben agyonlőnek!
- Add ide a kalapod, és vedd a hátadra ezt a permetezőgépet! – és már tette is a szintén a negyedik tízesén jócskán túl lévő jó ismerős a menekülő hátára a szerkezetet. – A szélső két sor van vissza, balról. Te csak permetezz, a többit majd én lerendezem! – Fejére tette József megviselt kalapját és belépett a falusi árnyékszék ajtaján. A katonák berohantak az udvarra, és az egyik magyarul kiabálni kezdett:
- Jöjjön elő, tudjuk, hogy ide futott be! – Ferenc nyugalmat erőltetve magára, lépett ki a budiból.
- Hát persze, hogy ide futottam be, a Tóthékhoz mégse mehetek, meg a Györéékhez se, ha már itt lakom.
- Miért szaladt el előlünk?
- Megy a hasam vitéz urak! Még szerencse, hogy idejében értem. – A katona ránézett és nevetve kérdezte:
- Van valami papírja, amivel tudja igazolni, hogy itt lakik? – kérdezett rá a magyarul beszélő.
- Hát, ott bent a szobában vannak papírjaim – indult meg a ház felé. Az oroszok követték, Ferenc elkezdte keresni az okmányait, de idegességében nem találta meg a kis papírdobozt, amelyben szépen sorakoznak az iratai. Már az egyik katona nógatni akarta kifelé a dobtárasa csövével, amikor társa, fejével a falon lévő családi fényképek felé intett. Ott mosolygott feleségével egy aranyozott keretes fotóról a házigazda. A járőr tagjai megnyugodva távoztak. Már valahol a közben, Nagy Lajosék háza előtt járhattak, amikor Ferenc odaballagott a kert kapuhoz:
- Előjöhetsz József, elmentek a ruszkik! – kiáltott a permetező „szökevénynek”.
- Biztos, hogy elmentek? – bizalmatlankodott a régi jó ismerős, a gyerekkori iskolatárs.
- Ha azt mondom, hogy elmentek, akkor az úgy is van! – csattant Ferenc hangja.
- Nem kételkedni akartam kedves barátom, csak az elmúlt időszak megtanított óvatosnak lenni.
- Honnan jöttél te, tulajdonképpen? – érdeklődött Ferenc – csak nem most értél haza a fogságból?
- De igen barátom, egyenesen onnan jövök, de bocsáss meg, rohanok is haza. Tudod, nagyon várom azt a pillanatot, amikor belépek a kiskapun.
- Egy pohárkával azért megihatnánk a hazaérkezésedre! – adta Ferenc a „megjött katona” kezébe az otellóval töltött három decist.
- Egészségedre testvér! – emelte szájához József a poharat. Gyorsan kiürült az edény, Ferenc még tölteni akart, de utcabelije udvariasan elhárította a szíves kínálást.
- Ennyi most untig elég lesz, nem akarom, hogy megártson. Régen láttam már bort, józan fejjel kell hazaérnem. – Elbúcsúzott a jó kedélyű embertől és hazafelé, az alig kétszáz méternyire lévő háza felé vette az irányt. Érezte, hogy a három deci kissé a fejébe szállt.
- Mi lenne, ha a nótámat dalolva lépnék be a kapun? – kérdezte magától. – Na, de melyik nótámat a kettő közül? – folytatta a gondolatát. Mert, hát neki kettő is volt. Az egyik – a régebbi – már a sas behívó átvétele előtt is a nótája volt. Ez a dal végigkísérte gyerekkorától – Papkuta pusztától – a fogságba eséséig. Halkan dúdolni kezdte a lelkébe ivódott dallamot: „Nincs a pusztán rózsabokor, nem adhatok néked babám virágot”. Azonnal kikívánkozott a távollét, a fogság idején megkedvelt dal is: „Harangoznak a mi kis falunkban”. Észre se vette, hogy már nem dúdolja, hanem énekli a lélekbemarkoló sorokat. A kapuhoz érve a második strófát kezdte el énekelni:
„Végre hazasegített az Isten,
Kisfalunkban olyan kihalt minden” – és amikor meglátta az elébe futó feleségét, átköltve folytatta a dalt:
„Megvárt engem, akit úgy imádtam,
Aki után mindig hazavágytam,
Hazajöttem messze idegenből” – és ebben a pillanatban eszébe jutott Fodor Jóska a dal átköltője, a dombóvári vasutas, akit fiaként szeretett a fogság hónapjaiban. Vajon hazaért- e már ez a nagydarab jólelkű gyerek? Valahol Fonyódnál vált ketté az útjuk.
- Hát megjöttél papa? – fogadta a megtört falusi asszony a lesoványodott, egyébként is aprótermetű férjét. A kis szívós parasztember talán ekkor sírta el magát életében először.
- Hazajöttem mama! – válaszolta és körülnézett. Ott állt körülötte az egész család, akiket 1944 augusztusában látott utoljára. Lányai: Terus, Margit, Annuska, Rózsi, és a kisfia: Jóska. Szakadozott tarisznyájából előkotort egy hetek óta dédelgetett amerikai csokoládét, amit még a fogolytáborból cipelt, erre a felemelő alkalomra. Egy kis darabka jutott mindegyiknek, egy kis mennyei ízű finomság a háború keserűségei után. Jóska és Rózsi a hétéves ikerpár – egyik balról, másik jobbról – megfogták apjuk kezét, felnéztek rá és szinte egyszerre mondták:
- Ugye, megmondtuk, hogy ma hazajön apánk! – és valóban az ikrek már napok óta érezték, hogy hazaérkezik a papa. Ezen a napon pedig már reggeltől a Szentiványi almafa alatt lévő fadézsában fürödtek, mert a papát tisztán illik várni.
Bentről, a szobából gyereksírás hallatszott. A papa előbb csak hallgatózott, majd megindult a hang irányába.
- Oda is nézzen be Jóska bácsi! – bíztatta a hazatérő katonát a szomszédasszony, Balassa Ferencné.
- Hát, te ki vagy? – emelte fel a féléves körüli kislányt, a meglepett apa.
- A te legkisebbik lányod, Mariska – felelte a mama. Március 6-án született – egészítette ki Terus, a nagylány.
- Nem írtuk meg, hogy megszületett, mert nem tudtuk, hogy merre vagy, élsz-e, halsz-e egyáltalán.
- Élek gyerekeim! Élek, és soha többé nem hagylak el benneteket! – és óvatosan egy puszit nyomott a karján ülő kislány homlokára.
Körbejárta a kis ház udvarát, kertjét, megkönnyezte a kert végében eltemetett öreg kutyáját.
A földpince mellett elhaladva megkérdezte feleségét:
- Maradt valami a krumpliból és a borból?
- A pincéből mindent elvittek – felelte keserűen a mama – de amit elástál a trágyadomb alá, megmaradt.
-Kellett akkora hadsereget etetni, hát persze, hogy vittek mindent, amit értek. Mi is rekviráltunk, amit csak lehetett. Nagy úr az éhség. A háború, az örökös szenvedés, a félelem, a kilátástalanság lesilányítja az embert és kegyetlenné tud válni.
-Az lehet, hogy az oroszok vitték el a terményt, de voltak itt olyan helybeliek is, akik nem átallottak hozzányúlni máséhoz.
- Észrevetettek ilyesmit?
- A lopást nem, de Margit kabátját és még néhány ruháját láttuk néhány ismerősünkön. Elkövettünk egy nagy hibát, amikor Jabára menekültünk, a legelhasználtabb holmikat vettük magunkra, a szebbeket otthon hagytuk. Arra számítottunk, hogy amire hazatérünk, ott várnak ránk becsomagolt állapotban a padláson.
- Mindet elvitték?
- El bizony! Csak magyarok tehették, mert mit kezdtek volna az oroszok a fronton a női ruhákkal?
- És az oroszok hogy bántak veletek?
- Minket nem bántottak, itthon se, és Jaba pusztán se. Mondhatnám, hogy nekem szerencsém volt, hogy látták, a nagy pocakomból, hogy állapotos vagyok. A lányokon pedig a csellengő katonák miatt védelmet jelentett az agyonfoltozott, régi ruha, az öregasszonynak tűnő kinézet. Tulajdonképpen ezért is nem a szebb és jobb ruháikba öltöztek a nők. Természetesen nagyon féltünk a csellengő, részeg oroszoktól. Ezeken látszott, hogy gazemberek, de akik nálunk voltak elszállásolva, teljesen más emberek voltak. Lakott a házunkban egy felcsernő, aki, mielőbb továbbvonultak hívott egy tolmácsot és odaintett magához. Megköszönte a helyet, amit egy jó ideig használtak és azt mondta:
- Mamka, van az istállóba bekötve egy tehén. Kicsit fáj a lába, ezért nem tudják tovább terelni a front után. Most nincs idő a levágására, mert menni kell tovább, ezért itt hagyjuk, a katonáink okozta károk enyhítésére. Majd, ha jövünk visszafelé, elvisszük. Addig gondozzátok, ellátja tejjel a családot.
- Na, és jöttek érte?
- Nem jött azért az égvilágon senki.
- Mi lett vele? – keltette fel a papa érdeklődését a tehén.
- Kint van a Nagyvíz mellett, ott legel a falu többi tehenével együtt, már amennyi megmaradt belőlük.
- Azt mondod, hogy van egy tehenünk mama?
- Van bizony, és átsegített bennünket egy sor nehézségen. Gondolhatod, hogy a pici lánynak mennyire jól jött a tej, de a nagyobbaknak is. Van egy kis krumplink is, amit a borral együtt kiástunk a trágya alól. Több felé vágtuk a szemeket, úgy raktuk el tavasszal, már jó ideje szedegetjük fel az új krumplit. Tudtunk valamennyit veteményezni is az eldugott magokból.
- A borral mi lett? – érdeklődött tovább a papa.
- Elcserélgettem lisztre, babra, meg mindenfélére, amiből kifogytunk.
- Nagyon büszke vagyok rád mama! – tört ki Józsefből az elismerés – életben tartottad a családunkat.
- Igazából a kisfiúnk Jóska tartott életben bennünket, egészen idáig.
- Ezt nem értem, hiszen még csak hét éves! – csodálkozott a családfő.
- Amikor Jabára menekültünk, a házba, amelyikbe elszállásoltak bennünket, többször bejöttek oroszok is. Szerencsénkre nem a csavargó fajtából, hanem komoly emberek – férfiak és nők -, akiket ugyanúgy vártak haza a szeretteik, mint mi a mi katonáinkat. Az egyik tiszt összebarátkozott Jóskával, beszélt hozzá, és kézzel-lábbal, majd tolmács segítségével elmesélte, hogy az ő kisfia nagyon hasonlít a mi Jóskánkra. Minden alkalommal tett a mi gyerekünk zsebébe néhány szem kockacukrot, és hozott neki egy-két szelet kenyeret, vagy alkalmanként konzerveket.
- A háborús időkben már ennyi is nagy segítséget jelent – mosolygott József.
- Várd ki a végét! Egyszer, amikor bejött a gyerekhez a tiszt, nem hozott semmit, Jóska megkérdezte tőle:
- Szahart most nem hoztál? Olyan sokszor hallotta a cukor szót oroszul, hogy már így is megértette. Az orosz keresgélt a zsebeiben, de nem talált benne gyereknek valót. A zubbonya felső zsebéből kivett egy kis papírcsomagot, és Jóska kezébe nyomta, majd elköszönt és elment. Akkor láttuk utoljára. Én meg voltam győződve, hogy valami színes lapokat kapott a fiam és már el is felejtettem az egészet, amikor talán két-három nappal később Jóska odaállt elém:
- Anya, ezt a pénzt én magának adom, vegyen rajta valamit a boltban!
- Milyen pénzt kisfiam? – kérdeztem.
- Ezt, amit az orosztól kaptam - és az asztalra rakott jó néhány, a csomagolásától megszabadított papírpengőt. Ebből tartjuk fent magunkat, a mai napig. Képzelheted, hogy mit jelentett nekünk ez a pénz Mariska születése után és a továbbiakban is. Kiszámítottam, hogy mit lehet venni belőle és úgy osztottam be, hogy egy jó darabig a kenyeret, a zsírt és a sót meg tudjuk venni. Van két zsák búzánk is, jól jöhet még ez a vetőmag.
- Anyukám mi nagyon gazdagok vagyunk! Életben maradtunk, egyben a házunk, van vetőmagunk, van egy tehénkénk, a többit már nekem kell beteremtenem. Most pedig lemegyek a pincébe és előszedem azt a két liter pálinkát, amit a falba ástam be jó mélyen, olyan helyre, ahol az oroszok biztosan nem találták meg.
- Nem menj sehova papa! Nem menj a pincébe!
- Miért ne menjek? – kérdezte már félútról az öreg.
- Borzasztó dolog van abban a pincében! – de a papa már nyitotta is a pinceajtót és egy petróleumlámpával levilágított az üregbe. Nem látszott ott más, csak egy nagy földkupac, amely szinte teljesen betelítette az egykor szebb napokat megélt „gödröt”.
- Mi történt? Beomlott a teteje, vagy az oldala? – kérdezte megrökönyödve.
- Mi raktuk tele földdel – válaszolt a mama.
- Miért?
- Muszáj volt. Az előbb a rendesebb orosz katonákról meséltem, most pedig a hitványabbakról is szót kell ejteni.
- Mit csináltak? – sürgette József.
- Amikor Jabáról hazaértünk, átnéztem a házat és az udvart. Szörnyülködve láttam, hogy egy kisebb fajta ló tetemét dobták a pincébe. Kihúzni nem mertük, mert féltem, hogy fertőzést kapunk tőle, ezért betemettük földdel. Arra már nem maradt erőnk, hogy teljesen elföldeljük a pincét.
- Nagyon jól tettétek anyukám! – dicsérte meg feleségét József – a többi már az én dolgom lesz. Volt pincénk, nincs pincénk. Most már mindegy, majd ásunk másikat.
- Kellene új kászli is a konyhába és székünk se maradt, csak az a két hokedli, amit a Szirovatka Gyuri csinált valamikor.
- Mi történt a bútorokkal? – értetlenkedett József – azokat is ellopták?
- Ennél bosszantóbb, amit tettek: etető vályúkat csináltak a szekrényekből, az apróbb holmikat meg eltüzelték.
- Ezek szerint ennek a kárnak a fejében hagyták itt a tehenet?
- Így van – válaszolt a feleség. József még átnézte a padlást, és a háztetőt. Örömmel állapította meg, hogy a néhány sindő kicserélésétől eltekintve nincs más javítanivaló. Amint a konyha fogasra akasztott tarisznyájára pillantott, a fejéhez kapott:
- Látjátok, milyen figyelmetlen vagyok? Van még valami ebben a tarisznyában – és egyenként szedegette ki tartalmát az asztalra. Egy sötétkék színű kendőt a mamának, egy zacskó kekszet a gyerekeknek, valamint két darab egykilós német húskonzervet az egész családnak.
- Ezt pedig neked kisfiam, - emelte a térdére Jóskát, kezébe nyomva egy német katonai szuronyt, a hüvelyével együtt.
- Köszönöm apám, de használja inkább maga, addig, amíg megnövök.
- Jól van kisfiam, de ne felejtsd el, ez téged illet, ezt csakis neked hoztam, és megsimogatta egyetlen fia mosolygós arcát, majd Rózsit – Jóska ikertestvérét – ültette a térdére, aki egy díszes fakanalat, Annuska egy pár kesztyűt, Margit egy nyaksálat, Terus pedig egy sapkát kapott a messze földről hazatért apjuktól. A gyerekek nem tudtak betelni a papával. Jóska egyfolytában ott sündörgött körülötte és figyelte minden mozdulatát, leste szavait, várta, hogy meséljen magáról, mondja el, hogy merre járt, hogy élte túl a háború poklát. Azokban az időkben nagy eseménynek számított, ha egy-egy frontkatona hazatért. Márvány József hazatalált, megszökött a fogságból mert hazahúzta a szíve családjához, kis falujába. Sokan még valahol távol a hazától fogolytáborban várták sorsuk jobbra fordulását, reménykedtek a szabadulásban, bizakodtak, hogy egyszer megölelhetik kedvesüket, ölükbe vehetik gyermekeiket.
Gyorsan híre ment, hogy Márvány József itthon van. Jöttek a szomszédok, az ismerősök és a legtöbbjük a még távollévő hozzátartozójuk iránt érdeklődött. A közelükben lakó, kisírt szemű asszony – Baksa Sándorné – nem tudott belenyugodni, hogy a háború elvette tőle férjét. Mariska nénit már tájékoztatták férje hősi haláláról, de ő nap, mint nap várta két kisgyermekük édesapját. Várta a katonát, a mesterembert, az apát, a férjet, aki társai életét a maga élete árán mentette meg valahol a keleti fronton. Azon a kegyetlen napon nagy tűzet zúdítottak az ellenséges állásokból a lövészárkokban várakozó katonáinkra. Látta a feléjük repülő gránátot. Sok ember ilyen esetben magát védte volna, de ő e helyett inkább beosztottait figyelmeztette, megmentve az életüket. Ő hősi halált halt, de utolsó szavaival még elbúcsúzott a szakaszába beosztott Őri Sándortól, a szomszédjától. József szomorúan hallgatta feleségét, akitől megtudta, hogy sok kiliti férfit hiába vártak haza szeretteik. Czvik Józsefné naponta kiállt a kapujukba és hosszasan nézett abba az irányba, ahonnan remélte, hogy megpillanthatja gyermekei apját. Hiába, a családfő nem jött sem az egyik, sem a másik napon, elesett a kegyetlen háború valamelyik harcmezején. Takács József és Bakonyi János a „Kis-közben” egymás közelében éltek. Mindkettőt siratja a családja, idegen földben nyugszanak, akárcsak Boros Béla. Várja a családja Pintér Ferencet, Baksa Józsefet, Matyikó Ferencet, Nagy Jánost – az Új sori ácsot -, Koók Jánost, Szőke Ferencet, és több kiliti fiatalt, akik orosz fogságban sínylődtek.
- És a mi családunkból ki veszett el? – kérdezte egyre sápadtabb arccal József. Felesége letörölte könnyeit és a legközelebbivel kezdte:
- Feszli Jóska – a bátyám fia – meghalt ez évben, vízkereszt napján.
- A fronton? – kérdezte a papa.
- A frontról hazahozták, itthon, Kilitin hunyta le a szemét.
- Hogy történt? – nézett maga elé József, és a felesége elmesélt mindent, amit tudott unokaöccse haláláról:
- Egy napon a parancsnoka – több társával együtt – egy nehéz feladattal bízta meg. A Don folyó túlsó partján az oroszok felállítottak egy géppuskát, amely akadályozta a magyarokat a vízen való közlekedésben, szállításban.
Meg kellett szüntetni a géppuska fészket. Az éj leple alatt a magyar katonák csónakkal óvatosan – a géppuska-állástól távolabb - áteveztek a folyó túlpartjára és a parton kúszva-rejtőzve közelítették meg a célt, amelyre egy köteg kézigránátot dobtak. Jóska és társai megkeresték az elrejtett ladikjukat és óvatosan, csendesen eveztek vissza az övéikhez. Már csak néhány méter választotta el őket a parttól, amikor a csónakjuk találatot kapott és felborult. A katonák a vízbe estek és úszva érték el állásaikat. Néhány percet voltak csupán a jeges vízben, de ez is elég volt ahhoz, hogy bekövetkezzen a visszafordíthatatlan. Az alakulat orvosa azonnal megtett mindent az agyonfagyott katonákért, de az ő lehetőségei kevésnek bizonyultak a gyógyításhoz. Jóska először egy Kárpáti kórházba került, majd haza, Kilitire. A sógornőm, Lídia ápolta a fiát, ahogy csak tőle tellett – még talán többet is - de a tüdőbajjal nem tudott megbirkózni. Szegény Jóska csak fogyott és fogyott, az ereje is kezdte elhagyni. Közben ’44 decemberében ideért a front. Az oroszok rátaláltak az ágyban fekvő betegre. A család nagyon megijedt, de ők nem bántották. Az egyik orosz orvos többször bement hozzá a szobába és valamilyen gyógyszert adott neki és a hátát és a mellét kenőccsel, vagy zsírral kenegette. Ettől átmenetileg, kicsit javult az állapota. Az oroszok a német ellentámadás miatt kivonultak a faluból. Az orvos tolmács segítségével, elmondta az anyjának, hogy ha vége lesz a háborúnak, visszajön és megmenti a fiát. A kenőcsből hagyott itt valamennyit, amelyet használtak is, ameddig lehetett. Január elseje körül, a beteg fiú odaintette magához az édesanyját és a következőket mondta neki:
-Köszönöm drága anyám, hogy ennyit törődik velem, de nekem már nagyon kevés van vissza, én nem érem meg a vízkeresztet.
Vízkereszt napján halt meg – 1945-ben. Azóta siratom.
Elesett a fronton Winkler Pista is, ráadásul a Jóskát is meglőtték az oroszok.
- Őt is behívták katonának?
- Nem, őt itthon egy orosz lovas sebesítette meg, de szerencsére életben maradt. Azt beszélik, hogy Takács Elekkel és Berki Józseffel együtt egy erőszakoskodást akart megakadályozni. Berki Jóskát lelőtte a lovas, takács Eleket pedig leszúrta. Mindkettő meghalt.
- Mikor történt?
- ’44 decemberében, alighogy bejöttek a faluba.
- Voltak harcok Kilitin? – érdeklődött József.
- Biztosan voltak, mert sokszor lehetett lövéseket hallani, de amikor a nagy ütközetek voltak, kitelepítettek bennünket a már csendes falvakba. Így jutottunk mi Jabára, de voltak, akik Nyimbe, Kányába vagy más olyan helyre kerültek, ahol már béke volt. Amikor visszajöhettünk a házunkba, szörnyülködve láttuk a pusztítást. Az épületben ugyan nem esett kár, de abból szinte minden hiányzott. Nem voltak székek, eltűnt az asztal, vályúk lettek a szekrényekből. Oda a pince.
-Nem számít anyukám! – nyugtatta a papa az elkeseredett asszonyt – az a fő, hogy élünk, mindent meg lehet oldani, csak a jó isten erőt és egészséget adjon hozzá. Lesz másik szekrény, lesz másik pince. Lesz minden, de csak szép sorjában. Először is az a legfontosabb, hogy kenyér kerüljön az asztalra, a gyerekekre ruha és tüzelő télre a sparheltbe. Kell ennél több? Egyelőre érjük be ennyivel. Van házunk, ahol lakhatunk, van két dolgos kezem, a többit meg majd beteremtem. Még sokáig beszélgettek, tervezgettek, a mama, amit csak tudott a háború sújtotta Kilitiről, elmesélte. Sok mindenről azonban nem volt tudomása. Azt sem tudta, hogy a csendőrök által koncentrációs táborba hurcolt Hochberger családból az édesanya és az egyik gyermek, Sanyi nem tért haza. Megölték őket egy ámokfutó, esztelen politika követői.Arról sem tudott, hogy Bazsai Lajos mester-tanító bátorságának köszönhetően Kiliti és Siófok megmenekült a pusztulástól. Bazsai mester úr, aki a Kiliti katolikus iskolában tanított, tartalékos tüzérfőhadnagyként szolgált a háború idején. Ütegével Siófokon állomásozott, és amikor Kilitit megszállták a szovjet csapatok, a felsőbb parancs értelmében tüzet kellett volna nyitni az állásaikra. A katolikus templom környéke is a célpontok között szerepelt, a szomszédságában lévő lakóházakkal, plébániával és az iskolával. A főhadnagy a parancsot nem szeghette meg, ezért lövetett Kiliti irányába, de az irányzékot hosszabbra állította és a lövedékek lakatlan területre csapódtak. Talán ezért, talán más megfontolásból az oroszok sem lőtték nehézfegyverekkel Siófok központját. Mindenki előtt titok volt Kiliti jegyzőjének Láng Istvánnak bátor és sok embert megmentő cselekedete: elrejtette az 1925-ben született férfiak részére kikézbesítendő sas behívókat, ezáltal az akkor húszéves fiúkból sokan életben maradtak. Arról sem tudott, mert senki nem is tudhatta, csak az érintettek, hogy Balatonkiliti faluban Bőhm Lőrincéknél élte túl a holokauszt poklát a gyermek Sárközi Mátyás, író, publicista. Ugyanennek a háznak a szénapadlásán bújtatott két lengyel menekültet is a bátor és emberséges kiliti hentes.Sok minden történt Balatonkilitin a háború éveiben, akárcsak az egész országban. A fájdalom, a nélkülözés a rettegés megszaporította a ráncokat az emberek arcán. Csonttá és bőrré soványított öreget és fiatalt és mégis, amikor híre ment, hogy vége a háborúnak, a szívek megteltek reménnyel és várták haza szeretteiket, sokszor még akkor is, amikor hozta a postás a hivatalos értesítést a halálukról.
Márvány Józsefet és társait hazasegítette az Isten a klagenfurti angol fogolytáborból, 24 napig tartó veszélyes és kalandos út volt az övé, de magához ölelhette feleségét és gyermekeit.
Dudás Károly
Folytatása következik...